- Violet! Charlie hangja ostorcsapásként visszhangzik a kicsiny szobám falai között. Ijedten kapom fel a fejem a párnáról és pillantok végig rajta. Néhány másodperccel ezelőtt még semmi baja nem volt, nem értem, hogy mi történhetett abban a tíz percben, amíg a mosdóban volt. Igen, nálam töltötte az éjszakát, mert bármennyire is próbáltam kibújni a „kötelességeim” alól, tegnap este nem hagyta magát lerázni.
- Megmagyaráznád, hogy ez mi a büdös franc a fürdőszobádban? emeli magasba azt a fekete inget, amiben körülbelül egy hónapja olyan gyorsan leléptem Theo lakásából. A szívem egyre vadabbul verdes a mellkasomban, és csak arra vagyok képes, hogy meredten bámuljam az előttem tornyosuló férfit és a kezében szorongatott anyag darabot. Nagyon sokszor eszembe jutott az elmúlt hetek során Theo, újra és újra lejátszottam fejemben a kettőnk között történteket. Még ennyi idő távlatából is érezni vélem csókjait, ha rá gondolok. Szerettem volna már vissza adni neki az inget, de valahol mélyen legbelül abban reménykedtem, hogy fel fog keresni, hogy eljön a Grillbe forrócsokit inni, vagy mert...csak látni szeretne.
- Kérdeztem valamit! lép hozzám közelebb.
- Megmagyarázom...ez nem az aminek gondolod. olyan kicsinek húzom össze magam az ágyon amennyire ez csak lehetséges, és könyörgő pillantásokkal mérem végig őt.
- Nem? Nagyon kíváncsi lennék hogyan magyarázod meg... szünteti meg kettőnk között a minimális távolságot is, úgy szorongatva kezében a fekete anyagot, mintha az élete függne tőle.
- Nem történt semmi, esküszöm...csak, amikor volt az a buli...
- Hagytad, hogy valaki más megdugjon, igaz? ejti le a ruhadarabot a földre, majd azzal a lendülettel csattan is az első pofon az arcomon. Érzem ahogyan a vér fémes íze ellepi a számat.
- Megmondtam, hogy te az enyém vagy, és senki más még rád sem pillanthatad. Nem voltam elég világos? két kézzel kapaszkodik bele a hajamba, és rángat le az ágyból.
- Kérlek, Charlie...ez fááj. kapálózok, mintha attól esélyem lenne a szabadulásra. Nem mondd semmit, csak egy újabb pofon csattan az arcomon, akkora, hogy a fülem csengeni kezd tőle és forog a szoba körülöttem.
- Pont ugyanolyan mocskos kurva vagy, mint mindenki más. Megtanítom neked, hogy kivel szórakozz... emeli fel jobb lábát és gyomszájon rúg. Összegörnyedek a fájdalomtól és némán zokogok. Annyi verést kaptam már, hogy megtanultam hogyan viseljem egyetlen szó nélkül és hogyan éljek tovább a fájdalommal. Az előbbi rúgást, még számtalan követi, gyomorszájon, a vesém környékén, a hátamon és lábaimon. Hallom, hogy valamit mondd, de már nem tudok szavaira figyelni. Kezemmel a fejem próbálom védeni. Ujjaival ismét a hajamba kapaszkodik és végighúz a padlószőnyegen, egészen a tükörig.
- Nézd meg, hogy milyen undorító vagy. Rajtam kívül senki másnak nem kellesz, és teszek arról, hogy így is maradjon! fröcsög a képembe a nyála, majd a következő pillanatban ismét lecsap, érzem, ahogyan felhasad a szám, és a szemem körüli ütéstől feldagad arcomon a puha bőr. Még egy ökölcsapás és sötétség nehezedik rám.

