Hiányzik. Minden egyes percben egyre magányosabbnak érzem magam. De ez hülyeség, hiszen a kávézó tele, meg amúgy is egy kis élet van a pocakomba. Eleve nem is lehetnék egyedül. De felőrül a tudat, hogy a bátyám csalódott bennem. Ismételten. Hiszen nem vagyok mellette a tárgyalóteremben és most teherbe estem a legjobb barátjától. Az órára pillantva meglátom, hogy nem sokára indulnom kell. Még két vendéget kiszolgálok és átadva a helyettesemnek az irányítást átöltözve elszaladok a kocsihoz. Élvezem még a magas sarkú okozta gyönyöröket és a gázpedálra lépve elindultam a kórház felé. Minden héten vért vesznek, hogy megállapítsák minden rendben velem és a babával. Bár arról volt szó, hogy vérhiányom van, akkor miért kell hetente megcsapolni? Persze ezekre a kérdésekre mindig van valami szakszerű magyarázat, hogy biztosan hülyének érezd magad. Na, mindegy, lassan hajtottam figyelve mindenre, ami körülöttem volt. Most még jobban figyelek a forgalomra, mint előtte. De hamar találok is a kórháztól nem messze egy parkolót. Idegesen lépkedek a lépcsőn, a nőgyógyászomhoz majd két hét múlva kell mennem. Azt mondta minden rendben van, szóval elég a második hónap elején megjelennem kontrollon.
Amint végig vártam a soromat és a három vagy négy kémcső vértől megszabadítottak a kezemet összeszorítva lépek ki a friss levegőre. Nem szeretem a kórház szagot. Azt meg még úgy se ha böködnek. Szóval lehető leggyorsabban igyekeztem elmenni. De ekkor utánam szaladt az asszisztens, hogy ott felejtettem a papírokat. De megbotlott és minden a járdán szóródott szét. Persze azonnal magyarázkodásba fogott, én pedig halk szitkozódásba. Letérdelve kezdtem összeszedni minden féle papírt, mikor egy fekete fényes, igen drága cipővel találkoztam szembe. Felnézve a napsütést le számítva eltakarva az szemeimet felfedeztem, hogy nem lehet más előttem, mint Noah. A torkomba dobogott a szívem és feltápászkodva elvettem minden lapot a lánytól és még mielőtt bármit mondhatott volna, elküldtem a fenébe. A lapokat minden óvatosság ellenére begyűrtem az aktatartómba, hogy véletlenül se jusson eszébe elolvasni. Ekkor vettem észre, hogy a kezemből folyik a vér, hiszen nem szorítottam le és a vérvétel most felszakadt. - Francba. – mormogtam, ahogy próbáltam előkeresni egy zsepit a zsebeimből, közben nem feledkeztem meg a velem szembe állóról sem. - Üdv Noah. – hangom fagyos és érzéketlen, pedig a belsőm majd szétszakad a vágytól, hogy láthatom és a picúrtól, ami a hasamban van.
Nagyon segítőkész tudok lenni, ha a szükség megköveteli, de most bosszant, hogy a szüleim nem bírták volna valamelyik alkalmazottjukat elküldeni anyám véreredményéért. Nem szeretek mások helyett ugrálni, sőt feszélyez a helyzet, de éppen errefelé volt dolgom, és az ebéden is túl voltam már. A délutáni tárgyalás előtt még nem ártana egyeztetnem Sollal, hogy minden rendben menjen. A zakómat igazgatom, és a napszemüvegemet tolom fel az orrom hegyére, már most bosszant ez a tikkasztó hőség. A nyakkendőmet igazgatom, miközben ruganyos léptekkel szelem át az úttestet, hogy a kórház laborjába tudjak átmenni. Ez az épületegyüttes olyan, mint egy útvesztő, a táblák sem adnak egyértelmű útirányt. A klimatizált helyiségbe sem lépek még be, de azonnal megcsap a tipikus fertőtlenítőszag, és megfacsarodik az orrom tőle. El is fintorodom, teszek egy lépést hátra, és elengedem az ajtó kilincsét, aztán visszafordulva egy ismerős alak sziluettjét vélem felfedezni, aki a szétszórt papírokat igyekszik összeszedni. Micsoda meglepetés! Az arcomra önelégült vigyor kúszik, hogy Aimeevel éppen itt akadok össze, ha már az együttlétünk óta feltűnően kerül. Nem értem a női nemet, akkor könnyedén vette a dolgot, most meg játssza az elérhetetlent. Ki érti őket? A padkáról nyújtom le a talpamat, és megállok előtte. Nem vesz észre, a földön heverő papírmennyiség leköti a figyelmét a másik hölgyeménnyel együtt, de nem kell sok, még egy kicsit oda is tolom a cipőm orrát, hogy feltűnjön neki a jelenlétem. Az ijedt őzikeszemek csak pár másodperc erejéig villannak fel, utána a semlegesség, és a hűvösség álcája mögé bújna. Felkel, elrejti az iratokat, mintha annyira érdekelnének, és a lánytól kikapva a maradékot tömi az aktatartójába. - Neked is szia. – a sértettség nem áll jól neki, nem mintha zavarna, de a tekintetem csigalassúsággal a kézhajlatára vándorol.
- Lehetnél előrelátóbb is, és csak akkor mozdulni, ha már elmúlt a vérzés. – a zakóm belső zsebébe nyúlva veszek elő egy zsebkendőt, és a jobb oldalára állva nyomom oda. Az érintésemre kicsit megrázkódik, és az arcvonásai is megfeszülnek. - Ittál eleget? – kérdezek rá az egyértelműre, mert olyan falfehér, mint egy hulla. Néha azzal ütöm el az unalmas óráimat, hogy a laptopomon zombikat ölök. Aimee kiköpött mása az egyik áldozatomnak. - Üljünk le oda. – vonom magammal, nem szoktam engedélyt kérni, ha úgy látom, hogy nekem van igazam, és még az hiányozna, hogy elájuljon az út közepén. Sol biztosan kiakadna, így lassan araszolva közelítjük meg ketten az első padot, és átölelve a hátán támasztom meg a tenyeremet. Megvárom, hogy ülőpozícióba kerüljön, és az asszisztens után üvöltök. - Hozzon cukros italt, bármi jó lesz. Csipkedje magát. – ukázt adva pillantok le Aimeere, amikor kettesben maradunk. - Ne mozdulj, és szorítsd már rá azt a nyamvadt papír zsebkendőt a kezedre. – parancsoló hangon utasítom.
Az első, amit megutáltam a terhesség elején, hogy mindig böködnek, és állandóan vizsgálatra kell jönni. Sose szerettem a kórházakat, de a baba érdekébe mindent megteszek. Még ha épp nem fűlik hozzá a fogam. Nem sokáig akarok tovább itt maradni, így gyors léptekkel hagyom el az épületet és megcsapva a szabadság illata, megadta a reményt, hogy hamar megszabadulok tőle. De persze nem is én lennék, ha úgy sülne el minden dolog, ahogy. Egyik sokk után jött a másik és még észhez sem tértem, de a tömör arrogancia állt előttem. A lányt olyan gyorsan útnak eresztettem, hogy ideje sem volt feleszmélni. A vért próbálva feltörölni a karomról próbáltam nem emberszámba venni a férfit. - Persze. Mindenképp. – válaszolok röviden, de esélyem sem volt lerázni magamról. Mert bármennyire is túl akarok lenni rajta és elmenekülni. Ő csak jobban kihívásnak veszi. Talán ezért is rémültem meg a közelségétől és egy pillanatra lehunyva a szememet hagytam elgyengülni magam. Nagyot nyeltem, ahogy orromba felszaladt a férfias illat, kiűzve a fertőtlenítő szúrós egyvelegét. - Semmi bajom, Noah. – megrázom a fejem, de úgy tűnik, hogy ő már a fejébe vette, hogy rosszul vagyok és most már nemesi egyszerűséggel átveszi az irányítást felettem. Legszívesebben tiltakoztam volna, de nem akartam felfordulást okozni.
