Pont ahogy ő tette, most én kérem mozdulatokkal, hogy áldjon meg egy gyengéd csókkal az acomon és ezzel továbbra is bevallom neki, hogy bizony nem csak véletlenségből ölelem most őt, hanem mert nagyon jól esik, ahogy az érintése is, valamint az, hogy így lehetünk most együtt.
Belemosolygok a kapott pusziba, ha nem rejtőzködnék, akkor azonnal viszonoznám, ám még mindig képtelen vagyok a szemeibe nézni, azonban szavakkal most eltudom mondani eddig őrzött titkomat, hogy bizony, örökké maradhatnánk így, bár talán azon túl is képes lennék elviselni a karjai között kapott nyugalmat és a felém áramló gyengédséget, szeretetet.
Megismétli, mit nem is oly rég még én mondta, ám most teljesen más a jelentésük, hogy pontosan mi is lehet, abban nem vagyok biztos, de reménykedem, hogy oka az lehet, ő is így érez. Meglepheti, hogy ilyeneket mondok, engem is, így nem kérdőjelezem meg miértjét. Sóhajtása nem könyörgő, azonban az is van benne, talán valamennyi megkönnyebbülés is, ám egyáltalán nem vagyok benne biztos. Közelebb von és máris tudom, hogy ez a valódi válasza, ő is képes lenne tartani a pozíciót, ameddig csak lehet, így már teljes mértékben elkényelmesedek rajta, ahogy ő is teszi és lehunyt szemekkel élek át mindent, mintha nem is a valóság lenne, de mégis érzem. Hatalmas szeretet jár át, annyira boldog vagyok mellette, erre talán még neki sem lennének szavai.
Az eddigi állapotomhoz képest, most hevesen reagálok a telefonhívásra és bizony megijeszt a feltörő hang a nyugodt csendben, melynek zenéjét csupán kettőn szívverése és légzése adta eddig.
Keze még mindig a hátamon van és engedelmesen visszadőlök hozzá, már őt nézve és várva a következő eseményekre. Nyakamnál és hajamban a keze nagyon gyengéd és kérlelő, tudom, hogy nyugton kell maradnom mind a kettőnk érdekében és így is igyekszem tenni, de szemeim nem veszem arcáról, hogy láthassam miként reagál a hívására.
Megérzem combomon érintését, kissé visszafogom a levegőmet, hogy ne bukjon ki hangosan, majd a lehető lenémábban eresztem azt ki, míg őt figyelem. Jólesően meleg az érintése és az, hogy még a hívás közben is szentel nekem figyelmet. Folyamatosan érdeklődve, némiképp sóvárogva tekintek rá és olvasva vonásaiból, végül ráhelyezem kezemet az övére és ezzel megemelkedek Aiden-nel együtt, ahogy egy mély levegőt vesz és mosolyára az én számra is húzódik egy szélesebb és folyamatosan simítani kezdem bőrét. Tudhatja egyáltalán, hogy mennyire gyönyörű mosolya van? Ha igazán boldog, akkor szemei is kissé összeszűkülnek és arccsontja mindennél aranyosabbá változik.
Talán feszült, de úgy tűnik sikerül enyhítenem rajta és nem áll szándékomban megállni, ha segít neki akkor pedig végképp nem. Azonnal mozdulatreakciót kapok tőle és könnyítve rajta én is széjjelebb engedem ujjaim, hogy így már minden egyes felületen érinthessék egymást kezeink, de rendíthetetlenül simogatom tovább. Szívem kissé gyorsabban kezd verni, de ez már alig érezhető, ám akárhányszor hozzám ér, vagy én hozzá, mindig ledöbbenek bőrének puhaságától, szemeim is megcsillannak közben. Felém néz, de ráeszmélek, hogy talán tolakodó lehetek, hiszem mégis anyukájával folytat telefonbeszélgetést, valamint nem szeretném ha látná a mérhetetlen fényt bennem, amit ő ébresztett, hiszen még mindig szokatlan minden, amit átélek vele. Azonban mikor már nem engem néz, ismételten felnyitom szemeim rá, had memorizálják a látottakat, hiszen nem tudhatom, hogy mikor leszek képes ismételten ennyire közel lenni hozzá és nem csak a teendők miatt, hanem a feszességem, távolságtatásom miatt is.
Végig kísérem minden egyes vonását és arcának változását, ezzel együtt pedig hangulatának ingadozását a beszélgetés folyamán, ilyen közelségből semmit nem lehet elrejteni, talán még nekem sem sikerülne, bár aki belép személyes terembe az nagy valószínűséggel már ég nem olyan kapcsolatot ápol velem, akivel kimértnek kéne lennem, persze ismerek kivételeket.
Most ő bújik hozzám, az apa szó egyértelművé teszi ezt a reakcióját és automatikusan bekapcsol a védelmező ösztönöm, ami mélyen bennem szokott lapulni és csak olyankor jön elő, mikor különösen érzékenyen érint valami, vagy valaki. Nem veszem le szemem arcáról, miközben kezemet felé irányítom és ismételten be kell vallanom magamnak, hogy nagyon kedvemre való, amilyen reakciót képes vagyok kiváltani belőle, bár nem szándékosan teszem.
Már nem vonom meg magunkat az egymás szemébe való nézéstől és állom tekintetét, miközben kézfejemmel lágyan érintem orcájának felületét. Tekintetem komoly, ám gyengéd, ebben a pozitúrában talán szórakoztatónak is hathatna, de igyekszem ezzel a pár mozdulattal is biztonságot nyújtani neki, ahogyan csak rá irányuló figyelmemmel is.
Végig járatja szemét arcomon, miközben én egyre inkább zavarban érzem magam, ám igyekszem nem mutatni és végig a szemét nézem, melyek hatalmasra tágulnak. Talán a szemei tetszenek a legjobban, azoknak íve és most bármit megadnék, hogy mosolyogjon és meglássam, ahogyan kissé összébb csukódnak és egy boldog ívet írnak le.
A telefonról már meg is feledkeztem, ám ő még gyorsan elköszön, majd megérzem hátamon pihenni már mind a két kezét, egészen eddig ez hiányzott. Kissé megmozdulok, hogy visszakerüljek majdnem eredeti helyemre az ölében, de még mindig őt figyelem, képtelenség nem nézni, hogy mennyire tökéletes és szép.
Nem érzem a testem, csakis a kezemet, mely már egészen arcára simul és elfedi azt, csak remélni merem, de tán még azt sem, hogy ő is úgy érzi, az én kezem is éppúgy illik az ő arcához, mint ahogyan az övé az enyémhez. Nekem olyan ez, akár min mikor kirakós utolsó darabja kerülne a helyére
Csak rám figyel, már nincs telefon, vagy zavaró tényező, bár kezd elhatalmasodni rajtam az életemmel járó felelősségtudat és a teendőim sokasága, amivel még ma végeznem kell. Egyszer mindennek eljön a vége, de a mostnak bár ne lenne soha.
Aggódva, a fájdalmas választól előzetesen félve kérdezem meg, hogy minden rendben van-e. Ellágyulnak vonásaim, majd azonnal meg is feszülnek, szemeim kétszeresükre tágulnak, ahogy ajkaim is elválnak egymás társaságától. Már egy ideje csodálom őt szépségéért, még ha férfiról is van szó és szokatlan ilyet mondani rá, de nem tudok másként nézni rá, de kimondani, arra képtelen lennék ilyen szavakat. Nagyon zavarba hoz, soha senki nem mondott még ilyet nekem, jóképűnek már szólítottak, húgom pár iskola társa is sokszor dicsért, mikor még kisebb volt é vittem őt az iskolába, de ők gyerekek voltak. A cikkekben is, melyek fiatalságomról és már most fontos pozíciómról szólnak, abban sosem értettem, miért szokásos ezt kiemelni, mintha bármennyire is latba nyomna, hogy hogyan is festek, ha a munkámat jól végzem.
Kissé közelebb hajolok hozzá, még mindig leplezetlen meglepettséggel. Mindig lesznek mellette ilyen pillanatok, mikor végtelen őszinteséggel fogja kimondani gondolatait és én valószínűleg mindig megfogok rajta lepődni.
Nem tudom, hogy megkéne-e köszönnöm, vagy, hogy mi is lenne a pontos válasz, amit erre várhat egy férfi, mikor egy másikat szépnek hív. Kissé lehet zavar is, hogy ezt a szót használta, ám ezt hamar elfelejtem, hiszen sok mindent lehet szépnek hívni, egy festményt, egy zeneszámot, egy autót, egy embert is, mint ahogyan nekem is az jutott róla eszembe, hogy szép és gyönyörű, nem pedig az, hogy jóképű. Nem jelent mást a két szó, mégis másként hangzik.
Egyenesen perzselő szemeibe nézek, én nem lehetek gyönyörű, hisz Aiden-t akkor minek hívhatnám?
Nyelvemet kissé kidugva nedvesítem meg ajkaimat miközben hátrébb húzom hozzá már nagyon közel elhelyezkedő arcomat és félre is pillantok tőle.
-Hát…-mondom, bár nincs konkrét célom vele, csupán valahogyan igyekszem megtörni a pillanatot, kezem is lecsúszik arcáról és kissé hátrébb dőlök, de hagyom, hogy kezei támasszák hátamat. Talán már töltött velem annyi időt, hogy tudja, az apró kényszer mozdulatok segítenek kordában tartani a testemet, ahogyan most is, ha pedig rá is néznék, akkor szemeim egyenesen ajkaira irányulnának, majd pedig szám is és így mondanám el neki, hogy kettőnk közül ő a gyönyörű, valójában nem sok olyan személy jut eszembe, akit Aiden-nél szebbnek tudnék mondani, most egy sem jut eszembe.
Visszatérek eredeti témánkhoz, a telefonbeszélgetéshez, ez könnyedebbnek számít, de sajnos csak számomra és bánt, amiért neki erről rosszabb beszélnie, de más nem igen jut eszembe.
Még mindig kissé elpirulva, de már a távolságtól megkönnyebbülve hallgatom őt és bólintok egyet, tehát jól értettem, amit hallottamm és amire figyeltem. Ez némiképp megnyugtat, hogy bár jócskán porolásra szolgál a koreai nyelvtudásom, de talán nem reménytelen felelevenítenem.
Megint közeledik hozzám, de nem érint kellemetlenül, a törődés, amivel felém viselkedik, nagyon megható.
-Remélem tényleg el fogsz jönni-mondom kezeimet derekához érintve, hangom kissé szomorkás, de arcomon látszódik egy valóban reményteljes mosoly. Azonnal eszembe jut, hogy nem hazudhatok sokáig, ha tudná, hogy mennyire emésztem magam, talán már rég megkérdezte volna, hogy mi bánt. Kissé búsan, de én is közelebb hajolok egész testemben és alig egy centiméterre állok meg előtte. Egy nagy levegőt véve lehunyom a szemem és apró csókot adok szájára. -Várni foglak-egyezek bele végül és adok így választ korábbi kérdéseire, hogy bánnám-e, ha ápolna, erre pedig csak a két szó kimondta után eszmélek rá, majd ismét megcsókolom, kissé hosszabban, kezeim alatt összegyűrődik a ruhája, ahogyan kissé rámarkolok, majd el is engedem. Szemeim nedvesebbek lesznek ahogy eltávolodom tőle és képtelen vagyok boldogságot erőltetni magamra, nem hazudhatok még ezzel is neki, így csak egy rövid pillantást vetek lá lesütött állal, mellyel már most bocsánatot kérek tőle a jövőben tett hibáim miatt és azért, mert készülök visszaülni a helyemre.
-Nem bánod, ha visszaülök?-kérdezem meg nagyon halkan, ha engedi, akkor lábamat lassan végig csúsztatom az övéin, most nem dobom át rajta úgy, mint mikor oda került az és félig rá támaszkodva ülök vissza a helyemre. Ha nem még kérlelne, akkor türelmesen ülök és várom, hogy vajon miért marasztal.

Csöndben és nyugodtan ülök, míg a telefonhívást folytatja Aiden és igyekszem nem zavarni jelenlétemmel, az bizony mind a kettőnket kellemetlen helyzetbe hozna, őt azonban végérvényesen, mivel az én itt létem ismeretlen.
Mikor végül túl van ezen a megpróbáltatáson, szabaddá teszi eddig foglalt, azonban a telefon után már én vagyok az, kit karjaiban fog és bizony ez a felállás kedvesebb számomra és bizony képtelen nem tudomásomra hozni, hogy ő is így vélekedik. Egymásba merülnek szemeink, megérzem kezemben az arcát, melyet ahogy közelebb tol, úgy hüvelykujjammal végig simítok orra mellől, végig arc csontján, hogy ne csak lássam, hanem érezzem is mosolyát, míg végül ismételten nyugalomba kerül az eredeti helyén.
A meghitt pillanatot egy pillantás alatt változtatja meg és bizony még mindig az maradhatna, ha nem zavarnának meg szavai. Kezem is megremeg arcán, ahogy mindenem, mikor gyönyörűnek szólít, majd lassan lecsúsztatom róla kezemet és kissé eltávolodva szemlélem meg a helyzetet, már nem hozzá érve.
Ha én mondanék hasonlót és az enyémhez hasonlatos reakciót kapnék, bizony elgondolkodnék azon, hogy elfogadja-e csodálásomat. Elsőként arra gondolok, hogy a külsőségekről beszél, hogy ha rám néz, akkor ilyennek lát, azonban eszembe jut, hogy bizony kívül-belül is lehet valaki gyönyörű. A belsőmet én egyáltalán nem tartom annak, ezt pedig határozottan alá is tudom támasztani.
Valamit kénytelen vagyok tenni, vagy mondani és mivel egyikre sem tartom magam jelenleg képesnek, így a számomra egyszerűbbet választom a beszédet és meg is szólalok. Érzem magamon erősödő figyelmét, hátamon biztonságot nyújtó kezeit, ám még ez sem elég ahhoz, hogy valóban ésszerű szavakat halljon tőlem, melyek meg sem fogantak még bennem, így nem is jönnek, csak némán ülök még egy darabig, zavaromat igyekezve elhessegetni.
A telefonban hallottakra kérdezek rá, ez azonban csak nekem lehet vígasz és szidom magam, amiért szóba hoztam a saját kényelmem érdekében. Azonban amiatt is szomorúbbnak érzem magam, hogy így később láthatom, bizony eljátszadoztam a gondolattal, hogy talán holnap reggel őt látom meg elsőként. Az imént közelebb vont magához, én pedig derekára teszem kezem, ám még mindig ő tart engem, pedig én terveztem megvédeni attól, amit a holnapi napon nem szeretne megélni otthon, mégis inkább érzem úgy, hogy sokkal inkább ő van kontrollban.
Most rajtam a sor, hogy lecsökkentsem a távolságot és kissé búsan, ám szeretettel, hálával telve nézek rá. Megmondanám neki, most, azonnal, de annyira védeni szeretném őt, hogy ismét valami közbe szóljon a terveibe és csalódás érje, hogy nem teszem, most sem, helyette megállítom arcom az övé előtt. Szemének lecsukódása melegséggel tölt meg, egy szomorkás mosoly jelenik meg arcomon, melyet hagyok ott maradni még egy ideig, most nem láthatja, majd csókot adok szájára egy aprót és puhát. Alig szakítom meg és ahogy megszólalok, szinte hozzá is érnek ajkaim az övéihez és így lehelem rá vágyamat, hogy eljöjjön, hogy várni fogom, bármikor is jöjjön és amíg nem lesz ott, addig is folyamatosan kapaszkodni fogok ezekbe az emlékekbe, a mosolyába, az érintésébe, a szavaiba.
Növelek a távolságon és belenézek már nyitott szemeibe, az enyémek is eddig csukva voltak. Bárcsak tudnám, hogy mire gondol pontosan, mikor így néz rám, meghatódottságot és boldogságot látok, most örülnék ha szavakba foglalná és megosztaná. Az iménti melankolikus hangulatom azonban most nincs velem, elveszek Aiden tekintetében, amikből igyekszem kiolvasni gondolatait. Még, hogy én vagyok a gyönyörű.
Már gyorsabban, ám hasonlóan gyengéden egyesítem ajkainkat és azonnal kapom rá a válasz reakciót. Alsó ajkam már nem az enyém többé, uralmába vette, nekem már csak a kezeim maradnak, melyekkel megszorítom oldalát erősebben. Egy pillanatig megfordul bennem, hogy ez nem helyes, nem csókolhat meg és én nem csókolhatom vissza, ez nem megengedett, amíg nem tisztán állunk egymás előtt, addig nem tehetem, ám mozdulataimmal képtelen vagyok visszafogni, csupán szemeim azok, melyek ismét kissé megtelnek a mérhetetlen fájdalom miatt, azért, amit teszek Aiden-nel, ám amint összeér orrunk és ő automatikusan elforgatja fejét, úgy én is bekapcsolódom a csókba és bár nem hevesen, de visszacsókolom, visszafogottan eresztem át nyelvem a szájába, míg végül véget nem ér ez a hosszabbra nyúlt csók, mellyel egyszerre kezeim is kisimulnak oldalán.
Távolabbról nézem őt és igyekszem nem úgy gondolni erre, mintha egy búcsú csók lett volna, talán ezért nyújtottam el így mozdulataimat közben, hogy minden egyes momentumára emlékezhessek. Az ő szemei is csillognak, ám nem bánatosan, vagy félve, mint az enyémek, azonban biztosra veszem, hogy megérezheti másságomat, hiszen szorosabban tart karjai között. Ha másként nem, de valahogyan előrébb kell mozdítanom azt, ahol most vagyunk, mivel jelenleg a bűntudat egyre fölényeskedik és mardos, amit elkell rendeznem magamban addig, míg nem tudja meg okát, így engedélyt kérek a távozásra, vissza az anyósülésre.
Némi csalódottságot fedezek fel rajta, ám hamar bólint kérdésemre és apró hezitálás után bár, de végül kezeimet vállára téve veszem le róla lábaimat és a segítségével, hogy el ne dőljek, ülök vissza. Még megállok egy pillanatra, mikor látom, hogy a telefonért nyúl, meg billenek a levegőben, így erősebben szorítom vállát, majd mikor már üres az ülés én szüntetem meg annak lenni.
Nem nézek rá, miután leültem, egyenesen az öv felé nyúlok és becsatolása után az útra emelem arcomat, mely szinte majdnem annyira komoly, mint amilyen lenni szokott, ám még látszik benne a a szomorkás hangulatom. Nem szerettem volna elengedni, vagy visszaülni, nagyon békés volt vele, de erkölcsileg sem engedhetem ezt tovább és elhatározom, hogy otthon elmondok neki mindent, de négyszemközt, hogy azonnal elmehessen, ha szeretne és ne érezze kényszernek, hogy hazáig kell venni, csak mert felelősségtudatos.
Szokatlan ismételten összeszorított lábakkal ülnöm és már mindenem feszülté vált, hiányzik mindenemnek a jelenléte. Tudom, hogy könnyedebbnek érzem magam már csak a puszta jelenlététől is, de gondolataim nem hagyják nekem ezt a luxust.
Fél szemmel pillantok rá, hogy vajon, hogy van most. Ő is üresnek érzi magát a korábbiakhoz képest? Pont hajába túrva rendezi sorait, ajkaimat kissé összébb szorítom és nyelek egyet, majd azonnal vissza is nézek az útra, ott biztonságban vannak szemeim és gondolataim is.
