-Sajnálom, de most próbálják fel az utolsót. Válasszon valami mást. Talán majd jövőre szerencséje lesz – vonta meg a vállát a pult mögött álló férfi. -Maga ezt nem érti! Indy és én olyanok vagyunk, mint két tojás, nézzem rám! – mutattam végig magamon. – Tudta, hogy a szüleim egy Geilenkirchen-i – láttam, hogy már itt elvesztette a fonalat – moziban jöttek össze? Találja ki, hogy mit néztek! Úgy van, a harmadik részt, az Utolsó Kereszteslovagot! A végéről lemaradtak, mert fiatalok voltak és szexeltek, majd kilenc hónap múlva jöttem én! Érti már, hogy miért köt össze Indy-t és engem a végzet? -Először is, fúj. Másodszor pedig, most viszik el az utolsó darabot – mutatott a kijárat felé, de már hiába ugrottam volna, mert az ajtó nem nyílt, hanem csukódott. – Lehetne … Mario. -Utálom magát – hagytam ott, válaszra se méltatva inkább az előző szavakat és lázasan kezdtem el kutatni a ruhák között, míg a kezembe nem akadt a pilóta egyenruha. – Your ego is writing checks your body can’t cash, Maverick – suttogtam magam elé, diadalittasan akasztva le az állványról a ruhát és határozott mozdulattal csaptam a pultra. – Szerencséje, hogy sokat gyakoroltam gyerekként, hogy kell lassítva levenni a napszemüveget. -Miért? – sóhajtott fel a férfi, a pénztárgépet nyomkodva. -Mert nem volt kalapom és ostorom – feleltem sértődötten, a pultra dobva a pénzt, felmarkolva a ruhát. – Magának álmokat kéne teljesítenie, nem széttörni őket, ember!
Tulajdonképpen egész jól sült el, hogy végül nem Indiana Jones lettem. A szobámban lévő tükör előtt álltam és elégedetten méregettem magam a pilótaruhában, tízszer megismételve a szemüveg le- és felvételt, majd felkaptam az ágyam alól előkeresett bukósisakot, ami bukósisakot, amit még anya vett, mikor a fejembe vettem, hogy megtanulók robogót vezetni – mert csak azzal nem dőltem el mert az is motor! – és bár sose használtam, mert menő vagyok, most nagyon is jó jött a szettemhez. -A hintó megérkezett! – szóltam bele a telefonba, majd felcsavartam újra a hangerőt és az ujjaimmal ritmusra doboltam a kormányon, míg vártam, hogy Nadira megérkezzen. Egy 1989-es Shelby Dakotában ültem, ami a legkevésbé sem volt New York-ba illő autó, de ez volt apám első kocsija, majd az enyém lett, miután megszereztem a jogsit, és túlzottan is szerettem, hogy eladjam, bár minden baja volt már. Egyszer majdnem szexeltem ebben a kocsiban … ezek után mégis ki adná el? -Áhh, Leia hercegnő, jó választás! – bólogattam vigyorogva, mikor feltűnt és az anyósülésen áthajolva kinyitottam neki az ajtót. – Köszi, hogy eljössz velem – tudtam én, hogyha elég kitartóan könyörgöm neki, akkor előbb-utóbb beadja a derekát. A többiek nem akartak eljönni, egyedül pedig mégse mehetek. Az nem menő. A sportcsarnokot és körülötte mindent kisajátítottak a bulihoz, és már javában folyt is, mikor odaértünk, de én akartam kicsit késve érkezni. A rocksztárok se érkeznek sose időben. Ráadásul a gimiben elég sokat szívtam amiatt, hogy túl pontos voltam. Már amikor jó címre mentem, mert előfordult, hogy poénból máshova küldtek. -Várj, mielőtt megyünk, segítened kell valami nagyon fontosban – állítottam meg, mielőtt kiszállt volna, és nagyon komolyan néztem rá. – Szerinted hogy vegyem le a szemüvegem? Így, az elején lassan, és a végén gyorsan lerántva – mutattam el, amit a tükör előtt is gyakoroltam. – Vagy végig lassan, és egy kicsit rázzam meg a fejem, mintha fújná a hajam a szél? – ezt úgy képzeltem el, hogy fúj a szél, vagy van egy ventilátor mellettünk, de hát nem lehet minden tökéletes, ugye? A való életben sem csendül fel egyszer csak az I Was Made For Lovin’ You. -Nézd, ott a bátyád és az apád! – mutattam vigyorogva egy Vader és Luke-nak öltözött páros felé. - Meg a pasid, és … ott is, meg … - Han és Indy mellett még egyből kiszúrtam legalább három Deckardot is. – Harrison Ford egy isten, nem? És ő lett előbb, mindegy mit mondanak, Han lőtt először – tettem hozzá, ahogy sétáltunk és közben odaköszöntem pár arcnak, akik észre sem vettek, vagy csak a nevem nem találták el. – Azért van abban valami szép, hogy egy nyolcvanas évek bulin senki nincs, aki élt volna a nyolcvanas években, nem? – vigyorogtam Nadirára, közelebb hajolva hozzá, hogy halljon is valamit abból, amit mondtam, mert a zene jó hangos volt. -Összedobjak neked egyet a híres Goldberg családi bulikoktélból? Családi recept, a nagyi volt woodstock-ban is, szóval tudja, hogy mi a buli! – meséltem, miközben csápolni kezdtem és ide-oda ugrálva törtem utat magunknak, hogy szerezhessünk valami alkoholt.
