Alexis & Lucian

"The sky was cloudless and of a deep dark blue."

Egy újabb város. Egy újabb élet. Ha valaki néhány éve azt mondja nekem, hogy képes leszek a fél országon átutazni és utána is folyamatosan költözködni, képen röhögöm. Aki öt éve voltam, az elfogadta a sorsát annak minden jó és rossz hozadékával és belenyugodott. Utána támadt egy ötlete az egyik barátomnak, kiderült, hogy van rá kereslet és felívelt a karrierje. Évekig örültem a sikereinek és hallgattam a történeteit, mielőtt a fiam rádöbbentett, nekem is részem lehet benne, elég ha kinyújtom a kezemet. És közben elfogadom a világ legabszurdabb ajánlatát. Ami egyben az új életem kezdete is. Most pedig karnyújtásnyira vagyok attól, hogy az egészet biztosan a magaménak tudjam és ennyi év után először nem tudok nem reménykedni. Örömködni. Élvezni a lehetőségeket. Várni, mit hoz a jövő. Még saját magam számára is furcsa ez a pozitivitás, ami végig kísért az ide vezető úton. Segített, hogy ne aggódjam túl a lehetőségeket. És talán az is, hogy az egyetlen nő az életemben húsz hónapos és apának hív. Az én szememben a világ nem dől össze, ha nem minden érkezik meg időben, nincs makulátlan rend és tisztaság, őt meg végképp nem érdekli. Élvezi a színeket, formákat, felfedezés örömét. És ha nincs még minden doboz kipakolva? A meglévőkből kapott egy karton kastélyt és fél napokat képes azzal tölteni, hogy ki és be hordja a plüss állatokat belőle. Még csak nem is kellett az egészet fehérre és rózsaszínre mázolnom vagy lefednem kendőkkel. Határozottan szeretem a tényt, hogy túl kicsi az önálló akarat nyilvánítás ezen jeleihez. És előre félek tőle, milyen lesz a dac korszak. Andyvel megszenvedtem én és a volt nejem is, ő pedig nem esett messze a fájától. Kinézetre teljesen a fiam mása és sok gesztusában, reakciójában is. Ez pedig egy-egy elleni csata lesz az időm nagy részében. Ha minden a terveim szerint alakul. Addig azonban... kell egy segítő. Bébiszitter, aki érte tud menni a bölcsödébe zárás előtt, haza viszi, játszik vele, figyel rá és megeteti időben, amikor nekem még munkám van. Mondanám, hogy még a gondolatát is utálom ennek a szükségnek, de nem igaz. Szeretnék a lányommal lenni és a hétvégéim nagy része egészben az övé, de még hónapokig nem fogok tudni korábban szabadulni hétköznap. És jobb, ha van valaki, akinek a jelenlétét megszokhatja és elfogadhatja addig is. Marad tehát a hirdetés vagy egy ügynökség. Az utóbbi csak akkor, ha maguktól nem találok jelentkezőket. Eddig három van. Egyet már vissza utasítottam, most pedig a másodikkal találkozom. Az egyszerűség kedvéért egy gyerek parkban. Diana szombatonként addig nem hajlandó lenyugodni, amíg el nem viszem valahova futkározni és mászni. Ez a hely gyerek biztos, mindenhol kerítések, szivaccsal fedett oszlopok és rengeteg tatami biztosítja, hogy senki ne üsse meg magát. A bejárat pedig egyenesen egy kávézóba vezet, ahonnan a szülők figyelhetik a kicsiket. És tartanak dupla espresso-t is a nehéz éjszakák segítésére. Nekem most szerencsém volt, Di hat órán át durmolt zavartalanul és még egyet kibírt, mielőtt követelte volna, hogy vegyem ki az ágyából. Így csak egy szimpla americano mellett ülve várom,  hogy megérkezzem a hölgy. Elvileg bármelyik pillanatban befuthat. Én fél órával előbb akartam érkezni, hogy Diana körül nézhessen. És mivel szokás szerint késett, még csak tíz perce futottam be, a kávét éppen kihozták. A szőke tündér feje pedig most merült el a gumilabdák között. Őt figyelem fél szemmel. A jelentkezőnek úgysem lesz nehéz megtalálnia, én vagyok az egyetlen egyedüli apuka itt. Mindenhol máshol van egy anyuka mellette, meg egy asztalnál két férfi ül. Változik a világ. Nem nézi hülyének a gyerekeiket szerető apákat...