Hirtelen indul el, szinte nem is tudom értelmezni, én mindig megvárom, míg meghallom a motor hangját, hagyok pár másodpercet, hogy az életet jelző zúgása átjárjon és utána indulok csak az útra, ám Aiden mind ezt egyetlen mozdulattal hajtja végre és csak akkor veszem észre, hogy megyünk, mikor már az úton vagyok. Ismét felemelem kezemet az öve és megragadom azt meglepettségemtől, kissé belém is szorul a levegő. Meg is feledkeztem, hogy hevesebb a vezetési módja, mint azt én megszoktam. Gyorsan megyünk, nagyon gyorsan, bár tudom, hogy egy egyenes úton vagyunk, itt én is rágyosítanék, ám balesetem volt és ha ekkora sebességgel haladtam volna, akkor több sérülés ért volna engem is és a kocsimat is, mint, amennyit végül megkellett élnünk.
Először meg sem hallom kérdését, csak az utolsó szót kapom el és ebből sejtem, hogy mit kérdezhet, hiszen én azon lepődtem meg, hogy ő koreaiul szólal meg. Hátra feszített vállakkal szólalnék meg, de nem merem megkérni, hogy lassítson, lényegében szó sem jön ki belőlem, még meg kell szoknom a sebességet, majd felszólalására lassan fordítom felé tekintetemet, majd egész fejemet és nem mondom, rendesen megijedek, ahogy látom Aiden mozdulatait és mellette a sebességet, amivel haladunk. Leplezetlen félelemmel nyúlok egyik kezemmel a kormány felé, bár kifejezetten ellenzem, hogy bárki is megzavarja a volán mögött ülőt, ha valaki csak a kormányom felé nyúlna én valószínűleg oda is csapnék, de legalábbis nagyon mérgesen és határozottan szólalnék fel, így megállítom a mozdulatot és helyette kiveszem Aiden kezéből az övet, miközben jelentőségteljesen nézek rá, levegőt sem véve és egy határozott mozdulattal csatolom a helyére.
Még mindig az ülésben oldalra húzódva nézek kérdőn Aiden-re, hogy ezt mégis hogyan tervezte meg magában és remélhetőleg többet ilyenre nem lesz példa, majd meglátom, hogy még gyorsabban megy. Összébb csúsznak szemeim és így érek hozzá combjához, mely a gázpedált nyomja, jelezve, hogy átgondolhatná mennyivel megy, inkább érjünk oda később, mint sohasem. Majd visszadőlök az ülésbe, de nem veszem le róla kezemet, már most érzem, hogy nyugodtabb vagyok ettől az egyetlen, apró érintéstől, bár sokat segítene, ha valóban körültekintőbben vezetne. Nem bíráskodom szavakkal, mivel én sem örülnék neki, ám remélem érti minden egyes mozdulatomat.
Mikor már szívverésem is megnyugszik kissé az iménti események miatt, akkor képesnek érzem magam, hogy választ adjak kérdésére.
-Anyám nem beszéli a nyelvet, tanítást kaptunk mind a ketten Sophie-val, én főként a munka miatt, meg persze a koreai vér fokozottabb életben tartása miatt a családban, de jó ideje nem használom már-adok körültekintő választ, hogy megfelelő magyarázatot adjak neki, ami kielégítő lehet számára.
-Nekem az angol az anyanyelvem-folytatom még egy apró pontosítással. Nem halaltszik hangomból bánat, vagy megbánás, amiért ez így történt, nekem ez teljesen természetes és külsőmet leszámítva teljes mértékben amerikainak érzem magam. -Meg is lepett, hogy koreaiul szóltál a telefonba és az is, hogy mennyire nem emlékszem a nyelvre-most már kissé csalódottabban beszélek, hiszen a munkámban fontos a széles körű nyelvismeret és valahol bánt, hogy pont ezt felejtem el.
Ismét eszembe jut, hogy apámat még nem hívtam fel, hogy tudassam vele a sikeres üzleti találkozót, és elkezdek kutakodni a zsebek között, mert bizony a megszokás nagy úr és nincs a helyén a telefon, kezemet azonban nem veszem le Aiden lábáról.
-Nem bánod, ha felhívom apámat? Várja a hívásom-nézek felé kérdően. Talán szokatlan lehet neki és én is csak most jövök rá, hogy előtte igyekszem egy üzlettel kapcsolatos beszélgetést kezdeményezni, bár csak pár szó fog elhangozni, de nem feszélyezne az sem, ha esetleg bármit meghallana, vagy kihallana a majd elhangzó szavakból, megbízom benne, hogy kettőnk között marad és nem adja tovább.
Ha engedély ad, akkor leveszem kezem lábáról és tárcsázom a számot. Most üzlet következik, azt pedig nem áll szándékomban összekeverni azzal, mi Aiden és köztem van, két különálló dolog és egyiknek sem engedhetem, hogy megzavarják egymást.

Közel hajolok hozzá, Aiden pedig azonnal szemeit lehunyva értelmezi helyesen, hogy mire is készülök. Nagyon aranyosnak találom ezt a mozdulatát, ez némelyest megmosolyogtat, ám a keserű szájízem nem tud véglegesen megszűnni, erre még ő sem képes.
Csukott szemeit nézem, majd érzékelem, hogy ajkai eltávolodnak egymástól, mintha csak engedélyt adna arra, hogy véghez vigyem célomat és végül csókot lehelek rá, a világ minden gyengédségével, ám ennek a nyomába sem érő szomorúsággal is, majd eleresztem, de nem távolodom el. Még emésztenem kell a gondolatát annak, hogy lassan vissza kell ülnöm a helyemre, hogy vissza kell térnem az életbe, melynek még csak most kezd részese lenni Aiden is igazán.
Keze megint felkúsznak hátamon és nyakamnál érzem meg, ám most másként, mint mikor elbódított, most én tartom, ezt tisztán érzem és úgy, mintha egy titkot osztanék meg vele, suttogom ajkaiba szavaimat. Olyan, mintha csak félnék attól, hogy ezt én mondom ki, hogy bevallom, várni fogok rá, ha csak egy csekély esélye is van annak, hogy valóban el fog jönni, én a bejárati ajtó felé fogom fordítani fejem, hátha meghallom jöttét, de mégsem vagyok képes átadni magamat a gondolatnak, hiszen pont, mint a mai napon már sokadjára, nem tudhatjuk, hogy mit hoz az este és mit fog hozni vallomásom, mely kihatással lesz a holnapi és talán az összes elkövetkezendő napra.
Feleszmélve szavaim súlyától, elvonom magamat tőle és szemeimben keletkező könnyfátyollal nézek rá, és a fátylon keresztül csak őt látom a bizonytalanságommal telve, pedig biztosabb vagyok, mint abban, hogy örökös leszek, hogy vele kívánom tölteni minden egyes pillanatomat, de nem elég a biztosságom, rengeteg lehetőségem lesz még elrontani mindent. Megrémítenek gondolataim, valamint az, hogy ennyire hirtelenjében vagyok képes ilyen érzéseket táplálni bárki iránt is, Aiden iránt. Annyira szürreális, hogy az eddig csak hallomásból megismert szerelem első látásra, velem történik meg. Ebben a minutumban csapnék rá számra, de hisz gondolataim azok, melyek megtalálják a szót, ahogyan valójában Aiden iránt érzek. Valóban az lennék? Valóban így érzek, vagy csak nem vagyok még elég ismeretes az érzelmek halvány és egyikből a másikba való áttűnésének ismereteiben és valójában, ami most bennem van, az egy gyengédem érzelem a szerelemnél. Mégis, ahogy kimondom magamban, nagyot dobban a szívem és a lepkékkel bizony nem tévedett húgom, mikor említette, vajon tényleg igaz minden, mit azok a könyvek elmesélnek?
Mindez teherként nyomja most testem és kiül arcomra, nem vagyok képes feldolgozni azt, amit érzek és abban sem vagyok biztos, hogy megtudnám mondani, a bűnbánat, a szomorúság, vagy a szeretetem-e az, ami most leginkább felülemelkedik rajtam, de mind bennem van.
Az ő szemei mást mondanak, olyan összeszedettséget látok benne, mely rám munka közben szokott jellemző lenni, elvarázsol, ahogyan rám néz és még inkább felerősít mindent, ami most testemben megy végbe. Végül ismét felé közeledve adok egy erőteljesebb, minden érzelmemmel teli csókot neki.
Megtelik élettel a testem ettől az érintéstől, tarkómon erősebb szorítást érzek, ezzel egyetemben az én kezeim is feszesebben ragadják meg Aiden-t, átjár az erő, amivel magához von és egy pillanatra megfeledkezem minden eddigi gondolatomról és nyelvem igyekszik megismerkedni az övével, amint sikerrel jár, úgy széjjelebb nyitva ajkaimat hagyom, hogy a csók tovább tartson. Kezét megérzem combomon és ez eszembe juttatja, hogy korábban ez a mozdulata volt az, mely végül számomra ismeretlen cselekedetekre ösztökélt. Emitt és mert bűntudatom nem enged tovább, végül egy utolsó szorítással derekán lazulnak el kezeim és szüntetem meg a csókot.
Zavarban érzem magam, mellette mindig is ezt fogom érezni, ebben biztos vagyok, ám megoldást kell majd rá keresnem, hogy ne legyen túl feltűnően látható rajtam, még ha arra is kér, hogy fejezzem ki érzéseimet, nekem megnyugvást ad, ha tudom őket kontrollálni. Most csókoltam meg csak igazán, bár kiélvezhettem volna negatív gondolatok kísérete nélkül, de képtelen voltam rá. Boldogsága segít ráeszmélnem arra, hogy nem cselekszem helyesen és hatát kell szabni, legfőképpen magamnak, hogy ne süllyedjek még mélyebbre a magam által kreált csapdában.
Lábaimmal egyensúlyozva és kapaszkodva vállába ülök végül vissza a helyemre, mely már kihűlt, oly régóta pulzál üresen és máris hiányzik Aiden, ám megerőltetve magam sikerül ha nem is szikla szilárddá, de komorabbá változtatni vonásaim és mind a kettőnk védelmében teszem ezt.
Megreped az imént felvetett maszk, ahogy elindulunk az autóval és nem tudom sikeresen értelmezni kérdését, hiszen igyekszem realizálni, hogy bizony veszélyes sofőr mellé ültem be.
Szokatlan mozdulatsorozatnak vagyok tanúja, mely fokozza nyugtalanságomat és bizony Aiden mellett egy maszk sem maradhat a helyén, ismételten minden rám van írva, hogy mennyire leplezetlenül viszolygok egy következő baleset gondolatától, de rövid idő alatt sikerül megtalálnom azt a mozdulatot, ami talán segítségére lehet anélkül, hogy átvegyem tőle a kormányzást.
Szerencsémre ért a tekintetem súlyából és pontosan tudja, hogy miért nyúlok felé, így kezei ismételten az azoknak rendeltetésüknek megfelelő helyükre kerülnek én pedig becsatolom az övét, kissé remegő kézzel, hisz megpillantottam, hogy mennyivel is megyünk valójában és ő mégis így igyekezte becsatolni az övét.
Nem válaszolok neki semmit, helyette kissé megenyhülnek vonásaim, bízom benne, de akkor még inkább bíznék, ha kissé lassabban vezetne. Szavak nélkül inkább kezem combjára helyezésével jelzek neki, hogy rendben igyekszem nyugodtabb maradni és maximálisan átengedni neki az irányítást, ám ehhez lassítania kell valamennyit. Valami ilyesmit igyekszem szemeimmel is sugallani felé és még a mindig bennem lévő félelmet, amit az előbb ragasztott rám, bár már enyhül.
Megfeszül kezem alatt a combja, de nem engedem el, kitartóan hagyom ott lábán, míg meg nem bizonyosodok afelől, hogy lelassulunk, ám végül a kezem mégis ott marad, ahogy én vissza dőlök az ülésbe és máris jobban érzem magam, ahogy tudom, hogy lassabban megyünk, valamint az érintés is könnyítő hatással van rám.
Mikor szívverésem is normalizálódik, bár még így sem az eredeti sebességében jár, ennek azonban tudom, hogy Aiden az oka, akkor végül megszólalok és beavatom, hogy mi miatt vannak hiányosságaim a koreai nyelvet illetően.
Felkapom rá szemeim, miután végeztem és ő megszólal, mivel érdeklődve várom, hogy vajon mennyire lepődik meg mindezeken, főként, hogy számára nem ez a megszokott. Hallgatom szavait és automatikusan igyekszem eltárolni minden egyes pontját, ám gyorsan elnézek róla és magamra parancsolok, hogy ezt be kell fejeznem, még ha érdekesen is hangzik, hogy Adam keze meg van kötve, talán szavak nélkül, de sokkal visszafogottabban vehet részt minden fontos eseményen. Igyekszem úgy hallgatni őt, hogy az nem üzleti szempontból fontos számomra, hanem azért, hogy megismerjem a környezetet, amiben felnőzz és ezáltal őt is és jobban értsem.
Kis mozdulatot jár végig kezem a combján, lényegében egy helyben marad, de mégis simítok rajta egyet, ahogy az utolsó szavakat ejti ki. Nem volt könnyű gyermek kora és pont most vallja be nekem. Kihallom hangjából, hogy mindez bántja és az őszinte hálát is, amiért nekem más adatott meg.
-Nem szeretetben nőttem fel, hanem szigorú, szabályozott körülmények között. Mindig is jelen voltam, ha céges ügyekről volt szó. Hamarabb értettem az üzleti nyelven, minthogy tudjam, ki is vagyok valójában-mondom kissé búskomoran és a végén felfordítom enyhén arcom élét, hogy tudja, rá gondolok, mikor azt mondom, hogy most tudtam meg csak, milyen is vagyok valójában, illetve az oda vezető útra léptem. -Én arra emlékszem, hogy nagyon zavart, hogy mennyire másként viselkedsz, úgy, ahogyan Sophie is, ám én ott voltam, hogy megelőzzem, ha valami meggondolatlant tenne, ám téged senki nem fogott vissza, ez nagyon bosszantott, nem tartottam helyén valónak. Bevallom, vaslószínűleg soha nem is fogom, mert én más magatartást látok megfelelőnek egy ilyen szituációban-komorodok el a lehető legjobban. -De lehet másként lesz mégis ezután és mint mondtam, nem szeretném, ha megváltoznál-zárom le ugyanolyan elszántsággal és határozottsággal, ahogyan eddig beszéltem.
Még ha zavarni is fog, hogy másként viselkedik, akkor is szeretném olyannak elfogadni, mivel tisztában vagyok vele, hogy mások vagyunk és már képes vagyok ezt megérteni, csupán lesz egy folyamat míg teljes mértékben át tudok lendülni a különbségeken.
Kisebb szünetet tartva a telefonom után kezdek kutatni, hiszen magatartásom már pontosan olyan, amilyennek apámhoz kell lennie és ez eszembe is juttatja, hogy várja beszámolómat. Aiden felé fordulva kérdem meg, hogy vajon nincs-e ellenére a telefonbeszélgetésem, nem szeretném ha kellemetlenül érezné magát. Látom rajta a meglepettséget, talán szokatlan neki, hogy mellette üzleti beszélgetést folytatnak, bár azt mondta, hogy ő is tisztában van, hogy mik folynak a zárt ajtók mögött. Mosolyát még elkapom, még és vissza is fordítom rá arcomat, mely egy pillanatra megenyhül, szám ketté nyílik, mellkasom megemelkedik. Bárcsak örökké mosolyogna.
Ajkaimat benedvesítve fordulok a telefonomhoz, kezemet lecsúsztatom lábáról, most nincs itt az ideje, hogy ott pihentessem és már az arcomhoz is emelem a telefont, arcomon már semmi sem látszódik. Én vagyok az, a Chistopher, akit mindenki ismer.
-Apa? Kérlek nézd el nekem, hogy csak most telefonálok-kezdek bele, amint meghallom a mély Igen?-t a telefon túlsó felén. -Minden a legnagyobb rendben ment, a tervezőcsoport meg van elégedve az eredményekkel, ahogyan én is. A jövőheti megbeszélés során már a végsőhöz közelítő állapotokat fogják bemutatni-tudatom nagy léptekben vele azt, amiről tudom, hogy érdekli. Semmi felesleges szócséplés, vagy magyarázkodás, esetleg bizonytalanság. Pontosan tudhatja, hogy mivel nem feltételezésekben beszélek, hogy kézben tartom a dolgokat.
-Két defektet is kaptam-felelem a kérdésre, hiszen hívást kapott az otthoni személyzetről, hogy megérkezett az autóm, ám én nem. Hangja azonban nem aggódó, vagy kérlelő, pontosan tudom, hogy anyám miatt érdeklődik. -Igen-válaszolom, ahogy anyám kérdését tolmácsolja felém teljesen érzelemmentesen, miszerint jól vagyok-e. -Rendben-zárul le végül a beszélgetés, miután megtudom, hogy nem döntenek úgy, hogy haza utaznak, nem említi, hogy miért lenne ez másként, de tudom, hogy egy kisebb baleset nem fogja őket hazautaztatni, valamint ezzel az egy szóval tudja, hogy végzem a kötelezettségeimet, míg ő nincs itthon.
A telefont lerakva teszem azt zsebre, ám mielőtt ez sikerülne az eddig teljesen mozdulatlan és merev testemet egy tüsszentés rázza meg. Kezemet még egy ideig a szám előtt tartva várom, hogy vajon lesz-e folytatás és valóban érkezik még egy tüsszentés formájában, majd elkezdek zsebkendő után kutakodni.
Nem nézek Aiden-re, valamiért szégyellem magam, amiért ilyen hangon és módon beszéltem a jelenlétében és bizony kezemet visszahelyezném a lábára, de nem teszem meg. Most teljesen eluralkodik rajtam a komorság. Mellette nem kéne ilyennek lennem, vele nem kell elhitetnem, hogy felelősségteljes örökös vagyok. Mellette lehetek nyugodtam és felszabadultabb, ám ez nem mindig fog egyik pillanatról a másikra sikerülni.

Simítok combján óvatosan, lopok magamnak egy ilyen pillanatot és meg is látom eredményén arcán, ha nem is teljesen, de valamelyest megnyugtató számára, pont, ahogy nekem is, hogy megérinthetem. Ha tehát mind a kettőnknek jó, akkor igyekszem a jövőben is bátran megcselekedni ugyanezt, már, ha lesz rá alkalmam és lehetőségem, valamint továbbra is kedvére lesz.
Rajtam a sor, hogy elmondjak egy részletet az én gyerek koromból. Nem azért nem reflektálok arra, amit mond, mert nem érdekel, hanem mert igyekszem elkerülni azt, hogy olyan dolgokat tegyen közzé, melyeket esetleg nem mondana el tudva, hogy felhasználtam volna. Csak úgy meséljen magáról minél többet, hogy az őszintén történjen.
Mindig is azt hittem, hogy az vagyok, aki, hogy az élet amit nekem szántak, ami meg lett nekem írva az a valódi, így ennek eleget téve tettem mindent és váltam megfelelő örökössé és így megfelelő gyermekké is. Ez azonban hatalmas fordulatot vett és bizony nem titkolt célzattal pillantok Aiden-re, aki talán megtudja nekem mutatni, hogy a kreált örökös mögött, aki néha a zene felé is kitekint saját kedvteléséből, rejlik egy emberibb alak is. Miatta megéri megtalálnom ezt az énemet, de még nagyon sokat kell tanulnom és nyitnom.