Kissé nyikorgott a lépteim alatt a fapadló, de szerencsére Naz egyelőre nem hallott meg. Talpig fehérben osontam a lépcső tetejéhez, ahol áthajoltam a korláton, és a nyakamat nyújtogatva mértem fel az odalenti terepet. Egyetlen ajtókeret szolgált a közösségi térre néző ablakomként. A tévé kék fénye nem vetett árnyékot sem az antik imaszőnyegünkre, sem a háttérben lengedező csipkefüggönyre, a nappali tehát tiszta. A konyhából ellenben csörömpölés és átható curry-szag jött, nem is beszélve a trappolásról, amit ezer körül is felismertem volna. Ez a tahó bátyám, Naz védjegye. Ezen pillanatban ő számított a legnagyobb ellenségemnek, a final bossnak, elvégre éppen Leia hercegnőnek öltözve terveztem kiosonni a házból. Anya vagy apa csak gügyögtek volna egy sort, de ha Naz lát meg így, azt életem végéig hallgathatom. Már így is tíz évet levon a várható élettartamomból, akárhányszor valamelyik kínos gyerekkori emlékemmel poénkodik. Egy macska nesztelenségével surrantam le a lépcsőn, de olyan igyekezettel, mintha az életem múlt volna rajta. A nappali ajtaja Szauron szemeként tátongott előttem, melyben bármelyik pillanatban megpillanthat engem a bátyám, és már hallottam is a szóvicceit, amiken aztán mindenki más helyett is szórakozna. A saját szóviccein, igen. Az utolsó két lépcsőfokot már egyszerre vettem, és máris a kasmírmintás padlószőnyegen találtam magam, olyan közel a célhoz, és mégis olyan távol! Összerezzentem kissé, amikor a konyhából felhangzott egy fonákjára fordított falafel burger sercegése, de Naz zavartalanul rappelt magában tovább, és ez megnyugtatott. Már csak hat lépés maradt az ajtóig... Öt... Négy... Három...! És ekkor felcsendült a Samsung alapértelmezett dallama, nekem pedig földbe gyökereztek a lábaim az előszoba közepén. Az egyszerre rezgő és zenélő mobilom képernyője halált megvető fényerővel világított keresztül a ruhám fehér anyagán, én pedig elkerekedett szemekkel pillantottam hátra felhúzott vállaim felett. Fel voltam készülve a legrosszabbra. – Nana? – Naz törzse bukkant elő az ajtófélfa mögül, kezében palacsintaforgató lapátot tartott. Amint meglátott, fültől fülig tartó vigyor terült szét az arcán. – Hová-hová, Leila hercegnő? – Leia – sóhajtottam beletörődőn, lekonyuló vállakkal. – Mi az a fejeden? – Hijab. – Igen, de miért van így... – A műanyag lapátot megforgatta a halántéka körül. – Kontyot csavartam belőle. Igen, tudom, ha-ha, úgy nézek ki, mintha kutyakakit ragasztottam volna a fejemhez! – utánoztam őt elmélyített hanggal, fejingatva. – Egy kicsit tényleg – ismerte be ajkát lebiggyesztve. – De egész menő kutyakakit. Na meg örülök, hogy előbújsz végre a vackodból, és elmész élni egy kicsit... A magad fura, kocka módján. Ah, olyan gyorsan felnőnek! – Mosolyogva úgy tett mutatóujjával, mint aki elmorzsol egy könnycseppet. – Gyökér – állapítottam meg, de mégis mosolyogtam. Menő kutyakaki. Szerintem ez a legszebb dolog, amit valaha mondott nekem. – Jobb lesz, ha ezt felveszed, valaki nagyon keres – tanácsolta kihívó dallammal a hangjában, állával a daloló mobilom felé bökött, azzal már úton is volt vissza a konyhába. Alig akartam elhinni, hogy ilyen könnyen elengedett. Mióta apa ágynak dőlt, egy kicsit mintha kezdte volna átvenni a szerepét. – Aztán vigyázz a San Holókkal! – Han Solo!
Félig a kontyom megtámasztása, félig az arcom eltakarása céljából tartottam fel szabad kezemet, miközben behuppantam Abel mellé az anyósülésre. Személyesen ismertem mindenkit az utcánkból, és nem szerettem volna, ha a következő kertipartin a jelmezes lázadozásomról pusmogna mindenki. Igaz, egy Miami Vice-ból szalajtott, élénkpiros kocsiban nehéz lesz láthatatlannak tettetnem magamat. – Tényleg? – mosolyodtam el a jelmezválasztásomat illető dicséretére, miközben még mindig a kontyba tekert fejkendőmet tapogattam. Csak efelett az egy ruhadarab felett fél órán keresztül húztam a számat a tükör előtt. Göndör drótsörényem van, úgyhogy igazából bőven lett volna elég hajam igazi kontyot csavarni a fejem két oldalára. Egy vad elhatározást követően már majdnem el is hagytam ilyen fejjel a szobámat, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és mégis felvettem a szokásos hijabom, aztán abból rögtönöztem magamnak frizurát. A jó hír az, hogy így legalább közelebb áll a hajszínem Leiáéhoz. Némi kínos hallgatás és tetszőleges irányba nézelődés után rádöbbenek, hogy illene viszonozni Abel bókját. Még jó, hogy a jelmezére varrt jelvények egyikén ott virított a „Top Gun” felirat, különben először talán azt hittem volna, vízvezeték-szerelőnek öltözött. – Szép az... overálod. Szép zöld. A házunk ajtajától a kocsiig tartó szégyenmenet alatt még irtó hülyén éreztem magam, a szokásosnál is hülyébben, de a jelmezem pozitív fogadtatása kezdte feloldani kicsit a feszengésemet. Már ketten is láttak benne, és még egyikük sem nevetett ki, ráadásul egyikük sem az anyukám volt. Jók a kilátásaim. – Nincs mit. Jó ötlet volt... azt hiszem – bizonytalankodtam udvariasan.
Amikor leparkoltunk Manhattan egyik széles utcájában, és kinéztem az ablakon, rögtön megállapítottam egy jó meg egy rossz hírt. A jó hír az volt, hogy a járdán gyülekező sokszínű vendégsereg közegében már a mi csíkos kocsink sem tűnt ki túlságosan. A rossz hír meg az, hogy másodperceken belül nekem is fejest kellett ugranom ugyanebbe a közegbe. A várakozásaimmal ellentétben az itteniek többsége nem tűnt Comic Con törzsvendégnek – sokan inkább csak kolis Stranger Things rajongók lehettek, akik minden lehetőséget megragadtak az ivászatra. Már egészen belefeledkeztem a hangoskodó gyülekezet vizslatásába, közben meg egy hihető kifogáson kezdtem tűnődni, amit bedobhatnék így az utolsó pillanatban. Mielőtt még szólhattam volna Abelnek, hogy bekapcsolva felejtettem otthon a sütőt, ő elkezdte a szemüveges mutatványát gyakorolni. Túl lelkesnek tűnt ahhoz, hogy elrontsam az estéjét egy kibúvóval, úgyhogy inkább csendben szenvedtem, és vártam, hogy végezzen. – Inkább az első, annak hamarabb vége van – adtam le a szavazatomat végül. – De nyilvánosság előtt inkább... semelyik. A kínos csendben összepréselt ajkakkal pislogtam rá, majd kitapogattam magam mögött a kilincset. Azt hiszem, eljött a buli ideje.
