And in the middle of my chaos, there was you

Alig hagyjuk el Baltimoret és vágunk neki a közel négy órás hazafelé vezető utunknak Manuellel, de már a telefonom csörög, anya neve pedig türelmetlenül villog a képernyőn jelezve kifogyhatatlan érdeklődését. Elhúzom a zöld jel felé vezető nyilat és kihangosítóra teszem őt, mely után kezdetét is veszi az ismerős csicsergés.
- Nem hagytatok itt semmit? Jól vagytok? - két kérdés kezdetnek, de a nagy lélegzetvételből sejthető, hogy itt még nem végzett. Egy pillantást vetek a hátsó ülésen bámészkodó kisfiúra a visszapillantó tükrön keresztül, majd csak ezután válaszolok a feltett kérdésekre.
- Igen, jól vagyunk anya és nem, nem hagytunk ott semmit. - nyugtatom meg őt, de a háttérben pakolászás zaja hallatszik, melyre hamarosan magyarázatot is kapok.
- Én azért körülnézek, mert annyira rohantatok, hogy biztosan kell itt lennie valaminek. Mindig siettek, pedig Manuel is maradt volna még, én láttam rajta. - folytatja tovább, melynek hatására elmosolyodok és ujjaimmal a kormányon dobolgatok melléktevékenység gyanánt.
- Tudod jól, hogy nem maradhattunk, mert holnap munkába kell mennem, Manu pedig nem hagyhatja ki az ovit. És ne fáradj anya, bármit is találsz, már nem fordulunk érte vissza. - felelem kedvesen, mire egy sóhaj a válasz és bármit is tört vagy zúzott a háttérben, az abba is maradt.
- Akkor legalább egy két órát még lehetettek volna. - próbál a lelkemre hatni, és a fejemet csóválom annak ellenére, hogy tudom: nem láthatja.
- Nem akarok későn hazaérni, mert Manuel nyűgös lesz. Otthon is van még sok teendőnk. - igyekszem meggyőzni, és bár ezt követően nagy hallgatások veszik kezdetét így úgy érzem valahol sikerült.
- Felhívsz, ha hazaértetek? - érdeklődik beletörődően, melynek hatására némiképp megenyhül a szívem és csak egy igennel válaszolok a kérdésére, mielőtt bontanám a vonalat, hogy az útra figyeljek és az autó belső terét betöltő váltakozó zenékre. Már egy ideje nem jártunk a környéken sem, és most jól esett mégis kimozdulni egy-két napra, hogy magunk mögött hagyjuk a Manhattani nyüzsgést a szülővárosom megszokott nyugalmáért. Mellesleg a szüleim sem díjazták, hogy ennyi idő kimaradt és anya meglehetősen többször hangoztatta, hogy most már ideje lenne összeszedni magunkat és abbahagyni ezt a látványos hanyagolást, amit meglehetősen sértőnek érez. Természetesen mihelyst megérkeztünk, máris az első szava az volt hozzám, hogy sokat fogytam és a vízszintes csíkos nem az én stílusom, de mivel ezt már elmondta, így úgy gondolja hamarosan én is ráébredek majd, hogy saját magam ásom alá az esélyemet a férfiaknál. Jó volt látni, hogy a sajátos tanácsai az évek során sem koptak meg, sőt mi több a kihagyott idő alatt volt ideje teljes gőzerővel felkészülni, melyet az ottlétünk alatt megállíthatatlanul meg is kaptam. Mindezek ellenére élveztem, hogy velük lehettem, és ha már túl sok volt anya szentbeszédéből, apa mindig ott volt, mint egy biztonságos pont, aki tudott hatni felesége szeszélyes viselkedésére. Mellesleg Manuelre is jó hatással volt a nagyszülei közelében lenni, főleg hogy elhalmozták őt egy évre elegendő ajándékkal, amely most nagyrészt a csomagtartót uralja meg a hátsó ülést az álmosan pislogó kisfiú mellett, akinek már nem sok hiányzik, hogy elnyomja a fáradtság.