Ő is rám néz és remélem érti, hogy mire gondolok, mik a körültekintően kimondott szavaim mögötti jelentések. Ez valami, amit neki kell megszoknia és megtanulnia, mert bár úgy tűnik, hogy lesz olyan, mikor kevésbé kimértek szavaim, de sokszor megfog esni az ellenkezője is.
A vacsora és azóta minden egyes találkozásunk azért torkollott ellentétbe, mert mások a viselkedési normáink és értékrendjeink is és kölcsönösen nem tudjuk értelmezni, vagy teljes mértékben elfogadni a másik álláspontját. Ezt ki is fejtem neki egy példán keresztül. Az nagyon megragadt bennem. Most belegondolva szokatlan, hogy ő mondja azt, hogy szabadon mozgok ebben a világban, pedig ő is könnyedén vette ezeket az akadályokat, csak másként és én pont úgy gondoltam akkor, ahogyan most is, hogy túlságosan is nyugalomba helyezte magát.
Ezt el kell fogadnom, hogy ő is, pont, mint húgom, sosem fognak mindig teljesen az elvárásoknak megfelelően viselkedni, mert mások és mint Sophie esetében, így Aiden-nél is örülök, hogy kimarad az üzletből a lehető legjobban. Nekik nem való ez az élet, ők annál szabadabb szelleműek és ezt az energiájukat kell megragadniuk és felhasználni, mivel sosem fognak kiteljesedni a cégvezetésben, vagy ügyintézések során. Ebben semmi rossz nincsen, de mégis tudom, hogy még hosszú folyamat lesz, míg teljes mértékben eltudom fogadni, mert bármennyire is védeném őket ettől az élettől, benne vannak és egyre kellemetlenebb lesz nekik.
Ahogy nekem szükségem van Sophie-ra, hogy kordában tartson az üzleten kívüli világban, úgy neki is arra, hogy én őt az ellenkezőben, ez egy ki nem mondott megállapodás közöttünk.
Végig meredten nézek magam elé, már megszoktam a sebességet, hálás vagyok, amiért lassabban megy, bár még mindig érzem, hogy gyorsabb, mint ahogyan én vezetnék, de már teljes mértékben biztonságban érzem magam. Nem szorítom többé az övet. Belemerülök a gondolataimba, az emlékekben elveszek és alig veszem észre, hogy Aiden közben teljesen megfeszül minden ízében.
Aggodalommal az arcommal tekintek rá, hiába a hűvös ábrázatomnak és erős, évek óta jól működő önkontrolom nem működik jól mellette. Figyelem, ahogyan erősödik a légzése, kezei kifehérednek a kormányon és bizony megrémít, hogy megint rosszat mondtam. Talán mindig rosszat fogok, mikor a különbségeket és eltérő gondolkodásmódot fogom ecsetelni, így talán jobb is nem szóba hoznom, de másként nem tudom, hogy hogyan tudnánk kölcsönösen jobban megérteni és ismerni egymást.
Megszorítom lábát és most nagyobbat simítok rajta, hogy visszahúzzam onnan, ahol most jár, láthatóan nincs jó hatással az, amin keresztül megy, de nem tudom miként segíthetnék neki.
Kérdésére fellélegzek, bár nem tudom megmondani, hogy milyen hangulatban teszi fel, de könnyedebbé válik a légzésem, még ha elsőre nem is tudom, hogy miként feleljek erre.
-Nem, többé már fogalmam sincs-vallom be végül és elfordítom róla a tekintetemet vissza az útra, ismételten teljes hátammal az ülésnek feszülve. Így kimondva még mindig minden igazabb és emiatt sokkal félelmetesebb is, erősebb a bizonytalanságom. -Eddig tudtam. Az voltam, akinek lennem kell, de már nem vagyok benne biztos, hogy bűn lenne kissé lazítani a kötésen-döntöm egy pillanatra hátra a fejemet és veszek egy mély levegőt, majd visszanézek az útra. Nem vagyok bánatos, inkább csak nem tudom, hogy mi vár a jövőben, mert már biztosan más lesz, mint amit eddig elterveztem, elterveztek, de szeretném megtudni. A bizonytalanságom önmagammal kapcsolatban nehéz, de kapaszkodnom kell abba, ami van, amit tudok és az remélhetőleg Aiden segítségével és mellette egyre bővülni fog.
Ülök még egy ideig és mivel megengedi, így felhívom apámat, hogy tudassam az eseményeket vele. Anyám aggódó kérdéseire érzelemmentes a reakcióm, tőle sosem fogom megszokni, hogy így közeledjen felém, bár talán lehet ez is csak idő, figyelem és tanulás kérdése. Boldoggá tenném, ha legalább egyszer úgy néznék rá, ahogyan azt anyaként elvárja tőlem, de ez mégsem sikerül nekem és mikor ott vagyok egy ilyen helyzetben, akkor eszembe sem jut másként viselkedni, legnagyobb bánatára.
Néha már annyira feszesen és kimérten ülök, ha a munkámról van szó, hogy esténként fájnak az izmaim, mégis, Aiden is megmondta, kiegyensúlyozottnak és magabiztosnak tűnök, mert az is vagyok, mind a kettő igaz rám, de a bennem lévő megfelelési kényszer meg is követeli a teljes odafigyelést.
A telefont alig teszem le, tüsszentek két nagyobbat és végig is fut rajta ma hidegrázás. A hajam már majdnem egészen megszáradt, de biztosan nem vált az egészségemre. Megfájdul a torkom és érzem, hogy megint kaparni kezd, még a mellkasom is belefájdul és várnom kell míg már nem érzem a szúrást. Oda is kapok felsőtestemhez, mintha ezzel tudnám enyhíteni a szúró érzést, de csak kicsivel később szűnik meg és én ekkor eresztem le kezemet.
Aiden felém néz én pedig kérdőn nézek felé, mert bizony nem hallottam, hogy mit mondott, annyira koncentráltam, hogy ne fájjon semmim sem. Aggódó arcát meglátva sejtem, hogy mik lehettek előző szavai. Láztól csillogó szemekkel nézek rá, zsebkendőt azonban nem találok sehol sem.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. Egyébként is, holnap rengeteg munka vár rá, nem engedhetem egy betegségnek, hogy megakadályozzon az elvégzésében-bizonygatom neki, hogy nem egy betegség lesz az, ami ágyhoz rögzít. Az első nap, mikor megbetegszem, mindig az a nehezebb, olyankor elkell fogadnom, hogy beteg vagyok, kihívom az orvost, aki felír valamit, aminek köszönhetően hamar meggyógyulok és már az első gyógyszer beszedése után neki is állok a munkának. Most valószínűleg holnap fogom megejteni ezt a telefonhívást és az első gyógyszer előtt már dolgozni fogok, de tényleg nem állhat meg semmi sem.
Elmondanám neki, hogy még mindig reménykedem a holnapi viszontlátásban, azonban ezzel még nehezebbé tenném neki a gondolatait, mikor már kitárulkoztam előtte. Aggódó tekintetét látva elmosolyodok halványan, de érzem, hogy egyre kevésbé van erőm, ezt azonban igyekszem nem mutatni, az nem segít a helyzeten és nem a világvége egy kis megfázás.
Kezemet végül mégis visszateszem combjára még mielőtt zöldre váltana a lámpa és bizony nem szándékozom elvenni onnan míg haza nem érünk.

Aggódva nézek felé és érintéssel igyekszem tudtára adni, hogy nincs egyedül a gondolataival, hanem mellette vagyok és segítem, amiben csak tudom, addig, ameddig csak szüksége van rá. Megint megfeszül a lába és jobban nyomja a gázt, egy pillanatra megint bennem szorul a levegő, ám hamar ki is fújom, tudom, hogy vigyázva vezet, megbízom benne, de mégis eléggé hirtelen a felgyorsulás ahhoz, hogy meglepjen. Eszembe jut, hogy egyik alkalommal én is pont így tettem, mikor az autómban beszélgettünk, nagyon bántott, amiket mondott akkor, úgy éreztem, hogy engem támad, de akkor a megállást választottam, de valóban jó érzés volt egy időre sebesebben hajtani a motort.
Végig őt nézem, majd mikor megérzem, hogy lelassít még várok egy kicsit és csak utána fordulok vissza az út felé. Sajnálom, hogy nem pillantott rám, hogy nem küldött egy nyugtató mosolyt, hogy minden rendben és jobban van, de ha ez nem igaz. akkor annak még jobban örülök, hogy nem tette meg és nem mutatott hamis érzelmeket.
Kérdésére elgondolkodom, végül őszintén válaszolok neki, bár nem éppen a várt választ adhatom, hiszen senki sem lehet igazán jó abban, amit csinál, ha nincs tisztában önmagával. Az elbizonytalanodásom, hogy ki is lehetek valójában, bizony nagy hatással van rám, de mivel még nem voltam képes teljes mértékben értelmezni, hogy mi is történik valójában, így nem ül rám folyamatosan a kétségbeesés, vagy a tudatlanságtól való félelem.
Hangom mégis sima és gördülékeny, belül azonban forgolódom, még ha nagyon is szeretném, hogy valóban igaz legyen, hogy szabadon enyhíthetek az életemen, akkor sem vagyok biztos abban, hogy ez lehetséges következmények nélkül, de ha Aiden is úgy akarja majd, akkor kitartóan fogom keresni a megoldást, hogy hogyan tudjak olyan személy lenni, akit megérdemel, amellett, hogy mégis az az örökös maradok, akire sokan, de legfőképpen apám számít. Sose tudnék neki csalódást okozni, de tisztában vagyok vele, hogy ha híre megy annak, ami köztünk van, akkor másként fog azután rám tekinteni.
Megint ezeken gondolkodom, miközben cseppet sem biztos, hogy egyáltalán lesz lehetőségem arra, hogy ezek megtörténjenek, hiszen még egy nagy lépést meg kell tennem. Könnyebb lenne ha nem tervezgetnék semmit, míg nincs biztos információm arról, hogy Aiden miként fog hozzám állni később, de mégis, foglalkoztat, nagyon is.
Most nem nézek rá, csak némán emésztem szavait, minden pontjára gondosan ügyelve, hogy vajon ő miként látja a jelen és esetleg a jövőbeli helyzetet. Megnyugvást keresek gondolataimnak mondataiban és kapaszkodom beléjük, még ha alig is látszik ez rajtam.
A kezdeti bizakodásomat a sóhajat szünteti meg és nagyot nyelve tudatosítom magamban, hogy lehet még ő sem bizakodó. Boldognak lenni nem bűn. -Valóban nem az, ha a boldogság azt jelenti, hogy közben haladunk előre a célunk felé, egyéb más esetben csak hátráltat. - Ez az, amit egész eddigi életemben gondoltam, amit belém sulykoltak. -Amíg veled nem találkoztam…-hallgatok el, hiszen elkeserítőnek tartom, hogy korábban lopott élvezeteket kerestem a gitározásban, a húgommal való programokban és olyankor boldog vagyok, de akkor is mikor a nap végén lecsukom a laptopot, összepakolom a papírokat és dossziékat, mert teljesítettem a kitűzött feladatot, ez elégedettséggel tölt el, de mind a kettő más féle boldogság. Ezek miatt nem tudom, hogy hogyan kéne folytatnom a mondatot, voltam már boldog, de ez teljesen más. -Veled éreztem eddig a legnagyobb boldogságot-mondom ki végül suttogva, gondolataimat befejezve hangosan, nem is neki, inkább magamnak mondva, rájőve, hogy lényegében erről beszélhet Aiden, erről a boldogságról, amihez nincsen fogható sem.
Bánatosan nézek fel az útra, szomorúnak tartom, hogy egészen eddig nem tudtam, hogy milyen ez az érzés, már élni sem tudnék nélküle. Olyan vagyok, mint a kislány, ki elutasítja magától a finom süteményt, csak, hogy utána ne fájjon neki a gondolat, hogy soha többé nem ehet belőle.
Megkomorodom teljesen és ez ki is tart, míg apámmal beszélek, sajnos az után is. Ismeretlen a kimenetele ennek a napnak, az, hogy mi vár ránk és ezen nem tudok könnyen átlépni.
A köhögés és a fellépő fájdalom segít abban, hogy mindent elűzzek, mi eddig a fejemben volt. Miután elmúlik a szúró érzés, igyekszem Aiden-t megnyugtatni, hogy kevés olyan betegség van, mely képes lenne levetni a lábamról, erősebb bennem az elkötelezettség a munkám iránt.
Megértem érvelését és igaza is van, de még nem látott betegen, nem tudja, hogy mennyire képes vagyok kizárni azt és csak a dolgomra koncentrálni. -Ez igaz, de eléggé belemerülök a munkába ahhoz, hogy megfeledkezzek a betegségről, így az nem tud hátráltatni, esténként pedig kialszom magam, amennyire csak lehetőségem van rá-hangoztatom módszereimet, még ha tisztában is vagyok azzal, hogy nem feltétlenül egészséges ez a hozzáállás, de tényleg nincs lehetőség akár egy napos megállásra sem. -Igazából, nagy eséllyel találnék olyat, aki helyettesítene a munkám nagy részében, de nem tudnék elszámolni a nyugtalansággal és bűntudattal, hogy nem végzem a munkámat akár napokig sem-vallom be a másik felét is a dolognak. Mikor golfozni mentünk, utána a Sophie-val való beszélgetést követve dolgoztam még valamennyit és a következő napokban teljesen be is hoztam a lemaradást, ezért tudtam teljes békességgel golfozni, de több napi kimaradást nem szívesen engedek meg magamnak.
Felém fordul, de én nem viszonzom, a munka iránti szeretetemet és vágyamat, talán még késztetésemet is, senki és semmi nem tudná tőlem elvenni, ez egyféle függőségem, ahogy apámnak is és valaha anyámnak is, ő viszont szakított vele és csöndben nézte végig, ahogyan fia olyanná válik, amiből ő végül önszántából távozott, anyám így találta meg a boldogságát, a gyereknevelésben és a különböző programok szervezésében, a házigazda személyében.
Bólintok egy határozottat kérdésére, majd hatalmasat dobban szívem, attól, amit ezután mond nekem. A gondolatra, hogy míg én a dolgom végzem, addig ő gondoskodik, nagyon önzőnek érzem magam, de megmelengeti egész testemet és egy halvány, ám fáradt mosoly ül ki arcomra és ránézve látom az övét is. Kezemet visszahelyezem lábára, de legszívesebben orcájára helyezném ajkaimat, hogy így mondjam el, mennyire is örülnék ennek a forgatókönyvnek, ám jobbnak látom a helyemen maradni.
Elindulunk, én még nézem őt egy ideig és elidőzök arcán, ismét csodálkozva tökéletességén, de tudom, hogy nem csak a külseje az, hanem ő maga is és gyönyörű.
Néha nagyobbat fékez, de már egyáltalán nem érzek félelmet, vagy ijedtséget mellette, olyannyira, hogy néhány tüsszentés és köhögés után el is nyom az álom, míg ha csak pár percre is.
Bántja a szememet a fény, ami a házról verődik vissza, bár még kint sincs annyira sötét és eleinte nem tudom mire vélni, valamint azt sem tudom, hogy hol vagyok. Ahogy meglátom az ablakot, amihez közel állunk meg, oldalra nézve Aiden mosolyával találkozva jövök rá, hogy elaludhattam az autóban.
Párat pislogva és szabad kezemet felemelve dörzsölöm meg a szemem, miközben meghallom hangját, hogy hazaértünk. Szomorkásak szavai, így én is azzá válok mállete és megértem hangulatának ezen jellegét. A házzal magunk előtt beléptünk a valós világunkba és ezt minél szívesebben elhalasztottam volna egy későbbi időpontra, hiszen a kötelezettségek is kopogtatnak az ajtónkon.
Mikor meghallom, hogy kicsatolja az övét, akkor én is megteszem ugyanezt, ám kissé tétovázva, mert ez azt jelenti, hogy le kell vennem kezemet a lábáról, mely engedelmesen a helyén maradt még akkor is, mikor kissé elbóbiskoltam. Óvatosan veszem el kezem és bújtatom át az öv alatt, nagyon lassan, minél inkább elnyújtva a pillanatot, hogy a lehető legtovább maradhassunk még az autóban.
Felém fordul és szinte lemásolva mozdulatait, én is így teszek, de zavarba ejtőnek érzem a szituációt, valahol az üzleti énem és az új érzelmes énem között tengődöm fogságban, hogy mi az, amit megtehetem most és mi az, amit meg szeretnék tenni, mert bizony a kettő már nem egy és ugyanaz, mint eddigi éveim során volt. Ha pedig valamihez ragaszkodtam, vagy tudtam, hogy szükségem van rá, akkor megszereztem, mert tettem érte, mint mikor hazajöttem a gitárommal a kezemben, még ha tudtam is, hogy ellenzik, de megtaláltam a köztes utat. Most még meg kell találnom a közös metszetet.
Hallgatom őt, bevallom eléggé gyorsan beszél, vagy ugyanolyan sebességgel, csak én vagyok fáradtabb és mikor a végére ér, akkor nekem még szükségem van egy kis időe, hogy sorba tegyem, miféle teendőket szabott rám. Abban biztos vagyok, hogy ezek mind szerepelni fognak az elvégzendő lépéseket tartalmazó listámon, de abban is, hogy előtte ránézek az autómra, hogy tudok-e rajta bármit is segíteni, esetleg még a kereket is kicserélem, addig is egy kis törődést kap tőlem.
Kezemet kinyújtva érintem meg lábának oldalsó ívét és simítok végig egészen derekáig, ahol megáll a kezem. Végig kísérem kezemet és megjegyzem ezt a mozdulatot, ha esetleg nem lenne rá többé lehetőségem.
-Szerintem ellenőrzésre szorulok, hogy mindent megcsinálok-e rendesen-mondom még mindig nem rá nézve és nagyon halkan, mert eléggé nevetségesen hangzik, amit most mondok, de másként nem tudnám neki elmondani, hogy szeretném, ha bejöjjön. Egyrészről beszélni szeretnék vele, de legfőképpen, nem szeretném, ha még elmenne.
Félve nézek fel rá, szeretnék egy széles mosollyal találkozni, pedig az én arcom most a közelében sincs annak, hiszen kételkedem abban, hogy vajon jó ötlet-e.
Egyszerre érzem, hogy ráz a hideg és nagyon melegem van, biztos vagyok benne, hogy lázam van, meg is remeg egész testem, emiatt elveszem róla szemeimet és az ölemben heverő kezemre nézek, miközben a derekánál pihenő ujjaimmal rákapok ruhájának anyagára.
Teljesen elveszve érzem magam, nem szeretném, ha elmenne, sem most, sem később, de félek, hogy az ellenkezője fog bekövetkezni.

A boldogságra gondolok, annak szótári jelentésére és hogy számomra mi is az. Részben gondolatban, részben pedig szóban fejtem ki véleményemet és egy pillanatra meg is akadnak szavaim, ahogy sorban jövök rá mindenre. Bár eddig is tudtam, hogy felettébb jó a hangulatom mellette, ahogyan könnyen tud az ellenkezője is megtörténni, érzékenyen érint minden egyes vele töltött pillanat és nagyon figyelek arra, hogy vajon miféle reakciói vannak arra, amit én mondok, vagy teszek.
