A gép pontban, helyi idő szerint 14 órakor landol a Wichita-i Dwight D. Eisenhower Nemzetközi Repülőtéren, pontosan két óra időeltolódással Los Angeleshez mérten.
Kochék tudvalévő, hogy nem szarral gurigáznak -ezt még anyám is tudja, aki egy jóízű vodka narancsot se tud bekeverni. Drága lelke, aki a vodkára is úgy tekint, mint az emberi test tökéletességét megrontó méregre, nem érti, hogy a helyes módja a valaha volt legegyszerűbb koktél elkészítésének az egy ujjnyi vodka (függőlegesen), és egy ujjnyi narancs (vízszintesen). Ő ezt a gusztusához mérten fordítva eszközöli, mert úgy még hajlandó is elfogyasztani a Cambridge-i asszonyklub társaságában, cserébe viszont odahaza kétszer annyit esedezik térdre borulva, és még az al-ghuszl is dupla annyi időt vesz igénybe. Javaslatomra, miszerint a mosdási rituálét művelje alkohollal, mert az jobban fertőtlenít, csak fültövön vágott, holott szavamra mondom, bölcs meglátás volt.
Viszont, még ha Kochéknak meg is van rakva a pénztárcájuk, azt, hogy a saját pénzükön, a magánrepülőjükkel hozatnak a kansasi nagyvárosba, nem gondoltam. Bár meglehet, mindez nekik aprópénz, amit meg se éreznek, mert amíg egyet pislognak, vissza is szállingózik az összeg a családi vagyonba.
A pilóta a maga C3PO-san robotikus hangján köszöni meg, hogy vele utaztam -mintha lett volna más választásom-, és azzal kiadja az utamat. Szinte érzem a fennköltséget: vidám arccal integet! Lehetne a mottó, szégyenszemre azonban se madagaszkári pingvin, se brit királyi fenség nem vagyok, hogy azt feltételezzem, bárkinek is magasztos karlengetéssel kell meghálálnom az érkezésemet övező figyelmességet. Egyedül a repülő lépcsőjének alján váró, fekete szövetkabátos lakáj az, ki felettébb nagy áhítattal követi minden léptemet, de távolról is úgy fest, hogy nem az a fajta fazon, aki igényelné az úri köszöntést, így, mikor elsőnek megvetem a lábamat a Wichita-i aszfalton -kis lépés egy embernek, nagy lépés az emberiségnek, és a leendő World of Dance nézőknek-, csak a kezemet nyújtom felé, ő viszont csupán tiszteletteljesen bólint -gondolom, hogy úgy, erre ezelőtt még nem volt példa-, és a tenyerét ahelyett, hogy az enyémbe csapná, kitartja, hogy arra, a reptér épületéig elvivő autóig fáradjak. Még a végén kiderül, hogy én vagyok a paraszt a gazdagok normáihoz mérten.
Gépből ki, kocsiba be. Kocsiból ki, hangárba be. Hangárból ki, kocsiba be.
A hátitáskám enerváltan rogyadozik mellettem, a hátsóülés és az anyós közé beillesztett bőröndöm (a többi nem fért az utastérbe) pedig egyre ugrándozik, ahogy a kerekek egy-egy kőre tévednek. Mertem remélni, hogy egy fiatal virtustól dagadó, beszédesebb tagot küldenek értem, nem olyat, aki hatvan és a halál között van, csoda, hogy szemüveg nélkül látja még az utat, a szórakozását pedig nem másban, mint a helyi klasszikus zenei rádió örömeiben leli. Az talán már túl sok lett volna az amúgy jelenleg méltatlanul kijáró luxusból. Elvégre idegenül szegődök egy neves család birtokára, a minimum az, ha a fülem-farkam behúzva elszenvedem azt, hogy a megbecsült személyzeti tagjuk a Nibelung gyűrűjében, a ciklus közül is a Siegfriedben látja a fenenagy élvezetet -ha engem kérdeznek, inkább Verdi, mint Wagner. De nem kérdeznek, egy árva szót nem kíván hozzám szólni, úgyhogy az ablakon kimeredve átkozom a zsebemben a tokjukban lapuló airpodsokat, amiért bemondták az unalmast, és amik nélkül az út egy örökkévalóság.
