Fókuszt vesztett pillantásom a szövegszerkesztőben érverésemmel egy ütemre lüktető kurzorra tapad, immáron negyed órája, és ahelyett hogy közeli határidőre való tekintettel gépelnék mint az őrült, csak nézek ki az arcomból, és a holnap problémáján kattogok kicsinység elvarázsoltan.
A Koch Industries magáncég. Nincs részvényesünk, legalábbis az ötvenes évek óta nincs - akkoriban viszont okos húzásnak számított J.H. Marshall (második ezen a néven) kezébe adni a vállalati jogok tizenhat százalékát, amikor is a Koch testvérek kvartettje előadta évtizedes távlatokban a rablóbárók királydrámáját; És mert a drámák megérdemlik, hogy csúnyán végződjenek, a nagyapám Fred (aki voltaképpen hazaáruló, bár egy feltaláló annak adja el a szabadalmi jogait akinek csak akarja, ha szeretett országa szarozik vele - legyen szó Joszif Visszarionovics Sztálinról vagy éppen Adolf Hitlerről) kitagadta elsőszülöttjét, Freddiet - akit később Charlie bácsi és apám kivásárolt a cégből apám ikertestvérével, Billel együtt, akik ezt követően még évekig perelték fivéreiket; Nem járt jobban JHM elsőszülöttje, aki szintén JHM, harmadik ezen a néven: őt éppenséggel nem tagadták ki, csupán kizárták az örökségből.. Mifelénk nem éri meg fekete báránynak lenni.
Az utca emberét ha megkérdezzük, százból legalább egy lesz, aki hallotta már a nevemet sőt, a nevemmel kapcsolatban az "örökös" jelzőt is, és bár adná magát a dolog, hogy ilyképp felmagasztalva királylány minőségben létezzek tovább.. Cápatartályban úszom. Sem az apám, sem pedig a nagybátyám nem fog visszavonulni, az örökösök (mert hogy Charlienak két fia van) meg nem azért járnak az igazgatótanácsi ülésekre, mert innovatív gondolkodásmódjukra lenne szükség, hanem hogy tanuljanak, megtapasztalják a kitaposott utat és kurvára ne próbálják más irányba húzni a szekeret, mert hamar családon kívül találják magukat. Ez vonatkozik a munkára és a magánéletre is - a tegnap reggel bulvárcímlapon kínálta az arcomat boldog-boldogtalannak, estére és ma reggelre virradóra pedig pályakezdő firkászok fürtökben csüngtek még a lámpaoszlopról is, hátha most kivételesen kedvem támad nyilatkozni.. D & C Koch pedig a vállalati teakonyhában tudakolták ugyanazt, hogy végül a válasz kellően megnyugtatónak találják; Ők maguk soha nem élték a médiafigyelemmel járó vakus angyalfényt, bár az utóbbi időben ezen változtatni igyekeznek a közvélemény kedvéért - hogy még több pénzt sajtoljanak ki a nemzetből - de szerencsére itt vagyunk mi, megfelelni óhajtó utódok: amit a társasági rovat érdemesnek tart a törődésre, abból üzletet is lehet csinálni, pont ezért D & C másik útvonalon közelítik meg ugyanazt a témakört, amin az anyjuk reggeltől-estig rugózik. Engedékenységnek tűnik, de a mi családunk nem ilyen - hideg számítás van, ami sokkal vagy még annál is többel kecsegtethet. Nem keverjük az érzelmeket az üzlettel. Félreértés ne essék, nem a problémámat nem egy újságcikk jelenti, hanem a diplomamunkám majdani fogadtatása családi szinten: sárkány ellen sárkányfű, Koch ellen Koch..
Összerezzenek ahogy felbúg az asztali telefonkészülék - bejövő hívásom nemigen van ezen a szaron, hacsak nem az unokatestvéreim invitálnak ebédelni: de mert ők Kansasben, a vállalati főközpontban várnak apjuk csatlakozására.. - Koch. - Üdvözlöm Miss Koch, Mandy vagyok a recepcióról.. - Mit tehetek önért, Mandy? - Jelezni szerettem volna, hogy itt van. - Hangszínében az izgalom egész suttogóvá mélyül, én meg nem tartom magamat ostoba nőnek, de szégyenszemre nem tudom elkapni a fonalát. A cinkosokra jellemző módon előbb körülnézek a saját irodámban, nehogy a fogalmam-sincs-minek-nevezzem szobanövény mögött eddig fel nem fedezett nindzsa kihallgassa ezt a meghitt beszélgetést... - És egyedül van? - Visszafojtott feszültséggel kérdezek, benne meg lobot vet... hát az isten tudja micsoda. - Egyedül, és olyan hanyag eleganciával felöltözve. - Nem tudom kiről van szó, aki magában jött, de megnyugtat a tudat, hogy van rajta ruha. - Nem mondta, hogy mit akar? - Kuncog. Komolyan, mintha a gimiben lennénk, bár a kuncogásból sejthető, hogy beszélgetésünk tárgya hímnemű. - Látni önt, Miss Koch. - Hát nyomtassál neki fotót, cica... De nem mondom ki, csak a szememet forgatom. - A nevét tudjuk esetleg, Mandy? - Az enyémet? - Hogy a viharos faszba kapott ez a csaj nálunk munkát, hát nincs egy épkézláb HR-es ezen a szemétdombon?! - Nem, Mandy, a vendégünk nevét. Bemutatkozott, elárulta hogy hívják? - Wallem nyomozó, a New York-i rendőrségtől, hát ki más is lehetne? - Kuncog. Elengedem a fülem mellett a kérdést, mert nem pazarolok energiát a hülyékre, de úgy éljek még ma kirúgatom.
Az épület aulájában vagyok legfeljebb három perccel később - úgy fest Mandy addig sem hagyta unatkozni a nyomozót, szóval tartotta és vidáman, hogy én már ne is akarjak odamenni a pulthoz, hanem amint rálátásom van a liftektől, csupán intsek neki, hogy jöjjön. Jöjjön gyorsan, mielőtt tikkelni nem kezdek.
Egy órám volt megismerkedni a rendszerrel és annak működési elvével. Mondani szokás, hogy ez nekem pite, ami igaz is, most azonban nagyon kevésnek találtam. Rajtam kívül csak Tod ért ehhez, noha ő inkább hackerkedik a csoportban. A Déta hívónevet és becenevet mégis én kaptam, Tod legalább ki tud sajtolni magából valami érzelmet tudok értelmezni reakciót. Ez, nálam, ha gépek, programok közelében vagyok, teljesen leesik minuszba, és ahogy nem rég értettem meg, a valós életben súrolom a nullát. Viccelődés és humor ide vagy oda. Úgy tűnik, az nem tartozik a tényezők közé. Délutánra be is igazolódott a gyanúnk. Ha kész átverés nem is, de beetetés volt, csupán a bokorból akartak minket kiugratni, megnézve, miként és milyen gyorsan reagálunk. Erre csak akkor jöttünk rá, mikor már a helyszínen voltunk. A hazafelé út egyáltalán nem volt vidám, rekordsebességgel kellett eltünteni a nyomainkat és elhúzni onnan, mintha ott sem lettünk volna. Todtól és tőlem azért kaptak egy kis szeretetcsomagot, ami akkor fog a képükbe robbanni, ha elindul a rutin csekkolás. Ezt nektek szórakozni bárkivel is! A műszaki leírások egy részét azért lenyúltam, igaz, engedély nélkül. Piszokul ismerős volt pár tervrajz és veszettül érdekelni kezdett, ki köp apám cégétől. A bázis zuhanyzójából kilépve egy kellemetlen meglepetés fogadott. Déta kabala lógott a szekrényem kilincsére akasztva, nyakában csüngött egy felirat, miszerint beakadt a programom, indítsam újra. Ahogy kihajtottam a cetlit, megláttam a fotót és a cikket. Fasza. Kicsit sem vontam fel a szemöldököm, ami a ház előtt fogadott, a napszemüveg mindent megold, meg a távirányítás, így merev arccal tűntem el a szemük elől. Egy szót sem kaptak a firkászok, a házba és a kertbe sem tudnak bejutni. Legalábbis tettem róla, hogy ne merjék megtenni. Mindent kizártam és a nyilvános telefont is kikapcsoltam, alvásra vágytam, holnap másik játszóruha és másik színházi felvonás. A másnap már sokkal jobb kedvemen talált, be is jutottam a kapitányságra a nélkül, hogy bárkiből matrciát varázsoltam volna a házam előtt. Végül, úgy döntöttem, megteszem azt a lépést, amit eldöntöttem magamban. A recepción ülő hölgy tuti biztos olvasta az újságot, mert nem hiszem, hogy csak úgy a személyemnek szólt volna a kacér mosoly. Veszem a lapot, a széles mosoly visszajár és a jókedv is. - Jó napot, kedves... Mandy! - Leolvasom a nevét a névjegyéről, ami a kosztümfelsőjére tűzve hirdeti, nehogy elfelejtse bárki is, miként hívják. - Megmondaná kérem, Koch kisasszonynak, hogy Wallem keresi? - Direkt így használom a nevét ilyen helyzetekben, fricskának teszem, ők meg vérkomolyan veszik. És egyből vágja, hol dolgozom és az korántsem érdekli, hogy a Wallem név mást is takar. Sokkal jobban izgatja, hogy nyomozó vagyok a rendőrségtől. Itt is veszem a lapot és figyelem, ahogy végül felveszik a másik oldalon a hívást. Gondolatban először lekoccolom a recepciós pultot. Azért ennyire ne, könyörgöm! De azért mosolygok. A második válasznál az ötlik fel bennem, hogy mi az istent kérdezett? Talán azt, hogy egy őrült, pucér személy kellemetlenkedik, vagy mi? Elhessegetem a gondolatot, ez egészen biztos nem merült fel kérdésként. Igen, látni, bólogatok. Végre, kanyarodunk a lényeghez! Milyen övét? Nézek meglepett kíváncsisággal Mandyre, aztán megértem. Hát ki más? Szerintem Déta az Enterprise-ról.
