- Komolyan?! - esik le, amit mondott. Hogy hullana csillámpor a nyakába, hogy milyen kis cukker segítőkész. Tudtam én, hogy nem hiába jöttem el idáig.
- Jaj, hát te vagy a legjobb, kis illatos csirkém! - ölelem át nyakát kicsit megszorongatva, aztán lelkesen felpattanok, mert ugyan nem mennék vissza crazybe, de egy frissítő kis Kian pofozás Wang társaságában, Lambert védelmében, kurvára fel tud tüzelni. - Menjünk a menci kis verdáddal! És akarok egy mesterlövészként is funkcionáló puskát, biztos, ami biztos, bárhonnan leszedjem a tükör képem... - vigyorgok lelkesen, ám mielőtt még ténylegesen neki indulhatnánk még beugrom elé. Ha már kívánság nap van ugye...
- Ugye mondtam neked, milyen kis ügyes karate kölyök vagy, és hogy egyesek tanulhatnának is tőled? Mondtam ugye? Nem? Hát akkor most mondom! Lambanánkám a szokásos őrültségeit vette a fejébe, viszont én féltem a popóját, ezért szükségünk lenne, pontosabban neki, egy jó edzőre, aki kicsit... felfrissíti a harc stílusát, mert hát a börtön miatt elég... lustácska lett... - meg a nagy faszt, simán eltörné az állkapcsom, de muszáj lesz neki újakat tanulnia. Mondjuk így is jó, ha nem ég le a bőr a képemről, hogy ennyi mindent kérek ettől a kis kerti törpétől, de hé, végtére is immáron jóban vagyunk, nem? És a barátok arra vannak, hogy kihasználjuk őket... Viccelek.
- Pénzünk valszeg nem lesz rá, deee... szívesen megtérítem a költségét, kerüljön pénzen kívül bármibe. Már úgy is jó fiú vagyok... - vigyorgom, majd ciccentve helyesbítek. - Hellyel közzel...

- A mi családunk sosem lesz normális Wang, ezt jól jegyezd meg. De attól még eltudjuk fogadni egymást... idővel... Én örökké bolond maradok, Lambert sem lesz kevésbé makacsabb, te pedig... ugyanolyan beképzelt barom leszel, mint mindig. Bár remélem Lola egyikünktől sem tanul el semmit, mert már így is kamionosokat szégyenítő szájkaratés, jó is volna, ha erről leszoktatnád, mert amúgy meg kinézetre egy tündi bündi. Lambert más családban nevelkedett, mint én vagy te... Ne hibáztasd azért, amit onnan hozott. Ő azt tanulta, hogy, amit rá bíznak, az egyedül kell megoldania, akkor is, ha beletörik a bicskája. Itt egyedül én voltam a hibás, amiért meggondolatlan voltam, bár most is azt mondom, hogy nem bántotta volna. Ráijesztett volna, igen, talán hergelte is volna, de megölni biztos nem ölte volna meg. És tudod miért? Mert Kian sosem fogja tudni elviselni, hogy míg nekem itt vagytok ti, neki soha sem lesz senkije. Megpróbálhat és meg is fogja próbálni maga mellé láncolni az én szeretteim, cukorkával, pénzzel és hatalommal lekenyerezni benneteket. Utál, ez tény, de akarja, amim van. Nem éltem vele együtt, de mióta ismerem ilyen volt. Szóval szedd össze magad, cowboy, mert most saját szemével láthatta, hogy az ellentéteink ellenére is összetartunk, ami kurvára baszni fogja a csőrét. Tudom, hogy téged se hatalommal, se pénzzel nem fog tudni meggyőzni, viszont, amilyen kis naiv tudsz lenni néha, mindig emlékeztesd magad rá, ahányszor bevágja a szomorú pofit, hogy ő nem én vagyok. Meg kell védenünk egymást, mert most majd már nem csak rád fog pályázni és Lolára de... ahh... Lambertre is. Őt meg aztán nehéz lesz visszatartani. Még szerencse, hogy én vagyok a pasija...