Elég sokan vannak körülöttünk és megadva magam sétáltam a padhoz, hogy megnyugtassam minden rendben. De keze nyoma úgy éget, mintha csak parázs lett volna a helyén. Lehajolva vettem pár mély levegőt, majd a hajamba túrva egyenesedek ki. Viszont időm sincs megszólalni, mert már kapom a következő utasításokat. - Noah, nem az irodában vagy, hogy mindenki körül ugráljon! – figyelmeztetem. Hiszen az embereknek kell a szép beszéd, és ha már az anyukája elfelejtette megtanítani, akkor majd én emlékeztetem. A lány rémülten megtorpan. - Végezze a dolgát, a kocsimba van egy kevés narancslé. – mosolyodom el kedvesen. – Köszönöm az aggodalmat! – teszem hozzá és végül jobban megszorítom a kezemen lévő zsebkendőt. - Mi lenne, ha nem parancsolgatnál? Nem fogok elvérezni. De a helyedbe vigyáznék, még pecsétes lesz a méregdrága öltönyöd. – bököm meg az ingét, amin már egy apró vérfolt díszeleg. Kell neki mindig hozzám érnie. - Mit keresel itt? – összeráncolva a homlokomat nézek rá. Tudtommal egyikünk sem rajong ettől a helytől. Solomon sem említette, hogy meg fog jelenni a drága barátja itt. Mindegy, nem érdekel, csak kellemetlen. Főleg, hogy a mappa, ami ott pihen, mellettem rejti az egyetlen titkot és eredményt, ami kettőnk estélyéből maradt. Megegyeztünk, hogy nem fogjuk felidézni. De közelsége és kisugárzása persze vonzz. Beharapva ajkamat tekintek végig rajta. Hogy a fenébe nézhet ki ilyen jól? Persze ezekre sose fogom megtudni a választ. Még is egy kerek pillanatig hagyom, hogy szemeim végig járják a férfit, majd belesve a zsepi alá nyugtázom, hogy a vérzés megállt. Leveszem róla és a mellettünk lévő kukába hajítom. - Köszönöm a felvigyázást, de meg volt a napi jó tetted, Solomon is büszke lenne rád. Szóval mehetsz dolgozni! – állok fel, talán túlságosan is gyorsan, és még ha lehetséges is lenne, szinte azon nyomba visszaültem. Enyhe szédülés lett úrrá rajtam.
Nem szoktam foglalkozni mások érzéseivel, és ez nem azért van, mert rideg lennék minden tekintetben, csak nem számít, hogy mennyi érzelmet viszünk bele valamibe, ha utána pofára esés a vége. Aimee sértettsége újdonság, felnőtt nőnek tartottam, aki helyén kezeli az egyéjszakás kalandok fogalmát, de azonkívül, hogy lelépett, még feltűnően került is. Az irodában nem kérdeztem rá az okára, ez nem odavaló téma volt, bár Sol néha megkérdezte, hogy nem találkoztunk-e. A hármunk barátsága a fura véletlennek, meg a szüleinknek köszönhető, és a Riddle ikrek közül egyértelmű, hogy Solomon áll közelebb hozzám, de Aimee jelenét is figyelemmel követem. Egy botlást nem kellene ennyire magára vennie. Ittunk, és lefeküdtünk? Nem történt semmi visszavonhatatlan, és eget rengető, de a kisasszonynak még az is nehezére esik, hogy rám nézzen. Régebben a húgomként vigyáztam rá, de most inkább egy sebzett őzikét látok. Előtör belőlem a védelmezés, látva a karján a vérfoltot ragadom meg az alkarját, és vonom magammal a legközelebbi padhoz. Láthatólag sápadt, és a meleg is rátesz egy lapáttal. Óvatosan ültetem le, és az előbbi hölgyet, aki a társaságában időzött kérem meg, inkább utasítom, hogy hozzon valami italt, ha lehetséges, akkor a cukros változatból. Az ülés nem elég neki, és rám ripakodik. - Kit érdekel, hogy az irodában vagyunk-e, vagy sem? Ez a munkája Aimee, nem kell állandóan a hőst játszanod. – legyintek egyet, de megint neki áll feljebb, és lerázza a nővérkét, kimentve magát a kocsiban hagyott üveggel. - Mit érdekel, hogy pecsétes lesz az öltönyöm? Majd hazaugrom a délutáni tárgyalás előtt, és átveszek egy másikat. – morranok rá, és az autóját keresem a tekintetemmel, hogy merre is parkolhat, de nem lelek rá, így csak a tarkómra helyezem a kezemet, és az alkarján lévő vérvétel helyét figyelem, hogy elállt-e a vérzés. - Magánügyben jöttem. Éppenséggel én is kérdezhetném, hogy te mit keresel itt? Úgy látszik még életben vagy, de a telefonod valahogyan elromolhatott a megnyitód óta. – förmedek rá, ha már a számonkérések ideje van. Nem értem, hogy mennyire fájt volna, ha dob egy üzenetet, hogy bocsi, de nekem ez sok volt. Nem lesz hosszú ez a csevegés, nekem is a dolgomat illene végeznem, és ahogyan ő mondja már elvégeztem a napi limitemet az angyaloknak. A káromkodása már jól megy, és a felállással nyugtázom, hogy nem fogok én erőltetni semmit, nem szokásom a grál lovagot játszani, ha nem muszáj, de megszédül, és a fenekére huppan vissza, de még időben nyúlok utána, hogy ne essen le. - Megint csak a szád jár Riddle. – állok fölé, hogy eltakarjam a napot. - Szépen megmondod, hogy hol van a kocsid, és hazaviszlek. Ebben az állapotban nem fogsz vezetni, és amíg nem jövök vissza, ne is próbálkozz a felállással. – pillantok a bejáratra, és átkelve megyek be, hogy kikérjem anyám eredményeit. A kis ablaknál nem áll sorban senki, így két percen belül a kezemben landol a nagy boríték, és útközben az italautomatából szerzek egy citromos teát. A semminél több lesz. Kiérve körülnézek, és letekerve a kupakot nyújtom át neki. - A saját dolgomat elintéztem. A kulcsokat Aimee… - tartom felfelé a tenyeremet.
Solomon és Noah voltak az egyetlen barátaim, akikben megbíztam. Mindenki velünk akart haverkodni, de persze nem volt olyan könnyű. Mindig is a magunk kis világában éltünk. Persze az embernek nehéz volt úgy pasizni, hogy két férfi is nyomon követte, hogy kivel szeretnék kapcsolatot létesíteni. Noah előbb látott meztelenül, mint bármelyik másik fiú körülöttem, de nem foglalkoztunk vele akkoriban. Nekem olyan volt, mint Solomon, aki ugrott, ha csak látta valami nem stimmel velem. Most meg úgy kerülöm, mint a tüzet. Nem mondom, hogy nagy megterhelés vagy érzelmileg kikészített volna az az éjszaka, amit együtt töltöttünk, de a következménye annál inkább. Tekintve, hogy mindig én voltam a feketebárány a családban, most sikerült jobban elásni magam apánk tekintélyében. De azt hiszem ezt megszoktam. Aint elkezdtünk beszélni, már az elején éreztem, hogy Noah frusztrált. Beharapva ajkaimat néztem a fölém tornyosulóra és próbáltam nem foglalkozni a morgolódásával. Megköszörültem a torkom, hiszen úgy rángatott, mint egy rongybabát. - Hőst játszani? Kettőnk közül te játszod a hőst. – morranok fel, célozva arra, hogy úgy tesz, mint szupermen aki úgy védelmez jelenleg, hogy majdnem belerokkan. Persze nincs ellenemre, de attól még rosszul esik, hogy úgy tekint rám, mint egy gyerekre. Azt hittem ezen túl esünk az éjszaka után, amit együtt töltöttünk. - Bocsánat, hogy foglalkozom azzal, hogy ne legyél véres. – megforgatom a szemeimet és a melleim alatt összefonva a kezemet ücsörgök a padon, mint egy rossz gyerek, aki várja a fejmosást. Persze, hogy meg fogom kapni. Noah nem az a férfi, aki szó nélkül hagyná, hogy eddig próbáltam levegőnek nézni és nem foglalkozni a csörgő telefonommal. - Miért tartoznék beszámolóval neked? – emelem meg szemöldökömet, ahogy felé fordulok. Persze már mennék, de a jó isten csak azért is szívat, és nem hagyja, hogy lelépjek. Mit vétettem uram, hogy nm hagysz szabadulni Illetve menekülni? Nagyot nyeltem, ahogy leültem ismét és felnéztem a férfira. Még mindig olyan erős és határozott, mint mindig. - Nem romlott el, csak mindig akkor hívtál, mikor tárgyaltam, vagy ügyféllel voltam. Mikor végeztem el is felejtettem, hogy hívtál. – füllentek. Mert a többségben tényleg rosszkor hívott, de nem kell tudnia, hogy mi volt az oka. A pöttömről pedig nem kell tudnia. Valószínűleg kiakadna és üvöltene velem. Mindent próbálna rám kenni, hogy vigyázhattam volna. Stb. Mint minden férfi.. - Anyám aggódott, hogy túl fehér vagyok. Csak rutin vizsgálatra jöttem. – válaszolok a kérdésre, hogy mit is keresek itt. Amiben van igazság, mindig hallgatom, hogy mennyire egészségtelen a színem és biztos bujkál bennem valami. Oh, hát ha tudná, mennyire nem téved.