Nem tudom, milyen hangfalból szólt a zene, de az egész utca zengett a Toto Africájától. Világéletemben tévesen énekeltem a refrénjét, és azt hiszem, ez már így is marad. Míg Abel gyanútlan lelkesedéssel csörtetett át a tömegen, addig én a talajt pásztázva csoszogtam az oldalán, és meg-megrezzentem kissé, akárhányszor belém ütközött egy félrészeg Breakfast Club tag. Kezdtem rájönni, hogy egy-két alacsony ázsiai meg indiai srácot leszámítva én voltam ott az egyetlen, aki etnikailag nem passzolt a karakteréhez, és máris elpárolgott belőlem minden önbizalom, amit még a kocsiban éreztem a két bezsebelt bókom nyomán. Ahogy Abel feltűnően mutogatott a különböző Han Solók felé, nem tudtam nem észrevenni, hogy egyikük minket nézett, és önelégült félmosollyal ismerte el a jelenlétemet. Gyorsan elnéztem inkább, bármerre, csak ne rá. – Kíváncsi vagyok, a 2010-es évek témájú bulik is... ilyenek lesznek-e – néztem körül a füst homályába merülő helyiségben (pedig idebent tekerni egész biztosan tűzveszélyes). Biliárdgolyók csattanását és egy artikulálatlan ordítást hallottam ki a dübörgő szintetizátordallam mögül. – Inkább nem akarom megtudni, mi az a titkos Woodstock-összetevő. És Allah sem akarja, ugye tudod? – Kiáltottam a hangzavarban az előttem törtető Abel után. A maga létra-felépítésével szerencsére elég magasan tornyosult a tömeg felett ahhoz, hogy ne veszítsem el egykönnyen. Az italokhoz vezető utunk során először lespriccelt engem egy srác, aki a sörösdoboza közepébe ütött lyukból próbált inni, aztán szembejött velem egy kétméteres Chewbacca, és közel hajolva az arcomba bőgött. Egy kicsit túl hitelesen, úgyhogy vagy maga Chewbie, vagy egy focista izzadhatott a szőrme alatt. – Meggondoltam magam, ez mégse volt jó ötlet – vontam vissza a korábbi megállapításomat, miszerint jó ötlet volt beleegyeznem Abel meghívásába. Nekem pont olyannak tűnt ez az egész, mint az NYU-s koleszos bulik, csak éppen harminc évvel ezelőtt, egy hatalmas rendezvénycsarnokban. – Mondd, ugye nem kell majd táncolnunk is? – ötlött eszembe, miközben Abe Woodstock-koktélt kevert. – Csak szólok, hogy Bollywoodon nőttem fel, szerintem nem akarod látni! Össze-vissza kapkodtam a fejem, hátha kiszúrok valakit mondjuk a sulimból, de ez lehetetlen feladatnak tűnt, főleg, mivel egyébként sem bírtam valami kiterjedt ismeretségi körrel. Nézelődés közben szúrtam ki a csarnok egyik fala mellett felállított, retró tévét és játékgépeket. Az előbbin pár ember éppen Pongot játszott, valami ivós játékkal vegyítve a kockulást. Kezem fonákjával meglegyintettem a mixerkedéssel elfoglalt Abel vállát, hogy felhívjam a figyelmét a negyvenéves berendezésre, amiért csak én tudtam volna ennyire lelkesedni. – Hé, ezt figyeld!
Gimiben szinte az összes bulit kihagytam, mert általában elfelejtettek meghívni. Amire pedig elmentem, onnan hamar kidobtak. Tizenegyedikben belógtam Brian egyik házibulijára, felvettem egy kalapot, hogy kevésbé ismerjenek fel, de mivel senki más nem hordott kalapot, így a terv fordítva sült el. Ma se értem, hogy az emberek miért nem hordanak kalapot, majdnem olyan menő, mint a sétapálca. A divathullám pedig, amit azt hittem, hogy elindítok majd a kalapommal, véget ér, mikor megtaposták és meggyalázták. Azt mondták, hogy csak leöntötték sörrel, de… nem sör szaga volt, inkább … a lényeg, hogy ki kellett dobjam, pedig régi barátom volt, sokáig az egyetlen. -Olyan vagy, mint a lányok, akikbe szerelmes voltam a bar mitzvah – bólogattam vigyorogva, de aztán az arcomra fagyott ez a mosoly. – Ami egy elég fura felismerés – vontam meg a vállam. A szüleim nem vaskalaposan vallásosak, de a tematikus bar mitzvah-ba ők se mentek bele. Mégis Leia hercegnőhöz kötöttem őket … tessék, itt az élő bizonyíték, hogy a Star Wars terápiás filmnek is tökéletes, nem kell pszichológusokkal szenvedni, akik azt hiszik tudnak dolgokat, csak mert tizenévig tanulják azt. -Ugye? Csak kétszer kellett kimosnom, mert szerintem előtte belehánytak. Az eladó szerint Marionak kellett volna öltözzek. Hol találnék ilyenkor olyan felragaszthatós olasz pornós bajuszt, ami neki van? – csóváltam a fejem felsóhajtva, jelezve, hogy mit is gondolok erről az ötletről. Ráadásul árulkodó is lenne. Mario egy vízvezetékszerelő, akinek folyton elrabolják a feleségét, és ő van olyan hülye, hogy ezredszer is megmenti, pedig már megfordulhatott volna a fejébe, hogy a felesége talán direkt lép le. – Indiana Jonest terveztem, de elkéstem, úgyhogy …Pete Mitchell, szolgálatára, Leia hercegnő – biccentettem felé vigyorogva, miközben az úton zötykölődtünk. Nem az úttal volt a gond, inkább a kocsival, de előbb adom el a vesém, mint a kocsimat. -Király ötlet volt, majd meglátod! A 80-as évek voltak a legjobbak, az emberek büntetlenül nézhettek ki olyan hülyén, ahogy akartak, odamennék vissza a legszívesebben, ha lenne egy TARDIS nálam – meg a hatvanas évekbe, hogy megmentsem Kennedy-t, és beugorjak Neil mellé útban a Hold felé. -Miért? Ez Top Gun, ez a lényege, hogy menőn és lassítva vegyem le. Akartam hozni egy magnót a Danger Zone-nal, de azt otthon hagytam – és valószínűleg jobb is, mert ilyen hangos zene mellett semmi sem lenne hallható belőle és hülyének tűnhettem volna. A jelmezeken kívül igazából nem foglalkoztak azzal, hogy a buli valóban nyolcvanas évekbeli legyen, akkor ugyanis tuti nem selfiztek még az emberek, volt bennük erkölcsi tartás. - It's gonna take a lot to drag me away from you – énekeltem a refrént, miközben egy kígyó ügyességével lavíroztam az emberek között, akiknek szét kellett volna válniuk előttem, mikor megérkezünk. Legalábbis valahogy így képzeltem el. - Mindenki selfizni fog, az Anacondára twerkelnek majd, lesz ki tud több selfit csinálni 1 óra alatt kihívás, meg süssük meg a telefont kihívás, süssük meg