Naplóírás. Az egyike azon kevés hobbinak, amit gyerekkorom óta űzök és véleményem szerint soha nem is fogok felhagyni vele.  Hogy miért? Őszintén megmondva, jó érzés - vagy épp ellenkezőleg nagyon is rossz, de tanulságos - visszaolvasni a régi emlékeket. Én pedig az eddigi életem során egyáltalán nem bizonyultam restnek a vegyes emlékek gyűjtésében. Piszok rossz kislány voltam. Az a fajta, aki mindig megkapta amit akart, és egyáltalán nem számítottak neki a következmények.
Másodszülöttként a szüleim mindig igyekeztek a kedvemben járni, megvásárolni a legszebbet és a legjobbat, amire egy kislány csak vágyhat. Én pedig hát.. idővel a fejükre nőttem. Ahelyett, hogy értékeltem volna, amim volt, többet és többet akartam. A baráti társaságom kiválasztásánál sem azt helyeztem fontosnak, hogy megbízzak a közelemben levőkben, hanem sokkalta inkább azt, hogy egy jót tudjak szórakozni a mellettem levőkkel. Egészen a 16. születésnapom környékéig ezt az életmódot élveztem. Ekkor ugyanis bekövetkezett az a pont az életemben, ahonnan nem volt többé visszaút. S a legrosszabb az egészben, hogy nem is emlékszem mindenre az aznap estéből.

- Lulu, gyere már, jó móka lesz. - Bíztatott Amy. Hallottam a hangját, így tudtam, hogy a közelemben lehet valahol.. de többet nem voltam képes felfogni a külvilágból. Bármit is szívtunk, túl erős volt ahhoz, hogy én ma este egyedül képes legyek hazajutni. Ahogyan ez a többiekre is ugyanúgy jellemző. Részegek vagyunk és mindennek a tetejében még be is áltunk rendesen. Hívnom kellene a bátyámat, hogy elém jöjjön. Ha nem teszem meg, baj lesz. A zsigereimben érzem. Viszont túl nehéznek éreztem a karjaimat, így ahelyett, hogy a telefonom után nyúlnék, inkább beszédre nyitottam az ajkaimat.
- Oké, jövök. Hol is vagytok? - Kezdek el vihorászni kissé kínosan. Egy erős kar erre megragadott, majd húzni kezdett maga után. Nem tudtam hová megyünk, hová visznek, az egész "megbeszélésből" egy szót sem voltam képes felfogni, de nem is érdekelt túlzottan. Mentem velük. Aztán.. beütött a fejemben az áramszünet. A következő emlékem egy villanás volt. Miközben egy autóban ültünk mindannyian. Én elől, az anyós ülésen, valami random pasi a volánnál, a többiek meg hátul négyen. Aztán ismét magával ragadott a sötétség.. a következő pillanatban pedig már a korházban feküdtem. Nem értettem, hogy kerülhettem oda, de az első ötletem az volt, hogy minden bizonnyal a szervezetemben levő alkohol- és kokain mennyiség miatt juthattam ide.  De nem. A barátnőimmal - és azzal a random sráccal - megöltünk egy embert, miközben beálva vezetve neki mentünk egy velünk szembe jövő autónak. A szerencsétlen egy nő volt, a 20-as évei elején járhatott, legalábbis ezt mondták nekem. A szüleim persze kihúztak a bajból. Nem érdekelte őket a történttek, sőt meg sem kérdezték mit csináltunk, csak intézkedtek. Talán túlságosan is nyílvánvaló volt nekik a dolog. Megértem őket. Akkoriban egy csődtömegnek éreztem magamat.  De mielőtt a tárgyalóterembe mentünk volna, maguk elé állítottak és kötöttek velem egy alkut. Nem haboztam, határozottan beleegyeztem, nem csak azért, mert pocsékul éreztem magamat az egész miatt, hanem azért is, mert nem akartam ilyen módon elpocsékolni az életemet. Mai napig emlékszem a szavakra, amik akkor elhagytok az apám ajkait.
- Nem akarunk több hasonlót, hallod? Ha kihúzunk ebből az egészből, meg kell ígérned nekünk valamit. Nincs több balhé! Ez az utolsó eset, mikor  megmentsük a hátsódat a javítótól, értetted? Továbbá, ahogy kilépünk a tárgyalóból, megszakítasz minden kapcsolatot a mostani baráti köröddel, leszoksz mind a piáról és a drogokról, minta diák leszel, majd leérettségizel és utána egyetemre mész. Ösztöndíjas leszel. Megegyeztünk?
Én pedig rábolintottam. Nem volt más választásom, de nem bántam meg, mikor beleegyeztem ebbe. A szüleim nem csak engem, de a bátyámat, Elliot-ot is ki kellett már ráncigálniuk a bajból nem egyszer, de őt velem ellentétben főként a hacker hobbija miatt. Attól a naptól kezdve, hogy életmódot váltottam a bátyámtól is eltávolodtam. Már nem tudtam értékelni a hülyeségeit, hanem inkább meg akartam győzni őt arról, hogy amit tesz az illegális és abba kell hagynia, persze feleslegesen jártattam a számat, semmit nem értem el a sok beszéddel. Elliot attól a perctől még inkább magába fordult. Addig elválaszthatatlanok voltunk, ikertestvérekként mindig is törődtünk egymással. Alig öt perccel született előttem.
Azonban, a leérettségizésem, valamint a jogi egyetemi éveim megkezdése után sem csökkentek a bonyodalmak az életemben. Rá kellett döbbennem arra, hogy hiába fordítok hátat a történteknek, a múltam újra és újra visszajön hozzám kísérteni. Alig fél évvel az egyetem kezdetét követően, összejöttem egy nálam jóval idősebb sráccal, aki a tanárunknak dolgozott. Minden jól alakult köztünk, megvolt a kémia.. boldogak voltunk, míg a napokban ki nem derült, hogy Ő annak a nőnek a párja volt, akit a barátaimmal 16 évesekként csúnyán elgázoltunk. Neki minderről tudtommal nincsen tudomása, de nem tudom, ezek után, hogyan leszek képes a szemeibe nézni.