A terv kockázatos volt, de nem volt választásom. Bármennyire is tiszteltem a mentorom, nem hagyhattam, hogy bántsa Riát. Ez vezetett ahhoz a meggondolatlan lépéshez, hogy ismét a rendőrségnek fogok dolgozni. Szerencsére Ted másik beépített embere a belső ügyosztálynál volt, így igazolhatta az álcám, miszerint nekik dolgozva épültem be Thodore Willkins, avagy más néven A Mentor bandájába, hogy információkhoz jussanak. Ehhez azonban el kellett tűnnöm a nyilvánosság, és a szeretteim életéből is. Ez volt az álca, a valóság, egészen más volt. Ironikus, hogy így hívta magát, de hát tényleg sok hozzám hasonló árvát nevelt fel, és vált a mentorukká. Ez lett a védjegye. Minden tiszteletem ellenére, nem hagyhattam most, hogy bántsa őt, abba belepusztultam volna. Az életem olyan, amilyen, és nem vagyok büszke a tetteimre, de sosem ismertem más módot arra, hogyan éljek. Egészen addig, amíg meg nem ismertem Riát. Abban a pillanatban, mikor megláttam bármennyire is idegesített, tudtam, hogy vele és általa minden megváltozik. Szóval, ha a terv eléggé kockázatos volt, és meggondolatlan, és vakmerő, és még sorolhatnám, belevágtam érte, a nőért, aki egy kis időre repedést okozott a jég szívemben, amit belém neveltek. Ne kerülj túl közel! Mondja az alapszabály, de egyben aranyszabály is. Nekem mégis sikerült, és most ennek következményeivel kell szembenéznem, ha nem leszek ügyes, és térítem el Riát az ügyről, vagy vezetem más irányba. A lakásába nem volt nehéz bejutni, főleg nekem, bár a riasztó kódján meglepődtem, mert a születésnapom volt, nos, legalábbis, amit annak hitt. Ha olyan életed van, mint nekem, a múlt sötét foltjait igyekezel leplezni, még akkor is, ha éppen beépülsz. A mentorom mindenről gondoskodott, rólam is, és mikor fizette az iskoláim, nem lehettem az árvaházi fiú, sok priusszal. Akkor született meg Adam Bates. Az igazi nevem… nem lényeges. Az apácák neveztek el, és sosem szeretnék ismét a múltam azon részére gondolni. Nem könnyű, ha szülők nélkül nő fel az ember, hiszen ez egy életre megpecsételi az illetőt. Én már csak tudom. Mintha azzal, hogy a családom lemondott rólam azt is elvették volna, hogy én valaha képes legyek szeretni. De nem így történt. Jött Ria, és mintha villámcsapás ért volna… de minden jónak vége szakad egyszer, ezzel akkor is tisztában voltam, mikor beépültem vele, és bár hálás vagyok a mentoromnak, nem hagyhatom, hogy megölje őt. A nappaliban ülve vártam, hogy hazaérjen. Körülbelül hat felé szokott végezni, de ha éppen esete van, az ég tudja mikor. Türelmesnek kellett lennem, de mégsem ment. Fel, s alá járkáltam a lakásban, és közben azon gondolkodtam, mégis hogyan leszek képes a szemébe nézni, és hazudni neki, ismét. Szörnyen éreztem magam ez miatt, de nem tehettem mást, érte tette, ismét. Mikor kattant a zár, megtorpantam, majd felé fordultam. Természetesen nem volt hülye, azonnal felfogta, hogy van valaki a lakásban, a fegyverért nyúlt, én pedig feltettem mindkét kezem. Az arca, mikor meglátott, a lakásba világító holdfényben, nem tudom leírni. Mintha milliónyi fájdalom suhant volna át rajta, de egyben öröm is, hiszen éltem. Mégis áruló voltam, és ha nem is tudta milyen módon, az eltűnésem miatt áruló lettem a szemében, de miatta mégis meg kellett győznöm őt arról, hogy egy beépített ügynök voltam, titokban… - Szia Ria. Régen találkoztunk. – válaszoltam komolyan, még mindig feltett kezekkel. - Letennéd a fegyvert? – mutatattam a kezében lévő 45-ös fegyverre. Szép kis darab, és számtalanszor láttam, hogyan használja. Már csak abban reménykedtem, nem lő meg… enni évnyi eltűnés, és hazugság után meg is érdemelném. - Beszélnünk kell.
