Fáradtan léptem rá a deszkámra, aztán pedig egy nagy lökés következtében hajtottam át vele a zebrán, kanyarodva egy jókorát, megkerülve ezzel egy random öregembert, akinek természetesen volt hozzám néhány keresetlen szava a sebesség miatt, na meg mert minden bizonnyal majd összefosta magát attól, ahogyan elhúztam mellette. Én meg sem álltam, már valamilyen szinten hozzászoktam, hogy az emberek nagyrésze közveszélyesnek nyilvánította azt, ahogyan deszkázom, viszont szerettem volna rohadt gyorsan hazaérni, mert már pirkadt, és én még mindig nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Az engem valamiért kurvára nem tudott érdekelni, hogy miféle kaját kell vinnie az unokáinak reggelire – hajnali fél hatkor baszd meg – tekintve, hogy végigdurmolta az öreg az egész éjszakát, amit én munkával töltöttem el... Még ha nem is mondhatom magam teljesen tisztességes kenyérkeresőnek, ugyanis hát adózni természetesen nem adózom, és mivel a nyugdíjas kort valószínűleg meg sem fogom érni, a továbbiakra gondolnom nem kell. Igazából a bérleti díj a lakásomban magas, ahhoz képest pedig kifejezetten alacsony a havi bérem, nagyon ritkán kapok némi bónuszt, amikor néhány triáddal leállok dumálni, de az utóbbi időben próbáltam ennek a lehetőségét offolni Hudsonnál, mert a legutóbb valaki felismert. Ő is tudja, hogy ha kiderül az, hogy ki rejteget, akkor apám hisztit fog csapni, és mai fejjel gondolkozva már biztos vagyok benne, hogy kapcsolatban áll a kínai maffiával az öreg. Tisztességesen ennyi pénzt összeszedni teljességgel lehetetlen. A nagyapám bűneire nem akarok gondolni, pont azért, mert ez lényegében egy családi örökség lehet, és mivel ő már meghalt rég, és amúgy sem tudna felelni a családi bűnökért, már teljesen felesleges lenne összetörni magamban a róla alkotott képet. Az egyetlen, akit ténylegesen féltek jelenleg, az legkisebb testvérem. Mert ő sajnos még nem tudott elmenekülni, és ahogy ismerem, soha nem is lenne képes magától rá, túlságosan jó gyerek. Világ életében ez volt rá jellemző... Jó testvér, jó gyerek, jó diák... Számomra az is hihetetlen, hogy egyáltalán létezik ilyen kölyök a világon, akinek az egyetlen hibája talán abból fakad, hogy túlságosan lágy szíve van, és igyekszik mindent minden területen megtenni. Ha nem a saját szememmel láttam volna, ahogyan felnőtt, minden bizonnyal hülyének nézném azt, aki nemes egyszerűséggel képes valakit tökéletesnek titulálni.
- Baszki! – ugrottam le végül páros lábbal a deszkámról, még mielőtt becsapódtam volna a lányba, aki a járda szélén álldogált. Az utolsó pillanatban – hála természetesen a csodálatos reflexeimnek – tapostam pont a longboard sarkára, amivel felpattintottam az egyik markomba, a másikkal pedig a lányt taszítottam egy kicsit arrébb, hogy ne sodorjam el a teljes súlyommal, ennek hála pedig csak én taknyoltam egy akkorát, hogy szinte hallani véltem a testem puffanását a földön. Túlságosan elgondolkoztam az előbb a saját nyomoromon, amivel könnyűszerrel okozhattam volna valakinek egy instant gerinctörést csak azzal, hogy ráesek. Meg is lepődtem, hogy volt annyi lélekjelenlétem még, hogy a tenyeremmel meg tudtam támaszkodni a földön, így csak azt sértettem fel. Ahogy idősebb lettem, úgy tanultam meg szépen esni, hogy a lehető legkevesebb sérülést szedjem össze. Túlságosan rettegtem attól, hogy a tudtomon kívül kaphatok egy belső vérzést, amit észre sem veszek és meghalok a francba fél órán belül.