A sofőr hangja még azelőtt üt át az aktuális árián, hogy kitaláltam volna, mi az a kellően jól szúró, vágó eszköz, ami alkalmas arra, hogy felszabdaljam az ereimet -iránnyal párhuzamosan, nem merőlegesen, hogy biztos legyek a dolgomban.
- Megérkeztünk, Mr. Rahal! -morran a hangja, a birtok kúriájának főbejárata előtt parkolja le az autót, és ahogy leveszi a gyújtást, ideje sincs, hogy ő tegye meg, már nyitják az ajtót, én meg úgy toppanok ki a murvás talajra, mintha lennék valaki. A vállamra penderítem a táskámat, biccentek -ahogy eltanultam az opera-experttől-, és a navigálásra, ami az ajtó felől fogad, a hang irányába indulok.
- Kövessen kérem, Mr. Rahal!
- Mondja, maguk közül még mennyivel kell találkoznom, hogy végre egy Koch fogadjon? -szemöldököm kíváncsian nyújtózkodik feljebb a homlokomon, ahogy a korában már jócskán fiatalabb taghoz lépek, aki a kérdésre csak megköszörüli a torkát, talán még egy „ehm” is kikúszik szelíden eltartott ajkai közül, és jobbnak látja, hogy a bárgyú mosolynál maradjon a válasz helyett. Nem vagyok kisegítve.
Na persze nem, mintha megvetném a társaságukat, de nem gondoltam, hogy a hét próbát kell kiállnom, mielőtt nyélbe ütöm a nyereségem. Igen, láttam képeket Ella Johnson-Kochról, és elmondhatom, az ő társaságában még a négy órás Siegfried általam elkapott második fele is élvezetesebbnek tűnt volna.
Az eddigi fogadtatásokhoz mérten elcsüggeszt, hogy nem fogad a ház apraja-nagyja, takarítóktól a minden bizonnyal az állam legjobb séfjeiig, de visszafogom a heveny elégedetlenséggel vegyülő szomorúságot, és felhúzva az orrom szipogok egyet megmutatkozó sértettségem jeleként.
Kárpótol azonban valaki: egy valaki. Ella Johnson-Koch, személyesen, ahogy előtipeg, én pedig már azt is a személye ellen irányuló sértésnek veszem, hogy legeltetni merem rajta a szememet. Viszont olyan bűn ez, ami értelmében bármikor, szívesen vétkezek…

here we come <3 | ⚶

A magángép nyújtotta látvány után nem kellett volna meglepődnöm, hogy a Koch birtok nem olyan, mint három másik azokból, amiket eddig volt szerencsém látni -egykori megbecsült tagjaként a színi életnek alkalmasint helyt álltam puccos rendezvényeken, de túlzás nélkül mondhatom, egyik kacsalábon forgó kastély se ért fel a pompához, ami itt fogad. És még, a magam szégyenére állíthatom, hogy a repülő belső elrendezése is látványosabb volt, mint a lakásom LA-ben, pedig dacos meggyőződéssel kötöttem az ebet a karóhoz, miszerint magasabb nívójú otthon a sajátom a középosztály átlagkeresetének megengedhető házhoz mérten. A minimalista, modern építészet remeke, hittem ez idáig. Talán, ha nem fogna el az ösztönös irigység, reálisan szemlélve az eltérő színvonalat még mindig ezt vallanám; de Ella Johnsson-Koch, ha látná az életkörülményeimet, szánakozva vágna hozzám egy kis aprópénzt -az ő pénztárcájához mérten aprót, nem az enyémhez.
Kedvem volna egy újabb kérdéssel zaklatni a tisztességesen csak a munkáját végző fiatal tagot, de felteszem, ha tudná, milyen entitásnak kell eladnia a lelkét ahhoz, hogy egy erre alkalmas vagyonra tegyen szert, már idejekorán megtette volna, és nem mellettem kéne idegenvezetősdit játszania, átvéve a megtisztelő feladatot a vén trotlitól, aki szusszanásokkal kísérve pakolássza a bőröndjeimet. Pedig elkérném a receptet, mert szó se róla, túlontúl tetszik, ami kisült belőle. Vajon, ha csak levegőt veszek is fizetnem kéne érte, vagy ezt az előjogot még nem ez a család bitorolja?