Egész életemben ott volt bennem a bizonyítási vágy. Mindig keresni akartam valamit az elmúlt tizenkilenc évben, amiben kiemelkedhető lehetek, de sosem találtam semmit. Szomorú belegondolnom, hogy mennyi próbálkozásom volt már és egyik sem jött össze. Túlságosan naiv vagyok, hogy azt hiszem minden egyes újabb hobbimnál, hogy ez végre jó lehet, ez végre passzolhat hozzám, végre megtaláltam azt, amiben jó vagyok. Persze ez nem igaz. Azt sem értem, hogy a sok kudarc ellenére miért éltem bele magam annyira, hogy legalább az egyik helyre felvesznek egyetemre. Sorban kaptam az elutasító leveleket és sosem adtam fel. Minden alkalommal úgy voltam vele, hogy a következő majd sikerülni fog. Addig hitegettem magam ezzel, míg az utolsó levelet is megkaptam azzal a szöveggel, hogy nem feleltem meg a felvételi követelményeknek. Így már tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek. Jelenleg a színészet lebeg előttem, mint kitűzött cél, de még magamnak is fáj bevallani, hogy talán valami földhöz ragadtabb dolgot kellene kinéznem. Még egy utolsó próbálkozás mielőtt feladom, de mindig azt mondom, hogy ez lesz az utolsó.
Ugyan tehetős családból származom és az anyukáim mindent megadnak, amire csak szükségem van, de mikor megkaptam az utolsó levelet is a rossz hírrel elhatároztam, hogy nem fogok egy teljes évig otthon ücsörögni és rajtuk élősködni. Vagyis jobb esetben csak egy évről lett volna szó. Rögtön nekiindultam az álláskeresésnek. Jelentkeztem bárokba, klubokba pultosnak, eladónak, pincérnek, míg végül egy szórakozóhelyen kaptam egy állást, mint pultos. A héten három nap kell ott éjszakáznom és pörögnöm, de rájöttem, hogy még így is túl sok időt töltök otthon egyedül. Már kifogytam a jó sorozatokból, pár kilót fel is szedtem a semmit tevésben és elhatároztam, hogy a pultozás mellé még szükségem lenne valami másra is. Pont ezért tartok most oda ahova. Jelentkeztem egy újabb állásra és már csak reménykedni tudok benne, hogy felvesznek. Egy úriember keres bébiszittert a lányának napi 2-4 órában, ami nem olyan sok idő, hogy megterhelő legyen, ám pont elég arra, hogy lekössem magam. A kisgyerekek meg amúgy is mindig fényt hoznak mindenki életébe. Talán engem is sikerülne kicsit feldobnia.
A megbeszélt helyszínre sietek és őszintén megvallva kicsit aggódom amiatt, hogy megfelelően öltöztem-e fel. Nem húztam magamra semmi nagyobb dolgot, hiszen egy parkban találkozunk és nem tűnt túl hivatalosnak ez az elbeszélgetés, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy a felsőm és a nadrágom kicsit kevés ehhez. Majd a férfi eldönti és kiderül mi lesz a sorsom. Végülis ha szimpatikus vagyok neki, akkor ez lesz a legkevesebb, nemde?
Nagyon sietek, hogy időben odaérjek, hiszen utálok késni. Általában inkább érek oda hamarabb és várok, minthogy rám kelljen várni. Néhány ember szerint ez idegesítő, de én inkább mondanám jó szokásnak. A parkba érve rögtön kiszúrom az egyedül ücsörgő, sármos férfit és odamegyek hozzá. Nagy mosolyt villantok az arcomra, mikor megállok előtte.
- Jó napot, én Alexis Rose Kershaw vagyok, a bébiszitteri munka miatt vagyok itt. Lucian Bellhez van szerencsém? – kérdezem udvariasan és a kezem nyújtom felé, hogy kellően be tudjunk mutatkozni egymásnak.