egymást kihívás … kihívásos buli lesz, szerencsére addigra kipurcanunk! – vigyorogtam Nadirára, egy megkönnyebbült sóhajt eleresztve, mert hát a 2010-es évek lássuk be nem túl … menő. Elég gáz, ami azt illeti, de a gáz emberek sose veszik magukat észre. – Kivéve, ha áttudjuk menteni az agyunkat egy robotba, úgy elég menő lenne egy 2010-es évek buli is! – kiabáltam túl a zenét, szétválasztva egy előttünk smároló Supermant és Macskanőt. - Hé, mit szólna ehhez Batman? Ez nem hiteles! – szóltam hátra nekik, de amikor Superman rám nézett, szinte láttam, ahogy felizzik a szeme, szóval gyorsan visszavonulót fújtam és intettem Nanának, hogy jöjjön, ha kedves neki az életem. -Egy csipetnyi boldogság és jó kedv, tíz voltam mikor először csinált nekem, nem kell tartani tőle! – szólok neki hátra, de azt inkább meghagyom magamnak, hogy mikor nagykorú lettem, akkor kézhez kaptam az igazi woodstock-koktél alapanyagainak listáját. Utánanéztem, a kilencven százalékát csak feketén lehet beszerezni. A nagyi kemény arc lehetett. -Ugyan már, nem adhatod fel, még meg se találtad Obi-Want! Hé, Chewbie, tűnés! – noszogattam volna arrébb a nagydarab szőrös vukit, Nana segítségére sietve, ő viszont egyáltalán nem értékelte ezt és elég volt egy kicsit meglöknie, hogy elveszítsem az egyensúlyom, de még épp időben kapaszkodtam bele Prince karjába, hogy ne a földön kössek ki. Nagy tömegben földre kerülni ott van az öt legrosszabb rémálmom között, a halálra taposás pedig a harmadik legkevésbé vonzó halál. -Egy nyolcvanas évek bulin nem akarsz táncolni? – most már értem, hogy mit éreztek, mikor először látták meg E.T.-t. Ekkor csinálták a legkirályabb zenéket a világon, nem táncolni rájuk bűn. – Oh, dehogynem, nem menekülsz, Bukhari! Ha pedig felhangzik a She is a maniac, akkor nem vállalok magamért felelősséget, jössz velem pörögni! – az volt az első szám, amire a kis Abel Goldberg pörögni kezdett, legalábbis az első, amire emlékszem. – Woodstock-koktél, Allah barát komponensekkel megbolondítva, ha tudna beszélni, azt mondaná, hogy as-salamu alaykum – magyaráztam, miközben a kezébe nyomtam a koktélt. Azt nem mondom, hogy tökéletes kiejtésem, de a próbálkozás már fél siker, ugyebár. -Végre valami korhű! – mosolyodtam el elégedetten, mikor némi össze-vissza tekintgetés után kiszúrtam a játékgépeket. – Én voltam a csúcstartó Donkey Kong-ban Bostonban, míg meg nem jelent az az átkozott Jenny Gilbert. A mai napig nem akarja beismerni, hogy csalt, pedig biztos vagyok benne! – tuti, ha azt mondom. Az apja megvette a játéktermet, úgyhogy lehetősége biztos volt rá. – Gyere, nézzük meg! – intettem neki a fejemmel, és tanulva a sok pár bulis tapasztalatomból a fejem fölé emeltem az italom, miközben utat törtem magunknak. -Most nézd meg! Láttál már ilyen szép dolgot? – simogattam meg a játékgépet, mikor odaértünk, és egyből elő is varázsoltam egy érmét az overálom zsebéből, hogy megmutassam miért is voltam a J.F.K általános suli királya. – Áh, igaz, hölgyeké az elsőbbség! – léptem félre és egy mély meghajlással engedtem oda Nanát, hogy ő kezdjen. – Jenny Gilbertet nem engedtem oda, ő szőrösebb volt, mint én, a szülei biztos doppingolták, mint azokat az úszónőket az olimpián. Persze az orvosi vizsgálatba nem mentek bele – sőt, felhívták a szüleimet, mert szerintük tarthatatlan, hogy a lányukat doppingolással vádolom meg. Tudták, hogy igazam van, a lányuknak tisztán esélye se lett volna ellenem egy fair küzdelemben. A szüleim persze felszólítottak, hogy kérjek bocsánatot, de Jenny Gilbert volt az ősellenségem, tőlük nem kér csak úgy bocsánatot az ember. Legyőzi őket.
– Még nem késő hazamenni! – Tudattam Goldberggel a zenén át, miután ő Prince karjai közé borult. Nekem ennyi bulizás már elég is volt egy estére, de a kollégám valamiért úgy szerette, ha fáj. – Gondolj bele, mi van, ha visszajön? Mi van, ha egy Jabbával az oldalán tér vissza, hm? Akkor mi lesz? Kétségbeesett vészmadárként eredtem Goldberg nyomába, aki túlságosan jól szórakozott ahhoz, hogy egy Chewbacca-támadás kizökkentse. Igazából egy kicsit csodáltam is ezt a rendíthetetlen magabiztosságát, melyet a megaláztatások mindennapos sorozata sem tudott letörni. Fogalmam sincs, honnan meríti az önbizalmát, de azt hiszem, tanulhatnék tőle egyet s mást. – Sehol nem akarok, de egy nyolcvanas évek bulin főleg nem – feleltem a hitetlennek. – Egyáltalán hogy lehet a Maniacre táncolni? Ha egyhelyben kocogok rá, az megfelel? Elképzelni sem tudom, egyesek hogyan képesek mások előtt táncra perdülni, és mindennek a tetejébe még jól is érezni magukat közben. A bátyámnak, Naznek mintha a vérében volna a mozgás – ha nem hasonlítanánk annyira, azt hinném, születésünkkor elcseréltek, és valójában nem vagyunk rokonok. Én magam mindig csak ámulni tudtam a bollywoodi filmjeleneteken, ahol egész tömegek gyűltek össze, hogy színes ruhákban egy emberként kapkodják a tagjaikat. Egy kicsit félelmetesnek tűnnek; mint valami emberbőrbe bújt idegen nép, akik testbeszéddel jöttek hadat üzenni nekünk, botlábú földlakóknak. Tiszta Star Wars. Gyanakodva méregettem a kezembe nyomott Woodstock-koktélt. Goldbergből kinéztem, hogy heccből megspékeli valami nem túl Allah-baráttal, de a keverékben szimatolva sem éreztem alkoholt, márpedig a szaglásom tévedhetetlen. (Igaz, egy fiútestvér mellett ez az emberfeletti képesség inkább átok, mintsem áldás.) – Mazel... tov? – válaszoltam a saját hiányos nyelvtudásommal. Az otthonom, Jackson Heights maga a Közel-Kelet kicsinyített változata volt, így elég zsidó esküvőn jártam már ahhoz, hogy tudjam: – Most földhöz kéne vágnunk a poharunkat, hogy ez értelmet nyerjen. De nehogy megtedd! – toldottam hozzá rémült sietséggel, szabad kezemmel kalimpálva, mielőtt Goldberg még szót fogadhatott volna. Ezt is kinéztem belőle.