Megkapom az infót, hogy személyesen jön, így addig maradok a recin. Mandy nem bír magával, így félig a pultra könyökölve, kedves mosollyal válaszolgatok neki. Még a telefonszámát is odaadja. Ami felettébb furcsa. Végül is, elfér. A jelzésre, hogy már lent is van, megfordulok. Meglátva Ellát, mosollyal intek neki, majd Mandyhez fordulva, megköszönöm neki a segítséget és nyugodt léptekkel indulok Ella felé. Ami pár nappal ezelőtt történt, segített megérteni és lezárni a múltat. És ráébreszteni azon hiányosságomra, amit kezelnem kell, és akarok. Szomorúság van bennem, a fájdalom messzire űződött, s remélem, nem úgy, mint ahogy hittem addig az estig. Ellára mosolygok egész végig, ahogy hozzá odaérek. Észveszejtően néz ki, s szerintem ezt titkolni annyira a tekintetem nem tudja. - Örvendek a találkozásnak, Miss Koch - a tekintetem viszont egyáltalán nem arról árulkodik, hogy ennyire vagy hogy egyáltalán formális kívánok lenni. A liftbe szállva a kabátom belső zsebébe nyúlok és kiveszem a kivágott cikket. - Kedvenc fotóim egyike - nyitom szét és tartom Ella felé.
Nem sikerül lemaradnom a mi vidáman együgyű Mandynk telefonszámos akciójáról, pedig jobb lenne mindkettőnknek: a mai nappal ugyanis megszűnik itt a jogviszonya az ostobaságáért, de az a kis surranópályán odacsúsztatott papírfecni a telefonszámával.. merőben más irányba fogja terelni az okokon töprengő aprócska agyát, konkrétan arrafelé, hogy vad féltékenységemben írtam emailt a HRnek - amit most pötyögök éppen lényegre-törő rövidséggel: Recepciós Mandy holnaptól nem áll a Koch Industries alkalmazásában, értesítsétek róla. Ujjam a [küldés] gomb felett lebeg, mégis inkább visszatörlöm, újraírom: Recepciós Mandy feladatköre kibővül az aula vendégmosdóinak négy óránkénti takarításával, értesítsétek róla. Amúgy meg komolyan, az eszem megáll - és ha igaz lenne amit összehordanak rólunk Wallemmel, akkor rámozdult volna? Ez a fasz meg eltette a cetlit - ó édes, vérző Jézus a kereszten adj türelmet! - Hasonlóképp, nyomozó. - Tekintete, mosolya elvágja a recepciósok gyöngyéhez kapcsolódó gondolataimat, mert nő vagyok, nagyon nő akinek az egója szívesen veszi a barna pillantás simogatását, és bár nem tudom Mandy kuncogását abszolválni a ki nem mondott dolgokért, de tükröt tarthatok a gesztusnak: ráérősen mérem végig, hogy az övénél sötétebb színekben játszó szemeimből ne feltétlenül tudja kiolvasni, hogy mire jutottam az összképpel. Meginvitálom a liftek irányába, és csak egy kósza másodpercig töprengek el a felvonó-kulcs használatán, ami így az általam választott emeletre irányítaná a fémkalitkát anélkül, hogy közben mások random emeleteken csatlakozni tudnának hozzánk.. De a másodperc ahogy jön úgy is tűnik tova. Nem látom, nem érzem Gregen, hogy feszült lenne a megbeszélnivalónk miatt, így kurva mindegy szerintem, hogy egy- vagy öt perc múlva érünk-e vissza az irodába. Benyúl a belsőzsebébe, és míg néhány önérzetesebb ember ilyenkor a hónaljtokból előrángatott szolgálati fegyver rémképét vizionálja maga elé - mintha olyan gyakori lenne, hogy egy rendőr bekattan és válogatás nélkül gyilkolni kezd - én inkább csak remélni merem, hogy a pisztolyát fogja elővenni, vagy egy letartóztatási parancsot, de... Feltenyerelek a nagy, piros gombra a liftpanel tetején ami azonnal megállítja a fémdobozt, minket pedig hangulatfénnyel borít be az üzemzavart jelző belső lámpa vörös derengése. - Jahm, egész jól áll neked ez az új frizura, de könyörgöm Greg mondd, hogy nem egy újságcikk miatt rángattál el a diplomamunkám elől. - Vizsgadrukk vagy mi a fene, nem mintha sokat haladtam volna jelen intermezzót megelőzően. Áll a lift, vár, nem szimplán a STOP gombon tartom a tenyeremet, de rá is támaszkodok: választól függően mehetünk tovább felfelé, vagy éppenséggel vissza a földszintre - tudhatná már, tudnia kell, hogy nem foglalkozom a sajtóval.
Megszabadulva végre a recepcióstól, az a három perc a végtelennek tűnik, a legjobb fegyver a mosolygok és kérdezek vissza. Fogalmam sincs, miről csicsergett, aminek örültem, hogy annyira nem hagyott beszélgetni. Megkönnyebbülten és mosolyogva közeledek Ellához, a válaszra lassan vonom fel az egyik szemöldökömet, valamennyire szélesebb mosollyal, a kedves válasznak köszönhetően. A cikket inkább belülre helyeztem, nehogy egy kósza mozdulattal kirántsam. Ugyanez nem érvényes a zsebben összegyűrt, nemrég kapott telefonszámot tartalmazó cetlire. A mozdulatra, amellyel lestoppolja és pirossá változtat mindent a liftben, még mindig szétnyitva tartom az újságcikket, a mosolyom viszont ahelyett, hogy odafagyna a mozdulatra és annak eredményére, még szélesebb lesz. - Mások is mondták már, hogy jobban áll, de nem ezért mutattam a cikket. Nem tud zavarni, hogy megálltunk, bár nem értem a reakciót. De mint nem olyan rég megvilágosodva, azt hiszem, nincs ezen mit csodálkoznom magamon. - Diplomamunka.... - tekintek rá jelentőségteljesen, már amennyit látni a mélyvörös fényárnak nevezhető akármiben. Neki egy diplomamunka pite. Kisujjból, de ezt akkor is mondtam már neki. - Nem, a fotót az elkapott pillanatért hoztam - megfordítom a papírt. - Valahogy így álltunk - lépek hozzá közelebb, némileg oldalt, távolság még így is van közöttünk, mégsem akkora, mint pár másodperccel ezelőtt. A szívem máris hevesebben kezd dobogni, ösztönösen nyelek egyet. - Tud fotózni, aki lekapta - azzal egy kézzel gombóccá gyűröm a papírt és a zsebembe teszem, a másik gyűrött papírcefni mellé. Nekidőlök az egyik vállammal a liftnek. A vidámság java része eltűnik. Komolyabban tekintek rá. - Nem a cikk miatt jöttem - tekintek a szemeibe újra. Kezdődő zavaromat jelzi, hogy megint zsebre vágtam a kezeim, ismét a nadrágoméba. - Én... - veszek egy nagyobb levegőt, és a földre tekintek, majd újfent Ella szemeibe tekintek vissza. - más miatt jöttem. A fenébe, hogy bármilyen képletet seperc alatt hipervilágossá teszek bárki számára, de egy kumma szót nem tudok kifejezni most, amivel el tudnám mondani, miért is jöttem! Csodás! Ebben alig változtam az elmúlt évek alatt, ha jók a megfigyeléseim.