A munkám az egyetlen, ami életben tart. Az életcélom, hogy elkapom a New York-ban leledző bűnösöket és megtisztítom tőlük az utcákat, ami megadja nekem azt az emberfeletti életerőt, amivel rendelkezem. Gyermekkorom óta, tudom, hogy mit akarok, és mi akarok lenni, de sose voltam elszántabb, mint mostanság. A bátyám halála belém égette mind azokat a személyiségjegyeket, melyek mára a legjellemzőbbek rám. Mindig is olyan ember voltam, aki nem enged meg magának személyes érzéseket belevinni a munkába. Mondjuk nekem ezzel kapcsolatban könnyű dolgom volt, hiszen amúgy se vagyok egy érzelmes típus. Azonban egyszer, egyetlen egyszer nagy hibát vétettem, ugyanis beleszerettem a társamba. Hiába tudta minden egyes porcikám és agysejtem, hogy ez nem helyes, az elveim ellen való, nem tudtam tenni ellene semmit. Megpróbáltam, ha valaki megpróbálta, az én voltam, de úgy csapott belém a felismerés és ez az új, ám mindent elsöprő érzés, mint valami semmiből előtörő villámcsapás. Pontosan eltalált a szívem közepén, s számomra nem volt menekvés, a szívemet annak a férfinak adtam. Együtt voltunk a munkában és magánéletben, amíg el nem vették őt tőlem. Az egész lebukás hirtelen jött, azt sem tudom, én magam miért éltem túl, csak azt tudom, hogy az óta lyuk van a szívem közepén. Persze ezt alaposan befedtem a bűnözők lecsukásával, munkahelyi sikerekkel, de az óta közel senkit nem engedek magamhoz. Azóta egy férfire se nézek úgy, nem érdekelnek, csak a céljaim éltetnek, már szinte megrögzötté váltam, de ez engem nem érdekel. Ami még jobban bánt a dologgal kapcsolatban, hogy soha nem tudtam pontosan az ügy végére járni, azaz bosszút állni, pedig megfogadtam magamnak. Általában a munka tölti ki a napjaimat, s a munkaidő lejárta után még saját szakállamra nyomozgatok. Feltett szándékom elkapni a helyi maffiát mindenáron, azonban jobbára besülök ezzel az akciómmal, ami rettentően dühít. Amikor elkezdek haladni egy bizonyos nyomon, a cél előtt, mintha elvágták volna azt a szálat, mintha kifolyna a kezemből a dolog. Azonban nem adom fel. A munka mellett esetleg még meglátogatom a kedvenc edzőtermemet, lövészgyakorló-helyemet, vagy futok egy nagyot, ahol kiereszthetem a gőzt, de ezen kívül nem sok szórakozásom van az életben. A mai napon a délutáni műszakomban nem igazán történt semmi érdekes, ami egyrészt jó dolog, hiszen a városrészemben nem történt semmi komolyabb bűneset, másrészt azonban némi hiányérzettel térek haza. Amint a lakásom ajtajához érek, azonnal furcsa érzés kerít hatalmába, s habár egyelőre külső behatolásnak fizikai nyoma nincs, mégis szinte biztos vagyok benne, hogy valaki behatolt az otthonomba. Azonnal leesik az is, hogy valaki feltörte a riasztórendszeremet, pontosabban annak kódját, amitől ismerősre számítok, s egyre rosszabb érzés hatalmasodik el rajtam. Ahogy benyitok a folyosóra, kezeim ösztönösen csúsznak a kedvenc pisztolyomra, hogy készenlétben legyek, ha szükség lenne rá. Félelemérzet egyáltalán nincs bennem, hiszen már nem az első eset, hogy bosszúból egy-egy törvényen kívüli meg akar támadni engem. Eddig viszont mindegyik megjárta és megbánta, szóval nincs mitől tartanom. Érzékszerveim ilyenkor azonban kiéleződnek, mint valami prédájára éppen lecsapó, vadászni készülő vadmacskának. Mikor a nappali ajtajához közelítek, azonnal konstatálhatom, hogy a betolakodó odabent, abban a szobában van. Szintúgy egy macska gyorsaságával fordulok befelé, de ekkor meglátom a reám meredő, ismerős arcot, amitől pár másodperce lecövekelek és megtorpanok mozdulataimmal. Először olyan érzésem van, mintha szellemet látnék, vagy egyszerűen csak megbolondultam? De nem, az nem én vagyok, aki bármiféle helyzetben nem képes megőrizni a hidegvérét, tehát biztos lehetek benne, hogy az előttem álló személy nagyon is valós. A személy, mely egykor számomra a mindent jelentette, majd elvesztése legbelül teljesen megsemmisített. Egy pillanat erejéig szívemnek azon rejtett zuga megnyílik, ahová rég elnyomott érzelmeimet rejtettem és megmagyarázhatatlan gyönyör lesz rajtam úrrá, amiért életben van. De aztán gyorsan becsukódni látszik az a kis rekesz, hiszen rájövök a nyilvánvalóra. Komolyan átvertek! - Adam. – szűröm csak ki halkan fogaim közt a nevét, miközben fátyolos tekintettel meredek rá az egykoron szeretett férfire. Normális esetben örülnöm kellene, hogy nem halt meg, de helyette lesik számomra és kitisztul minden. A „halála”után természetesen sokat foglalkoztam még ezzel az üggyel, nyomozgattam. Már akkor is voltak arra utaló jelek, hogy Adam nem teljesen az, akinek mondta magát, hogy talán két kapura játszik, de ez sohasem bizonyosodott be. Ráadásul, miután meghalt már nem is akartam ebe túlságosan belemerülni, foglalkozni, hiszen úgy akartam megőrizni az emlékét, amilyennek én ismertem. Most azonban szinte minden megvilágosodni látszik: csalás, hazugság, árulás, csalódás, ezen kellemetlen érzések egyvelege keveredik most bennem a világot megrengető szerelem helyett. Már azzal elárulta magát, hogy ilyen hosszú ideig nem hallatott magáról, ha életben van, szóval nem értem mindek jött ide egyáltalán. - Tegyem le? De hiszen a szellemeken úgysem fog a golyó, nemde? Kipróbáljuk? – kérdezem cinikusan és egyelőre eszem ágában sincs leengedni a pisztolyomat, ahogy azt kéri. - Más oka nem lehet, hogy életben vagy, és előbb nem jelentkeztél nekem. – jegyzem meg mélyen a szemébe nézve, de egyáltalán nem érzelgősküdve, hanem nagyon is ridegen. - Beszélnünk kell??? – kérdezek vissza megnyomva a kell szót, hiszen olyan már nincs, hogy neki és nekem valamit tennünk kell. Főleg ő nem mondhatja meg, hogy mit tegyek. Mit keres itt ennyi idő után? Amikor nyilvánvaló, hogy én nem jelentettem neki semmit és az is, hogy teljesen átvert. - Rendben. – bólintok halk szavaim után végül, de e fegyvert még mindig nem eresztem le. - De a mondandód legyen rövid és lényegretörő, ugyanis ma még nem rúgtam szét senki seggét, de nagyon jól esne. – teszem még hozzá összeszűkült szemekkel, megeresztve magamnak egy alig észrevehető gúnyos mosolykát.
