Szorgosan pötyögöm laptopom billentyűzetét, még csak nem rég értem haza az órámról, de már nekiálltam tanulni, mivel jobb dolgom sem akad és a beadandó nem írja meg magát, pedig volt, hogy nagyon szuggeráltam és kérleltem. Fülhallgató a fülemben, benne kedvenc zenéim váltják egymást, ez segít, hogy teljesen kizárjam környezetemet, nem érdekel odakint mi zajlik, nem érdekel, mi van a szobámon kívüli házban, nekem az a dolgom, hogy ezt most megírjam és senki sem zökkenthet ki belőle...
Megcsörren a közvetlenül kezem mellett lehelyezett telefonom, mire ránézek a képernyőjére. Ismeretlen számot ír ki. Kiveszem a zenét a fülemből, leállítom és már nyúlok is érte, hogy felvegyem.
- Halló, tessék? - szólalok bele udvariasan, mire meghallom Christopher hangját és meghűl bennem a vér. Rögtön kihúzom magam eddig kissé görnyedt és laza testtartásomhoz képest, főként a meglepettség miatt, hiszen nem számítottam a hívására, nem kerestem, mert hagyni akartam mindkettőnknek egy kis időt a legutóbbi találkozásunk után. Mosolyodnék el örömömben, hogy ő keres, ám ehelyett ijedtté válik az arcom, ahogy hallom, hogy Chris bajban van. Nem tudom miért, de hatalmas öröm lep el, hogy engem hív és engem kér meg, hogy menjek el érte, fogalmam sincs, hogy miért én lettem ez a személy ki segíthet rajta, de borzasztóan jól esik és már pattanok is fel a székből angyali vigyorral.
- Persze, azonnal indulok! Mindjárt ott leszek! - azzal kinyomom a hívást és otthagyok mindent az íróasztalomon úgy ahogy vannak, bekapcsolva, füzet nyitva, toll rajta, csakis telefonomat vágom zsebre és még futásnak eredés előtt lekapom a pulóveremet a székem támlájáról. Rohanok a garázsba, nem érdekel, hogy ki láthat meg, de ha fel is figyelnek rám, nem tudnak megállítani. Behuppanok az autómba, az én saját autómba, amit még huszadik születésnapomra kaptam, fénysebességgel bekapcsolom az övemet és nyomkodom a képernyőt, hogy beállítsam a célt, de azt se tudom mit akar, rányomok, hogy utak, erre tök mást hoz ki, felidegesít, sietnék, erre ez itt szerencsétlenkedik. Mikor végre megtalálom a mezőt, ahova beírom az általa említett út nevét, Hillside út... de nem hozza ki, de mi az hogy nincs ilyen, mikor Chris ezt mondta... aztán beírom még hatféleképpen szélsebesen és az egyiket felismeri, azonnal be is állítja az útvonaltervet, én meg meg sem nézem, hogy tényleg az a helyes, már indítom a motort és közben emelkedik előttem a garázs ajtaja. Félig kigurulok a garázsból, ekkor villan fel a műszerfalra helyezett telefonom, hogy üzenet érkezett, azonnal mutatja, Chris írt.
Szakad az eső! Itt még nem, de ott már szakad az eső, ez azt jelenti, hogy akár el is ázhat, mi másért írta volna. Két másodperc telt el az olvasása óta, hogy behúzom a kéziféket és kirontok a kocsiból, hogy felrohanjak újra a szobámba, totál nem érdekel, hogy a kocsin égnek a fényszórók, az ajtaját se csuktam be, meg a motor és jár, ráadásul félig kilóg a garázsból. A szekrényemhez futok és kirántom onnan a melegítőmet, fordulok hogy visszamenjek, de rájövök, hogy ez nem az ő stílusa, nem akarom kellemetlen helyzetbe kényszeríteni, úgyhogy kihúzom az egyik legjobb ingemet is, meg egy másik farmert, nézek tovább, mik vannak még itt a szekrénybe, egy elegáns pulcsit is viszek neki, mert biztosan nagyon fázik, aztán meglátom az alsónadrágjaimat, nyúlok érte, bár egy pillanatra megtoppannak kezem, mondván, hogy ez lehet már túlzás, de végül is elviszem, mert ha bőrigázott, akkor még jól jöhet. Persze egy törülköző sem maradhat el.
Egy hatalmas halom ruhatóccal a kezemben hasítok végig ismételten a házon, rádobom őket a hátsó ülésre, aztán rátaposok a gázra, hogy elinduljak végre. Kihajtok a kertkapun is, rákanyarodok az útra, s hangosan felbőg a motor, ezzel jelzi tán még a szomszédok számára is, hogy nagyon elindultam. Jól elidőztem, szóval sietek az utakon ahogy tudok, ráhajtok az autópályára, de már pár kilométer után látom, hogy kezd bedugulni, szóval egy erős kormánymozdulattal lehajtok az épp megjelenő kijáraton és más irányt választok. Benyomom a fűtést is, hogy jó meleg legyen.
Azt mondta, hogy vigyázzak? Aggódik értem? Vigyorogva vezetek végig az úton, nem tudok betelni azzal, hogy tényleg engem hívott és nem mást, azt érzem, hogy ez hatalmas dolog. New York külvárosához érve tényleg elered az eső, meglököm az ablakmosót, először csak gyenge fokozatba, aztán egyre jobban szakad, úgyhogy végül teljes sebességgel mozog itt előttem ez a vacak, annyira idegesítő, hogy legszívesebben letörném, de nem látnék rendesen nélküle sem. Magam mögött hagyom azt a szakaszt, ahol dézsából öntötték az esőt, már nem annyira heves, de azért esik. Azon az úton vagyok, amit Chris mondott, azt hiszem. Hatalmas pásztázó szemekkel figyelem, hogy vajon hol lehet, nem szabadna gyorsan hajtanom, de váratni sem akarom.
Kezdek pánikba esni az ablaktörlőtől és attól, hogy nem találom sehol, azonban ekkor kezd kirajzolódni egy éles guminyom. Fékezek és lassabban haladva követem, még ágaskodok is az ülésben, hogy jól lássam merre tart, jó hosszú és ijesztő, sár is került az útra. Majd meglátom az autót, először a fekete hyundait szúrom ki, majd előtte a fehérséget, eskü fogalmam sem volt eddig, hogy az mi, s még közelről sem tudom teljesen felfogni, hogy valóban Chris guggol a földön, a sárban, miközben szakad az eső? Miiiii?
Még relatíve így is gyorsan mentem, úgyhogy jó szolgálatot teljesít a biztonsági övem, mikor megállok közvetlenül mellette, kicsit lehúzódva. A fényeket rajta hagyom, igazából a motort se állítom le, nem csinálok én semmit sem, csak kipattanok az ülésből és rohanok Christopherhez. Ijedt és érthetetlen tekintettel közelítem meg, de mielőtt bármit mondhatnék én, mögé lépek és derekánál átkarolva magamhoz húzva próbálok felállítani a földről.
- Jézusom, mi történt? Chris, megsérültél? Eltört a lábad? Hívjak mentőket? - kérdezem gyorsan egymás után hangosan és nagyon nem érdekel, hogy én is sáros leszek ahogy felhúzom őt, vagy hogy megázok. Borzalmasan néz ki, vagyis nem, még mindig rohadt jól néz ki, de tiszta sár, víz és kifehéredett, teljesen meghűlt már, de ezt nem is értem, miért nem ült nyugton az autóban, vagy kirepült volna fékezés közben? Nekiment a fának? Nagyon?
- Ne aggódj, mindjárt melegben leszel, hozta... megsérültél? Megsérültél! - nézek vele szembe végre miután felkelt a földről és szembetalálom magam a vércseppjeivel a sérülésével ami homlokán már sárral is keveredik. Nenenenee! - Ki kell tisztítani a sebet, különben elfertőződik! Ülj le ide, mindjárt jövök! - felnyitom a csomagtartót fénysebesség felével és előveszem az elsősegély dobozt. Rögtön visszamegyek hozzá, szegény nagyon beverhette a fejét, mert kicsit bódultnak tűnik. Leguggolok mellé,  egyik térdemmel megtámasztom magam a földön és először alkoholos löttyöt öntök a sterilizált kendőre.
- Kérlek, hátra tudnád dönteni a fejed? És ezt meg tudnád fogni kérlek?- kérem meg szapora levegővételek közben, kezébe nyomok egy már kinyitott esernyőt, aztán kezemet tarkójára teszem, hogy megtámasszam feje súlyát és ne nyakának kelljen. Ezután kezemben tartva fejét, fölé hajolok és óvatosan hozzá érintem a sebéhez az alkoholos kendőt. tudom, hogy borzasztóan fájdalmas, ezért nagyon gyengéd mozdulatokat teszek, viszont nem hagyom abba, amíg a seb tiszta nem lesz. - Bocsi, bocsi, mindjárt kész! - szipogom, mert nem akarok neki fájdalmat okozni.
Leragasztom a sebet és, addig nem is engedem el, míg előtte guggolok, addig úgysem tudna felállni. ahogy kész, felállok és neki is segítek felkelni. sietős vagyok, kissé kapkodós, mert nagyon hideg van így vizesen.
- Hogy érzed magad? Annyira sajnálom, hogy ez történt - mondom, miközben már az autómnál vagyok. - Hoztam neked száraz ruhát, mind ott van bent a hátsó ülésen.

Nagyon megijedek, ahogy meglátom, hogy Chris ott ül a sáros földön, rögtön arra gondolok, hogy fájdalomból teszi, nem tud felkelni, megszédült, eltört a lába, bármi, ezért gyorsan fékezek és már rohanok is mögé, hogy a legbiztosabb támaszt adjam számára. Felhúzom, de pontosan tudatában vagyok annak, hogy így az én pulcsim is koszos lesz, természetesen ez a legkevesebb és nem azért mert magamhoz ölelhetem a sérült Christophert, nem, azért, mert segítségre szorul, azért jöttem és már itt is vagyok, igaz megvárattam körülbelül húsz percig, de nagyon próbáltam az időt minimálisra csökkenteni és egy-két dudáláson kívül semmi következménye nincs a gyorshajtásomnak. Vagyis, még.
Mihelyst feláll, végignézek rajta, szóval nem tört el semmije, szédül, instabil a koordinációs érzéke, hisz kapaszkodik belém, biztosan beverte a fejét és lám, ott a bibi a homlokán, csakhogy ez engem még nagyobb sokként ér, hiába tudtam, már a mellkasát bámulva is, hogy ott biztosan lesz valami csúnyaság. Nem akarom, hogy fájjon neki, el fog fertőződni a sebe ennyi piszoktól. Még sosem nyújtottam élesben komplett elsősegélynyújtást, ilyeneket mindig csak az egyetemen csináltam, na meg mikor megszereztem a jogosítványt, a szabályok és az egészségügy sima ügy volt, de a vezetés... na azt inkább hagyjuk. Szerencsére azóta ura vagyok a pedáloknak és senki se szól be, hogy nem így kellene csinálni.
Minden olyan gyorsan történik, igazából hazudnék, ha teljesen tisztában lennék a mozdulataimmal, mert nem, azok jönnek maguktól, agyam az valahol az egekben jár. Örülök, hogy mindenben a partnerem, durva, hogy még nem szólt hozzám, ez nagyon aggaszt, mivel sosem jelent jól, ez a sokkos állapot jele, ami nagyon nagy baj, ilyenkor beszélni kell a sérülthöz, de hát én pont az csinálom, igazából nagyon sokat beszélek hozzá és magamhoz is.
Megtámasztom kezemmel fejét, bár megremeg testem egésze, nagyon közel vagyok hozzá, túlságosan is, de most koncentrálnom kell, csakis a sebet figyelem és közelítem hozzá a kendőt, mikor kezem alatt Chris testem összerándul és egy újabb tüsszentés töri meg a természet hangjait, kicsit én is megremegek benne, egy pillanat erejéig megfagyok. Még sosem tüsszentettek rám! Főleg nem ilyen közelről, de ez is felkerül a Chris-megvolt lista lapjára.
- Egészségedre! Egy forró fürdőt mindenképpen ajánlanék mikor hazaérsz - felelem a tüsszentés incidens után, tekintetem a szemeire fókuszálódik, sokáig nézek íriszeibe, aztán leugrik a szájára, mire magamhoz térek, hogy ezt most azonnal fejezzem be, mert múltkor már beégettem magam, tudja, hogy vonzódom hozzá azok után, meg amúgy is, vérzik, te jó ég! Óvatosan tisztítom ki a sebet, tudom hogy nagyon fáj neki, tudom, hogy szörnyen csíp, érzem hogy szorítja testem, így nagyon nehéz koncentrálni, de erős vagyok és nem gyengülök el, amíg kész nem vagyok.
Tekintetünk újra találkozik, kérdőn nézek rá és próbálok szemeiből olvasni, hogy érezheti most magát, hozzáérek tiszta kezemmel vállához és szinte fáj, hogy mennyire hideg. Főként ez késztet arra, hogy felálljak előle, már szinte az ölében ültem, de ez most nem alkalmas hely és idő erre, felkelek és felsegítem, s az autómhoz megyek, hogy még nagyobb meleget csináljak odabentre. Hallom a nevemet, mire azonnal ránézek, aggódva várom szavait, de a teljes értetlenség fog el azok után.
- Miért nem? Nem lesz baja, majd megtisztítom ha koszos lenne - lépek oda mellé. - Már így is átfagytál, nem öltözhetsz át idekint - folytatom értetlenül, de számomra teljesen evidens, hogy beül és ott szépen melegben és javarészt takarva átveszi a szükséges darabokat. Arról nem is beszélve, hogy a Hyundai örököse nem pucérkodhat egy nagyobb úton ilyen időben. Ahh, néha nagyon nem tudom megérteni a gondolkodásmódját.
Elveszem tőle az esernyőt és kinyitom neki az autóm hátsó ajtaját ahol a ruhák is vannak, mintha csak egy biztonsági őr lennék, vagy valami kiszolgáló személyzet, az esernyőt rendíthetetlenül tartom felette. Szemkontaktussal is noszogatom, s még köhögdécselek kettőt is, hogy érezze, ha sokáig nem száll be az autóba, akkor engem is meg fog betegíteni és nem csak magát. Értem én, KIA-ba nehéz beszállni, pedig nagyon kényelmes.
Amint végre beül, rázárom az ajtót és gyorsan beszállok én is a vezetőülésre. Hátrafordulok hozzá, gondolom meglepi a halomnyi gönc, pedig azok nem véletlenül vannak ott.
- Válogass kedvedre, mindet neked hoztam - biztatom, majd újra előre fordulok és egy kicsit igazítok a visszapillantó tükrön, hogy láthassam, mikor végez az átöltözéssel, de csakis ezért. Fél szemmel szemügyre veszem a hyundait is. Nem látok rajta nagyobb sérülést a kereken kívül, bár nem az út felőli oldal kapta el a fát. - Jól kisodródtál! De örülök, hogy nem lett nagyon baj és egyben vagy - fújom ki a levegőt, bár Chris nincs teljesen jól, de megvannak a végtagjai és az eszmélete is. Várok még egy kicsit, majd ismét hátra fordulok, hogy megnézzem, vajon melyik ruhát választotta.

Nem értem, hogy miért tétovázik, direkt maximumon van a fűtés, direkt mindent elkészítettem neki, hogy kényelmesen át tudjon öltözni. Majdnem kiugranak szemeim a helyükről, ahogy meghallom, hogy félti az autómat, hát én nem féltem, van még pár, de Chrisből csak egy, viszont ha ez lenne az egyetlen autóm, akkor sem érdekelne annyira, mint Christopher állapota. Az ember az első, minden más mellékes és ezt nem csak azért mondom, mert orvosnak tanulok, valóban így gondolom.
Még sosem játszottam inas szerepét, általában nekem szokták kinyitni az ajtókat, ám jelenleg én állok teljesen kihúzott tartással az ajtót fogva és várva Christ, hogy üljön be. Én aztán mindent megteszek, hogy beszálljon, amúgy sem nagyon lenne más választása, esküszöm beráncigálnám oda, ha önszántából nem mozdulna, szerencsére erre nincs szükség és már zárhatom is utána be az ajtót.
