Első szerelem,
nem minden esetben az az első szerelmed, akivel először csókolózol, vagy akivel randizol. Az első szerelme az, ami évek után is még benned marad, és akin nem tudsz túljutni. Még ha plátói, akkor is örökre ottmarad benned. A múltban való élés egy időben nagy fless volt számomra, ki akar a jelenben bukdácsolni, ha ott van mögötte a múlt, amit már ismer és semmi váratlan fordulatot nem tartalmaz. A múlton agyaltam naphosszakat és elmélkedtem azon, hogy pillanatok alatt, hogy összedőlt minden körülöttem, az az év amikor édesanyám meghalt egy vízválasztó volt. Kaptam az élettől egy nagy pofont, és választhattam, hogy tovább zuhanok a szakadékba, vagy megpróbálom túltenni magam rajta és felállni. A másodikat választottam, elköltöztem, elmentem egyetemre és tovább léptem, persze ezt megtenni iszonyatosan nehéz volt, talán ezért nyúltam a füvekhez, talán csak unalomból. Bele se tudunk gondolni abba, hogy mennyi mindenünk van, amíg el nem kezdünk magunk mellől elveszíteni mindent. Most visszagondolva sose voltam elég hálás anyának azért a sok áldozatért, amit mind hozott értem, vagy épp csak azért, hogy ott volt nekem, mert annál nincs rosszabb, ha az ember magányos. Csak képzeld el, hogy egy héten keresztül egy árva szót sem szólsz senkihez se, lehetetlennek tűnik ugye? Pedig volt már erre példa. Itt New York-ban mindenki rohan, mindenki pörög, senki se lassít.  Sietni kell munkába, aztán a gyerekért az oviba, aztán haza, aztán jóga órára, aztán haza, egy gyors alvás és minden kezdődik előröl. Az embereknek nincs idejük egymásra, arra, hogy megálljanak egy pillanatra és kifújják a gőzt.
Ebben a városban egyedül élni a legrosszabb, havonta egyszer elugrunk a pár sráccal az egyetemről berúgni egy közeli klubba, de semmi több. Szánalmasan hangzik, de össz-vissz ennyi a szociális életem.
April miközben felveszi a rendelést feltűnésmentesen rám kacsint, nyílván azon agyal a kis vörös buksijában, hogy ez egy randi. Próbálom én is észrevétlenül forgatni a szemeim.  A szemében nincs olyan, hogy fiú és lány barátság, ha bejön a kávézóba két ellenkezű nemű ember rögtön elkezdi a fejébe fonogatni a szállakat, és rajtuk agyal addig, amíg ők elégedetten el nem hagyják a helyet. Egyébként teljesen megértem, ha napi 12 órákat kéne eltöltenem mindenféle társaság nélkül egy 60m2 kis helységbe én is csak agyalnék naphosszakat.
- Eléggé -válaszolok Lena kérdésére -lassan már családtagnak fogadnak az itt dolgozók – Zárás után néha maradok segíteni, székeket pakolni felmosni és beszélgetni April-el. Teljes mértékben beavatott vagyok már a szerelmi életébe, szinte már túlságosan is. Több mint egy éve költözött ide a barátjával, úgy volt, hogy majd mindketten az egyetemen tanulnak, ösztöndíjjal, de April nem kapta meg a teljes ösztöndíjjal, csak a tandíj 20% finanszírozták volna, ami így túl nagy teher lett volna számára az iskola, ezért inkább elkezdett dolgozni. A barátjával azóta szétmentek, ugyanis ez az együtt élés dolog nem igazán jött be nekik, azóta tart egy ilyen kicsapongó korszaka és pasiról pasira száll és bulizik. Szerintem jól teszi, egy kicsit él, legalább minden héten van egy jó sztorija számomra az éppen aktuális „NagyŐ”-ről, amit mindig mosolyogva meghallgatok. - Igen, így kimondva még durvábban – rázom meg a fejem mosolyogva-nagyon hamar eltelt. – elkezdem Lena-t kérdezgetni, főképp arról, hogy mit keres itt New York-ban, de aztán nem bírom ki meg kell említenem a nővérét is.
És itt ezen a pontin beáll a csend köztünk, kérdőn nézek rá de csak a kezét bámulja. Szerencsére megkapjuk az italainkat és ez, megtöri a jeget. A kávémat megkavarom, bár nem igazán tudom minek, hiszen mostanában nem kérek bele cukrot, egyszerűen csak megszokásból teszem és közben csendben hallgatom a velem szemben ülő lányt. Az első mondatába rögtön bele is kérdezek.
- Merre? Melyik részen? Brooklyn-ban nagyon bejött nekem ez a városrész, egy kicsit ilyen lelakott hipszteres, de pont ez fogott meg benne.
- És egyetemet csinálod? Milyen szakon vagy – kissé hihetetlennek tűnik, hogy még nem találkoztunk, bár tudom New York nagy város, de itt voltunk egymáshoz nagyon közel.
Van valami a hangjában, ahogy kiejti a testvére nevét, és bennem meg egy pillanatra megfagy a vér. Basszus! Az információ hideg zuhanyként érintett, de semmit sem kérdezzem, hisz én is utáltam ezeket a kérdéseket, anya esetében „És, hogy történt?” „Nagyon megviselt?” „Túltetted már magad rajta?” Milyen beteg ember kérdez ennyit egy halálesetről, minden embert megvisel ha elveszti az egyik szeretjét, és ezen senki sem tudja túl tenni magát, mindegy mennyire próbálja.
- Részvétem! – csak ennyit mondok és nem is próbálom tovább feszegetni a témát. A kávémba nézek, sikerült egy nagyon érzékeny témába beletenyerelnem. Biztos, hogy fájdalmas lehet neki erre gondolnia.
- És mit dolgozol? – töröm meg az ideje beállt csendet, próbálva terelni a témát.