Gyűlölöm, hogy rá kell támaszkodnunk, ha akarok ha nem, mintha egyébként egy életképtelen idióta lennék. Köszöntem rohadtul nem szépen, eddig is túléltem valahogy a gazdag jótevők nélkül is.
Szóval nem, nem állok meg, kivéve, amint újabb lépteket hallok meg magunk mögül, sokkal gyorsabbakat, mint amilyenekkel Vöri követett minket. Megemelt szemöldökökkel fordulok hátra, éppen akkor, amikor Rowan elkapja a pattogó bolha lábát, ami nyilvánvalóan nekem lett címezve. Na meg az anyádat. Igaz, ha nem öntené el a koponyámat ismét az idegbaj, megreppennének a bensőmben azok a sorvadt kis molylepkék az ördögöcském védelmezése miatt, de így kész csoda, hogy képes vagyok visszatartani magamat attól, hogy foggal körömmel essek neki Wangnak. Kurva nagy szerencséje, hogy úgy néz ki, mint a mosott fos! Aki, mintha a szaros gondolataim között olvasna.
- Lószart sem tudsz! - társulok be a kiabálásba, mert miért ne alapon. Majd még elviselem, hogy leordítsa a fejemet, mintha a kutyája lennék, akit meg kell nevelni. - Megköszönni, hogy nagyobb szart csináltatok, mint ami volt?! És baszd meg, ne ugasd le Rowan fejét, mert nem a kiskutyád! - ordítok rá teli torokból, amibe még a fejem is belesajdul, jobban, mint eddig. - Te pedig ne kezdj magyarázkodni neki – mutatom fel fenyegetően a mutatóujjamat Vörösnek, ami nem ellene szól, inkább érte. Nem kell elviselnie egyikünknek sem a kioktatást a francba is. - Inkább egyed a kutyákat és ne minket nézz annak, seggfej! - rázom utána az öklömet, amikor már odébb battyogott tőlünk. Már a feltételezés is felbasz, hogy mindenért hozzá kellene futnunk, mintha a kibaszott életünket csak ő oldhatná meg. Komolyan, ha nem lennénk ilyen fostaliga helyzetben, a világért bele nem mentem volna, hogy ő nevelje Lolát is, de ez egy amolyan szükséges rossz döntés volt. (Persze, ha nem lennék ilyen irdatlanul féltékeny, és nem érezném sokkal kevesebbnek nála magamat, hálás lennék a segítségéért azok ellenére, amiket legutóbb is tettünk vele szemben, elvégre bakker, a vérét adta most is valamiért, amihez egyébként semmi köze nem lenne. De mondtam már, hogy szar ember vagyok?)

Hálás vagyok Joshnak, aki bár mindezt nem érzékeli, de legalább eltereli a figyelmemet, ahogy egy ázsiai fickó felé kezd mutogatni. Ahogy megpillantom a csávót, akaratlanul is elmosolyodom kissé. Elvégre néztem én régen Jackie Chen filmeket, tudom jól, hogy a méret nem minden, és ha itt helyt áll, akkor biztos vagyok benne, hogy tényleg érti a dolgát. Aztán ahogy elkezdődik a mérkőzés, magam is meglepődöm, hogy mennyire magával ragad a byunós atmoszféra - hamar azon találom magam, hogy a székem tetején állva ordibálok én is, szurkolva ennek az idegennek, aki hamarosan remélhetőleg nem küld majd el melegebb éghajlatra. A vigyorom pedig még annál is szélesebbé válik, amikor a győztes elindul felénk, és óhatatlanul kicsit jobban kihúzom magam. Bizony! Mi a kemény csávóval vagyunk itt!
-Szép meccs! - vigyorgok rá elismerően, Josh pedig pacsira nyújtja a kezét. Komolyan mi ez a dolog a férfiakkal meg a pacsival? Minek kell mindenre pacsizni?
-Nova vagyok. - nyújtom a kezem. Szigorúan kézfogásra, én nem pacsizok.