Bólintok a figyelmeztetésre és elkönyvelem magamnak, hogy nem viccel, biztosan jól megszidna, ha csak megpróbálkoznék, vagy simán itt hagynám. Akkor már nem lenne megállás, és hurrikán söpörne végig a városon, hogy megkeressen és jó nagy adag fejmosásban részesítsen. Felvéve a napszemüveget írok egy sms-t fivéremnek, hogy minden rendben volt a vérvételen. Még csak az kéne, ha megmondanám, hogy rosszul lettem. Elég egy háborgó férfi, nem kell még egy. Így is sokan vannak az életemben. Pár percig még nyomkodtam a telefont, mikor megjelent és felnevetve elvettem tőle az üdítőt, hogy a hűs italból kortyoljak. - Mint gyerekként, mindig kinyitottátok az üditőmet. – mosolyodom el, majd a zsebemből előveszem a kocsikulcsaimat és előbb a kezéért nyúlva felállok. - Megmutatom, hogy hol parkolok. De mi lesz a te kocsiddal? – karolok belé, hogy megnyugtassam eszemben sincs elszaladni, vagy ellenállni. Beláttam, hogy ha biztonságba akarom tudni a babát, most nem indulhatok el egyedül. Még valami bajom lenne, ténylegesen. Lassan indulok el a fél utcára lévő kocsi felé. Csendben sétálok, és az embereket figyelem. Nem messze elhalad mellettünk egy babakocsis hölgy és automatikusan fordulok, hogy belelessek. Gyönyörű kislány feküdt ott és elgyengülve fordulok vissza. - Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza. – a földet bámulva mentem mellette. Miért nem nézek rá? Mert szégyellem magam, nem csak azért, mert nem hívtam vissza. Hanem, hogy gyerekesen viselkedtem. Bár a kocsihoz érve megálltam, levettem a napszemüveget és felnéztem rá. - Régóta ismerjük egymást. – kezdek bele, de egyszerűen nem találom a szavakat. Nekidőlök a kocsinak. – Tudod, azt hittem könnyebb lesz. Megtörtént, gondolhattunk volna rá, hogy megfog. De. Nem hittem volna, hogy.. Szóval érted. – megköszörülöm a torkom, ahogy a szemeibe veszve pillantok rá. – Nem vagyok olyan lány, nekem eddig nem volt ilyen, hogy egy éjszaka. Állandóan ott voltatok mellettem, senki még meg se próbálkozott. Én nem vagyok olyan lány, mint azok akik eddig a karjaidba omlottak. – megrántom a vállam és felsóhajtok. Kész, elmondtam. Csak ugye egy apróság nem jött szóba. De egyszerre csak egy problémát oldjunk meg.
Solomon látogatása, és az együtt töltött éjszaka felborították a nyugodalmas éjszakáimat, és mondhatni alig jött álom a szememre az elmúlt napokban. Az elkerülést sem értettem, de azt már végképp nem, hogy miért mondta el a testvérének, hogy lefeküdtünk. A részegen egymásnak esős történet kellemes emlékként raktározódhatott volna el, ha nem bonyolítjuk túl. Sol a barátom, a cinkostársam, egy harminc éves barátságot helyezett veszélybe Aimee azzal, hogy meggondolatlanul csevegett a testvérének. Nem állítom, hogy titkokat kell tartaniuk a másik előtt, de a béke érdekében okosabban tette volna, ha hallgat, vagy személyesen engem keres fel, hogy megbeszéljük a történteket. Kedveltem a barátom húgát, okosnak, és szexinek tartottam, de sokáig nem néztem rá nőként, aztán jött egy átmulatott este, és az alkohollal együtt az elfojtott vágyak is életre keltek. Nem tartottam volna hibának, bennem is munkált némi bűntudat, de nem úgy éltem, hogy állandóan a múltban elkövetett hibáim miatt vezekeljek. Aimee tisztában van vele, hogy mennyire fontos a bátyával való kapcsolatom, mégis a saját malmára hajtotta a vizet. Ideges vagyok, a rosszulléte felébreszti bennem a védelmezőt, és saját magamat köpném szemen, ha egyedül hagynám egy szédülés után. A vérzés láthatólag nem állt el, és a másik szende asszisztens sem arról híres, hogy megoldja a vészhelyzeteket, ha egy nyamvadt papírt sem tud összeszedni. - Ez nem hős cselekedet. – düllesztem ki a mellkasomat, és az aprócska jeleit figyelem a várható ájulásnak, de nem következik be, talán az idegrendszerem is lenyugszik, ha Aimeet biztonságban tudom. - Egy kis vérbe még senki nem halt bele. Van ezer másik öltönyöm, és elegendő időm is ahhoz, hogy lecseréljem a tárgyalás előtt. – teszem hozzá morogva, és az asszisztenciát várom, de még ebben is leépít a kisasszony. A szelektív hallás igaz mind a két családra, de ahogyan játssza az érthetetlent, még meg is lepődik…most állítanám azt, hogy a vékonyka jégréteg is beszakadt alatta. Megremeg az ajkam széle, és erősen koncentrálok rá, hogy ne álljon fel a padról. Nem riadok vissza az erőszakos fellépéstől sem, ha ezen múlik a visszatartása. - Nem gondolod, hogy korábban kellett volna felkelned, ha nekem akarsz hazudni? Gyerekkorod óta ismerlek Aimee, és nem romlott el a telefonod. Egyszerűen basztál visszahívni. – pillantok a szemébe, és ott bujkál az a tipikus szájrándulás, ha nem mond igazat. Egy időben még mi tanítottuk Solomonnal, hogy mire hogyan reagáljon, ha a szülei kérdezik. Dörzsölt kislány lett belőle, és mennyi kalandot úsztunk meg verés nélkül ezáltal. Meg se bírnám számolni az együtt töltött évek emlékeit. - Anyád mindent túlreagál. Kezet foghatna az enyémmel. – most először engedek fel, mert ha ennyi áll a háttérben, akkor nem fogom betessékelni a rendelőbe, hogy még egyszer nézzen rá az orvos, de az is biztos, hogy egyedül nem fog vezetni ebben a melegben. Eszembe jut az érkezésem oka, és magára hagyom arra a néhány percre, de közlöm vele addig is, hogy ne merjen lelépni, mert rátalálok bárhol. A folyosón hamar rálelek a kikérő ablakra, és az anyám borítékával, meg egy citromos teával térek vissza Aimeehez. Lecsavarom a kupakot, és átnyújtom neki a plasztiküveget. - Igen, abban az időben se voltál túl erős, meg most sem. Valami nem változik az évek alatt. – mosolyodom el, és felfelé tartva a kezemet várok a slusszkulcsra. Végre meg is kapom, és fel is áll, hogy elinduljunk. A váratlan belém karolásra csak enyhén oldalra pillantok. Ez olyan, mint máskor, nem kellene, hogy megremegjen a gyomrom. - Az én kocsim addig itt marad. – jegyzem meg, és hozzáigazítva a lépéseimet követem a járdán át, de figyelek rá, hogy ne siessünk. Már majdnem odaérünk, de leragad egy babakocsinál, nem teszem szóvá hangosan a megtorpanást, és mikor elérünk a parkoló megfelelő szegletéhez, éppen akkor kér bocsánatot. Automatikusan nyitnám ki az ajtót, de megakadok, és csak félig tárom ki előtte, hogy felnézzek az arcára. A napszemüveg takarása nélkül könnyebb a beszélgetés is, így legalább látom a reakcióit. - Ez így van, túl régóta is. – emelkedik meg a mellkasom, és nem szakítom félbe. Felrémlik a szülei házassági évfordulójának az estéje, és Solomon kiakadása. - Én sem terveztem el előre, hogy le fogunk feküdni. – támaszkodom neki az ajtónak, és a felkaromat pihentetve nézem, ahogyan pírbe szökik az arca. - Soha nem állítottam, hogy olyan lennél, mint a többi nő, akivel ágyba bújtam. Hozzám kellett volna jönnöd először, és nem Solomonnak kifakadni. Vannak dolgok, melyekről neki nem kell tudnia, ha meg akarod őrizni a békét hármunk között. – fejezem be, és intek neki, hogy üljön be. Reménykedem benne, hogy megteszi, mert ebben az esetben megkerülöm az autót, és beülök a volán mögé. A kulcsot elfordítom és ránézek. - Még mindig egy zombi vagy. Ettél ma már valamit? Ismerek egy jó kajáldát a közelben. Elmegyünk oda. – taposok bele a gázba, és a visszapillantóból kanyarodok ki. Nem tagadom, haragszom rá a történtek miatt. Solomon a barátom, és nincs kedvem elveszíteni.
Mindent felborít, hogy megjelent és most itt van. Nem mondom, hogy kellemetlen a jelenléte, vagy frusztrálna, de nem érzem úgy, hogy a legjobb ötlet pont kettesben találkoznunk. Tekintve, hogy Solomon elrohant. Biztos vagyok benne, hogy nem épp a teát felejtette fent a gázon. A vágy, hogy elmenjek mikor egyedül hagyott hatalmas volt és örömmel mentem volna a magam útján. Még is volt valami, ami azt súgta, hogy most nem hátrálhatok meg. Hiszen egy felnőtt nő vagyok, felelős döntésekkel és azzal a férfival szemben, akinek a gyermekét várom. Plusz harmincéves ismeretségünket sem kellene tovább bomlasztani. Amint a kocsihoz érünk, úgy döntök, kicsit könnyítek a helyzeten és nekilátok a vallomásomnak. Úgy tűnik, hogy őt nem igen hatja meg, inkább azzal van elfoglalva, hogy üljek már be. Így megteszem elhelyezkedve felé fordulok, ahogy gázt ad. Én folytatnám tovább a mondanivalómat, de ő inkább másról beszélne. - Nem ettem, igen mehetünk enni. - mormolom az orrom alatt és előre hajolva a kezemet a combjára teszem. - Beszélhetnénk végre? Eddig nem akartam, most, hogy beszélnék, te minden mást fontosabbnak tartasz. – pillantok rá oldalról, persze elvárom, hogy az utat figyelje és ne a szemeimbe nézzen, de csak egy kicsit tehetne úgy, hogy belátja nekem nehezebb, mint neki. Mert ő csak elengedi a dolgokat. Én viszont máig érzem a követelőző csókját ajkaimon. Amit rohadtul nem szabadna. Mélyet sóhajtva elhúzom a kezem és visszahelyezkedem az ülésbe. Elég nagy New York, s a forgalom is jelentős, van időnk beszélni. Kinézek az ablakon és összeszedem minden bátorságomat. - Már gimiben is éreztem, de aznap éjjel. – sóhajtok és inkább a mappát hátra dobom a kocsiban és a napszemüveget is a szélvédőhöz helyezem.