Az út hátralévő részében annak ellenére, hogy megígértem felhívom anyát, ő kétszer még bepróbálkozott, egyrészt az állítva hogy talált egy felsőt, amit lemer fogadni, hogy az enyém és még szép is, így kár lenne az egyetlen értelmes ruhadarabomat otthagyni, másrészt pedig sosem tetszik neki, hogy ennyire távol vagyunk és szerinte jó lenne, ha ismételten visszaköltöznénk Baltimoreba. Persze a háttérben apa véleménye se maradhatott el, ami úgymond átsegített azon a pár órás úton, amelynek vége felé már én is némiképp fáradtnak éreztem magamat, de még képes voltam a környezetemre figyelni.
- Manu, ébredj, mindjárt hazaérünk. - a piros lámpánál állva ébresztgetem őt, de tudom, hogy esélyem sincsen most vele szemben, így úgy döntök hagyom addig a pár percig pihenni, míg haza nem érünk. A piros lámpa lassan sárgára, végül zöldre vált, de nem jutunk sokáig, mert a következő pillanatban valaki belénk jön, mely után az események meglehetősen felgyorsulnak. Szerencsére az ütközés nem volt akkora, hogy az eszméletemet elveszítsem így az első dolgom Manuelt kutatni a tekintetemmel és az ő hogylétét felmérni, de úgy érzem a fejemben és a karomban érzett fájdalmam ellenére, hogy az aggódás által történő adrenalin mindent elnyom. Kicsatolom magamat, és próbálom nyugtatni a rémült kisfiút aki a karját fájlalja, és ezt így is teszem a mentősök kiérkezéséig, megmozdítani Manuelt azonban egyáltalán nem merném, nehogy nagyobb problémát tegyek vele. A segítség megérkezése után élből elutasítom a saját vizsgálatomat, mondván velem minden a legnagyobb rendben és egy kis karcolásba még senki sem halt bele, így ragaszkodom hozzá, hogy a fiammal legyek, amíg beviszik őt a kórházba. Noha a vizsgálatot nem úszom meg, de legalább azt megengedik, hogy ott legyek vele, így némiképpen magam is lenyugszom.
- Figyelj kicsim, most elvisznek és megnézik a karodat, de itt leszek a közelben, jó? - nyomok egy puszit a homlokára nyugtatásképp, mielőtt továbbvihetnék őt, engem pedig egy rendőr találna meg, hogy kérdésekkel bombázzon a történtekről, amelyet úgy ötször megismétlek, mégis türelmetlenül érzem magamat Manuel miatt.
- A másik sofőrről tud valamit? - érdeklődök mindenesetre az engem kérdezgető rendőrről, mert bár ideges vagyok és legszívesebben valakinek a fejét leüvölteném, mégsem szeretném, ha bárki is komolyabb sérülésekkel jönne ki ebből a szerencsétlen ütközésből. Azonban mivel túl sok információt nem tudok meg róla, így csak megvárom, amíg végzünk és figyelmen kívül hagyva a szédülésemet kutatnék fel valakit, akitől többet megtudhatok, de egy nővér előbb talál meg engem.
- Maga lenne Manuel anyukája? - teszi fel a kérdését, én pedig egyből bólintok a kérdésre.
- Igen, én vagyok. Jól van? - kérdezek rá egyből, de csak mutatja, hogy kövessem őt, és arról beszél, hogy még vizsgálják őt, azonban mivel nyugtalan, jobb lenne ha én is a közelben lennék. Sietősebb léptekkel haladok a kelleténél, de persze a nővér felől történő érdeklődés nem marad el az állapotomat illetően.
- Pár karcolás csak, szóval egybe maradok. - válaszolok nyugodtabb hangon, és mikor megérkezünk, integetni kezdek Manuelnek, de zavarni sem szeretnék túlságosan, így csak szavakban nyugtatom őt és egyben megkérem őt, hogy amíg vizsgálják, ne nagyon mocorogjon, én pedig nem megyek sehova, szóval nem kell félnie.