Ahogyan kimondta a nevem, már abban érezni lehetett mennyi fájdalmat okoztam neki. Kemény volt, rideg, de mégis ott lapult benne megannyi érzés, és fájdalom. Ő mégis rezzenéstelen kézzel tartotta a fegyvert felém. Fogalmam sem volt, hogyan fogom meggyőzni, de mindent el kellett ezért követnem. Nem csalódtam Riaban. Őt nem olyan könnyű megtéveszteni, mint másokat. Erre képezték ki ,és igen engem is. Tanult tőlem egyet, s mást, szóval sejtettem, hogy nem lesz vele könnyű dolgom. A fegyvert még mindig nem ereszti le, én nekem pedig ideje beadnom a mesét neki. Remélem beveszi, ha meg nem, arra is van tartalék tervem. El kell érnem, hogy ismét szeressen. Csak így tarthatom biztonságban. - Beépültem. A belső ügyosztály egyik embere épített be Theodore Wilkins bandájába. Ehhez el kellett tűnnöm. – válaszolom komolyan. - Nem szólhattam neked, a te biztonságod érdekében. Mindent csak azért tettem. – ez nem is volt hazugság, akkor, és most is mindent ezért teszek. - Annyira sajnálom, hogy ennek kitettelek. – teszem hozzá komolyan. - Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, sosem tettem volna meg ezt. Had végezze más. – komolyodom el. – Szenvedjen más, veled pedig leléptem volna. – tettem hozzá komolyan. Ez a része igaz, bármikor megtettem volna hátat fordítva mindennek. Közben nekiállok közelíteni felé, feltett kézzel. Meg kell szereznem a fegyvert, és a bizalmát is. - Hinned kell nekem Ria, nem hazudok, nincs rá okom. – fájt, hogy hazudnom kell neki, még azzal kapcsolatban is, hogy hazudok, de abba belehalnék, ha valami baja lenne. Igen, ez nyálasan hangzik, de igenis ezt gondolom. Meg kell őt védenem. Hiba volt beleszeretnem, hiba volt minden, de nem tudtam mit tenni. Megtörtént, és most ha kell az életem árán is megvédem őt, még akkor is, ha a végén ennél is jobban fog utálni, vagy éppen ő maga húzza meg a ravaszt. De érte meg kellett próbálnom. Magam sem tudom mi lesz ebből, hogy meddig fajul az egész, és kit kell elárulnom, de bármit megteszek, ha azzal megóvhatom őt. - Letennéd a fegyver? – nézek farkasszemet vele, miközben közelebb megyek hozzá, majd a fegyver csövét a szívemhez irányítom. - Ha nem, akkor akár le is lőhetsz, mert eszem ágában sincs elmenni innen, amíg nem adsz egy esélyt arra, hogy mindent elmeséljek. – válaszolom komolyan. - Nem kérem, hogy megbocsájts, de legalább had tegyem jóvá. – teszem hozzá. Merész lépés volt, de ismertem őt annyira, tudjam, nála ilyenre van szüksége. Sejtettem, és reméltem, is, hogy szeret annyira, hogy ne lőjön le. Igen, kemény rendőr volt, és ahogyan látom, csak még keményebb lett, a tűz a szemében, az a fájdalom, és harag, viszont nekem is új. Hogyan lehettem ennyire barom? Miért kellett így megsebeznem? A választ persze tudom, hiába kérdezgetem itt magam: a biztonsága érdekében. Aztán mennyi értelme volt, ismét a rendőri rátartisága odáig vezetett, hogy a Mentor meg akarja öletni. Ezt pedig nem hagyhattam, bármennyire is nagyra tartom a Mentort. - Gyerünk, lőj le, de akkor nem tudod meg az igazat erről a bandáról, ami után nyomozol, és semmi mást sem. – komolyodom el. - Én segíthetek elkapni őket, és akkor visszatérhetünk kettőnkre. Tudom szétrúgnád a seggem, de ne hidd, hogy ez nekem annyira könnyű volt. – teszem hozzá. - Annyira hiányoztál. – uram atyám tényleg átmentem Rómeóba, de mégis mit kéne tennem? Magam mellett kell őt tartanom, és megvédenem bármi áron. Arról még fogalmam sincs, hogy mi lesz a kettős életem vége, de ha megvédhetem őt, nem számít. Ahogy említettem, Mentornak sokat köszönhetek, és egy életen át hálás leszek neki, de azt nem hagyhattam hogy bántsa őt, Riat. Bármilyen munkát elvállaltam, és sosem kérdeztem. Sok ember vére tapad a kezemhez, ami nem vagyok büszke, és biztosan a pokolra jutok. Viszont egy valamit sosem bántam, hogy találkoztam Riaval. Szóval igen, ha kell az egész világ ellen fordulok, hogy megmentsem őt.