Gyorsan beülök a vezetőülésbe, már én is vacogok a hideg levegőtől és a vizes, sáros pulcsitól. Amíg egyértelműen hallom hátul a mocorgást, addig próbálom magam visszafogni és nyugalomban megvárni, hogy Chris átöltözzön. Hallom, hogy elég lassan megy neki, amit természetesen megértek, mondjuk megfordul a fejemben, hogy esetleg segítek neki, de tanulva a múltkori esetből, lehet inkább nem kellene, úgyhogy belesüppedek a kényelmes ülésbe és meghúzom magam. Kinézek az ablakon és végigmérem az autót. Nem látok rajta akkora sérülést, igazából nem értem, hogy tudott Chris ennyire megázni és a sárban kötni ki, mikor be is húzódhatott volna az autójába. Biztosan megvan az oka, viszont nem nagyon van jogom nekem számon kérni őt.
Végül hátranézek, örülve-szomorúan látom, hogy Chris már átöltözött, s ezzel egy időben meg is pillantom a mögöttünk megálló nagy járművet. Hihetetlen, hogy eddig tartott nekik kiérni. Chris intézi az ügyet, én csak mosolygom magamban azon a kifejezésen, hogy „gyorsan megjöttek”. Hamar lerendezi a dolgot, a vontatós emberek már nem ennyire pikk-pakk dolgoznak, figyelem őket az ablakból, aztán meglátom, hogy Chris is mennyire görcsösen nézi őket, ilyen arcát sem láttam még, talán csak akkor, amikor majdnem megfulladtam. Szóval ezt azt jelenti, hogy csak egy autó szintjén vagyok? Vagy hogy már egy hyundai autó szintjén vagyok? Fogalmam sincs, hogy mire kellene vezetnie ennek a gondolatnak, úgyhogy megrázom fejemet és inkább tovább bámulom hol Christ, hol pedig az autóját. Észreveszem mennyire ökölbe szorítja a kezeit, nagyon izgul miatta, vagy mérges talán magára, szóval kikapcsolom az övemet és az ajtó nyitójára teszem kezemet, hogy hátramenjek hozzá megnyugtatni őt, ám ekkor hallom, hogy csattan az öve, ez egy pillanatra megtorpanásra késztet, majd lenézek a pulcsimra, ami kicsit sáros lett, ahogy emeltem fel a földről.
Nehéz megállnom, hogy ne nevessek a felvázolt szituáción, de nem fogok pofátlan lenni, el tudom képzelni, miken mehetett keresztül és nagyon szerettem volna, ha ez meg sem történik vele.
- Pedig az amerikai utakat a legjobbnak mondják… - húzom számat és reflektálok a defektekre, amik elég brutálisak. - Semmi baja nem történt volna az autódnak, így viszont ha megbetegszel, akkor egy hétig törölhetsz minden munkát! - mondom úgy, hogy ő is érezze a felelősségét, mert gondolom az egészségének védelmével nem sokra mennék, ismerem már annyira és ha munka van, akkor nincs vicc.
Kikapcsolom az övemet és a két ülés között hátrahajolok. Elsőként kibújom a sajátomból, olyan magasra emelem kezemet, amennyire engedi a belmagasság, ahogy húzom le a pulcsit, szinte végig jön vele a pólóm is, de nem vagyok szégyellős, a szaunázás után szinte már nincs is mit rejtegetnem előtte. A levett pulcsit oda dobom ahol Chris vizes ruhái vannak, majd a megmaradt ruhák között kezdek turkálni. Ha most valaki jönne szemben, akkor csak egy nagy segget látna, de engem cseppet sem érdekel, turkálok a ruhák között és két pulcsi közül vacilálok, ám inkább a sportosabbat választom, hogy az elegánsabb megmaradjon neki. Így hát sportmelegítő felsőre cserélem le a mostani egészen csinos, bár sáros felsőt. Gyorsan magamra cipzározom. Mielőtt újra visszahúzódnék az ülésembe, vetek egy pillantást a már főként száraz Christopheren. Aranyosan elvigyorodom.
- Félregomboltad - mosolygok folyamatosan, mert ezt nagyon cukinak találom, főleg tőle, akiből sosem néztem volna ki, hogy sikerül neki.
- Várj! - mocorgok és addig ficánkolok, amíg mellette nem termek. Igen, átkúsztam a két ülés között. - Biztosan nagyon megkeményedtek az ujjaid a hidegben - felelem aggódóan, de még mindig mosolyogva, mert ettől nem bírok betelni, majd a legnagyobb gyorsasággal és persze Chris engedélyével megkísérelem kijavítani a hibát.
- Szabad? - azért engedélyt kérek tőle, mert lehet a halálba kíván ettől.
A történtek utána ezúttal körbe megyek, hogy visszajussak a vezetőülésbe, ott becsatolom magam és végigsimítok a kormányon.

- Nem ülsz mellém? - kérdezem Christ, miután felvette a pulóverét, majd arra is egy másik darabot, igen érdekesen néz így ki, nem azért mondom, de legalább biztosan nem fázik. Ennél jobban tényleg nem tudok fűteni.

Egész eddig abban a hitben voltam, hogy az amerikai utak mennyire jók, de amióta itt élek, sorra tapasztalom meg ennek ellentétét. Bizony érzem, hogy jobban ráznak, mint Seoulban, idefelé is ezt éreztem, de azt gondoltam, hogy már a motor bőg, amiért annyira meghajtom, de nem vagyok őrült, azért kétszáz kilométer per óra fölé nem mentem, addig meg simán bírnia kell, ám itt a tökéletes bizonyíték, hogy mennyire nagy tévhit ez, márpedig ha Chris autójának felnijeit ennyire tönkre vágta, az az út viszont közel sem tökéletes. Csak remélni merem, hogy visszafelé nekem nem ez lesz a sorsom, márpedig sietni akarok, hogy nehogy megfázzon még jobban Christopher. Nem értem, miért nem ült be az autójába, aggódok érte, nagyon is, hiszen látszik, hogy nincs jól és szeretném, hogyha legközelebb hasonló eset érné - nem feltétlenül saját kocsijával -, akkor igenis üljön be a gépjárműbe, mert azt le lehet törölni, a betegséget azonban nem lehet ilyen egyszerűen eltüntetni.
Meglep, hogy mennyire erősen és már-már támadóan válaszol, ha nem is látja arcomat, az teljes meglepettséggel mered a messzeségbe. Csak hallgatom, levegőt sem merek venni, mert megfagyasztja bennem a vért is. Az utolsó szavak mérhetetlenül belegázolnak a szívembe, nem bírok sokáig megszólalni. Fáj azt hallani pont Christophertől, hogy jobban vigyáz rá, mint saját épségére, mintha egy ember élete nem érne annyit, mint egy nyavalyás autóé, sosem hittem, hogy ilyen gondolat létezik bárki fejében is, még azt is elhittem, hogy apámban sem fogalmazódnak meg ehhez hasonló mondatok, s mégis most ezt hallom füleimmel. Lepillantok, ajkaim megremegnek, mert érzem, hogy mondanom kell valamit, de egyszerűen nem tudok. Most nyer értelmet minden, az egész múltam és bizony ennek tudatában még jobban félhetek. Hogy Chris kimondta, pont Ő, akiben veszettül hittem, hogy nem olyan, mint apám és bátyám, ettől bele sem merek gondolni, hogy odahaza nálunk mennyire tartják egy ember életét. Mennyire tartják az én életemet? Ha bántanám a Kiát, mennyit számítana, hogy ember vagyok? Ők még sosem ütöttek meg egy autót, mert a járgányok épségére jobban vigyáznak. És mi van az én épségemmel? Mi van az én kék halántékaimmal? Mi van Chris megfagyott testével? Ránk ki vigyáz? Sophie nagyon vigyáz Chrisre, ahogy én is.
- Értem… - suttogom és megerőltetem magam, hogy ne remegjen meg a testem. Túl kell jutnom ezen, most nincs hová menekülni, ráadásul az üzletemberek gondolkodásmódja - bármennyire is siralmas és ijesztő számomra - nem változtatja meg a tényeket, se engem, márpedig Chris akkor is a betegség határán van, vagy már nyakig benne és akkor is szörnyen szarul érzi magát, nekem pedig ő fontosabb, mint az autója, vagy épp a saját autóm, sőt… akár még nálam is.
Mielőtt indulnánk, nekem is át kellene öltöznöm, úgyhogy leveszem a pulcsimat és keresek egy másikat. A fájdalmam nem múlik el gyorsan, de megtanultam együtt élni vele, sokszor történt már ilyen, gond nélkül tudok mosolyogni attól még, ez mindössze egy újabb pofon volt nekem, hogy rájöjjek, milyen ember nem akarok lenni.
Öltözés után veszem észre, hogy Chris rosszul gombolkozott be, ez annyira aranyos, hogy már mosolyogva kúszok hátra a két ülés között. Ha szabadok lennének kezei, most a saját két tenyerem közé venném azokat, hogy megmelegítsem, ám a múltkor történtek után félek vele testi kontaktust létesíteni és most már nincs is vészhelyzet, már nem vérzik. Viszont kényelmetlen lehet így utazni, szóval felajánlom, hogy esetleg újragombolom helyette az ingjét. Izgatottan, de lelkesen várom a reakcióját. Sokáig várok, hogy vajon hallgatás ebben az esetben is beleegyezést jelent, s csak akkor nyúlok végül a gombokhoz, amikor jobban felém fordul. Vékony ujjaim szaporán munkához is látnak, egy szempillantás alatt kigombolom az ingjét, bár nem tudom nem piszkosul élvezni, hogy ezt tehetem. Érződhet rajtam a precízség és a pontosság, tökéletesen úgy mozognak a gombok, ahogy én azt megkövetelem tőlük, a szikékkel is hasonlóképpen bánok egyébként. Valójában nagyon meglepett, hogy Chris beleegyezett, a kocsijához biztosan hozzá se nyúlhatnék, de nekem nem is az a fémcucc kell, hanem ő. Sophienak igaza volt, lehet hogy én a  fiúkhoz vonzódom, de legalább nem az élettelen dolgokhoz és erre én büszke vagyok, sőt, még arra is büszke vagyok, hogy pont Chris került szememben abba a tartományba ahol Párizs óta senki sem járt. A szülők meg… hát, fogalmazzunk úgy, hogy ők le vannak tojva.
Miután kigomboltam az ingét, vissza is kell gombolnom, ez már nem megy olyan gyorsan, de amennyi inget kell nekem is hordanom, már van gyakorlatom ennyi év után. Nem mellesleg, utálok gombolgatni, de ezt most élvezem. Már a fele megvan fentről lefelé haladva, mikor megrezzenek, ahogy észlelem, hogy Chris felém dől,  rögtön kapok is hátához kezeimmel, mert egyből arra tudok gondolni, hogy elájul, így ijedségtől heves artériás szívverésembe fúrhatja arcát és fúrja is! De megszólal, úgyhogy tudom, nincs baj. Megnyugszik testem és határozottabban átkarolom derekát miközben hallgatom. Még sosem láttam ilyennek, de ez persze semmit sem jelent, a durva az, hogy sosem hittem, hogy Chrisnek van ilyen arca is. Most leginkább egy elkeseredett, szomorú kisfiúhoz hasonlít, aki odabújik hozzám törődésre és vigasztalásra vágyva. Összeszorul a szívem és szorosan magamhoz húzom, annyira próbálom átkarolni és karjaim erődjébe zárni, hogy akaratlanul kúszik fel a begombolatlan ingének aljának anyaga alá a kezeim. Bőrének bársonyosságától megbizsergek, le is hunyom a szemeimet, élvezem azt az ölelést, ami mindig nagyon akartam, de soha senkitől sem tudtam ennyire szorosan megkapni. Érzem nyakamban Chris lélegzetét, túl izgató is, s félek, hogy kezdek tőle keményedni. Annyira nehéz bármit is mondani, de még nehezebb nem elveszni ebben a pillanatban, legyünk még itt egy órát vagy kettőt, csak így… Christopher Nam, te fogsz az őrületbe kergetni!
Köszönete az, ami felébreszt és működésbe hozzá az eszemet, merthogy nagyon elvesztettem az utóbbi pillanatokban az biztos, noha nem segít, hogy a nyakam ajkának minden rezdülését érzékeli és ha ezt teszik velem, akkor általában, megvadulok. Nyugalom Aiden, még akkor is higgadtnak kell maradnod, hogyha Chris teszi ezt, hiába biztos, hogy nem hetero. Ez az alkalom is csak a feltételezésemet igazolja, ami már nem is kétséges. Már odahaza is megfogalmazódott bennem és szinte száz százalék, hogy jól érzem.
- Ez is csak azt igazolja, hogy remek sofőr vagy! Amennyit az utakon vagy, lenyűgöző, hogy egyszer sem történt semmilyen baleseted, márpedig sokszor nem a vezető hibájából történnek ezek, most sem miattad volt, hanem vacak az út! Nem is lehetne más, mint a kedvenc kocsid nem? Hiszen ő van veled mindig, különösen nagy alkalmakkor, de helyrepofozzák és újra veled lesz. Olyan ez, mintha valaki megbetegszik és orvoshoz kell mennie. Attól még visszajön hozzád, meg kell neki egy kis gyógyszer, ahogy neked is, de ha engeded, én szívesen rád nézek akár naponta is és garantálom, hogy nem telik majd egy hétbe se, hogy teljesen rendbe gyere! - Ahh, annyira akarom, hogy Chris legyen az első nem hivatalos betegem, tuti hogy pár nap és kutya baja se lenne, annyira oda fogok rá figyelni és nyeletem vele a mézet és a kapszulákat percre pontosan, mindig bebugyolálom meleg ruhákba, hogy amíg dolgozik is, ő melegen tartja a testét és még a papír zsebkendőit is folyamatosan cserélem, hogy azoktól se betegedhessen vissza.
Szinte bújok a fejemmel hozzá, vizes hajtincseihez és mosolygok a boldogságtól, hogy még mindig ölel és hogy esetleg mi lenne, ha megengedné, hogy én legyen a kinevezett orvosa. Érzem, hogy felegyenesedik és kezeit vállaimra teszi, mire gyermeki és hálás mosollyal nézek viszonzatlan szemeibe az utóbbi perceket megköszönve, bár rettenetesen megnehezítette az önkontrollomat.
- Egészségedre! Ha rajtam múlna, két nap után már nem tüsszögnél! - kampányolok magam mellett még mindig mosolyogva, de nem erőltetem tovább, inkább zsebemből kihúzok egy papír zsepit és átnyújtom neki. Ezúttal engedély nélkül hajolok közelebb az ingének alsó feléhez és befejezem a még mindig befejezetlen gombokat.
- Tudod… nekem nagyon tetszik, amikor ilyen bújós vagy - félig komollyá válik a kifejezésem, mert ez többet jelent számomra a kijelentett szavaknál. Azt szeretném, hogy tudja, imádom, amikor megérint, amikor közel hajol hozzám, amikor megosztja velem az érzéseit, még ha ezzel konkrétan az is árulom el, hogy nagyon bejön nekem.
Még egy kicsit nézem őt teljes testemmel felé fordulva, elveszek tekintetében, túlságosan is, mert eszembe jutnak filmjelenetek - és nem csak filmjelenetek -, arról, hogy miket szoktak csinálni a kocsik hátsó ülésén, beszívom ajkaimat, hogy nedvesek legyen és ettől a gondolattól felforr az arcom, úgyhogy muszáj kiszállnom és átülöm az vezető ülésbe. Már megint majdnem megcsókoltam!
Mikor lenyugszom végre, szólok Chrisnek, hogy nincs-e kedve mellettem hazamenni. Örülök, amint meghallom az ajtó hangját, s míg mellém ér, addig előhalászok egy százas zsebkendőt, amit odateszek az ölébe, ahogy becsatolta magát és ahogy látom… rendesen bebugyolálta a testét.
Nem bírok betelni a látványtól, itt ül mellettem Christopher egy alsónadrágvonalon átázott farmerben, egy már nem félregombolt ingben, meg még két pulcsin egymáson, ráadásul a felső nyakát felhúzta az arcáig. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy rejtőzködik, illetve ha nem ismernék egy-két szélsőséges divatot, azt mondanám, hogy Chrisnek nincs divatérzéke. De, ahogy most kinéz, még kissé durcásan, csendben és görnyedten, ez valami fantasztikus. Imádom!