;Fickle Game;

And in the middle of my chaos, there was you

Nem tudnám szavakba önteni mi játszódik le a fejemben azokban a percekben, amik a balesetet követően rohamos sebességben telnek el. Szinte alig fogom fel az első kérdést, már egy másik következik, de mögötte szorosan tolong még jó pár, mégis alig tudok már az elsőre is választ adni, mert csak Manuel jár a fejemben és az, hogy minél inkább túl legyünk ezen a rémálmon úgy, hogy ő neki nem lett belőle nagyobb baja. Egyáltalán hogyan történhetett meg mindez? Tisztán rémlik, hogy körülnéztem és mégis a következő pillanatban az az autó a semmiből került elő. Eddig sosem értettem miért mondják ezt állandóan, hiszen úgy véltem valami előjele biztosan akad a balesetek nagy részének, most azonban mégsem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy a mi esetünkben mi volt az. Talán a sokk, az aggodalom és minden, ami ezek után elönti egy józan elmét képes elfeledtetni velünk létfontosságú részleteket, hogy mikor ott állunk a rendőrök előtt, akiknek részletes leírást kellene adnunk, csak homályosan emlékezzünk és vele együtt félszavakban reagáljunk – mint ahogyan azt én is teszem most. A férfi szerencsére megértő, és bár többször is felteszi ugyanazt a kérdést, hátha a két kérdés között eltelt pár másodpercben eszembe jutott valami, mégis válaszként ugyanazt kapja, ezért inkább elnézést kér és hozzáteszi, hogy ő csak a munkáját végzi.
- Ha valami..bármi eszembe jut, akkor személyesen fogom felkeresni, de egyelőre tényleg képtelen vagyok többet mondani. – ajánlom fel megközelítőleg kedvesen, noha a türelmetlenségem elnyomja ezen tulajdonságomat, mégis örülök, hogy nem kell sokáig győzködni a férfit, mert miután leírja pontosan az elérhetőségeket, magamra is hagy a kétségekkel teli gondolataimmal együtt, amelyek nem túl sok jót hoznak magukkal. A történtek óta most először van időm felmérni az állapotomat, de csak a fejfájás gyötör, vele együtt pedig mindaz a rémes gondolat, ami megfordul a fejemben a kisfiam távollétében. Biztosan félhet, hiszen nem tudhatja mi zajlik körülötte, de bármennyiszer is próbálok érdeklődni vagy elcsípni valamiféle információmorzsát, amivel kapcsolatban megnyugodhatok, egyszerűen falakba és tanácstalan zsákutcákba ütközök, mellette pedig mindannyian arra kérnek, hogy várnom kell és legyek türelemmel. Mégis hogyan lehetnék nyugodt vagy bármi ehhez hasonló, amikor semmit sem tudok? A váróban ülök le pár másodperc erejéig és a lábaimon dobolgatok ujjaimmal, de nem keltek ezzel nagy zajt. Többször is körülnézek, és megpróbálok úgy mocorogni, hogy ezzel ne zavarjam az arra járó dolgozókat és egy másodpercig a szemeimet is behunyom, hogy felidézzem a rendőr szavait. Mindenki csak a munkáját végzi. Ellenkező esetben én is arra kérnék mindenkit, hogy várjon, amíg többet nem tud, hiszen olyan információt nem adhat ki, aminek semmi igazságalapja. Csak ezt a másik oldalról tapasztalni baromira nehéz, főleg mikor csak arra vágyom, hogy lássam Manuelt és magamhoz ölelhessem amíg azt mondják, hogy nem lesz komolyabb problémája.
Annyira elmerengek mindezen, hogy mielőtt újabb kört tehetnék érdeklődés gyanánt, egy nővér talál meg előbb, aki úgy tűnik számomra értékes információkkal tud szolgálni. Az izgatottság különös keveréke tör felszínre bennem és úgy követem, mintha az életem múlna rajta, de közben figyelek minden egyes apró kis részletre, ami elhangozhat Manuellel kapcsolatban, ámbár többet már csak az őt vizsgáló orvostól tudhatok meg. Mindenesetre jó látni őt és ez segít abban, hogy könnyedebbnek érezzem a mellkasomon lévő nyomást, amit az aggodalom képzett bennem. Tudom, hogy ügyes, bátor kisfiú, de ugyanakkor azt is, mennyire nehezen találja fel magát idegenek között és most egy egész csoport veszi őt körbe.
- Szóval műtét.. – ennyit fogok fel hirtelen az orvos szavaiból, aki természetesen több mindent is elmond, de egyelőre csak ez ragad meg. Ezt követően pedig a többi is lassacskán utoléri elődjét. Ennyit az aggodalmam eltűnéséről. – Gondolja lehet komolyabb probléma is az ütés miatt? – teszem fel most én a kérdésemet, karjaimat pedig összefűzöm magam előtt, és dobolgatni kezdek bal karomon, miközben magamban ezernyi döntés és gondolat cikázik. A szüleim szükségét érzik, hogy egy bizonyos összeget elküldjenek minden hónapban. Nekünk. Manuelnek a sulihoz, bármilyen okból és bárhogyan is próbáltam őket rávenni, hogy erre nincsen szükség, mert megvagyunk, mégis most úgy érzem hihetetlenül jól döntöttem, amikor nem makacskodtam, helyette a jövőnkre gondoltam és tettem félre belőle.
- Persze..vagyis igen. Beleegyezek, mert azt nem szeretném, hogy nagyobb baja legyen. – bólintok rá, mégis úgy érzem magamat mint egy idegesség gombóc, amely kusza gondolatokból áll össze és bármelyik percben képes lenne megsemmisíteni önmagát. Szóval összevetve nagyon is félek a következő fejleményektől, azt viszont mégsem szeretném, hogy bármilyen nagyobb problémája legyen Manuelnek a balesetből, én tőlem pedig az orvosi dolgok nagyon, de nagyon messze állnak, így annyit tehetek, hogy bíznom kell a velem szemben álló férfi szavaiban és tudásában. – Odamehetnék hozzá előtte? – kérdezek rá azért, végül meg is magyarázom ennek okát. – Nyugodtabb lennék, és szerintem ő is. – teszem még hozzá gyorsan, mert bár nem szeretném húzni az idejüket, mégis jól esne még a műtét előtt a közelében lenni egy pár másodperc erejéig.