Nem látom Aiden reakcióját, de érzékelem, hogy felém fordul míg szünetet tartok így tudom, hogy hallja, amit mondok, aminek örülök, mivel hangosabban nem lennék képes kimondai ezeket a szavakat. Borongóssá válik hangulatom, valóban ő tett eddig a legboldogabbá, de vajon ez meddig lesz így? Ha megadatik nekem, hogy velem lesz, akkor én továbbra is tudok ilyen boldog lenni, de ez két embertől függ és ha ő másként gondolja majd, akkor nem várhatom el tőle, hogy találkozzunk. Akkor bizony minden marad olyan, mint előtte.
Nyelek egyet miután megnedvesítem számat készülve arra, hogy reagáljak mondandójára. Ebben egyet értünk, ha valamit akár csak egy rövid gondolatra is, de terhesnek gondolok, akkor új módszerekre van szükség, de bizonyos számú próbálkozás után már nem éri meg a további energiabefektetés.
-Nem érzem hátráltatva magam, a kivitelezésen bár gondolkodnom kell, de erős motivációm van-utalok megint csak rá, de nem tudok mosolyogni, ahogyan ő teszi, még elbukhat minden, még nem tudok eléggé nyugodt és emiatt tiszta gondolkodású lenni.
Az eseményekből a köhögés ébreszt fel, aggódva ad tanácsokat, szinte már kérlel, hogy tegyek meg mindent a betegség ellen, ami meg is fog történni, ám nem feltétlenül a pihenéssel, mivel az élet nem áll meg, ahogyan semmi féle folyamat sem a cégben.
Nem ilyen válaszra számítottam tőle, hanem arra, hogy igyekszik majd meggyőzni, hogy tegyem félre az elveimet pár napra és foglalkozzak az egészségemmel. Egyetért bennem ebben, amit szokatlannak érzek, de nagyon jóleső támogatása, egyáltalán nincs szándékában lebeszélnie a munkáról, arról, hogy azt tegyem, ami engem azzá tesz, aki vagyok. Meghatódva és némiképp ledöbbenve nézek fel rá. Arcom megnyugszik, ahogy testem is egy rövid időre és egy szélesebb mosoly jelenik meg, melynek hatására lesütöm tekintetemet és államat is, zavarba hozott szavaival. Nem szokták nekem ezt mondani, annyira természetes és magától adódó, hogy megfelelő vagyok a munkára, hogy dícsérést ritkán kapok, tőle hallva sokat jelent ez számomra, főleg, mivel tudja, hogy min mehetek keresztül.
Meghatódottságomtól képtelen vagyok megszólalni, de a mással össze nem téveszthetetlen mosoly nem tűnik el arcomról, bár utána ismét komolyabb leszek, ahogy tovább beszélgetünk, egyre inkább erősödik bennem, hogy percről-percre jobban kötődöm Aidenhez érzelmileg, emiatt lesz nehezebb bevallanom mindent. Elmerülök megint, a mosoly is egyre halványodik rajtam és a felajánlására még mindig nem merek mondani semmit sem, bár egyszer már nagyon határozottan jeleztem neki, hogy örülnék, ha mellettem lenne és gondoskodna az egészségem felett, egyrészt, mert szakmabeli, másrészt, mert ő Aiden.
Azon kapom magam, hogy félig aludva nyitom ki szemeimet és ismerős házzal találom magam szemben, ismerős illat kering körülöttem és el kell gondolkodnom, hogy mi is történik éppen. Soha nem aludtam még autóban, vagy azért, mert én vezetek, inkább ez az eset az igaz, vagy azért, mert nem megfelelő viselkedési forma. Zavarodott is vagyok amiatt, hogy most megtörténik, de Aiden-re nézve észreveszem, hogy nem zavarja, amiért elaludtam, így nem szabadkozom, ha baj lenne neki, akkor biztosra veszem, hogy elmondaná.
Nem szeretnék itthon lenni, még nem, soha nem otthonomként tekintettem erre a házra, persze bizonyos pontjaira igen, így feszesebbé is vállok miatt. Tudom, hogy senki nincs itthon a személyzeten és talán húgomon kívül, amin azonban meglepődök, ha ez így van, hogy még nem hallottam meg az ajtó csapódásán, amin engem várva igyekszik elmondania határozott véleményét a viselkedésemről és a történtekről.
Aiden felé fordulva pislogok pár nagyobbat, hogy ne legyenek kiszáradva szemeim a hirtelen felébredéstől, majd végig simítom lassan és óvatosan lábától. Feljebb már nem emelem a mozdulatot, azt már könnyen láthatják nem kívánt szemek, bár már az is szokatlan lehet bárkinek a ház közelében, hogy egy KIA-ban ülök és nem ugrok ki azonnal, amint megérkeztünk, valamint, hogy éppen Aiden-nel szemben vagyok.
Képtelen vagyok a szemeibe nézni, nagyon nehéz lenne most megtennem. Nem vagyok elég biztos magamban, hogy nem tennék valami meggondolatlant, mivel most nagyon szívesen fogadnék egy ölelést, de nem tehetem meg.
Célzok rá, hogy nem nélküle tervezek belépni a nagy ajtón át a házba. Ennél halkabban nem is beszélhetnénk, szinte már motyogok, alig érthetőek szavaim, ami erős kontraszt a használatukkal, hiszen azok jellemzőek rám, csupán az előadási mód nem.
Óvatosan nézek csak fel rá és azt látom meg, amire nagyon vágyom, azt a mosolyt, melyet bármeddig képes lennék nézni. Mindenféle elemzés nélkül megállapíthatom, hogy valóban nincs annál szebb, mikor így mosolyog. Gyorsabban kezd verni a szívem, kipirosodik egyébként is vöröslő arcom, szemeimet pedig képtelen vagyok levenni róla, mely már arcommal együtt is teljesen felé fordul. Mind a kettőnk legnagyobb szerencséjére megszólal, mielőtt közelebb hajolhatnék hozzá, mire az én válasz reakcióm egy megkönnyebbült mosoly, mely kiszélesedik és egyben értetlenkedővé is válik minden vonásom. Úgy hagy itt az autóban, mintha valahová sietnénk, de igaza van, nem kifizetődő itt ülnünk ennél tovább, így megkeményítem vonásaimat és kilököm az ajtót.
Megérint a kinti hűvösebb levegő, bele is borzongok. Egy ideig még ülök, de azonnal felugrok helyemről az elmúlt órához képest nagyon is sebesen, amint meglátom az autómat parkolni mellettünk.
Kiszállva csukom be magam mögött az ajtót, nagyon szokatlanul érzem magamat Aiden ruháiban, melyek mivel nagyobbak rám, így nem lehet éppen előnyös a megjelenésem, azonban ezen hamar képes vagyok felülkerekedni, miután kissé feljebb húzom magamon a farmert és eligazgatom a több réteg ruhát, közben le sem veszem az autómról a szemeimet.
Nagy léptekkel, eléggé sietősen és aggódva közelítem meg végül, amint mellé érek, kezemet ráhelyezve simítom végig minden egyes élét keresve egy eddig esetleg nem észlelt horpadást, vagy karcot, mikor meglátom azt, amit már korábban is felfedeztem és egy nagyobb mélyedést is.
-Nagyon sajnálom-csúszik ki számon keservesem szomorúan, ami az arcomon is látszik. A sérülést végig simítva párszor kérek többször is elnézést és adok törődést, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem elég ahhoz, hogy megszűnjön a probléma. Kinyitom a hátsó ajtót, hogy kivegyem az emelőt és a földre letéve veszem utamat a mélygarázs felé, hogy ha mást nem tudok tenni, legalább a kereket kicseréljem. Nem is gondolkodom azon, hogy éppen hol vagyok, vagy milyen helyzetben, egyedül az van bennem, hogy meg kell szüntetnem egy problémát. A ház felé veszem az utat, miközben kiveszem a zakómat is, aminek szerencsére nem esett bántódása, nem úgy mint az autónak, vagy a nadrágomnak és ingemnek, valamint a zakóval együtt a kulcsot is elteszem, melyet meggondolatlanul bent hagytam a helyén, teljesen megvoltam feledkezve mindenről.
-Tudom, hogy ez nincs rajta a listán, de mindenekelőtt szeretném kicserélni a kereket és beparkolni, nem tudnám így itt hagyni-nem nézek Aiden-re, csak az autót figyelem. Eléggé elszánt vagyok ahhoz, hogy erről senki ne tudjon lebeszélni és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem is megyek be a házba, mert ha Sophie itt van, akkor ő is nagyon ellenezné ezt a döntésemet.

Gondolkodás nélkül nyitom a csomagtartót, ahol a ma már használt emelő lapul és teszem le a sebesült kerék mellé a földre, melyet terveim szerint ki is fogok cserélni. Kiegyenesedve meghallom Aiden aggodalommal teli szavait, mintha rám szólna, kissé fel is emeli hangját, így jelezve nem tetszését. Láthatja, hogy mire készülök, de biztos szokatlan lehet neki, főleg a jelenlegi körülményeket vizsgálva, hogy én tervezek javítani autóm állapotán, más esetben hagynám másra a feladatot, azonban ez nem egy olyan bizonyos más eset, mivel kedvenc darabom áll mellettem és a figyelmetlenségemen igyekszem szinte megbocsátásáért mindent megtenni, pedig nem egy személyről van szó, de mégis késztetést érzek, hogy megtegyem.
Kérdésére azonnal válaszolok, mellőzve minden gondolkodást, nem habozva, míg az autót vizslatom és a következő lépésemmel vagyok elfoglalva. Várok még, hátha ellenzi, bár nem érne célba, erre szükségem van, mondhatni, nem tudnék nyugodt szívvel aludni, ha így hagynám itt kint, a garázs biztonságosabb, oda viszont csak négy keréken tessékelhetem be, melyekkel viszonylag teljes lesz a kép.
Az udvarról szándékozom megközelíteni a garázs bejáratát, hiszen a kulcson lévő kapu nyitóval ez könnyedén kivitelezhető, a zakómat automatikusan veszem ki, pedig arra most nem lesz szükségem, mégis kezemen pihen már egy ideje. Azonnal indulnék és pont érkezik beleegyezése is, bár tudom, hogy enélkül is kerék csere lenne az, amit teszek.
Halk szavait hallva rá pillantok komoran és elszántan, az imént más volt a hangja, talán nincs kedvére a döntésem, amit azonban én nem tudok megérteni, de hozzá hasonlóan ezt nem adom tudtára, arc mimikámmal sem. Megrezzenek, amint meglátom, hogy összébb húzza magát. Talán kellemetlenül érzi magát? Majd a kapucnit is felveszi és megérzem az első cseppet. Kissé felpillantva látom az ég eltorzulását egy villámtól, majd Aiden-re nézve döntök úgy, hogy ha húgomat bent is találom, ami nagy ellenszegülést jelentene, akkor is ott megyek be.
Összeszorítva ajkaimat, nyelve egyet megyek el Aiden mellett sietősen és nyitom ki az ajtót, melynek túloldalán azonnal meglelem a személyt, akire szükségem van.
-A garázsból valakivel hozasson ki egy pót kereket a Hyundai Sonata-hoz-nézek szigorúan és gondterhelten, mivel már nézek is körbe, hogy hol lelhetem meg a szükséges meleget adó tárgyat. Végül hosszú, magamhoz képest sietősebb léptekkel, szinte szaladok fel az emeletre, egyenesen szobám felé és rá kell jönnöm, több lett a lépcsők száma, mert bizony egy örökkévalóság, míg felérek, majd az ajtót kinyitva, mozdulok ágyamhoz, melyről lehúzom a vékony, ám annál melegebb polar takarót, így eléggé rendezetlen összképet hagyok magam után, hiszen csak a fehér takaróm marad ott, mely a hirtelen mozdulatomtól összébb kuszálódik. Az ajtót még becsukva magam után sietek ki és feleszmélek, hogy bizony húgom még nincsen itthon, különben lehetetlenség lett volna ezt az utat megtennem az ő közbelépése nélkül. A komornyik kissé meglepetten, de szája szélén halvány mosollyal néz felém, majd közli, hogy a kerék már kint van és a személyzet egy tagja el is kezdte a cserét.
Kissé indulatosabban nézek rá, de nem lepődik meg, pedig soha eddig így még nem láthatott, talán gyermek koromban igen, hiszen régóta van már itt velünk. Én magam terveztem kicserélni a kereket és bizony szokatlanul rosszul érint, amiért ezt elvették tőlem. Talán az is bennem van, hogy így kevésbé tudom húzni az időt. Igen, bevallom, hogy a kerékcsere megfelelő lett volna ahhoz, hogy tovább halasszam a pillanatot, mikor Aiden bejön és ezzel inkább azt a beszélgetést, melyet elszántan a mai napra kívánok hagyni.
Rendezve vonásaimat, kezemben a takaróval lépek ki az ajtón, az ajtó engedelmesen csukódik utánam. Az eső már jobban csepereg, de bizony közel sem úgy, mint amilyet a mai nap folyamán már láthattam. Oldalra nézek az autóra, melynek fara már a magasban van, ahogy a kerék is lekerült már a helyéről.
-Hagyd, majd én-mondom határozottan, mire egy rezzenés a válasz és már fel is állt a valószínűleg éppen konyháról szalasztott fiú és felállva néz rám, hogy mehet-e a dolgára. Egy aprót lendítve kezemmel adom tudtára, hogy innentől mindennek a vezetését átveszem.
Míg ezt a rövid beszélgetést megejtem, végig Aiden felé veszem az irányt, majd megállva előtte, nézek le a kezemben összegyűrt takaróra, melyet most kinyitok. Közelebb lépve felé, gondoskodva nyúlok nyaka mellett háta mögé, hogy köré tudjam tekerni a melegedés forrását. Nem nézek szemére, kezem munkáját figyelem, hogy minél gyorsabban megszüntessem fázását, majd hátrébb lépve keresztezem az anyagot, hogy minél jobban fedje, majd bajba kerülök, hiszen nem tudok további cselekedeteket eszközölni. Kezem megáll, benne a takaró egyik felével, melyet rögzítenem kéne, hogy ne essen le róla.
Zavartan pillantok fel rá, hiszen tudom, hogy hogyan lehetne megoldani, csupán tartok attól, hogy kivitelezzem a műveletet. Rögtön elkapom róla szemeimet, majd ismét közelebb hajolok és az anyag végét farzsebébe csúsztatom, ügyelve, hogy minél kevésbé érjek hozzá, mely alig lehetséges, főleg, ha biztosra szeretném venni, hogy tökéletesen rögzítve legyen és ne fázzon.
Kezemet elvéve nyúlok nyakam felé, ahol nincs ott a megigazítandó nyakkendőm, helyette kissé belekapok a pulóver anyagába, majd azonnal el is engedve azt ejtem le kezemet, melyet elrejtek hátam mögött, az anyagot markolva.
-Remélem nem fázol. Sietni fogok-a második mondat közben már fordulok is meg az autó felé és amint teljesen háttal vagyok neki, megengedek magamnak egy fájdalmas arckifejezést, amiért megszakítottam a közelséget. Lényegében megérintettem a…, de persze nem ez volt a célom, de más nem jutott eszembe és nem állhattunk ott tovább, akkor később végzek és lehet jobban elered az eső. Tehát ez szükséges volt. Kezem még mindig bizsereg, lényegében mindenem, emiatt feszesebbé válik mindenem, visszamennék és megismételném, de legalább magamhoz ölelném. Más ezt tenné, így melegítené fel és nem az autóval foglalkozna, de nekem nem sikerül ilyennek lennem.
Leguggolok, ügyelve, hogy még csak véletlenül se lássa arcomat, melyről nem tudom lemosni a pírt, mely azóta ott van, hogy szemben megálltam vele és rájöttem, hogy mit fogok tenni. Egyet tüsszentve remegek meg és tudom, hogy igaza van és fürdenem kellene, haladéktalanul, de előbb még a beszélgetést meg kell ejtenünk, ehhez gyűjtöm az erőt, sekély sikerrel.
Mivel a kerék már nincs a helyén, ezért a másikat fogom meg és teszem a helyére, majd a csavarokat is. Rutinosan, mintha csak a zakómat venném fel, úgy teszek mindent, de nem eléggé könnyeden, még ha teljesen otthon is érzem magamat ebben a cselekedetben. Nagyon szeretném látni, hogy mit csinál, hogy hogyan néz rám, hogy mit gondol rólam, a szituációról, de tudom, hogy most a kerékre kell koncentrálnom.
Leengedem az autót, majd megfeledkezve arról, hogy a garázsba igyekeztem vele vissza is nézek Aiden-re, mintha napok óta nem láttam volna. Az esőt már nem lehet csöpögésnek nevezni, hajam megint kezd vizesebb lenni és érzem, ahogyan a láz elhatalmasodik rajtam. Minden végtagom egyre gyengébb, de egy kiadós alvás majd segíteni fog, de előbb még más dolgok vannak előttem.
Aiden mellé lépve nem merek rá nézni, mert tudom, akkor azonnal visszatérne zavarom és elvesznék tekintetében, azt pedig nem nehéz.
-Menjünk-mondom kedvesen és halkan, zavarom képtelen vagyok leplezni. Behívtam magamhoz és mivel Sophie nincs itt, így a szobámhoz fog vezetni az irány, máshol nem tudnék vele ennyire személyesen beszélgetni, ebben a házban nem.
Az ajtót kinyitom neki, hogy be tudjon menni, majd miután az becsukódik, a kulcsot felemelve, kezemből alig akarva azt kiengedni nyújtom azt a komornyiknak, miből tudhatja, hogy mit szeretnék. Valaki üljön be az autómba, indítsa be és parkoljon vele a helyére. Leplezetlen meglepettség ül ki arcára, nem is veszi el azonnal a kulcsot, mintha nem hinné el, hogy ez megtörténik, majd Aiden-re és ismét rám néz, mire idegesen nyalom meg számat és nyújtom közelebb és el is veszi végül a kulcsot.
Kissé meghajol és már megy is. Nem nézek utána, azonnal megfordulok a lépcső felé és kissé zaklatottan, a tudattal, hogy más fogja birtokolni autómat, soha nem volt erre még példa, soha.
-Felmegyünk a szobámba, ott senki nem zavarhat minket-jegyzem meg monotonan, most segít, hogy megszólalhatok, de teljesen össze van minden kuszálódva bennem, emiatt nem nézek Aiden-re, csak vezetem az említett irányba. Viszek valakit a szobámba, húgomon kívül még senki nem volt bent, takarítást sem engedélyezek, anyámat is mindig kitessékelem és most önként hívom be Aiden-t, nagyon szokatlan érzés.

Nem kerüli el figyelmemet az, ahogyan rám néz, mikor végül rápillantok. A kezdődő betegségem miatt nem örülhet döntésemnek. Bevallom egyre gyengébbnek érzem magam és ismételten érződik, hogy esni kezd, de még időre van szükségem. Eddig sosem kerekítettem ekkora kört az igazság megmondásához, azonban becsaptam, tudtán kívül kihasználtam, még ha egy ideje ügyelek is rá, hogy semmi üzlettel kapcsolatos téma ne jöjjön fel. Feszült, ám komoly arccal haladok el mellette, nem fordulok hátra még akkor sem, mikor a nevemet hallom. Mérges vagyok magamra, illetlenség minden, amit teszek, hiszen mindig is úgy véltem, ha néven szólítanak, akkor az komoly jelentőséggel bír és figyelnem kell, most azonban, ha hátra fordulnék, akkor elveszíteném lendületemet, amire most nagy szükségem van.