Alexis & Lucian

"The sky was cloudless and of a deep dark blue."

Diana élvezi a játékot. Az arca ki van pirulva, teli tüdőből kacag és már vagy a harmadik kisfiú siet oda segíteni neki, amikor elsőre nem találja a neki tetsző színű labdákat. Alapvetően nem akartam nagyon fiús lányt nevelni belőle, de van, amiben a természet késve dönt. Én utálom a rózsaszínt, nehezen boldogulok a túl hosszú hajával és nincs túl sok kedvem a hercegnőkhöz. Így marad a babakék vonal ruházatilag, némi sárga és barna, valamint az állatkás mesék. Még így is van pár, amit nagyon szívesen elfelejtenék, de esély nincs rá. A lányom pedig most is egyből a zöld labdákat kezdi el kupacba rakni. A zöld a jelenlegi kedvenc színe, amivel nagyjából bármire rá lehet venni. A gyümölcsök és zöldségek megevésére, némi játékra a parkban és persze a rajzolásra is, amikor nincs időm teljesen csak rá figyelni. És nem, a falakat még nem állt neki dekorálni. Bár én is készültem az új lakásban moshatóak a gyerek szoba falai, szóval mindegy, mennyire tetszik meg neki egy filc vagy zsírkréta. Igaz, azt még nem gyakran tudom kitalálni, mi is van a papíron és ő sem elég ügyes szavakkal ahhoz, hogy pontosan körül ŕja. De megérti a kérdéseket és nem esik nehezére bólogatni vagy a fejét ingatni.
Aki azt hiszi, csak az anyukák tudnak belefeledkezni a gyerekeik látványába, nagyon tévednek. Nekem sem esik nehezemre, olyankor kikapcsol az agyam. Egyébként akaratlanul is hasonlítgatok, próbálok felfedezni dolgokat. Például kitalálni, melyik gyerek kié. Annyi gyerektől és szülőtől vettem már DNS mintát apasági tesztek miatt, hogy pontosan tudom, mikor árulkodóak a vonások. Van egy kisfiú, akinek pont ugyanolyan haja és orra van mint az anyjának. De a csont szerkezete, szája, szeme egészen más, mint a párjáé. Nagy összeget tennék rá, hogy nem ő az apa, csak azt nem tudom, a férfi is tisztában van-e vele. Az mindig kérdéses. Volt olyan, aki ajándék kosarat küldött nekünk, miután rájött, hogy akit a mostoha gyermekeként szeretett, az valójában tényleg az édes lánya. Meg olyan is, aki áromkodás sorozatot hagyott a rögzítőn, miután a rokonsági arány 0 százalék lett. A rosszabb, amikor ez az arány 10 és 75 közé esik, azt jelenti, hogy az apa valamelyik közeli férfi rokona a ludas...
A belépő szőke lányt észre sem veszem elsőre, amíg fel nem szisszen a közelben az egyik anyuka. Akkor már jobban megnézem magamnak és megértem, miért tette. Olyan valaki jött, akiről fiatalság, energia és vidámság süt, sehol nincs nyoma egy átvirrasztott éjszakának. Vagy többnek. Kiszúr, így esélyes, hogy ő a bébiszitter jelölt. Azt hiszem, ez így érdekes nap lesz.
- Igen, én vagyok, hívjon csak egyszerűen Luciannek. Szép napot magának is! - nyújtok kezet felállva a székből, majd automatikusan a velem szemben álló felé intek, hogy foglaljon helyet. - Esetleg hozhatok magának egy kávét, teát, üdítőt? - teszem fel a kérdést mielőtt még vissza ülnék, hiszen neki is sokkal könnyebb lesz, ha kap pár percet lepakolni és összeszedni a gondolatait. Ráadásul nem kedvelem, ha a másik fél nem fogyaszt semmit, amíg beszélgetünk. Az egész olyan egyoldalúvá és hivatalossá válik tőle, nekem pedig ide nem egy titkárnő kell. Azt tudok találni életrajzok segítségével is. Azt akarom tudni, hogyan viselkedik Alexis kötetlen helyzetben, milyen lesz a kapcsolata Diana-val. A jelleme érdekel, nem a külseje. Abból nekem sem a legjobb jutott, de nem fogok csak azért nyaktól csuklóig beöltözni, hogy mást ne zavarjanak a tetoválásaim. Igen, volt egy időszakom, amikor varattam, nem is keveset. Már nem teszem. Gyakran. Az utolsó tetoválás a vállamon van, Diana nevét és születési idejét vésték a bőrömbe.
- Kérem kezdje azzal, hogy elmondja, mit érdemes magáról tudnom - fordulok a nő felé halvány mosollyal miután újra helyet foglalok, miközben a szemem sarkából még mindig látom a lányomat is. Még nem szúrta ki, hogy nem egyedül vagyok, így van némi időm, mielőtt úgy döntene, megnézi, mit akar tőlem a néni. Mondtam már, hogy néha féltékeny tud lenni?