Van, ami nem változik. Nem tudok felidézni olyan pillanatot, amikor a nyomozó másképp reagált volna adott, néhol logikátlannak tűnő húzásomra, jelen esetben a lift megállítására. Beletörődik, elfogadja az új leosztást és kurvára nem lehet kizökkenteni: egyrészt kellemes tulajdonság, másfelől ha emlékezetem nem csal, valami máson pörög az agya ami mellett ilyen piszlicsáré dolgok eltörpülnek. Reményeim szerint az ő emlékezete is hasonlóan pontos, és tudja, hogy egy pletykalapban összehordott fanfiction hosszútávú boncolgatása ugyanolyan időpazarlásnak minősül számomra, mint newage botanikai ihletésű jógaórára kísérni Boo-t - utóbbinál nyilván kivételt teszek a barátság jegyében, meg hát nem jelenthetem ki kategorikusan, hogy valami szar, ameddig ki nem próbálom. És mindig is akartam tudni, hogy milyen érzés fikusznak lenni. Nem jó. Érdemben nem reagálok a "mások véleményére", hisz az önálló ítélet nem igényli a megerősítést, sem pedig a felesleges köröket az udvariasság jegyében - ó persze, a barátnőd biztos értékeli a markánsabbá tett külsődet. Amúgy sem érdekel mások véleménye - pontosabban a megválogatott kevesek véleményére adok, mert azt hiszem a barátság egyik alappillére, hogy nem engeded/engedik, hogy kettő vagy x dolog közül a rosszat válaszd. Legalábbis elmondják, hogy szerintük miért nem jó, esetleg mi a helyes - és a végén azt csinálsz amit akarsz. Ha rosszul döntesz, akkor is ott lesznek elmondani, hogy hülye vagy. - Akkor miért? - Nem fürkészem a képet, a vörös fényben egyébként sem tenne jót a szememnek, másrészt az asztalomon van egy példány belőle - az enyém nincs így körbevágva, hanem magazin formátumban leledzik, de a végeredményen nem változtat: láttam már. - Diplomamunka. Ha ezt megugrom, végeztem. - Eddigi életemnek több mint kétharmadát iskolapadban töltöttem, ez utóbbinál vállalva a legtöbb ingázást, na nem mintha az 280 kilométer olyan megerőltető lenne heti kétszer, hisz "más dolgom sincs, csak tanulni".. Kérdőn, kíváncsian és egyszerre várakozón nézek rá - mint mondtam láttam a képet, azt is tudom mit ért elkapott pillanat alatt csak azt nem, hogy mik a szándékai; A lehetséges kimenetelek megsaccolásában egész jó vagyok, a spekuláció legalább is nem az ördögtől való ha van mire alapozni - az én ismereteim ugyan hét éve elavultak, de.. Megakaszt azzal, hogy zárja közöttünk a távolságot - mélyebben szívom be a levegőkortyot, fejemet, törzsemet is felé fordítva: a tűsarkú ellenére is meg kell emeljem az állam vonalát ha a szemébe akarok nézni; Nem gondolom, hogy a frászt kívánná rám hozni, de legalábbis nem jön neki össze, nem ijeszt meg a közelsége. Különbséget lehet tenni azon módok közt, ahogy valaki belemászik az ember személyes terébe, aurájába - hiszek benne, hogy még időben megérezném az agressziót, bár egy kiképzett rendvédelmis hatékonysága ellen kevés lennék, mint macisajtban a brummogás. - Valahogy így.. - Sóhajtom beleegyezéssel, tekintetem pedig a borostás arc keretezte szájára téved, hogy kártyavárként omolhasson le a pillanat elbájoltsága a papírgyűrődés sajátos hangjára. Lépek egy fél lépést hátra, többet nem tudok a fal miatt, de a távolságot növelem kissé, ami által nem támaszkodom többé a piros gombra, nem mintha eddig szükséges lett volna tartanom - őszintén, ha gúnynak szánta akkor korábban kellett volna felkelnie, vagy szimplán csak nem-idejönni: a világ végéig is cseszekedhet velem, akkor sem fogja tudni, hogy mivel talál be éppen, hisz a dolgokat elrejteni nem a megfagyott, kifejezéstelen arcjátékkal érdemes, hanem az oda nem illővel. Mosolyogni, amikor legszívesebben.. - Biztos megvannak a forrásaid, hogy kézre kerítsd a fotóst. - Hessentem el az iménti szívdobbanást a témával együtt és mozdulok az irányítópanellel szembe, hisz immár eldöntetett, hogy nem dobom ki, hajlandó vagyok rászánni az időt és meghallgatni - főleg, mert szemlátomást küszködik vele. - Greg. Ha ez a párodról szól, hogy zavarja ez az egész, akkor megértem, rendben? Ha szeretnéd találkozom vele, veletek, hogy eloszlassam a kételyeit és megnyugodjon. - Nem vagyok, nem tartom magamat jótét léleknek, de ahogy a párkapcsolat intézményét tisztelem, pont annyira értem a féltékenységét. Tök jó lenne azt mondani, hogy a logikus oldaláról, értelemmel közelítve és nem a magam bőrén tapasztalva a kínt, amit okozni képes.. de nem szokásom hazudni. Magamnak legalábbis nem. Megnyomom a felső szint gombját, és nem történik semmi. Megnyomom a STOPot megint, hátha beakadt a billentyű, de semmi, akadálytalanul mozdul. Megnyomom a felső szintet megint, meg vagy három másikat még, de semmi. Bazmeg.
Zavarhatna a cikk, zavarhatna, hogy a fotón egyértelműen be vagyok azonosítva. Elvégre az összes olyan dologból, mint beépülés, úgy ki vagyok húzva alapjáraton, hogy a satufék sem állítja meg a ceruzát, amivel kihúzzák a nevemet. Elláért bevállalom. Elég faarccal néztem a feletteseimre is, mikor először jelentek meg képek, jelezve, hogy nagy ívben semmi közük hozzá, dobjanak ki, ha ettől fogfrászt kapnak. Voltam olyan szerény ilyen téren már akkor is, hogy tisztában voltam azzal, inkább lenyelik ezt a békát. Szimpla ürügy lenne a fotó, és csak egy belépő? Már ezzel sem foglalkozom. Csak egy mosollyal biccentem másfelé a fejem magyarázatként. Annyira lényegtelen a kép. A rajta lévő mozdulat viszont... - Ugyan már. Kisujjból kirázod - vágok egy magától értetődő képet. Még hogy neki ne menne a diplomaírás és védés! A szívemet már majdnem a nyelvemen tudom, ahogy belesóhajt válaszul, önkéntelenül résnyire nyílik a szám, míg a tekintetem az övét tartja fogva. Az egyik kezem jelzi az egyik véleményem, a másiknak csak akkor jövök rá, merre is járkált, mikor Ella hátralép, s érzem, ahogy az ujjhegyem megérintette Ella ruhájának anyagát... a könyökén? Alkarján? Talán az is lehet, hogy csak én beszélem oda magamnak. Leengedem a kezem villámgyorsan. - Miért kéne kézre kerítenem? - Érdeklődöm, legyűrve a még mindig a torkomban dobogó szívemet. - Nem tart semeddig a mastercopyt véglegesen törölni - vetem oda hanyagul, de nem akarom törölni. - Megtennéd? - Kérdezem automatikusan arra, miszerint a párommal is beszélne, aztán a figyelmemet más köti le, pedig láthatóan folytatni akartam volna, tekintetem nekem is a panelra tapad. Megvárom a hadműveletét, semmi. Megnyomkodom én is, majd nekitámaszkodok az egyik kezemmel a panel mellé a falon. Közelebb hajolok Ellához kicsit, de tekintetem a panelt nézi. - Még most is hiszek benned - aztán visszaállok az előbbi pozíciómba. Nem vagyok épületgépész, nem értek a liftekhez. - És... nem szükséges elmondanod senkinek, mert... nincs kinek. És neked? Keresem a gombot a lift, vagy akármilyen központhoz. Nem akarom, hogy lássa az arcom most.