Otthon valószínűleg hosszan fogok töprengeni azon, hogy mennyire fájnak Chris szavai, a tudat, hogy ő miként gondol többek között magára is, mint emberre, viszont ez az én gondom, amit jelenleg le kell nyelnem és továbblépni rajta, mivel a helyzet súlyosságán mit sem változtat. Nagy segítségemre van, hogy észreveszem, Chris nagyon aranyosan félregombolta az ingét, s ahogy ismerem, ez kellően zavarhatja ahhoz, hogy így is hagyja, úgyhogy minden hezitálás nélkül mászok mellé és emelem ujjaimat a gombokhoz. Persze, motoszkál bennem az ördög, úgy is fogalmazhatnék, hogy nem bírtam volna elszalasztani ezt a lehetőséget, elvégre mégis csak vetkőztetem, majd öltöztetem őt és ezzel szerintem bekerültem ahhoz a nem sok fő közé, akik ezt megtehetik, vagy megtették már vele.
Nagyon próbálok gyors lenni, hogy ne fázzon és ne érezze magát kellemetlenül, szerencsére sikerül parancsolnom a gomboknak, közben pedig érzem, hogy engem figyel, viszont ha rá pillantanék, akkor biztosan megakadna a gombolászás és nem lenne teljesen felöltözve és azt nem akarom, az pokoli lenne, szóval koncentrálok akár szikével dolgoznék. Csak akkor kapom fel a tekintetemet, mikor megérzem, hogy dőlni kezd. Elsőre megijedek, de amint megszólal már tudom, hogy nem ájulás történik és ez nem csak megnyugtat, hanem boldoggá is tesz. Lágyan elmosolyodom, békés arckifejezéssel húzom magamhoz és ölelem át. Lehet ilyen az igazi Chris! Bújós, szeretetéhes és közvetlen, mondjuk utóbbi talán nem, de nehéz értelmeznem a történteket, valami nagyon megváltozott benne és tudom, hogy én tettem és azt is tudom, hogy én akartam így, csak nála fogalmam sincs, hogy mivel értem el. Általában precízen ráérzek, hogy mivel tudok eljutni az emberek szívéhez - már ha akarok -, de nála olyan, mintha visszanyalna a fagyi és nem én tartanám kezemben az irányítást, hanem egy külső erő.
Annyira boldog vagyok, hogy közelebb húz magához és minél szorosabban fúrja nyakamba arcát, markolja ruhámat, sajnos pár pillanat erejéig el is felejtem, hogy miért vagyok itt és hogy ő neki miért kell itt lennie, csak belemerülök az ölelésbe, olyan, mintha már régóta ismerném és régóta összetartoznánk, s én lehetnek neki az, aki nyugalmat és békességet hoz el. Ez a gondolat pedig nagyon boldoggá tesz, még ha hazugság is. Határozottan nem szabadna ezt tennem, de inkább verjen meg apám mikor hazaérek, mintsem elutasítsam magamtól ezeket a pillanatokat.
Próbálom megvigasztalni, már tudom hogy kell neki érvelni, megtanultam ennyi idő alatt alapfokon Chris nyelvén, igaz kissé elnyúlik a monológom és végén félek is, hogy túl sok lettem megint. Nem válaszol, ez pedig vegyes érzelmekkel tölt el, nem igazán tudom, hogy jól vagy rosszul tettem, hogy kimondtam a szavaimat, úgyhogy behunyom szemeimet és testbeszédére összpontosítok. Márpedig érzékelem, ahogy egyre inkább szorít az ölelésén, de közben mégsem tűnik feszesnek, inkább ellazultnak, mondjuk ez sem azt jelenti feltétlenül, hogy boldog, ahhh annyira kezdek összezavarodni, hogy csak na, úgyhogy nyugton kell maradnom, mielőtt elrontanék valamit, így is valószínűleg nagyon elvetettem a sulykot azzal, hogy én akarom őt gyógyítani. Nem is értem mit gondoltam....
Felegyenesedik, mire kissé vágyakozóan engedem el, de tudtam, hogy ez nem tarthat örökké, már így is csoda volt a létezése is ezen perceknek. A tüsszentésre elmosolyodom, nem gúnyosan, hanem kedvesen és ismételtem utalok a felajánlásomra, azonban ezúttal sem jön rá reakció, szóval már biztosra veszem, hogy ezt nem szeretné, sok lenne még, megértem. Egy dolgot nagyon tudok, még ha nem is gondolnák rólam: várni. Igen, nem a piros lámpánál, hanem emberekre, de az ő esetükben türelmesen ki szeretem várni a megfelelő pillanatot, már ami a tetteimre vonatkozik, a szavaim... nos, igen, jobb lenne ha ki sem nyitnám a számat.
Gyorsan átnyújtok neki egy zsepit és befejezem az alsó gombokat is úgy, mintha mi sem lenne természetesebb, mondjuk már most látom, hogy ha minden igaz, akkor ő egy számmal kisebb méretet hord, de most ez is jobb mint a semmi. Megjegyzem, hogy mennyire tetszik nekem ez az énje, mintha kezdene feszültté válni a hangulat, vagy a légkör, nem tudom, mindkettő és észreveszem ujjait is, hogy keresik az ülés huzatát, nem válaszol nekem ismét, úgyhogy elengedem az utolsó begombolt gombot is és szemeibe pillantok. Tudtam, hogy valami furcsa, de arra nem számítottam, hogy csillogó szemeivel fogom szemben találni magamat, az arckifejezését nem tudja leplezni, ezt nem, ezt annyira ismerem, mert tudom mit érez, vagyis azt hiszem. Elveszek a tekintetében, már nem leplezem magam, szerintem tudja, hogy vágyom rá, annyira egyértelműek ha más nem, akkor szavaim. Megnedvesített ajkaimat kész vagyok az övéihez érinteni, közelről látom, hogy azokat nézi, hogyne látnám alig tizenöt centire tőle, ami tán fogy is, s bordáihoz, oldalának felső részéhez kapok, hogy megtámasszam magam és ne essek neki itt helyben felforrt testtel. Kiszökik ajkaim közül a bent tartott levegő ami egy halk nyögéssel egyenlő.
Elmegy egy autó mellettünk, alig hallom meg, csak utólag fogom fel, ahogy újra már értelemmel bíró szemekkel nézek az övéibe, nem állít meg, rohadtul nem csinál semmit csak várja, hogy megtegyem és ez a tudat az őrületbe kerget szó szerint. Míg eszemnél vagyok, eltávolodom tőle elengedem oldalát is egy apró simítás kíséretével és amilyen gyorsan csak tudok, a vezető ülésbe ülök.
Szinte lihegek a történtektől, ajkamat harapdálom. Ilyen könnyű lenne? Ennyi? Szinte kínálja magát nekem és szeme sem rebben még úgy sem, hogy nyíltan készülöm őt lesmárolni? Ez túl furcsa, túlságosan hihetetlen tőle, egy örököstől, akinek barátnője van.  A sokk hatására is megkérdezem, hogy nem akar-e mellém ülni, mire egyből lép. Már annyira elkószálnak a gondolataim őt illetően, hogy azt sem tartom kizártak, hogy szándékosan hívott az erdő közepére egy (az én) kocsi(m) hátsó ülésére, hogy ezt tegyük messze a várostól, de virtuálisan fejbe verem magam, mert Chris nem annyira elvetemült mint... én. Vagy nem tudom. Mindjárt megőrülök ettől a fickótól!
Azon túl, hogy végigmérem ezúttal kifejezetten az öltözéke miatt, igyekszem nem őt nézni. Felpezsdült vérrel az ereimben indítom a motort és teszek még egy utolsó pillantást a csatjára, mert szeretném biztosan tudni, hogy be van kötve mellettem.
- Indulhatunk? - kérdezem meg azért, nem mintha ne lenne egyértelmű, de így tudat alatt is szeretném, ha kész lenne, nem mintha rossz sofőr lennék, csak Aida végigüvöltötte mellettem az utat, mikor én hoztam haza a reptérről, de fogalmam sincs mi baja volt, biztos fájt a hasa.
Amint választ kapok, szétnézek az úton és megbizonyosodva arról, hogy senki sem jön, gázt nyomok és azzal az egy lendülettel nyomok egy száznyolcvan fokos teljes megfordulást az úton. Kicsit bele is csikorognak a kerekek és rájövök, hogy itt kapott defektet Chris, szóval nem nagyon kellene nyírni őket. Na már mindegy, eddig nem történt baj, úgy értem az elmúlt két másodpercben míg megfordultam. Magamhoz mérten közepes tempóba megyek, majd ahogy már eltelik kis idő az egyenes szakaszon, egyik kezemet leveszem a kormányról és megigazítom a pulcsimat, mert érzem, hogy hátamnál kicsit kényelmetlen, de szemeimet az úton tartom csak kicsit ficánkolok.
- Tudja még valaki, hogy mi történt? Úgy értem, hívtál mást is rajtam és a vontatókon kívül? - érdeklődök laza hangon, hogy mennyire számítok különleges személynek, de a történtek után nagyon is, illetve eszembe jut Sophie, aki biztosan nagyon aggódik érte. Na meg a szülei, ők tudják, hogy én viszem haza?  

Azt könnyen el tudtam képzelni, hogy még egy olyan esetben, mint ami akkor történt mikor hazavitt, teljesen ki fog akadni, jogosan tenné és most itt újra a vezetői ülésben azt gondolom, hogy arra fel lettem volna készülve, de erre ami történt nagyon nem. Chris nekem eddig minden volt mi példaértékű, mi olyan mint Adam, de mégis sokkal barátságosabb módon, de rá kell jönnöm, hogy teljesen el kellene felejtenem köztük a párhuzamot, mert nem indulhatok ki a közös személyiségjegyeikből. Engem az érdekel, hogy mi jár Chris fejében és ezek után nagyon nem tudom, szeretném sejteni, de már csak belegondolva is brutális, hogy esetleg Christopher is akarna engem és nem mellesleg annyira közvetetten ki is mutatja azt, ahogyan már egy ideje teszi. A golfozás lehetett talán a kulcs. Feltételezem megtudta vagy megérezte, hogy hogyan állok hozzá és ennek tudatában ő is közvetlenebben mer velem lenni, hiszen ugyanolyanok vagyunk, vagy legalábbis hasonlítunk, nem minden téren, de van közös bennünk. Nyugtázom magamat, hogy akkor nincs szükség rá, hogy ki is mondjam mennyire tetszik nekem, már tudja és elfogadja, ez hihetetlenül jó érzés, bár egyben ijesztő is. Az biztos, hogy nagyon boldog vagyok és végre igazán kellemesen érzem magam mellette, titkok nélkül.
Megkérdezem, hogy indulhatunk-e és nekem megfelelő a válasza, vagyis a hümmögése, még gyorsan rápillantok az övére, s hát nem tudom elkerülni hogy ne vegyem észre mennyire aranyosan összehúzza magát, el is vigyorodom, szemeim is mosolyognak, majd egy levegővétel után az útra emelem tekintetem. Elindulok, hisz nem akarok tovább várni, így is vártunk bőven az indulással és lehet Chris is már otthon akarna lenni végre, megértem és bár ha tehetném most tízzel hajtanék végig, de a kedvéért inkább gyorsan végighasítok az utakon, nehogy jobban megfázzon. Rögtön realizálom, hogy kissé erős lett ez a hirtelen megfordulás, de hát én kérdeztem tőle, hogy indulhatunk-e és mondta hogy igen, szóval elindultam.
Mondanám, hogy fél szemem mindig Chrisen van, de nem mondom ki, mert akkor megijedne ha eddig még nem tette. Hosszú egyenes út lesz még előttünk percekig, ezt tudva pedig elkezdek ficánkolni, hogy megigazítsam a kapucnimat. Igen, mindenre gondoltam csak saját ruházatomra nem, de nekem ez kényelmes, szeretem ezt a meleg pulcsit amúgy is. Perifériából látom, majd érdem is, hogy segít a küszködésben, úgyhogy hagyom is, hogy kifordítsa a kapucnimat, enyhén előre dőlök, ám testem meg-megremeg a történtek gondolatától, úgyhogy bedobok egy ártatlannak látszó témát. Egy nevet hallok, Sophiet, elsőre azt feltételezem, hogy ez a válasza és neki még szólt rajtam kívül, majd leveszi rólam a kezét és testem úgy könnyebbül meg mintha eddig sziklát tartottam volna vállaimmal nem mellesleg vezetés közben. Figyelem fél szemmel őt és gyorsan megvilágosodok, hogy nem őt hívta fel, hanem épp rájött, hogy illendő lenne felhívni valakit a családból is. Valójában meglephetne, hogy pont a húga ez a személy és nem mondjuk az apja, de az az igazság, hogy megértem. Ők ketten annyira jó tesók!
- Inkább aggódni, nem? - kérdezem, mert miért lenne mérges, mikor ez nem olyan dolog, vagyis ha Aida balesetezne én halálra aggódnám magam, igaz, most már Chris útban van hazafelé, úgyhogy láthatóan nincs semmi baj. Szinte hallom a lányt, hogy szidja a gumiban lévő nyomást, vagy az út súrlódási tényezőjét, sőt az egész fizikát, amiért cserbenhagyta a bátyját, vagy inkább nem segítette. Azért remélem nem szakítanak emiatt.
Hátrapillantok kérdőn a matatást hallva, de csak Chris hátába ütközik tekintetem, figyelem mit csinálhat, gondolom telefonját keresi. Úgy látom megtalálja, s mielőtt előrefordulna én gyorsan visszanézek az útra, mintha eddig is azt figyeltem volna. Némán és meglehetősen fegyelmezetten ülök a kormány előtt, feltételezem nem látja ahogy két másodpercenként a telefonjára próbálkozok pillantani, kicsit hajt a kíváncsiság, de igazából már ott elveszek, hogy csupa angol szöveg jelenik meg a beszélgetésükben, míg ugye az én esetemben a hangul-betűk dominálnak Aidaval és ritka esetekben Adammal. Chris egyáltalán mennyire tud még koreaiul? Nem most fogom kideríteni!
Bólintok egyet ahogy Sophieról mesél, majd be kell szívnom ajkaimat, mert majdnem kicsúszik a kérdés, hogy "űrprojektes szakkörön van-e", de honnan tudhatnám, elvégre nem is találkoztunk a folyóparton.  
- Jól tetted, hogy engem hívtál. Rendkívül örültem neki - mosolyodom el a távoli útszakaszra, de Chris tudhatja, hogy ez neki szól. Aztán persze csak nem bírom ki, hogy ne nézzek rá, furcsállóan figyelem, hogy mennyire belekúszik a pulcsimba, szinte ki se látszik a fél arca.
- Jó illata van? - pillantok vissza gyorsan az útra, de elsősorban őt figyelem némiképp huncut mosollyal. - A pulcsimnak jó az illata? - pontosítok és nem szívatom a kérdéssel, tényleg érdekel, hogy mit gondol az illatomról, illetve hogy mennyire könnyedén képes erről beszélni nekem.
- Tökéletes, köszönöm! - válaszolom a ruhámra, hisz megigazította és azóta nyugton vagyok. Ha azt mondanám, hogy nem az, továbbra igazítaná? Azt hiszem, azt nem igazán akarom most.
Meglepően egyből leszűröm, hogy újra Sophiera terelődik a szó, vidámmá válik arcom, mivel nagyon örülök, hogy kibékültek és megbeszélték a konfliktusukat, tudtam, hogy nem fog sokáig tartani közöttük a csend. Aztán miként folytatja úgy húzom én is egyre közelebb szemöldökeimet egymáshoz, félek hogy kezdem elveszíteni a fonalat és nem tudom mire gondol Chris pontosan, illetve Sophie velem kapcsolatban, majd kipattannak szemeim a helyükről és teljes mentális bénultság fog el. Amíg ő befejezi szavait, melyeknek tartalma már részlegesen ér csak el hozzám, addig tart nekem a fáziskésés időszaka, majd úgy érzem, hogy ezt sürgősen meg kell beszélnünk, szóval percek ide vagy oda, de rátaposok a fékre és minél gyorsabban, a fizikai határokon belül igyekszem megállni a kiával az út szélén. Mikor már áll az autó, teljes ledöbbentséggel fordulok felé teljes testemmel.