;Fickle Game;

And in the middle of my chaos, there was you

Azt nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy nyugodtabbá váltam a műtét gondolatától, ugyanakkor azt is tudom jól, hogy a velem szemben álló orvos bizonyára érti a dolgát és nem ajánlotta volna fel, hacsak nem ez az egyetlen esélyünk, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Ugyan a szívverésem olyan ütemet ver, hogy félő a külvilág is hallja majd a bennem kavargó érzések következményét, mindezek ellenére rábólintok azokra, amiket felsorol és miután engedélyt kapok rá, hogy eltöltsek pár másodpercet a fiammal, nem is késlekedek tovább, hogy ezt kihasználjam. Tudom, hogy Manuel bátor fiú, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy fél, de az orvosa úgy tűnik minden lehetséges módon próbálja megnyugtatni őt, ez pedig engem is némiképpen abba az irányba sodor, ahol a félelmeim minimálisan ugyan, de lecsillapodhatnak. Figyelmesen követem az eseményeket, velük együtt pedig az elhangzott szavakat, habár csak apró mértékben értem miről is lehet szó, de azért jól esik, hogy Dr. Connor beavat abba, amibe csak lehetősége engedi. Jobb így, hogy tisztább képet kaphatok Manuel állapotáról és ha még nem is értem teljesen, hogy miről is van szó, legalább nem kell a sötétben tapogatóznom vele kapcsolatban. Az átöltözést követően Manuelt a másik helyiségbe kísérik, de még így is követhetem az eseményeket és minimális mértékben, de legalább segítségére lehetek Manuelnek abban, hogy megnyugtatom őt jelenlétemmel, ez pedig úgy vélem mindkettőnknek nagyon sokat számít. Még mindig képtelen vagyok felfogni miképpen történt a baleset és bármennyiszer is igyekszem végig pörgetni magamban az egymást követő emlékfoszlányokat mindig egy-egy valami kimarad, amely miatt értelmetlenné válik az egész. Nem csak a filmekben történik az amikor azt hangoztatják: olyan gyorsan történt minden. Mert bárhogyan is nézem, a való élet is hasonlóan alakult.
Még egy kis időt kapok, hogy elbúcsúzzak tőle, így közelebb lépve hozzá pár nyugtató szóval teszek neki ígéretet azzal kapcsolatban, hogy minden rendben lesz és biztatom afelől, hogy ügyes lesz, ez pedig minden rossz érzése ellenére is egy mosolyt csal az arcára, ami akaratlanul engem is eme reakcióra késztet. Még egy gyors homlokára hintett puszit kap és csak ezután teszek egy lépést hátrébb, hogy ne zavarjam meg azokat, akik a munkájukat végzik.
- A tea egészen jól hangzik. Köszönöm. – mosolyodok el egy röpke pillanatra, de többet nem fűzök hozzá, hiszen feltartani sem szeretném őt. Tudom magamról, hogy bármit megtennék Manuelért, de a nyugodtság egy olyan állapotnak bizonyul most, amit egészen nehezen tudok csak elérni. Mindenesetre megpróbálom és ehhez egy forró ital bizonyára jó kezdőlépésnek bizonyul.
A büfében ücsörögve csigalassúsággal telik az idő és többször is az ajtó felé vándorol a tekintetem, hátha ismerős arcokra bukkanok fel, de bármennyiszer is próbálkozom ezzel, egyelőre nem járok sikerrel. Annak érdekében, hogy lefoglaljam magamat inkább a teára összpontosítok és a környezetemre. Túl sokan nem lézengenek itt és az a pár ember is az itt dolgozók közül van, akik átmeneti szünetüket töltik. Nem folyok bele a körülöttem lévők beszélgetésébe, de némiképp ez a nem túl zavaró hangzavar eltereli a figyelmemet a túlságosan nem kellemesen alakuló gondolataimról és ebben az a