- Én nem te vagyok, Greg. - Kocogtatom mutatóujjamat a halántékomat jelezvén, hogy az én agyam nem úgy működik, mint az övé - ha jobban belegondolok, Wallem agyához R2D2-ét tudnám csak hasonlítani, mert én Star Wars rajongó vagyok: ő is bedugja az ujját a konnektorba, letölti az infót, és másnap már betéve tudja. Nem is ember. Nekem pedig nem kell a bátorítás, mert ha üres klisével szeretném kibélelni a fülemet, Mandy is velünk lenne a liftben. A ruha ujjából fakadóan bőrömön, alkaromon érzem érintését, mégis a papírzörgés az ami távolságot diktál a következő pillanatban: dicséri a fotót, utána pedig összegyűri, mint egy használt zsepit? Igen, újságkivágás, nem, nem vagyok szentimentális még hangulatfényben sem, ő pedig nem a kép miatt jött.. mégis elveszítem a türelmemet egyik pillanatról a másikra. Anyádat. - Gondoltam virágot küldesz, ajándékkosarat, vagy csak megdicséred.. - Vonom meg a vállamat nemtörődöm módon, hogy utána csak nézzek rá azzal a sűrű szempillarebegtető, rajongó pillantással, amit akkor és csakis akkor veszek elő, amikor halvány lila dunsztom sincs, hogy miről hadovál a másik; Az esetek nagy százalékában nem tudják visszakódolni a jelentését, sőt, elbizonytalanodnak tőle: vajon ők mondtak hülyeséget, azért nézek így, halvány mosolyra húzódó szájjal? De a lényeget persze kiszűröm a szakzsargon ellenére, a pillanat jól-elkapottságát elismeri, összegyűri, törölni fogja. Mondom, nem is ember. - Meg, persze. - fakadok ki csendes sóhajjal, ami azért elég jól érezteti, hogy mennyire feleslegesnek tartom a dolgot - De nagyra értékelném, ha valahol itt, a környéken ejtenénk meg ezt a kis beszélgetést, mert sem időm, sem kedvem nincs kibumlizni a világ végére ezért. - Nekem a sarki fűszeres is a világ végén van, ha valaki más hülyesége miatt kell odamennem - és nem a féltékeny lány a hülye ebben a történetben, hanem a pasija aki nem először (és nem csak velem) kerül már ilyen helyzetbe. Igazán elmagyarázhatta volna már neki, hogy mit jelent a bulvár, a fikció meg a szemen szedett hazugság fogalma. Gondolom a kép mellé írhattak volna akármit is, azt már észre sem vette, rögtön pálcát tört. Mondjuk ki hibáztatná, ha a faszija csak így zsebre vág mindenféle telefonszámokat.. Átadom a terepet a panelnél, csendben szurkolok neki és érte, hogy soron következő mondatát ne tudjam mire vélni - összerakom persze, hogy kettő meg kettő hogy lett nála öt, de mivel nem visz közelebb a liftmegmozdításhoz.. Nevetek. Inkább csak mosoly ez, kiszusszantott mosoly - tekintetemet viszont nem éri el, az korbácsként vágódik oda, az összhatás pedig kicsi gúny, kicsi kételkedés, kicsi anyáddal szórakozz. Nem méltatom válaszra, nem mondom, hogy ő volt az aki elhagyott engem, hisz a múlt pont olyan csont, amin ha nem kell, nem rágódok. És hírem van: általában én döntöm el, hogy kell-e. - Számít ez? Egyáltalán hogy jön ide? - Az ő párja-nempárja igen, de hogy én kivel vagy kikkel, esetleg orgiákon... mit, miért? Felemelem a kezemet, hogy matató ujjai mellett nyomjam be a vészhívó gombját, és ameddig ő elcseveg az üzemeltető cég ügyeletesével, én mobilon tárcsázom a karbantartókat.
Megingatom a fejem, mosolyogva. Tehetek róla, hogy tök kényelmesen érzem magam, ha kockulok? Ella ennél sokkal élelmesebb. Főleg ennyi cápa között, minden nap. A kezem kiveszem a kabát zsebből. - Mióta állok sorba a megszokott dolgok és tennivalók világába? - a mosolyom lelohad, értetlenné válik. - Most dicsértem meg - azt mondtam, hogy a kedvenc fotóim egyike. Ha jól emlékszem, egészen pontosan ezt mondtam. Még töprengve félre is biccentem a fejem és úgy nézek rá. A pillogást nem tudom értelmezni, ráhagyom. Ez valami csajos válasz lehet. - Ammm - nézek a plafonra, amúgy sem látni belőle túl sokat. - Vancouver elég közel van? - Kérdezem ártatlannak téve magamat. Most úgy bele tudnék baszni a lift falába! Pillanatok alatt feldobódik forráspontra az agyvizem, de csak a kezemet szorítom ökölbe, ami éppen lóg. Inkább meredten bámulom a panelt és a feltörő, régi érzelmi emlékek helyett, amikkel kurvára nem tudok mit tenni, mert értelmezhetetlenné válik, a panelre koncentrálok és lassan lélegzek. Megy! Felmérem a lehetőségeket. Fel lehetne szedni a panelt, aminek inkább az ujjam nem örülne, és mivel éppen nem robbantani akarják a hátsónkat, így a kézenfekvőbb megoldást választom. A koncentrálásban és az agyi átkapcsolásban már valahol perifériára szorul a válasza, ami talán jobb is, mert akkor talán tényleg lenne ajándék. Egy kurva nagy luk a falon. Egyszerre nyomjuk meg a vészhívó gombot, elkapom róla az ujjam, de addigra már egy recsegő hang után jelentkezik is a központ. - Helló! Jól jelez, valóban beragadtunk - az azonosítást még felfedeztem, így nem kell azzal szórakozni, melyikben is ácsorgunk. - Halló, itt a távfelügyeleti központ. Vettem a jelzést. Az előbb is Önök voltak az elakadással? Megvakarom a tarkóm. Nem tudom eldönteni, hogy a mammutok korából jött, vagy időérzékelési problémái vannak. Inkább elhessegetem a kikiívánkozó igazi választ. - Igen?... Véletlenül nekidőltem a gombnak. Közben látom, ahogy Ella telefonál, de a figyelmem visszavándorol a panelra. - Beragadtunk, egyáltalán nem mozdulunk semerre. Mit jelez a kisokos? Csend a vonal túlsó végén, majd újabb recsegés. - Hányan vannak bent? - Az épületben több akárhányan... ha a liftre érti, akkor ketten - pontos kérdésben ott a válasz, édesem, mondanám, ha éppen monitor előtt ülnék. - Szállítanak nehezet? - Anyám, még egy hasonló kérdés és beültetem fizika órára. - A személyiségem, az a nehéz - vágom rá. - Ketten vagyunk, semmi mást nem szállítunk az oxigén-nitrogén és némi nitrát és szén-dioxid kivételével. Meg egy kis szűrön keresztül átjutó fém és ólomtartalom - csönd a túloldalon én meg majd felrobbanok az ilyen hülye kérdésektől. - Súlytöbbletet jelez - erre a nyitott tenyerembe csapok a másik kézfejemmel. Megvan! Beakadt az érzékelő, és az állás következtében átváltott súlytöbbletre. Azt viszont tök könnyű kiiktatni. Csakhogy lehet, kevesen leszünk, és a hirtelen megszakadó teher nem lesz elég ahhoz, hogy kikapcsolja az érzékelőt. - Megpróbáljuk feloldani - ránézek Ellára, majd lecsúszik a tekintetem a lábára. Felvonom a szemöldököm, majd mögé lépek. - Bocsesz, de nem szeretném - kapom a karjaimba, s tekintek a szemeibe. - ha kitörnéd mind a két bokád. Azzal lejjebb engedem a testsúlyom és felugrok a levegőbe, hacsak nem kezd el kalimpálni és csapkodni, és még a lábaim is felhúzom, majd rugózással érkezem. A lift megmozdul, mintha engedne. - Még egyszer - suttogom.
