Két teljes percig bámulom anyám arcát, hátha felfedezek valami arra utaló jelet, hogy teljesen megőrült. Ami az ő esetében elég sanszos lenne, főleg hogy mostanában, azt a kék bogyót vacsorázza, a megszokott sárga helyett. Minden szektás buli alkalmával, valami hülyeséget karattyolt, de általában nem figyeltem rá. Mindig csak az új papot szapulta, majd az azt követő program, az volt, hogy megtérítsen. Ennek a nőnek a templom volt az élete, azt hitte ettől majd jobb ember lesz, és majd az erkölcsi mérleg helyre billen. Nos, én ezt úgy gondolom, hogy imádkozhat ameddig csak akar, de jobb ember nem lesz tőle. Ahogy jobb anya sem.
- Az atya azt javasolta, hogy töltsünk több időt együtt, amolyan anya-lánya program.- közli velem, amolyan: “Így lesz, mert a pap ezt mondta” leejtéssel. Van ilyen hanghordozás egyáltalán? Mindegy most már lesz.
- Anya-lánya mitcsinász’? - nézek rá kérdőn. Több időt akar velem tölteni? Ugyan minek? Fogalma sem volt arról, hogy mit szeretek csinálni, vagy hogy mi az, ami érdekel. Most akar megismerni?
- Jól hallottad.- jelenti ki, akaratának megfelelő stílusban. Ám ez engem rég hidegen hagy. A mi kapcsolatunk leginkább, egy jellegtelen emlékhalmaz. Ami egyikünknek se jelentett semmit, mégis összekötött minket. Anyám volt a legelcseszetebb ember a földön. Miután kipotyogtatott magából két gyereket, úgy gondolta, ezzel be is végezte dolgát, és hogy a továbbiakban a két gyerekkel mi lesz? Ez a kérdés már annyira nem hozta lázba, hisz minden meg volt azzal magyarázva, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ja azok, meg anyám agya is.
- Úgy látom, kicsit sok csúszott le, abból a mise borból.- fintorodok el, és undorodva mérem végig a nőt, akit én anyámnak nevezek. Képmutató, hívő, szeretetre képtelen, ribanc. Ezek a szavak/ fogalmak ugrottak be, úgy első blikkre anyámról. Apámról meg ne is beszéljünk, azt hiszem a bátyámon kívül, nem volt más rokonom, aki valami jót is hozzáadott volna, az életemhez. Mondjuk úgy, hogy még a föld is kivetné magából őket. Momentán, olyanok voltak, mint egy nagy kupac szemét, amit összehordott a szél, hogy egy nagy családot alapítsanak, és pusztítsa a körülöttük lévőket. Anyám Istenbe való hitébe menekült, míg apám szétcseszte az agyát, ilyen-olyan szerekkel. Mikor mihez volt kedve. Mi pedig a bátyámmal, itt maradtunk ketten, egymásnak. Hogy karöltve fedezzük fel, a szüleink által kialakított poklot. Amihez csesztek térképet adni, mert egy smucig szerencsétlenek.
- Jó, anya én erre most nem érek rá, mindennap haza jössz, mint valami agy mosott. Tolod itt a hülyeségeidet, amiknek a fele valami szektás halandzsa. Szóval, én most léptem. Kérem a kocsi kulcsot.- nyújtom felé az egyik kezemet, mert nem igazán szerettem volna, az egyik osztálytársamat lopott autóba ültetni. Ha már van amiért pénzt is adtak ki, szívesebben használnám azt.
- Apád elvitte.
- Úristen, te tényleg nem vagy normális. Odaadod, egy olyan embernek a kocsit, aki kocsikat tör fel? És lovasít meg mindennap?- teszem fel a költői kérdést.
- Ne válaszolj, gondolom most Isten útjai nem kifürkészhetetlennek, és visszavezeti apát a kocsival együtt.

****
Oké, nem azt mondom, hogy én vagyok a pontosság mintapéldánya. Mert ha most nem állna fent ez a helyzet, akkor is elkésnék. Valahogy az idő, soha nem az én pártomra állt, és mindig úgy elrepült, mintha csak alaposan seggbe rúgtam volna. Nem túl nőies pózban próbálok életet lehelni, egy kocsiba. Minél gyorsabban próbálom, annál rosszabb lesz az egész. Márpedig muszáj volt haladnom, mert Scott nem szeret elkésni, sőt...Ő leginkább elég pontos szokott lenni. Pontosabb, mint én, az egyszer biztos. Két hete ismerem a srácot, de az épp elég volt arra, hogy megkedveljem. Nem olyan volt, mint a többi, és ez már alapjába véve egy jó pont. Bár, én nem tudom mennyi jó pontot szerezhettem nála, hisz nem voltam egy könnyű természet. Gyakorta káromkodom, nem igazán tisztelem a törvényeket, és ráadásul túlságosan is könnyen veszek mindent.
De ezt most igyekeztem nem könnyen venni, de néha akadályokba ütközik az ember. Két kábellel variálok terpeszbe rakott lábakkal, ami nem túl előnyös ha szoknyát viselek, most mégsem annyira izgat. Már nem mintha engem valaha is zavart volna ilyesmi. Az idő múlása azonban már jobban zavar, a messenger 2 percenként csipogása pedig felettébb feszülté tesz, mert tudom, hogy Scott az. De igaza van, míg én kábelharcot vívok, gondolom ő addig, hiperaktívra izgulja magát. Úgy érezem magamat, mint egy sebész, aki egy orbitális fontosságú műtétet végezz, és a feszült pillanatok meghatároznak minden másodpercet, amikor is....valaki bekopog az ablakon. Én pedig reménykedem, hogy nem egy rendőr, vagy rosszabb esetben az autó tulajdonosa. Mert hát az, elég cink lenne. Némi óvatossággal emelkedek ki, míg a felsőm épp lemászni készül rólam. A hajam pedig az arcomba lóg. Tiszta Samara.
- Scott.- szólalok meg kicsit zavartan, míg lehúzom az ablakot, és próbálom magam helyre rázni.
- Már épp indulni készültem ám, te gondolom már kész vagy.- kacsintok rá huncutan.
- Pattanj be, mindjárt indulhatunk is csak..- csak még ellopom ezt az autót? Teszem fel a kérdést gondolatban. Hát elég szarul hangzik.
- Csak elhagyott a kocsikulcsom, pedig azt hittem a kapcsolatunk már kezd helyre jönni, de mindig is olyan kicsapongó volt.- rázom meg a fejemet rosszallóan, mint aki tényleg egy kapcsolatról beszél.