Aiden fázik, reszketett, én nem tudom, hogy a rajtam halmozott ruharengeteg miatt, vagy a láztól, de nem érzem a hideget, mindenesetre megfogta gondolataimat és szemeimet is, hogy vele más a helyzet. Pár utasítás után már a szobámban is termek, a zakót egy közeli székre rakom és takarómmal sietek vissza, a magára hagyott vendégemhez.
Végig a fájdalmasan kimondott nevem cseng bennem és az, hogy hamarosan megtudja, mi az oka zavarodott viselkedésemnek, persze azon felül, hogy egy teljesen új helyzetbe kerültem neki köszönhetően.

Azonnal ráparancsolok a fiúra, aki nem tudom, hogy saját döntése szerint, vagy utasításra, de az autómon munkálkodik, mely felhevíti vérmérsékletemet, nem örülök neki, egyáltalán nem. Hamar megérti, hogy távozásra intettem és ismételten kettesben vagyunk Aiden-nel.
Nem érzékelem azonnal a zavart, még fejben félig az iménti incidensen gondolkodom, de hamar elillan, miközben gondoskodva és nagyon pontosan igyekszem minden olyan részét betakargatni Aiden-nek, mely innen nézve fázhat.
Nem hallom meg hangomat, csak arra koncentrálok, hogy tökéletes munkát végezzek, nem hagyhatom, hogy fázzon és nem azért, mert korábban ő volt, ki ruháit nekem adva szüntette meg a reszketésemet, hanem mert fontos nekem, nagyon fontos.
Megakad a mozdulatom és ezzel együtt elhatározottságom is, felszínre kerül a zavarom, melyet gondolataim okoznak és megállítom mozdulatomat. Felnézek rá és ekkor realizálom csupán, hogy egyenesen az enyéimbe néz. Csillok mind a két barnaság. Ennyire aggódhat, vagy valami rosszat tehettem? Nem hibáztatom, ha így érzékeli, hiszen figyelmemet egy ideig csakis az autómnak szenteltem, nem éppen jó házigazdaként viselkedem. Majd meglátom a boldogságot és az imént megfeszült testem a találgatástól megenyhül, ahogy a levegő is végre kiáramlik résnyire nyílt számon át.
A mosolya az, mely teljes kavalkádot okoz végül bennem, eddig egyenesen szemébe néztem, a takaró sarkát fogva, majd arcának gyönyörű változása miatt ösztönösen nézek el róla és inkább befejezem a betakarását, valami mozdulatra szükségem van, bármire.
Pirosodó arccal közeledek felé és helyezem a kezemet, mármint az anyagot farzsebébe, egy hosszúra nyúló pillanatig elidőzök így, szívemet a torkomban érzem dobbanni egyre hevesebben, majd nem olyan hirtelen, mint szeretném, mivel akkor a takarót is kirántanám, húzom vissza kezemet és távolodom el tőle. Végig lesütött szemmel vagyok, hogy csak véletlenül se lássam őt, ha ebben a közelségben szemébe néznék, akkor utána ajkaira vándorolnék és az nem történhet meg, itt nem, most nem.
Zavarom enyhítésére keresnék mellék cselekedetet, de nem sok sikerrel, így biztosra vehetem, hogy lelepleztem az érzelmeimben kavargó zaklatottságomat előtte. Gyorsan beszélni kezdek, szinte ráugrok a szavakra, hangomból nem hallatszik a jelenlegi érzésem, ami miatt nagy hálát adok, ha megremegnék beszéd közben, akkor már semmi fegyverem nem lenne a védekezéshez és a rejtegetéshez.
Felkapom fejem, amint megszólal, összébb szorítom ajkaimat, majd széjjelebb is nyílnak és ezt megismételve még egyszer ízlelgetem szavait. Értetlenkedve pillantok rá párszor, majd azonnal el. Olyan hangszínnel szólalt meg, mely belém szorította minden szavamat és gondolataim, melyeket csak ő lep el. Égek a forróságtól melyet a közelsége után szavai fokoznak, ő is így érthette? De hát nem mondtam semmi különöset, a zsebébe nyúlás pedig szükséges jó, azonban azt tudom, hogy több szemszögből is, főként, hogy még mindig markolom a pulóvert hátam mögött, azzal a kezemmel, mivel megérintettem.
Sietek. Mást képtelen vagyok mondani, már rajta is látom, hogy kissé elpirult, ami miatt az enyém csak fokozatosan növekedik. Nem tudok tovább rá nézni, vagy szemben állni vele, különben olyan állapotba kerülök, melytől jobban félek, mint a bizonytalanságtól. Én is. Tátogom még magam elé, már neki háttal és az autó mellett guggolva, bár én ezt cseppet sem spontán gyulladásnak nevezném, amit ő idézett elő.
Végre valami, ami kizökkent, bár nem tudatosan, ez pedig a tüsszentés, mely egész testem megrázza és némiképp vissza is találok magamhoz. Kezem pedig szorgalmasan és precízen áll neki a kerék visszahelyezésének. Nem foglalkozok azzal, hogy vajon a fiú tett-e bármi kárt is az autóban, el is feledkeztem arról, hogy itt volt.
Tudatalattim hamarabb érzi meg Aiden közelségét, mert testem ismételten kimelegedik, aminek nem tudok azonnali választ adni, ám ahogy sötétebb lesz körülöttem, felnézek és elszánt szemekkel találkozom. Egy ideig csak nézem őt, ahogy felém tornyosul. Aiden gondos bebugyolálása bizony rövid ideig tartott és meg is lep jelenléte, ám már nem érzem a bőrömre csöppenő vízcseppeket és megértem miértjét. Ellágyulnak szám mellett a vonások és gyenge mosoly rajzolódik ki, mely végig rajtam van, míg be nem fejezem a szerelést.
Amint elkészültem, már tudom, hogy Aiden-nel fogok bemenni a házba és azt is tudom, hogy ez milyen sorsot ígér az autómnak, ez némiképp szigorúvá teszi arcomat, de mikor felállok és meglátom, ahogy maga köré tekeri a takaróm, majd megtörölgeti arcát, ismételten érzem a lepkéket belsőmben. Olyan ártatlan és férfira nem jellemzően, de rá nagyon is, aranyos. Egyik kezemet felemelve hüvelykujjammal letörlök egy a szeme alatt maradt esőcseppet selymes bőréről, majd az érintéstől feleszmélek, hogy hol is vagyok. Bár a személyzetben teljes mértékben megbízok, ha esetleg bármit is látnának, de ügyelnem kell mégis mozdulataimat, nem ok sikerrel.
Hirtelen kapom el kezem és indulok el, közben tudatva Aiden-nel, hogy bemegyünk és az ajtót kinyitva előtte engedem előre, még egy pillantást az autómra vetve lépek be én is. Nehéz pillanatok következnek, ahogy lényegében életem egy szerelmének kulcsát adom át valaki másnak, ám az a szerelem eltörpül Aiden jelenlétében és bár fáj érte szívem, hogy tudatosan és önszántamból engedem autóm vezetését másnak, de mégis ezt gondolom helyes döntésnek, nem húzhatom tovább az időt.
Magam elé mutatva jelzem, hogy merre vezet utunk és el is mondom, hogy szobám a cél. Lényegében a saját kis magánbirodalmamba, magánszférámba engedem most be Aiden-t. Izgalom jár át a tudatra és félelem is egyben, hogy vajon mit fog hozzá szólni és mi fog történni. Mosolya sem segít feszültségem eltűnésében és nem igyekszem egy műt magamra erőltetni, ő sosem fog olyat kapni tőlem. A mosolyom neki vagy igazi lesz, vagy semmilyen.
Gondolatban már a szobában vagyok és beszélek a történtekről, arról, mi belülről nyom már egy ideje, az igazságról. Elhatározásom erőteljes, most elmondok neki mindent, tovább képtelen vagyok nyúzni idegeimet és neki is jobb, ha tudja, kivel is van valójában dolga. Párszor felnézek Aiden-re, hogy lássam, mennyire boldog és továbbra is csodálatosan aranyos, nem sokáig lesz így, emiatt még mérgesebb vagyok, hogy ilyen helyzetbe hoztam magunkat.
Érintését meglátva hátamon, szinte felugrok annak váratlanságától, de ezzel egyetemben meg i nyugszom keze alatt, nem húzódom el, megállok egy pillanatra és ha nem veszi le rólam a kezét, akkor tovább mélyül testemben a nyugalom. Már csak őt nézem és kémlelő tekintetét, nagyon kényelmesen érzi itt magát, talán jobban is, mint én szoktam.
Az ajtóhoz érve megállok és várok még pár pillanatot, tényleg megtörténik és beengedem, az életemben, az érzéseimbe. A kilincset lenyomva tárom ki előtte és nem megyek arrébb, mellettem kénytelen elhaladni míg bemegy, én pedig végig kísérem minden egyes mozzanatát, majd mikor már bent van, még kissé habozva csukom be magunk után az ajtót.
Kimelegszem a ténytől, hogy kettesben vagyunk a szobámban, főleg, mikor ágyamra tekintve észreveheti annak rendezetlenségét, mely mostani és egyszeri eset csak, egyébként mindig tökéletes simaságban terül szét a takaróm.
Hajamba túrok, míg nekem háttal áll és igyekszem erőt gyűjteni, bárhonnan. Sose gondoltam, hogy ennyire elveszett is tudok lenni, de az vagyok, visszavonhatatlanul és megrémiszt.
Ahogy felém fordul, úgy eresztem le kezeimet testem mellé, mindenem feszes és kimért, cövekként állok vele szemben, míg ő a takarómba burkolózva talál magának menedéket, már, ha szüksége van rá, bár látom, hogy egyre inkább kapaszkodik abban.
Kikerekednek szemeim, mert a néma csendet és gondolataim kuszaságát kisimítja egyetlen mozdulattal, felém lép, így még közelebbről láthatom gyengéd vonásait. Nem lehet betelni tökéletességével és gyönyörűségével.
Majdnem egy magasak vagyunk, így veszélyesen közel kerülök hozzá, megérzem kezét hideg ujjaimon, melyek automatikusan rátekerednek az övéire. Apó lélegzetvételekkel igyekszem stabilizálni állapotomat, miközben ide-oda vándorlok szemei között és már semmi nincs mi eltakarná, mennyire zavart vagyok. Izgalommal telve várom a következő lépését, mert bizony én képtelen vagyok megmozdulni, teljesen elvarázsol és nem tudok magamról, megfeledkezem arról, hogy ki vagyok és miért vagyok most itt.
Aprót bólintva jelzem, hogy bár nincs szándékomban elveszíteni önuralmamat, de be kell vallanom és talán ő is láthatja, hogy bizony ez elsősorban nem rajtam múlik. Ennyire nem szoktam átadni magam más döntéseinek, de még csak ellenállni is képtelen vagyok annak, ami történik, megérzem kezeit derekamon, melyek határozottak és pontosan tudják, hogy mit szeretnének, én csak félve, óvatosan, tapintatosan tudnám ugyanezt megtenni, bár főként csak állnék egyhelyben és nem tenném meg, nem úgy, mint Aiden.
Összesimulnak testeink, a levegő többé már nem áramlik bennem és talán el is felejtettem, hogy hogyan szüntethetném meg ezt az állapotot, nem tudom hogyan kell lélegezni, csak odaadóan és nem ellenkezve hagyom, hogy azt tegyen Aiden, amit csak jónak lát. Amint megérzem ajkait enyéimen, kezeim felemelkednek és belekapok karjaiba, megszorítva azokat. Ellenkezésként indul ez a mozdulat sorozat, mintha még sosem csókolt volna meg, majd lazul a szorítás, de még mindig erősen tartom, kapaszkodom belé. Elengedem karját, amint megérzem, hogy az már nem derekamon pihen, majd leeresztem testem mellé, másikkal még mindig kapaszkodva. Nem csókolok vissza, nem tudom akkor mi történne, most nagyon félénknek érzem magam hozzá, mintha ártatlan lennék, pedig tudom, nem vagyok az, mégis hagyom, hogy ő csináljon mindent.
Belelehelek szájában, önkéntelen válaszként a tarkómra helyezett kezétől, talán szándékosan teszi ezt, hisz korábban is hasonló reakciót kapott tőlem, mikor ezt tette. Megremeg egész testem és kissé hátrébb is húzom számat, mert zavarba ejt, amiért ennyire önkéntelen testi reakciót vált ki belőlem, majd kezem önálló életre kel és megragadja az övét, mellyel nyakamat simítja, mintha csak többet kérne ebből egész testem, szám megint találkozik az övével, most én hajolok hozzá, de még mindig nem csókolom, csak kérlelem, hogy ő tegye meg. Könyörgő minden mozdulatom, egy csúf gondolat kezd bennem motoszkálni, szégyellem magam amiért ez most megtörténik. Ennyire gyenge lennék? Ennyire akarnám, hogy Aiden…? A választ tudom, de nem merem bevallani magamnak sem. Elkezdek gondolkodni, mely általában arra való, hogy megfelelő döntéseket hozzak, de az érintések, szájának csábító lágyága, mely csak egy álca, hogy vonzza az enyémet egyre hívogat és végül eléri, hogy arcát megérintve jelezzem, mennyire tetszik ez a pillanat, míg másik kezemmel egyre csak kapaszkodok, ha elengedném biztosan a földön kötnék ki. Szinte már csillagokat látok az élvezettől melyet érintései és ő maga képes adni nekem. Gyenge vagyok, elgyengített.
Fájdalmasan szakítja meg a csókot, melyet én folyamatosan álltam, kissé lihegve a hirtelen érzelemhullámtól hallom meg sóhajtását, mely fájdalmasan szúr belém, pontosan úgy, mint az autóban, mielőtt én tettem volna egy nagy lépést, emiatt határozom el, hogy hátrálnom kell tőle, de ezt csak fejben döntöm el, képtelen vagyok parancsolni önmagamnak, félelmetes ez az érzés.
Hevesebben veszem még mindig a levegőt, végig számon keresztül mely egyre fokozódik amiatt, amiket mond. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy mit érzek? Ilyen átlátszó lennék? Más is látja, vagy csak ő?
Rémülten, félve nézek szemeibe, annyira nem tudom, hogy hogyan kell elfogadni ezt az érzést, hogy miként kell vele bánni, nem tartom magam megfelelőnek egy ilyen feladatra. Hangosan akad meg a levegőm egy pillanatra, mely a csendes szobában még inkább hallatszik, mikor kimondja, hogy… szeret, a nevemmel a végén, egyenesen nekem irányítva ezt a mondatot, nem másnak, nekem.
Végig ledöbbenve és kétségbeesetten nézek, kissé ketté nyílt ajkakkal. Ez a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaptam, egy ilyen érzés, egy ekkora bizalom, mellyel Aiden van felém és nem tudom, hogy megfelelő vagyok-e a feladatra, hogy én vagyok-e a jó mellé, az én kétszínűségemnél csak jobban érdemel.
Gyengéd puszit kapok vöröslő és izzó arcomra, mire kissé megrezzen arcom és keresem szemeit, értelmezve mindent, ami történik. Christopher Nam-nak nincs egy szava sem, elvitték azokat, az örökös, ki megannyi tárgyaláson és életek felett döntő megbeszéléseken van túl, képtelen választ adni egy ekkora vallomásra.
Arca tökéletesen illeszkedik nyakamhoz, megint testem egésze remeg meg, mikor ezt megérzem, valamint ragaszkodó karjait derekamon. A csók a nyakamon arra késztet, hogy kissé feljebb emeljem államat és szememmel a plafont fürkésszem, halk és vágyakozó, többet kívánó sóhaj hagyja el számat, majd felemelve kezeimet viszonzom az ölelést. Úgy szorítom magamhoz Aiden-t, mint még soha, arcomat pedig fejének támasztva fúrom bele hajába és egy mély levegőt szívok be.
Nagyon nyugodt most ez a pillanat és semmi pénzért nem szakítanám meg. A nap folyamán, sőt valójában életem során most először nem gondolok semmire, sem a teendőimre, életemre, vagy arra, hogy vajon helyesek-e döntéseim. Csak szorítom Aiden-t és hagyom, hogy ő legyen támaszom.
Azonban mindennek eljön a vége és szorgos fogaskerekeim bizony nem tudnak hosszabb ideig leállni, így megint negatív gondolatok terpeszkednek szét elmémben. Meg kell neki mondanom, nem játszadozhatok az érzéseivel.
A feszültségnek köszönhetően, hogy vajon miként fog reagálni, hogy hogyan fog rám nézni utána arra késztet, hogy vígasztalásért esdekelve ejtem bele most én arcomat nyakához és érzem meg, hogy megindul szemem sarkából egy meggondolatlan könnycsepp. Igen szeretem, még ha képtelen is vagyok kimondani, de nagyon szeretem és mindent megtennék azért, hogy ne veszítsem el ezt az érzést, Őt, Aiden-t.
Lazítva az ölelésen jelzem feléje, hogy itt az ideje, hogy elengedjük egymást, a talajjal párhuzamosan tartva arcom rejtem azt el tőle és hajam rengetegében igyekszem nem mutatni felé, hogy bizony az előbbi egy után most még egy csepp hagyja el szememet, szívemet mardossa a félelem, majd ketté szakad. Ellépve tőle lépek el mellette az ablak irányába, pedig nagyon nem szeretném ott hagyni, közben kezem felemelve törlöm meg szemem, reménykedve, hogy nem látott ebből semmit sem.
-Aiden-ejtem ki fájdalmasan és szeretettel telve kedves nevét. -Valamit mondanom kell, amit már rég meg kellett volna tennem-gyengének és kimerültnek érzem magam és ezt hangom is tükrözi. Testileg és lelkileg is fáradt vagyok, de ezt még meg kell lépnem.

Várakozó szemekkel kísérem végig, miként belép végül szobámba. Szándékosan nem lépek odébb, mintha ajtónálló lennék, ki ügyel rá, hogy csak az arra érdemesek mehetnek be és egy a testemben lévő szenzor jelzi fénnyel, vagy pittyogással, de nem történik meg. Egyedül közelsége okoz néhány kihagyást szívem dobbanásában.
Szememmel követem hátának vonalát, mintha nézéssel bármit is ellehetne mondani, azon szavakat biztosan nem, melyeket nagyon kívánok, hogy tudja. Becsukva az ajtót elmélázok, hogy mi legyen következő lépésem és szerencsémre Aiden az, ki lép és felém fordul, majd már kezeinket egymásban is találom. Minden gyorsan történik, de mégis lassan, elnyújtva, minden egyes pillanatot gazdagon élek meg az első érintéstől kezdődően.
Keze a derekamon, de főként ajkaim az övéiben hirtelen fellépő tiltakozást ébreszt bennem. Ritkán csókolok, azt se érzelmekkel, ám ettől a lágy és óvatos puhaságtól bizony újult erővel tombol bennem minden, melyet gondolkodás nélkül igyekeznék megszüntetni, de végül csak kapaszkodásként marad a szorításom kezén. Válaszreakcióként enyhül az ajkaink között kialakult nyomás, így van időm feldolgozni, hogy mi is történik. Tudom, hogy én is ezt szeretném, hogy csókoljon, hogy csókoljam, bár azzal is tisztában vagyok, hogy az utóbbihoz most túlságosan elveszve érzem magam. Leplezetlen félénkséggel állok karjai között, testem meg-meg remeg, ám karommal mégis eresztem, mintha csak engednék neki és kezdeném megszokni a kontaktust. Ezt meg is érzi és mozgásba lendül, vele együtt pedig szívem heves zakatolása. Öntudatlanul hagyja el számat a sóhaj, melyet a nyakamon érzett keze idéz elő.