Akár megalázó is lehetne -és csak azért a feltételes mód, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül-, hogy míg én ábrándos, méla képpel kapargatom fel az államat az enteriőr láttán, más megengedheti magának, hogy itt éljen. A némileg előttem tartó, majd hátra forduló srác tudja, hogy mi zajlik a fejemben: nem véletlen mosolyog sokat sejtető pofával. Vajon alapesetben is ez az egyetlen arckifejezése, vagy a szerződésében írva volt, hogy így kell fixíroznia minden vendéget: Mindkét esetben bosszantó a lenyalt hajú kis görcs képembe mászó érdeklődése, de szeretném a neve mellé írni plusznak, hogy a munkáltatója rendelte el így.
A munkáltatója, aki jön, lát, győz, és sikert arat. Számomra kellemetlen a tolakodásom, ő minden bizonnyal hozzá van szokva az érdeklődő férfipillantásokkal kísért catwalkhoz, ezen felbuzdulva engedem szabadjára a lehetőséget, hogy amíg felénk tart, végignézzek rajta. És, mivel mindez túl gyorsan esett meg, jogot formálok arra -ki tudja, milyen alapon?-, hogy ezt még egyszer megtegyem. Lehetetlenség volna betelni vele, de minden bizonnyal tudja ő is -már csak azért is gondolom, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy ne lenne itt, valahol a ház falai között elrejtve egy replika a Versailles-i kastély tükörterméből, ahol unásig tudja magát nézni. Bár én ezt a látványt sose tudnám megunni…
A felém nyújtott kézre téved a tekintetem, de csak egy pillanatra, hogy utána újból az arcát tarthassam foglyul; elfogadom a gesztust, és anélkül, hogy túl finomkodó volna a mozdulat, a tenyerébe simítom a sajátom. Üzleti körülmények közt nevelkedett, nem gondolnám, hogy idegen volna tőle egy határozott kézfogás, vagy vágyná, hogy valaki alábecsülve a tekintélyét, a neme iránti elvárt, kötelező visszafogottságból ne merje határozottan megragadni.
- És enyém az öröm, hogy a házában fogad, Ms. Koch! -az elidegenült kultúrbeszéd kelletlensége hidegen futkos a hátamon, de nem hagy annyi bosszúságot, hogy ne ejtenék meg az irányába egy jólnevelt, lágy, de pont semmit nem jelentő mosolyt. Az illem ezt diktálja, márpedig. ha errefelé ez a nyelvezet dívik, hát leporolom a polcra tett kéziszótárt, és megpróbálok alkalmazkodni az elvárásokhoz, mindaddig, amíg ő nem mentesít alóla.
Nincs túlöltözve az alkalomhoz, mégis alulöltözöttnek érzem magam mellette -ő otthon van, neki alanyi jogon megengedett a természeténél fogva lezserebb viselet, nekem viszont, a hely tekintélyelvűségéhez idomulva minimum frakkban kellett volna megjelennem. Mégis, a vállamra aggatott táska pántjába akasztva a hüvelykujjam legkevésbé se hatok professzionálisnak; vagy csak mondjuk azt, mint enyhítő körülmény, hogy nem akarom túl komolyan venni magam.
A hátam mögüli tompa puffanás vonja magára a figyelmemet -pedig azt hittem, hogy innentől fogva nem is leszek képes másra, csak Ms. Kochra nézni. Tagadhatatlan, hiányában mágnesként vonzza a tekintetemet, és fáj, hogy nem őt, hanem a nemrég hátrahagyott sofőrt kell látnom, de csak végignézem, ahogy a két bőrönd súlya alatt megrogyva azokat lehelyezi az ajtóban, és fújva egyet, háta mögé font karokkal keresi a ház úrnőjének szempárját. Mögötte, az idő közben eltávozott londiner -felteszem, Ella Johnsson-Koch aurája olyan vakító, hogy annak hatása alá kerülve észre se vettem, hogy háromból csak ketten maradtunk- a kisebbik utazótáskát hozza, peckesen, boldogan. Igazságos munkamegosztás: az öreg végezze a nehezét.