Ez a munka számomra egy kisebb álommeló lenne, ha lehetne melónak nevezni. Egész életemben gyerekekkel voltam körülvéve, így tudok is bánni velük. Egyáltalán nem izgulok az interjú miatt és őszintén megvallva az apuka, Lucian sem tűnik túlzottan apukásnak. Én nem emlékszem a sajátomra, még nagyon kicsi voltam, amikor meghaltak a szüleim, de ha gondolok is rá, nem ilyennek képzelem el. Ez a férfi rendkívül fiatal, sármos és a teste szinte minden pontján tetoválás villog, legalábbis amennyit látok belőle. Annyira idősnek sem mondanám, hogy már gyereke legyen, de a kor csalóka. Valószínűleg körülbelül az én anyukáimmal lehet egyidős.
Pár éve már voltam párszor ezen a játszótéren. Néha lejöttünk ide a testvéreimmel, majd később már Zoe-t és Bent is hoztuk magunkkal. Megvolt mindig is a hangulata ennek a helynek, de sajna ez tőlünk picit messzebb van, így átszoktunk egy közelebbi helyre, majd végleg elmaradtak a játszótér látogatások. Már kinőttünk belőle, Zoe és Ben talán még élveznék, de abban sem vagyok annyira biztos. Egy szó, mint száz még mindig ugyanúgy nyüzsög az élettől és valami felemelő itt lenni ennyi vidámság között.
Feltűnik, hogy sokan furcsán néznek rám. Talán azért, mert ennyi idősen furcsa itt látni. Túl idős vagyok már ahhoz, hogy játszani jöjjek ide, ahhoz meg túl fiatal, hogy gyerekem legyen. Mondjuk a mai világban már semmit sem lehet tudni. Az is szemet szúrhat néhány embernek, hogy pont az egyedül ücsörgő férfihez ülök le. Várom a további szúrós tekinteteket.
- Rendben, Lucian – mosolygok, s bólintok. – Igazság szerint egy jegestea jól esne, ha tényleg nem probléma.
Nem vagyok szégyenlős lány. Általában elsőre könnyen beszélek bárkivel bármiről. Ez most igazán jól jöhet Luciannek, mivel kiszűrheti azokat a dolgokat, amiket nem akar a kislánya közelébe engedni. Igazából azt sem bánom túlságosan, ha végül nem engem fog alkalmazni, ha éppen olyat lát bennem, ami szerinte Dianának nem jó. Mindig a gyermek érdekeit kell előtérbe venni, ezt megtanultam otthon. Ha értek valamihez, akkor azok a gyerekek.
- Őszinte szeretnék lenni magával, így lehet már első körben túl sok információt fogok közölni, de én ezt így tartom fairnek – mosolygok rá, mielőtt belekezdenék a mini monológomba. – Alex vagyok, tizenkilenc éve erősítem a földön élők táborát. A szüleim nagyon fiatalkoromban meghaltak és nem sokkal később két kedves nő adoptált engem. Azóta is velük élek és rengeteg testvérem van. Van egy bátyám és egy nővérem, Daniel és Jessica. Egy tinédzser húgom és öcsém, Sage és Seth, illetve két kisebb húgom és öcsém, Zoe és Ben. Többnyire adoptáltak vagyunk, de az évek során igazi családdá kovácsolódtunk. Rengeteget vigyáztam a kisebbekre, talán én a legtöbbet. Daniel sem egy ártatlan, míg Jess mindig a könyveket bújta, így maradtam én. Sokszor úgy érzem, hogy egy összekötő vagyok a testvéreim között, mert mindannyian túlságosan különbözünk, addig én mindenkivel el tudok lenni. Sokszor hozzám jönnek segítségért és Daniel néha még azt is mondja, hogy én vagyok a ray of sunshine a mi éppen kicsinek nem nevezhető családunkban. A szomorú tény rólam, hogy a jegyeim sosem voltak valami fényesek, így nem vettek fel egyetemre és emiatt kihagyok egy évet, jövőre újrapróbálkozom és reménykedem a sikeremben. Addig pedig dolgozom. Az anyukáim azt mondták, hogy nem szükséges, de ha már elrontottam a gimis jegyeimet, legalább valami önállóságot tanuljak – magyarázom. Azon gondolkozom, hogy hagytam-e ki valamit, de hirtelen nem jut eszembe. Majd később még hozzáteszem, ha lenne valami fontos.