Az érzelgősség már régóta nem az én asztalom, talán soha nem is volt, most azonban be kell vallanom magamnak, hogy a mindig is magabiztos és kőkemény énemet megrengette ez a találkozás. Persze a világért sem mutatom ki, hogy érzek bármit is a haragon kívül, hiszen nem érdemli, hogy megtudja, megértse a bennem lévő csalódottságot és megbántottságot, amit rajta kívül senki mástól nem vettem fel. Hisz’ az, ami kettőnk közt volt anno, az már a múlt. Nem is igazán érdekel már, hogy miért van, és mit akar mondani, csak azt tudom, hogy egy szavát sem hiszem el és nem bízok benne. Mindig is egy erős, az érzelmeit falakkal bástyázó nő voltam, aztán neki sikerült áttörnie ezeket a falakat. Az állítólag és ezek szerint megjátszott halála óta azonban azok a falak újra felépültek, csak sokkal erősebb és törhetetlenebb anyagból. De az is lehetséges, hogy más nincsenek is mögötte érzelmek, semmi sem. Rezzenéstelen arccal hallgatom a szavait, miszerint a tudtom nélkül beépült. Ez az egész egyszerűen hihetetlen. Együtt voltunk beépülve, az egyik legjobb zsaru vagyok, apám a rendőrfőnök, mégis csak őt avatták be? Na, nem, itt valami nem kóser. - Hm. Érdekes. Valami nagyon fontos ember lehetsz, ha még a rendőrfőnök sem tudott a dologról. – vágom oda gúnyos, azaz sajátos hangnememben, és a fegyvert egyelőre eszem ágában sincs leengedni. - Ó, így már világos, így már minden rendben van és mindent elfelejtek. – jegyzem meg, amikor azt a vicces hazugságot dobja be, miszerint mindent csak értem tett. Nem vagyok az a nevetgélős, típus, tényleg nem, de jelen esetben mégis hangosan felnevetni kényszerülök szavait hallva. - Aha. Hát talán mégis ez volt a legjobb döntésed. – szólalok meg érzéketlenül, amikor arról kezd el hadoválni, hogy már megbánta ezt a tettét és szívesebben lépett volna valahová le velem. Igazából még mindig kavarognak bennem a feltörő érzelmek, aminek már a létezésükről sem tudtam, emlékek villannak be az együtt töltött nem túl hosszú időről, de ezt még véletlenül se mutatom ki. - Nem hazudsz? Nincs rá okod? Ugye, tudod, hogy ez nekem nem elég? – szegezem rá acélos tekintettel, amikor újabb hazugsággal vagy nem is tudom, mivel próbálkozik. Nem igazán áll szándékomban reagálni, amikor újból rákérdez arra, hogy letenném e a fegyvert, de aztán olyat tesz, ami miatt nem tudom nem foglalkozni a témával. Ő ugyanis szabályosan belesétál a pisztolyomba, majd próbára téve felszólít arra, hogy lőjem le, ha akarom. Egy ideig csak komor tekintettel mélyedek sötét szemeibe, igazán elszántnak tűnök, azonban mindketten tudjuk, hogy nem vagyok gyilkos és én nem így intézem a dolgaimat, legalább is nem feltétlenül. Farkasszemet nézve hallgatom a további hazugságokat, a szavakat, amikor egykor a mindent, de ma már semmit nem jelentenek. Nem szólok semmit akkor sem, mikor tovább biztat arra, hogy akár meg is ölhetem. Még akkor sem, amikor olyan ígéretekkel kecsegtet, hogy segít elkapni Willkins bandáját. Mintha egyedül nem menne. Viszont, amikor kimondja, hogy hiányoztam neki, érzem, hogy a gyomrom egyszerre megremeg és összeszorul. Ha tudná,, hogy ő mennyire hiányzott? Hogy mennyit nyomoztam az ügyében, hogy úgy éreztem, vele egy részem veszíttetem el? De nem, nem adom meg neki az örömöt, hogy lássa rajtam, hogy szavai még mindig hatással vannak rám. Nem, soha többé nem hiszek neki és nem akarok tőle semmit. - Nincs mit megbocsájtanom, semmi közünk egymáshoz. – szólalok aztán végül meg, mire elrántom mellkasától a fegyvert és gyors, határozott mozdulatokkal visszanyomom a fegyvertartóba. Amúgy is képes vagyok fegyver nélkül is megvédeni magam, ha arról van szó. - Szóval segítesz elkapni a bűnözőket? – kérdezem felvont szemöldökkel, egyáltalán nem őszintén. - Úgy gondolod, hogy egyedül nem menne? – csóválom meg fejemet rosszallóan, amiért ilyen véleménnyel van rólam. Nem mintha érdekelne. Igazából már forró nyomon vagyok az üggyel kapcsolatban és már nem kell sok hozzá, hogy lekapcsoljam őket, de erről Adam-nek nem kell tudnia. - Mégis miben tudnál nekem segíteni? És mégis miért tennéd? – szegezem neki a kérdés összeszűkült szemekkel. Sok a kérdés és a tisztázatlan dolog vele kapcsolatban. Egyáltalán miért tért vissza? Miért most? Nem fél, hogy börtönbe vágom? Nem mintha bíznék benne, de talán mégis jól jön némi információ. Bármi, amit mond, bizonyos megerősítést adhat eddig feltételezéseimről, szóval miért ne? - Viszont, ha már annyira jó szándékú vagy és segíteni akarsz, meghallgatlak az üggyel kapcsolatban, de ennyi. – adom meg végül neki a lehetőséget, hogy beszeljem, viszont az, hogy visszatérjünk ránk és a kettőnk kapcsolatára, arról szó sem lehet. - Aztán azonban jobban teszed, ha szépen elhúzol, és úgy soha többet nem kerülsz a szemem elé. – szögezem le mogorva stílusban, majd felemelem mutató ujjamat, amikor eszembe jut még valami. - És, ha még egyszer betörsz a lakásomba, már tényleg használni fogom ezt a fegyvert. - szólalok meg aztán nagyon is komolyan gondolva a szavakat.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | 770 MEGJEGYZÉSED HELYE | ×
Don't try to understand me with your logic,feel me with your soul.