–Mi van, ha nem is csalt, csak simán legyőzött téged? – vetettem fel ennek az elképzelhetetlen lehetőségét faarccal, bambán pislogva. Társas analfabétaként még csak nem is sejtettem, hogy Goldbergnek mennyire nehezére esik elfogadni a vereséget. Képtelen vagyok olvasni a sorok között: a szarkazmushoz és az urduhoz hasonlóan a mögöttes tartalom olyan nyelv, amit nem mindig értek. Mindketten olyan áhítattal legeltettük a szemünket a konzolon, mintha a közös újszülöttünket csodálnánk. Gyönyörömben el is morzsoltam volna egy könnycseppet, de nyilvánosság előtt sírni nem vagyok elég merész. Mit szólnának mások? – Nem, nem láttam – feleltem az elérzékenyülés határán. – Mit keres ez itt? Egy múzeumi kiállításon volna a helye! Itt kezdődött minden! Kezembe vettem a téglanehéz joystickot, melyet kusza kábelek erősítettek az antik tévére. Úgy nézett ki, mint amit csak az idő mart rozsdásbarnára, pedig valószínűleg saját kezűleg festhette át valami kocka még harminc évvel ezelőtt, elvégre az Atari konzolok általában feketék. Úgy éreztem magam, akár egy kezdő régész, aki nyolc év magolás után először merészkedett terepre és fogott őskövületet a kezébe. Tátott szájú vigyorral mutattam fel Goldbergnek, ami tőlem elég ritka jelenség. – Mégis jó ötlet volt eljönnünk – váltottam ismét véleményt. – Ez eddig a legjobb buli, amin valaha voltam. – Nem mintha ez olyan nagy szó volna, de igaznak mindenesetre igaz. – Honnan tudod, hogy én nem vagyok szőrösebb nálad? – Kifejezéstelen arcomat felé fordítottam, őszinte kíváncsisággal várva a választ, elvégre Goldberg még sosem látott olyan ruhában, ami ne takart volna el tetőtől talpig. Látnia kellene apám meg a bátyám sivatagi izzadtsághoz idomult bundáját: méretre még a szempilláink is beillenek napernyőnek. Én annyira hozzá voltam szokva ehhez az istentelen látványhoz, hogy fel sem tűnt, mennyire kellemetlen is lehet ez a téma, főleg egy olyan srácnak, aki talán még mindig azt hiszi, hogy a lányoknak nincsen bélműködése, csak a fiúknak. A havibaj meg vízkék, mint a reklámokban. – Ez egy Atari 2600, Goldberg! Két joystick is ráfér – emlékeztettem erre a köztudott tényre, és lehajoltam a tévé alatti polcra suvasztott konzolhoz. Tényleg árválkodott ott egy második távirányító-tégla, csak a kábelre kellett rákötni. Emellé polírozott társas képességek híján hozzátoldottam: – Úgyhogy ne tedd el az érmét. Nem kevés időbe telt, míg a képernyő megtalálta önmagát, és a fehér pixelkockák felvillantak rajta. A szemem sarkából észrevettem, hogy már négy ember odagyűlt körénk álldogálni, mint közönség. Valószínűleg csak a saját sorukra vártak, vagy esetleg hozzánk hasonlóan a játéksarokba menekültek a társaság elől – de csak miután szereztek maguknak egy műanyag poharat, hogy legyen hová tenniük a kezüket. Én mégis megfeszültem kissé a nyolc (!) figyelő szem nyomása alatt, viszont a kihátráláshoz is túl gyáva voltam, elvégre úgy pláne mindenki engem figyelne. – Csak hogy tudd, naponta minimum egy órát Tetrisezem – közöltem Goldberggel, és ráadásul még büszke is voltam rá. Közelebb hajoltam hozzá, és abban a tévhitben suttogtam oda neki, hogy a nézők nem hallják: – De ha nem akarsz beégni a többiek előtt, nyugodtan szólj, és akkor engedlek nyerni. Az elszórt kuncogásból ítélve a nézők mégis hallották. – Bocsi – súgtam erre oda változatlan hangerővel.
- Hát épp ez az, nem késő, hanem korai! – ráztam a fejet, miközben azon ügyködtem, hogy megtudjak állni segítség nélkül is. – A fehér ruhát arany bikinire kéne cserélned, egy medencés partin menő sztori ötlet lenne – vigyorogtam Nanára. Szinte nem is értem, hogy miért nem érez késztetést, hogy egy hutt házi szexrabszolgája legyen. Persze, ha ez medencés parti lenne, talán el se jött volna. Nana elég szégyenlős tud lenni, ami fura, mert egyáltalán nem néz ki rosszul, még kendőkben sem, ami már csak azért is nagy szó, mert a legtöbb lánynak nem áll jól, ha úgy öltözködik, mint a Nagyi a Piroska és Farkasból. Ez bók akarna lenni, csakhogy tisztázzuk. - Kreatívnak kell lenni, érezni, ahogy átjár a ritmus – hullámoztam a kezemmel, próbálva érzékeltetni, hogy mire gondolok, de alighanem úgy nézhettem ki, mint egy polip, ami nagyon csúnyán berúgott. – Gondolj arra, hogy az űrlények idejönnek, és csak a táncnyelvén tudnak beszélni! Ahogy mozogsz, azt mondod, csak szabadon! – magyaráztam neki, miközben pörögtem a zenére. A zenét nem arra lett kitalálva, hogy az ember csak hallgassa, hanem, hogy mozogjon rá, ebben szinte biztos vagyok. Nem úgy, ahogy a körülöttünk állók csinálják, akik csak lötyögnek, mint leves a fazékban. A szüleim tanácsa mindenre egyszerű volt: csak élvezd és kész. Ez a táncra épp úgy állt, mint minden másra. - Nyugi! Én vezetek, szóval … - szóval én se alkoholt iszom. Ebbe nem gondoltam bele, metróznunk kellett volna. Persze, lehetnék elég menő, hogy buliból hazafelé piásan vezessek, mert ugye úgy mindenki jobban vezet, de vannak határok, amiket azért jobb, ha betartunk. A ne vezess ittasan, mert meghalsz, határozottan ilyen. - Hé, én nem is akartam! – pillantottam Nanára, elhúzva a szám. Mégis milyen hülyének néz engem? Az égbe akartam feldobni, úgy sokkal viccesebb lett volna. Megszámolni sem tudnám hány bulin öntöttek le mások a piájukkal, most mi csináltuk volna. Feldobjuk