Alexis & Lucian

"The sky was cloudless and of a deep dark blue."

A lány az első benyomás alapján szimpatikus nekem. Vidáman mosolyog, süt róla az energia és nem úgy néz ki, mint akit már most zavar a sok gyerek és hangzavar. Még a pillantások is leperegnek róla, amelyet a többi anyuka oszt ki az irányába és ez így van jól. Ha valaki mellém jelentkezik a bébiszitter állásra, nem árt, ha elérhető és jó vastag a bőre. Mivel Diana életében soha nem szerepelt eddig anya és nagy eséllyel ezután sem fog, mindenki elkezd kombinálni. A tény, hogy én messze nem vagyok szőke, még ő a lányomhoz hasonlóan az és kéket a szemei, már bőven elég, hogy alaposan összekuszálja a dolgokat nekem. A kora miatt előre tudom, milyen remek ötletei tudnak támadni az embereknek arról, hogy fiatal lányokkal kezdek. Pedig kiskorúval soha és mióta a fiam is eljutott addig, hogy betöltötte a tizenhatot, a másik szempont, hogy nála minimum 5-8 évvel idősebb legyen a hölgy. Semmi bajom a fiatalsággal, de valamit jobb nem erőltetni. Ha partnert keresek az tényleg a partnerem legyen, ne egy újabb gyerek apakomplexussal.
A kérésére elmosolyodom és felállok, hogy a pultnál megrendeljem az üdítőt Alexis számára. Majd még egyszer visszafordulok, amint kiszúrom a hűtő tartalmát. Jobb, ha előbb pontosítok. Tanulság a lányom mellett, nem mindegy, milyen aroma van abban a teában, amit iszik. - Citromos, barackos vagy zöld tea legyen? - teszem fel a kérdést, majd még egy pillantást vetek a lányomra és végül tényleg elérek a pultig. Az ott álló fiatal lány meg éppen kezdi elveszíteni a korábbi érdeklődését az irányomba. Megértem. Engem nem érdekelt eleve, így nem árulom el neki, csak bébiszittert vizsgáztatok. Igen, félre értenek, mert én hagyom, hogy ezt tegyék. Az információ megosztással megvannak a magam gondjai. Ellentétben Alexisszel, aki egyből eleget oszt meg ahhoz, hogy tudjam, nem teljesen kezdő gyermek felügyelet terén. Sőt, inkább olyan, akinek az évek és testvérek sorával fejlődött ki a tapasztalata és nem próbál könyv szerint csinálni mindent. Ez nekem tetszik.
- Ez tényleg elég sok információ, de a legtöbb kérdésemre válaszol is. Amit ezen kívül tudnom kell, hogy mennyire van tisztában a jogaival és volt-e rendőrségi ügye - két olyan dolog, amely általában nem az anyáknak jut eszébe leginkább. Ha Alexis nekem fog dolgozni, kap egy hivatalos szerződést, papírt róla, hogy ő a bébiszitter és egészen biztosan ellenőrizni fogom a nevét a nyilvántartásokban is. Személy szerint nekem nincs bajom azzal, ha volt már összeütközése a zsarukkal, de az exem mindent be fog vetni, hogy megszerezze Diana felügyeleti jogait. Nem azért, mert szereti a kislányt és aggódik érte, csak egyszerűen azt akarja, ha nem vele van, akkor velem sem legyen. - A lányom nem egyszerű eset törvényileg, jogilag én vagyok az egyedüli gyámja, teljes felügyeletem van, de ez nem jelenti, hogy a rokonai ne próbálkoznának valamivel. Bárki próbál a közelébe kerülni hivatali azonosító nélkül, egyszerűen vigye el tőle, amennyiben jelvényt mutat, telefonon ellenőrizze, igazat mond-e. Diana gondviselője, ha velem valami történik, a fiam lesz. Megkapja az adatait és az elérhetőségét. Nem számítok sok gondra, de dolgoztam rendőrségen és tudom, mire képesek az elszánt rokonok. Jobb felkészülni és tudnom kell, hogy a bébiszitter is ezt tette - nem megrémiszteni akarom vele, de egyértelműen tudatni, hogy nem azért fizetek valamivel az átlagos felett, mert a lányom biztonsága számomra az első. Ugyan soha nem beszéltem Diana anyai nagyanyjával és Melanie sem tudja a címemet, de a fiam és a barátnője igen, a két vén boszorkány pedig bármikor ráakadhat. Főleg, ha keresik. Két év messze nem volt nekik elég arra, hogy megbékéljenek a tényekkel. Sem két állam és két bíróság határozata. - A munkám elvileg kötött, de bármikor becsúszhat túlóra vagy egyéb. Szeretném, ha reggelente elérhető lenne telefonon és mindig, amikor a lányomra vigyáz. Ez gondolom nem lesz probléma - alapvetően én fogom hívni, amikor kell, és igyekszem nem rátelepedni, de attól még lehet, hogy lesz néhány ellenőrzésem. Én legalábbis erősen gondolkodom rajta, hogy Diana kedvenc plüssét ellátom egy nyomkövetővel. A telefonokon van és újabban nem ritka, hogy a háziállatok is kapnak egyet. Vagy ez már túl sok lenne? Nem tudom...