Nem hitt nekem, ez nem volt újdonság, és meglepő sem. Ria nem volt éppen buta, sőt nála okosabb nővel még nem találkoztam. Mindig ha kemény helyzetbe kerültünk a szolgálat alatt, az ő esze mentett ki, csak ritkán az én vakmerőségem. Ezt elismerem. Sokkal jöttem neki, és bár a törvény másik oldalán álltam, ő sokat jelentett és jelent is nekem. Ha nem így lenne, most nem lennék itt. - Tisztában vagyok vele, hogy neked ez nem elég, de most nem tudok mást mondani. – válaszolom kimérten. Amikor azt mondja, hogy nincs közünk egymáshoz, a tekintetében a sok harag mellett azt is látom, hogy még ő maga sem gondolja komolyan a szavait. Sértett, most ekként is viselkedik. Nem hibáztathatom érte. Aztán elteszi a fegyvert, és egy picit fel is sóhajtok. Pár percig azt hittem, tényleg le fog lőni. Ezért sem hibáztathatom, ez tény. Az információk ügyében pedig még nem tudom mit osszak meg vele, mert jónak kell lennie, de közben a Mentort sem akarom nehéz helyzetbe hozni. Valami olyan információnak kéne lennie, ami megállja a helyét, de mégsem teljesen igaz. Ehhez pedig kelleni fog a Mentor másik embere a belsősöknél. Jó helyszínt kell mondanom a razziához. Valami szerencsétlenre pedig rá kell kenni, aki már láb alatt van egy ideje. Ehhez viszont kell egy kis idő, legalább 24 óra, kevesebb biztos nem. Tehát jöhet a téma terelés ismét… Komolyan csoda, hogy nem puffantott le Adriana. - Igen, segítek neked, de nem most fogok veled információkat megosztani, ez hivatalos ügy. - válaszolom komolyan, és tényleg így is van. Okosan kell eljárnom a szokásos vakmerőségemen és fafejűségem pedig félre kell tennem, de rendesen. - Majd az irodában holnap. – teszem hozzá. Az első dolgom innen a belső emberhez fog vezetni. De előbb Adriana… Természetesen Ria látni sem akar, és még ki is jelenti, hogy, ha legközelebb betörök, használja a fegyverét. Ezt sem kétlem, de ha én legközelebb a lakásán leszek, egészen másfajta fegyvert szeretnék használni rajta. Igen, az a célom, hogy megmentsem őt, és valahogy életben maradjak én is, de kizárt, hogy meg tudjam állni, hogy ne keféljem meg. Már most érzem, hogy szűkül a hely a nadrágomban, pedig csak pár perce láttam őt újra. - Tudom, hogy nem érdemlem meg a bizalmad, és azt is megértem, hogy miért vagy ilyen velem, de én mindent érted teszek, ez ne feledd. – nézek komolyan a szemeibe, és ezt komolyan is gondolom. Aztán közelebb lépek, és homlokon csókolom őt, majd újra a szemeibe nézek. - Találkozunk holnap. Jó éjt.– suttogom az egyik fülébe, majd a tűzlépcsőn át, ahol bejöttem, távozom. Kezdetnek nem is volt olyan rossz, már csak rajtam áll a folytatás… Sikerült megtalálnom a Mentor emberét, és vele egyeztetek is a parkolóban még aznap hajnalban. - Szükségem van az infókra, Hector. – felelem neki komolyan. - Azt elhiszem, de ez nem így megy. Ezt te is tudhatnád. – néz rám komolyan, miközben a reggeli kávéját idegesítő módon szürcsöli. legszívesebben kiverném a kezéből, vagy éppen ráönteném. Hogy lehet ennyire nyugodt? A másik, meg mit képzel kivel beszél? Én vagyok a mentor jobb keze, és legjobb embere, tehát elvárom a tiszteletet. Erre úgy viselkedik velem, mintha a főnököm lenne. Csak egy mozdulat, és máris kitekertem a nyakát… De aztán eszembe jut Adriana, hogy ezt érte teszem, és az élete megóvásért, és ez erőt ad arra, hogy ne műveljek semmi őrültséget. (Ezen a hihetetlenül vakmerő akción kívül, amibe bemerészkedtem érte). - Huszonnégy órát kapsz. – válaszolom neki komolyan, és látom, hogy az arckifejezésemen látható türelmetlenség már végre hozzá is eljutott. - Rendben. – válaszolja, majd elindul be az épületbe. Húsz perccel később pedig én is. Éppen időben az első munkanapomhoz a rendőrség köreiben. De utálom az egészet kibaszott őrst! Természetesen mások is kétkedve fogadnak engem, és sokan suttognak a hátam mögött, de nem igen érdekel. Ez is várható volt. Főleg, ha a belső ügyosztállyal bájcsevegek az első munkanapomon, nem beszélve a titokzatos feltűnésemről. Helyet foglalok a régi asztalomnál, ami pont szemben van Adriana irodájával, és elégedetten elvigyorodom, miközben leülök a helyemre, és meglátom őt. Már természetesen ott ül, és a papírjaiba mered. Fel is pattanok és bekopogom az irodába, majd válasz nélkül benyitok. - Reggelt társam. – köszönök neki, és már várom, hogy megint leharapja a fejem. Egy biztos, nem lesz könnyű magam ismét megkedveltetnem vele, pedig csak így védhetem meg.