- Várj... - mutatok két kezemmel a levegőbe, hogy most senki se mozduljon, amíg ezt nem tisztázzuk, de én vagyok az egyetlen, aki őrülten mozgolódik csak. - Christopher! - mondom ki teljes nevét igencsak artikulálva, s egy pillanatra becsukom szemeimet, hogy megnyugodjak. Azt hittem már mindent tud velem kapcsolatban és ezért viselkedik így, de most már nem értek semmit. Hangom nem támadó, csak érződik benne a teljes megdöbbentség. - Egész idő alatt azt hitted, hogy nekem tetszik a húgod és a húgodnak is bejövök én? - nézek rá hatalmas ártatlan szemekkel. Jézusom szegény Sophie, mit kelhetett neki magyarázkodnia, pedig mi csak jól éreztük magunkat együtt, semmi több. Persze, megértem, hogy rögtön kombinál Chris, nem hibáztatom csak bennem annyira meg sem fordult ez a gondolat, hogy észre sem vettem, hogy egész idő alatt ez irányította Christ. Ami azonban virít az az, hogy Sophie tényleg nem mondott semmit a találkozónkról, ahol ugyanis mi tisztáztuk egymást, ennek egyébként nagyon örülök. Végül elmosolyodom kínomban, kicsit kellemetlenül érzem magam, vagyis eléggé, szóval tenyerembe is temetem vörösödő arcomat. Az kicsit sem ejt zavarba, hogy megmondjam neki, hogy nekem ő kell, az viszont nagyon is, hogy a húgával kavart össze engem.
- Oké, oké, tisztázzunk akkor most mindent, ami kimondatlan kérdés bennünk, jó? - mutatom meg ismét arcomat és meglehetősen erősnek érzem magam, vagyis simán képes vagyok elirányítani ezt az egyébként talán igencsak kellemetlen témát. - Nem vagyok szerelmes a húgodba, nagyon kedvelem, mint barát, de annál nem több. - Dőlök hátra az ülésben és próbálom komfortba helyezni magam. - A fiúkhoz vonzódom, tudom, elmondhattam volna hamarabb, viszont nem akartam egy konkurens cég örökösének így bemutatkozni, volt már belőle amúgy is problémám és féltem, hogy ennek tudatában nem akarnál velem többet találkozni. - Mindent elmondok, de nem sietősek a szavaim, nem kapkodom, hanem nyugodtan és jól hallhatóan megosztom vele mi én vagyok, a teljes fedetlen igazságot.
- Ne haragudj az imént történtekért, valamiért teljesen azt gondoltam, hogy mindezeket kiolvastad belőlem és vágysz a közeledésemre - sütöm le szemeimet az ölembe és nagyon elszégyellem magam, illetve összedől a kártyavár, mert ismételten azt érzem, hogy halvány fogalmam sincs, hogy akkor mi járhatott Christopher fejében és mit is akar ő pontosan. - Tényleg sajnálom! - nézek ismét rá, arcomon az őszinte érzéseimmel, elvégre nem akarom elveszíteni. Viszont bárhogy is lesz, szó szerint már mindent tud rólam. Igazából jó érzés titkok és kimondatlan gondolatok nélkül lenni, bár nem tagadom, hogy nagyon félek a reakciójától.

Kicsit érthetetlen számomra, hogy miért pont én lettem a kiválasztott, csak sejtéseim vannak, amik azonban annyira álomszerűek, hogy nehezen hiszek magamnak. Ami viszont biztos, hogy rendkívül boldog vagyok, amiért így történt és ezt elmondom neki. emlékszem milyen volt először mellette ülni az autóban, szinte remegtem a félelemtől, hogy mi lehet velem a terve, de most már annyira kényelmesen és boldogan merem önmagam lenni a társaságában, s ez az amire mindig vágyok, az ilyen családias légkör kell nekem és semmi több. Észre sem veszem már, hogy szinte megállás nélkül mosolygok, mindössze olykor jobban szélesedik szám, mint amikor elmondja, örül, hogy eljöttem és itt vagyok. Christopher nagyon aranyos ezekben a percekben, főleg ahogy beletemeti magát a ruhámba és ezt látva bátorkodok érdeklődni, hogy milyennek érezheti az illatomat. Ezúttal tisztában vagyok, hogy ez egy elég gonosz kérdés, de akkor is tudni akarom, meg hát edződnie kell, hogy kibírja mellettem hosszútávon. Oké, lehet nagyon nagyon gonosz vagyok.
Tökéletes pókerarcot veszek fel és teszek úgy, mintha komoly lenne a kérdésem és várnám a válaszát, míg belül a hátamon gurulok végig egy zöld mezőn a rózsaszínű ég alatt és kuncogok a látottakon. Ismerem már annyira, hogy nem fog elhamarkodott és nem alátámasztott választ adni, úgyhogy biztosra vehetem ahogy amit mondani fog az a valóság és nem véletlenül inhalálja be ipari mennyiségben a ruhám illatát. Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy nem a mosószert érzi, de azért bízok benne, hogy van ott némi Aiden-illat is. Hosszú csend után végül mégis képes meglepni. Nem is tudom mit vártam volna, igent vagy nemet, ám szava végighasít teljes testemen és úgy érzem, hogy mentem lefejelem a kormányt. El is tátom a számat és vágom félig lenyűgözött, félig örömteli arcot. Azt mondta, hogy "nagyon"? Megszorítom a kormányt és kiszúrom szememmel az utat, jó is hogy nincsenek nagyon autók előttem, mert lehet átgázolnék most egy lassú járművön, annyira nem érdekelnek az útviszonyok. olyan szívesen elmondanám neki, hogy mit gondolok az ő illatáról, de talán később, most nehezen tudnám kifejezni magam azon kívül, hogy elbódít az ő illata.
- Ez nagyon jót jelent - vigyorgok mint egy tök, de tisztában vagyok, hogy le kell nyugodnom, mert rosszabb vagyok mint egy kisfiú a játszótéren. Kapucni és Sophie újabb szóba kerülése segít visszakomolyodni. Először nem is ugyanarra gondolok, mint ő, vagyis feltételezem, hogy a veszekedésükről szándékozik beszélni és csak arról, ám ezúttal leesik és hatalmasat koppan is néhány szava. Mindent megértek, rájövök, hogy nem csak hogy furcsállva nézte, hogy esetleg én és Sophie együtt lennénk, de konkrétan ez határozta meg kettőnk és kettejük kapcsolatát is az utóbbi időben, basszus, miattam vesztek akkor össze! Azonnal megállok, mert ezt nem akarom, vagyis így már minden világos de ez egyben hazugság is, nem akarok hazugságban éli, főleg, hogy én azt hittem, hogy azzal, hogy Chris is nagyon közvetlen volt velem már ő is tisztában van az identitásommal és tetszik is neki. Homály vesznek kettőnk pillanatai, ez pedig pánikba ejt, nem mérgesen, hanem kissé kétségbeesetten szólítom meg.
Hogy lehetek ekkora hülye? Tenyerembe temetem arcomat és érzem, hogy égek mint a tűz. Álomvilágban éltem megint, pedig amit mond Chris magyarázatként az annyira jogos, hogy síromat ásnám legszívesebben.
- Igen és igazad van mindenben, nem fogtam fel, hogy így értetted, mikor Sophieról meséltél a golfpályán - felelem még mindig eléggé zavarban, ez egyértelműen az én hibám, holott tudhattam volna, hogy Chris szavai mögött konkrétan a Sophie és köztem lévő kapcsolat állt és nem csak valami kisebb szimpátia. Tudom, hogy melyik beszélgetésre gondol, most már.
Rengeteg érzelem kavarodik bennem, nem tudom, hogy szomorú vagyok, vagy inkább boldog, hogy ez megtörténik, a legjobbat akarom kihozni a kellemetlenségből és itt az ideje, hogy feltárjam neki a valóságot, s ha nem lesznek titkaim, akkor megtéveszteni sem tudom majd. Mély levegővételt követően dőlök hátra az ülésemnek és mesélek neki magamról, egy húzásra de mégis lassan és türelmesen. Ez vagyok én, immáron nyílt könyv, azonban ritka esetek egyike, hogy nagyon félek a reakciójától és a véleményétől. Hangomat követően ismét kicsit előre dőlök felé és aggódó tekintettel olvasom le minden rezzenését. Tökéletesen át tudom érezni, hogy mennyire ledöbbentettem, gyomrom összeszorul, mert úgy tűnik tényleg nem tudta, hogy hozzá vonzódom, így pedig nagyon rosszul érzem magam a történtek miatt. Bocsánatot kérek, azért mert nem mondtam el hamarabb és így közeledtem felé, még ha azt is hittem, hogy tudja, de nem feltételezhetek ilyeneket, amíg meg közli velem az illető és ez a bűnöm lényege. Hangom valóban enyhén szomorkás, de inkább visszafogott, szégyellem magam, de ha megbocsát és mellettem magam, nem utasít el magától, akkor én is meg fogok tudni bocsátani magamnak.
Ahh, bárcsak valahogy tudnék segíteni neki feldolgozni mindent mit elé tártam és hogy ne érezze magát ennyire kellemetlenül zavarban, az én testem is meg-megfeszült ahogy telik a csend, persze türelmes vagyok, mozdulatlanul és teljes csendben húzom magam össze képzeletben amennyire csak tudom.
Ahogy megmozdul és az ajtóhoz kap, úgy kapom fel én is fejemet. Arcomra kiül a teljes kétségbeesés, ajkaim is elnyílnak és hevesen áramlik tüdőmbe a levegő. Ne! Ezt ne! Érzem, ahogy mellkasom és testem nagy része remegésbe kezd a tudattól, hogy Christopher itt készül hagyni, s inkább lenne az erdő közepén, mintsem velem egy autóban. Mikor nyílik az ajtó, elgyengült kezekkel kapok Chris felsője után, bár nem kapom el annyira erősen, hogy megakadályozhatnám a kiszállásban. Nem leplezek semmit, a halálfélelem néz ki így az arcomon, ahogy Chris feltételezett magától való ellökésének tudata, s kiszokik belőlem az összes levegő ahogy megszólal. Nem sírok, most nem is tudnék amennyire rettegek, elengedem a pulcsija anyagát ahogy kéri, de mellkasom szüntelenül emelkedik és süllyed, szemeimet ha akarnám se tudnál levenni róla.  
- He? - nyögök fel erőtlenül, mihelyst mondja, hogy nincs miért bocsánatot kérnem és megcsillan bennem a remény, hogy talán más szándékai vannak, mint nekem elsőre tűnik, de aztán kicsatolja az övét is és én végelkeseredetten bámulom csak a mozdulatait. Nagyon nagyon megdöbbenthettem, valójában nem gondoltam volna, hogy ennyire le fogja sújtani az, hogy meleg vagyok, ez Amerikában egy eléggé elfogadott dolog, de majd' összetörik a szívem, ahogy látom miként eltemeti arcát.
A vezetőülésben húzom össze magam, nagyon szeretnék neki segíteni, de hozzáérni sem merek. Megrázom a fejem, mert nem kell bocsánatot kérnie, teljesen megértem már, hogy mit miért tett. Meg hát, nem tudhatta...  
- Aggódó testvér vagy és ez nagyon szép dolog! - vigasztalom és próbálok valahogy segítséget nyújtani neki a heves gondolatai között.  Vállaim leesnek, már nem annyira feszült a testem, a remegés is kezd csillapodni, talán már megbarátkoztam a gondolattal, hogy lehet itt hagy, vagy ki tudja, lehet mégsem, nem tudom, nagyon-nagyon megijesztett az előbb és ennek szeppent hatását élem. Viszont kérdésére felkapom a fejem és gyorsan egy aprót bólintok. Egyre jobban pislogok, érdeklődve nézem őt, ahogy próbál valamit elmondani, az izgatottság viszont fokozatosan múlik el és talán büszkeséggel és tisztelettel telik meg szívem azért, hogy ezt mind kimondja nekem. Megköszörülöm a torkomat és magam elé nézve, mintha egy békés éjszakai lelkizésen lennék szólalok meg.
- Az üzlet így is működik, vannak normák, vannak bizonyos testbeszédek, kifejezések is amiket ha sikerül leolvasnia valakinek, nem nagyon tud mellélőni. Te ezt a képességet tökéletesen birtoklod - nézek rá egy pillanatra, majd ujjaimat tördelem saját ölemben, amikre vissza is nézek hamar. - A különbség kettőnk között az, hogy én tisztában vagyok az üzleti és önmagában a nemesi normákkal is és bár sosem mutatom jelét különösebben, de tudok élni benne. Most már tudod, hogy én ettől az életformától önként menekülök, viszont lehettem volna megértőbb veled szemben és igazodhattam volna legalább egy kicsit, hogy legalább esélyed legyen megérteni - fejtem ki bűntudatom egyik szegmensét, majd ki is nevetem magam. - Mondjuk amit én érzek, azt nem lehet kifejezni üzleti nyelven, az sehogy sem fér össze a mi, Lee családi életünkkel, de bármennyire is próbálok, nem tudok változni... - Nem tudok még ránézni, de nem is érzem szükségesnek, örülök, hogy itt van mellettem én most tán először teljesen maszk nélkül, nyíltan beszélgethetünk. Bárhogy is, most már nem kell félnünk attól, hogy máshogy értenénk ugyanazt a szót, noha a barátot is lehet kétféleképpen értelmezni és szerintem a mi esetünkben jogosan is. Szóval akkor ő mindent mi köztünk történt úgy hitte, hogy egyszerű baráti dolgok. Nem azok, nagyon nem átlagosak.
- Nagyon rossz embert választottál barátodnak, mert párszor elmosódott köztünk a határvonal és sok dolgot tettem, mi egy barátságba már nem igazán írható bele. - Szóval akkor tudja már, hogy szeretem? Nem akarok találgatni, most már biztosra megyek. - Senki sem tudja elmondani vagy leírni neked, hogy mit kellene érezned. Nem mindig könnyű ez az érzés, de ha boldog vagy, jól érzed magad valaki, bárki társaságában, akkor ne vond meg magadtól. Mikor hozzám érsz, nem érdekel a külvilág, se nem a problémáim, csak boldog vagyok és nem akarom, hogy elmúljon a pillanat. Én legalábbis ezt érzem... - nézek szemeibe ezúttal hosszasan és láthatja rajtam, hogy minden szavamat igaz érzelem támasztja alá. Megfordítom a kézfejem, úgy mint anno a szaunában és ujjaimat az övé köré fonom, erősen de nem fájdalmasan. Tudom, hogy kétségei vannak úgy minden felé, de szeretném ha megtalálná a békéjét, mindegy hogy elutasít vagy nem.
Elkapja végül kezét, érzem rajta, hogy zavarodott és feszült, így én próbálok minél inkább nyugodt maradni. Úgy nézek rá, mintha minden rendben lenne, úgy is van, igazából, akár fájni fog a válasza, akár nem.
Érdeklődve nézek rá, az ülésbe dőlve figyelem Christ, ki mondani akar valamit, testem most nem forrong, azonban nagyon nagyon szerelmesnek érzem magam ahogy őt figyelem.

Jól esik nyíltan beszélni a tényekről, hiszen az, hogy a fiúkhoz vonzódom nem csak számomra evidens, hanem lassan mindenkinek a környezetemben és ez nekem jó, tiszta lappal folytatjuk kettőnk útját, vagyis remélem, hogy folytatjuk. Tisztában vagyok azzal, hogy Christopher egy chaebol, ráadásul örökös egy hozzánk kissé hasonló családból, természetes is a félelmem azon túl, hogy már egyszer átéltem a poklok poklát apámmal. Az biztos, hogy Chris nem úgy fog reagálni. Igazából most, hogy rájöttem mindent máshogy értelmezett és az érintéseit így feltehetőleg ő is máshogy szánta, mint ahogy nekem lejött, fogalmam sincs, hogy mit gondolhat rólam és a témáról.
Látom rajta, hogy teljesen lesokkolták a hallottak, ezért minél inkább megfagyok mellette és aggódó pillantásokkal figyelem, hogy vajon mit fog tenni és mi játszódhat le a fejében, ezekben a feszült percekben is annyira érzem, hogy kell nekem és szeretem, nem akarom őt elveszíteni, ám pont erre utaló jelek bontakozni ki, amik belülről szétszaggatnak, megrémülök, hogy esetleg pont az történik, amitől nagyon féltem, kinyitja az ajtót, kicsatolja az övét és én mást sem tudok tenni csak remegni hatalmas tükrösödő szemekkel, majd utána kapok. Nem tudnám végignézni, hogy elmegy, vagyis ha muszáj lenne valahogy átvészelném, de belül biztosan meghalnék. Túl nagy fájdalom tört rám ahhoz, hogy tisztán értsem a szavait, s az a gond, hogy tökéletesen beleillenek az általam elképzelt helyzetbe, így el is engedem, nem tarthatom vissza, tényleg nem, pedig ha tehetném magamhoz láncolnám.