- Ms. Koch! Elnézést, ha megzavarok valamit. Mr. Rahal poggyászát rögtön a vendégházba vigyük? -kérdezi, én pedig, bár már nem kéne -mert miért is kéne meglepődnöm, hogy vendégház is dukál ehhez a monstrumhoz?-, megütközök a hallottakon. Épp csak egy leheletnyivel emelkedik feljebb a szemöldököm, fogaimat alig mutató mosollyal fordulok vissza.
– A magamfajtának a vendégszoba az ismerős fogalom -ismerem be szinte még azt is, hogy a szerződésíráskor, mikor szóban ismertették annak tartalmát, a precizitásom elhagyott, és sürgettem a kínkeservet, hogy az utolsó laphoz érve felkarmoljam az aláírásomat.
- Remélem, ha nem túl merész a kérés, megtisztel azzal, hogy maga fog körbenavigálni -bizakodó, elszánt arccal tanulmányozom az övét, a bennem feszülő kényszerrel vágyva, hogy mihamarabb söpörjük odébb az effajta formalitást. Nem, mintha nehezemre esne, de jobb előbb hozzászokni a kötetlenséghez, minthogy elvárja, a próbák alatt is hajbókoljak előtte, és barokkos körmondatokban fogalmazzak véleményt. – Persze nem kétlem, hogy az urak felettébb kellemes társaság, de én mégis az ön vendégszeretetét élvezném, ha van rá mód.

here we come <3 | ⚶

Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Ella Johnson-Koch már hároméves korában többet kapott zsebpénz gyanánt, mint ami nekem jelenleg az éves keresetemet jelenti -mellette oktatók, egyéb piszlicsáré ügyeket intéző futárok dongták körbe, és lesték minden kívánságát a leendő örökösnek, aki természetes, hogy nem szenvedhetett semmiben se hiányt. Elképzelésemben egy vétek a dolgozó részéről, máris házon kívül találta magát, és örülhetett, ha kapott végkielégítést -gyakorlatban fogalmam sincs, miként zajlhatott egy felmondatás: az én kedvemben anyám járt, aki, bár gyakran borzolta apám idegeit a minden lében két kanál, túl hangos mivoltában, soha nem zárta ki a házból, még csak az erkélyre se, hogy majd jobb híján ott megtanul viselkedni.
Ez a háztartás azonban nem az, amiről egy futottak még kategóriás, sehonnai egyiptomi család valaha is álmodni mert volna; volt pénzünk, különösen, amikor a csodabogár gyerek -én- megbízatásokból, projektekből és fellépésekből megtömte a megcsappant szülői vagyonkincstárt, de nem vittem többre annál, mint hogy egy, a brit életszínvonalhoz mérten talán egy hajszálnyival jobb lakhatást biztosítottam a Rahal családnak (persze apám is keresett, ne vegyük el tőle az érdemet, még ha csorba is esett a büszkeségén, amiért a tizenéves fia többet tejelt nála). Feltételezem itt egy szobára való bútor összértéke kenterbe veri nem csak a Cambridge-i házunk berendezésének becsült értékét, de magát az építményt is meg lehetne belőle venni -és még maradna is belőle.
Úgy fogom meg a kezét, hogy érezze, nem kívánok finomkodni -anyám különösen büszke, hogy hímsoviniszta apa mellett felnőve nem gondolom, hogy az agyam a lábam közé nőtt, ezáltal felhatalmazást nyerve arra, hogy különbnek tekintsem magam azoknál, akik a nadrágjukban mást őrizgetnek-, de az általa indítványozott szofisztikált beszédre kénytelen vagyok ráfanyalodni.