Már nem az a lány vagyok, akit itt hagyott a megjátszott halálával. Azóta még keményebb lettem, minta valaha és pár szép, kedves hazugság már nem hat meg, még az ő szájából sem. Annak idején valóban bedőltem neki, szerelme estem vele és hagytam, hogy ezt az érzést és ő mindennél előbbre helyezzen, de többé nem esek ilyen hibába. Mondhatnám, hogy nem érdemelte meg, nem érdemelt meg engem, de én nem fogok a múlt hibáim rágódni, csöpögni, csak megyek előre. S ha azt hiszi, hogy a szavaival, azzal, hogy most hirtelen megjelent nálam, elér bármit is, akkor nagyon téved. - Hah, vajon ez engem miért nem lep meg? – nevetek fel gunyorosan, amikor annyit mond, hogy nem mond semmit. Milyen meglepő? Próbálja elhúzni a mézes madzagot, aztán nem kapok semmi információt. Nem kicsit bosszant, amikor kijelenti, hogy nem most fog velem információkat megosztani, hiszen azt hittem, hogy ha már elviselem a jelenlétét, akkor kapok is valamit. Viszont aztán mégiscsak hozzám vágja, hogy majd másnap az irodában elmond mindent. - Mi az, hogy az irodában? – horkanok fel, hisz azt is reméltem, hogy nem kell néznem a képét, de egyelőre erre se kapok konkrét választ. Na, nem mintha egyedül nem tudnám kideríteni, csak tűnjön már el innen! - Értem. Hát persze, és te vagy a Mikulás meg a Húsvéti Nyuszi is. – vigyorodok el ismét olyan gúnyosan, mint az imént. Igazából nem is értem, hogy miért hadovál folyton olyanokat össze-vissza, hogy mindent értem tesz, amikor még a hülye is tudná, hogy ez egy hatalmas hazugság. Ráadásul már nem tartozik semmivel. S ha azt mondom, hogy semmi közünk egymáshoz, azt komolyan is gondolom. Érzem, hogy hamarosan el fog innen húzni és már-már megkönnyebbülök, de akkor hirtelen hozzám lép és homlokon csókol, hogy már semmit nem tudok ellene tenni. A közelsége csak egyetlen egy másodperc idejére hatással van rám, a közelsége a régi idők emlékét idézi fel. A férfias illata, a varázsa, amivel egyik pillanatról a másikra elvette az eszemet, de aztán gyorsan ki is józanodok és be kell látnom, hogy a szerelem már közönnyé nőtte ki magát. - Ezt ne merd még egyszer! – szólok utána morcosan, majd aztán megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre elhagyja a lakásomat. Nagyszerű most cserélhetek zárat és a riasztóm kódját is meg kell változtatni. Mégis mit képzel ez az idióta, hogy csak úgy ki-be járkál a lakásomban? Azonban nincs időm most ilyen gondolatoknak átadni magam, helyette azonnal tárcsázom az apámat, hogy megtudjam tőle, Adam vajon tényleg a rendőrségnek dolgozik, vagy csak szórakozik velem. Azonban Lane rendőrfőnök csak megerősíti azt, amit Adam mondott, azaz tisztára mosta a nevét és újra bejárása van a rendőrség berkeibe.
Mondjuk, nem vagyok egy aggódó nőszemély sem, aki fél találkozni ellenségekkel, esetleg a múlt árnyaival. Amúgy sem tartózkodok sokat bent az irodában, így majd megpróbálom elkerülni Adam Bates-t, amilyen messzire csak tudom.
Másnap reggel azonban igen sok papírmunka vár rám odabent. Utálom vagy sem, ezt is el kell végezni, és nálam precízebb zsarut kevesen láttak még. Igaz, szeretném mielőbb befejezni a dokumentációt, mivel kaptam egy-két fülest az egyik informátoromtól, aminek utána akarok járni. Éppen az aláírásomat biggyesztem az egyik jelentés aljára, amikor hirtelen, csak úgy minden előjel nélkül kinyílik az ajtóm és belép rajta pontosan az a személy, akit most még a hátam közepére kívánok. - Te mi a jó büdös francot keresel itt? – húzom el a számat, egyáltalán nem leplezve nem tetszésemet. Viszont mikor hozzám vágja, hogy „társam”, nekem se kell több, az asztalra vágom a tollat és felpattanok ültő helyemből. - Mit mondtál? – kérdezem tőle szikrázó szemekkel, hiszen a kijelentése még viccnek is rossz. - Ha a főnökök ki akartak volna velem tolni, arról csak tudnék. – magyarázom most ezt inkább saját magamnak, amikor kissé megnyugszom és visszalépek eddigi önmagamba. Híres vagyok a kimértségemről, arról, hogy mindig megőrzöm a hidegvéremet – pontosan ezért vagyok én az egyik legprofibb a „házban” - , erre ez a pasas jön és csak úgy kizökkent a haláli nyugalmamból. Ő volt az egyetlen férfi, akinek sikerült szenvedélyt csalni mindig hideg szívembe, és most úgy néz ki, hogy csak ő képes arra is, hogy felbosszantson. De nem adom meg neki többet ezt az örömöt, hiszen nyilvánvalóan ez a célja. - Nos, annak csak egy oka van, hogy itt vagy... – nézek a szemébe immáron szimatot fogva, hiszen, ha munkáról, új infóról van szó, arra mindig vevő vagyok. - Jössz nekem az infóval, amiért nem rúgtam szét tegnap este a segged. – nézek most komolyan a szemébe és csak ajánlani tudom neki, hogy végre mondjon is valamit. Valami használhatót.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | 741 MEGJEGYZÉSED HELYE | ×
Don't try to understand me with your logic,feel me with your soul.