Elmondja hogy érez, ő sajnálja a dolgokat, pedig jelenleg semmire sem emlékszem, hogy valamiért bocsánatot kellene kérnie, kettőnk teljes közös élete lepereg előtt, nem tart sokáig, hiszen annyira régóta nem ismerjük egymást. Sokszor megbántott és én is sokszor megbántottam őt, főként kezdetekben, most már csak nevetni tudok magamon, mivel én is nagyon szilárd és bunkó voltam, emlékszem ösztönösen menekültem a közeledésétől, mert azt hittem, hogy ő is olyan, mint bátyám, vagy valamit tervel ellenem, de aztán, a kertjükben és a golfpályán ő is teljesen megváltozott, megnyílt nekem és ezzel belegázolt a szívem mélyére annyira, hogy bele is ragadt. Erre most büszkén tudnék már nézni a hosszú asztal fő helyén lévő öltönyös Christopherre is, hisz nem olyan mint Adam, belül nem és látva őt kivívta bennem a tiszteletet, a rajongást és vágyamat iránta.
Ahogy látom, hogy tán mégsem hagy itt, megnyugtatom magam és hátradőlök az ülésben, nyugton maradok, de bennem is kavarognak a gondolatok. Egészen biztosan neki most sokkal nehezebb, ez pedig engem ösztönöz arra, hogy erős támasza legyek. Feltehetően valami ilyesmi indokból formálom teljesen tudatosan szavaimat, nagyon vigyázok, hogy nehogy rosszat mondjak, de ugyanakkor mégis mindent komolyan és őszintén gondolok. Nem ismeri az érzéseket, nagyon, de nagyon sokan vannak így, pedig nem is olyan életet élnek, mint ő. Igazából én is csak egyszer tapasztaltam meg milyen, abból tudom, hogy amit most érzek, az pontosan micsoda, viszont leírni nem tudom és bemutatni, átadni sem neki. Bár megtehetném! Azt szeretném, hogy önmaga döntsön mindenről, hogy kellek-e neki, ha igen, akkor hogyan, milyen formában, nem fogok bemesélni neki mindent butaságot, amit tán ő nem is úgy él meg. Nem jó álomvilágban élni, ezt én nagyon jól tudom.
Tényleg igazodhattam volna Chrishez jobban, noha szerintem nem tudnék belepréselődni az üzleti világba, főleg nem testvérem mellett, aki oldalán sosem lesz úgysem nagyobb beleszólásom, örökké el leszek nyomva, akkor meg minek akaratoskodjak? Párszor fellángolt bennem a tűz, hogy segítsek a cégünknek, főként mikor apám orbitális hülyeségekre akarta volna szánni magát, de megszólalásom is csak bajt hozott rám. Nincs motivációm belefolyni... Chris... ő és a Hyundai önmagában mint riválisok az üzleti téren gyomorgörccsel látnak el, mert tudom, hogy ha nem vigyáznak, komoly bajuk is eshet.
Szavaim nyugodtak, nem szomorúak, inkább idillikusak, most, hogy tudom, nem hagy itt mindent arra szeretnék szentelni, hogy jobban megismerjük egymást és magunkat is. Ahogy őt figyelem, lehet hogy tudom mit érez. Volt egy időszakom, amikor teljesen elveszítettem önmagamat, azt sem tudtam, hogy mit akarok, ki vagyok és mi vagyok, ez Párizsban történt alig egy évvel a költözésem után. Aztán rájöttem, hogy Aiden akkor is Jaemin marad, ha izolálja magát a családi körétől, ki tudtam teljesedni tanulmányilag, zeneileg és érzelmileg is, ám ehhez kellettek barátok és különösen egy társ, aki értelmet adott mindennek. Sosem gondoltam volna, hogy kettőnk közül én leszek egyszer az, aki segít a másiknak keresgélni, de hát ha úgy vesszük, nem is őt rúgják ki hamarosan a családi fészekből. Kicsit félek, hogy ebbe az egészbe tán nem is lenne szabad belevágnunk, mivel Chris fontos személy saját családjában, én nem vagyok az és nem akarom, hogy miattam baja essen, ám ez mindössze csak egy röpke gondolat marad, úgysem lennék képes eltávolodni tőle, ha ő erőszakkal nem állítana meg, mindennél jobban akarom, hogy ő is megtapasztaljon egy csodálatos érzést a világon.
Válaszára derűsebb arckifejezés jelenik meg rajtam. Bár nem kifejezetten mosolygok, de tetszik amit mond, egyrészt mert a fogalmazásmódja a mindenkori Christopherre emlékeztet, így tudom, hogy nincs mélyen elásva a személyisége a trauma ellenére, másrészt lehet igaza van. Én eddig úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha nyugton maradok és csak akkor lépek, amikor Chris is jól érzi már magát, ez lehet egy hét, de akár hónapok is és még csak a találkozást sem kellene megtiltanunk magunktól, ám tanakodok szavain és végül is ez így egy járható út. Vagyis, ha neki így jobb, természetesen nekem is így a jobb, szívesen adagolom neki az érzelmeket. Annyira lelkesedőnek tűnnek a szavai, most tisztára azt érzek, hogy ő mindenben benne lenne, de fékeznem kell magamat, mert benne van az is, hogy tán nem a gondolatmenetét osztja meg velem és közel sem határozta el magát. Csillogó szemekkel, még mindig higgadtan elmosolyodom és pislogok egy erőteljeset, ahogy elmondja, hogy ne változzak meg. A nyálmennyiség növekedik számnak, szemeim is nedvesednek, rettentően jó érzéssel tölt el, hogy ezt mondja, nem is sejti szerintem, hogy mennyire élen találta a szöget és okozott ezzel ezúttal gyönyörű melegséget szívemben. Elérzékenyülök, pedig nem ezt akartam, de nagyon-nagyon betalált és nem érzem most semmit sem a boldogságon kívül, s ez nem olyan boldogság, mint amikor például hozzám ér, nem, ez annál ha úgy vesszük, komolyabb és mélyebb, lelkibb! Szenvedtem apám szavaitól, nyomás alatt voltak egész végig és követelte a változást, erre pár napja végleg felhagytam a kutyájának lenni és azt mondtam magamnak, hogy nem érdekel mit gondol és most, hogy már Christopher is tudja, hogy meleg vagyok és így mondja ki, hogy ne változzak, ez... Hogy a viharba ne hatódnék meg. Egy kicsit elpillantok tőle és befelé fordulok, emésztem a szavát és testem is megszűnik fokozatosan görcsölni. Végül ismét rá nézek és szerény, meghatódott mosollyal bólintok kettőt, nem is tudom, hogy erre mit tudnék mondani, mit kellene és hogy, ajj, most nagyon cserbenhagy a beszélőkém. További pár perc elteltével végül összeszedem magam és visszatérek az eredeti szálra.
-  Rendben, akkor ne várjunk tovább. - Hiszen örökké várhatnánk akkor, ő mondta. - Szeretnélek nagyon boldoggá tenni és ha engeded akkor közelebb hozlak az érzésekhez, viszont ebben az esetben egyet nagyon ígérj meg, kérlek... - komolyodik el egy kicsit a hangom, bár ugyanolyan lágy, mint kezdetben. - Mindig mesélj nekem az érzéseidről, hogy mit gondolsz, hogy érzed magad és legfőképpen szólj, hogyha olyat tennék, aminek még nem jött el az ideje. - Őszintén nézek szemeibe, mert ez nagyon fontos dolog, tudni akarom, hogy ahogy telik az idő, miként érzi magát, akár rossz, akár jó irányba változik. Mindezt úgy mondom, hogy akár barátként gondol rám, akár többként, tényleg szeretném, ha boldog lenne, de nem tudom megígérni, hogy az érintésem tökéletesen ártatlan lesz. Egyébként az övé sem azok! A nyakam még mindig sajog ahogy belegondolok, mi történt mikor hazavitt és arról nem tud meggyőzni, hogy szűzi gondolatok vezérelték. Most már nyíltan ki merem mondani, hogy mit érzek mellette, s szüntelenül keresem tekintetét, de nem néz rám, azt hiszem, zavarba hozhattam, ezért fogom kezét, mintha ezzel segíteni tudnék neki, csak egy kézfogás, de képtelen vagyok egyszerű batárként ujjaimat az övéi köré fonni és ő is sejtheti ezt már. Látom, hogy látja rajtuk, mennyire másak együtt kezeink, azonban megijedek, hogy elveszi tőlem, rémültségétől én is rémülté válok, tud már mindent és nekem sem kell már más, csak valami reakció, hogy az egészről mit gondolhat. Tekintetünk hosszan egymásé, az én rémületemet próbálom nyugtatni és inkább vágyakozó, ártatlan szemekkel figyelem őt, ahogy belekezd és dadog. Bárhogy is lesz, örülök hogy kimondja, így aranyos és érdeklődő arcomat láthatja, míg küzd a szavakkal. Elsőre meglepődőm, majd ahogy pontosítja az egyébként ezúttal általam teljesen jól értelmezett kijelentését, úgy szökik fel mosolyom és csillognak fel szemeim és ahogy látom, hogy mennyire küzd Chris a valósággal és lehajtja fejét, úgy húzódom  közelebb hozzá és ölelem át felsőtestét. Vállai fel-le mozognak még állam alatt is, míg én csak mosolygok és próbálom felfogni, hogy mennyire nagyszerű ember ő, hogy ki tudta mondani, ennyire merem személyiséggel mi neki van és most ezt teljesen elfedi előttem. Tudom, hogy bizonyos értelemben szenved, de ez nem az, most érez igazán, most lepik el, szerintem és ha ez így van, akkor gyönyörű ez a pillanat, remélem nem csak nekem, hanem neki is.
Kezemet végigvezetem karján könyökétől felfelé, bárcsak el tudna lazulni, én még mindig csak mosolygok a vállán, míg másik kezemmel a tarkójához kapok és lágyan beletúrom ujjaimat hajtincseibe. Nem várok, hanem kiélvezem testének közelségét, most már én sem rejtegetem a szándékaimat, máshogy érek hozzá, fejbőréhez, nem is tudom abbahagyni a mosolygást.
- Nagyon erős ember vagy, ahogy ki tudtad mondani - mondom fülébe örömtől és büszkeségtől ázott hangon, majd jön egy hullám és sikerül felfognom, hogy ő is azt érzi mint én, s konkrétan elhalnak hangszálaim és csak suttogás szakad ki belőlem. - Hajj Chris... -  áramlik ki számon a levegő, miközben homlokomat vállára ejtem az elérzékenyüléstől.  
- Pillangókat? - emelem fel homlokomat a kérdésre és már fáj az arcom a sok mosolytól, de nem bírom abbahagyni.  - Igen! - felelem határozottan, mert ez nem is kérdés, de már az se, hogy ő is érzi őket. Kicsit eltávolodok tőle, kibontom az ölelést, hogy mindezt a szemébe mondhassam. Azt hiszem, ezt követően kissé meg is fagyok, megint elfog az az érzés, mint a hátsó ülésen és még mindig nagyon gyönyörű. Pillanat erejéig megijedek, hogy ebből megint baj lehet, ám minden más mint akkor, tudja az igazságot és... Akkor most szabad? Megtehetem, vagy inkább ne? Akarom!
Szemeim lecsukódnak, jobbik kezem orcájához ér és lágyan simul rá, míg én megszüntetem köztünk a távolságot végre megteszem, mit már annyiszor akartam. Félek, hogy korai, félek, hogy túlságosan gyorsan közeledtem felé, de mégis ahogy összeérnek ajkaink szinte beleborzongok a pillanatba, saját ajkaimmal érezhetem végre az övéit és érzem, nagyon közelről és nagyon puhák, ha szárazak is voltak már nem azok ahogy résnyire nyitom számat és nem csak megérintem, hanem meg is ízlelem őt. Most tényleg nem fogom fel, hogy nagy sebességgel elgázol  mellettünk egy autó, annyira nem érdekel a környezetünk. Két igen lassú csókot élvezek végig, amennyiben hagyja, pórusaim bőröm egészén kitágulnak, az idegrendszerem is maximumon jár, minden, mi érez és feldolgoz, ereimben duzzad a vér, mert veszettül ver a szívem. Annyira puhák az ajkai, annyira jók!
Egy dolog tud csak elválasztani tőle, a kíváncsiságom, hogy vajon mit gondolhat, túl sokat akartam már, vagy úgysincs idő, ellök-e, vagy... nem tudom csupán szerelmes és pici kéjtől bódultságot sugárzó szemeimet rá vetem.

- Persze, nekem bármilyen módja megfelel a közlésnek - felelem és természetesen megértem, hogyha nem tudja szavakba önteni az érzéseit, nekem főként az a fontos, hogy tudjam, mi az, ami már sok neki. Bár feltételezem, hogy ő is vágyik a közelségemre, erre utalnak az emlékeim, de bármikor tévedhetek, ezt is megtanultam. Jobb megelőzni a bajt. Viszont azzal már nem teljesen tudok egyetérteni, hogy mindig akkor történik meg, amikor meg kell, de azzal nyugtázom magam, hogy úgyis szól, vagy ellök magától, ha messze mennék el, csak nehogy bántódása essen és ezért eltávolodjon tőlem. Igazából bíznom kell benne és azt is teszem. - Akkor jó - bólintok komoly arccal szinte égető farkasszemet nézve vele, most nagyon az erős örököst látom benne és megijeszthetne, ám még sincs bennem félelem, inkább egyfajta tisztelet.  
Próbálom megfogalmazni, hogy mit érzek pontosan, nehéz, de szavakba öntöm és ehhez segít, hogy ujjaink egymásba fonódnak és ő kezdeményezte, így felerősödnek bennem az épp kimondott szavaimat alátámasztó érzelmek, könnyebb mindent kifejeznem, hála neki.
Türelemmel várom, hogy értelmezzen mindent, olvasom az arcát és nem vagyok biztos magamban, de mintha tudnám, hogy min megy keresztül. Nem melegnek születtem, nekem is volt egy felismeréssel töltött időszakom és nem volt könnyű, révén, hogy bár nem örökös vagyok, de vérbeli chaebol, megkaptam a neveltetést, melynek egy részét máig nem vagyok képest lemosni magamról, úgyhogy talán tudom mit érezhet most Christopher, sejtem és ez türelemre késztet. Némán hagyom, hogy átrágja a hallottakat és ahogy ki meri ejteni ajkain, hogy bizony ő is hasonlóan érez, az több mint bátorság, már az is, hogy ezt felismerte, elfogadni hosszabb idő egészen biztos.
Ez az én terepem, az érzések földje, itt vagyok a legkevésbé eltévedve, olyan ez, mint Chrisnek az üzleti találkozó, bíznom kell a megérzéseimben és látottakban, hallottakban, abban, hogy Chris nem megtört, csupán eltemeti az érzések rengetegje, s saját bevallása szerint sosem érzett még hasonlót. Annyira boldog vagyok, hogy magamhoz ölelem és hatalmas mosollyal élem meg a perceket. Segíteni szeretnék neki túljutni ezen az új dolgon. Testemen érzem szívének dobogását, feldúsult vérkeringésében az adrenalin, pezseg a vére, mert a hormonok dolgoznak benne, nem csak a tesztoszteron, hanem minden érzékelésért felelős micsoda, remélem tényleg nagyon jót érez, nagyon szurkolok, hogy a gátlásokat minél hamarabb le tudja vetkőzni magáról. Még nem igazán fogtam fel, hogy az őszinte Christophert látom, annyira belém ivódott a régi roboti énje, ugyanakkor a mostani, nem csak álarctalan, hanem egyenesen meztelen ember is, hogy nehezen tudom felfogni, vagy csak annyira örömteli, hogy ez megtörténik, hogy elhomályosul az agyam. És a legszebb ebben az, hogy mindkettő ő, mindkét személyiség Chris, csak én már nem üzleti partner vagyok számára.