és arrébb pucolunk. - Nana, ne hülyéskedj, ez komoly. Három hónapig edzettem rá – csóváltam a fejem. Nem legyőznöm kellett volna Jenny Gilbertet, hanem megsemmisíteni őt. Valahogy csalt, én pedig befogom bizonyítani, ha kell, akkor majd a halálos ágyán olvasom rá a fejére a bűnét. Nem győzhet! - Ez a nyolcvanas évek, ne feledd! – emlékeztettem őt arra, hogy most egy párhuzamos univerzumban vagyunk. Képzelje el úgy, hogy nemrég léptünk ki a TARDIS-ból, hogy bulizhassunk egyet Prince-szel, Chewbie-val, és a jobb illetve rosszabb Han Solo hasonmásokkal. – Én mondtam, hogy megéri eljönni! Abel Goldberg mindig tudja, hogy mi a tuti! – ezt akár egy pólóra is írhatnám. Tíz évesen ez állt a születésnapi bulimra invitáló meghívón, de senki nem jött el. Anya azt mondta, hogy rossz helyre küldte az összes meghívót. Mind az tizenötöt. Jó nagy bakot lőtt, mi? - Hát … ő … - ennyit tudtam kinyögni a kérdésére. Túl váratlanul ért engem. Valamiért hirtelen nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy nem Allah miatt hordja ezeket a ruhákat, hanem, mert valójában egy szőrös farkasember. - Aha – reagáltam, még mindig az előző gondolat hatása alatt állva. Beletellett néhány hosszú másodpercbe, mire megráztam a fejem, lerázva magamról a gondolataim és visszatértem a valóságba, ami úgy tűnt már nem csak nekünk volt érdekes, ugyanis ott álltak körülöttünk még négyen. Hátra kaptam a kuncogók felé a fejemet, majd Nanára pillantottam és olyan arcot vághattam, mint Obi-wan Kenobi, mikor elárulta őt Anakin Skywalker. You were my brother!-sister! Már szinte a nyelvemen éreztem. - Ám legyen, Bukhari, ha harc, hát legyen harc! – bólintottam, majd roppant elszánt tekintettem vágtam vállszélességű támaszba a lábam a megfelelő tartásért. – Áh, a Combat! – ismertem fel a játékot, mikor az betöltött. A társaival ellentétben, ebbe nem öltem bele annyi időt, de a módszer az igazán lényeges. – Üdvözöld Jenny-t a pokolban! – pillantottam még utoljára rá, hallatva egy gonosz nevetést, mielőtt harcba indultam volna. A nyelvem kidugva a számból, szörnyen koncentrálva küzdöttem Nanával, oda-vissza lépegetem, ahogy kerültem a lövéseit, szinte már teljesen eggyé váltam a játékkal, mikor az egyik körülöttünk álló lábára sikerült rálépnem és úgy megijedtem, hogy félrehúztam a kart, belefutva egyenesen a lövedékbe, ami a vereségemet jelentette. - Hogy az a … te miért állsz itt? – pillantottam a srác lábáról fel az értetlen arcára. Ha egyhelyben maradok, ez valószínűleg meg se történt volna, de ismerniük kéne azt a szabályt, hogy a játékosoknak teret kell hagyni. – Személyes térről még nem hallottál? Egyébként meg mi vagy te? Porszívó ügynök? - Nem, én szellemirtó …. - Tudom! – vágtam a szavába mérgesen, majd újra Nana felé fordultam. – Biztos összebeszéltél a porszívó ügynökkel. - Szellemirtó! – javított ki, de oda se figyeltem rá. – Jöhetünk már? - Ha már így elintézted … - morogtam a srácnak, ahogy átadtam neki a kontrollert és arrébb álltam, hogy odaengedjek másokat is. - Ne hidd, hogy vége! Ha kell, a halálos ágyadon vágok vissza majd! – bólogattam eleinte komolyan pillantva Nanára, aztán elmosolyodtam. Bár ennek a fele se vicc, komolyan képes lennék beállítani oda hozzá, kezemben egy Atarival. – Biztos tetszettél neki, ezért lépett alám … - morfondoríroztam, az új játékosokat figyelve. – Hódolókat bevetni tilos, ha ezt tudom … - akkor is ugyanez lett volna a végeredmény, de ezt sosem mondanám ki hangosan. – De gratulálok, nyertél! Tisztességesen … többé-kevésbé – szúrtam azért oda még ezt vigyorogva, mielőtt visszafordultam volna a bulizó tömeg felé. – Hé, látod ott azt a lányt? – mutattam a táncoló tömeg felé, majd Naná mellé lépve a vállánál megragadva forgattam őt irányba, hogy lássa kire gondolok. - Marie Zubia. Az egyetem elején belé voltam zúgva – magyaráztam, miközben az említett lányt néztem, aki a pasijával táncolt. Legalábbis abból, hogy Dirty Dancing-ből öltöztek ez jött le. - De kiderült, hogy a magas, kigyúrt, szögletes állú sportolókra bukik. Johnny is egy kiköpött Blazkowicz, nézz csak rá – ingattam a fejem a párost nézve. Nem volt valami hosszú életű a rajongásom Marie iránt, mert elég hamar kiderült, hogy csak a jobb jegyek miatt találkozott velem. Félévig írtam a beadandóit helyette. – Ő biztos nem nyírja le Marie szülei kertjében a füvet, mert edzésre jár 0-24-ben – húztam el a szám. Én háromszor is megtettem. – Csak úgy mondom, olyannak tűnik, aki … nem vág füvet – vontam meg a vállam Nanára pillantva. - Egyébként, az ilyen alkalmak tökéletesek, hogy megtaláld a te Hanod! – és én ebben szívesen segítek. Abel Goldberg, a szívek doktora. Ezt szeretném gravíroztatni majd az irodám ajtajára. - Kell akadjon itt valahol egy jóvágású muszlim pasas. Nektek vannak ilyen tematikus szingli estjeitek? Tudod, ahol összefuthatnál Jordánia hercegével – már, ha Jordániának van hercege. Nehéz számon tartani már ezt. – Ha pedig van egy húga, akkor … ne felejtsd el megemlíteni neki, hogy van egy pokolian jóképű ismerősöd, aki épp szingli – jegyeztem meg vigyorogva. Úgy herceg lennék én is, igaz? Abel Goldberg, Jordánia hercege. Elég menőn hangzik. Soha többet nem kéne az olcsóbb wc papírt vennem. Talán még a wc is aranyból lenne. Hasta la vista, csóró egyetemista lét!