Minden apróság jelenleg fontosabb volt, mint sem, hogy beszéljek róla. - Szóval, sajnálom, hogy Solomonnak elmondtam. Nem hagyott békén, érezte, hogy baj van. Veled nem tudtam volna megbeszélni. Érted? – felemelem a kezem, hogy ne vágjon, a szavamba inkább csak hallgasson végig. - Igen, régóta ismerjük, sokat tartottad a hátamat miattam is, nem csak Solomon miatt. Igen, egy óriási hülyeség volt, hogy megtörtént. De. – kifújom a levegőt. A kocsi halad én pedig érzem, hogy véges az időm. Nem akarom, hogy az étterembe, vagy ahova visz, az emberek ezt hallgassák. Mit fognak képzelni rólam? Rólunk? Itt még a falnak is füle van, és nem akarom, hogy ezzel legyen tele holnap a sajtó, hogy másképp is egyesült a Riddle&Hopkins vállalat. Undorítóak, hogy miként akarnak felmászni a ranglétrán. - Nem volt akkora probléma, hiszen az emberek lefeküdnek egymással. Természetes dolog volt. Akkor közelebb éreztelek magamhoz, mint bármikor máskor. Nem, nem akkor. Hanem mikor megjelentél, hogy segítesz pakolni. Jól esett, hogy oda jöttél. – megvontam a vállam és ismét felé fordultam. Kíváncsian fürkésztem a profilját, ahogy oldalról néztem arra voltam kíváncsi, neki jelentett-e valamit az az este, vagy csak egy voltam a sok közül. - Tudnod kell, hogy egy percét sem bánom a történteknek. – felsóhajtok és összefűzöm a kezeimet a mellem alatt, ahogy ismét a helyemre fordulok. Már most annyit ficánkolok, mint egy nyugtalan gyerek. A telefonom megcsörren és elővéve a megszokott mozdulattal kinyomom és visszacsúsztatom a táskámba, megigazítva a szoknyámat, ami feljebb csúszott, ahogy a hátsó ülésről próbáltam előhalászni a telefonomat.
Nem értem, hogy minek kell ellenkeznie, nem akarom bántani, nem fogom sutba dobni az elmúlt éveket, mert volt egy jó esténk. Kellemes bizsergés kerít a hatalmába, amikor átfogja az alsó karomat, és egységet alkotva haladunk végig a parkolóig. Némiképp előfordul, hogy belemerülök a gondolataimba, de most csak egy cél lebeg a szemem előtt, hogy minél hamarabb biztonságos helyen tudjam, és némi étel jusson a gyomrába. Solomon szavai kísértenek, hogy mit is jelentett nekem a húgával töltött éjszaka. Bonyolult lenne nyilatkoznom, a barátom már így is a kivégzőt játssza, és a nagytestvér szerepbe bújva lohol utánam. Nem beszélgettünk azóta sokat, megértettem az aggályait, de hogyan magyarázzam el, hogy nem terveztük el, nem állt szándékomban ledönteni a lábáról addig a pillanatig, csak úgy jött az érzés, és nem tudtunk ellenállni a másiknak. Az tény, hogy nem terveztem tovább, kínos lett volna belegabalyodni, és most még kínosabb, hogy magyarázkodnom kell, és védekeznem. Tabu, megértem…vagyis nem érzem át Solomon minden érvét, mert nekem nincs testvérem, de megértem az álláspontját. Bízott bennem, és elárultam ezzel. A kocsiba tessékelem Aimeet, és az étkezésről kérdezem, mert most az a legfontosabb, hogy valami tartalmasabb is kerüljön a gyomrába, mint az a kis adag tea. A kormányt szorítom, és előrenézek, közben tudom, hogy hozzám beszél, de mégis valahogyan nem vagyok ura önmagamnak. Itt van, nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára, és éppen a kórházban akadok rá. A mentegetőzéssel felhúz, nem ilyennek tartottam őt. Egy nyílt, és egyenes embernek, akinek ha gondja akad, akkor megbeszéli a másikkal, de most…Sollal mi lesz? Mi lesz a barátságunkkal, a hármasunkkal? - Remek, abba az olasz étterembe viszlek el, ahova néha az ügyfeleinkkel megyünk. – ez amolyan megerősítés nekem, és az előttem álló kocsisort figyelem. A fékbe kell taposnom, mert pirosat kapunk. - Szar ez a kocsi. Miért nem vettél olyat, ami nagyobb, és kényelmesebb? Alig férek el benne. – időközben még hátrébb tolom az ülést, de úgy érzem, hogy a mellettem ülő nagyon izgága. Odakapom a pillantásomat rá váltás közben. - Azt hittem eddig is beszéltünk, de mondjad csak nyugodtan.. – hallgatok el, és rásandítok, ha éppen nyugisabb útszakaszhoz érünk. - Rendben a gimi… - nem mostanában volt, és nem értem, hogy minek megyünk oda vissza, de ha innen akarja indítani a kommunikációt, akkor nem állok az útjába, és nem szakítom félbe többet, mert a végén felrobban nekem, és az nem lenne túl szerencsés. A vérnyomása gondolom így is ingadozó. „”A velem nem tudta megbeszélni” résznél egy kicsit felszalad a szemöldököm, de tolerálom az indulataimat. Pontosan emiatt vagyok szarban, mert nem sikerült hozzám fordulnia, holott a képletből igazán kihagytam volna a legjobb barátomat, már csak a húga miatt is. Esetlennek tűnik, valami megváltozott benne, de nem tudom hova tenni ezt a dolgot. Az együtt eltöltött éjszaka kerül szóba, és ránk telepszik annak a súlya, pontosabban a szavaiban rejlő féligazság, miszerint neki többet jelentett, mint egy átlag szex. - Bármikor hívtál Aimee, mentem, ez csak természetes. Barátok vagyunk, soha nem… - elhallgatok, elég látnom a pillantását, hogy félrenyúltam, és automatikusan félrehúzódom a kocsival, mert vezetés közben ezt nem lehet lereagálni. - Én se bánom a történteket, de elmondtad Solomonnak, ahelyett, hogy hozzám jöttél volna. A barátok megbeszélik az ilyen dolgokat, nem igaz? – a profilját lesem, az aprócska orr rángatást, meg a sűrű pislogást. Fészkelődik, alig fér a bugyijába, mert más is lappang a háttérben, de nem meri kimondani. A telefonja megcsörren, mielőtt bármi értelmeset is mondhatnék, így csak felsóhajtok, és ismét gázt adok, hogy elvigyem az étterembe. Nincs messze, alig öt perc elegendő, hogy lefékezzek, és kiszállva átsétáljak a másik oldalra, hogy kinyissam neki is az ajtót. - Gyere. – nyújtom a karomat, a torkomat szorítja az a bizonyos gombóc. Alig húzom fel, de a kezem ott marad az övén, és a hüvelykujjammal simítok végig a bőrén. - Az olasszal még soha nem nyúltam mellé azt hiszem. – a harag egyik pillanatról a másikra illan el, mert olyan más, ő Aimee. Nem egy hétköznapi nő, nem egy dugásra váró egyed. - Menjünk be. – csukom be mögötte az ajtót, és a hátára fektetve a kezemet óvatosan kísérem be magam előtt a sarki bisztróba.