pár perc is meglehetősen segít, amit telefonálással töltök el. Tudtam jól, hogy nem húzhatom sokáig azt, hogy beavassam a szüleimet a történtekbe, hiszen ez náluk mindig is így ment: minél előbb tudták meg a rossz hírt, annál jobban tudták kezelni azt. Később viszont ez már nem volt garantált. Természetesen nagyon nehéz volt megmagyarázni nekik, hogy mi történt, de őket is igyekeztem megnyugtatni azokkal a szavakkal, amiket én kaptam és hozzátettem még ígéretként, hogy értesíteni fogom őket minél többet tudok. Persze anyám egyből a fejébe vette, hogy kocsiba ül és egyenesen Manhattanbe jön, de még időben lebeszéltem őt erről, hiszen nem hinném, hogy most jót tenne Manuelnek is a felhajtás, és ahogyan a szüleimet ismerem, minden lenne ott, csak pihenés nem. Még emlékszem gyerekkoromból, hogy mennyire felfújtak egy apró megfázást, így bármennyire is jól esik a másiktól kapott törődés, azt a fajta őrületet nem kívánom most a fiamnak, amit nekem kellett akkoriban átélni. Ennek ellenére végig hallgatom türelmesen a jó tanácsokat, melynek a fele is soknak bizonyul, de nem akarom még inkább elkeseríteni a vonal túlsó végén lévő nőt azzal, hogy nem fogadom meg mindazt, amit mond. Tudom, hogy mihelyst megérezné az ellenkezés akár apró szikráját is, már nem lehetne őt lebeszélni arról, hogy idejöjjön. Még egy kis ideig velük beszélgetek, de azalatt az idő alatt is többször az ajtó felé tekintgetek, végül viszont már csak akkor térek vissza a teám elfogyasztásához, mikor bontom a vonalat.
Nem tudnám megmondani mennyi idő telik el, de egyfajta megkönnyebbülést és az idegesség keverékét ébreszti bennem az orvos megjelenése, azonban a szavai csak az egyiket hagyják érvényesülni és ez szerencsére nem az utóbbi.
- Ez..ez nagyon jó hír. Köszönöm, Dr. Connor. El sem tudja képzelni mennyire jó ezt hallani. – nem tudom ilyen helyzetekben mi a teendő, de biztosan nem az, ahogyan normális esetben reagálnék. Nem ölelhetem meg őt egyszerűen mint valami hibbant, habár teszek egy kósza lépést közelebb hozzá, azonban még időben lebeszélem magamat a felesleges bajba kerülésről. – Hogy ezeket itt? – próbálok én is a sérüléseim felé tekinteni, de nem megy olyan könnyen. – Nem nagy ügy. Szerintem megmaradok pár karcolástól. – mosolyodok el haloványan, végül viszont egy beletörődő sóhajt hallatok. – Mondták már, hogy jó a meggyőzőereje? – kérdezek rá, hiszen mihelyst Manuelt felhozta, egyszerűen átbillentett tiltakozásom ellenkezőjére és logikusan átgondolva igaza van. Milyen anya lennék, ha még plusz idegeskedésnek kitenném őt? Micsoda manipulatív orvosok vannak errefelé. Hihetetlen!
- Istenem, sajnálom..azt hittem már korábban bemutatkoztam. – nyújtom felé a kezemet és a heves mozdulat nem túl kellemes utóhatást okoz a vállamban, de nem adom ennek nagyon jelét, csak egy apró fintorra húzódnak ajkaim miatta. – Juliet vagyok. Juliet Brewster, de jobban szeretem a Julest. – nem mintha ez bárkit is érdekelne, de általában elmondom, hátha valaki megjegyzi. Ha meg nem, az sem baj, hiszen ez a nevem, így valahogy muszáj lenne amúgy is szólítania. – Azt hiszem mégiscsak nem lenne ellenemre, ha megnéznénk azokat a karcolásokat. – teszem még hozzá egy mosollyal, most már én is hozzáadva beleegyezésemet, azonban rábízom, hogy merre is haladunk tovább, mert én biztosan kóvályoghatnék másnapig, akkor se tudnám hova is szeretne vinni.