Csók, csókot követ és én sose szeretném, hogy ez másként legyen, de megérzem hevességét, aminek köszönhetően levegőért kapva távolodom el tőle. Arra számítok, hogy nem ereszt, de másként van. Olyan figyelmességet kapok tőle és türelmet, amit nem érdemeltem ki, de így bíztat és engedi, hogy a saját tempóm szerint történjen minden. Hálásan és némiképp kábultan nézek felnyíló szemeibe, melyek csillognak, de másként, nem meghatottságtól.
Ez a tekintet bátorít fel, vagy egyszerűen képtelen vagyok tovább ajkai nélkül élni? Nem tudom a választ, mindenesetre most én közeledem felé és neki sem kell több, pontosan tudja, hogy miért teszem, hogy mire vágyok és meg is kapom. Hevesebben túr bele tincseimbe, melytől még inkább préselem magam hozzá, de nem nehéz, mivel megérzem vonó érintéseit, hogy neki is hasonló tervei vannak.
Azt szeretném, hogy sose engedjen el, hogy még erősebben érezzem ujjait hajam között, száját és nyelvét az enyémen, testének érintését, melytől elveszek e világon lenni és egyre csak forrósodik mindenem. Zavarba ejtem saját magamat gondolataimmal, de már rég nem én irányítok, erre az is egy megfelelő példa, hogy megérzem kezem alatt lágy bőrének tapintását, mely selymesebb mindennél, amit valaha érintettem.
Testem megfeszülve jelzi siránkozását, amiért eltávolodik tőlem, többet és azonnal szeretnék belőle, de mivel megszakított mindent, így csak a vágyakozás marad hátra és a gyors dobogás bordáim között a korábbiak maradékaként.
Meghat, boldoggá tesz és megrémít egyszerre. Ezek csak azok az érzések, melyeket megtudok nevezni a sok olyan mellett, aminek nincsen neve, de bennem vannak. Szeret. Kimondta és azt is, hogy én is őt, aminél igazabb jelenleg nincs is. Ledöbbent és ijedt is vagyok, amiért ennyire lehullott rólam a maszk, már rég elhagytam valahol az ide vezető úton dobhattam ki, de nem is kerestem, Aiden mellé nem való, neki a legjobbat kell kapnia és az nem egy érzelmek nélküli robot.
Arcom döbbent marad még a puszi hatására is, nem rezzen meg, csak rémülten nézek magam elé, mert válaszolnék én, elmondanám, hogy mit érzek, de képtelen vagyok. Egy ilyen vallomás után lehetetlenség megszólalni, olyan szépséget kaptam tőle és nem az érintésekre gondolok, hanem a szavakra, melyek bennem is motoszkálnak már, de nem bújnak elő.
Nyakamhoz ér, mire egy gonddal telt, ám nagyon is érzéki sóhaj a válaszom, melyet azonban a meghittség vált fel, azt pedig az ebből fakadó gondterheltség, hiszen nem érzem magam igaznak, csak egy kegyetlen személynek, aki a világot kapja meg, pedig nem érdemli meg.
Segítségért nyúlva ölelem vissza, mereven, majd egyre ellazulva az engem ellepő érzelmektől, melyek fokozatosan törnek ki belőlem, átszakítva egy gátat, amiről nem is gondoltam, hogy létezik. Utolsó mentsvárként bújok nyakához, hátha szemeim becsukása illatának elhatalmasodása és pusztán az egész lénye elég ahhoz, hogy ne érezzem még egy ideig ezt a hatalmas bizonytalanságot, melyet egyre inkább az egyik legnehezebb érzelemnek vélek. De nem sikerül. A pillanat meghitt, de én elrontom, nem tudom magamat tovább tartani és bár küzdés árán, de kibirkózza magát a könnycsepp szememből, mely sajnos nem a boldogságtól jelenik meg. Nem zökkent ki megmozdulása sem ebből az állapotból, az eddig nyugtató érintése most nem hat ugyanúgy. Eddig voltam képes ezt a hatalmasodó feszültséget magamban tartani.
Hátrálni kényszerülök, attól tartva, ha tovább öleljük egymást, akkor visszavonhatatlanul szakad ki minden testemből, de képtelen vagyok rá nézni. Sose látott még ember ennyire elkeseredett állapotban, ennyire tudatlannak és rémültnek.
Nevemet meghallva és szavait, mintha szabadkozni kezdene, rosszul érint, nem szeretném ha magát hibáztatná bármi miatt is, mert ő csak jót tett velem, én sodortam magamat abba a helyzetbe, amiben most benne vagyok.
Megrezzenek, mikor gyenge érintést érzek arcom mindegyik felén, egy pillanatra olyan volt, mintha csak én lennék, teljesen elkábultam és most visszaránt. Nem húzódok el, helyette kissé nekinyomom arcomat kezeinek, hátha össze tudja rakni, mi belőlem maradt és valami erőt még magamba szedhetek, de nem érzek változást. Ahogy közeledik tudom, hogy most ezt nem szeretném, most nem jó, ha megint közelebb kerül, mert akkor teljesen átadom magamat a könnyeknek, melyekkel folyamatosan hadban állok ebben a minutumban is. Határozottan húzom ki fejem kezei közül és lépek mögé. Szemem megtörölve, az ablakon kinézve látom meg a borongós időt, mely tökéletesen tükrözi hangulatomat. Én is lehetnék egy felhő, aki néha kiereszti a benne lévő feszültséget egy nagy zuhatagként?
Megnyugtat ez a kép, már kevésbé küzdök a sírás ellen, de tudom, hogy bármikor fennállhat a lehetősége.
Keservesen szólítom meg, telve minden egyes érzelemmel és alig tudom folytatni. Nem tudom, hogy mit fog hozni mindez és nincs egy megfelelő stratégiám sem. Csak állok és nézek ki az ablakon, amin nem látok túl, pont, mint az érzelmeim, melyek el vannak zárva a külvilágtól.
Feszülten kapom el a pulóver alsó ívét és gyűröm össze, hogy majd beléroppannak ujjaim, de ez se segít. Se egy mozdulat, se az, hogy megszólaltam, semmi sem, amibe menekülni szoktam, az pedig eléggé nevetségesen festene, ha előkapnám a gitárt utolsó reményként, de még csak késztetést sem érzek rá, nem hiszem, hogy bármit is tudna nyújtani, amitől könnyebb lenne a szívem.
Hallgatom az eső kopogását, teljesen magával ragad és monotonitása némiképp ad egy útmutatást szívemnek, hogy miként kéne most vernie, majd megérzek egy kisebb súlyt a vállaimon és egy érintést mellkasomon. Behunyt szemekkel engedem át magamat a nyugalomnak. Aiden még itt van velem, nem ment el, nem rémült meg attól, amilyennek látott. Eddig is nyilvánvaló volt, de egyre inkább az, hogy érzelmileg sokkal tisztábban tud cselekedni, mint én és nem esik annyira kétségbe.
Fülemben a suttogás teszi a pontot az i-re. Tudja, hogy mivel tud megnyugtatni és mivel tud felkavarni, saját magával, minden a közeledésen és az érintésén múlik, a mostanival viszont eléri megadja nekem azt az erőt, amit egészen eddig kerestem.
Alig érzem, hogy hozzám ér, én azonban nekidőlök, ha nem tenném, talán lábaim is összerogynának, kezeimet felemelem és megérintem az övéit gyengén és félve, hogy vajon meddig maradhatnak ott. Bármit elmondanék neki, pontosan, ahogyan kéri és meg is fogom tenni. Visszavonhatatlanul és teljes mértékben megbízom benne, csupán a szavakat nehéz megtalálnom. Nem fogalmazhatok úgy, ahogyan szoktam, nem lehetek rideg, nem lehetek távolságtartó, mert nagyon is azt szeretném, ha köztünk olyan nem lenne és ezt tudatni kívánom vele, nem csak tettekkel.
-Nagyon…-kezdenék bele, de hangom elhal már az első szó után, mely egyébként is csak halovány mása az eredetinek. -Nagyon félek-mondom végül ki azt, mi egész nap, sőt már napok, hetek óta foglalkoztat, mióta tudom, hogy fontossá vált nekem Aiden. Megremegek, amint kimondom és el is halkulok, mert érzem, ha azonnal folytatnám, hangom megadná magát. -Félek, hogy elveszítelek és…-nyelek egy nagyot, innen már nincsen visszaút, de sokkal nehezebb, mint arra számíthattam. -…nem szeretnél többé látni. -Hátra hajtom fejemet, így hozzáérintem arcomat az övéhez, készülve, hogy kimondom, egy szörnyű ember vagyok, majd ismét visszahelyezem fejem az iménti pozícióba.
-Már a kertben is éreztem valamit, ami más, amit nem értettem, de adtam neki egy általam ismert jelentést és tökéletesen megmagyaráztam, hogy az újdonság ereje hat rám-mondom egy nagy levegővétel után és szinte lihegni kezdek, mintha fizikai nehézségeim lennének, pedig csak beszélnem nehéz, főleg az érzéseimről, de úgy döntök, ha mindent elmondok sorban, akkor könnyebb lesz, főleg neki. -A saját kezemmel szedtem ki gyökereivel együtt a kamillát, mert azt mondtad az a kedvenced és mikor mentem a klubba, ah, nem tudom, hogy mit gondoltam, nem értettem magam, hogy miért ásnék ki pont én egy növényt a kertből, hogy neked adjam-emlékezek vissza és most már inkább zavarban vagyok, mintsem félek, mert nagyon kellemetlen erről beszélnem, talán bugyutának is hangzom. -Az öltözőben…, láttalak az öltözőben és-megszorítom kezeit, majd elengedve azokat igyekszem tőle eltávolodni, kínosnak érzem, hogy erről beszélek, nem feltétlenül a tartalmuk miatt, hanem az igazi érzelmi valójuk miatt. Megcélzom az ágyamat, melyre nagy hévvel ülök le temetem arcomat tenyereimbe. Felnézek rá egy pillanatra, úgy örülnék, ha most ide jönne és ölébe dőlhetnék. Nem kellett volna elmennem mellőle, de lábaim már egyre kevésbé tartottak. Így is képtelen vagyok teljesen összeszedetten beszélni, de legalább már nem kell tartania a lábaimnak és Aiden-nek sem, nem szeretném, ha kényszernek érezné szavaim után, hogy nem mozdulhat, mert rá támaszkodom.
Hajamba kapaszkodva igyekszem tovább folytatni, már nem nézek rá, de testem feszessége emlékeztet a hiányára, mindenem majd széthasad, akkora érzelemhullám megy végig rajtam és lassan eresztem csak ki.
-Olyanokat gondoltam, amiktől értetlenkedni kezdtem, de azt is megmagyaráztam, ahogyan mindent, hogy csak szokatlan egy velem egykorúval együtt öltöznöm, pedig mélyen pontosan tudtam, hogy nem ez az igazság-nagyon halkan beszélek, de tudom, hogy nem vonhatom vissza egyetlen szavamat sem. Halk vagyok, különben kegyetlenül hallatszódna a nagy érzelem kavalkád, melyet így kissé vissza tudok fogni, bár nem csak hallható, de látható is, hogy mennyire hadakozom magammal és a szavaimmal. -Azelőtt is sokszor eszembe jutottál, de utána…, utána képtelen voltalak eltüntetni a fejemből, mindig velem voltál-most meghatódottsággal szólok, még egy halovány mosolyt is megengedek magamnak a szép emlékek miatt, hiszen nagyon kellemes volt az érzés, egyenesen felemelő, hogy folyamatosan ott van, még ha csak gondolataim között is és úgy is, hogy társult hozzá ez a kellemetlen érzés, hogy becsapom. -Már a golfozás előtt elkellett volna mondanom az igazat, akkor is tombolt bennem, hogy megtegyem, de láttalak, hogy mennyire élvezed és én is önző voltam, mert nem szerettem volna a boldogságomat megszüntetni. Kihasználtalak-ejtem ki szinte tátogva az utolsó szót, pedig az előtte lévők némiképp indulatosabbra sikeredtek. -Apám azzal bízott meg, hogy kerüljek a közeledbe és tudjak meg mindent, amit csak tudok-a szavak már folyamatosan jönnek ki belőlem, engedem, hogy follyanak és azt is, hogy a feszültségnek köszönhetően ismét egy könnycsepp, majd még egy távozzon belőlem, jelezve félelmemet, hogy szavaimmal elriasztom és bekövetkezik az, amit örökké elkerülnék, hogy elveszítem. -De az érzelmek elbántak velem és hamar rájöttem, hogy én erre nem vagyok képes és életemben először arra kényszerülök, hogy nem mondom el a teljes igazságot apámnak és szembe fogok vele szállni, mert meg fogom neki mondani, hogy én ezt nem folytatom, más megoldás után fogok keresni. Ha úgy is véli, hogy megfutamodok, akkor sem fogom magamat kevesebbnek érezni, mert ez a helyes döntés és más megoldások is léteznek-szipogok egyet, hisz eddig némán sírtam, de arcomat megtörölve megszüntetem a folyamot. -Aiden-nézek fel rá elszántan, fáradtan az érzelmektől, a vallomástól és nem foglalkozva azzal, hogy tudom még a félhomályban is látszik szemeimnek pirosodása. -Érted bármire képes lennék, de megértem, ha inkább elmennél, mert szörnyű, amit veled tettem-nézek le róla megtörten, mert nem szeretném ha látná rajtam a könyörgést, hogy maradjon, hogy ne haragudjon, de nem célom, hogy befolyásoljam, ha elmenne, akkor elengedem és megértem.

Megérzem őt magam mögött, az alig meglévő érintését, melyet én határozottabbá teszek azzal, hogy közelebb dőlök hozzá. Tudom, érzem, hogy megérti, nagy szükségem van rá, mert szinte azonnal von szorosabban ő is, de megadva a szükséges távolságot, amire csak szükségem van. Megkönnyíti, de egyben meg is nehezíti ezzel a figyelmességével és szeretetével a dolgomat. Egyszerűbb lenne, ha nem lennének érzelmek, kontaktusok, de hát pont az kerít ebbe a szituációba, hogy ezek nagyon is léteznek bennem, benne, közöttünk.
Belé kapaszkodom mégis, hogy erősítsem ezt a kavalkádot, melyet a kettősség szült meg, hogy mennyivel könnyebb is volt, míg nem éreztem, de még sem szeretném, hogy ez már másként legyen.
Vállamon, erősebben érzem őt, hiszen egész lényemben tapasztalom a jelenlétét, attól függetlenül, hogy hol ér hozzám, mert ahol nem, ott is ő van, mindenhol, mindenemben, ahogyan bizsergő ujjaimban, melyeket sajátjai közé fon, erre válaszként erősebben szórítom, utolsó energiámat is felhasználva, mielőtt belekezdenék mindenbe.
Az első szó nehézségét illetően, ha be kéne kategorizálnom, valahol a legmagasabb hierarchiaszinten állóval lenne egyenlő, ami csak azért rémisztő, mivel még nagyon sok van hátra. Megremegnek ujjaim simítása alatt és átveszi ezt a rezzenést minden egyes porcikám is.
Nem reagál semmit, nem mozdul, nem is szól és nem tudom, hogy ennek örülnöm kéne-e első sorban, vagy pedig megrémülnöm, mindenesetre úgy döntök, ha nem tol el magától, az inkább jelent jót, mint rosszat. Éppen ezért magyarázom meg félelmemnek okát, majd érintem össze arcunkat, hogy érezzem tényleges jelenlétét egy pillanatra hevesebben, mivel még mindig nem mozdult meg.
Akadozva veszek pár röpke levegőt, miután elhallgat és nagyon meghat szavaival. Tehát ő is szokott rám gondolni? Vele vagyok, mikor fizikálisan nem is? Én pontosan ezt érzem és nem kell naivnak lennem, hogy így értelmezzem az ő szavait is, de nem tudom, hogy ez változatlan marad-e a beszámolóm végeztével is.
A simítást érezve kapok az alkalman, hogy közelebb fordítsam felé arcomat, de ügyelve, nehogy a szemeink találkozzanak, képtelen lennék most ránézni, akkor talán nem folytatnám, elvesznék azokban a hatalmas barnaságokban. Behunyom szemem, míg orrát érzem arcomon, vezek egy mély levegőt is és ezt felhasználva beszélek tovább a kertről, a virágról, a golfozásról, amig összefüggéstelenségben törnek fel az emlékeim közül. Minden már korábban elkezdődött, még a kertben és onnan tudom csak igazán bemutatni a folyamatokat és hogy mi is történt a kezdeti állapottól, a mostaniig, minden számít a mi esetünkben.
A kamillával történő incidensem említésekor határozottabban mozdul meg és néz felém, ettől más féle zavar érzet lesz rajtam újjá és fordítom el jobban arcomat és csak ekkor veszem észre, hogy lényegében az említett növény felé, mely az ablak mellett van, bár fogalmam sincsen, hogy ez-e a megfelelő tárolási módja. Ezt felismerve még tovább vándoroltatom szemem, nehogy észrevegye, hogy az említett zöld még mindig rá vár, a szobámban.
Sietősen térek az öltözőre, de kétlem, hogy ez volt a jó döntés, mivel ez egy még inkább kényesebb momentuma életemnek. Gyönyörű fehérségben csillogó bőre bizony elérte akkor, hogy zavart érezzek és egy ideig másra nézni se tudjak. Szégyenlőség nélkül mozdult akkor, hagyva, hogy mindent lássak és én néztem is, bár nem mindent, mivel igyekeztem küzdeni ellene. Azóta tudom, hogy ez a küzdelem már eldöntetett és értelmezhetően én vagyok az ki, alul maradt. Az érzelmeim és vágyaim elleni harc akkor már el volt dőlve.
Nem tudom eldönteni, hogy a saját, vagy az ő reakcióját érzem ujjainkban, de én biztosan beleborzongok, ahogyan megint látom Őt úgy magam előtt. Egyre forrósodik bennem a levegő, melyet már az orromon és számon keresztül is érzek. Gyengének, meztelennek és leleplezettnek érzem magamat, pedig még hátra van a legnagyobb nehézség. Kénytelen vagyok elengedni, szusszanásnyi időm van csak, míg szinte ráesek az ágyra és már szemből láthat, ha megfordul, a kínt, mi belül mardos. Talán nem érti, hogy miért érzem ezt, hiszen elmondta, hogy sose megy el mellőlem, ha én se szeretném, nem tudhatja, hogy mi okozhatja a valódi megpróbáltatást kettőnk kapcsolatában, mely alig kezdődött még csak el.
Sóvárgok az érintése iránt, főleg mikor meghallom aggódó hangját, nem szeretném, hogy így érezzen, sose szabadna rossz érzéseket keltenem benne. Leejtem vállaimat, biztonságban érzem magam mellette, a jelenlététől, érintésétől és bűnösnek érzem ezen gondolatomat is, pedig igaz, de sajnos reménnyel teli, hitegetni pedig nem áll szándékomban magam.