Nonverbális útra terelem a választ - az arckifejezéshez tartozó kézmozdulat amolyan szabad a gazda / fogalmam sincs jelentéstartalommal bír: jó, hogy képesek vagyunk kedélyesen, emberhez méltón elcsevegni egymással, és nem kígyót-békát-szöcskét fújni a másikra, de nem ártana szem előtt tartani, hogy eltelt hét év. Nem hét perc, nem hét nap, hanem hét év. - Aztán összegyűrted, és a törléséről beszéltél. - Vezetem végig a saját gondolatmenetemen éreztetve, hogy nem igazán várok választ - távol álljon tőlem a felesleges szócséplés egy még annál is feleslegesebb témáról, hiszen itt van nekem a Vancouver labda, amit nem csapok le. Humor Herold. - Ha kanadai, akkor majd társalgunk facetime, probléma megoldva. - Nem feltétlenül értem, hogy akkor most mi a párkapcsolati státusza, de nem is tartozik rám. Nem akarok, nem fogok kérdéseket feltenni neki, és nyilván ugyanezt várom el; Hirtelen beálló hangulatváltása akkor sem maradna észrevétlen, ha nem fürkészném az arcát - de teszem, és nem csak azért mert megkívánja az illem, hogy figyeljek a beszélgetőpartneremre, de pöccre váltok át tanulmányozó módba, mert én az apám lánya vagyok, aki hatalmi pozícióból szeret tárgyalni, még a.. mindenhol is. A mimikája, az arcizmok mikro-rándulásai elárulják az embert, pláne ha nem tökéletesen idegen - vagy úgy csapódik le a dühe egy másfélszer két méteres fülkében, mint ahogy a víz fodrozódik a belevágott téglától. Hiszel te az apád faszát...
Elcsevegek a karbantartókkal, akik meglepetésemre tudnak már a problémáról, ugyanis az aulában néhány perccel ezelőtt érzékelte azt az élelmes recepciósok egyike és arra a következtetésre jutott, hogy bizony kefélnek abban a liftben, nincs semmiféle üzemzavar. Na kitaláljuk, hogy melyik idióta volt az? A vonal túlfelén lévő úriember megígéri, hogy mindent megtesz a kiszabadításunkért.
A liftbéli hang viszont... ki fogja húzni a gyufát, noha a Wallemmel való párbeszédébe a világ minden kincséért sem kotyognék bele - leginkább azért, mert a hangra vagyunk utalva, és egyébként is kettőnk közül Gregnek van a műszaki dolgok felé affinitása. Én csak megjegyzem magamnak a fószer nevét, memót pötyögök a mobilba, hogy a liftre vonatkozó karbantartási-üzemzavarelhárítási-akármilyen jegyzőkönyvet kérjem majd be, mert szinte fix, hogy nem először van gond ezzel a szarral, de a megfelelő orvoslás eddig elmaradt. Eddig. Wallem nehéz személyiségét azért megmosolygom. Aztán a szemem láttára megy el a józan esze.
- Akkor elég lesz csak az egyiket, főnök? - Mire végiggondolhatnám, hogy... mire végiggondolhatnék bármit is, már Greg ölében vagyok - ösztönösen karolom át a vállát-nyakát, próbálom szavakba önteni, hogy miért totális nonszensz a bokatörésnek már a gondolata is (a tűsarkú negatív diszkriminációján úgy felháborodok, hogy tiltakozni is elfelejtek a bánásmód ellen, mondjuk tudom, hogy elejteni nem fog), amikor a telefonom kicsúszik az ujjaim közül, ő ugrik és iiigen, a következő találós-kérdés az, hogy Gregor 'Mitcsinálsz' Wallem becses lába vajon min landol.. mi lehet az, ami ropog a csónakméretű férficipő talpa alatt? A helyes megfejtők közt a maradék türelmemet fogjuk kisorsolni.
- Képes voltál nekem összetörni? - Simulok közelebb, és ha tudnám hogy kell embert lefejelni ölből, vagy úgy egyáltalán, lehet tennék egy próbát, de egyelőre igyekszem a háta mögé, a talpa alá, a PADLÓLA LE látni. Képes volt. Joggal várhatnánk, hogy a világhoz való köldökzsinórom elvesztése olyan haragot vált ki belőlem, hogy negyed óra üvöltözést ígér majd a programfüzet, de megmaradok ölben - nem a készüléket sajnálom, hanem a Simons Cat - Crunch Time játékban elért eredményemet, ami el fog veszni a telefoncserével. - Csináld. - Ugorjon még egyszer, lehetőség szerint ne a telefonra, és jussunk ki innen.
Most már tényleg teljesen értetlen tekintettel meredek rá. Mondtam én egy szóval is, hogy meg is teszem? Gondolatban rázom a fejem és sóhajtok egyet lemondóan. Minek tenném meg? Tök jó kép és ... a kedvenceim egyike. A facetimera csak félrebiccentem megint a fejem és csak rámeredek. Még ha lenne is valaki, akinek tényleg beszélhetne ott. De nincs.
Még nem vágott képen, nem sikított a fülembe és nem kezdett el rúgkapálni. Annyira az ugrásra koncentrálok, hogy csak utólag érzékelem, hogy valami a talpam alá csúszott. Már majdnem válaszolnék, hogy nem éppen a legújabb típus van nála, megérett a cserére, amikor ráeszmélek a helyzetre. De nagyon. Így a válasz benn marad, csak nyelek egyet és sóhajtani megy, hogy még egyszer. Hogy mit még egyszer, arról így hirtelenjében tudnék regélni ezer millió lehetőséget, deeee... nem. Egy sem nyert. Semmi köze nincs a lifthez.
Öszöntösen magamhoz vonom még jobban, ahogy kimondja a szavakat, s egy részem teljesen de teljesen másként értelmezi. A problémamegoldó rendszer viszont máris teszi, amit kell. Újból lendülök, s a kiszáradó torkommal, s minden egyéb érzékelésemmel együtt ismét ugrok, ezúttal előrébb, koránt sem a telefon miatt. Pótolható handy, kevés ér fel azzal az igénnyel, amire szükségem lenne igazából.
A rendszer másik része viszont azonnal átveszi az irányítást, amint felugrok. Értve a liftre! Is. A lift végül megadja magát, érzékelem, ahogy a lábam alá csusszan szinte a padlózat, ahogy a súly megszűnésével kioldott az érzékelő és elindulunk felfelé, az utolsónak megnyomott gomb felfelé vezető iránymutatásával. A torkomban még mindig ott dobog a szívem, korántsem a mostani akció miatt. Mármint... a liftes. Engedek a szorításból, de képtelen vagyok leengedni a karjaimból Ellát. Zöld íriszeim az övét keresik. Teljesen elveszek bennük, s tekintetem lejjebb halad, megáll az ajkainál. Mikor lett ilyen sivatagi hőség itt? Ajkaira hajolok és amire feleszmélek, mit is teszek, addigra már rabolom is a csókot. Mohón, követelőn és kiéhezve. Csakis az övére. Senki máséra sem vágytam sosem ennyire.
Ha bírnék a gondolatolvasás képességével, minimum a nyálas ujjamat dugnám a fülébe érte - amikor kárt okozol valakinek, egy nőnek, Ella Johnson-Kochnak, akkor a minimum amit megteszel az, hogy elnézést kérsz. De amúgy kit érdekel, majd később megölöm, ugorjunk.
Hirtelenjében szorosabban tart mint az indokolt lenne és az a szökött sóhaj ellehetetleníti, hogy heroikus jóindulattal bélyegezzem meg, miszerint a minimális mocorgásomat ellensúlyozza ezzel, mert tényleg, komolyan, ennyire nem akar leejteni; Értem a kiváltó okot, szélsőségek közt bárhová be tudom illeszteni, mert egyfelől uralkodhatna magán, a vérén, mert kurvára nem érdekel, hogy a saját tesztoszteron-termelésének áldozata, ami ugye méreg - másfelől jégirálynőnek lenni nem jelenti, hogy fapicsa lennék. Az a sóhaj felidéz néhány hangsúlyosabb pillanatot hét évvel ezelőtti kapcsolatunk hat hónapjából, de a lejtőn nem most indultunk el lefelé, nem ám - hanem amint közelebb lépett. Mit árul ez a hajdani viszonyunkról? Hogy rengeteget szexeltünk. Ha nem kellene több az embernek, mint az ösztönök szintjén megmaradva orgazmustól orgazmusig létezni, biztosan tovább húzzuk hat hónapnál - de hát elrontotta az érzelmekhez való ragaszkodással.