Alexis & Lucian

"The sky was cloudless and of a deep dark blue."

Rendőrségi ügy. Achilles sarok sok fiatal esetében, de olyasmi, amit én nem szívesen fogadok el. Persze semmi gond vele, ha tényleg felejthető, hiszen mindenki volt fiatal és felelőtlen. Szerintem én csak azért nem lettem lecsukva jó néhányszor, mert egyik zsaru sem tudta, pontosan ki követte el a dolgokat. Lehet, hogy nem vagyok már mai csirke és az én tinédzser koromban a csipogó volt a legmenőbb dolog, de attól még megvoltak a magunk húzásai. Mi is ismertük az alkoholt, találkoztunk füves cigivel, festettük ki épületek oldalát graffitivel és persze a nyilvános vizelés sem idegen a srácoktól. Sőt, nálam némi tetováló tű függőség is jelen volt már akkor is és azóta sem kopott le rólam. Az évek folyamán egyre több minta került fel rám és ha jól számolom, az utolsóval együtt jelenleg több mint tizenöt díszíti a felsőtestemet. A lábamon egyetlen egy van, annyira nem voltam soha elvetemült, hogy többet akarjak oda rakni. Vagy csak úgy alakult, hogy nem volt rá lehetőségem. Mindegy, rövid ujjú pólóban így is tekintélyes adag vált láthatóvá belőle és az első bébiszitter jelölttel ellentétben Alexis nem úgy néz ki, mint aki ettől menekülőre fogja a dolgot.
- Alapvetően én is inkább hívok, mint sms-t küldök, ezzel nem lesz gond. Nem szokásom óránként ellenőrizni sem. Ha arra érek haza, hogy a lányom rendben van és nincs kiöntve egy liter festék a padlóra, az nekem már megfelel - elvégre bébiszitternek veszem fel, nem takarító nőnek. Ismerem Dia-t, tudom, mennyire szeret festegetni, mázolni és mindenféle tésztát gyúrni, szóval ha ő jól érezte magát, nekem nem dől össze a világ némi kosz láttán. Férfiak előnye, a legtöbbünk simán el tud nézni néhány macatos ablak mellett, meg széthagyott játék felett. És amennyit én az elmúlt években költöztem, az bőven indokolta, hogy megszabaduljak a felesleges porfogóktól. A lányomnak sincs sok olyan játéka, amit csak dísznek használ, annál jobban szereti őket dobálni. Plüssökből viszont egy hadsereget is ki lehetne rakni...
