Hiszek Istenben. Tudom, hogy halálom után a Pokolra kerülök.
Korántsem azért, mert politikával foglalkozom. Oda, ahova Istennek tetszőt cselekedtek az emberek, nem fogok kerülni. Nem fogok találkozni a feleségemmel, a szüleimmel, a lányommal.

Hiszek abban, hogy ha az emberekkel jól viselkedem, s betartom mindazt, amit abban a státuszban megkövetelnek és elvárnak tőlem, akkor nem hagyok támadási felüleletet. Ez csorbult, mikor kiléptünk a nyilvánosság elé, s azóta még inkább igyekszek megfelelni. Nehéz megértenem, mikor fogják fel, hogy a szeretet nem ismer határokat? Hogy azt nem érdekli, milyen a bőrszíned, honnan jöttél, milyen státusszal bírsz a társadalomban, mennyire vagy intelligens. És az sem, hogy nő, vagy férfi, vagy akármilyen más nemű vagy.
Már nem járok rendszeresen templomba. Minden egyes alkalommal rettegek attól, mikor csap agyon villámával az Öreg, amint házának a küszöbére teszem a lábam.

Romantikus lélek vagyok, s ugyanúgy rajongok a művészetért. Mindkettőt takargattam, egy romantikus lelket eltipornak a politika színpadán, édesapám meg a festőállványt törte össze, a művészi ambícióimmal együtt. Évekkel később mertem újra színekért nyúlni, mikor a feleségem megtalálta a rajzaimat, s megkért, rajzoljam le őt is, a kedvenc virágával. Hálás vagyok azért, hogy bátorított ebben, igazi felüdülés lett számomra.

Féltem nyitni. A munkám mögé bújtam, s hittem abban, ha elég szigorú vagyok, ha elég következetes, az embereknek nem tűnik fel, mennyire más vagyok, mint ők.

Még ma is keresem magam, s örökösen vívódok a külvilággal, s ami bennem van.


Rendkívül büszke és boldog voltam, hogy ministráns fiú lehettem a templomban. Fülig érő szájjal, megszeppent illendőséggel vegyesen vettem részt minden eseményen. A szüleim nagyon büszkék voltak rám.
Tizenkettő lehettem, vagy tizenhárom, mikor ő lépett be a templom ajtaján. Éppen az oltárnál igazítottam el a kellékeket, s csak akkor fordultam meg, mikor meghallottam a hangját. Zavartan, pipacsra gyúlt arccal fordultam vissza, s inkább úgy tettem, mintha az asztalon lévő dolgok rendezgetése fontosabb lenne. Azok a búzavirágkék szemek! Gyönyörű, porcelánfehér bőr, napszőke, egyenes haj.  A papot kereste, a szülei küldték. Eldadogtam neki, s zavaromban mégis megkérdeztem a nevét.
- Daniel. De csak hívj Dannynek.
Danny. Az első szerelem, és az első döbbenet, hogy megértettem, miért nem húzkodtam sosem a lányok copfját, nem huzigáltam még viccből sem fel a szoknyájukat. S nem is fantáziáltam róluk. Danny. Életem részévé vált, s tehettem meg úgy, hogy csak hetetne háromszor találkozhattunk, a templomban, együtt ministráltunk.
Kapcsolatunk, noha inkább épült később a távolságra, mint a személyesre, tartott egészen tizennyolc éves koromig. Aznap este kaptam tőle az utolsó csókját.
- Felvettek a haditengerészetre.
Némán álltam előtte, mint ahogy évekkel később a sírja előtt is. Hadművelet közben elhunyt.

Az esküvőnkön rengetegen jelentek meg, s még nem láttam ennyire ragyogni őt, egyszer, később, mikor életet adott a lányunknak. Pedig tudta, hogy nem vagyok szerelmes belé.
Az ajtófélfának dőlve figyelem, ahogy a kertben dúdolva beszélget a virágokkal. Szenvedélye a virágok, s ha hinnék a tündérekben, akkor bizonyára körülötte röpködnének. Mint azokon a rajzokon, amelyeket készítettem róla, ahogy a kertben serénykedik. Megszoktunk, összeszoktunk és megtanultuk egymást szeretni is. Neki ennél több nem kellett, s nekem sem. Lassanként előcsalogatta bennem a romantikus, művészi énemet is, s akárhányszor hazaértem, úgy éreztem, a Paradicsomba tértem haza, ahol legalább ezt az énemet megnyithatom.
Mégis, szenvedtem, mert úgy éreztem, igazán teljes sosem lehetek. Sosem csaltam meg, s ezzel együtt éreztem, ahogy belül lassan üressé válik ez a részem. Hiába akartam megtölteni a nevetésével, a virágaival, a rajzaimmal, a táncainkkal, meghitt beszélgetéseinkkel. Mégsem én voltam.
Molly születése új színt, s örömöket hozott az életünkbe. Már kettejüket figyeltem az ajtófélfának dőlve, vagy a pultnak dőlve, az ablakon kilesve. Megtalálta azt a teljességet, amire mindig vágyott. Anya akart lenni. Kapott is egy kistündért, akiért szívem mélyéig rajongok a mai napig.