Eszembe sem volt vitába szállni azzal kapcsolatban, hogy ennem kell. Mert ma még nem jutottam el addig, hogy valamit egyek. Viszont a kicsire is gondolnom kell ezek után. Hogy leginkább most már őt is el kell fogadnom. Rá kell jönnöm, hogy nem sanyargathatom magam, mert azzal őt is bántom. A fogamat szívva próbálom magamban tartani, hogy a hatodik hétben vagyok és a baba jól van. De persze van itt más is, amit meg kell beszélnünk. A kocsiban, mikor már ennyire is össze vagyunk zárva, rám telepszik a titkom és a súlya alatt majdnem összeomlok. De mindhiába, makacs vagyok, és nem akarom elárulni, hogy az a bizonyos éjszaka, ami miatt most áll a bál hármunk között gyümölcsözőbb volt, mint képzeli. Hogy Solomon nem is akadt volna ki ennyire, ha nem rontaná továbbra is az esélyeimet, tekintve, hogy kitettek a családi vállalkozásból. Aztán a szavak csak úgy dőltek előlem és persze láttam rajta, hogy néha azért hozzá fűzne dolgokat. Viszont tiszteltem, hogy nem teszi szóvá. Bólintva jelzem, hogy felfogtam, hova is készül vinni, nem csak fog és elhurcol, mint egy idiótát. Na, nem mintha nem feszengenék. De próbálom oldani a feszültséget. - Bocsi, hogy női autót vásároltam, nem pedig olyat, amibe elférsz kényelmesen. Nem tudtam, hogy neked is meg kell felelnie, a típusnak. – vonom fel a szemöldökömet. Hiszen úgy mondja, mintha olyan sokszor vezetné a kocsimat vagy épp ő a férjem lenne és osztoznánk az autón. Ezért is talán bosszús lennék, vagy már nem tudok kiigazodni az érzelmeimen. Így inkább befogom a számat. Vagyis átlépünk arra, amit már régen meg kellet volna beszélnünk. A vallomás olyan volt számomra, mintha elégtem volna a pokolba, senkinek nem mondtam el, hogy mennyire tetszett még a gimiben, de hát ez mellékes. Már akkor féltettem, hogy mi lesz kettőnkkel.
Megköszörültem a torkom, hiszen tényleg végig hallgatott. Azt hiszem, hogy ezt értékelnem kellet volna, viszont kicsit ijesztő is volt, így belegondolva, hogy mik mehetnek végbe a fejébe. Hogy talán egy kis idiótának néz, mint a többieket. A hajamba túrva szedem ki a gumit és a csuklómra fűzve folytatom a beszédemet. - Igen, kihagyhattam volna, de mondj egy olyan helyzetet, mikor Solomon, vagy Te. Kimaradtatok volna az életemből. – nézek rá kérdőn, hiszen mindig is ott voltak, ha baj volt, ha nem. Minden percüket azzal töltötték, ha unatkoztak, hogy belefolytak az életembe. Mellesleg az ikrek úgy is érzik, hogy ha valami nem stimmel a másikkal. Ez volt most Solomonnal, azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. - De tapasztalatlan vagyok ilyen téren. Noah értsd meg, nekem ez volt az első, ilyen alkalom. – úgy néztem rá, mint egy elveszett kölyök, aki tényleg nem tudja, hogy álljon az egészhez hozzá. Viszont a beszélgetésünket megzavarja anyám, mire ismét bele kezdhetnénk, már az úton vagyunk és megállítatlanul mentünk az utunk céljához, én pedig továbbra is csendben voltam. Alig vártam, hogy kiszabaduljak mellőle. Kell egy kis friss levegő. Úgy tűnt, hogy isten meghallgatta imámat és a következő sóhajnál, ami elhagyta a számat már Noah nyújtotta a kezét felém. Én pedig összeszedve a táskámat és a telefonomat megfogva kiszálltam a kocsiból. A nap tűzött, ezért felhúzva a szemüveget léptem mellé, hogy betudja csukni a kocsit, ajtót és el is indultam a tessékelésére. Az étteremben voltak és mindenki összesúgott mikor megjelentünk. Már megszoktam. Riddle és Hopkinsonok is ismert emberek. A pincér lány szinte azonnal mutatott is egy szabad asztalt, még kérnünk sem kellet. Örömömre egy elég eldugott helyet talált. Bólintva megköszöntem a gyors kiszolgálást és helyet foglaltam. Körbe nézve szerencsére ismerőssel nem találkoztam, így a szemüveget magam mellé tettem az asztalra. - Tehát, mit szeretnél megbeszélni. – nézek azokba a szemekbe, amikbe már akkor is el tudtam merülni, mikor kicsik voltunk. Viszont tudom, hogy nem csak abból áll az egész, hogy egyek. Tudom, hogy beszélni is akar.
Aimeevel egy kocsiban ülni felér egy időzített bombával, ami az elmúlt heteket jelenti. Nem bírtam sokat aludni, a munkába menekültem, és már nagyon gyűlöltem, hogy a nadrágom is elég szűk, ha arra az estére gondolok, amit vele töltöttem el. Még én se döntöttem el, hogy mekkora kihatása lesz a jövőnkre, de az biztos, hogy Sol kiakadt, a szüleink szerintem a hajukat tépnék. Nem díjaznák, ha csak egy futókaland által egyesülne a két család, és a jelenlegi állás szerint többről nem esett szó, de a drága barátom nagyon erőltette, hogy beszéljek a húgával, mert mondania kell nekem valamit. A kocsiban kicsi a hely, mármint alig fér el a lábam, és ezt szóvá is teszem, de a mellettem ülő kisasszonyban megint rosszként csapódik le minden egyes kijelentésem. Miért kell a nőknek állandóan bizonyítani, hogy nem ellenük szólt a kifakadás? - Én megint nem állítottam ezt Aimee, csak megjegyeztem, hogy nekem kicsi a hely. Miért kell állandóan a mondandóm mögötti miérteket keresned? Utálom, ha parancsolgatnak, és mindig megjegyzéseket tesznek. Nem vagy az anyám, és én sem kritizáltalak, éppen ebédelni vinnélek, de folytasd. – megfeszül a bicepszemen az ing, és kell egy kis idő, hogy lehiggadjak. Nem szeretem, ha rájuk jön az öt perces hisztéria, amiért nem felelt meg valami a kényelmemnek. Nem pocskondiáztam az autóját az meg a másik dolog, csak én vagyok nagy ehhez. A percek csigalassúsággal telnek, és több ponton közbeszólnék, de az előbbi kifakadása után elővigyázatosabb vagyok, és végighallgatom. Neki nem egy szimpla este volt, és nem szokott hasonló dolgokat csinálni. Nem állítom, hogy nem lepődök meg ezen, mert az egyetemen azért a bulizósabb kategóriába soroltam volna, de annyira sohasem ismertem, hogy tudjam, éppen kivel bújik ágyba. Egy kezemen meg tudom számolni a partnerei mennyiségét, ami persze nem egyenlő azzal, hogy nem vett részt egy kis mókázásban, de a válasz tagadó, én meg nem firtatom. Az ő magánügye, hogy előttem mennyi delikvenssel szűrte össze a levet. - Solomon az ikertestvéred, sok esetben egy rugóra jár az eszetek. A másik feled, nem hinném, hogy esélye lett volna kimaradni. Én viszont csak akkor avatkoztam közbe, ha már veszélyben voltál. Jobb lett volna, ha Steve csábít az ágyába tizenöt évesen? Nem érdemelt meg az a féreg. Mi csak elbeszélgettünk vele. – egy sanda mosolyt küldök felé, mert a részletek homályba vesznek. Elkalapáltuk, kapott egyet a pofájába, amiért rámászott a kisebb Riddle-re, és még azt is elterjesztette róla, hogy megfektette. A tapasztalatlanságára nem tudok mit reagálni, mert félbeszakítja egy telefonhívás, és úgy vélem nem ártana már odaérni abba a nyamvadt étterembe. Gyorsabbra fogom a sebességet, és perceken belül le is parkolok a járda mellett. A kiszállásom után átsétálok az ő oldalára, és kisegítem a kocsiból. Az alkaromba kapaszkodva kelünk át, a napszemüveg ismételten eltakarja a szemét, és a gondolataiba merül, amíg belépünk az étterembe. A pincérek már ismernek minket, pontosabban a családunkat, így el is várom, hogy azonnal ugorjanak. Az egyik sarokban kapunk asztalt, ahol kihúzom a partneremnek a széket, és helyet foglalok vele szemben. Egy kis időnk marad kettesben, ezért elé tolom az étlapot szétnyitva a főételeknél, és az itallapot fürkészem a kérdése hallatán. - Ha rendeltünk Aimee, beszélünk. – átható tekintettel mérem végig, és az ujjammal az ételekre bökök, hogy válasszon. Nekem egy milánói lesz, szinte minden alkalommal azt fogyasztom, ha itt vagyunk. A pincér nemsokára feltűnik a kis noteszével együtt. - Jó napot, egy tonik, és egy szénsavmentes ásványvíz lesz. Nekem egy milánói, és a hölgy. – mutatok a velem szemben ülőre, hogy adja le a rendelést, és ha végzett, akkor összeszedem a két étlapot, és összekulcsolva a kezeimet fordulok felé. - Az esténkkel kapcsolatban nem volt hiba, nem érzem, hogy megbántam volna én se. Nem egyéjszkás kaland voltál Aimee, ezt tisztázzuk, rendben? Solomon szerint mindenképpen meg akarsz osztani velem valamit, úgyhogy ki vele. Mi történt, amit nem árultál el eddig a kocsiban se? – merülök el a szemeiben, és rezignáltam nézem őt.