- Bizonyára nagyon kellemes természetű asszony lehet -bizonyára; és igyekszem ezt olyan hangszínen tálalni, ami nem támasztja alá a maró szarkazmust, sem a szám sarkába költözött halványan kaján mosolyt. Nem az én replikámra, az ő véleményére. – Várom, hogy megismerhessem -már amennyire az ember vágyja a patás ördögöt: mást nehéz volna feltételezni az ismertetése nyomán, de nem akarom a tiszteletlenségre fogni, hogy válasz nélkül hagynám. A szavaim közönnyel teltek, nyilván nem vágyok családi pereputtyos társaságot. A hangom egybeszól a korábban már hallott, -noha nem volt túl beszédes kedvében, ezzel a kérdésével szerintem túl is lépte az ötéves tervet- ércesen búgó orgánummal. A rám szegeződő, a megereszkedett szemhéja alól épp, hogy kilátszó pillantás nyomán fordulók nem csak nyakból, némileg teljes testből is a Carter néven nevezett öregúrhoz.
- Felteszem nem ez az első eset, hogy hasonló helyzetben találja magát, úgyhogy kérem, csak tegyen úgy, ahogy máskor szokott -hatalmazom fel, mire bólint -megint, ahelyett, hogy összecsapná a két sarkát-, és nekifeszül, hogy újból felnyalábolja a bőröndöket. A másik nem segít, csak a háttérből veszi az infót, és elnézi, ahogy megküzd a feladattal. Nem foglalkozok a szükségesnél tovább kettőjükkel, se nem tanácsot nem adok, hogy a csoportmunka mindennek az alapja -hol érdekelt engem valaha is a csordaszellem?-, ahelyett Kochra összpontosítom a figyelmem.
- Én megtettem, amit a köz várt és megkövetelt -válaszolom meg a kérdését, de bólintok a felajánlásra. – Van, aki nem tűri az egalizálást. Az egykori támogatóink úri passziójuk mellett velük született kiváltságnak tartották, hogy úgy beszéljünk hozzájuk, ahogy az még II. Erzsébet nyelvezetének is túlzó lett volna, pénzember létükre: ha ők teszik az asztalomra a kaját, fel kell mutatni némi agilityt, hogy ne zárják el a csapot -úgy vezettek minket az orrunknál fogva, ahogy a fellendülőben lévő sportág keretein belül az állatokat szokás. Ha emberi nyelvet hangoztatva fordultam feléjük, szikrákat szórt a szemük; hiába, ne kezdjen senki balettba járó gazdag kultúrcsürhével.
Trágárul vágom zsebre a kezemet, de felmentő körülmény, hogy a házban fűtés volt, míg kint veszettül tél van.
- Protokoll szerinti a tárlatvezetés? -érdeklődöm a szükségesnél nem tovább bámészkodva; nem múzeum, még ha feltehetőleg több pénzt is öltek bele, mint amit ésszel képes vagyok felfogni. – Részemről inkább francia udvar, mint angolkert, de majd Mrs. Kochnak nem ezt mondom -ejtek a látottakkal szembemenő véleményt. Természetesen az elszállásolást, ha más nem, bókokkal érdemes honorálni, márpedig az, hogy betekintést nyerhetek a csodás, ám a hónapra és az évszakra jellemzően kopár botanikába, feltehetőleg nem véletlen. Ennek kapcsán kívántam nyomatékkal élni.
A vendégház nyilván nem marad el nagyban a főépület tematikájától, és az is afféle, amibe, ha egy nyaralás alkalmával tenném a lábam, nem pedig szerződési kötelesség fogná satuba a Koch család fejét a fogadásom gyanánt, a fél vagyonom bánná.
- A könnyű drogokat nem tiltja a házirend? -nézek rá negédes mosollyal, ahogy ellépek mellette -gondolom az lett volna a következő pont, hogy „érezd magad otthon”, ha nem, saját magam alkotta véleményként teszek így-, és az előszobával egybevont nagyszabású nappali hasonlóan monumentális kanapéjához lépek. Mellette a bőröndök Carter közbenjárásával szépen, katonás rendben sorakoznak, a párnák halmai közé pedig nagyvonalúan helyezem le a táskám.