Mivel életem legtöbb sikerélményét a virtuális térben szereztem, így önmagamhoz képest nagy önbizalommal bólintottam Goldberg hadüzenetére. A neten én voltam Nanana_Batman, és nem féltem semmitől. Kivéve persze a kisebb közönségtől, akik minden mozdulatomat figyelték, de szerencsére el tudtam merülni annyira a képernyőben, hogy őket kizárjam a tudatomból. – Te meg üdvözöld a... – Nem igazán akart eszembe jutni semmi jó. – Üdvözöld a német tankokat a múzeumban! – Ez meg végképp nem volt jó, mivel Goldberg egyébként zsidó, akkor is, ha erről mindig megfeledkezem. – Mármint a Német Császárság tankjait, az első világháborúból, nem a... Oké, mindegy, inkább játsszunk. Soha nem vert még le ennyire a víz négy mondat leforgása alatt, és tőlem ez nagy szó. Egy ideig akkora összpontosítással kattogtam a joystickkel, hogy az sem zökkenthetett volna ki a lövöldözésből, ha kitör a csarnokban egy valódi lövöldözés. A pixelekből kirakott tankjaink süvítő, recsegő hangokat hallattak, a valóságot még csak meg sem közelítették, de pont ez volt bennük a jó. Nem szerettem, ha egy játékban túlságosan élethű az erőszak, és tényleg olyan látványt nyújt, mintha szétlőttem volna egy másik ember koponyáját. Ezt még kimondani is rossz. Goldberg vereségét az apró négyzetekre hulló tankja, na meg egy béna pukkanás jelezte. Egyik öklömmel diadalittasan a levegőbe bokszoltam, elsuttogva egy lelkes „Igen!”-t. Mindeközben Goldberg rászólt egy szellemirtóra, aztán felém fordult azokkal az aljas rágalmaival. Döbbenten tátottam el a szám, és a mellkasomra tenyereltem. – Én?! – kértem ki magamnak. – Te most komolyan korrupcióval vádolsz, Goldberg? Itt minden jelenlévő tanúsíthatja, hogy tisztességesen nyertem! Persze ő nem akart újabb esélyt adni nekem arra, hogy szétrúgjam a fenekét, így továbbadta a kontrollert a szellemírtónak. Szívesen játszottam volna egy visszavágót, hogy tisztára mossam a becsületem, amin Goldberg nyilvánosan foltot ejtett, de így is elégedetten álltam vele félre. – Hah! – hallattam fölényes nevetést a fenyegetésére. – Máshol nem is tudnál visszavágni, legfeljebb a halálos ágyamon... De még ott se! – pontosítottam felkapott fejjel, mielőtt még megfoghatott volna. – Tetszettem neki... – ismételtem meg egy szórakozott motyogás formájában. A szóban forgó srác nem éppen egy Fawad Khan abban a szellemírtó-felszerelésében, de mégis ábrándoztam egyet annak a gondolatán, hogy a jövendőbeli férjem először túl félénk megszólítani, mégis közbenjár az érdekemben, a viszonzás ígérete nélkül is. Aztán később véletlenül egymásba botlunk, és leöntöm valamivel, ahogy Naina is eláztatta Zaidot a Woh Mera Dil Thában, és először rám akarna förmedni, de aztán felnéz, és meglát, és eláll a szava a szépségemtől, és... És álmodoztam volna még tovább is, ha Goldberg hangja ki nem zökkent. Meglepetten pislogtam rá, azon agyalva, hogy vajon jól hallottam-e, amit hallottam. – Te most... – Félig tátott szám hitetlen mosolyra húzódott. – Te most elismerted a vereséget? Goldberg, te kezdesz felnőni! – Egyik tenyeremet az arcomra tettem, és úgy ámuldoztam rajta, mintha most gügyögte volna el az első szavát. Semmi gúny nem volt a hangvételemben, egyszerűen csak ennyire örültem a fejlődésének. Bekövetkezett az, ami eddig elképzelhetetlennek tűnt, és én alig akartam elhinni. Ő témát váltva a tömeg felé fordult, én pedig az ujjával mutatott irányba néztem. Baby és Johnny lötyögtek a tánctéren, az egyik göndör parókában, a másik meg V-alakban dekoltált izompólóban. Ha a jelmezük nem lett volna elég, még táncolni is úgy tudtak, mintha előre begyakorolták volna. – Hű! – Elkerekedett ajkakkal méregettem Swayze-t, mert a válla szélességben úgy aránylott a csípőjéhez, mint Amerika Kapitányé. Beletelt egy kis időbe, de végül még én is észbe kaptam, és kiokoskodtam Goldberg hangjából, hogy nem kellene ennyire örülnöm az ő rovására. Összevontam a szemöldökeimet, és kijavítottam magamat: – Mármint, hű, de bénák! Amikor Goldberg megrohamozott a kerítő-szövegével, csak legyintettem rá. Azért a szemem sarkából mégis lopva méregettem a felhozatalt. Két karomat zárkózottan átfontam a hasam felett, mintha fáznék a szobahőmérsékleten. – Áh, apáék sosem engednének hozzámenni valakihez, aki jelmezt hord – tálaltam a kifogást nevetgélve. – Meg egyébként is, már van valakim. Ezt hagytam leülepedni, mert bele se gondoltam, az én számból milyen nagy dolognak hangzott. Miután Goldberg már beleélhette magát, utólag pontosítottam: – Ja, de amúgy nem olyasvalaki, akire te gondolsz. Még nem találkoztunk, de egyszer majd... – Reménytelen sóhajjal hagytam félbe a mondatot. – Igazából nem is érdekel senki más, de talán egyszer majd találok valaki hasonlót. Bár azt hallottam, hogy ő is randizik néha a rajongóival, szóval talán van esélyem. – És ha nem lettem volna ennyire belezúgva Fawad Khanba, Pakisztán egyik legfelkapottabb szappanopera-sztárjába, akkor talán felismertem volna, mennyire furcsa is ez a szokása. Talán erre mondta mindig Naz, hogy „szét is rúgná annak a vén nyálgépnek a seggét”, ha a közelembe jönne. Belekortyoltam a koktélomba. Ahogy körbenéztem, a tekintetem rögtön találkozott pár magányos srácéval, akik mind táncpartner – meg ki tudja, még milyen partner – után kutatva nézelődtek. Mondanom sem kell, hogy az ilyen kocka-bulikon komoly gondokat okoz a lányok hiánya. Mind vagy a barátjukkal jöttek, vagy felbonthatatlan füzért alkottak a barátnőikkel, mert valami csajos estét akartak, nem azt, hogy valaki hátulról hozzájuk dörgölőzzön. Ennek persze az volt az eredménye, hogy akárhányszor végighordoztam a tekintetem a tömegen, mindig akadt valaki, aki valami vonzónak képzelt ragadozó-mosollyal meredt rám. A vadságukról híres frat partikkal ellentétben itt legalább biztonságban éreztem magam, de attól még nem értékeltem a figyelmet. – Ez tényleg nem rossz – állapítottam meg Goldberg koktéljáról egy elismerő ajakbiggyesztéssel. – Na és miért nem találod meg inkább te a Charlie-dat? – kérdeztem felpillantva rá. – Valakit, akivel táncolhatnál, és így Marie is láthatná, hogy túl vagy rajta. – Tűnődve néztem körül, de mint mondtam, a hely tele volt srácokkal és kérlelhetetlen lányokkal. Csak miután visszanéztem Goldbergre jutott eszembe, hogy mennyire kiszúrtam volna azzal, hogy ötleteket adtam. Az államat behúzva és a homlokom ráncolva figyelmeztettem őt: – Valakit, aki nem én vagyok. Nehogy ötleteid támadjanak, Goldberg, velem legfeljebb megnevettetni tudnád Marie-t. Még gyalogolni se tudok rendesen, ha mások figyelnek, nemhogy táncolni! Kétségbeesetten tekintettem körbe, hogy még azelőtt találhassak magamnak egy dublőr-jelöltet, mielőtt Goldberg elrángat a táncparkettig. Ahogy az előbb is rögtön kiszúrtam a legkockább dolgot a teremben, úgy most is észrevettem az interaktív táncparkettet, amit valamivel messzebb állítottak fel. Az a japán fajta, ahol rá kell lépni a világító négyzetekre, és az nyer, aki gyorsabban tapos, és így több pontot összegyűjt. – Kivéve, ha abból is kockulást csinálunk. – Cinkos mosollyal pillantottam fel Goldbergre, majd ismét gondolkozóba estem. – De hogyan fogjuk felhívni Marie figyelmét?