Ahogy felpattantam nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy majd jól otthagyom a lányt, de végül csak nyert az, hogy kurva úriembernek lettem nevelve, és bár nagyon grimaszolva, de odasétáltam hozzá, hogy megnézhessem mi van vele. Alapvetően fellélegeztem azon a tényen, hogy nem löktem ki egy autó elé, hiszen nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy a főnököm örülne neki, ha hantolnia kéne.
- Jól vagy ugye? – guggoltam le hozzá, a hátam mögé rejtve a véres tenyerem, mert nem feltétlenül akartam a frászt hozni rá – Bocsi, nem volt szándékos, későn vettelek észre és már nem tudtalak...
Ezen a ponton fagyott belém a még a vér is, mert ahogy az álla alá nyúltam, megpillantottam, hogy kivel is hozott össze a sors. Azonnal vigyor költözött a képemre és nem tehettem róla, ez inkább volt bosszús, mint boldog, még ha nem is kifejezetten neki szólt. Úgy néz ki mostanában ez lesz az elfogadott és a normális... Minden nap kibaszott emberek bukkannak fel a múltamból, most éppen az ex menyasszonyom – sosem volt eljegyzés, de a szüleim azt akarták, hogy majd feleségül vegyem a csajt – személyében, akivel hát kölcsönösen akartunk kibújni a kényszerházasság alól, és végül az eltűnésem volt az, ami mind a kettőnket megmentette.
- Nahát, Hercegnő – fogtam meg végül a kezét és finoman húztam fel a földről, ahogy én is felálltam – Nem gondoltam volna, hogy valaha az életben újra látjuk egymást.
Talán ő nem ismert meg, mivel amikor utoljára találkoztunk még jóval rövidebb volt a hajam, általában szemüveget hordtam – azóta átszoktattam magam a lencsére – és kifejezetten makulátlanul öltözködtem. Most meg igazából jóval olcsóbb ruhákat viseltem, és egy kicsit engedtem is a stílusomból. Hiába, sajnos úgy néz ki belém lett kódolva, hogy öltönyből vagy Armani, vagy semmilyen... Itt bukik ki a neveltetés.
- Nem változtál túl sokat. Mintha összementél volna az évek során – igazából csak én voltam későn érő típus, és pont a 17. életévem betöltése utáni nyár alkalmával nőttem plusz 21 centit hirtelen, aminek hála most már bőven 187 centi felett vagyok. Az, hogy emellett rendesen megcombosodtam és izmosabb is lettem csak a munkának köszönhető, amit végzek... meg annak, hogy jóval többet úszom most, mint régen tettem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy számodra ez a megfelelő hely ilyenkor rohangálni – dorgáltam meg vigyorogva és a füle mögé tűrtem az egyik hajtincsét. Talán flörtöltem vele? Ki tudja? Végül is majdnem arra lettünk kárhoztatva, hogy együtt éljük le a maradandó, nyomorúságos életünket – Szerintem nincs mit tenni, be kéne ugranod hozzám egy teára már csak azért is, hogy kifejezzem szörnyű megbánásom, amiért fellöktelek. Illetve van egy kis probléma.
Itt emeltem fel a jobb kezem, amivel tompítottam az ütést, és éktelenkedett a tenyeremen egy seb, amiből a normálisnál jóval erősebben folyt a vér a hemofíliám miatt. Nem vagyok benne biztos, hogy a szüleim tájékoztatták a családját a rendellenességemről, de arra tippelek, hogy nem tették meg. Egyáltalán nem voltam amúgy most annak a küszöbén, hogy elvérezzek, de egy ekkora eséstől maximum egy picit vérezhettem volna, viszont vékony kis sugárban már csöpögött le a tenyeremről a földre a skarlát kis folyadék. Ezzel pedig tulajdonképpen nem is hagytam választást neki... hiszen az egyik kezemmel a csuklóját fogtam, a másikkal pedig a szeme előtt hadonászom úgy, hogy konkrétan szórom szanaszét a dns állományomat.

Igazi úriember vagyok.   || 1 034 ||ruha