Lucy in the sky with diamonds

Minden ember életében ott vannak azok a bizonyos mélypontok. Első mélypontomat a születésem pillanatában éltem meg. Tudom, tudom..kicsit korainak hangzik,  de ha te is a Lucille nevet viselnéd, neked sem lenne ínyedre. Édesapám Beatles iránti rajongása, olyan mértéket öltött anyám várandósága alatt, hogy mindenféleképpen, rám akarta ennek a nyomát ragasztani. Mint valami bélyeget. Édesanyám ugyan az összes lehetséges módon próbálta jobb belátásra bírni, de apám elhatározása megrendíthetetlen volt. Olyan biztosan állt a helyén, mint a Stonehenge. Amúgy egyáltalán nem tartom fairnek, hogy a szülők választanak nevet. Csak gondoljunk bele jobban, egy életen át kell viselned majd, és ha majd meg is változtatod, te számukra Lucille  maradsz.  Minden egyes ballépésednél ott lesz a második neved, hogy éreztessék, te most aztán rossz fát tettél a tűzre kisanyám!

- Lucy!- anyám kétségbeesetten harsogja a nevemet, miközben igyekszik utolérni. Még jobban szedni kezdem a lábaimat, amint közelebbről hallom a hangját. Nem akartam hazamenni, én még játszani akartam, és amúgy is Ernest Greendale elvette a neon színű lapátomat. Még csak az hiányozna, hogy nála maradjon!

-Lucy! Mit mondtam neked? Na mit? - grimaszba rándul az arcom, ahogy próbálom elnyomni a késztetést, hogy visszakézből válaszoljak apámnak. Nem igazán értettem, hogy minek, kérdezz vissza, mikor mindketten tudjuk mit mondott.

-Lucy! Miért van a táskádban koton, még csak 14 éves vagy az ég szerelmére!
- Így van, az Lucy táskájában volt, és nem az enyémben!

-Lucy, egyszer az életben mérlegeld a döntéseidet!
- Most hogy mondod, úgy emlékszem mérlegállásban is csináltuk...

Nos, ezernyi ilyet felsorolhatnék még, de valószínűleg olvasás közben golyózna a szemed a sok Lucy-tól. Én pedig nem szívesen gondolok vissza a “rossz” döntéseim sorozatára. A szüleim minden maguktól telhetőt megtettek, hogy egy normális, kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőlem. Tényleg! Egészen kicsi koromban kaptam egy kiskutyát, hogy vele együtt nőjek fel. Elvittek az összes gyerekeknek rendezett rendezvényre. Minden hóbortomat igyekeztek kielégíteni. Ezért is tudok, majdnem hegedülni, majdnem kézilabdázni, meg majdnem fazekat faragni.  Ez mellett pedig a családom alapvetően normális háttérrel rendelkezik. Ennek ellenére, mégsem tudtam olyanná válni, akinek ők elképzeltek. Pedig szerettem volna.  Szerettem volna egyszerű lenni, klasszikus értelembe vett életet élni. De én valahogy sosem találtam meg igazán önmagamat, olyan keretek közé szorítva, amit minden alkalommal feszegetni próbáltam. Anyám szerint álomvilágban élek, apám szerint valamit elronthattak velem kapcsolatban. Szerintem meg túl sokszor néztem meg, a Tiffany reggelijét.  Az ő valóságuk abban merült ki, hogy majd egyszer férjhez megyek,  egy olyan férfihoz, aki mellett biztonságban tudhatnak. Az enyém viszont, mindenféle biztonságot mellőzve habzsolta volna az életet, amíg csak tehettem.
Megkóstoltam volna az össze süteményt, ami az utamba kerül, és ami elég mutatós ahhoz, hogy megkívánjam őket. Számomra ez maga lehetett volna a kánoán, ha így élhetem az életemet. Szabályok, és határok nélkül, amiket nem kell feszegetnem, sem álépnem mert ott sincs.Mondhatnánk azt is, hogy telhetetlen vagyok, és nem ismerem a mérték fogalmát. De ismertem. Volt egy sötétebb oldalam, ami árnyéként követett és emlékeztetett arra, hogy valójában ki is vagyok. De idő, és a kényszer, ami a szüeleimtől eredt, hamar tévútra vitt. Egyenesen egy házasság fojtogató karjaiba. Cole Wilder, korunk valaha élt legnagyobb rendezője. (Na jó majdnem legynagyobb csak jól esik túozni.) Hamar megmutatta a világnak egy olyan részét, ami lehetett volna akár színaranyból is. Őszintén? Néha abból is volt..de ez nem volt az igazi. Hiába emelt a magaslatokig, hiába dolgozhattam olyan emberekkel, akiknek eleve nehéz volt a közelébe jutni. Nem olyan volt. Valami hiányzott belőlük. Talán az emberségük.  Fotósként ismertem, és örökítettem olyan pillanatokat, amiknek szinte ízük volt, igaziak voltak. Nem igényelte a cicomát, sem a hollywood-i retust,  mert önmagában ott volt benne a szépség. Ezekért a pillanatokért bármit megadtam volna. De csak képekben maradtak meg, amik közel sem adták vissza azt, amit akkor láttam. Mert az, több volt egy egyszerű megalkuvásnál, és egy biztonságot nyújtó házasságnál. Ami teljes valójában sosem teljesült be..