Lendül, ugrik, érkezik, mozdul a lift, én meg Wallem izmain gondolkozom - mit csináljak, kézre esik - amiből határozottabban több lett neki; Annyival, hogy míg a világ a világ tarthatna engem minden fáradtság nélkül, és egyáltalán nem kizárt, hogy ez a terv, hiszen még mindig az ölében vagyok. Tekintetem az övét keresi egy kóbor másodpercig tart benne a ki nem mondott kérdés fénye - a következőben már egyértelművé válik. Általában ízekkel, illatokkal kapcsolatban mondják, hogy az agy évek, évtizedek távlatából felismeri azokat - esetemben az illat-memória a jellemző, illetve a nagy százalékú meghatározhatatlanság: tudom, hogy egynél többször éreztem már, pozitív emlékeim vannak róla, de ha az istennek sem tudnám megmondani, hogy hol, mikor, kinek vagy minek az illata volt az. Furcsa, hogy a csók is ilyen dolog - hogy emlékszem a hévre, puhaságra, tűzre, lágyságra és hogy milyen forró: résnyire nyíló ajkakkal szívom el a levegőjét, tőle távolabb eső kezem az arcára simul, tenyerem éle az állkapocs vonalán csúszik felfelé, hüvelykujjam drágán manikűrözött, olyan fél centi hosszúságú körme, ujjbegyem pedig a szemgödrébe igyekszik belesüppedni, szemzugnál kezdve meg a fizikális terrort. Ha meg akarnám vakítani már nem lenne szeme - de övé lenne a fél világ, most kell itt kiakadni? - a finoman fokozott nyomás ugyanolyan figyelmeztető erővel bír mint annak ténye, hogy bár ajkaim elnyíltak, nem csókoltam vissza. - Le. - Tegyen le - súgom halkan most, hogy a szája elvált az enyémtől. Bántalmazásra hajlandó kezem pedig a szájára simul: ne csókolj, ne dumálj, mert a nyelved lesz az ebédem és nem a szexi verzióban. Ha saját lábaimon állok sem veszem el a kezemet rögtön - gondolom ez is egyféle sokkhatás, mert hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy miként is kellene erre reagálnom: pont ezért lép életbe apám filozófiai megoldása a kutyával. Elengedem. Mindez.. meg sem történt. Szája elől az enyémhez kerül a kezem, pontosabban a feltartott mutatóujj amivel megkövetelem a folytatólagos csendet, aztán a krómacél belső borítás tükröződését használva ellenőrzöm a rúzsomat - gyakorlott, sietős mozdulatokkal törlöm le ahol kell, s vele együtt Greg ízét is.. Liftajtó nyílik az én emeletemen, intéssel küldöm ki a fülkéből - mondjuk nyugodtan értelmezheti úgy is, hogy menjen a pokolba - és utána lépek amint felvettem a földről a telefonomat. Az iroda számos ülőalkalmatosságnak ad otthon - van ugye az asztalom előtt két bőrfotel, de az ajtóhoz közelebb két kanapé is, egymással szemben, mint egy talk-show díszlete.
Talán ez az egyik dolog, ami miatt bírom a gyűrődést: több központ létezik bennem és gondolkodás nélkül átveszik az irányítást. Akár egyszerre is. Néha azonban ez total error. Mint ahogy most is. Ugrok, érzem, ahogy a teste is mozdul velem, a talpam érzékeli a lift mozdulását, s mivel így már mindent rendben talált, úgy döntött, off üzemódba veti magát, átadva a teljes irányítást egy másik központnak. Ajkai még mindig olyan puhák és édesek, mint jó pár évvel ezelőtt, mint ahogy az illata is teljesen elbódít, noha eddig még ez a központ is legyezgette a lehetőséget, nehogy kikapcsolja az összes többi, kijutással kapcsolatos központjaimat. Most viszont nincs semmilyen más működő, csak ő, így ki is használja a lehetőséget. Én pedig elveszek benne, a szemeimet is behunyva. Nem véletlen, hogy annyit őrlődtem a vége felé, s ez most ismét megerősítésre talál. Akarom őt. Megérinti az arcom és ettől a simulástól is még inkább eltűnni látszok a valóságból. Így nem is érzékelem először, mit is csinál a keze az arcomon ténylegesen. Fázis késéssel jön az érzet, hogy a szememnek nem túl kellemes. Érzem a nyomást is, tőle el. Mit csinálsz Wallem?!!! Arra az egy szóra kinyílik a szemem, nem érzem az ajkait sem az enyémen. Döbbenten nézek rá. Mi a faszomat csináltam?! Engedem, hogy lábai a földre jussanak, gyengéden, majd elengedem, még mielőtt elvenné a kezét a számról. - Bocsánat - szinte csak lehellem. Mert kívánom, most már biztos. Kezeim feljebb emelem, tenyérrel felé és hátrébb lépek, átlépve a készülékén, ami ki is ment a fejemből. Még mindig nehezen veszem a levegőt, ahogy lépek még hátrébb, hogy elérjem a lift falát, akár, mintha táncot lejtenénk ketten. Ekkor eszmélek arra is, hogy van még egy, amit tenni kell. Megnyomom a központhoz juttató gombot, nem nézek rá, csak kitapintom, belőve a helyes irányt. - A lift elindult... köszi - többet nem tudok kimondani, és nem is érdekel, mit hallok onnan, csak azt érzem, hogy mindenhol zsibongás és iszonyat meleg vesz körbe, a hideg döbbenettel együtt. Miért nem tudtam túl lendülni már mindezen, évekkel ezelőtt? Egy pillantást vetek Ellára, aztán egy lassú, mély levegőt engedek ki magamból. Le kell nyugodnom és tudom, hogy menni fog. A szívem is lassabb taktusban ver. Nem vágyom kilépni az ajtón, legszívesebben elpárolognék, csakhogy az nem én vagyok. Kint megállok a liftajtótól ellépve, körbepillantok. Nem beszélgetni van kedvem, úgy gondolom.
Nem jó a testbeszéd. Persze van, aki megelégedne ennyivel mi több értékelné is - a tenyereit mutatja és hátralép, jelezvén nem akar bántani, nem kell tartanom tőle (enélkül is tudnám); Csupán a jegyzőkönyv kedvéért ragaszkodnék ahhoz a kitérőhöz, miszerint nem ijesztett meg, nem rémültem meg mi több fel sem merült az iménti szituációban, hogy megsérülhetek. Gregor Wallem akaratom ellenére, beleegyezésem nélkül tette amit tett, és megkérnék most minden romantikus lelkületű, kemény bírálat okán hőzöngő kislányt, hogy takarodjatok a sarokba és gondolkozzon el az erőszak fogalmán. Jah, hogy nem eszik ezt olyan forrón? Lehet, de hét éve nem én voltam az aki eldöntötte, hogy megszűnök az ajkait csókolni - most viszont, hét évvel később én vagyok aki meghúzza a határt számára. Kell nekem idő, egy percnél is kevesebb idő, hogy feldolgozzam, legyűrjem a kiváltott érzelmi-fröccsöt (ahogy a fekete is egy szín, úgy a harag is egy érzelem), amihez elengedhetetlenül szükséges, hogy ne-beszéljen-hozzám; Az, hogy a Hanggal mit dumál, már kívül esik a világomon aminek - meglepi! - én vagyok a közepe.
Amennyiben a lifttől pár lépésre óhajt sóbálvánnyá válni, én nem akadályozom: rátermett takarítók dolgoznak a cégnél, körbeporszívózzák majd este és hetente egyszer le is porolják - ám ha mégis mozdul, akkor az irodámon belül találja magát néhány lépéssel később. Hanyag intés kínálja hellyel a két kanapé bármelyikén, én viszont az asztalom szélének támaszkodva helyezkedem el; Nem fonom karba a karjaimat a totális elutasítás félreérthetetlen jeleként, de a köztünk lévő kb öt méter távolság talán elég beszédes még így is. - Halljam Wallem, minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?
Könnyen túllendülni, ezen? Nekem nem megy. Az ami fellobbant, nálamnehezen lohad, hiába koncentrálok arra, hogy ne csak ne feleljtse el levegőt venni, de még a központ is belelovagolt a maga valóságával. Győzködni magam, hogy de hiszen eltelt hét év. Mégis, ezek az ajkak voltak és vannak azok, amiket újra meg akarok kóstolni. A központtal való beszélgetés után nem mászok bele a zsebembe, leengedem magam mellé. Az sem véletlen, hogy megállok a lift ajtaja mellett. Nagy a kísértés, hogy Ella kilépése után visszalépjek, s becsukjam a liftajtót, hogy levigyen. S hogy ahomlokom nekikoccolva a liftajzónak, dicsérgessem magam tovább, mekkora egy barom vagyok. Ezért jöttem volna? Az ajtó becsukódik, de a kezem nem nyúl angomb után, hogy fenn tartsa a liftet. Veszek egy mély levegőt, majd az egyik kanapé karfájára ülök, féloldalt, felhúzva rá az egyik combom, megtámasztva magam a másik lábammal. - Wallem? - vonom fel az egyik szemöldököm meglepetten, majd inkább a hajamba túrok. Aztán valahol, mélyről, a régi Greg bukkan fel bennem, s aztán tekintetében vetül Ellára, hogy aztán hangban is kimondjam. - Amiért jöttem... pár napja kínáltad fel... és éppen most vettem át - ha azt mondtam volna, már megkaptam, az akár lehetne az újságcikk is. Csakhogy nekem pont nem ismertnek kéne lennem. Újabb kihúzást kaptam ezzel a nevem mellé, hogy beépülés, az kuka.