- Miért pont Todrick Hall? -eleinte úgy indult volna, hogy „próbálni hol fogunk?”, de van még, ami tisztázatlanul maradt. Érdekel az indok a választására, ami remélem, hogy nem úgy fog hangozni, hogy: ha jó volt Beyoncénak és Taylor Swiftnek, akkor jó lesz nekünk is.

here we come <3 | ⚶

Nagy rajongója a balettnak -megmosolyogtat, de nem lep meg. Hogyan is lephetne, hogyha mindenki, aki számít, már csak a fennkölt puccparádé miatt is notórius műkedvelő? Legtöbbjük nem az afelé érzett tényleges elkötelezettségből és a művészeti ág valós élvezetéből, hanem mert a sznobság hatalom, a death metal koncert pedig nem dívik. Pontosabban egészen addig nem, míg az amerikai szórakoztató- és filmipar meg nem jelenteti a következő, a gazdagok életét és mindennapjait hűen dokumentáló sorozatot, ahol a fiatal, még kutacstól lágy hígagyú fel nem lázad apuci ellen -és ezen indíttatásból apuci pénzén Hattyúk tava helyett Rammsteinre megy.
Bár természetesen kétlem, hogy Mrs. Koch csak ezen okokból nem headbangel Rammsteinre, és végezetül egészen más indíttatásból irányzott a klasszikus műfajok felé az ízlése az erkölcsi iránytűje nyomán.
"Kifejezetten szar" és mégis "udvarias". Nem szofisztikált, de kellően lényegre törő -végtére is, a tehetősek se nyeltek le irodalmi enciklopédiát. Hümmögök, saját részről a szóhasználat kettősségén, kifelé valószínűleg a komplett hozzászólásának replikájaként értelmezendőn.
- Pedig azt hinnénk, hogy a művészekről valóban levetették a feudalizmussal rájuk nyomott hűbéri viszonyt, de a patronálók még most is úgy ülnek a mentoráltjuk felett a nekik ítélt maréknyi jutalom jegyében, mint a saját érdemeiken -nem érdekes, de ténynek tény, amire Ella, ha úgy tartja kedve, egy újabbat legyinthet közömbösen, én pedig, mivel udvariasságból teszi, nem felettem ítélő mecénás szerepében, nem fogom magamra venni.
- El vagyok ragadtatva -nyilván attól, hogy egy, az úrasszony által méltatott foglalkozás, pár, az amúgy is tudott érdemeit legyezgető szó, és kikiáltott idővel bezárólag a kegyeiben tart. Hangom sztoikus, rosszindulatot nem feltételező nyugalmán átüt a halvány közöny. Van, aki a kezét törné, hogy elmondhassa magáról, Mrs. Koch a keblére vette, és két napig azon dédelgette, engem mégse hat könnyekig a jóindulat -csak kétségtelen apátiát ébreszt. Legrosszabb esetben is emberöltőnyi időre kitiltanak Wichita-ból -vagy az államból- hálátlanságomat torolva vele; bár van az a név, ami romba dönt egy karriert, és legyen akárhányad rangú Koch, felteszem ez egy a listáról. – Kettőnk közül legalább őt érdekli a balett -folytatása lehet akár az imént mondottnak, de mint tényközlés is egyenrangú. Hogy a balettban elvesztettem volna az érdeklődésemet, nem volna helytálló kimondani -egyszerűen csak a gyomrom forog, ha rágondolok, visszaidézve a Royal Ballet lesújtó emlékeit, mint hullócsillagom utolsó, virító fénypontját.
Elmosolyodom, ahogy visszafordulva felé vállrántással tett kijelentését hallom. Nem tudom, hogy milyen ember lehet Ella Koch. Legalábbis, hogy a küllemen túl, ami önmagában vonzó, mit rejthetnek a magvas gondolatok. Merthogy ez nem börtön, csak Wichita; én pedig csak táncos, nem marionett-bábú, akit az ő beosztása miatt citáltak Kansas állam legnépesebb városába. Gyönyörű nő, és kétség se fér hozzá, hogy okos. Valószínűleg a hímsoviniszta férfi ideákhoz mérten, ami a szakmájának berkeit jelenti, túl okos is. Veszélyes, és megmagyarázhatatlanul hívogató párosítás. Izgalmas, mondhatni.