Hogy a hóhér vigye el..
Első gondolatként, még talán helytálló is lenne, ha rosszul kened be magad naptejjel és kifoltosodtál. Vagy ha elütöttél véletlen egy tehenet. Bármi másra illene, ez a foszlány, csak éppen arra nem, amikor megkérik a kezedet. Izgalmat kéne éreznem. De a gyomrom görcsbe rándult, és egyre inkább úgy éreztem, hogy egy komplett tömegbalesett elszenvedője vagyok. Cole előttem térdelt, reményekkel átitatott tekintettel, kezét várakozóan az enyém felé nyújtja, és rajta ténylegesen látszik az öröm, az a fajta zsongás, amit nekem is kéne éreznem.  Tekintetemet a Channel cipőm orrába mélyesztem, ami amúgy nem is az enyém, bércipő. Szerettem a luxust, de nem tudok huzamosabb ideig elköteleződni, egy darab mellett sem.  Ironikussá kezd válni ez a helyzet a fejemben. Egy luxuscikk mellett sem tudok megmaradni, nemhogy egy ember mellett.
- Óóó..- szökik ki az ajkaim közül, ami talán felérhetett egy lemondó sóhajjal is. A körülöttünk lévő emberek, úgy függesztik ránk a tekintetüket, amitől még jobban megkövülök. Levegőt próbálok magamhoz venni, de az egész helyzet súlya, csak most kezd igazán nyomasztóvá válni. Ez volt az a pillanat, amiről a szüleim ábrándoztak, és végre nyugalomra lelhetnek, hisz az egész a szemük előtt történik meg. A nyomás nő a mellkasomban. Egy személyre szabott csapdában éreztem magamat, amiből nincs kiút. Aminek a megkopott falait nem tudtam feszegetni tovább. Ez maga volt a nyirkos valóság.
-Gen..- Cole tekintetében egy pillanat alatt kihuny az izgága fény, én eközben még mindig azzal kűzdök, hogy levegőhöz jussak. Döntenem kellett, vagy megtanulok úszni vagy...
- Igen.- ...vagy megfulladok.


- Tudsz róla, hogy te vagy a legrosszabb menyasszony a világon?- Maggie csípőre tett kézzel áll mellettem, míg én minden figyelmemet a derítőnek szentelem. Amióta Cole megkérte a kezemet, beletemetkezem még jobban a munkámba. Ami annyira nem volt nehéz, hisz imádtam.
- Ezzel mire célzol?- kérdezek vissza, nem figyeltem, mostanában semmire és senkire figyelni.
- Te a füleden ülsz? De most komolyan Fallon. Mi a fene bajod van? Egy isteni pasi megkérte a kezdet..és te itt szenvedsz, ezzel az izével, és mások boldogságát  örökíted meg, miközben a sajátodat nem éled meg.- Persze, mert minden lány álma csakis az lehet, hogy megkérik a kezét. A szülei előtt, akiknek szinte elvárásként szerepel a listájukon, hogy a porontyuk férjhez menjen.  Kivülről nyilván nem tűnt olyan szörnyűnek a helyzet, sőt egészen tökéletes képet mutatott. Csak hogy én, és  a belsőmmel vívott csatáim, aligha fértek meg, egy idilli házasság képe mellett. Még magamban sem bíztam, hogy bízhatnám magamat másra? Cole-al elvoltunk, azt hiszem. Szerettem, de valami hiányzott, amit még magam sem tudtam volna megmondani, mi is volt az. Lehet nem is hiányzik semmi, csak én hiszem azt, hogy így van?
- Ne haragudj, csak kicsit elkalandoztam.- simítok végig a csipkézett Versace költeményen, amivel a kapcsolatunk ideiglenes ugyebár.
- Ebből elég, ma inni fogunk!
- Nem lehet, ma este Yin jóga edzésem lesz.
- Engem meg nem érdekkel, de ha így jobban tetszik. Megyünk “Yinni”!



– Csak egy hullámvölgy.- el kellett valakinek mondanom, még akkor is ha erre az egészre rohadtul nem hullámvölgyként gondoltam. De talán valamennyi lágyított az előadás módon. Bár a lényegen nem változtat, menyasszonyként lefeküdtem valakivel, aki nem a vőlegényem volt. Hanem, leginkább egy nő, egy kibaszott domina.
– Hullámvölgy, vagy beleestél egy kibaszott kanyonba? Abba a fajtába, ami kopár, könyörtelen, és előbb megdöglesz benne, mint hogy bárki kimenthetne?- oké Maggie lehet átlátott a szitán, nem éppen a legjobb döntés volt. De ha nem mondom el valakinek, félő volt, hogy ténylegesen megfulladok, attól a gombóctól, ami már hetek óta a torkomban növekedett. Mondjuk az időpont sem a legjobb, egy eljegyzési parti..ami amúgy az enyém. Enyém..nem akartam, hogy a tulajdonom legyen, ezt nem lehet véletlenül bérelni?

Egy hete vagyunk házasok Cole-al. A nászéjszakán se nyúlt hozzám. Egyszer sem. Csak egy homlok puszit kaptam olykor, és pár nyugtató szót. Nem értetettem. Velem van a baj? Az üvegasztalnál kezdtem mérlegelni a döntéseimet, hogy vajon tényleg megérte ez nekem? Egy olyan házasságba belemenni, ahol még csak nőként sem kezelnek? Kérdések hada sorakozik fel előttem. Amikor Cole megjelenik egy köteg papírral a kezében. Ami utána következett nem voltam rá felkészülve. Cole csapdába csalt, én pedig csak egy alibi vagyok. Egy kibaszott kirakat feleség. Ő pedig soha nem fog rám úgy tekinteni...