Bennem akad a levegő és majd sírva fakadok mikor szerelemtől és kedvességtől telve kapok egy puszit. Nem érdemlem meg, egyáltalán nem. Ez a gondolat forog bennem, míg szavaim egyre csak gyorsulnak és meg sem állnak addig, míg ki nem mondom az igazságot. Kihasználtam. Kihasználtam, amit eddig még sosem bántam, pedig a mi életünkben sok ilyen történik, de úgy, hogy azt mind a két fél tudja, hiszen leplezetlenül használjuk fel azt, amiben a másik jó. Hiszen ezért veszünk fel embereket egy munkára. Most azonban Aiden ezt nem tudta.
Csendben folynak a könnyem, lassan, mint amilyen lassan most az idő telik, mintha megállt volna minden, ahogy kimondtam ezt az egy szót. A levegő, az idő, az élet.
Nem kapok reakciót, de mégis, hiszen megdermed, majd képtelen nem megtámasztani állát kezeiben, de nem hallgatok el, csak mondom tovább. Lehet nem ez a legmegfelelőbb mód, hogy zuhatagként eresztem rá az információk sokaságát, de így minden esetlegesen felmerülő kérdése azonnal meg is lesz válaszolva, nem szeretnék benne kételyeket hagyni, vagy időt, hogy olyanokon gondolkodjon, ami nincs, így inkább sorban mondok el mindent. Közben fél szemmel pillantok felé, ahogy sírni kezd, de nem érek hozzá. Nem tudnék most segíteni neki, heves az érzelmi megnyilvánulása és félek, ha közelednék, akkor elvenném tőle a teret, valamint a lehetőséget, hogy meneküljön, ha szükségesnek érzi. Ezért már teljesen elnézve róla beszélek az apámról, ne higgye azt, hogy belefúrom magam az érzései, vagy gondolatai közé.
Tiszteletben szeretném tartani Aiden-t, mert tiszteletreméltó és mert a legjobban érdemli, ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni, így még akkor sem nézek rá, mikor felém fordul, pedig azt hihetném, hogy azért teszi, mert engedélyt ad arra, hogy így lássam, azonban én képtelen vagyok rá. Egy részem már örökké önző marad, már nem valós az, hogy teret kéne neki adnom, hiszen önként néz rám, sőt bíztatva, de legalábbis érzésekkel telve kéne őt néznem, mégis magamat leplezem ezzel még egy ideig, amíg még lesz elég erőm ahhoz, hogy lássa a sírástól duzzadó ereimet a szemeimben. Majd már csak egy van hátra, amit be kell neki vallanom, ehhez viszont szükség van arra, hogy lásson, nem csak fizikálisan, hanem belém lásson, így nevét kimondva nézek egyenesen felé, tekintetét keresve, melyet azonban nem lelek meg.
Meglátom, ahogy nehéz levegővételt vesz, ezért meg is torpanok, de nem tudom, hogy mikor leszek képes ennyire nyíltan beszélni, ezért elnyomva mindent, ami csak van, kimondom, hogy nekem Ő mindennel egyenlő, még ha más szavakkal is.
Ha még volt, akkor már minden reményem semmissé válik ebben a minutumban, ahogy elkezd beszélni, de nem kapaszkodik bele utolsó mondatomba. Ebből úgy vélem, hogy erősebbek a kellemetlen és negatív érzések benne, mintsem eltudja fogadni vallomásomat és nem neheztelek rá miatta, teljesen megértem, csúf módon bántam vele, talán semmi sem elég erős ahhoz, hogy ezt feledtesse vele.
Nagyra tágulnak szemeim a meglepettségtől, attól, amit hallok, de nem amiatt, hogy felvolt rá készülve, hogy a magunkfajták bizony ott szúrnak, ahol csak érnek, hanem azon, hogy akár még sikerülhetett is volna neki, mert bizony már korábban, még mielőtt boldogságot adott volna nekem, már akkor kész lettem volna feladni. Kizsákmányolás. Annyira kegyetlen ez a szó, még ha kihasználást is jelent, de annak egy sokkal erőteljesebb és rútabb szinonímája. Tehát így érzi magát, kizsákmányolva és miattam. Fájdalom jár át bennem, még hatalmasabban, mivel nem gondoltam a következményekre, pontosabban csak azokra, amelyek a sikert övezték volna. Ezt jelentené hát az én nagy előrelátásom, amivel megtudom határozni, hogy valami sikeres, vagy éppen bukásra ítélt?
Nem szakítom meg, így csak enyhén kinyitom számat, mintha helyeselni igyekeznék. Már én is tudom, hogy nem szeretnék így élni, hogy nem szeretném ezt a kegyetlenséget az életem részének tudni, de az üzletet igen, a munkámat, a jövőmet, mint cég örökös, erre nagyon is vágyom és nem fogok róla lemondani, csupám pár változásnak örülnék, ami azonban a magánéletemet érintené csak. Jelenleg azonban képtelen vagyok pozitívan állni ehhez a jövőképhez, főleg Aiden-t látva és hallva.
Képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Szinte hallom egy üveg összetörését, mikor megtudom, hogy bár megszabták neki a feladatot, mégsem csapott be, nem használta ki a kapcsolatunkat. Korábban ezt gyengeségnek hívtam volna, most azonban én érzem magam annak, mivel nem tudtam már az első ilyen gondolatomnál ezt meglépni. Féltem a másságtól, ahogyan még egy ideig félni is fogok és már örökké a részesem marad, vagy Aiden-nel, vagy nélküle, de az biztos, hogy felnyitotta a szememet és már nehezen tudnám összecsukni. A tükör, amiben eddig láttam magam megsemmisül, mert már sosem leszek az, akit látnom kell, hanem az, akivé válni kívánok.
Aiden sír, amióta beszél, azóta én viszont már nem, egészen eddig a pontig. Egy ideje már kihúzott háttal, térdemen ökölbeszorított kézzel nézem őt, ami most sem változik, csupán a szívem ugrik majd ki, arra, amit most mond. Kezemet azonnal kapom fel, mintha igyekezném visszanyomni Aiden felé ugró szívemet. Akaratlanul is a pozitív oldalról értelmezem, pedig lehet, hogy az érzései melyeket eddig táplált iránta, már közel sem kedvesek, mégis, a szívem nem így érzi és most megfogadom, hogy innentől hallgatni fogok rá.
Boldogságtól áramlik ki egy vékonyka csík szemem sarkából, szólalni sem vagyok képes. Talán most adja meg nekem a leghatalmasabb boldogságot? Elfogad és megbocsájt?
Feszülő kezemen megérzem az övét, majd ezzel egy időben egy halovány, de igaz mosoly jelenik meg az arcán és én továbbra is képtelen vagyok megmozdulni, csak csodálattal szemeimben meredek rá, kapaszkodva kezébe és tartva is azt. A szememben mi egyenlőek vagyunk.
Ahogy kimondja, hogy nem megy el, egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat és egyszeriben értelmet nyer a jelentés, miszerint egy mély és jól irányzott kilégzéssel szabadjára engedjük gondjainkat és helyette egy megkönnyebbültebb állapot marad fenn. Újra kezdem érezni, hogy élek és két kezem közé fogom Aiden-ét, nem eresztve azt már soha többé, semmi nem lehet annyira fontos, hogy elengedjem.
Már nincs bennem annyi kérdés, mint korábban, de egy erősen lüktet belül. Miért lennék én kincs? Azok után, amit vele tettem, megbocsátott és velem marad, mégis engem nevez valaminek, ami drága számára, mert a kincs egy tág fogalom, mindenkinek mást jelent, mindenki másként látja, de mindenkinek nagyon fontos és szeretné meglelni. Aiden bennem meglelte a kincsét? Én benne biztosan.
Kezét számhoz érve csókolom meg lágyan és hagyom rajta ajkaimat, míg szemem lecsukódnak a mérhetetlen szeretettől, melyet ezzel az érintéssel igyekszem neki átadni, majd óvatosan simítom végig ujjaival az arcomat, egy ponton letörölve könnyeimet, mintha velük együtt minden érzésemet átadnám neki és ejtem ölembe kezeinket nagyon lassan és óvatosan, mintha ez szimbolizálna minket és én szeretnék gyengéd lenni, amennyire csak tőlem telik. Melegséggel szemeimben nézek vissza és állapítom meg, hogy sötétben sem törpül el gyönyörűsége, nem a Nap az, mely ragyogóvá teszi Őt, ez belőle jön és már tudom, hogy egyre többször fogom látni. Nem tudok betelni Aiden-nel.
Csodálattal nézek felé, félig kábultan az érzésektől, a kimerültségtől, de egyetlen szavát sem szeretném elvesztegetni, éppen ezért nagyon gondosan figyelek azokra. Mélyen tudta, hogy miért közeledek felé és utána azt is, sőt, hamarabb rájött, mint én, hogy bizony már többről van szó, mint üzlet, vagy Hyundai és KIA, én pedig végig csak hárítottam, míg igyekezett közeledni felém, annak ellenére, hogy a bátyja másként állított be. Nincs az övénél szebb lélek a világon.
Kissé közelebb hajolok hozzá, míg beszél, alig észrevehetően és én sem tudok róla, csak akkor, mikor megérzem a hátamba szúró fájdalmat a kényelmetlen üléstől, ekkor visszahúzom magamat az eredetileg egyeneses pozíciómba és zavarom felismerve szorítom össze ajkaimat, hogy ne lásson belőle semmit, majd rájövök, hogy most nem szeretném leplezni magamat, talán később ismételten rejtve maradnak az érzéseim, de most mindent mutatni kívánok neki, így bár zavartan és elpirulva, amiért vonz magához nézek vissza rá és a komoly arcára. Én nem tudok az lenni, szavainak őszintesége nagyon felkavarnak, a lepkék belsőmben igyekeznek kiszabadulni, de most mégis vissza igyekszem fogni érzéseimet, ezzel is megszegve iménti ígéretemet, mivel elmereng gondolataiban és vonásai nagyon élessé vállnak, pedig szavai annyira selymesek és megzavar ez a kettősség, nem tudom értelmezni, emiatt én is komolyabbá válok, már megmarad az értetlenség színe rajtam.
Nem az üzleti arcommal, hanem azzal, mely elszánt a kapcsolat érdekében, bólintok egyet, kezet is kész lennék rázni arra, hogy nem fogom kihasználni soha többé és az üzletbe sem fogom belevonni. A kézfogás azonban nagyon hivatalos lenne, de hangot mégis kénytelen vagyok adni ezen gondolataimnak.
-Soha nem vonom be azokat az üzleti világba a szeretteimet, vagy kiket nem vonz, sőt, igyekszem a lehető leginkább eltávolítani őket tőle, mert tudom, hogy mit képes tenni az emberrel ez az életforma-mondom hasonló komolysággal hangomban, szavaim kimértek, ez azt jelenti, hogy némiképp visszataláltam önmagamhoz, de hangszínemből tudhatja Aiden, hogy ez nem a bezárkózásom végett van, csupán ezt a szokásomat még nem tudom teljes egészében levetkőzni. -Sophie-t is igyekszem minél inkább megkímélni és rendszerint bűntudatom van, ha mégis én erőltetek rá ilyesmit, persze vannak kötelezettségei, amiknek eleget kell tennie, de Aiden, soha nem fogok olyat tenni, amivel neked árthatok, soha többé-pontosítok a végén és gyengédebbé, bűnbánóvá válik hangom, arcom is megváltozik, még frissen él bennem minden, ahogy benne is.
Bár még mindig nem néz rám, ahogy kimondja az utolsó szavakat, úgy dőlök előre és hajolok egyenesen arcához, de megállok, visszafogom érzéseimet, ahogyan oly sokszor, pedig pont most vallottunk be egymásnak mindent. Neki semmit nem kéne köszönnie, ennek kéne a természetesnek lenni, hogy nem csapjuk be egymást.
-Mindenre-mondom érzelmesen, kissé elcsukló hanggal, mert bár ebbe még alig-alig gondoltam bele, de félelmetesen igaz, bármire képes lennék érte, a boldogságáért, kettőnkért. Ezután az egy szó után, felemelem egyik kezemet, mellyel ha eddig engedte, akkor végig fogtam az övét és arcához érve gyengéden fordítom magam felé, ha nincsen ellenére és lehelek egy gyengéd csókot ajkaira. Ugyanezzel a gyengédséggel távolodom el tőle, majd fogom már mind a két kezem közé az arcát.
-Én köszönöm, mindent, ami vagy, amilyen vagy, ilyen tökéletesen-csillogó szemekkel és heves szívdobogással teszem mindezt, egy pillanatra az utolsó szónál elnézek róla, mert már régóta gondolok úgy rá, hogy tökéletes, már mondtam is neki, hogy ne változzon meg, de ez most sokkal nyíltabb és pontosabb, semmi körülírás és pontosan emiatt leszek nagyon zavarba, de azonnal visszanézve rá csókolom meg és hagyom, hogy egyik kezem végig simítson az övén. Most nem várok rá, hogy ő vezessen, igyekszem irányítani ajkaink és egyre egymásba akaszkodó nyelveinket, míg csak levegővel bírom. Szenvedélyes vagyok, de mégis gyengéd, olyan, amilyennek az imént is kellett volna lennem, de már minden, mi nyomta szívemet, lehullott rólam, sokkal szabadabbnak érzem magamat és erre ajkaim így reagálnak.
Megszakítva a csókot azonnal vonom karjaimat nyaka köré és húzom magamhoz, amennyire csak erőm engedi, ami bár nem sok maradt, de ebbe fektetem bele. Igyekszem leplezni szégyenlőségemet, mely fogalmam sincs, hogy honnan tört elő belőlem, bár sejtem, hogy még mindig az lehet az oka, hogy mit képes kihozni belőlem.

Csukott szemmel adom át magamat a pillanatnak, míg arcomhoz érintem kezét, hogy neki adjam az utolsó kihullott könnycseppemet és ezzel minden érzelmemet rá ruházom, mi ezzel jár. Csak neki szól, csak Ő képes előbújtatni belőlem és másnak oda nem adnám. Imádott mosolyát akkor érzékelem csak, mikor ujjaival simít végig arcomon, mellyel tudomásomra adja, hogy elfogadja érzéseimet és tudom, hogy jó helyen lesznek nála. Viszonozva boldogságát mosolygok én is, bár az övéhez képest az enyém mindig elfog törpülni és megszorítom egyszer kezét, hogy utána szépen tegyem azt le ölembe.
Megértem komolyságának okát és az, hogy elmagyarázza csak még inkább megerősíti bennem, hogy távol szeretném tartani mindentől, mi a munkámhoz kötheti, úgy értelmezem, hogy Aiden is így kívánja, ezt pedig tiszteletben fogom tartani és a legkörültekintőbben fogok eljárni, hogy sose lépjem át vele ezt a határt. Tisztában vagyok az áldozatokkal, amiket tettem azért, hogy olyanná válljak, amilyen eddig voltam, hogy mennyi munkába telt és mik a következményei a modor fenntartásának. Mégsem érzem csalódottnak magam, vagy azt, hogy a semmibe vész az eddigi munkám azáltal, hogy érzelmesebbé váltam, hiszen egyrészről hullámokban ébred fel, másrészről az érzésekkel együtt Aiden-t is egyre inkább a magaménak tudhatom. De ez közel sem egy birtoklási vágy, annál sokkal mélyebben szántó és fontosabb, kézzel foghatatlan és megmagyarázhatatlan, de nem megmásítható, többé nem.
Bizonytalanságot mutat felém és most Ő az, ki támaszért nyúl lábamhoz. Nem tántorítok, egyenesen felé nézek és igyekszem biztosítani arról, hogy bárhogyan is dönt, én támogatni fogom, ezt szavak nélkül is tudhatja már. Combom belső felén a keze bizony könnyen elterelhetne egy másféle érzés felé, melyet az autóban is átéltem, ez azonban teljesen más, sokkal gyengédebb, pedig erőteljes, mégis társként kell helyt állnom ebben a szituációban. A kezeim között lévő kezét megszorítom válaszként, hisz itt vagyok vele és nem tántorítok, ha csak el nem küld. A saját szobámból hajlandó lennék távozni, ha most arra lenne szüksége, addig is tudnám, hogy biztonságban van és közel hozzám.
Ahogy közelebb húzódok hozzá, meglepett és érdeklődő szempárral találkozom. Támaszom volt mikor az érzelmek levetettek lábamról és várt, míg csak szükségem volt rá, majd felruházott erővel, én ezt szavaimmal és tetteimmel igyekszem ugyanígy megtenni, ahogyan tőle is kaptam. Bár elnéz rólam, szemei most gondterheltek, elvész valamely gondolatai között és nem szeretném, hogy szomorú legyen. Megérintve arcát érem el, hogy ismételten engem nézzen és bevallom neki, hogy maga a tökéletesség, ami nagy szó a számból, mivel én mindig ara törekszem, erre itt van Aiden, akinek ezért semmit nem kell tennie, akkor is az. Érzem kissé forrósodó bőrét, látom szemében a csillanást, melynek különös a színe a kintről beszűrődő halvány fénytől és nem hallok már mást, csak szívem dobogását és kettőnk légzését, melyet megszakítok egy jól irányzott csókkal.
Megérzek ujjam hegyénél egy apró cseppet, ezért eltávolodom tőle, de meglátva arcát tudom, hogy nem az ellenkezés, vagy a nemtetszés váltotta ki belőle, így még inkább felbátorodva teszem meg az iménti mozdulatokat, de kevésbé gyengéden. Egyik kezem lecsúszik karján, de a másikkal határozottan tartom arcát. Folyamatosan csókoljuk egymást, sokkal jobb, mint mikor csak ő tette ezt velem, de azóta megkönnyebbült szívem és lelkiismeretem is és már tudom, hogy hihetek mindannak, mi megadatott.
Fokozottan érzékelem kezét hátamon, mely megint tarkómnál van, de most nem engedek egy sóhajnak sem kivándorolni, helyette orromon át fújom ki gyorsabban a levegőt és érek el kezéről a derekára, hogy közelebb húzhassam, bár egy vágyakozó nyögés ekkor csak kiszabadul belőlem. Mindenem remeg szüntelen, ugyanazokat élem át, csak már sokkal tisztábban, felnyílt szemmel, mint a korábbi ilyen alkalmakkor és eszembe jut, hogy milyen voltam, hogy mennyire zavarbaejtően viselkedtem, ami miatt megérzem arcom egyre forróbbá válását és elválok tőle, de gyávaságomnak menekülőutat keresve szinte ugrok nyakába, hátha nyugalmat leszek képes erőltetni magamra, de nem segíti helyzetemet a fülem közelében hallható nyögéseivel, melyek teljesen felpezsdítik véremet és felgyorsítják annak áramlását, így az érzékeim is fokozottabb működésre kapcsolnak.
A hevesség mégis képtelen nyugalmat kapni, ahogy egyre csak von magához és mindene követeli a többet és többet, amit nagyon megadnék neki, de nem tudom, hogy hogyan és abban biztos vagyok, hogy nem vagyok még rá készen.
Alig van időm ezen gondolkodni, már ölemben is érzem és kissé ziláltan nézek fel rá kikerekedett szekkel és hangosabb lihegéssel számban, mivel így automatikusan csúsznak le kezeim fenekére, ahol megpihentetem őket. Megfeszülök a közelségtől, izmaim önkéntelenül rándulnak össze és néha sikerül megnyugtatnom őket, de ahogy közeledik úgy megint megfeszülnek.
