Nem kellett volna ennyire lebasznia azért, mert nincs semmihez sem ihletem, nem tudom hogy ő mit hisz, de nálam ez nem így megy... Nem tudok kényszerből festeni, nem tudok úgy festeni, hogy ő sürget engem és még elhord mindennek. Aggódik és szeretné, ha megint visszatérnék abba az állapotba, amikor könnyen ment a festés, de nehéz... Tudom hogy megbánta, ha ránézek látom az arcán, hogy mennyire megbánta már, hogy ilyen csúnyán beszélt velem. Mondhatnám, hogy olyan mintha a nevelőapám lenne, de tényleg úgy is viselkedik velem, nevel engem és próbálja elérni, hogy tudjak megállni a saját lábamon. Egy éves voltam, mikor elveszítettem az édesapámat és tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Halálos ágyán is azt kérte, hogy mondjak le a festészetről és keressek valami olyan hivatást, amiből megtudok élni, de... nem mondhattam le az álmomról és Mr. Barnes mindenben segített, természetesen a nagynéném ennek nem örült és kibaszott otthonról, azóta ő támogat engem és nem... nem az én sugar daddym, fiaként tekint rám és úgy is nevel engem.
Mindegy, inkább lehúzom a belemet a közeli bárba és legördítek pár italt, hogy megnyugodjak. Megfestettem neki egy képet, bár én nem voltam elkápráztatva tőle, neki nagyon is tetszett és adott is egy kis előleget a kép árából. Az arcom és a kezem is festékes volt, nem volt kedvem megmosakodni és átöltözni sem és útban a felé olyan rossz érzés fog el, mintha nem kéne nekem odamennem... Mindegy, leszarom, egy pohár whiskey mellett elfog tűnni ez az érzés. Mikor belépek célirányosan indulok el a pult felé, megint az a helyes csávó van, eddig mondjuk sose tőle kértem ki a piámat, de msot kivételt teszek, elindulok felé.
Talán nem kellene meghallanom és nem kéne belefolynom, de idegesít a faszi tenyérbemászó stílusa. Egyszer visszautasította, de ő nem akar lekopni, majd mikor meghallom, hogy mit mond... - Tolnám a fingódat szépfiú, elvigyelek haza? - kérdezi a faszi, mire én csak megköszörülöm a torkomat és felé fordítom a pillantásomat. - Én meg betörjem a képedet? - teszem fel a kérdést hasonló stílusban, mint ahogyan ő tette a srácnak, majd felém fordul, én pedig felállok  székből. Másfél fejjel magasabb vagyok, kigyúrtam magam az utóbbi egy-két évben, nem csodálom, hogy meghátrál és elmegy... - Szia. Whiskeyt szeretnék. - mosolygok rá kedvesen.

Szeretek a Scrappy Birdben dologozni, ami először teljesen meglepett. Én? Egy bárban? Alkohol közelében? Ráadásul DOLGOZNI? Katasztrófának tűnt.
De meglepően könnyű visszautasítani, ha valaki meg akar hívni valalmire és sosem gondoltam volna, hogy ennyi ember van aki csak azt akarja, hogy meghallgassák. Én meg meghallgatok bárkit – de sose figyelek.
Olyankor embambulok valamerre, igyekszem rendszeresen újratölteni az illető poharát és csak hümmögök, aztán zsebre teszem a borravalót.
A mai is egy ilyen este. Én kitöltöm az italt, valaki pedig mesélni akar valamiről. Az exfeleségéről, a gyerekéről, a munkájáról, az anyagi problémáiról. Senkinek nem sikerült még überelnie az sztorimat, így egyik se fog meg. Bár talán ha valaki tetőzné az enyémet, kirohannék a világból.
A hatodik vodkaszóda után egy negyvenes-ötvenes pasas nyomulni kezd. Ebben sincsen semi új, rengetegszer próbáltak már részeg idióták felszedni, talán azért mert a pultos tűnik a legkézenfekvőbb választásnak. Nem fogok hazudni, volt akinek már sikerült is. De ez a pasas kifejezetten taszító és bottal sem piszkálnám meg. Próbálkozik egy tíz percig aztán feladja, elmegy valahová – eltelig húsz perc és visszajön, azt hisz meggondoltam magam – ezt játszuk egész este. Én nem lehetek vele bunkó, ő meg a szép szóra nem hallgat szóval magamban zsörtölődöm és várom, mikor mehetek végre haza. El tudom n viselni a nyomulós vendégeket, de nem tűnik úgy, mintha ő akarna borravalót adni, szóval az én türelmem is rövidebb.
A pasas kezd agresszív és bunkó lenni én meg összeszorítom a fogam, mert egyébként is már csak két óra maradt a munkaidőmből. Kibírom anélkül, hogy valakivel összevesznék. Sose rendeztem még botrányt a bárban és nem egy bunkó paraszt miatt fogom elkezdeni.
A harmadik undorító flörtölési kísérletére egy idegen válaszol. Láttam már a srácot párszor, de sosem beszéltem vele, még a nevét sem tudom. Elkergeti a pasast és úgy érzem magam, mint egy bajbaesett királylány, akit megmentett a lovagja. Nem tetszik az érzés, nincsen szükségem arra, hogy vadidegenek szuperhős komplexusának alanya legyek.
Kiszolgálom a fiút és kedvesen mosolygok. A munkamosolyom, amiben semmi őszinte nincsen.
”Köszönöm, de igazán nem kellett volna. Nagy fiú vagyok, meg tudok bírkózni egy-két részeg paraszttal, különben nem dolgoznék itt.“ mondom neki és remélem megérti, hogy nincsen szükségem a védelmére.