Csak a tekintetem villan felé válasz gyanánt. Eredendően elcseszett ötlet a türelmemet próbálgatni, kérésre elmondtam volna ugyanazt, amit a mellékelt ábra is jól mutat: egyik pillanatról a másikra tűnik el, és ha nincs türelem akkor oda a jóindulat, amelynek megléte elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy másokat a keresztnevükön szólítsak, közel barátságosan.. Marad a vezetékneve, marad a Wallem amihez biztosan hozzászokott már a füle - az alapkiképzéseken, az akadémián, a pokol hetedik bugyrának kóchengeres faszán.. - Udvariasan megkérlek rá, hogy fejtsd ki ezt nekem, mert ennek a történetnek csak akkor lehet szelíd befejezése, ha az imént egy ostoba tévedés áldozataivá váltunk, te meg én együtt, amit ezen oknál fogva lesz alkalmunk tisztázni. Mert a másik verzió a káromra történő abúzus a részedről, amikor is neked kell megértő magatartást mutatnod, ha tárcsázom a kollégáidat és élek az alkotmányunk biztosította jogaimmal. - Pontosabban nem én, hanem a Koch család ügyvédje, de ha lehetséges az a pasast még az ördögi is féli. Nem csoda, egy tavalyi felmérés szerint ő a legjobban fizetett ügyvéd egész Amerikában. - "Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék." - Idézem neki a Függetlenségi Nyilatkoztat egyik legszebb részét, ismét csak feltételezve, hogy érti annak miértjét. Felülök az asztallapra, a mostanáig kezemben dédelgetett telefonom felé fordítva a figyelmemet - igazán nagyra értékelném, ha nem lenne szerkezetileg teljesen ripityom, és be tudnám kapcsolni vagy valami; Tudom, akár minden nap újat vehetnék belőle, akkor sem vinném az anyagi csőd szélére a családomat, de a mobilvásárlással, beállítással, akármivel is történő szarakodásra pont nincs időm. És kedvem. És Gregnek amúgy is a kurva anyját.
Először érdeklődő értetlenséggel tekintek rá, némileg félrebiccentett fejjel. Figyelek. Mikor kijelenti, mindez ostoba tévedés, és abúzus, csak a szemeibe tudok tekinteni, és ott teljesen elszakad a film, ami a külvilágot illeti és a beérkező hangokat. Hiába próbálom előrángatni logikus énem, amely minden esetben megoldást talál, most cserben hagy, kergetve fejemben a két szót, a két kifejezést. Előcsalogatva azt, amit évek óta nem éreztem. Talán. Lehet, mindig velem volt. Végül lefelé tekintek, mozdulatlan fejjel, fixirozom a combom, de fogalmam sincs, hogy azt teszem. Tényleg az lettem, akiket megvetek? Akik úgy viselkednek a nőkkel, mintha .... Hihetetlen mélyre talált el a szó, s nem is tudom felfogni, mennyire összezavarodtam. Összezavarodtam? Nem tudom. Ostoba és tévedés. Abúzus. De nem. Mert amikor kifejezte, hogy nem akarja, akkor eltávolodtam tőle! És az a tegnapelőtti tánc... A helyére rándulnak a logikus következtetések, ismét rátekintek. - Ostoba tévedés lett volna a tegnapelőtti táncod is? - Előveszem a gyűrt képet. - Ezek után? - Nyitom szét és teszem a kanapéra. - Nézd, én nem ilyen hangnemben akarok veled beszélni. Együtt jártunk, az életem része voltál. Ha te így szeretnéd folytatni a beszélgetést, tegyed, nem szabhatom meg. Ha úgy gondolod, hogy a liftben letámadtalak, vagy fogalmam sincs mit értesz abúzus alatt, megköszönném, ha ezt elmondanád; akkor azt mondom, valóban ostoba tévedés volt. Nem tudom kivenni a múltat a fejemből és mindenemből, s nem is akarom. Mikor jelezted, nem kérsz a csókomból, azonnal békén hagytalak, megértve, hogy nem kérsz belőlem. Azóta sem nyúltam hozzád, nem közelítek feléd, bocsánatot is kértem, mert valóban nem akartalak bántani. Sosem. Te tényleg ezt akarod játszani? Mert akkor igen. Valóban egy ostoba tévedés áldozatai vagyunk. A telefonodat kifizetem, még ha azért is tört össze, hogy kijussunk. A címemet tudod, majd elküldöd a számlát. Felállok a kanapé karfájáról. Nincs értelme ezt folytatni. Rettentően fáj, amit mondott rám.
Tekintetem követi a mozdulatsort, a gyűröttre gyalázott újságkivágás pályaívét zsebtől a kanapéig, hogy a válasz ne merüljön ki a felszegett állban, vagy a figyelmeztetőn rávillanó tekintetben. - Ne keverd a szezont a faszommal, Wallem. A két perccel és nem a két nappal ezelőttről beszélünk. - Az a zene volt, a hely, az emberek vibrálása, két nappal ezelőtt felbukkant egy emlékkép, valami ami egykoron jó volt, valami ami ringatott három perc huszonhét másodpercen át - aztán pont úgy halt el, mint hét éve a viszonyunk is: egyik kicseszett pillanatról a másikra. Nem bírom a drámakirálynőket. Jó oké, csak egyet - Serat - aki viszont minden témára termett szabad kapacitásomat képes felemészteni egyetlen SMSével, így Greg igazán beburkolózhatna az esélytelenek végtelen puhaságú nyugalmával, ha megosztanám vele az információt, de nem teszem. Velem nem lehet veszekedni. Nem, nem azért mert az elefántcsonttornyom olyan magasságokban létezik, ahová nem ér el a hang sőt, ami azt illeti minden egyes kibaszott szót hallok, és megjegyzem egy életre mint mindig, ha úgy érzem támadnak, de legalábbis sarokba akarnak szorítani - teljesen mindegy, hogy a finom metszésű maszk mögött mi történik éppen, a másik fél éber, mosolytalan figyelmet lát ha rám néz. A számat viszont nem nyitom ki. Nem kell, a jelek szerint a párbeszéd alap esetben két főre szabott intézményét elintézi egyedül is, és bár utal rá finoman, hogy az én szemszögemből is érdekelné ugyanaz a kép, de tessék hét évvel később is ugyanaz a kotta: megengedi magának, hogy a motivációt illetően bizonyosság helyett a feltételezéseivel töltse ki az űrt, ezen aztán megsértődik.. Nem bírom a drámakirálynőket. Vagy azt, ha az időmet rabolják - mert ez nem kommunikáció. Használ persze szavakat de az ész helyett vegytisztán érzelmi reakció a hajtóerő, ami bocsánatos bűn lenne, ha csak egy kicsit is érteném, hogy mi a picsa folyik itt. Végig vegyük? Akarod? Két napja némi túlzással ugyan, de szinte rosszul lett amikor meglátott - megérzem a frusztrációt, mint a kutya a félelmet, milyen kár hogy arról a pillantásról és pillanatról nem készült fénykép. Aznap este szólt a dal, de én egyedül táncoltam. Ma, ide úgy érkezett, hogy beszélni akar. De nem beszél. Balhézik, hiábavalóan. Velem nem lehet veszekedni. Feláll. Sóhajtok. Noha az asztalom szélén ülök, mégsem kerül erőfeszítésembe az az arrogáns mozdulat, amellyel virágkorában a zsarnok, koronás fő bocsátotta el a csalódást okozó udvaroncot: bocs, Koch vagyok. Tudom, hogy betaláltak nála a szavaim - és nem érem be azzal, hogy sebzett, én belerúgok a földön fekvőbe. Bántani akarom. - Most, hogy mindent megbeszéltünk.. Indulj. Csináld. Menj el. Abban nagyon jó vagy. - Magától értetődik, hogy elengedem a telefonra odaköpött megjegyzését.