- Szóval a Szentivánéji álom…- kezdtem volna bele és úgy gondoltam azért tartok némi kis előadást a fiamnak arról miről is szól a darab, amikor egy ismerős hangot hallottam kissé srégan magam mellől, és lassan abba az irányba fordultam. Ott virított arcomon még mindig a korábbi derűs mosoly, amikor is egy árnyalatnyit haloványabbá vált, ahogy megpillantottam az érkező fizimiskáját.
- Ó te jó ég!- ijedtem meg egy pillanat alatt, mire Beni is odafordult és az én elképedésem ellentételezéseként egész szélessé vált a komisz gyerekvigyor az arcán.
- Hűhhhhaaaa….nem lennék a másik helyében, aki ezt okozta neked! Ha te ilyen arccal sétálgatsz, ő hogy nézhet ki?
- Benjamin Lane!- fordultam felé szemöldököm összevonva, de persze csak félig sikerült komolyra vennem a dolgot, mert meg kell hagyni hogy az érkező Wangot öröm volt újra látni, és tudtam, hogy képes vigyázni magára.
- Szia Wang!- hajoltam én is közelebb, hogy viszonozzam az arcomra adott puszit. Beni a kerekesszékből pislogott felfelé, és intett a régen látott barátnak.
- Csumi Wang! Jó hogy jöttél! A két hete bemutatott kártyatrükknek azt hiszem rájöttem a titkára. Bár nem vagyok benne biztos, mert csak minden harmadikra találom el. Jah, szóval akkor a’sszem mégsem jöttem rá.- vakarta meg a tarkóját kissé bizonytalanul pislogva fel a férfira.
- Jól vagyunk, köszi. És remélem te is. Elég csúnyán néznek ki azok a sebek….- igen, hajlamos vagyok néha túlaggódni dolgokat, de úgy neveltek, és azt hiszem az alaptermészetem is valamiféle gondoskodásra van ráhangolva.
- Helen….kérlek!- állítottam meg az éppen elsiető pultos kislányt, finoman érintve meg a felső karját.
- Hoznál kérlek Mr. Weiguangnak egy csésze teát? A készlet ott van a felső polcon, a zárható szekrényben és megtalálod ott a teafüveket is. Csak a forró vizet hozd és a teát, a többit elrendezzük. És két marcipános puffancsot is tegyél kérlek a tálcára, köszönöm.- a lány finoman biccentett én pedig visszafordultam Wang felé.
- Nos igen….Beni már hiányolta a bűvésztrükkjeidet én meg a jó kis beszélgetéseket.És persze, hogy végre meg tudd kóstolni a marcipános puffancsot, amit már legutóbb is ígértem neked. Ez a legújabb sláger…elraktam kettőt, különben mire ideérsz semmi nem marad. Mindig elkapkodják a péksüteményeket. Többet meg egyelőre nem győzünk. Véges a sütőkapacitás, és az egyiknek elég fura a hangja.- magyarázom, miközben ha Wang leült, akkor én is helyet foglaltam, úgy helyezkedve, hogy vele szembe kerüljek, Beni pedig azon az oldalamra irányította a kerekesszéket, amivel közém és Wang közé került.
- Képzeld, a nagyapa elvisz egy előadásra, a kis Broadway színpadra. A Szentivánéji álomra.Anya szerint nem egy hét évesnek való, de én már amúgy is nemsokára nyolc leszek, és a nagyapa mindig mondja, hogy Shapespeare-t nem lehet elég korán kezdeni.- utánozta le a nemrég általam is idézett klasszikust a papától és ahogyan én, úgy ő is igyekezett a maga gyermeki módján átvenni a nagyapja stílusát és hanghordozását. Egész ügyesen.Elnevettem magam, és újra Wang felé fordultam.
- Jól vagy amúgy? Kicsit nyúzottnak tűnsz.- jegyeztem meg a vonásait fürkészve, amely azonnal szemet szúrt. A tekintete mindig olyan nyugalmas volt, akár egy lassan elcsillapodó, estét simogató folyó.Mégis most volt benne valami árnyék…valami, amit ritkán látok.