Nem tudom mennyi ideig fekhettem eszméletlenül, de mire ismét sikerül kinyitnom a szemem egyedül vagyok a szobában. Ujjaimmal végigtapogatom az arcom, érzem, hogy jobb szemem alatt feldagadt, hogy gyűrűje nyomot hagyott az arcomon. Megmozdulnék, de úgy érzem, hogy talán már soha többé nem leszek képes arra, hogy bármerre is elinduljak. Eddig mindig vigyázott arra, hogy az arcomon ne maradjanak sérülések, most viszont annyira elkattant az agya, hogy a saját szabályát is képtelen volt betartani. Kezem a bordáimra tapasztom és kissé szédelegve állok lábra. Hatalmas könnyek folynak végig az arcomon miközben a tükörképem bámulom. Igaza volt, segített abban, hogy sem én, sem senki más az életemben ne tekintsen rám nőként. Nem vagyok más, csak szétvert fejű kurva, ahogyan ő is üvöltötte a fülembe, mielőtt elvesztettem az eszméletem. Lassan csoszogva haladok az ágy irányába, semmit sem akarok, mint lehunyni a szemem és soha többé nem ébredni fel. Tekintetem azonban megakad a fekete ingen és önkéntelenül is eszembe jut Theo mosolya és gyengédsége, az, hogy biztonságban éreztem magam mellette. Elgondolkodom. Minden bizonnyal oka volt annak, hogy nem jött el a grillbe, lehet, hogy már nem is emlékszik rám, vagy csak gyűlöl, amiért nem kapta meg tőlem, amire vágyott. Magam sem tudom, hogy miért, de kezemben a ruharadarrabbal, melegítő nadrágban, véres pólóval, kócosan lépek ki a napsütésbe. A fény megvakít, alig látom, hogy merre kell menni, a folyamatosan belém hasító fájdalom pedig lelassít. Magam sem tudom hogyan vagyok képes ilyen állapotban leinteni egy taxit, talán az adrenalin dolgozik bennem, talán annak a vágya, hogy újra láthassam azt a férfit, aki néhány óráig elhitette velem, értékes vagyok.
- A kórházba? kérdezi tőlem a taxis, miközben segít beszállni az autóba. Megcsóválom a fejem.
- A Central parkhoz. motyogom alig halhatóan. Válaszol még valamit, de arra már képtelen vagyok figyelni. Az autó motorja felbőg én pedig tekintetemmel az utat fürkészve, csendben utazok. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideje ülök már az autóban, amikor lefékez, remegő kézzel nyújtom át neki a zsebemben lapuló összes pénzt és minden szó nélkül indulok az épület irányába. Egyetlen egyszer voltam itt ugyan, de álmomban is bármikor visszatalálnék. A lift ajtaja némán nyílik szét előttem, én pedig kezemmel a falnak támaszkodva vonszolom el magam a bejárati ajtóig, hogy ujjaimat a csengőre tapasszam. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán itthon van, mindaddig amíg lépések zaja szűrődik ki odabentről.
- Az inged... próbálom magasba emelni a kezem amint kitárul előttem az ajtó, de csak annyit érek el, hogy az anyag a földre hull. Nem nézek rá, szipogva állok előtte, a falnak támaszkodva.
- Rossz ötlet volt eljönni... intézem szavaimat inkább magamnak, mint neki, de egyelőre mozdulni még képtelen vagyok.