Végigsimítok karján, igazából baráti mozdulat is lehetne tőlem, de van érintésemben valami, ami több, utolsó ujjpercem is rásimul a pulcsijára, annyira érintem őt, nem finomkodom el, ám egyúttal mégis nagyon lágy vagyok, nyugtatni szeretném fel-alá mozgó mellkasát, teljes lényét és úgy érzem, sikerrel járok, már tudom, hogy ha hasonlót teszek az tényleg nyugtató funkciót lát el nála, kezdünk hát összehangolódni, kezdem megismerni testét és annak reakcióit. Majd hajába túrok, azonban nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem javarészt magamért teszem, imádom ezt csinálni, így annyira közelinek érzem őt, de szeretném hogy ő is élvezné az ölelést. Nem gondoltam, hogy erre hirtelen térdem felett lábamra kap olyan hirtelen és olyan erősen, hogy összehúzódnak izmaim, összeszorítom fogaimat és szemeimet, mert ez nagyon bevadít és nehezemre esik egy helyben maradnom. Szavaimmal próbálom kihúzni magam a helyzetből, de belehallatszik hangomba a vágy és nem tudok ellene tenni, mire Chris kezei végighaladnak lábam ívén fel a combomig és túl, erre ujjaim erősebben kapaszkodni tarkójába, kínoz engem de nagyon, tudom, hogy magát is, s ebben a pillanatban nagyon örülök, hogy nem csatoltam ki az övemet, mert ez kordában tart, úgy érzem magam, mint egy dühöngő vad, ki tépi láncait, de nem tud mozogni, mert a szíjak lefogják. Nem tudom visszatartani az ajkaimat elhagyó sóhajtást, nehéz megtartanom fejemben az észt, mely csak azon forog, hogy kikapcsoljam az övemet és átüljek hozzá, de akkor elszabadulna a pokol, akarom, csak nem lehet és ajj, teljesen szétszakadok a dilemmától és még a keze is derekamon marad.
Én most nem csak pillangókat érzek, de tudom mire gondol és igen, nagyon repdesnek a pillangók, mint veszett legyek a fényben. Ahogy szája elé kapja kezeit és látom, hogy mintha megijedt volna, nagyon boldogan nézek szemeibe és vágom rá a választ, mi egyértelmű és már tudom, hogy ő is ezt érzi.
Van egy kis gond. Már megint ez történik, alig tíz centire nézzük egymást hosszan, figyelem gyönyörű arcát, ami úgy csillog, hogy megőrjít, megfordul fejemben, hogy talán még korai, de nagyon vágyom rá érintései után és amúgy is, csoda, hogy eddig meg tudtam állni, ám most semmilyen indokom nem maradt, hogy miért ne tegyem meg. Minden akkor történik, amikor meg kell, ezt ő tanította nekem, ahogy azt is, hogy nincs idő, mert az emberi élet nagyon rövid és tényleg, szinte saját filozófiámat hallom vissza, én, aki mindig is a jelennek éltem. Nincs észérvem visszafogni magam és lehet nem is tudnám ha lenne. Nem fokozatosan közeledek felé, hanem egy határozott mozdulattal vetek véget a gyötrő hezitálásnak és veszem uralom alá Christopher ajkait. Mindent érzek, ahogyan azt is, hogy első automatikus reakciójával próbál ellenállni a szinte nonszensz pillanatnak, mellkasom megérintése és feje feszes tartása mind ezt támasztja alá, úgyhogy nem vadulok be, hanem kezdetben várok egy kicsit mozdulatlanul, így is elmosódik a környezet és nekem is eltart egy darabig, hogy felfogjam, uram isten, ezek tényleg Christopher ajkai. Mindent érzek ilyen közelségből, szó szerint mindent, a bőröm válik elsődleges tájékozó szervemmé, orcámat simítani kezdi az orrán át mozgó levegő, ajkaimon feltűnik az apró nyomás és már tudom, hogy nincs ellenére, akarja és ez felbátorít arra, hogy megszüntessem a ledermedt pillanatot és a puszta érintést igazi csókká alakítsam, ezzel pedig mintha minden beindulna. Chris megragad és belesóhajt a csókunkba, mitől szemhéjaimon belül is kitágulnak pupilláim, megfeszül mellkasomon és derekamon az engem visszatartó biztonsági öv. Máskor zavarni szokott, ha nem kapok választ, de ez most valamiért nem így van, élvezem, hogy nekem adja ajkait és birtokolhatom őket, szorgalmasan szeretném ellepni őt a legjobb mámorral amit csak be tudok mutatni neki, holott tudom, hogy menyasszonya van. Bűnösnek is érzem magam, de ebben a pillanatban akár szarvakat is növeszthetek és ördögnek keresztelhetem magam, mert jobb akarok lenni Samanthanál, azt akarom, hogy Chris rájöjjön, neki én kellek és nem az a nő. Lábaimra helyezem a súlyomat, mert már szinte a két ülés között vagyok, ujjaim arcáról kicsit lentebb szöknek, másikkal a hátát szorítom és ízlelem, mert van egy Chrisem és aki az enyém, az nem menekül, de cserébe a legjobbat kapja.  
Rájövök, hogy nem csak képzelődöm, hanem tényleg olyan, mintha egy vízcsepp érné el kezemet. Eltávolodok tőle és valóban, kéjesen, szerelmesen és egyben meglepetten figyelem még csukott szemeivel rendelkező arcát, a könnycsepp útját, eközben pedig igyekszem felfogni a történteket. Chris csak nem… Aztán kinyitja szemeit és rám néz, kevesebb mint tíz centire tőlem néz egyenesen rám és mást sem látok már csak szemeit, kétségekkel teli lélektükrét és mintha mindent látnék, a félelmét, hogy most vajon mi lesz, mi történik és miért, eddig miért nem történt hasonló, de közben pedig az izgalmát is felfedezem csillogásában, szeretném azt hinni, hogy élvezett mindent mi most velünk történt. Arcom pár pillanatra felveszi az övét, majd megenyhül és elmosolyodok vidáman.  Az a könnycsepp… nem, az biztosan nem szomorúság volt, ez egy örömkönny! Most bukott ki rajta minden érzelem, igaz? Ahh, szinte vigyorgom a boldogságtól, még ha ő nem is viszonozza. Hangjára enyhül csak arcmimikám és néz rá rettenetesen idillikusan. Elsődleges válaszként egy rövid, inkább aranyos csókot lehelek ajkaira.
- Bármikor bármennyit - felelem és végre visszaülök az ülésbe. Lábaimon végighasít a fájdalom, mert olyan pózban tartották egész testemet, amitől nagyon elfáradtak az izmok, de szerencsére csak egy gyors véleménykifejtés volt ez a részükről, hogy legközelebb rájuk is gondoljak. Nem mintha érdekelnének az izmaim, mikor itt van Chris és vele lehetek. Nem telik el szinte semennyi idő, megfogja a kezem, a csuklómat, mire kérdőn pillantok rá, hogy vajon mit tervez. Akar még? Adok neki amennyit csak akar!
Ám kezemet mellkasához emeli és megérintem szívét, arcom ebben a pillanatban teljesen elkomolyodik és meglepetten, s egyben meghatódottan nézem kézfejemet, illetve annak helyét. Ajkaim is elnyílnak, ez a mozdulata nagyon váratlanul jött, de annyira gyönyörű érzelmet fejez ki, hogy szakadozni kezd a légzésem. Engem néz, de én csak mellkasát bámulom már-már üveges tekintettel, igen, érzem, hogy mennyire ver a szíve és értem, hogy mit mond. Hallom megfogalmazhatatlan szavait! Meghatódottan - mint aki nem is hiszi el, hogy mindez megtörténik vele - nézek rá végül.
- Érzem! - ejtem ki végül csakugyan komolyan. - Én is téged! - válaszolok kimondatlan közlésére. Nem hazudott, kértem, hogy mindig tudassa velem, hogy mit érez és ezt meg is teszi, ahogy mondta, nem mindig tudja kifejezni magát, de én értem őt, hallom őt!
Újra lábamhoz ér, újra azt csinálja és durcás fiúként nézek rá, alsó ajkamra harapok, hogy megakadályozzam magam a mozgásban. Ez most nagyon-nagyon gonosz volt, pedig már épp lenyugodtam!
Nem igazán értem, hogy mire gondol, olyan, mintha tudná, hogy valami történni fog, de közben pedig teljesen általánosan fogalmaz. Összezavar és picit vissza is komolyodok, nem igazán tudom, hogy mit mondjak hirtelen, azonban úgy hallom, hogy még nincs pont a mondat végén, így nem erőltetem a válaszom, fegyelmezetten hallgatom tovább. Maradnak bennem még tisztázatlan dolgok, például, hogy Chris pontosan milyen feladatokra gondol, de igyekszem nem értetlen lenni, meg kell bíznom benne, úgyhogy elrendezem magamban annyival, hogy neki mindig rengeteg dolga van, az üzlet sosem szünetel és mint már annyiszor megígértem, én nem fogom őt gátolni benne. Megragadom azt a tartalmat, ami azonban biztosan tiszta.
- Veled akarok lenni! Nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, nagyon zavaros a jövő és valójában sehogy sem tudom még elképzelni, de a társad akarok lenni! Chris, ha ezt apám megtudja, én halott vagyok, úgyhogy teljes felelősséggel tudom kezelni a rejtőzködést - mondom nagyon komolyan, kicsit talán mélyebb hangon is a megszokottnál. Odáig eljutottam, hogy tojok apámra azért, hogy Chris-szel legyek, de ahhoz már nem, hogy eléjük tárjam a csodás hírt, hogy még mindig nem változtam meg. Ha megtudnák, hogy én és Chris… bele se merek gondolni. Előbb innék mérget, minthogy apámmal találkozzak. Nem tudom, hogy sejti-e már itt mellettem, hogy pontosan ez az egyik indoka apám haragjának, de nem mondom, mert jobb, ha inkább nem emészti magát, a végén még ez lesz az, mi elriasztja őt tőlem. Samantha… nos, ő eszembe se jut jelenleg, pedig tisztességes embernek tartom magam.
Ahogyan megfogja mindkét kezem és saját tenyerei közé zárja, megrémít. Nagyon komolyan néz rám, szinte beszélnek a szemei, de nem értem jelenleg őket, olyan érzés fog el, mintha bajban lennék, menekülnöm kellene, vagy csak kihátrálni ebből, mert valami szörnyűség fog történni. Ijedt az arcom, ám végül nyelek egyet. Ez az egész csak a fejemben létezik, apám eszembe jutott és elárasztott már ettől a félelem. Utálom azt az ember, teljes szívemből! Ekkor ölel magához. Ő teszi meg, én csak résnyire tátott szájjal ülök mint egy kiszögelt gerenda és zavart vagyok, rémült, mert nagyon nem értem mi ez, nem olyan mint az előbbi ölelés. Nyakamba fúrja arcát, szorosabban ölel mint valaha, imádnom kellene, imádom is ez a pillanatot, de egyre jobban erősíti bennem a tudatot, hogy most nagyon mond valamit Christopher és nem hallom őt!
Visszaölelem, de erőtlen a karom, remegni kezd a testem, részben a hidegtől is, mely beszivárog a nyitott ajtón. Csak beképzelem! Már sokszor történt ilyen velem, apám gondolata tíz perces sokkot és asztmás rohamot idézett elő, de most is itt van Christopher és szorosan ölel, nagyon húz magához, még ha esetleg valami nem is stimmel, de az az én hibám, elmém hibája.
- Szükségem van rád! - adok hangot félelmemnek, habár annyira erőtlen és komoly a hangom, hogy lehet meg sem hallja. Beletemetem magam ölelésébe, karjaiba és már érzem, hogy jelenleg ő az egyetlen biztos bázisom. - Te vagy az egyetlen, aki igazán boldoggá tesz! - fúrom arcomat testébe és próbálok nem remegni többet. Nagyon kell nekem. Meg lehetne kérdőjelezni a szavaimat, hiszen van egy nővérem, van rengeteg barátom, de sajnos ha szívemre teszem a kezemet, bizony abszolút igaz a kijelentés. Ő tud boldoggá tenni és azzá is tesz, ezért pedig nagyon hálás vagyok neki!

Nem akarom megijeszteni Christ a hirtelen belekezdett csókommal, úgyhogy visszafogom magam erőltetetten és csak akkor folytatom, amikor biztosra vehetem, hogy nem bánja. Ilyen közelségből nem nehéz olvasnom akárcsak rezzenéseiben is, imádom, hogy ennyire közel van és még levegővételét is megérzem, ajkairól nem is beszélve, melyek elvarázsolnak. Szinte megkétszereződik véremben a hormonok mennyisége ahogy belenyög a csókunkba, beindít és abban a pillanatban úgy érzem, hogy nincs senki és semmi, ami leszedhetne Chris tájékáról, a valóság azonban az, hogy az öv véglegesen is megfeszül mivel érzi, hogy hirtelen indulnék meg a franc se tudja már hová, az ölébe vagy még azon is túl. Érzem rajta, hogy akar, nem mozdulnak sokat ajkai, de testbeszéde sugározza a vágyát és ez nagyon kellemes érzéssel lát el és egyben feladattal és felelősséggel, hogy bebizonyítsam, az én karjaim és ajkaim között igazán jól érezheti magát.
Nem érzem magam rosszul, hogy megszakad a csókunk, mindössze már most hiányérzetem van miatta, ám könnycseppje teljesen meglep, hiába sejtem, hogy mi játszódhatott le fejében az elmúlt tíz percben és azokra tökéletesen reagál a teste, de mégis közben hihetetlen, mert Christopherről van szó. Annyira vágytam már rá, hogy ő azt el sem tudja képzelni és nem csak testére, de egy társra, pontosan olyanra mint ő, holott meg sem érdemlek egy ilyen ember, ő túl tökéletes hozzám, nem csak külsőre, hanem mindene, az élete, a személyisége, tényleg mindene és most azt is megmutatta, hogy érzelmes, illetve romantikus is. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő!
Szerencsére gyorsan elillan a megfagyott pillanat, aranyosnak tartom, hogy megköszönte, még sosem köszönte meg senki, hogy megcsókoltam, nem mintha hosszú lenne a lista. Kedves kis csókot nyomom még nem megszáradt ajkaira és kifejtem neki röviden, hogy ez az a dolog, ami teljesen ingyen van és feltétel nélkül annyit kap, amennyit csak kér, mert olyan nincs, hogy ő kap, de én nem, ez nem úgy működik. Hajj, nagyon édes, mikor zavarban van, mosolyogva és elégedetten nézek enyhén lefelé rá addig, amíg vissza nem ülök az ülésbe. Valójában próbálom rendezni az idegsejtjeimet, hogy mindegyik a helyén legyen és esetleg induljunk tovább még mielőtt egy őrült ész nélkül vezetne és átgázol rajtunk, de megfogja a kezem és már tudom, hogy nagyon nincs még vége.
Dobog a szíve, nem is kicsit, ez egyrészt biológiailag megnyugtató tény, mentálisan viszont eláraszt tettének szépsége, miként kezemet a szívére helyezte. Időt adok tenyeremnek és engedem, hogy hasson rám, érzékelem közben, hogy engem néz, már-már szúr a tekintete, viszont nem tudok megmozdulni, lefagyok, megbénulok, lelkileg valami tömény mézbe estem bele, ami nagyon édes, de gátol is életfunkcióim helyen elvégzésében. Meghatódott arccal pillantok végül rá és mondom ki, hogy hallom őt és érzem szeretetét. Nem kapok tőle választ, reakciót viszont igen, tudom, ezt nagyon furcsa hallani, szerintem egy chaebol házaspár soha nem is mondja ki, azt se gondolnám, hogy Chris valaha is kimondta volna már Samanthának és ami tán furcsa, hogy nem várom el tőle, hogy megtegye most velem. Én meg merem tenni, nyíltan közlöm vele a leginkább egyértelműbb módon, mert akarom, hogy ne csak azt gondolja, játszom vele és ő nem is egy srác, ki épp most tetszik nekem, én ezt komolyan gondolom. Leonard is tetszett nekem, mégsem közeledtem hozzá a barátság alsó határánál tovább, persze hogy nem, hiszen akkor sem nagyon láttam mást, csak Chris, de őt kivilágítva, bárhol is volt.
Romantikus Christopher, borzasztóan az, csillognak is szemeim és élvezem a pillanatot, erre ő fogja a kis kezét és egyenesen combomon vezeti végig, majd’ kiugrok az ablakon ezen meglepetésre, nem voltam kicsit sem felkészülve és nagyon gonosz volt tőle, hogy romantikába belecsempészett mást is. Imádom, az a baj, hogy irtóra tetszik, de elvette az ördögszarvamat és az az enyém volt, én vagyok a rosszaság és nem ő, mondjuk ő is lehet, csak engedélyt kell kérnie előtte tőlem, ellenkező esetben ne csodálkozzon, ha még pár ilyen után a hátsó ülésen találja magát. Nem kifejezetten mérgesen, inkább durcisan nézek rá, hogy tudja cselekedetének bűnét.