Noahvál sosem volt olyan kapcsolatunk, hogy örömmel néznék vissza rá. De nincs mit tenni, megtörténtek dolgok és jelenleg a szívre vette, hogy a bátyám isten tudja mit mondott neki, vagy tett vele. De a lényeg, hogy jelenleg jobban aggódik miattam, mint bármikor máskor. - Jól van, nem kell úgy beszélned velem, mint egy gyerekkel. Rohadtul nem akarok az anyád lenni, elhiheted. – megforgatva a szemeimet inkább a kocsiba süppedve töltöm, hogy ne is keljen vele beszélnem. Sosem értettem, hogy miért kell minden beszélgetésünket veszekedésbe folytatni. Azt csodálom, hogy amúgy a kiskölyök összejött. Tekintve, hogy éppen nem veszekedtünk. De persze, ha agyon ütnek, sem fogom elmondani neki, hogy figyi haver, terhes vagyok. Előbb bolondulna meg, mint sem elhiggye, hogy tényleg ez van. Tipikusan az a férfi, akit egyszer megégettek, azóta az van, amit ő kitalál és nincs ellenkezés. Mint most is, még véletlenül sem mondhattam volna valami mást, hogy hova menjünk. A kocsimat is leszólja. Mint egy óriás csecsemő. Kezemet a hasamra csúsztatva várom, hogy véget érjen az utunk és mehessünk a saját dolgunkra. - Tehát tizenöt évesen veszélyben voltam és kellettél? Ő nem érdemelt meg? Te megérdemeltél? – oldalra döntöm a fejem, mert emlékszem, hogy mennyire nyomult rám és Solomon frusztrált volt, hogy nem ért a nemből, pedig sokszor hallhatta tőlem.
De aztán valami buli félében voltunk, vagy nem tudom mikor eltűntek mellőlem a fiúk és Steve sokkalta később olyan nagy ívben került ki, hogy elvigye a táskáját, hogy már én ijedtem meg. Soha nem mondta el Solomon, hogy mit tettek vele, de azt tudom, hogy még többet mellém sem ült. De most már tudhatom, hogy az Ő kezük volt benne. Mire feleszméltem már az asztalnál voltunk és figyelmesen néztem a lapot, amit a kezembe adtak és kíváncsian néztem Noahra, aki úgy képzelte, hogy az egész beszélgetést irányíthatja. Tekintve, hogy ami történt, már nem igen tudja irányítani. Pedig én is próbálkoztam vele, azon kívül, hogy jobban vigyázok a kicsire, annál nem tudok többet tenni. A pincérünk megjelent és bólintottam a hallottakra, hiszen én is ezt akartam rendelni. Jelenleg nem akarok sokkal fűszeresebbet vagy megterhelőbbet enni. - Ugyan azt kérem, köszönöm. – adom vissza a lapokat a hölgynek és a frissen letett pohár vizbe temetkezve, majdnem megfulladok, ahogy egyből belevág a közelbe és halk köhintéssel próbálok lve maradni. Csodás, egyből bele a közepébe. - Solomon? Most hagyjuk ki a testvéremet, rendben? Egyszerűen úgy érzi, hogy ő neki kell igazságot tennie. Nincs mit mondanom. Szerintem a kocsiban mindent elmondtam. – felemelem a fejem és úgy nézek a szemeibe. Mekkora hazugság! Még magam is meglepődöm, hogy ennyire könnyen megy. A kezeimet ismét az ölembe ejtem, hogy ne kelljen még véletlenül sem hozzá érnem. Pedig igen csak vágyakozom, hogy újra érezzem őt a bőrömön. - De hallgatlak, neked mi a véleményed. Vagy, hogy gondoltad. - nem eresztem a tekintetét, azt akarom, hogy érezze nekem nincs takargatni valóm, és azt higgye, az igazat mondom.
A kocsiban való hazárdjátékunk kezd szórakoztatóvá válni, ahogyan előadja a sértett kisasszony főszerepét. Semmi bajom vele, de néha mindegyik nő úgy hasonlít a másikra, mintha ikertestvérek lennének, és ebben Aimee sem kivétel. Hiába nőtt fel fiúkkal, és a másik fele is konkrétan egy hímnemű, ha rájön az öt perc, akkor továbbtart, mint egy új öltöny megvásárlása. - Az anyámmal… - elharapom a mondat végét, mielőtt kicsúszna a számon, hogy a tulajdon életadómmal ugyan nem feküdnék le. Mások gerjednek az efféle ocsmányságokra, de én nem, és távol álljon tőlem, hogy hasonló gondolatok kísértsenek. A kocsija pinduri, nem az én méreteimhez találták ki, de nem is kellene, hogy izgasson a téma. Az együttlétjeink nagy része veszekedéssel telik el, bármin képesek vagyunk összekapni. Felelevenítve a köztünk történt eseményeket már az is csodának számít, hogy azaz este nem ért ilyen csúfos véget. Az alkohol megkönnyítette a kommunikációt, és sokkal lazább oldalát láthattam Aimeenek, mint eddig bármikor az egyetemen, vagy otthon. A harapós viselkedése amolyan Riddle vonás, hiszen, ha eszembe jut Solomon kifakadása, akkor nagyon is hasonlít a drága húgára. Néha félelmetes, két test, de egy lélek, ami kettejükben lakozik? Sollal keveset vitatkozom, azt a részt pótlom a kisebbel. Egy igazi nagy család vagyunk, akár a szó bármely értelmét veszem figyelembe. - Tizenöt évesen még kislány voltál, és nem a megfelelő emberrel készültél ágyba bújni. Az őszinte véleményem erről, hogy én se vagyok elég jó, de ezzel nagyon is tisztában voltál, mert kiskorom óta ismersz Aimee. – halovány mosollyal nyugtázom az élcet, és a mögöttes tartalomnak nem tulajdonítok nagy feneket, de talán egy kis féltékenység is munkál benne, azonban egyelőre még nem hozom fel. Már az is csodaszámba megy, hogy összeakadtunk a kórházban. Anyámnak jár egy piros pont, és ha jó fej akarok lenni, még egy virágot is viszek neki. Már régen kedveskedtem neki, és nemsokára itt van a születésnapja is. A családi banzáj elengedhetetlen, mert az apám nagy kereket fog keríteni neki, és akkor mindannyian egy asztalhoz fogunk ülni, mint a régi időkben. Az étterembe gyorsabban érünk el, mint vártam volna a déli dugót tekintve, de sürgetően kelek át vele az úttesten, és kísérem be az épületbe. A pincérek azonnal ugranak, hírnevünk van a Nagy Almában, és a szüleink általi előjogokat szívesen alkalmazzuk is. A rendeléssel nem szöszmötölök, csak rábökök a kedvencemre, de azért ügyelek rá, hogy a társaságomban időző hölgy se kerülje ki az ételt, és csak utána térünk rá a lényegre. Ott zsong a fülemben Sol utolsó mondata, hogy mindenképpen beszéljek Aimeevel, ne engedjem, hogy kikerüljön. - Kihagyjuk a testvéredet, ő csak felhívta a figyelmemet rá, hogy ne hagyjam, hogy elszökj. – mosolyodom el, és a poharamból felhörpintek egy kis tonikot. A savanykás íze feloldja az édes utóízt a számban még a főétel előtt. - Az én verziómat akarod hallani? – nyúlok át a kis üvegéért, és a kiürült poharamba töltök egy keveset a vízből. - Szerintem volt egy őrületes esténk, és te hibának vélted. Miből gondolom ezt? Várj. – tartom fel a kezemet, hogy ne szóljon közbe. - Azóta úgy kerülsz, mint a pestist, az sms-ekre nem válaszoltál, a telefonod véletlenül elromlott. Nem ebben a felállásban szokott véget érni egyetlen együtt töltött éjszakám se. Te állítottad ez többet jelentett, akkor felmerül a kérdés is, hogy mit akarsz? Kapcsolatot? Belém estél Aimee? – játszadozom az italommal, és elmélyedek a szemében végül.
Mérges voltam magamra, hiszen még öt percet sem tudunk eltölteni a kocsiba, veszekedés nélkül. Akkor, hogy is lehetnénk szülők. Pontosan ezért hallgattam el oly’ sokáig azt, hogy gyermeket várok. Eszembe sincs, még ezen is vitázni. Amúgy is az orvos közölte, hogy harmincon túl sokkalta jobban kell, vigyázzak magamra és kerülni az izgalmakat. Persze, mert maga a terhesség nem izgalmas dolog. Mindig rá kell jönnöm, hogy van valami meglepetés, egyik reggelem sem történik ugyan úgy. Megköszörülve a torkom elnyomom a halk káromkodást, amit úgy hozzá vágnék. Hiszen annyira öntelt és beképzelt, de még is éget a vágy, hogy ismét hozzá érjek. Biztos a hormonok. Azt mondta a doki, hogy meg fogok borulni, eddig sem voltam egy lakodalmas menet, de most aztán hullámvasút lesz az életem. Készüljön fel a kis családom, hogy most már valószínűleg elviselhetetlen leszek. Persze a beszélgetésünk egyre inkább kezdett kínossá válni, próbáltam átlépni az akadályokat és arra gondolni, amit Solomon mondott. El kell mondani neki. Kínzott a bűntudat és a félelem. Hiszen mégis csak a hatalom és irányítás mániás Noah Hopkins ül velem szembe és az ő gyereke növekszik a hasamban.