Csak elégedetten vigyorogom Adrianára, miközben csipkelődött. Imádom, ha ennyire kis dühös. Van benne ilyenkor szenvedély, és ez az egyik legerősebb fegyverem ellene. Tegnap éjjel is, láttam a szemében azt a fajta tüzet, mint régen, mikor hozzá értem. A homlok csóknál láttam… és a jelenlétem is ez volt számára, csak megbántott, és dühös rám. Jogosan. Mégsem lehetett most erre gondolnom, csak a biztonsága számított. Magam sem tudom, hogyan fog ez végződni, de tényleg kész voltam érte bármire. Akár elárulni a Mentort is, de azért még reméltem, hogy menni fog ez nélkül is. - Dolgozom, mégis mit keresnék itt? Illetve jöttem beköszönni a leendő társamnak. – kacsintok rá. Bár még nem az, de nemsokára el fogom érni, ebben biztos lehet. Újra a közelébe kell férkőznöm. - Kitolni? Ugyan… nem szeretnél nosztalgiázni? Emlékszel arra az estére a megfigyelő kocsiban? Arra a csókra? – lépek közelebb hozzá, és elégedetten elvigyorodom. Azon az éjjelen csókoltam meg elsőször, és oldottam fel egy kicsit a jégkirálynő álarcából. - Megkapod az információt, idővel. – kacsintok rá, hiszen bár hamis az információ, húzni akarom, ameddig csak lehet az egészet. Biztosan az agyára fogok menni, de nem baj, addig a markomban tarthatom őt, és főleg a közelemben. - De addig még sok dolgunk van. – vigyorgok rá elégedetten. - Mondjuk egy ebéd, velem. – mosolygok rá. Nehéz ez a bájgúnár Casanova szerep, nagyon is, mivel igen, sokat jelent számomra, és én nem ilyen vagyok. De most mindent be kell vetnem, hogy megbízzon bennem ismét. - Az ebéd alatt mindent elmagyarázok neked. Nem csupán a hivatalos szöveget, amit a többieknek beadtunk. – komolyodom már el, és igen még közelebb lépek hozzá, és megcsókolom. - Látod, mégis megtettem még egyszer. – kacsintok rá, és ellépek tőle, mielőtt képen törölne. Meg kell törnöm a szépség páncélját. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy inkább le kell szednem róla, Szívesebben gondolok Ria levetkőztetésére, mint bármi másra jelenleg. De nem engedhetem el magam, most nem. Valami kitalált és az álcámnak megfelelő szöveget, illetve mesét elő kell neki adnom, hátha akkor lekerül legalább egy ruhadarab róla. Átvitt értelemben, bár szó szerint is élvezném. Már megint ezek a gondolatok. - Most megyek eligazításra, az édesapádnak is ki kell fejtenem a történteket személyesen, de ebéd előtt, mondjuk délben itt leszek. – mosolyodom el, és a kemény ábrázata ellenére ez sem gond Tudom, hogy dühös, és tudom azt is, hogy nem fog könnyen megbocsájtani, de le kell döntenem a falakat körülötte vagy, az előbbi hasonlattal, le kell szednem róla a páncélját. Sebezhetővé kell tennem, hogy ismét bízzon bennem. Aztán újra eláruljam… igen, de legalább megmentem az életét. Az eligazítás sem ment könnyen Lane rendőrkapitány sem akart nagyon hinni nekem, még ha mást is mondott, és mutatott a külvilág felé. Igazából azon csodálkoztam, hogy az apja nem rúgott tökön ma reggel, mikor meglátott az őrsön. Gondolom a belső ügyosztály neki is szólt, és nem jött volna jól ki belőle, de tény, csoda, hogy nem tette meg. Azonban ő is kulcs volt ahhoz, hogy megpuhítsam Ria szívét, és visszanyerjem a régi helyem. Sokan kétkedve néznek rám, és nem csak a titokzatos „ beépülésem” miatt, hanem mert közöm lett a belső ügyosztályhoz, ami egyenlő az árulással, hogy így fogalmazzak. Egy zsaru sem szereti őket, jogosan, hiszen az állásunkat akarják elvenni. Én sem szeretem mindazok ellenére, hogy én tényleg piszkos zsaru vagyok. De köztük is sok van, tehát így működik ez. Szóval igen, a rendőrkapitány és Adriana bizalma kulcsfontosságú. Ha tőlük nyerek egy kis bizalmat, a többi kolléga már gyerekjáték lesz. Ezért is vagyok ennyire kitartó, és kissé idegesítő is. Pontban délben be is kopogok Adriana irodájába. - Akkor jöhet az ebéd? – kérdezem tőle, és ha még nemet is mond, kitartok, ameddig csak kell, mert most az ő épsége az első.