;Fickle Game;

And in the middle of my chaos, there was you

Ritkán akadt olyan a családban, hogy bárki is komolyabb sérülést szenvedett és kórházba került, így bármennyire is érdekesen hangzik, hála az égnek nincsenek tapasztalataim abban, hogyan készüljek fel egy olyan szintű érzelmi kikészülésre, mint amit az eredményez, mikor egy családtagodra műtét vár. Tudom jól, hogy elméletben ez egy rutinműtét és minden a legnagyobb rendben lesz, mégis amit a józan eszemmel már nagyjából felfogtam, az minden más és jól kiélezett érzékemhez nem jutott el ennyire gyorsan. Mindezek ellenére a doktorúr igyekszik kedvesen nyugtatni és a teát is felajánlja, mintegy segítő szándékkal, amelyet abban a pillanatban ugyan nem, de a későbbiekben hálásan megköszönök neki, mert valószínű rosszabb helyzetbe talált volna rám a forró ital nélkül. Amúgy sem volt egy kellemes élmény elmagyarázni a szülőknek azt, amit még magam sem tudok túlságosan jól és ne bizalmatlanul fogadni, de úgy tűnik a hosszantartó telefonos beszélgetés mindannyiunknak segít némiképpen lecsillapítani a bennünk felszínre törő aggodalmat.
Dr. Connor ugyan túlságosan sok időt nem tölt távol, mint amennyi az én fejemben megfordul, mégis a büfében várakozva egy örökkévalóságnak tűnik, míg visszatér sokkal jobb és számomra nyugtatóbb eredményekkel Manuel műtétjéről. Jóllehet nem akarok túlzásba esni az örömöm ezernyi módon történő kifejezésével, mégis lelkesebbre sikeredik tőlem, mint ahogyan az hivatalos és egyben nyilvános körülmények között talán megengedett lett volna, így inkább azon vagyok, hogy lenyugtassam magamat és válaszoljak a korábban feltett kérdésemre, mégpedig a nevem kilétére.
- Higgye el, én is jobban örülök az emberekkel való találkozásnak, ha szalonképesebb vagyok ennél. – mosolyodok el arra adva választ, hogy a körülmények akár jobbak is lehettek volna erre. De talán ha az elején szembesül a legrosszabbal, akkor később már csak jobb lehet? Mármint kétlem, hogy mi eljutunk a később fázisig, szóval nem is értem miért pörgetem ezen a gondolataimat, de logikusan, más emberekkel, más férfivel és nővel ez így működne. Elméletben. Mindezek ellenére abban igazat adok, hogy ismerkedtem már meg bizalomgerjesztőbb helyen is emberekkel, mintsem a kórház épülete és biztosan valahol ő is így van ezzel.
Nem vagyok túlságosan oda azért, hogy megvizsgáljanak, mert sosem szerettem, de abban a pillanatban, hogy Manu neve említésre kerül, egyből az én büszkeségem, akaraterőm vagy nevezzük bárminek hirtelen semmivé foszlik és ennek hangot is adok.
- Jogos érv. Abba meg hogy köthetnék bele, ha jól végzi a munkáját? – egy ártatlan pillantással jelzem, hogy megfogott, és mielőtt úgy igazából csendbe maradhatnék, inkább jó ötletnek tartom, hogy folytassam. - Nem mintha szeretnék annyira kötözködni másokkal vagy ilyesmi. – teszem hozzá gyorsan, mielőtt azt hinné, hogy én minden áron azért vagyok itt, hogy kielemezzem szóról-szóra a szavait vagy elemeiről-elemeire a munkáját, végül viszont abbahagyom a felesleges magyarázkodást, ami a részemről történik és követem őt a vizsgálók egyikéhez. Kérésére felhelyezkedek az ágyra, a felsőmet és hajamat pedig úgy igazítom el, hogy az ne zavarja meg őt a munkájának végzésébe.
- A szédülés volt az egyetlen. De ez gondolom lehet az ütközéstől is, nem? – pillantok fel az arcára válaszokért kutatva, amikor közelebb lép és éppen emiatt mintha zavarba is érezném magamat egy másodperc erejéig. Olyan régóta tartottam meg az emberekkel a három lépés távolságot, hogy az elmém visszafejlődött egy tizenéves szégyenlős kislánnyá, aki zavarba jön, ha valaki belelép az aurájába. Ideje figyelmeztetnem ezt a posztereken szereplő, sztárokért áhítozó énemet, hogy a doktorúr érintése csakis azért következik be, mert ez a munkája és nem azért, mert bármiféle érdekeltsége is lenne felém és úgy tűnik lassacskán bele is törődik ebbe.
- Meg is lepett volna.. – felelek egyből, a személyiségemhez ragaszkodva és még el is mosolyodok mellé. – Mármint azért, mert nincsen férjem. Csak ketten vagyunk Manuellel a világ ellen. – fűzök hozzá most már egy értelmesebb választ is a kérdéséhez, abba viszont már nem megyek bele, hogy miképpen jött létre a fiam, meg a többi kacifántos életutamba, mert ezekre a részletekre biztosan nem kíváncsi.
- Ezeknek nyoma is marad? – érdeklődök célozva itt ezalatt a sérülésekre. – A diákjaim biztosan oda lesznek a menő tanárnénijükért, ha megmarad. – fejtem ki kérdésem okát, mintegy könnyedebbre véve a dolgot, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget és idegességet, ami már egy pár órája nem akar elhagyni engem.  