Ami már attól is vicces, hogy anyám egyszer megemlítette, hogy milyen jó lenne ha Noahnak lenne egy lány testvére és összejönne Solomonnal. Persze mindenki értette a célzást, hogy itt a nem létező lánytestvér én lennék és Solomon helyet Noaht burkolta be. Én akkor már tiltakoztam, hiszen ismerem. Minden tökéletes és egy hideg merev ember vagyok. Megszerzem, amit akarok. Mindig is olyan férfira vágytam, aki lehozza a csillagokat, nem az, aki a pokolba kíván. Figyelmesen hallgattam a mondani valóját. Aha, Solomon csak nem bírta kihagyni, hogy megkeresse és elmondja a véleményét. Jó, megértem a testvére vagyok, ő meg a legjobb barátja. Csak hát ezt nekem kéne megoldanom, nem nekem. Felsóhajtok, mikor lehagy a témáról, miszerint Solomon valamit nagyon a tudtára akar hozni. De aztán jött a hatalmas pofon. Ott ültem lefagyva az asztalnál és végig hallgattam, ahogy szó szerint elmondja, hogy mennyire kerültem őt. Talán megbántottam volna az érzéseit? Ugyan már, Noahnak nincsenek érzései. Aztán kisebb nevetés tör ki belőlem és a pincér persze akkor jelenik meg a tányérommal. - Nem kérem, vigye vissza. Elment az étvágyam. – végig Noah szemébe nézek, nem eresztem az íriszeket. Ha szerinte én belezúgtam, akkor most jön a hideg zuhany. A pincér leteszi Noah elé a tányért és megvárom, hogy hallótávolságon kívül érjen és összefűzöm a kezemet a hasamnál. - A kapcsolatunk azt hiszem messze menőkig meg van. Szerelmes? Nem, Noah nem estem beléd, mert lefeküdtünk. De a kapcsolatunk szorosabb lesz. – oldalra billentem a fejem és továbbra is a szemekbe veszek. Majd a farzsebemből át tolok egy képet az asztal másik oldalára. - Terhes vagyok. – olyan könnyen ejtem ki a szavakat, mintha eddig nem ezen emésztettem volna, belekortyolok a vizembe, ami előttem van, és végül felsóhajtok. - A kórházban ezért voltam, ezért kerültelek. Tekintve, hogy mással nem igen feküdtem le, szerintem összeraktad a képet. – olyan hűvösség járt át, hogy magam is megijedtem és kezemet a pocakomra simítottam. Most már tudja. - Te akartad tudni. Tessék. – rábökök az ultrahangos képre és egy halovány mosoly azért rá kúszik az arcomra. Az én kisbabám.
Aimee egész úton parádézik, nem tetszik neki a válaszadásom, a téma, amit felhozunk. Képtelenség, hogy akadt mégis egy olyan esténk, ahol gátlások nélkül omoltunk a másik karjába, és alig vártuk, hogy az ajkaink összeforrjanak. Kedveltem az akkori oldalát, mert nem támasztott elvárásokat velem szemben, mint a családom legnagyobb része, egyszerűen önmagunk lehettünk. Ilyen szempontból különleges volt, és élveztem, hogy nem hisztizett, nem az a tipikus kislány volt, aki az alkaromba kapaszkodott, ha meglátott egy pókot, vagy amikor elesett, és odarohant hozzám, hogy adjak rá egy gyógypuszit. Egy ízig-vérig nő láttam, aki képes elérni a céljait, és nem függ a környezetétől, hanem eléri a saját álmait. Belül hagyományőrző voltam, mert az ügyvédi pálya már nemzedékek óta a família hivatása volt, de ez a kislány, aki azóta felnőtt…eltért ettől. Láttam benne azt a tüzet, és elszántságot, melyet más lányban még nem. Aimee erős volt, ha az akart lenni, és ezzel vonzott magához. A mostani beszélgetésünk egy rossz rémálom is lehetne, mert egy óvodás szintjén mozog, kioktat, mint az anyám, és még jó tanácsokkal lát el, holott ő került el engem jó néhány hete már. A madame szerepe tökéletesen működött nála, de kezdett kihozni a sodromból, így az olasz étterem felé meneteltem, hogy minél hamarabb együnk valamit, és legalább a rosszullét utáni tüneteken csillapítsunk neki. A pincér azonnal asztalt mutat, az egyik sarokban ülünk le, de még így is jó pár szempár terelődik ránk. A fülemben ott cseng Solomon többszöri kérése is, hogy beszéljek Aimeevel, mert fontos mondandója van, de eddig addig jutottunk el, hogy az este taglalásába mentünk bele. Megtettem volna hamarabb is, ha nyitott rá, de ez így már nem is tudom, hogy mennyi hét elteltével kicsit abszurd. Túllihegjük a fizikai részét, tudva, hogy harminc éve a legjobb barátom húga, ez azt jelenti, hogy ismerem, de mint nő..hát nem volt még szerencsém hozzá. A vonzódás már gimiben feltűnt, amikor állandóan kérdezgetett, de úgy voltam vele, hogy Solomon húga, és nem tulajdonítanék nagyobb jelentőséget ennek, de most, ahogyan a fontosságáról beszél a közöttünk lévő dolognak….megvilágosodom. Belém esett, biztosan ezért került. Szóvá is teszem neki az elméletemet, mert rém egyszerűen működöm. Pasi vagyok, kimondom, amit gondolok. Az elvárt reakció helyett majdnem a szemembe nevet, és csak értetlenül nézek rá. A pincér kihozza az ételünket, de ő visszautasítja, és ezzel indítja el a lavinát. - Álljon meg, és hozza vissza. A kisasszony enni fog, mert majdnem elájult odakint. – tessékelem vissza a tányért, aztán utána engedem csak el a fiatal felszolgálót, aki megszeppenve old kereket. - Nem fogod ezt játszani velem, én nem vagyok a testvéred. – teszem mellé, és a hasára simító tenyerét figyelem. - Ezt akkor hogy érted? – mivel éhes vagyok, ezért megfogom a villát, és a kést is, hogy a milánóit felszeleteljem x formában, aztán a pillantásom rásiklik, és nem avatkozom bele a beszédébe. A semmiből vesz elő egy képet, és tolja elém. Közelebb hajolok a villával a számban, és meglesem a felvételt, ami aztán azt eredményezi, hogy majdnem félrenyelek. A könnyeimmel küszködve ütök a mellkasomra, és összezavarodottan pillantok a kisebb Riddle-re. - Terhes? Aimee… - elhadarja, hogy emiatt került, nem akarta elmondani, és a legnyugodtabb hangnem mellé még egy kis mosoly is társul. Iszok én is egy kis tonikot, amint abbamarad a köhögésem, és a képet fürkészem…aztán leesik. A kezembe veszem, és felé tartva mosolyogok. - Nagyon király..na, hol van a kandikamera Aimee…ez volt a nagy átverés, és büntetés, amit kitaláltatok Solomonnal, ugye? Na, ne viccelj. – nevetve tekintek a szemébe, de semmi helye a jókedvemnek, én mégis abban akarok bízni, hogy ez valami félreértés, és ez csak egy rossz álom.
Hogy milyen érzés a bátyád legjobb barátjának megmondani, hogy terhes vagy tőle? Felemelő és egyben olyan rémisztő, mintha épp az oroszlán szájába akarod betenni a kezed. A családjaink valószínűleg ki fognak akadni, mármint a két anyuka rettentően boldog lenne a hírtől, hogy nagyszülők lesznek még hozzá, úgy, hogy a két gyerek egymással. Viszont az apákat ismerve. A saját apámnak is csalódás voltam, viszont Hopkins apuka sem jobb. Pontosan olyan fafejű, mint az enyém. Solomon persze nem tud mindentől megvédeni. De úgy tűnik, hogy most már én sem. Tekintve, hogy kiértünk abból a hetekből, mikor tudott is volna bármit tenni ellene. - Na, ide figyelj. Szerintem ezt megbeszéltük. – nézek a tányéromra, amit végül is elém kerül. Mivel úgy tűnik, hogy ez az egyezség, csak nekem szól és ő ugyan úgy parancsolgathat, mint én. De nem vagyok hajlandó enni, csak őt figyelem. Ha már ennyire erőszakos volt, hát igya meg a levét. - Nem, nem vagy a testvérem. Szerencsére. – fogalmam sincs, hogy tudtunk egy olyan éjszakát eltölteni, hogy nem estünk egymásnak szóba és nem veszekedtünk.