Utálom, ha megzavarnak abban, amit éppen csinálok, még jobban utálom, ha a munka az, amiben megzavarnak, de a legjobban azt utálom, ha ezeket olyan személyek teszik, akiket látni sem szeretnék. Ezek együttese könnyen kihúzzák nálam a gyufát, még akkor is, ha ezt a legjámborabb ember merészeli megtenni, de ha ráadásul olyannal kerülök szembe, akit egyben rühellek, könnyen megtörténhet, hogy szétrúgom az illető fenekét. Azonban általában képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, hiszen nem igazán vannak érzelmeim másokkal szemben vagy mi a fene, általában nem is veszítem el a fejem más emberek miatt. Most azonban, be kell, hogy valljam, Adam felbukkanása még az én belső békémet is felborzolja és összezavarja a gondolataimat. Ő volt az első férfi, akit szerettem, ő volt az első, aki mellett önmagam tudtam lenni, aki előhívta belőlem azt a szenvedélyt, amiről azt sem tudtam, hogy bennem lakozik. A halála életem egyik legnagyobb szíven döfése volt, ennél már csak azt fájt jobban, amikor kiderült, hogy mégis él, miközben nekem hazudott, engem átvágott. Elárult, elárulta az érzéseimet, a szerelmünket, elvesztette a becsületét a szememben. Folytathatnám még. Azt hittem, ismerem őt, de aztán rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, hogy kicsoda ő. Még akkor is, ha igazat mond – amit merően kétlek -, és valóban beépült abba a bandába, úgy téve, mintha elárulná a rendőrséget, akkor sem tudom neki megbocsájtani, hogy átvágott. Természetesen nem lennék Adriana Lane, ha ezeket a zavaró felfedezéseket és érzéseket nem nyomnám el magamban, olyannyira, hogy még én is elhiszem, hogy nincsenek ott. Minden esetre a haragon kívül nem érzek már semmi mást Adam Bates-szel kapcsolatban, hiába is állítja ő az ellenkezőjét annyira. Pofátlan a pasi, az egyszer már biztos! Nem elég, hogy betör a lakásomba, még a munkahelyemre is beszivárog, azaz állítása szerint még mindig itt dolgozik, habár ezt nehezen hiszem el. Viszont, amikor belépvén az irodámba olyan dolgokra céloz, hogy ismét társak lettünk, az eléggé kiveri nálam a biztosítékot, habár egyelőre ezt sem mutatom kifelé, hiszen nem is igazán hiszem el. Természetesen azonnal felpattanok a jelenlétét érzékelvén és csak összeszűkült, szúrós szemekkel figyelem őt, miközben ad valamiféle kitérő választ. Régen nem ilyen volt, egyenes embernek ismertem meg, férfias és őszinte volt, de hát, mint azt már mondtam, félreismertem őt. Szóval ez lehet az igazi Adam. - Nagyszerű. És ha tényleg dolgozni jársz ide, akkor nem lehetne, hogy valóban a munkával törődsz, és nem járkálsz ide, a kollégákat zavarni? – kérdezem kimért arccal, szemöldökömet felvonva, hiszen, ha valóban igaz is, hogy visszatért a kapitányságra, akkor sincs keresnivalója az ÉN irodámban. - Már nem nagyon. – felek csak halkan és unottan, amikor felhozza az első csókunkat. Igen, valóban felperzselte anno ez egész testemet az a csók és sose volt még olyanban részem, de nem tudom, mit hisz, hogy valami idióta kislány vagyok, akit ilyennel megfog? – De nem, nincs kedvem nosztalgiázni. – rázom meg azért lassan a fejem, hátha felfogja, hogy ilyen dolgokkal hagyjon engem. Aztán ismét csak valami rizsázás következik, hiszen az egyik pillanatban úgy tesz, mint aki visszatartja tőlem az infót, amivel lekapcsolhatnám a bandát, ahova be volt épülve, a másik percben meg már közös ebédről beszél, ahol mégiscsak el fogja mondani, amit tud. A i-re a pont már csak az, amikor újra hozzám lép és arcon csókol. Ezer szerencséje, hogy aztán azonnal távolabb is lép, mert, ha nem teszi, tutira bemosok neki egyet. - Azt felejtsd el! – szórom ki felé undokul és határozottan a szavakat az ebédre vonatkozóan. – Ha nekem nem mondod el, amit tudsz, a rendőrfőnöknek kénytelen leszel, hiszen jó rendőrként nem tarthatsz vissza ilyen információkat. – kacsintok rá arra célozva, hogy nem tud megvenni az ebéddel. Szerencsére gyorsan el is hagyja az irodámat ez a hazudozó és csak ajánlani merem neki, hogy többet be se tegye a lábát az irodámba. Ha most ismét rendőrősdit akar játszani, ám tegye, de engem messziről kerüljön el! Viszont ezek csak hiú remények voltak részemről, mert ez a barom pontban, délben vissza is tér éppen, ahogyan azt „ígérte”. Én még mindig a papírmunkába temetkezve már meg is feledkeztem róla, amikor belibben azzal a bájvigyorával a helyiségbe. Most már nekem sem kell több, felpattanok a székemből és nekirontok, majd erősen nekilökve őt a falnak állítom válaszadás elé. Közben egyik könyökömet bordái közé fúrom, hogy érezze, nem viccelek, a másik kezemmel pedig a nyakát szorítom neki a falnak. Mégis mit képzel magáról ez a barom? Hogy engem irányíthat? Hogy megvezethet? Hogy játszadozva velem megmondja, mit tegyek? Lehet, hogy tud rólam egy s mást, lehet, hogy elérte, hogy megszeressem, de úgy látszik, már elfelejtette, hogy kivel áll szemben. - Nem, nem jöhet az ebéd. – nézek mérgesen sötét szemeibe miközben jelentőségteljesen megrázom a fejemet. - Elég legyen a játszadozásból! Vagy most, magadtól elmondasz mindent, amit tudsz, vagy kiszedem belőled. – fenyegetem meg őt, de nem blöffölök, igazából a megjelenése, a hazudozása, ez a bájgúnár viselkedése, a játékai már mind felhúztak annyira, hogy szívesen ellátnám a baját.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | 798 MEGJEGYZÉSED HELYE | ×
Kezdőlap