A lelkiismeret mégis furdalt, s furdal a mai napig is. Nem adhattam meg neki azt a tiszta szerelmet, amit megérdemelt volna. S mintha ez szögként verődött volna a szívembe, minden egyes rög dobálásával, amely lassanként elnyelte a koporsóját. Fontos ember férje és még fontosabb ember menye volt. Méltóságteljes, konzervatív temetés. Fogalmam sincs, mennyi nyugtatót markoltam fel aznap reggel. Támasza akartam lenni a lányunknak, akit elhalmoztunk szeretetünkkel, s ezt gyarapodó becenevei is jelezték. Rajongtam érte, s most is rajongok.
Aznap éjjel, amit csak találtam a rajzaimból, a tűzre vetettem.

Amikor megtudtam, először csak a fejemet tudtam fogni gondolatban. Muszáj lesz vele beszélnem, fogalma sincs, mekkora támadási felületet adhat magának. Így nem fog tudni érvényesülni. Aki szembemegy az áramlattal, azt könyörtelenül eltapossák. S aggódom érte.
- Marley...
- Hmmm?
- Csak arra kérlek, hogy... - még nem merek a szemeibe tekinteni. Remélem, így is meg fogja érteni. - próbáld szolidabban...
- Annak semmi - egyből csap vissza, rátekintek, amiben minden benne van. Lejjebb tekeri. - értelme...
Nem, nem érti. Még kis cápa, hiába vannak nagy cápák mögötte, most én is adtam támadási felületet a köznek, amit meg is kapok. Nem hagyhatom, hogy rajta még nagyobb pofon csattanjon. Hogy van más mód is arra, hogy miként érvényesüljön.
- Molly, kislányom, figyelj, már így is közszájon forog az életünk, amióta pedig felvállaltam, hogy... azóta méginkább. Ezzel nem segítesz. Nagyra tartom az ehivatottságod, de jobban örülnék, ha ezt más módszerek használatával gyakorolnád.
- Például kaviárt is vághatnék Mrs. Hopkins dauerjai közé...
- Marley! - Egyből rászólok. Mrs. Hopkins sértegetése gyerekes és nem igazán kéne vele packázni. Túl messzire ér el a keze, nem csak vertikálisan. Sóhajtok egyet, nem akarok én vele erőszakos lenni. Csak szeretném megértetni vele, hogy van egy határa a dolgoknak is. - Nem mászkálhatsz transzparensekkel az utcán szidva a rendszert, amiben élünk, ez teljességgel... ez túlmegy egy határon... - láttam elég transzparenst, amelyeken gyalázó módón ócsárolják az olyan beállítottságú embereket, mint én. A szívembe ilyenkor, mintha kést döfnének. És megalázó.
- És ha kiderülne, hogy valami még durvábbat csináltam?
Jézusom! Mit csinált?
- Marley...
- Ha börtönbe kerülnék, vagy a fejemet követelnék, vagy...
- Marley... - Istenem, ne tegye ezt velem! Ugye nem képes olyanra, amivel örökre elásná magát az életben?
- Akkor is melléjük állnál?
- Marley! - egy pillanatra mintha elgurulna a gyógyszerem, de amint meghallom a feljebb emelt hangom, ráeszmélek, hogy mit teszek, így csak kieresztem a levegőt. Nem akarok én vele ordibálni, az semmire sem vezet.
- Nem kérem, hogy gyere velem. De ha már figyelnek ránk...
- Marley...
- Ha már óhatatlanul csodabogarak vagyunk, vagy így vagyunk megbélyegezve, akkor használjuk jóra...
- Marley...
- A csillivilli dresscode-dal nem vagyunk előrébb, te is tudod...
Istenem, ezt én nem fogom bírni.... az idegeimen táncol. Önkéntelenül jön ki kérdőre vonón az összes keresztneve.
- Marley Molly Rain...?
- Moriarty. És anya egyetértene velem. Szerintem az is, aki Mike Wazowski volt a kedvemért akkor farsangkor. Na és Sulley? Igazából?
Betalált. Csak sóhajtani vagyok képes erre. Sosem mertem teljesen felvállalni magam. Vagyis... voltak pillanatok, amikor engedtem, elengedtem a kötelékeimet. Hogy aztán ne csak visszavegyem, hanem erősebben meghúzzam magamon.