;Heaven Is a Place on Earth;

And in the middle of my chaos, there was you

Úgy érzem túl sok minden zajlik most a fejemben, túlságosan lekötnek az aggódó gondolataim ahhoz, hogy átgondoljam a szavaimat vagy a tetteimet egyaránt. Ezért is marad el első körben az orvos felé történő bemutatkozásom, amelyet természetesen később egyből be is pótlok vagy éppenséggel ez okolható azért is, hogy össze-vissza hadoválok neki mindenfajta zavaros dologról. Általában összeszedett vagyok, de ma úgy érzem az érzéseim széttudnának feszíteni belülről és a fiam iránt történő aggodalmam kezd irányíthatatlanná válni.
- Köszönöm a megértését, de azért megpróbálom visszafogni az akadékoskodó kis szörnyet. Gondoljon bele, milyen lenne még utána a bűntudattal is megbirkózni. – elmosolyodok, mellé pedig a fejemet is csóválom közben, hogy kifejezzem mennyire nem lenne helyes lépés ez a részemről. Ismerem már magamat annyira, hogy percekkel később bocsánatkérések hadával loholjak az illető nyomába, ami aztán végül csak rontana a helyzetemen. Az ilyen helyzetekből mindig csak rosszul jövök ki, így nem kísértem a sorsomat, ha nem muszáj.
Ugyan nem szívesen vetném magamat alá a vizsgálatoknak, mindenesetre amikor már képes vagyok logikusan átgondolni mindezt, jómagam sem ellenkezem az orvos tanácsával. Helyette követem őt a vizsgálóba és a kérésének eleget teszek, nehogy a végén még én is valami problémával szembesüljek a későbbiekben. Ami azt illeti, jobb félni, mint megijedni. Ennek ellenére magam is nagyvonalakban találgatásokba kezdek, de inkább úgy dönt, hogy mielőtt ítéletet mondana vagy megerősítene a mondandómban, előtte biztosra megy melyik verzió is lépett fel nálam. Szinte megkönnyebbülök, amikor kiderül, hogy a baleset nem okozott nagyobb károkat, és most egy mosolyt is megengedek magamnak. – Azt hiszem akkor szerencsém volt. – jegyzem meg egyszerűen és többnyire kerülve az idiótaságokat, amikkel akár előhozakodhatnék, ha jobban belelendülnék a beszédbe.
Magam sem tudom miért mondom azt amit mondok a férjemmel kapcsolatos témára, mégis annyira ösztönből tör fel belőlem a beismerés, amelyet már túl késő lett volna visszavonni. Ugyan legszívesebben elásnám magamat most azonnal jó mélyre, azért a nevetése megnyugtat afelől, hogy nem csináltam komplett bolondot magamból előtte. Meglepetésként ér, hogy beavat egy apró részletbe a családjával kapcsolatban, de ugyanakkor valahol örülök, ha megtudhatok róla valamilyen plusz információt. – Azért lássuk be, eléggé menő tud lenni egy ilyen duó, nem? – érdeklődök tőle, hangomban pedig ennek hatására szórakozottság hallatszik ki. – Remélem, hogy Manuel is egyszer hasonlóan fontos munkát fog végezni majd, mint maga. Meg persze olyat, ami boldoggá is teszi őt. – gondolkozok el, mert mélyen belül mindig is megmarad az az érzés, ami az utolsó reményeket is fenntartja, hogy nem csinálunk komplett csődtömeget a gyerekünkből. Megadunk minden tőlünk telhetőt, szeretjük, törődünk velük, de mindennek az eredménye csak később látszik meg csak igazán. Manu nagyon okos kisfiú és biztos vagyok benne, hogy csodás ember is lesz, ha továbbra sem veszíti el önmagát.
Ahogyan az már tőlem berögzült szokásnak hat, egyből a diákjaimra gondolok, ha nem éppen a saját fiamra így a sérülés kapcsán is ők azok, akik legelőször eszembe jutnak. Apró sóhajjal nyugtázom, hogy nem marad meg nagyon, de nem fogok túlságosan letörni emiatt. Azért az a pár hét is pár hét. – Ennyi bőven elég lesz, hogy fellelkesüljenek és el is veszítsék ugyanilyen gyorsan az érdeklődésüket. – nevetek fel halkan, mert valószínű két nap leforgása alatt történik majd meg mindez. Azért nem lett volna olyan rossz a menő tanárnéni címért sorba állni. – Énektanár vagyok, semmi extra. De néha helyettesítek a nagyoknál is, ami inkább túlélőműsornak megy el, mintsem tanításnak. – válaszolok bővebben a kérdésére, mert az nyílt titok, hogy a felsősök közel sem egyenlőek azokkal a kisangyalokkal, akik az osztályomat testesítik meg.
Figyelmesen követem a mondandóját Manuellel kapcsolatban és bólintok egyet az ajánlatára, ami a gyógyszerekkel kapcsolatban történik.  – Ez nem hangzik rosszul. Neki is jobb lenne, ha minél gyorsabban túlesne ezen és én is nyugodtabb lennék. – fűzöm hozzá kedvesen, végül pedig eligazgatom a felsőmet.
- Szóval úgy tűnik nálam minden rendben? – teszem fel a kérdésemet célozva itt a baleset következményeire, mert ha más körülményeket veszünk figyelembe, akkor közel sem lennék ennyire bizakodó.