Hallgatom, és megjegyzem a csőstül zúduló információ-lavinát. Egy kis szeletét biztosan, aminek elraktározását feltétlen szükségessel élem meg.
- Köszönöm! -egy szó nem sok, mindössze ennyi bukik ki a számon; hálával biccentek, és nem időzök a részleteken. Ez az, amit ők felajánlottak szerződésbe foglalva, én pedig elfogadtam -innentől kezdve talán nem szükségeltetik aranyba foglalni a nevüket, amiért teljesítik a feltételt. Ellenben, ha arra utaló jelt ad, hogy vágyná a jelen, vegytiszta hálánál többet ígérő köszönetet, úgy majd megadom, elégtételként, hogy nem rögvest azzal indítottam.
- A művészetekre nem kéne, hogy hatással legyen, ki kit priorizál a politikai életben -hacsak nem pont annak kíván intrikát adni, de feltételezem, a műsor lelkülete nem éppen ezt jegyzi, ahogy kifejezőeszközében is a táncművészet az, ami ezt talán legkevésbé tudja megtenni -vallom meg. Nem kell a figyelmeztetése, anélkül is tudom, hogy elsőkörön üzletasszony, csak azon tisztjének betöltése után hobbitáncos -de azt is, hogy van, amire egy párt se tehetné rá a kezét, legyen épp hatalmon, vagy annak várományosa, és ezek egyike a szabadművészet és annak gyakorlása. Egy műsorban nem barátot, hanem szakembert vár az ember, a hovatartozás vajmi keveset nyom abban, hogy mekkora értékkel bír a szakmamisága. – Nem bírállak, mielőtt azt hinnéd. De az, hogy ki demokrata vagy ki republikánus, még soha nem látszott meg a színpadon; ahogy a szakmai nyelv és tudás se változik attól, hogy hova mentek a voksok a választáson -de ha rontott volna a saját üzletének hírén, családjának nevén, vagy a nagyok játszmájában kivívott helyén, úgy mondhatni megértem, hogy nem kívánt identitásválságba bonyolódni; mert felteszem, Ella Johnson-Koch a színpadon is inkább Ella Johnson-Koch, mint avatatlan művész. – Mindazonáltal Hall is jó a műfajában, elégedetlen nem vagyok vele -arra, amit Ella vár, miszerint „jó buli” legyen, azt hiszem, a drag queen-ek egykori mestere jónak bizonyulhat. Meglátjuk.
Ahogy meglátjuk Mrs. Koch-t, teljes életnagyságban. Sejtethette volna az őt körbelengő parfüm a jöttét, de hatásosabb az antré annál -a meglepetés erejével hat az érkezése, a kellemesen rúzsolt ajkain játszó mosolyt hasonlóan vagyok kénytelen viszonozni; pech, hogy az én szememet nem takarja napszemüveg, hogy ne láthatná, a szememet nem éri el a maníros öröm, amire hivatkozok, mikor bemutatkozok neki. Az ő kasztján már úgy olvashatják az embereket, mint a nyitott könyvet, márpedig a szem a lélek tükre -klisé-, az enyém pedig teregeti a szennyest, még ha csak egyet is akarok láttatni -fáradt vagyok, hagyjon békén.
Elpillantok a magasra tupírozott hajkorona mellett, hiába szólnak még hozzám a szavai -az unoka kérdése -és nyilván az egész lénye- jobban foglalkoztat. Bólintok, kékjeim pedig visszatalálnak Mrs. Koch szemére, mert idővel megvált a légyszemétől.
- Remélem megbocsájt! Abban különösen bízok, hogy lesz alkalom, hogy tudjuk folytatni a beszélgetést! -bizakodó a mosolyom, még ha a kimondott szavaktól eltérő is a véleményem; csak aztán, hogy beleegyezését adja, és kezével ellegyint, mint udvari szolgát a feljebbvalója, lépek Ella-hoz, vagy megyek utána, ha kivezetne a vendégházból, hátrahagyva a Mrs.-t.

here we come <3 | ⚶