Minden bizonnyal Chrisnek eszébe jut egy gondolat, ami komollyá fordítja a szituációt és ennek gyorsan hangot is ad. Vele együtt változik meg a hangulatom és ami azt illeti, örülök, hogy szóba került, mert erről én is terveztem valamikor beszélni. Jó látni, hogy ugyanúgy állunk a kapcsolatunkhoz és ebben semmilyen ellentét nem bontakozik ki, nagyon különbözünk, de tán épp származásunk, mi megpecsételi a szabadságunk, mindkettőnknek másképpen, viszont az eredmény ugyanaz. Kivételesen nem látszik rajtam komolyságom miatt, de továbbra is boldog vagyok, vélhetően ezért mondom ki egy húzásra a fejemben rejlő gondolatokat és már nem félek attól, hogy meg kellene válogatnom szavaimat, Chris tudhat rólam mindent, apámról is, így tehát nincsenek titkaim tovább előtte.
Válaszára összehúzom magam és elmosolyodom, jól esik a felajánlása és kicsit féltékeny leszek, amiért ő annyira király, hogy lazán ki meri nyilvánítani szüleinek mellékességét, megbeszéli velük biztosan, elintézi, merthogy el tudja intézni. Én nem. Sose tehetném meg, már a gondolattól is átjár a félelem, hogy Chris a házunk fele közeledik, rohamot kaptam ennek tudatától legutóbb és nem akarom újra átélni. Szomorú vagyok, hogy én nem lehetek olyan, mint ő, de közben meg mégis örömmel telítődök, mert találkozhatok vele, amikor csak akarok.
- Köszönöm! - felelem teljes komorsággal és tisztelettel, most nyoma sincs a bennem bujkáló rosszcsont fiúnak. Tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, főként azért, hogy van nekem és elfogad engem, illetve kettőnket. - Én nem foglak tudni sohasem visszahívni, de bárhol máshová elmennék és el is megyek veled, ha szeretnéd. - Még a világűrbe is, vagy a galaxison túl! Kedves és szerény mosollyal támasztom alá, hogy nem kell miattam aggódnia és én tényleg úgy hiszem, rendben vagyok, de miként kezeibe temeti kezeimet és ahogy most ő mutatkozik, fura, nem tudom miért, de rendkívül furcsa érzés szorítja tüdőmet, félelem jár át és csak tanakodni tudok hogyan történhet ez, holott épp most ölel meg, húz szorosan magához. Arcát nyakamba fúrja és ettől pezsegnie kellene a véremnek, mégsem ez történik, nem tudom megnyugodni, pedig még asztmám se tör rám. Apám jut eszembe, biztosan ez is miatta van, ő hibája ahogy szomorúságom minden pillanata hozzá vezethető vissza. Átadom magam Chrisnek és ölelésébe menekülök, bújok hozzá, ahogy bírok, lehunyom szemeimet és hosszasan szívom magamba isteni illatát.  
Tényleg nem értem mi történik velem és hogy jött ez most elő nálam, eddig is gyakran kaptam rohamot, de Chris-szel már relatíve túlságosan gyakran történik meg. Talán az érzelmek, nem tudom, csak lapulok hozzá, mintha el akarnék tűnni a világból, folyamatosan telnek a percek és lehet már egy jó ideje karjai között vagyok, talán még zavarja is, mindezért viszont nagyon hálás vagyok neki. Remélem tudja is ezt. Megpróbálom kifejteni, hogy mennyire fontos ő nekem, habár ez csak a töredéke annak, amit érzek.
Mikor távolodni kezd tőlem, megtartom testemet kissé görnyedten, olyan szemekkel nézek kedves arcára, mint aki alvásból ébredt volna, könnyen el tudnék aludni Chris karjai között, életem legszebb és legpihentetőbb estéje lenne ez egészen biztos.  Fogom kezét, nincs az a kincs, vagy ok, ami miatt el tudnám engedni.
- Köszi! - felelem az ajtó becsukására, majd teljesen megszilárdul arcom, ahogy tüsszent. Basszus! Elfelejtettem teljesen, hogy Chris fél órát ázott az esőben és teljesen átfázott, megfázott és ha nem sietünk haza, súlyosabb baja is lehet. Hogy az istenbe felejtettem el?? Azonnal magamhoz is térek, Chris sürgősségi esete elsodorja apám létezésének is a tudatát, előre fordulok a kormány felé és készítem magamat agyban, hogy mindjárt gáz, ám mielőtt bármit tehetnék fizikailag, csattan az övem zárja és ledöbbenten keresem Christopher arcát, aki már nem ott van, ahol volt. Hatalmasra kikerekedett szemekkel és elnyílt ajkakkal süppedek bele az ülés támlájába és próbálom értelmezni, hogy Chris most tényleg átmászott hozzám, ezt ő megteszi, itt van az ülésemen, nagyon közel hozzám, felettem, kitakarja a látóteret teljesen, vagyis annyira nem teljesen, de én úgy érzem. Mint sarokba szorított kutyus mozdulatlanul várom, hogy mi fog történni, de ez nem félelem, ez teljes mentális error. Oké, azt hiszem akkor még nem indulunk.
Megpuszil nagyon lágyan, mire felfelé emelem arcomat, hogy a lehető legjobban hozzám férjen, eddig nagy szemekkel néztem az övéibe, de most lehunyom őket. Magához húz, ismét karjaiban tart, ám én menten meghalok, a levegővételem hevesedik és félek, hogyha kinyitom a szemeimet, akkor baj lesz. Itt vannak ajkai közel hozzám, újból remegek, de ez már nem ugyanaz a remegés, nyelek egyet és összeszorítom a fogaimat. Vékony patakban indulnak meg könnyeim szavainak hatására, az otthon melegét szavalta el nekem és nem más, mint a fiú kit szeretek és ő viszont szeret, hogy történhetett ez meg és mi lett volna ha nem fékezek? Legutóbb, mikor azt éreztem, hogy valamit túlságosan könnyedén megkapok, motoszkált bennem, hogy tán valami nincs rendjén és félreértek valamit, jelenleg is újraélem ami történt és elhangzott itt az álló autóban, de ez tényleg megtörtént és nem lehet rosszul érteni, Chris megadott nekem minden érzelmet, mire éveken át vágytam, de legfőképpen a lelki biztonságot. Persze, hogy jelét mutatom továbbra is csukott szemekkel. Nagyon masszívan tart, pedig én ülök, imádom ezt a pillanatot és nagyon boldog vagyok!
- Chris… - nyöszörgöm még mindig felemelt arccal, egyenesen ő rá nézve, azonban csupán most nyitom ki szemeimet és pillantom meg nyugalmat árasztó arcát. Nem is tudom, hogy fejezhetném ki hálámat, nem érek fel könnyen ajkaiig, csak a segítségével, viszont nyújtózkodás helyett más módot választok a szeretetem átadásának, előre dőlök alig centikkel, ennyi kell mindössze ahhoz, hogy arcom mellkasához érjen és erős, érzelmes csókot nyomjak egyenesen szívére. Két kezemmel tartom eközben derekának ívét, hogy minél biztosabban szívéhez nyomhassam csókomat az összes anyagon keresztül, bár bevallom, fogalmam sincs, hogy mikor simítottam végig testén és hogy egyáltalán pontosan hol, mire a derekáig értem.
A csók egyben meg is törli könnyeimet, s ahogy távolodok el szinte új élet kezdődik arcomon. Nem túlzó, de nagy és őszinte mosollyal nézek fel rá, szemeim csillognak, sugárzom magamból a boldogságot méghozzá egyenesen felé. Nyújtózkodok, hogy szánjon meg egy igazi csókkal, de nem emelkedek fel annyira, hogy elvegyem tőle, ezt neki kell adnia, igaz ha nem teszi se leszek szomorú.
Nem tudom megszokni a pózt, ahogy itt van az ülésemen, valósággal szenved egész testem tőle, a vágytól, amit a romantikus pillanat csillapítani tudott részben, de kezd újra előtörni belőlem. Irányíthatatlanná válok és alsó combjához kúszik a kezem, szinte nyomom hátamat a támlához, mert menekülni akarok és közben meg mégsem, másik karommal húzom magam felé Christ, ölembe öltetném és akkor nem tartaná magát, itt lenne velem, de egyben én nem lennék ezen a világon.
Túl sokat simítom testét, összeszorított szemekkel, magasra emelt arccal igyekszem eldönteni, hogy levegőért könyörgöm, vagy érte. Erre még én sem vagyok kész.
- Kérlek ülj vissza - hangzik el tőlem valami suttogás és nyögés keveréke.

Mérhetetlenül boldog vagyok és egyúttal szomorú is, amiért én nem tudok olyan lenni, mint ő, elvégre, ha Chris el tudja intézni, hogy náluk lehessek, én fordítva miért nem tudom kimagyarázni magam, hogy ő is átjöhessen. Egyszerűen lehetetlenségnek gondolom, hogy belépjen a házunkba nem formális keretek között, ha viszont öltönyben jön, akkor nem velem fog foglalkozni, azt meg végképp nem akarom, hogy Adammal vagy apámmal foglalkozzon, mert bajt szimatolnék, biztosan nagyon félteném Christophert tőlük, pedig van elég motivált és talpraesett ahhoz, hogy ne kelljen, de akkor is, nekem ne mondja senki, hogy ne aggódjak érte, mert ez lehetetlenség. Ha apám fegyvert tartana felé, menten elé ugranék, ez tuti, őrült gondolat, ám álmomban megtörtént még ha nem is Chris-szel.
Nagyon szégyellem magam, amiért tényleg nem tudok érte annyit tenni, mint ő értem, de elmondom neki, mert szeretném, ha tudná a helyzetemet. Válaszára megrezzennek, ajkamba harapva emésztem szavait és végül temetem arcomat nyakába. Lefogadom, hogy nem is sejti, mennyire gyönyörű dolgokat mond. Enyhén megszorítom karommal, de csak másodpercig, ennyi reakció telik csak tőlem, illetve egy rendkívül halk nyögés, ami egy helyeslő „oké” próbált volna lenni, csak már a torkomban elhalt a hang nagy része.  
Érzek valamit, amit nem tudok hova tenni, holott ismerem magam már annyira, hogy ha nem is azonnal, de ki tudjak igazodni magamon. Fogalmam sincs, miért fog el a rémület. Christopher mozdulataiban van valami, ami nyugtalanságra ösztönöz, őrültség, mert ezt követően szorosan magához ölel, én pedig annyira hozzá bújok amennyire ez csak lehetséges. Le kellene nyugodnom és minden erőmmel ezen is vagyok, sejtem már, hogy igaz csak két gondolat erejéig, de apámon járt az eszem és ez ennyire kihatással van rám. Nem szabadna arra az emberre gondolnom és pontosan ezért fordul meg újra és újra fejemben az arcképe.  
Végül tüsszentése az, ami elűzi félelmemet és ébreszt rá, hogy mennyire nem szabad ezt csinálnom, hiszen ő beteg, vagy ha még nem, akkor az lesz, ha így folytatjuk. Még el is terveztem, hogy sietek vele hazáig, erre itt bújok hozzá, mintha elveszett kisgyerek lennék, fogalmam sincs mi ütött belém. Pörgetni próbálom agyamat, hogy visszarázódjak a vezetéshez, azonban ekkor hirtelen kattan az övem és nagy szemekkel nézem Christophert, hogy mi történik, átmászik az én ülésemre, s köpni-nyelni nem tudok a meglepettségtől, hogy ez hogy történhet meg. Borzasztóan örülök, hogy itt van közelemben, csak még felfogni sem tudom, mit művel pontosan, belelapulok az ülésbe és hagyom, hogy fölém magasodva tegyen velem bármit, amit csak akar, megbízom benne, a kisugárzása erőt ad, érezteti velem, hogy minden rendben és kezdem elhinni neki, nem tudom miért, de ezekben a percekben magam is átérzem, hogy nem is lehetnék biztonságosabb helyen, mint karjai között. Nem látok semmit sem rajta kívül, elfedi a valóságot, mindent és csak szárnyalok a puszitól, azt akarom, hogy ne engedje el ajkai arcomat, vagy csak tartsa őket a bőrömhöz közel, úgyhogy nyújtózkodom értük ahogy bírok.  
Nem bírom tovább nézni, önmaguktól csukódna le szemhéjaim, de nem tágít tőle, továbbra is felfelé nézek rá és karolom át. Ha nem ismerném fel hangját - ami lehetetlen -, akkor el sem hinném, hogy ezt Chris mondja, előbb járnék emlékeim mélyén és idézném fel Párizs romantikus pillanatait, mintsem elhiggyem egy idegentől, hogy Christopher valaha is ilyet mondana nekem, de megtörténik és átható az érzés, mely eláraszt, megereszti könnyeimet és nem tudok nekik parancsolni. Nagyon boldogan vezetem végig kezem oldalán és fúrom arcomat mellkasába, nyomok egy csókot szívére és meg se fordul bennem, hogy esetleg Chris ne értené, hogy ezek nem szomorúság által fakadt cseppek, mellette nem igazán tudok szomorú lenni, hosszútávon biztosan nem.
Nem is számítottam rá, hogy érintésem ekkora hatással lesz, megérzem, hogy megfeszülnek izmai, nyakánál is beleértve és ez az ártatlan csók után igencsak beindít. Boldog mosollyal nézek fel rá, szemeim csillogásának mélyén azonban vágyakozás is rejlik, nagyon tetszik ez a pillanat, túlságosan is, megrészegít a közelsége, az hogy itt van az ülésemet, többet akarok és nem vagyok rest ezt jelezni is felé, nyújtózkodom, hogy szánjon meg egy csókkal. Felhevül egész testem, pontosan érzem tenyereit hátamon és arcomon, hevesen dobog szívem és reménnyel telve várom, hogy ne csak kezével érintse meg arcomat, ajkaira számítok, mire felfogom, hogy hüvelykujjával simít végig két ajkamon. Egyből kitör belőlem a levegő és jobban szétnyílnak ajkaim, mintha ordítanák, hogy ne vegye el onnan az ujját és ezt csinálja még egyszer vagy százszor is. Samantha egy rendkívül szerencsés ember!
Christopher ezen mozdulata teljesen kiüti az eszemet, erősebben markolom hátának ívét, zavar, hogy főként csak a ruhába, sőt mi több, az én egykori ruháimba kapaszkodom és elegem lesz ebből, benyúlok az összes rétege alá és így simítok végig nem egyszer selymes hátán, míg másik kezem valahol combjának alsó  részén rosszalkodik, esküzöm, hogy nem szándékosan csinálom, de nem tudok parancsolni kezeimnek, borzasztóan régóta vágyok erre a pillanatra és mivel váratlanul érkezett el, teljesen elsodor. Nem gondolkodom, de mégis pontosan tudom, hogy Christophert érzem, imádom, hogy ő az és mást se akarnék az ölembe helyezni, csak őt, ugyanakkor kíváncsivá és izgalmassá teszi a pillanatot, hogy még nem ismerem annyira, sőt sajnos semennyire sem, ezen pedig változtatni kell.
Hajamba túr, nem is finoman, szemeimet összeszorítva próbálom magam fékezni, de nagyon nehéz, hogyha ő is érezhetően beindult. Egymást tüzeljük már és minden nagyon begyorsul, gondolkodás nélkül kezdem el csókunk közben húzni magamra, amire csak akkor jövök rá, mikor hirtelen elkapja arcát. Lihegve nézek rá, arcomról virít, hogy már most mérhetetlenül hiányzik, szemeim könyörögnek, hogy jöjjön vissza és folytassuk. Mindent megkapok tőle és nem tudom, hogy érdemeltem ki, nem tudom, hogy az istenbe történhet meg az, hogy Chris már az ölemben van olyan vadság tör ki belőle, amit tán hosszú éveken át gyűjtögetett magában, de hálás vagyok neki, hogy rajtam fejti ki.
Gyorsan találkoznak megint ajkaink, egyszerre romantikus és kéjes érintése, mely lassú, de mégis határozott. Hagyom, hogy ő vezessen és hűségesen követem mindaddig, amíg nyakamhoz nem ér. Már megint a nyakam, nagyon érzékeny vagyok rájuk, gyenge pontomnak számít, s hirtelen akkora energialöketet érzek magamban, hogy egy halk nyögéssel átveszem kettőnk felett az irányítást, combjáról felfelé vezetem kezemet és nincs eszem, hogy kordában tartsa azt, így fenekének oldalát érintve annyira nem is lassan érkezik meg a másik kezem mellé egyenesen hátának bőréhez simulva, eközben ajkaim jobban szétnyílnak és bevonom nyelvemet is a játékba.