Sóvárogva, mintha egy bálványra tekintenék fel, úgy nézem őt és várom, hogy csókot kapjak, de mást tesz, olyat, mivel kihagy szívem többször is, mint, amit képes vagyok elviselni. Végig nézem nagyon aprólékosan látom, ahogyan megragadja a pulóverét és felemelve kezeit veszi azt le magáról. A póló megakad benne, így felszúszik és megpillanthatom feszülő hasát. Kezem nyúlna a pólóért, hogy megragadja, mert határozottan tudom, hogy annak levétele bizony jóval előrébb mozgatná az eseményeket, de én még várni szeretnék. Meg is fogom az anyagot és így lehúzva azt simítok végig hátának bőrfelületén. Egy hangosabb sóhaj hagyja el a számat és meg is érzem ennek okát. Rég voltam már részese aktusnak, de bevallom, ennyire könnyen még egyszer sem jutottam el erre a pontra, mint Aiden-nel és ezt tetőzi a sóhaj, mely elhagyja száját. Ő is így érezheti magát? Neki is biztosan nehezek ezek a pillanatok, de megbízom benne annyira, hogy nem fogja tovább vinni az eseményeket, mint amire készen állnék.
Ahogy meghallom nevemet, vörösödő orcával nézek fel rá derekáról, ahonnan ismételten lejjebb csúsztak ujjaim. Képtelenség, hogy valaki így mondja ki a nevemet, ennyire, vadítóan. Teljes bódulatba esek ettől a hangszíntől és képtelen vagyok levenni szemeimet róla, csak akkro fosztom meg a gyönyörű látványától, mikor végre megkapom az áhított csókot, melyet folytatnék, de legnagyobb bánatomra elhúzódik tőlem, szemeimnek nincs ideje, hogy kinyíljanak, csak a meglepettségtől, amit akkor érzek, mikor hátam az ágyat érinti. Minden vacillálás, vagy ellenkezés nélkül hagyom neki, hogy kezei végül hátamra döntsenek és izzó tekintettel nézek fel rá és húzom csípőjét magamhoz fenekénél fogva, hogy érezze, mit tesz velem.
Lihegve és szétnyílt ajkaimmal várom az övét, míg egyenesen szemébe nézek, de csak egy apró érintést kapok és a hihetetlen közelségét. Szavai sem elegek ahhoz, hogy megértsem mi történik. Egy pillanatig elfogott a rémület, hogy vajon mi fog történni, de ezt felváltotta az eddig érzett legnagyobb vágyódás. Összeszorítom fogaimat mikor bár csak pár centivel, de eltávolodik, így érezheti feszülő álkapcsomat, mikor megcirógatja arcomat és csiklandozó bizsergést hagy maga után. Nagyot nyelve rázom meg kissé fejemet, képtelen vagyok megszólalni, most ő volt az erősebb és vetett véget annak, ami még alig kezdődött el, de nagyon meghatódottan és szeretettel telve nézek rá, amiért mégsem vitte tovább az eseményeket, mégis testem még mindig feszül alatta, melynek megnyugtatására lenne szükségem, de még egy ideig érezni szeretném a fokozott állapotot, amit kiváltott belőlem.
Feljebb emelve fejem fejezem be az iménti csókot, majd feljebb emelem kezeimet csípőjére, hogy én is tegyek valamit a szituáció megkönnyítéséért.
A plafont vizslatva várom, hogy kényelembe helyezze magát, mert nekem arra nincs szükségem, én tökéletes kényelemben érzem magam bárhogyan, csak érhessem őt.
Szívem hevesen kalimpál és leplezni is képtelen vagyok, néhány nagyobb levegővétellel igyekszem csillapítani, melyek akadoznak az iménti igénybevételem miatt. Aiden teljes súlyát érezni magamon valami csodálatos és ez az a nyomás, amit egész életemben képes lennék elviselni. Szemeim lecsukom és végleg elfelejtem, hogy megnyugtassam szívverésemet, de azért számon át próbálok egyenletesen levegőt venni.
Nem tudom, hogy mióta fekhetünk így, de fellobban bennem a kíváncsiság és egy kínzó vágy, amivel nem szeretném megszakítani és kizökkenteni ezt a pillanatot, mert Aiden kedvesen veszi rajtam a levegőt és szinte az álom is kezd elnyomni, de aludni nem szeretnék.
Egyik kezemet megmozdítva indulok felfedezőútra, hogy borzoljam a kedélyeket, ami tekintve a jelenlegi állapotomat csak még több kellemetlenséget és feszülést fog bennem okozni, de motoszkál bennem egy kósza gondolat, hogy jobban szeretném érezni Aiden-t és megismerni testét és annak reakcióit tetteimre annyira, amennyire a jelenlegi helyzet és saját korlátjaim engedik.
Szemem becsukva, óvatosan csúsztatom egyik kezemet pólója alá, szinte alig hozzáérve puha bőréhez, ami azonnali reakciót vált ki bennem és légzésem is felgyorsul, szívem játékával együtt. Simogatom gyengéden, de még ez a minimális kontaktus is felébreszti bennem azt, ami esetleg eddig békében nyugodott. Hátának közepéhez érve eleinte csak az ujjaimat lerakva puhatolózom, végül egész tenyeremet ráhelyezem a teljes felületre, amit csak képes vagyok érni. Nagy sóhaj hagyja el a számat és remegnek meg ujjaim az érintéstől, szememet továbbra is csukva tartva hagyom, hogy minden egyes pontomig eljusson ez a felemelő érzés. Minden pórusa arcomnak egyikről a másikig vöröslik el a gyönyörtől, amit érzek, bele sem merek gondolni mi történne, ha teljes testemmel érezném Aiden-t. Ettől a zavarba ejtő gondolattól visszakerülök a valóságba és felkapom kezemet róla, a levegőben tartva azt zihálok egy ideig és emelem fel a még derekán pihenő kezemet, hogy beletúrjak hajamba, majd leeresztem kezem a fejem mellé és bódult állapotban nyitom ki szemeimet.
A bőrének tapintása inkább van kedvemre, mint ruhájának anyaga, de mivel azt szándékomban áll a helyén tartani, így a vékony ruhadarabot érzete kezemen végig jelen lesz még akkor is, ha Aiden selymes bőre kerül ujjaim közé. Arcom karomba temetem, mintha elmenekülhetnék önmagamtól, a vágyaimtól és így cirógatom végig egészen csípőjének vonaláig és ismétlem meg párszor ezt a mozdulatsorozatot, míg érzem, hogy minden egyes az utolsó lesz, de képtelen vagyok levenni róla kezemet.
Lüktet testem és egyre élénkebben minden egyes pillanat után, de túl gyönyörűnek élem meg mindezt ahhoz, hogy megszakítsam, de végül némán igyekszem visszafojtani egy tüsszentést, reménykedve, hogy ez nem ennek a jelenlegi helyzetnek a végét jelenti. Megpihentetem kezemet derekán, de előtte ráhúzom a pólót, mert testem már így is egy fájdalmasan visszafordíthatatlan állapotba került, helyette az imént menedékemül szolgált kezemmel simítom végig haját és állítok meg minden mozdulatot, már ami viszonylag öntudatosan történik meg velem.

Az ölemben ül. Az sem volt ellenemre, mikor fordított volt a felállás, ám kétségtelen, hogy számomra ez számít a megszokott pozíciónak. De teljesen más őt tartani, őt fogni és szorítani és érezni. Kezeimmel fenekébe markolva húzom magamhoz a legközelebb, egy eddig a korábbiaknál hangosabb nyögést hallat, minek köszönhetően még jobban hozzá simulok, így már a levegő sem férkőzhet közénk és nekitámasztom homlokomat mellkasának, míg levegőért kapkodok számon át és tartom őt amennyire csak tőlem telik, nincs az az utasítás, mivel megszakítanám ezt a kontaktust.
Elkezd mozogni rajtam, egyre érzékenyebbé váló testrészemmel érezhetem az egészet, melyre egy mellkasával találkozó, elfojtott nyögés a reakcióm, még ruhán keresztül is tökéletesen érzékelem őt és azt, hogy hasonló cipőben jár, mint én. Ez a gondolat felettébb felborzolja gondolataimat és ha rajtam múlni, bizony én el nem ereszteném. Görcsösen remeg meg testem és tudatja vele, hogy tetszett neki az iménti és többre vágyik, de mikor nem kapja meg, vágyakozva nyugszik meg egy pillanatra, hátha ezzel becsaphatja a másikat, hogy még bírja ezt az igénybevételt.
Felnézek rá és mindent láthat rajtam, ezt nem lehet megjátszani, vagy eltakarni, lehetetlen. Beleharap ajkaiba és azt kívánom, bárcsak én tehetném ugyanezt, de még mielőtt cselekedhetnék, lekerül róla a pulóver, ami akkora reakciót vált ki belőlem, mintha a pólójától szabadult volna meg, még ha annak nem is engedem, hogy feljebb csússzon.
Végre csókot kapok, de túl rövidet és szinte kapok szája után, azonban már dőlök is hátra. Megcsillan a szememben egy felismerés, hogy hol vagyunk és mit teszünk, esetleg mire készülünk, de mielőtt tovább gondolkodnék, inkább szemeit keresve várok a következő lépésre és szájára pillantva bíztatom, hogy remélem az a távolság megszüntetését fogja jelenteni és kezeimmel is jelzem ugyanezt, még mindig fenekénél.
A meleglevegőt, melyet számba nyög, nem nevezném életmentőnek, mivel megakad bennem a levegő áramlása és szinte azonnal egy sóhajt küldök neki válaszolásként, ahogy már teljesen feszülő pontom az övéhez ér ismételten, ez az imént is azt eredményezte, hogy tovább szeretném érezni és ezért jobban magamhoz is nyomom, nehogy eszébe jusson most távolabb menni.
Csípőjét kitartóan szorítom az enyémhez, míg őt nézem, mondhatni legnagyobb örömömre, csak rövid ideig, mert ismét csukott szemmel érzem meg ízét, de már egyre rövidebb időkre. Sóvárogva nézek rá, ahogy megsimítja arcom élét, így az én kezeim feljebb csúsznak és lehetőséget adnak neki, hogy lejjebb csússzon és ott maradok még mindig ziláltan és lihegve keresve őt szemeimmel és ajkaimmal és lassan meg kell értenem, ha testemnek nem is sikerül, hogy most nyugalomra lesz szükség, mind a kettőnknek. Hálás vagyok Aiden-nek, amiért ezt meglépte mind a kettőnk érdekében.
Főként kíváncsiság vezérel miközben óvatosan simítok végig rajta és egyre fokozódó gyönyört érzek. Elveszek egyetlen apró érintéstől is, képtelen vagyok magamba fojtani, így hangot is adok neki, még úgy is, hogy nem tudom alszik-e, vagy sem.
Elveszem róla hirtelen kezemet, ahogyan ráeszmélek, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érzem magamat érzelmi szempontból nézve, ami nagyon szokatlan és nehezen tudom kezelni, értelmezni. Felemeli fejét, szinte felrántja mellkasomról, ezért ismét simítani kezdem, még mindig érzékien, de nagyon gyengéden. Lehet mégis aludt és felriasztottam, nem tudta, hogy hol van, de igyekszem tudatni vele, hogy biztonságban van, mellettem. Hasonlóan finom simítást kapok én is oldalamon, megmosolyogtat a szituáció, a kettőnk helyzete, hogy mennyire megható, mégis kínzó, minden, amit eddig sosem éreztem. Ilyen az, ha tényleges vágyódást érzek valaki iránt és viszonzásra lel?
Fel-le emelkedik rajtam, aminek okát nem ismere, elemelem róla kezemet és ekkor hallom meg nevetését is, mintha angyalok énekelnének, ez engem is megmosolyogtat és érdeklődve nézek végig rá, ahogy ismét felül. Ez emlékeztet arra, hogy mik is testem jelenlegi állapotai, érzékenyebb vagyok, de mégsem úgy vadító, mint az imént, hanem nagyon aranyos és ártatlan, bár egyre inkább tisztában vagyok azzal, hogy Aiden minden csak nem ártatlan és már abban sem vagyok biztos, hogy én az lennék.
Kezemet megpihentetem lábamon, kissé hozzáérek fenekéhez és simítok rajta egy aprót, bevallom, ez nagyon is jól irányzott és szándékos, de semmi csábítási szándékom nincsen, hogy megzavarjam a nyugalmat, csupán jóleső az érzés, hogy érzek valamit egy ilyen mozzanattól.
Mielőtt megszólalhatna, rátámaszkodok egyik kezemre és így ülök fel, hogy puszit nyomhassak orcájára, hogy ajkaim is érezzék mosolyát, melyet annyira szeretek.
-Nagyon szeretem, mikor így mosolyogsz-indoklom meg cselekedetemet, majd hátrébb dőlve, a kezemmel, mely eddig fenekénél volt simítok végig rajta és pihentetem meg combján.
Egyre nagyobbra rajzolódik az én vidámságom is arcomon, hallva az iménti nagy nevetésének az okát.
-Így tehát már tudom, hogy hogyan lesz módom előcsalogatni-célzok a mosolyra, míg egyenesen rá nézek, pontosabban minden egyes vonását. Ez az a mosoly, amit annyira megvizsgáltam az autóban is, mikor kissé összeszűkülnek a szemei és arcának csontja jobban kiugrik és kiemeli, hogy mennyire különleges vonásai vannak.
Lop tőlem egy csókot, ám nem lehetett nehéz dolga, mivel teljesen ledermedek a támadástól, amivel levesz a lábamról, pedig csak egyetlen szót mondott ki. Már mellettem fekszik, én azonban még eszmélek fel a történtekből. Túl édes a momentum, amiben hagyott és ő is, hihetetlen. Oldalamra fekve követem példámat és felé fordulva fekszem vissza az ágyra. Kissé feljebb húzom lábaim, mintha ezzel bármit is elérhetnék és hagyom, hogy összegabalyodjanak ujjaink.
Figyelem, ahogy becsukja a szemét, a mosoly még látható rajta, szabad kezemmel simítok arcán, de azzal a lendülettel vissza is fektetem az ágyra. Aiden annyira gyönyörű. Hányszor kellene ezt kimondanom ahhoz, hogy megunjam a tudatot? Ez egy végtelen szám, ezt biztosra tudom.
Nem szoktam a hasamon feküdni, neki biztos kényelmes lehet, főleg meg elég határozottan helyezi magát ebbe a pozícióba és természetesen végig követem szemeimmel. Kissé nyugtalanabbá változik, már rajtam sincs mosoly, de nem tűnhetek gondterheltnek, tulajdonképpen, nagyon meghitt állapotban vagyok.
Már hangjából is, ahogy a nevemet kimondja, tudom, hogy ismételten komolyabb vizekre evezünk, de megértem, bár sok minden került kimondása, még bőven van átbeszélnivalónk, nekem azonban mindenre van már válaszom és megoldásom, mivel teljesen magabiztosan és céltudatosan állok kettőnkhöz, tudom, hogy mit szeretnék és már azt is, hogy Aiden mit.
Samanta nevét meghallva be kell vallanom, hogy emberi érzéseim valószínűleg Aiden-en túl képtelenek mutatni, mivel nem érzek megbánást, vagy bűnt, azért, ami most történik, persze a szokatlan viselkedésem azért bőven elgondolkodtat, de Samantha mindig is csak egy nő volt, aki mellettem van, mert kötelező, így nem is igazán értem, hogy mire irányulhat kérdése, persze nyilván arra, hogy kapcsolatban vagyok valakivel, míg szemmel láthatóan és testtel tapasztalhatóan máshova húzok.
Kérdésével megértem, hogy mit szeretne lényegében tudni. Erre, mint ahogyan bármely Samantha-val kapcsolatos kérdésére viszonylag felhőtlenül tudok hozzáállni, azért vannak kellemetlenebb pontjai a kettőnk kapcsolatának.
Hátamra fekve hajtom kezemet fejem alá és sóhajtok egyet, már nem azért, mert gondolkodnék, hogy honnan kezdjem, csupán teljesen más a helyzet, ami most kialakult és ezzel a sóhajjal zárom le a korábbi izgalmakat.
-Samantha egy nagyon kellemes jelenség. Vörös hosszú haja és hozzá zöldes szemei mindenkire felhívják a figyelmet és persze a pénz is, mellyel családja büszkélkedhet. Régről ismerik egymást szüleink, mondhatni kapcsolatunk már születésünkkor meg lett alapozva-hangom teljesen monoton, még ha szépeket is mondok, képtelen vagyok azokat érzelmekkel tenni. Tényleg szépnek tartom, de nem mozdított meg bennem semmit sem, amiről pontosan ezért nem tudtam, hogy létezik bennem, egészen addig, hogy találkoztam Aiden-nel. -Két éve vagyunk hivatalosan egy pár, de mint már mondtam neked korábban, nem éppen felhőtlenül. Én egy üzleti kapcsolatként tudok csak rá gondolni, míg ő, mint ahogyan azt többször is kifejtette nekem, többre vágyik. Mentségemre szóljon, én mindent megpróbáltam, figyelmes barátja vagyok és sokszor ajándékozom meg virággal, vagy valami széppel, de ő másféle ajándékra vágyik-elhalkulok, mert most érkezik az a bizonyos dolog, ami azonban zavarba tud ejteni és sok kellemetlenséget okozott. -Eléggé nehezen tudom neki megadni és minél inkább próbálkozunk mind a ketten…, az üzletben sikeres vagyok, ebben nem, a legnagyobb bánatára. Én nem igénylem, de tudom, hogy vannak kötelezettségeim, csak…-az elején még viszonylag nyugodtan beszélek erről Aiden-nek, de már nem, egy férfinak bizony nem könnyű, ha be kell ismernie az ilyesféle problémáit, még ha tudom, hogy oka az, hogy nincs meg a vonzalom, pedig Samantha tényleg átlagon felüli adottságokkal rendelkezik. Megremek egész testem a rossz emlékek miatt, ahogy a hálóban hajolok Samantha fölé, aki egyre hisztérikusabbá válik, amiért ennyire képtelen vagyok szeretni, hogy ennyire nem tartom testileg vonzónak.
Elpirulok, ahogyan eszembe jut, hogy Aiden mellett ma már kétszer is sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, amiért Samantha-val küzdünk és egyebet sem kellett tennie, csak hozzám érnie. Nagyot nyelve a felismeréstől, kissé rekedtesen folytatom.
-Egyébként nagyon művelt, jogot tanul és már most ismerik a szakmában a nevét, könnyű vele beszélgetni-világítok rá, hogy igazából nincs ellenemre a személye, nagyon is élvezem a vele töltött időket, bár egyre kevésbé, mivel a veszekedések sűrűsödnek, annak ellenére, hogy már többször is bebizonyosodott, hogy képtelen vagyok változni.
Elmerülök a gondolataimban, sok emlék jön elő, melyek akkor, abban a helyzetben inkább csak azért kavartak fel, mert már sokadjára kellett ugyanazt a sírást és beszédet végig hallgatnom, hogy neki mennyire rossz, hogy nem vagyok ténylegesen a párja, hanem ez nekem csak üzlet. Az elején még megmagyaráztam, hogy időre van szükségem, hogy nem vagyok ehhez szokva és mindent meg fogok tenni az ő érdekében is, de van, amit nem lehet örökké erőltetni és ha sikerül is, egyikőnknek sem jó, akkor pedig mi értelme a vesződésnek.