Jonathan       Pernille

Álmosan nézek ki a szememen, kezemben egy mosolygó pingvines bögrét szorongatok.Lory konyhájában állva arra gondolok, hogy mennyire különböző életutat jártunk be a húgommal, és mennyire büszke vagyok arra, hogy az övé jobban sikerült mint az enyém. De talán nem is a jobban lenne a megfelelő szó, hanem az, hogy nyugodtabb.Sosem bántam meg a házasságom, tévedés ne essék, és néha, elszántan csöndes hajnalokon arra gondolok, hogy bárhogyan is alakult Will-el a házasságunk ma sem döntenék másképp.Nem a szerelem miatt amit egykor éreztem, sokkal inkább azok miatt az évek miatt, amely ugyan utólag visszatekintve mélységes hazugságban vergődött, mégis akkor naívul boldognak hittem magunkat.Talán egykor jobb lett volna a csöndes és továbbra is vakságot adó kék pirulát választani.Valóban igaz az a közhelyes mondás, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj.Ha meg egyszer már nem leszünk többé, teljesen mindegy mi volt az igazság.Mara, az unokahúgom csinált nekem reggel kávét, és igazán nagy kiváltságnak érezhettem, hogy megkaptam a pingvines bögrét, amit szinte soha nem ad oda senkinek. Csak nekem. Meg “Willard bácsinak”. Hiányzik neki, kötődött hozzá, és még nehezen dolgozza fel a maga nyolc évével, hogy a bácsikája talán néha, ha éppen az útja New Yorkba hozza, majd meglátogatja őt és az öccsét Mark-ot is, de nélkülöznie kell a családi összejövetelekről.
Sok időt töltök a válásom óta Loryéknál, ami jobbára inkább a húgom unszolására kezdődött el egy évvel ezelőtt, semmint a saját döntésem okán.Azt hiszem attól tartott, hogy húsz éves házasság után szokatlan lesz az otthon csendje, vagy az egyedül elköltött vacsora.Hogy nincs kihez szólni ha felébredek reggel, nincs kiről gondoskodni, nincs kinek inget vasalni, nyakkendőt kötni, csendes boldogsággal csókot adni mielőtt elindul. A megszokott rutin kikopik az ember életéből, mint a színek a lakásból.Eleinte azt gondoltam nincs erre szükségem, ma már belátom, hogy ez segített túlélni. Meg a munka. Tudom, hogy még korántsem kellene temetnem magam, hogy még számomra is tartogathat az élet számtalan boldog pillanatot, csak éppen fogalmam sincs hogyan és merre induljak el. Az egy év alatt a húgom igyekezett azon túl, hogy mellettem áll segíteni jól venni az akadályokat. Első lépésként másképp kezdtem hordani a hajam, kicseréltette velem majdnem a teljes ruhatáramat, új parfümöket vásároltunk, a bútorokat újra kárpitoztattuk, a függönyöket is kicseréltük. A megtakarított pénzem nagy része az életem teljes renoválására ment rá, bár még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez vezet bárhova is. Elvégre hiába újul meg a világ körülöttem, hiába leszek én is más külsőségekben, legbelül a változás nem megy ilyen gyorsan végbe, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megtörténik. Regisztrált nekem egy társkereső oldalra is, ami azt hiszem sokkal inkább nevezhető tökéletes kudarcnak, semmit egy minimális sikernek. Talán annyiban volt jó, hogy felismertem mennyi beteg gondolkodású, a külsőségek rabságában vergődő, lelkileg tökéletes ürességben létező férfi van a világon.Nem fogok általánosítani, sosem tettem, de tény, hogy nem hiszem, hogy a jövőben efféle oldalakon szeretnék ismerkedni. Lory még a Tinder nevű applikációval is megismertetett, amivel számomra kinyílt a világ, és még inkább rádöbbentett, hogy a virtualitás nem az én közegem. Egész egyszerűen személytelen, illattalan és arctalan az egész világ. Hiányoznak belőle a közvetlen emóciók, amikre nekem szükségem van. Nem később, nem egy monitor mögül, hanem akkor és ott.
Két balul sült vakrandi és egy egész kellemes, de valójában semmi továbbiakra alapot nem adó randevú után úgy döntöttem nem erőltetem a dolgot. Elvégre talán itt az ideje annak, hogy engedjem, a boldogság majd kopogtasson váratlanul az ajtómon. Nem szükséges nekem görcsösen társat találnom, hiszen abban sem vagyok még biztos, hogy le tudtam magamban zárni a Will iránti, meglehetősen ambivalens érzéseimet. Elvégre egy hosszú és tartós szerelem még akkor sem múlik el, és főleg nem nyomtalanul, ha a másik a lelkünkbe gázolt és a könnyeinkkel kövezte ki a saját, jövőbe vezető útját. Nélkülünk.