- Szerencséd, hogy nincs itt a nagyim! – vigyorogtam Nanára, habár a kissé gúnyos kacagásból mögülünk úgy vettem ki, hogy ez sem volt éppen a legmenőbb visszaszólás. Ha ismernék a nagyimat, tuti nem nevetnének, mert szétrúgná a vézna, csontos seggüket, ahogy ő fogalmazna. - Kivéve a porszívó ügynököt! – vágtam vissza, aki mögöttem közben újra emlékeztetett arra, hogy ő valójában szellemirtó. Pedig igazából csak egy csaló, aki a libidója érdekében a gigászok harcát érezte úgy, hogy joga van megzavarni. – Azt csak hiszed, Bukhari! Az unokáid előtt foglak megsemmisíteni, mielőtt meghalsz! – hallattam egy ördögi kacajt is mellé, de utána leesett, hogy ez tulajdonképpen tényleg gonosz volt. Egy vállrándítással jeleztem, hogy, én is éreztem, de nem vontam vissza. Ugyanis tényleg leakarom győzni őt majd a halálos ágyán. Ezt mégsem hagyhatom annyiban. - Nem, én csak … a csalás tényét állapítottam meg, és hogy tönkre foglak verni az unokáid előtt – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Pedig tulajdonképpen igaza volt, de a csalás tényének beismerése egyet jelentett az ő győzelmével, úgyhogy én inkább a … kompromisszumot kötöttem kifejezést használnám, semmint az elismerését a vereségemnek. LordFartacus17 sosem veszít. - Aha … hozzak egy vödröt, a nyáladnak? – pillantottam rá kissé szúrósan, majd vissza Marieék felé. Tulajdonképpen nem volt olyan idegen ez a jelenet. Mint a legtöbb béna srác, én is általában a népszerű lányokat szemeltem ki magamnak. Darwin törvénye alapján pedig, folyton felsültem. A túlélési ösztöneimet pedig nem igazán dicséri az, hogy egy fikarcnyit se tanultam soha ezekből. - HOGY MI? – kaptam a fejemet Naná felé, mikor a ”van” és ”valakim” szavakat használta. Bevallom, kicsit talán túlzottan is meglepődtem. – Nem olyan, de hát … ugye létezik? Mert nekem is van pár képzeletbeli barátnőm, szóval ez nem ér – ráztam meg a fejemet tüntetően. Pamela Anderson, miután apa továbbadta nekem a Baywatch összes részét, hogy anya ne találja meg nála. Beyonce, mert anya túl sok MTV-t nézett, Halle Berry amiatt a borzasztó Macskanő film miatt és ott van még Penelop Cruz meg … na jó, inkább nincs több. Ezekkel is csak vicceltem. Nyilván. – Hasonlót? Hé, várjunk, te most valami … hírességről beszélsz? Az nem ér! Én se vágok fel azzal, hogy van közös fotóm Nichelle Nichols-szal – aki jó pár Star trek filmben, a sorozattal együtt, játszotta Uhura karakterét. És aki ma úgy nagyjából nyolcvan felett jár már. Megfogta a kezem, szóval mondhatnám, hogy járunk. - Ugye? Ősrégi Goldberg recept, lemerem fogadni, hogy az őseim Róma ellen vonulva is ilyeneket szürcsöltek – vigyorogtam rá. A nagyi elég titokzatos fajta, kiskoromba beadta nekem, mikor (vélhetőleg másnaposan egy jól sikerült randi után) elfelejtette a szülinapom, hogy a használt bumeráng (amit egyébként a szomszéd gyerektől vett meg) valójában a családunk tulajdona generációk óta, még a rómaiak korába visszavezetve. - Hé, én totál túl vagyok Marien, de komolyan – mi sem mutatja ezt jobban, hogy azóta legalább három és fél csajba is belezúgtam. Mi ez, ha nem továbblépés? – Tudod, a lányok, mármint a legtöbb lány, elég nehéz eset. Akarják, hogy mondj valamit, de igazából nem akarják. Mondanak valami szépet, de igazából nem is azt gondolják. Ami azt illeti, elég sokat hazudnak. Nehéz rajtuk kiigazodni. És még nehezebb elhitetni velük, hogy van Mercedesem és százötven kilóval nyomok fekve – ismertem be kissé lehangolva. Általában csak száztíz kilót szoktam mondani, mert a számításaim szerint életveszélyes helyzetben, mikor dolgozna benne az adrenalin, akár még képes is lehetnék ilyen súlyt kinyomni. Szóval, ez tulajdonképpen nem hazugság, hanem egy egész objektív, de valahol mégiscsak optimista jóslat egy opcionális jövőképet számításba véve. - Sehogy, tényleg, túl vagyok Marien! Tudod, a múltkor a Starbucksban az egyik lány ráírta a kávés poharamra a számát. Majd azt átküldöm üzenetben Marienek – mosolyodtam el. Azt már nem teszem hozzá, hogy mint kiderült, más poharát adta nekem. Igaz, a rajta szereplő Simon név feltűnhetett volna nekem, de … mentségemre szóljon, hogy ritkán emlékeznek a nevemre. Ráadásul még rossz kávét is töltött nekem, úgyhogy … mindenképp eltitkolt részletek kellenek maradjanak ezek. Marie már a múlt. Egyik a szerelmeim közül, aki elfelejtette a létezésemet. Pedig kiválóan nyírtam a füvüket. – Inkább menjünk! – ezzel pedig gyorsan karon is ragadtam, hogy az interaktív táncparketthez rohanjuk a tömegen át. - Apa szerint kicsit színvak vagyok, de … ez jónak tűnik – vigyorogtam izgatottan Nanára, ahogy az előttünk lévő párost figyeltem. Mint kiderült, nem színvak vagyok, csak kicsiként rosszul tanultam meg a barna és narancssárga szavakat, és emiatt rosszul is párosítottam a neveket a színhez. Amit egyébként apa tanított, csak alighanem túl fáradt volt, hogy jól mondja el, én pedig figyelmes gyerek voltam, és így a rossz dolgok rögzültek bennem. Egy év gyerekpszichológus, és kigyógyultam belőle. - Na végre, mi jövünk! – intettem Nanának, ahogy felszaladtam gyorsan a parkettre, majd a kezembe nyomott tabletet böngésztem zene után. – Hm … Beat it? Az klasszikus. A Stayin’ Alive még nem a nyolcvanas évek, igaz? Francba, pedig az minden idők egyik legjobbja. Na és az Abba Gimme, Gimme? Anyám imádja – vigyorogtam rá, átnyújtva neki a tablettet, ha esetleg valami jobbat találna. Elvégre, ahogy apa is mondta, mikor az első randimra mentem, engedjem, hogy a lány válasszon zenét. Igaz, ez nem randi, de ő és anya mindent randinak értelmez, amiben én és egy lány szereplek. Néha még azt is, ha én és egy fiú, mondván ”nincs azzal baj, ők így is - úgy is szeretnek”. Ami rendes tőlük, de a genetika, vagy Isten, kinek mi, a csajokhoz kötött engem teljesen. A lényeg, hogy apa szerint jobb, ha én égetem le magam, mint a lány. Mert az vicces és megnyerő. Maradjunk annyiban, hogy apa egy másik korszak szülöttje, mikor még az emberek büntetlenül lehettek bénák.
Kezdőlap
