A családnak akkora kanapéja volt, hogy szégyennek éreztem elterülni rajta. Mintha valami istentelenül mocskos dolgot tennék azzal, hogy vézna testemmel befoglalom az egészet; így inkább bekuporodtam az egyik csücskébe, ölemben egy földrajz atlasszal, amit valaki az asztalon felejtett, amire ráfektettem egy, a konyhában talált, üres papírlapot. Csentem Zoe szobájából egy grafitceruzát hozzá, és már vagy bő fél órája rajzolok. Őszintén szólva teljesen elvesztettem az időérzékemet. Kivételes alkalomnak számított - eddigi megfigyeléseim alapján -, hogy a nappali ennyire üres és kihalt legyen, ezt használtam ki, mikor letelepedtem. Azóta nem is hallottam jövés-menést, igaz, ha elkezdek firkálni, mindig megszűnik számomra a külvilág... De annyira nem, hogy ne vegyem észre a szemem sarkából a szőke foltot, mely lecövekelt a félfában. Eleinte próbáltam nem odafigyelni rá, azt remélve, ha látja, hogy nem vettem észre és nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, majd elmegy, de hát egy lányról beszélünk... A lányok mégis mikor gondolkodnak ennyire egyszerűen és racionálisan? Egy idő után zavarni kezd a jelenléte, nem szeretem, ha rajzolás közben bámulnak, úgy érzem, mintha minden vonásomat bírálnák és elemeznék. Zavaró. Úgyhogy felhagyok inkább művészi vénám gyakorlásával és kimérten leteszem a cerkát a lap közepére, ezzel jelezve számára, hogy hajlandó vagyok tudomásul venni a jelenlétét. Csak azt nem tudom, mégis mihez kezdjek vele. - Mi az, szöszi? - hátrahajtom a fejem a kanapé támlájára, onnan pillantok el rá. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy ez a csupa mosoly és napfény kisasszony a testvérem, akivel egyik napról a másikra úgy is kéne bánnom. Minek? Miért éljem bele magam, ha úgyis csak átmeneti az egész? Természetesen semmi indíttatásom nincs közel engedni magamhoz, de azért az sem volt tervben, hogy annyira elutasítónak és bunkónak hangozzak, mint ahogy sikerült az imént megnyilvánulnom. Így aprót köszörülök a torkomon és megkísérlem még egyszer. - Mit akarsz? - Nem mondhatom, hogy ezúttal sokkal kedvesebben hangzik a kérdés, de legalább nem fűztem hozzá sértőnek is hatható becézést. Fogalmazhattam volna választékosabban is, de na, ő nem kínai, nem is indiai, vagy egyéb rasszból örökbe fogadott, így beszélnie kell a nyelvünket. Nem számít, ha barátságtalannak könyvel el, legalább annál kevésbé fog a nyakamon lógni. Bajban lennénk, ha elkezdeném őket megkedvelni...
A hangulat a megszokottnál is feszültebb a házban mióta Seth beköltözött. Eddig sem volt éppen rózsás a helyzet, mivel szerintem mindannyian neheztelünk egy kicsit anyáékra Dan elköltöztetése miatt, még ha eddig ezt nem is mondtuk ki hangosan. Az ilyeneket jobb szeretem elrejteni magamban, mert nem akarok én az lenni, aki ujjal mutogat. Az sem segít természetesen a helyzeten, hogy Sage viselkedése egyre lázadóbb vadabb és már senki sem tudja őt kezelni. A kicsik nem igazán észlelnek szerintem ebből sokat, mindössze azzal vannak tisztában, hogy van egy új bátyjuk, akit be kell fogadniuk. Már rengetegszer elmagyaráztam nekik, hogy ő nem Dan-pótlék, nem helyette jött, de úgy tűnik, hogy ezt képtelenek felfogni. Zoe valamelyik este meg is kérdezte tőlem, hogy az új Dan miért nem vacsorázott velünk. Elég furcsán érzem magam, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki nem fúj anyáékra emiatt, így könnyen közellenséggé válhatok, de megértem a szülők álláspontját. Adott egy rászoruló gyerek, akinek nincs hová mennie, mi pedig a világ legbefogadóbb, legszeretetteljesebb családja vagyunk. Legalábbis eddig annak tűntünk. Szeretném valahogy elérni, hogy Seth ne legyen hibás azért, hogy ideköltözött hozzánk, mivel egyértelmű, hogy ez nem az ő döntése volt, de ezt nem mindenki képes felfogni. Szerencére én sosem voltam abban a helyzetben, hogy félnem kellett volna az elfogadástól. Elég kicsi voltam még, amikor idekerültem. Itt nőttem fel, az iskolában sem voltak gondjaim a beilleszkedéssel. Egyedül a mostani munkahelyemen nem találom a hangot a dolgozókkal, de ez sem ellenséges viszony, inkább mondanám semlegesnek. Kora délután van, s mivel ma nem kell mennem sem Diana-ra vigyázni, sem munkába, így úgy határozok, hogy egy olyan lépésre szánom el magam, amelyre eddig nem mertem, a többi testvérem pedig hírből sem tenne ilyet. Elhagyom a szobám biztonságát és a házat körbejárva keresem meg Seth-et, hogy valamit tegyek azért, hogy otthonosabban érezze magát. Túl későn került ide, hogy valaha is az igazi otthonának tekintse ezt a helyet, de legalább megpróbálhatom elfogadhatóbbá tenni a számára. Így esik, hogy észre sem veszem, de ott állok a nappaliban, az ajtó félfának dőlve és a fiatal srácot bámulom, aki egy lap felé görnyedve rajzol a kanapén és úgy tűnik nem vesz észre. Megköszörülöm a torkomat, ami hangosabbra sikeredik, mint terveztem, de még akkor sem pillant fel az alkotásából. Most már biztosra veszem, hogy az egész akció direkt van, de nem adom fel. Ott állok és várom, hogy magától szólítson meg, ami kis időn belül be is következik. Nem lepődöm meg a csúnya hangnemén, bár rosszul esik. Közelebb sétálok hozzá és leülök mellé a kanapé karjára, s egy mosolyt erőltetek az arcomra. - Mi jót rajzolsz? Megnézhetem? – kérdezem kedvesen, ám nem várom el, hogy megmutassa.A helyében lehet, hogy inkább összegyűrném, minthogy valaki meglássa, aki hirtelen a testvérem akar lenni az akaratom ellenére. - Arra gondoltam, hogy itt van előttünk az egész nap és csinálhatnánk valamit. Tudom, hogy fura ezt hallani a számból, de úgy tűnik itt leszel még egy ideig és nem lenne jó, ha magadba zárkóznál – mondom neki kicsit félve, de a vigyort megtartom az arcomon.