A fájdalom egy-egy mozdulatnál olyan erővel csap le testemre, hogy legszívesebben összegörnyednék a fájdalomtól. Talán a testem csúfító sérüléseknél jobban fáj az, amit a lelkemnek kell elviselnie. A kilátástalanságot, a tényt, hogy valóban csak ennyit érdemlek, a gondolatot, hogy most még élek, de ki tudja, hogy meddig mehet ez így tovább. Az elmém sakkban tartja a félelem, minden agysejtem megbénítja és bár valahol mélyen még ott rejtőzik a menekülés gondolata, képtelen vagyok megtenni. Nem tudok semmi mást csinálni, csak elviselni a sorsot amit kaptam és őszintén remélni, hogy egyszer talán ennek is vége lesz. Szeretném a világnak üvölteni, hogy mit érzek, szeretném, ha valaki meghallgatna, ha lenne legalább egyetlen egy ember, aki azt mondaná, hogy értékes vagyok. Talán emiatt a vágyakozás miatt vagyok most itt, talán csak a fájdalom és harag űzött el idáig, talán egy nagyon kicsit azt remélem, hogy itt megnyugvást találhatok. Bármi is az oka, most állok Theo ajtaja előtt és reménykedem abban, hogy nem fog elküldeni. Milyen fura is az élet, attól az embertől várok megnyugvást, akihez alig néhány órányi ismeretség köt, aki mondhatni idegen, és aki talán már a nevemre sem emlékszik. Szánalmas vagyok, azt hiszem, ha másban nem is, de ebben teljesen igaza van Charlienak. Nem vagyok képes a férfi szemébe nézni, egyrészt azért, mert szégyellem magam, másrészt pedig azért, mert félek zokogva omlanék a karjaiba. Utálom, ha az emberek gyengének látnak, ha szánakoznak rajtam, bármennyire is pocsék az életem nem kérek senki szánakozó pillantásából. A maradék erőmmel megpróbálom ellökni magam a hideg faltól, és segítség nélkül megállni a saját lábaimon, de bármilyen erősen is próbálkozom egyszerűen cserben hagy az erőm, és minden ellenkezés nélkül engedem, hogy karomnál fogva tartson egyenesen.
- Legurultam a lépcsőn... a szokásos hazugság, a szokásos hangnemben, már néha én magam is elhiszem olyan sokszor kellett bele hazudnom mások szemébe. Ügyetlen vagyok, két ballábas, megbotlottam, legurultam, ennyi. Van aki elhiszi, van aki összeráncolt szemöldökkel további kérdésekkel bombáz, de kitűnően megy az elhárítás, úgyhogy eddig még senki nem fogott gyanút. Lehunyom a szemem, amikor gyengéd érintését érzem arcomon. Veszek egy mély levegőt, de bármilyen erősen próbálkozom magamban tartani a könnyeimet, azok utat törnek maguknak és vízesésként mossák végig arcomat, minden bizonnyal benedvesítve a férfi ujjait is. Valami elszakadt bennem, a gát, amit évek óta építgetek magamban, ami biztonságot nyújt számomra szétszakad és a következő másodpercben már úgy zokogok, mint egy kisgyerek. Rápillantok Theora, amióta kinyitotta előttem lakásának ajtaját, most először nézek bele szemeibe. Közelebb araszolok hozzá, mindkét kezemmel átölelem derekát, fejem a mellkasának döntöm és némán rázkódnak vállaim a sírástól.
- Charlie megtalálta az inget...azt hitte, hogy megcsaltam, hogy... motyogom szavaimat még mindig a mellkasának. Az igazság kikívánkozik belőlem, belefáradtam abba, hogy folyton hazudnom kell. - Azt hitte, hogy el akarom hagyni. Azért tette ezt velem, mert...hogy megmutassa vele nem lehet így viselkedni, és, hogy biztos legyen abban így már kevésbé vagyok vonzó bárki számára. mire befejezem a mondatot teljesen elfáradok, lábaim már alig bírnak megtartani. Kissé elhúzódom tőle, de még mindig kapaszkodom pólója anyagába dereka körül.
- Tényleg megérdemeltem...tudtam, hogy ez lesz belőle, ha megtudja...mégsem tudtalak nem megcsókolni. Most pedig ismét itt vagyok...nem szabadna itt lennem. Mi van ha követett? Ha eljön ide és megtalál téged? pánik uralkodik el rajtam, egyre szaporábban kapkodom levegő után és hangom elcsuklik mire befejezem a mondatot.
- Jobb lesz, ha elmegyek... próbálom letörölni arcomról a könnyeimet, de olyan nehéznek érzem a karomat, nem tudom felemelni, fadarabként hull vissza testem mellé.