A kis lurkó igen csak szerencsésnek mondhatja magát ebben a helyzetben. De nincs menekvés, jobb ha felfogja éppenséggel apa lesz. - Nagyon egyszerű Noah. – bólogatok, hiszen el sem hiszi, hogy mennyire össze leszünk kötve. Hiszen az egyik kis darabja bennem fejlődik, és még ha nem is tetszik neki, Ő az apja. Solomon azt akarta, hogy elmondjam neki, hát megtettem. Legalább ezt megoldottam, ha már a többiek nem tudnak még róla. - Igen, tudod, mikor az ember lefekszik a másikkal és elfelejt gumit húzni. – összefűzöm a mellem alatt kezeimet és úgy nézek rá, ha már itt tartunk. Nem csak arról van szó, hogy pár hete nem vettem be két bogyót, hanem, hogy ő sem éppen vigyázott, és itt nem csak a testi épségemre kellet volna. Felcsúszott szemöldökkel figyeltem a reakcióját és esküszöm, hogy minden pénzt megért volna az egész műsör, amit levágott. - Miért kéne, büntesselek? Fogd fel, hogy apa leszel. És ne felém mutogasd, neked kell ismerkedned vele. – megrázom a fejem és végül úgy döntök, hogy enni kezdek. Ha már a kölök miatt megy, a cirkusz legalább tápláljam őt. - Tudod, elnézve, hogy nem bírunk ki két percet veszekedés nélkül, csoda, hogy összehoztuk. – mondom teli szájjal, ahogy majszolom az adagomat, ha már parancsba kaptam, hogy ennem kell. Majd egy korty vízzel leöblítem a falatot és megtörölve a számat az ölembe teszem a szalvétát. - A viccet félre téve. Tényleg terhes vagyok Noah. Nem kell részt venned benne, senkinek nem kell tudnia arról, hogy te vagy az apja. – leteszem a villámat és úgy pislogok rá. Nem akarom, hogy azt higgye megőrültem. Csak jobb lenne ha tényleg tudna a létezéséről.
Az étkezés egy nyugis dolog, én szeretek elég időt szánni rá, a megfelelő előkészületekkel, és a lassú evéssel. Nem szeretem, ha közben megzavarnak, de Aimee olyan társaság, akivel már nem egy alkalommal költöttem el az ebédemet, megannyi helyszínen, de ez a mai…totál biztos, hogy benne lesz a top háromban. Az első pillanatokban még felhúz azzal, hogy nem akar enni, és elutasítja a meghívásomat, és ezzel aztán végképp eléri, hogy a nyugalmam elszálljon. A pincérre parancsolva közlöm, hogy hagyja itt előtte, ha már ki fogom fizetni, és a kisasszony még nem is olyan régen rosszul érezte magát. Mi lenne, ha egyszer nem játszaná el a kényes hercegnőt? Örülnék neki, ha súrlódásoktól mentesen fejeznénk be a kis együttlétünket, de az első falatoknál megakaszt egy képpel. A pillantásom rásiklik, és tanulmányozza a látottakat, és megpróbálja feldolgozni a tényt, hogy azon egy növekvő magzat van, és tulajdonképpen az enyém. A fejemben ezernyi gondolat cikázik át, de a legésszerűbb az, ha át akarnak verni. Veszem is a lapot, és letéve az evőeszközöket egy vigyor kíséretében fejtem ki, hogy rájöttem a csínyre, és a tekintetemmel a legjobb barátomat keresem, aki majd kiugrik valamelyik asztal mellől, de ez nem történik meg, és Aimee viselkedése sem arra utal, hogy viccelne. - Szedtél gyógyszert, nem? – ez az első reakcióm. Támadásnak is vélheti, de most azzal a hírrel, hogy apa leszek, érdemben nem tudok, mit kezdeni, és a szalvéta után nyúlok, hogy megtöröljem a számat, mert az étvágyam elment rendesen. - Ez a kép egy gyerekről van, aki állításod szerint az enyém..oké… - higgadjunk le, de a pillantásom nem tudom levenni róla, és kezdek rosszul lenni. Szédülve gombolom ki az ingem felső két gombját. - Ehhez nem kell veszekedés, csak amint látod egy éjszaka. – teszem mellé, ha már visszatalált a hangom, és összeteszem az elmúlt hetek eseményeit. A kerülését, az állandó kifogásokat, hogy miért nem akar látni. Az arcomba üvölt a valóság, és hirtelen terhes lesz a levegő is, amit szívok. Kénytelen vagyok felállni, és eltávolodni ettől. Nem tetszik ez az öntelt arc, ahogyan fitogtatja az igazságot. Még jóízűen neki is lát enni, és ami előbb vonzott, az már csak egy távoli emlék lesz. Kiszáradnak az ajkaim, és fojtogatóvá válik a nyakkendőm. - De rendes vagy… - csapok az öklömmel az asztal szélére, és mindenfajta beszélgetés azonnal megáll az étteremben. - Még választást is hagysz, miután a szemembe mondtad hetek elteltével az igazságot? Kedves vagy. Szerinted ez kurva vicces Aimee, ugye? – emelem meg a hangom, aztán rájövök, hogy ez nem az a hely, és idő, ahol kiakadhatok. Csapdában érzem magam, és mérgesen pillantva végig az egyik legjobb barátomon, egy olyan nőn, akit a szívem mélyén csodáltam..most egy világ omlik össze bennem, és egy szó nélkül hagyom ott az étteremben, de nem jutok messze, csak a járdáig. A térdeimen támaszkodom meg, és előrehajolok egy kis terpeszben. Ideges vagyok, és zavarodott, a legjobb, ha a falig hátrálok. Az öklömmel belebokszolok a kőkemény elválasztóba, és felüvöltök hangosan. Nem érdekel jelenleg, hogy ki néz, és ki nem, ha egy ilyen hír birtokába jutok.
Noah kiakadása elég volt számomra, hogy rájöjjek neki is annyira felkavaró, mint nekem. A testem megfeszül és a légzésem is szaporább, ahogy figyelem a férfi reakcióját. Megvakarom a karomat, ahogy a kezembe veszem a gyerek képét és a pincérnek közlöm, hogy írja a többihez. Aggódó tekintettel mér, végig én pedig bólintok. Nem történt semmi, egyszerű düh kirohanás volt, amit nem tud kezelni Noah. Épp csak akkora, amekkorát én is átéltem. Az étteremben figyeltek, a szemek kíváncsian fúródtak a hátamba és lassan lépdeltem kifelé, egyenes háttal. Nem kell, hogy lássák, mennyire félek. Amint a friss levegőre érek, veszek is egy mélyebb lélegzetet és meglátom őt. - Nem akartam, féltem és megijedtem. – lépek oda mellé óvatosan majd a zakó zsebébe csúsztatom a képet és egy apró puszit lehelek az arcára. - Hagyok időt gondolkodni. – búcsúzom tőle, majd a kocsi kulcsokat a kezébe nyomim. Apám küldi a kocsit értem. Hazudtam neki, hogy a kocsim megadta magát. Noah pedig vigye csak az enyémet. Ezzel elvonulok és az érkező kocsiba beülve eltűnök a forgatagba. Nem akarom látni most őt. Mert nem csak az ő élete fordult fel, az enyém is. Talán az lenne a legjobb, ha elutaznék pár napra, hogy kiszellőztessem a fejem. A sofőrnek megadom a lakásom címét és inkább fagyiba és valami romantikus filmbe temetkezek. Most már kell egy kis nyugalom. Túl sok stressz, és a nagyján túl lettem. Most már csak apáék vannak vissza. De most egyszerre egy hülyeségen legyünk túl. // köszönöm, a következőben várlak *-* ♥
Kezdőlap
Nagyon segítőkész tudok lenni, ha a szükség megköveteli, de most bosszant, hogy a szüleim nem bírták volna valamelyik alkalmazottjukat elküldeni anyám véreredményéért. Nem szeretek mások helyett ugrálni, sőt feszélyez a helyzet, de éppen errefelé volt dolgom, és az ebéden is túl voltam már. A délutáni tárgyalás előtt még nem ártana egyeztetnem Sollal, hogy minden rendben menjen. A zakómat igazgatom, és a napszemüvegemet tolom fel az orrom hegyére, már most bosszant ez a tikkasztó hőség. A nyakkendőmet igazgatom, miközben ruganyos léptekkel szelem át az úttestet, hogy a kórház laborjába tudjak átmenni. Ez az épületegyüttes olyan, mint egy útvesztő, a táblák sem adnak egyértelmű útirányt. A klimatizált helyiségbe sem lépek még be, de azonnal megcsap a tipikus fertőtlenítőszag, és megfacsarodik az orrom tőle. El is fintorodom, teszek egy lépést hátra, és elengedem az ajtó kilincsét, aztán visszafordulva egy ismerős alak sziluettjét vélem felfedezni, aki a szétszórt papírokat igyekszik összeszedni. Micsoda meglepetés! Az arcomra önelégült vigyor kúszik, hogy Aimeevel éppen itt akadok össze, ha már az együttlétünk óta feltűnően kerül. Nem értem a női nemet, akkor könnyedén vette a dolgot, most meg játssza az elérhetetlent. Ki érti őket? A padkáról nyújtom le a talpamat, és megállok előtte. Nem vesz észre, a földön heverő papírmennyiség leköti a figyelmét a másik hölgyeménnyel együtt, de nem kell sok, még egy kicsit oda is tolom a cipőm orrát, hogy feltűnjön neki a jelenlétem. Az ijedt őzikeszemek csak pár másodperc erejéig villannak fel, utána a semlegesség, és a hűvösség álcája mögé bújna. Felkel, elrejti az iratokat, mintha annyira érdekelnének, és a lánytól kikapva a maradékot tömi az aktatartójába. 