Új hobbikat kerestem magamnak. Újra kezdtem múzeumba járni, beülni egy-egy régi mozifilm vetítésére, amit ugyan interneten keresztül már otthonról is el lehet érni, de akkor hol marad az egész varázsa? Régimódi lennék? Meglehet. De vannak dolgok, amelyek azt hiszem kiveszni látszanak a mai világból, és amit talán van esélyünk megmenteni, ha igazán akarjuk és teszünk is érte. Színházrajongó vagyok, bár a musicalt kifejezetten nem kedvelem. Odavagyok az autósmozikért, a hajnalig tartó táncért élőzenés helyeken, a város napfelkeltéjéért, a parkok csöndes padjaiért. Figyelni kezdtem magamra, és azt hiszem el kell fogadnom,hogy ha nem is tökéletes az életem, de ebből is számtalan jó dolgot ki lehet hozni.
Rózsaszín köntösben, kócosan és meglehetősen álmosan,smink nélkül is gyönyörűen jelenik meg Lory. Arca ebben a korai órában is derült, és roppantul bájos. Mindig is az volt. Már gyereknek is.
- Na végre sikerült megszerveznek neked azt a találkozót. Ma estére a Vincenzo Risotto-ba.- sóhajt egy nagyot, immáron ő is egy kávéval a kezében néhány perc múlva. Az arcomra tökéletes döbbenet ül. Ne igazán tudom miről beszél. Milyen találkozóról, bár azt hiszem köze lehet hozzá annak, hogy kifejezetten kérte: a héten ha lehet ne kérjem magam extra beosztásra.
- Pontosan miről is van szó?- érdeklődöm óvatosan, mert lehet emlékeznem kellene, de akárhogy kutatok az agyamban, egyszerűen képtelen vagyok felidézni.Lory homlokráncol, még az orra vége is sértődötten biggyed le.
- Nem hiszem, hogy nem emlékszel. A horoszkópos pasas. Mr MacLachlan. Akiről meséltem. Elkészült a horoszkópod, én meg a nevedben megígértem neki egy találkozót. Azt mondtam ott leszel. Ugye ott leszel?- a szemeim forgattam. Nem haragudtam rá, talán egy kicsit szórakoztatott mennyire képtelen feladni azt a reményt, hogy az életemet ilyen vagy olyan módon egyenesbe hozza.Még olyasmit is elintézett, amiről tudja, hogy nem hiszek benne. Ahogy a vallás, a spiritualitás és egyéb hangzatos eszmék sem éppen tartoznak bele azokba a dolgokba, amiket bármilyen módon is képes lennék magaménak érezni.
Két kávéval, egy lassan induló egész tartalmas nappal, egy lefoglalt repülőúttal a wyoming-i Jackson-ba, ahova végre van időm és lehetőségem eljutni, egy kiválasztott, a nyári tengereket idéző ruhával később pontosan érkeztem a megbeszélt találkozóra az olasz étterembe.Nem egy alkalommal fordultunk meg itt házasságunk idején Willel és nem fűz hozzá rossz emlék. Valójában sehova nem fűz az, ahol együtt jártunk. Szép emlékeket idéz fel bennem.
Noha még sosem volt alkalmam látni a férfit, akivel a húgom a találkozót megbeszélte, nem aggódom. Az elém siető éttermi alkalmazottnak elmondom kivel lesz találkozóm, és máris vezetnek az asztalhoz, ahol Mr MacLachlan nyugalmasan és türelmesen várakozik. Rám.
- Üdvözlöm. Azt hiszem rám várakozik. Amennyiben ezt a találkozót egy bizonyos Lorelei Nathman szervezte le önnel. Pernille Anderson vagyok.- nyújtottam felé a kezem amennyiben felállt az asztaltól, hogy kezet fogjunk és bemutatkozzunk. Első ránézésre roppant ismerősek voltak a vonásai. Jó az arcmemóriám, bár nem tudnám felidézni pontosan hol és mikor láthattam. De abban biztos vagyok, hogy nem most találkozunk először. Helyet foglalva hagyok némi időt magunknak egy apró szusszanásra, kedves, ismerkedő mosolyokra, noha ez most nem olyan találkozó, amilyeneket általában a húgom szervez a számomra. Végül fejrázva elnevetem magam.Le is hajtom a fejem, majd vissza felpillantok rá.
- Ne haragudjon kérem…..de…Tudja a húgom hisz az ilyesmiben. Mármint a sorsban a végzetben, a lélekvándorlásban meg az efféle spirituális, elvont dolgokban. Meg a horoszkópokban is. Miatta jöttem most el, hogy találkozzam önnel. Előljáróban kérem, tudnia kell, hogy roppant módon értékelem a munkáját, és ha kissé szkeptikusan fogadom majd a szavait, az nem a személyének szól majd, sokkal inkább annak, hogy nem feltétlenül vagyok hívő ezekben a dolgokban. - magyarázom zavarodottan, amikor megérkezik a pincér az asztalunkhoz, és én előljáróban csak egy citromos ásványvizet kérek.Mikor távozik, újra a férfi felé fordulok.
- Mondja….maga mindig is hitt az efféle dolgokban? - lehet nem vagyok tökéletesen hívő, de érdeklődő az mindenképpen.