Az hagyján, hogy közelebb jön, de még az egymillió dolláros kérdést is felteszi, máris sarokba szorítva ezzel. Akaratlanul is úgy érzem, kárpótolnom kell valamivel az iménti, durva megszólalásom miatt Alexist, hiszen körülbelül ő az egyetlen a családban, aki teljesen elfogadóan és normálisan állt hozzám már az első perctől fogva. Nem emlékszem, hogy lett volna köztünk valaha bármilyen konfliktus még akkor sem, amikor csak a program részeként vendégeskedtem náluk, és most sem, hogy kvázi átvettem a bátyja helyét. Úgyhogy nagyon is megérdemelné, hogy összeszedjem férfiúi méltóságomat és megpróbáljak hasonlóan előzékenyen bánni vele, de... Pont a rajzomra kíváncsi? - Ööö, egy cyberpunk kalóz, akinek a kampókeze helyén robot kar van... Csupa hülyeség. - A végét csak hozzámotyogom a magyarázathoz, és bár nem mutatom meg neki a rajzot, de nem is takarom el, így ha közelebb hajol, megnézheti magának. Ez amolyan köztes, fegyverszüneti megoldás és eléggé elégedett vagyok vele. A mai nap első lépése az érett, felnőtt viselkedés felé: pipa. - Ez édes tőled, tényleg, de jól megvagyok egyedül. Már hozzászoktam. - Most teszem csak félre a könyvet az ölemből, a szemközti asztalra csúsztatom le, és ahogy visszadőlök a kanapéra, felpillantok rá gyenge, de barátságosnak szánt mosollyal. Még ha távol is áll a természetemtől a bájolgás, Alexisnek van egyfajta kisugárzása, ami felébreszti másokban a "legyünk már jófejek és ne bántsuk őt indokolatlanul" ösztönt. Vagy ilyesmi csak az én génjeimben él? - Figyelj, nem kell erőltetned ezt a testvéri dolgot köztünk. Mármint tudom, hogy Mrs. K kért meg, hogy pesztrálj, de ne pazarold rám a szabadnapod, meg az energiád. - Szinte biztos vagyok benne, hogy nem önszántából ajánlotta fel a társaságát, hanem valamelyik anyai nyomásnak tesz éppen eleget, ezért próbálom a tudtára adni, hogy részemről nem gáz, ha elkerül. - Biztos van jobb dolgod, mint hogy egy vadidegen sráccal lófrálj. - Én sem biztos, hogy szívesen tölteném magammal a napot, ha a helyében lennék, és mivel tényleg rendes volt velem eddig, nem akarom elrontani azzal a napját, hogy a társaságommal kell birkóznia. Tény, hogy eléggé unatkozom és jó lenne felfedezni a környéket, vagy csinálni a házban valamit, bármit... De gyűlölök teher lenni mások nyakán, és ha a fogadott tesóim csak kötelességből próbálnak meg lekötni, az pont olyan, mintha terhükre lennék. Ezt igyekszem elkerülni a fogadott nővéremmel is. - Én elleszek, megnézek valami filmet, vagy nem tudom... - Tényleg nincs semmi ötletem. Talán ki kéne szabadulnom a házból és estig csavarogni, akkor legalább az itthoniaknak sem okozok plusz gondot azzal, hogy úgy érzik, mindenáron le kell kötniük.
Kezdőlap
A hangulat a megszokottnál is feszültebb a házban mióta Seth beköltözött. Eddig sem volt éppen rózsás a helyzet, mivel szerintem mindannyian neheztelünk egy kicsit anyáékra Dan elköltöztetése miatt, még ha eddig ezt nem is mondtuk ki hangosan. Az ilyeneket jobb szeretem elrejteni magamban, mert nem akarok én az lenni, aki ujjal mutogat. Az sem segít természetesen a helyzeten, hogy Sage viselkedése egyre lázadóbb vadabb és már senki sem tudja őt kezelni. A kicsik nem igazán észlelnek szerintem ebből sokat, mindössze azzal vannak tisztában, hogy van egy új bátyjuk, akit be kell fogadniuk. Már rengetegszer elmagyaráztam nekik, hogy ő nem Dan-pótlék, nem helyette jött, de úgy tűnik, hogy ezt képtelenek felfogni. Zoe valamelyik este meg is kérdezte tőlem, hogy az új Dan miért nem vacsorázott velünk. Elég furcsán érzem magam, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki nem fúj anyáékra emiatt, így könnyen közellenséggé válhatok, de megértem a szülők álláspontját. Adott egy rászoruló gyerek, akinek nincs hová mennie, mi pedig a világ legbefogadóbb, legszeretetteljesebb családja vagyunk. Legalábbis eddig annak tűntünk. 
|| 