- Mivel Diana még nem szúrta ki, mi lenne, ha tisztáznánk a munkaidejét? Alapvetően a reggeli indulást mindig is magam intéztem, szóval főleg a hirdetésben szereplő délután három és hét óra közötti időszakra van szükségem valakire, aki elhozza őt a bölcsödéből és foglalkozik vele. Lehet, hogy már fél hatra hazaérek, de lehet, hogy hétkor. Ha öt percnél többet kések, akkor hívni fogom, de nem számítok rá, hogy havi két-három alkalomnál több ilyen előfordulna. Órabért fizetnék minden megkezdett órára és be lesz jelentve. Hétvégén alapvetően én vagyok a lányommal, havonta egyszer előfordulhat, hogy segítség kell. Vagy olyan helyen kell megjelennem, ami nem gyerekbarát. Ha valami változik, azonnal szólok - ugyan nem erősségem a hirtelen ötletelés, de ismerem magamat. Nem szeretek otthon ülni hosszabb ideig, néha biztosan el fogok menni olyan helyre is, ahova a lányom nem jöhet velem. Inni nem igazán szokásom már vagy két évtizede, de a box meccseket kifejezetten szeretem nézni és az valljuk be, nem is kicsit véres egy majdnem két éves lány szemének. A cégem pedig mindig örömmel veszi az új ügyfeleket, ami azt jelenti, néha nem árt megjelenni olyan rendezvényeken, amelyet ügyvédek szerveznek. Lehetőleg válóperesek. A pozitív vagy negatív apasági teszt a legbiztosabb bizonyítéka a hűtlenségnek. Nem a kedvencem, de ez a munkám és jól fizet. A rendőrségen maradva nem tehetném meg, hogy költözzek, amikor szüksége van rám a fiamnak. És ne mondja senki, hogy én ezzel a lányom életét borítom fel, mert neki is jobb lesz úgy, hogy nincs egyedül. Szeretem őt, teljes szívemből, de ez nem jelenti, hogy ne férne bele még valaki, ami imádja őt. Andy pedig tudom, hogy ilyen lesz. Ennek nem a genetikához van köze, hanem a tényhez, hogy ismerem a fiamat és ha akarta volna, rég hátat fordít Dia-nak.
- Alapvetően nem erősségem válaszolni kérdésekre, de mivel ez egy interjú és meghatározhatja a következő év menetét, most nyugodtan kérdezze meg, amit tudni szeretne. Vagy pontosítani a munkájával kapcsolatban... bevallom, először fordul elő, hogy nem ügynökségen keresztül jelentkeznek munkára - az ügynökség egyik oldalról egy rossz vicc, mert elég szép százalékot képes levonni a bébiszitterek fizetéséből a közvetítési díj kiegyenlítésére, a másik oldalról viszont kész életrajzot kapok és az alapján választhatom ki, ki fog beleilleni az élképzeléseimbe. Nem mintha a lányomnak erre olyan nagy szüksége lenne még, ennyi idősen csak azt szeretném, hogy maradjon gyerek. Ráér jóval később is megtanulni zenélni, énekelni vagy éppen sportolni, amikor mondja, hogy érdekli a dolog. Az idegen nyelvekkel pedig várhatunk amíg nem lesz tíz. Semmi értelme túlterhelni a kicsiket, szerintem...