A szemeibe tekintek. A tény akkor is tény marad. - Jó kifogás - ez a fajta szócsavargatás sosem érdekelt. És elég volt az a betalálása mára, és úgy örökre, amivel olyan címkét tett rám, amit a legjobban gyűlölök. Nem hiszem, hogy megérdemlem. Főleg tőle nem. Nem értem, egyszerűen nem tudom, mi ez az egész. Azt hiszem, csak hitetgettem magam. Akkor is, most meg aztán végképp. Tedd le, Wallem, engedd el. Nem megy. A találata azonban nagyon mélyre nyúlt be, még annak ellenére is, hogy nem gondolom jogosnak. Már kifelé menet vagyok, mikor elér a hangjával egy időben egy mondás. Megállok. Pár másodpercig gondolkodom. Megfordulok. - Amiért jöttem, valóban megkaptam. Amikor elmentem, azért léptem ki az életedből, amit akkor is elmondtam, ám viszonzást nem kaptam. És ha valahol nem szeretnek, akkor onnan elmegyek - elfordulok, aztán megállok és félig visszafordulok. - Tudod, van egy olyan mondás, ami a kutyáról és az ugatásról szól. És van egy olyan mondás is, hogy aki a legjobban dobál másra dolgokat, az nagyon takar valamit - a szemeibe tekintek ismét. - Te mit takargatsz? Miért támadsz úgy rám, mintha egy szörnyeteg lennék? Mit látsz bennem, ami ezt hozza ki belőled? És nagyon össze vagyok zavarodva. Megfordulok, egy pillanatra lehunyom a szemeim és mélyen be és kilélegzem, aztán elindulok. Minél előbb ki innen, az a legjobb. Keresve a lépcsőt, ha már lift nincs. Ha ez a századik emelet, akkor sem érdekelne.
Az ember alapvetően önző, és erre a jelen helyzet kiváló példa: megkockáztatnám, hogy a szociális érzékenység, kifejlett empátia olykor többet árt, mint használ, de csak rám sütnék a bélyeget, hogy szociopata vagyok; Az ilyen mentálhigiénés problémával küzdő legfőbb ismérvének mesterhármasa a nem fél, nem szeret, nem tanul és ezek közül egyik sem igaz rám. Ám hideg fejjel, kérlelhetetlen logikával könnyű megállapítanom, hogy mialatt én egyáltalán nem könnyítem meg a helyzetét, mert igazság szerint nem kell megkönnyítenem azt ha nem akarom, és én nem akarom - addig Gregor Wallem áldozatként tekint magára, a kapcsolatunk vesztesére és nem tudja, nem érdekli, hogy az éremnek mindig két oldala van. Feltételez rólam, akkori énemről valamit ami egyáltalán nem fedi a valóságot, de az önzőség egyik ismérve, hogy imád végeláthatatlanul dagonyázni az önsajnálatban. Nem szólok, mert van amikor a legjobb politika a hallgatás - tessék, egy jól-jókor odaszúrt megjegyzés, és csak úgy hömpölyögnek ki a száján a szavak: ha nem lenne zaklatott lelkiállapotban akkor nem kétlem, hogy uralkodna magán... De velem nem lehet veszekedni. Sem pedig belekényszeríteni olyan párbeszédbe, amit még mindig nem értek - a körítés pincétől a padlásig ér, lassan lenyomja a tetőt is, de nem hallottam a lényeget. A képet tolja az orrom elé, arról hadovál, hogy megkapott valamit... Mit? Mégis mi az isten faszát kaptál te itt? Tőlem? Elmosolyodom a kérdés hallatán, de nem kenyerem a faszméregetés, sem pedig a hülyékkel való hiábavaló szócséplés: nem ismer, és soha nem is ismert, különben mindezen szavak nem hangzanának el, nem merné, nem lenne pofája ilyeneket mondani nekem; És még neki áll feljebb, édes istenem, hát megpróbálja úgy forgatni a szavakat, mintha én reagálnám túl, és ő nem tett volna semmi rosszat - nem tudom mikor vált belőle ilyen és ekkora szexista szemétláda: szegény, szegény Wallem, érdemtelenül tartják szörnyetegnek, pedig csak egy csók volt, egy csókocska és ugyan mit számít, hogy a lány nem akarta? Csak egy csók, egy csókocska, ugyan már! Csukva marad a szám, de nem ismétlem meg még egyszer az elbocsátó mozdulatot. Megy ő magától is. Jó fiú.
Nem válaszol. Szerintem el sem jutnak a szavaim hozzá. Érthető, talán tényleg megsérthettem valamit a liftben. Teljesen ostoba voltam, idejönni. Mit reméltem? Igazából... semmit. Ezt meg főleg nem. Újabb kés a hátamba és egy újabb cetli a homlokomra. Nem felel, s én is abbahagyom. Nem is vártam az utolsó kérdéseimre most választ, így nem csodálkozom, ha azokra nem válaszol. Mert azokat a kérdéseket magamnak is ugyanúgy fel fogom majd tenni és átgondolni. De mit rágjak már rajtuk? Lépcső. Fogalmam sincs, hanyadik emelet. Nekem tökéletesen megfelel. Muszáj vagyok átváltani a másik gondolkodásomra, s noha egyszerűen képtelen vagyok áttranszformálni a két dolgot, most nem is akarom. Hagyom kavarogni, marni belülről magam, mint annyi évvel ezelőtt. Mert le kell tennem, túl kell lépnem rajta. S nem, nem hoztam el onnan azt, amit hét évvel ezelőtt is otthagytam. Még mindig nála van. Leérve inkább felteszem a napszemüvegemet és ez mázli. Hiába hátsó ajtó, hátsó kijárat, két vaku a szemembe. Feléjük sem nézek, a kocsimba ülök és elhajtok. Mekkora egy ökör vagy, Wallem! Iszonyúan fájnak a szavai, nem is tudok pár utcánál tovább vezetni, muszáj vagyok megállni egy parkolóban, hogy ráboruljak a kormányra. Nem értem, mi van velem.
Kezdőlap
Egy órám volt megismerkedni a rendszerrel és annak működési elvével. Mondani szokás, hogy ez nekem pite, ami igaz is, most azonban nagyon kevésnek találtam. Rajtam kívül csak Tod ért ehhez, noha ő inkább hackerkedik a csoportban. A Déta hívónevet és becenevet mégis én kaptam, Tod legalább ki tud sajtolni magából valami érzelmet tudok értelmezni reakciót. Ez, nálam, ha gépek, programok közelében vagyok, teljesen leesik minuszba, és ahogy nem rég értettem meg, a valós életben súrolom a nullát. Viccelődés és humor ide vagy oda. Úgy tűnik, az nem tartozik a tényezők közé.
Megszabadulva végre a recepcióstól, az a három perc a végtelennek tűnik, a legjobb fegyver a mosolygok és kérdezek vissza. Fogalmam sincs, miről csicsergett, aminek örültem, hogy annyira nem hagyott beszélgetni. 
Zavarhatna a cikk, zavarhatna, hogy a fotón egyértelműen be vagyok azonosítva. Elvégre az összes olyan dologból, mint beépülés, úgy ki vagyok húzva alapjáraton, hogy a satufék sem állítja meg a ceruzát, amivel kihúzzák a nevemet. 
Megingatom a fejem, mosolyogva. Tehetek róla, hogy tök kényelmesen érzem magam, ha kockulok? Ella ennél sokkal élelmesebb. Főleg ennyi cápa között, minden nap.
Most már tényleg teljesen értetlen tekintettel meredek rá. Mondtam én egy szóval is, hogy meg is teszem? Gondolatban rázom a fejem és sóhajtok egyet lemondóan. Minek tenném meg? Tök jó kép és ... a kedvenceim egyike.
Könnyen túllendülni, ezen? Nekem nem megy. Az ami fellobbant, nálamnehezen lohad, hiába koncentrálok arra, hogy ne csak ne feleljtse el levegőt venni, de még a központ is belelovagolt a maga valóságával. 
Először érdeklődő értetlenséggel tekintek rá, némileg félrebiccentett fejjel. Figyelek. Mikor kijelenti, mindez ostoba tévedés, és abúzus, csak a szemeibe tudok tekinteni, és ott teljesen elszakad a film, ami a külvilágot illeti és a beérkező hangokat. 