Én nem tudok menekülni semerre ha akarnék se, így kizárásos alapon ő töri meg a csókot és hallom meg nyögését, így nehéz nyugtatnom magam a történtek után. Azta! Nagyon érzem őt, az ölemben ül és ilyen közel még sosem volt egymáshoz az elmúlt perceket leszámítva. Hosszasan lihegek és kezd múlni szemem homálya, végre be tudom fókuszálni arcát és elmosolyodom, mert ő is ugyanolyan állapotban van, mint én. Ég az arcom, ég mindenem, főként tenyereim bőrén, amiket végre kihúzok a pólója alól és derekára ejtem. Nagyon akarom, hogy boldog legyen, úgy megmutatnék neki mindent, ami csak létezik, rá is fogok pólójának alsó szegélyére és minden porcikám készen áll, hogy megszabadítsam őt a ruháktól. Ő közben a hajába túr nem is egyszer, muszáj becsuknom a szemeimet és megtámasztani a fejemet a fejtámlában, mert nagyon jól néz ki, viszont megláttam rémült szemeit is, valamint premier plánból virít, hogy marja saját combjait és ez erőt ad, hogy végül ne felfelé húzzam azt a textíliát rajta, hanem elengedjem és inkább két görcsök kézfejét fogjam meg. Még nem vagyok közel sem nyugodt, viszont nem akarom, hogy gyilkolja magát a történtek miatt ezért tudom, hogy ennek itt kell, hogy vége legyen és ennek első lépésben hangot is adok, mert ha rajtam magad akkor nagyon megnehezíti a dolgomat.
Kivételesen most feltételeztem, hogy miként fogja érinteni őt a kérésem, nem akarom, hogy eltemesse arcát és bűnként fogja fel a történteket, nem akarom, hogy bocsánatot kérjen és magyarázkodjon, semmire sem kell választ adnia. Kedvesen elmosolyodom és rendíthetetlenül fogom kezeit, keresem tekintetét és tudatni szeretném vele, hogy mit érzek.
-  Én tudom! - felelem még mindig hatalmas boldogsággal a hangomban és végre kihúzom magam, hogy teljes mosolyomat az arcához közel vezessem. - Végre sikerült felszabadulnod lelkileg és testileg, annyira örülök, hogy nem fogtad vissza magad! Jó érzés, ugye? - vigyorgok és kicsit kapkodom a szavakat, mert még én sem vagyok túl nagyon a történteken. - Ne legyél szigorú magadhoz, kérlek, és ne akarj magyarázatokat találni rá, mert én mondom, hogy nem lesz. Megkívántál, pont ahogyan én is téged, de ez teljesen rendben van, majdnem természetes és átlagos dolog! - Leszámítva azt az apróságot, hogy egy neműek vagyunk, de még az is természetes, végtére is nem gépekként működünk. Kezeimet leveszem az övéiről és átkarolom lapockáinál, hogy magamhoz ölelhessem. Még mindig izgató, hogy az ölemben van, de már más terveim vannak, nem az, hogy neki essek.
- Kérlek, ne ijedj meg! - folytatom, mikor előre, vagyis felém dől, hogy fejét mellettem megtámassza a fejtámlában, ezzel újból teljesen hozzám simul és így végighasít bennem újra a vágy, nem is tudom befejezni, amit akartam, össze kell szorítanom a szemeimet, ha azt akarom, hogy nyugton maradjak. - Nem azért kérem, hogy ülj vissza, mert nem akarnám folytatni, épp ellenkezőleg, félek, hogy olyat tennék, amire még egyikünk sincs felkészülve - ölelem jobban magamhoz, hogy érezze, még most sem akarom őt elküldeni, sosem akarnám.
Ezt követően csendben maradok és hozzábújok Christopherhez. Tudja egyáltalán, hogy még a neve is nagyon szexi? Békésen ölelem, még mosolyom sem múlt el és azt szeretném, ha átérezné, amit próbálok neki átadni, azt, hogy tényleg ez rendben van, és nagyon szeretem őt, mindenét mindenhogy. Közben én is emésztem a történteket, nagyon durva volt és nagyon meghaltam tőle, csoda, hogy meg tudtam állni, vagyis inkább ő, én meg csak követtem. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor ismét felszólalok.
- Imádom ezt a vadóc énedet! - nézek rá huncutan, de láthatja rajtam, hogy mindent őszintén mondok. - Legyél sokszor ilyen - nem is igazán kérem őt, inkább kampányolok és fanolok az új Chris mellett.

Ezt a mozdulatot honnan tanulta, vagy látta? És hányszor csinálta már és kivel és miért? Ajkaim mérhetetlenül vágynak az övére, de nem kapom meg őket, hiába nyújtózkodom, viszont ujját megérzem cserébe és el sem hiszem, hogy mit tesz velem, annyira menő Christopher! Gonosz tekintettel nézek szemeibe és engedem ajkaim közé besurranni a rosszalkodó ujját, nem tudom megállni, hogy ne érintsem hozzá nyelvemet. Valami azt súgja, hogy Chris ha enged magának, nagyon jó dolgokra képes, olyanokra, amiket senki se nézne ki belőle, eddig én se gondoltam volna, de most, hogy ezt megéreztem rajta, idő kérdése, de követelni fogom tőle.
Ha nem az egyszerűbb úton, akkor a jobbikon érem el azt, hogy végül mégis csak megcsókoljon, bár nem mondhatom, hogy teljes mértékben szándékosan tettem, amit tettem és mondhatnám, hogy makacs vagyok és mindent akarok, de valójában tudatomon kívül kezdem húzni magamra és csak akkor jövök erre rá, mikor érezteti velem. Első pillanatban megijedek, hogy mit tettem, még ha tekintetem nem is ezt sugallja, zavar, hogy megszakította a csókot, de azt újra megkapom tőle, sőt, még annál is többet. Chris bevadul én pedig tőle vadulok be, de az is lehet, hogy fordítva, fogalmam sincs és nem is érdekel, játszok szájában nyelvemmel és felnyögök, ahogy nyakamhoz ér. Meg se lepődhetnék, már a golfozáskor is elsőre megtalálta a legérzékibb helyemet, s már most tudom, hogy ezzel fog az őrületbe kergetni.
Saját testemen érezhetem mellkasát, ahogy veszi a levegőt, igazából mindenét érzem, főleg azok után, hogy másik kezemet is bevezetem a pólója alá, megfordul bennem a gondolat, hogy rámarkoljak fenekére, de még eszetlenül is felfogom, hogy ez erős lenne még. Határozottan túllövünk a célon, de senki sincs, aki bekopogna az ablakon, hogy hagyjuk már abba, bár attól tartok abban az esetben is visszaszólnék a huligánnak valami frappáns lekoppintós szöveget és folytatnám Chris-szel, úgyhogy konkrétan két vagy több kézre lenne szükség, hogy most elszakítsanak tőle. Illetve van egy másik út, pontosan Christopher, aki végül levegőért kapva megtöri már több mint csókunkat és szabadít engem is ki légszomjamból.
Be kell csuknom szemeimet, hogy ne lássam a lihegő, csapzott arcát, megőrjítene teljesen és így sem könnyű fékeznem magam. Megfogom kezét, határozottan markolom őket, mintha ez védelmet jelenthetne, minden mozdulatommal és szavammal azon vagyok, hogy enyhítsek az őt elárasztó felismerésen, nem szeretném, ha emésztené magát, mert semmi gond sem történt, sőt, annyira király és felszabadító érzés a semmi közepén egy - mondjuk félig - lehúzódott autóban smárolni azzal férfival, aki tetszik, miközben ez tilos lenne, viszont el tudom képzelni, hogy ő nem egészen így gondol a kialakult helyzetre. Lehet én is megijednék, ha örökös lennék, házasság előtt állnék és épp most szenvedtem volna balesetet, erre tíz perccel később egy másik fiú ölében találnám magam egy kiadós hancur után, szóval valahol megértem és tiszteletben is tartom, hogy zavarban van és még rám nézni se tud. Remélem, hogy csak arról van szó, hogy nem tud és nem arról, hogy nem is akar.
Én azonban nem tudom befogni számat, ügyelek a szavaimra, de még a történtek izgalmától kissé hevesen beszélek, mégis főként a boldogság dominál hangomban. Nem válaszol, de megmozdul és rám néz, én pedig úgy nézek szemeibe, mintha vattacukorba ugranék, persze hogy imádta, ezaz! Folytatom is tovább a szövegelést, egy csapással képes lenne agyonütni a lelkesedésemet, de szerencsére nem sikerül elérnie szavaival. Kérdőn pislogok egyet be nem fejezett válaszára és fejemben az összes lehetséges variációval kipótolom a hiányzó mondatrészt. Sohasem csinált még ilyet. Sohasem érzett még ilyet. Sohasem lesz erre képes ismét. Sohasem élhet így, sohasem tudna így tükörbe nézni, sohasem tehetem ezt meg vele még egyszer, sohasem akar többé látni… Utóbbiakat azonban halvány vonallal kezdek áthúzogatni, hiszen közben hozzám dől és szinte szégyellős kisfiúnak mutatja magát és ez borzasztóan aranyos tőle. Egyből átölelem, magamhoz húzom, de nem olyan erősen, mint eddig. Ebben az édes és forró ölelésben magyarázom meg talán kicsit heves kérésemet, már most biztos vagyok benne, hogy soha többet nem fogom tudni arra kérni, hogy szálljon át a másik ülésbe, ki az ölemből.
Újabb durcis nézést vetek rá, ahogy halk nyögéssel ereszti ki levegőjét, csakhogy mindezt nyakamnál és fülemnél teszi, piszkosul csábítóan, de nem tart tovább az arcmimikám, helyére lágy mosoly kerül, amint megérzem nagyon gyengéden kezeit. Kis idő eltelte után - miután lepörgettem fejemben a történteket - képtelen vagyok megállni, hogy ne dicsérgessem, annyira állatian mega király volt tőle és vele, hogy biztosan semmi sem fogja tudni előzni arcomról a mosolyt az esti alvás közben. Reakcióját azonnal megérzem nyakamon és derekamon. Elvigyorodom tőle, a hangjától meg aztán magasabbra is emelem államat, hogy biztosan levegőhöz jussak. Ölelem magamhoz, akár az elveszett kisbárányt, jelenleg tényleg nagyon elveszettnek és szeppentnek tűnik, ez a vad énje után a második, amit bemutat nekem „eddig lehetetlennek képzelt Christopher Nam énjei” címszó alatt és én ezt is annyira imádom, mint az előzőt.
- Oké-oké, nem hangoztatom, milyen kis rossz tudsz lenni! - kuncogom el a végét, de ezután kompenzálom a gonoszságomat egy bújós öleléssel, hajához húzom fejemet és nyomok egy puszit rá, bárhova, ahol érem őt. Olyat kérdez, amiért legszívesebben fejmosást tartanék neki, persze, hogy maradhat az ölemben, most hogy már kellőképpen lenyugodtam, igaz, válaszolni már lényegében nem szükséges nekem, mert úgy érzem, már befészkelte magát jobban az ülésre.
- Ameddig csak jól esik! - felelem azért, majd államat a már megszokott módon vállára helyezem és behunyom szemeimet, hogy a lehető legjobban kiélvezzem az idillikus pillanatot.  Mentálisan szívom testemmel Chris illatát és igyekszek belőle annyit elraktározni, amennyi csak lehetséges. Így nagyon gyorsan el tudnék aludni, most is kicsit elnyom a tompulás, de nem engedem, hogy az álom megkörnyékezzen, azt csak Chris teheti meg.
Lehunyt szemekkel pihenek rajta és jegyzek meg minden helyet testemen, ahol hozzám ér, hallgatom levegővételeit és szívverését, ennyire meseszép nap ritkán adatik meg, mint a mostani. Ezekben a percekben fogom fel igazán, hogy valóban Chris az, aki az ölemben ül és tényleg ő volt az, aki kezemet a szívére helyezte, remélem még mindig akar engem, vagyis nem testileg, hanem úgy szimplán engem.
A hosszú csöndbe belevisít szinte egy dallamszó, kedvenc zeneszámom a csengőhangom, amit ezentúl mérhetetlenül gyűlölni fogok, mert megzavarta a nyugalmamat. Szerencsére sikerül megállnom, hogy ne rezzenjek meg tőle, egészen addig, míg rá nem pillantok a műszerfalon lógó telefonom képernyőjére. Megfagy bennem a vér, testem egésze egy pillanat alatt feszessé válik a váratlan hívás láttán. Az ölelésből nem engedek, ezzel pedig jelzem Christopher számára, hogy nehogy megmozduljon, mert ez itt semmiség. A telefonhoz közelebbik kezemet kinyújtom a telefonért, de épp csak súrolják a képernyőt ujjaim, úgyhogy szabad kezemmel még erősebben tartva magamhoz Christ enyhén előre döntöm felsőtestemet, de csak arra a pár másodpercre, amíg a nyújtózkodástól pár apró nyöszörgő hang nem távozik ajkaim közül, ezzel együtt pedig meg is kaparintom a nyavalyás telefont. Kényelmesen visszadőlök remélem Chris-szel a háttámlának, majd a csodaférfi tarkójára helyezem az őt átölelő kezemet, bízok benne, hogy érti, hogy most nem szabad egy kicsit semmilyen hangot kiadnia, lehetőleg mozognia se, meg vészhelyzet van: anyám hív.
- Szia anya! - szólalok bele a telefonba koreaiul, mindig az eredeti nyelvünkön beszélünk helytől függetlenül, leszámítva, ha harmadik személy is van a környezetünkben, aki vélhetően nem tud koreaiul. Bízok benne, hogy ebből arra gyanakszik, hogy nincs itt mellettem senki, aki említésre méltó lenne.
-  Szia Jae Min, egyetemen vagy? - Biztosra veszem, hogy kiszűrődik hangja a telefonból és Christopher is tökéletesen halja szavait.
- Ööööö, nem egészen. - Nem hazudhatok, az autó és a telefon koordinátáit bármikor könnyen kinyomozhatják. - Egyik egyetemi társammal eljöttünk kocsikázni, de már visszafele tartunk - felelem és utólag jövök rá, hogy kicsit sem hazudok, mert végül is Chris is egyetemista. Ohh istenem, légyszí tegye le minél előbb, mert nem akarok lebukni. Erre nagyon nem voltam felkészülve, meg Christ sem akartam volna kellemetlenebbnél is kellemetlenebb helyzetbe hozni.
- Saját autómmal vagyok, nem Dong Minével - teszem hozzá, hogy ne lepődjenek meg, hogy nincs bent a garázsban az az autó, ami általában bent szokott lenni.
- Rendben, óvatosan vezess! Ne felejts el indexelni, a piros lámpáknál hamar fékezz, és ne hajts többel a megengedettnél! - sorolja anyám a szokásos monológját, mindig ezt csinálja, mikor tudja, hogy én ülök a volán mögött. Megforgatom szemeimet és beszívom alsó ajakamat. Miért kell mindig leégetnie? Nem kínos már így is a helyzet azzal, hogy épp a Hyundai örökösével smároltam az imént és még mindig nagyon ajkaimon érzem az övéit.
- Ne aggódj, nem fogok tömegmészárlást rendezni! - felelem a végét kicsit elnyújtva és remélem, csak ennyit akart tőlem, azonban folytatja, úgyhogy nem, nem csak a hollétem miatt hívott.
- Holnap szabaddá tudod magad tenni? Apádnak jönne két ismerőse és ő üzeni, hogy jó lenne, ha itthon lennél. - Miért nyelek karót egyből? Miért tudom már ennyiből, hogy a holnapi napom kínszenvedés lesz? Arról nem is beszélve, hogy megígértem Chris-nek hogy ápolom, vagyis nem ígértem meg, mert kétszer is elhessegette a válaszadást, de én magamnak megígértem.
- Egész nap? - Közben továbbra is nagyon ölelem magamhoz Christ, már-már bújok hozzá ösztönösen, pedig tudom, hogy nem tud megvédeni anyám válaszától.
- Valószínűleg csak a délelőtt folyamán - feleli és kezdek megkönnyebbülni, noha pár óra is rengeteg szokott lenni, hogyha üzleti baromságokról van szó, de legalább át tudok ugrani megnézni az állapotát.
- Természetesen számíthattok rám - válaszolom felelősségteljesen, noha hangomban már kezd megmutatkozni az elégia. Ezt követően anya, mint aki jól végezte dolgát, elköszön és leteszi a telefont én pedig részben megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy sikerült nem elüvöltenem, hogy van rajtam egy Christopher Nam.