;Heaven Is a Place on Earth;

And in the middle of my chaos, there was you

Nem bírom ki és egyszerűen elmosolyodok a kapott válaszon, miszerint bármikor engedhetnék a bennem olykor megjelenő kötözködő énemnek, hiszen úgy tűnik ő képes lenne arra, hogy a megfelelő módon kezelje azt, noha sohasem volt szerencséje hozzá. – Biztos ebben? Mármint, ha egyszer elszabadul, onnantól kezdve nincs megállás. – figyelmeztetem mindezek ellenére egy halk nevetéssel egybekötve érdeklődésemet, hiszen nem árt, ha felkészül minden esetre. A végén nem szívesen hozakodnék fel azzal, hogy: én szóltam. Habár de. Szeretem ezt a két szót mondani. Megnyugvást hoz vagy magam sem tudom miképpen definiáljam ezt, de olykor egyszerűen csak jól érzéssel tölt el mások orra alá dörgölni az igazságot. Bár talán nem a fiam megmentéséért felelős orvossal kellene ezzel kísérleteznem, de másokkal szívesen megtenném. Természetesen miután óvatosan felhozakodtam azzal a kérdéssel, hogy: ugye nincs harag?
Nem vagyok oda a vizsgálatokért, de hamar belátom én is, hogy ártani nem árthat. Manuel jóléte megkönnyebbülést hozott magával, de nem venné ki jól magát, hogyha most kiderülne valami probléma van velem. Jól tudom, hogy anya abban a pillanatban kocsiba ülne, hogy átvegye az ápolgatásomat meg Manuel felügyeletét, de talán a legjobb lenne ezt elkerülni mindenki érdekében. A régimódi elveket valló anyám Manhattanben? Arra a csapásra senki sem készült fel eléggé, így talán teszek egy szívességet a világnak azzal, hogy nem ellenkezek a vizsgálatokkal kapcsolatban és egy szó, mint száz, valójában én sem idegeskedek többet a baleset következményeivel, amik hatással lehetnek rám a későbbiekben. Amúgy is, dr. Connor jó társaságnak tűnik és eltereli a figyelmemet a aggodalmaimról, így panaszkodásra okom egyáltalán nincs. Ám úgy tűnik az anya-fia témával valahogy olyanba gyalogoltam bele, amibe nem kellett volna, még sincs okom sem közöm ahhoz, hogy rákérdezzek az arcán meglátszódó kifejezésre. Mindenesetre a továbbiakban kerülöm a témát, hogy ne okozzak számára több kellemetlenséget.
- Először az oroszlánok, majd most ez. Észre sem veszem és a fiam meghódítja a bolygókat. – szórakozottan égnek emelem a tekintetemet, de egyfajta büszkeséget is érzek, amiért nem a lövöldözős-verekedős játékok kötik le a figyelmét, hanem annál sokkal összetettebb. – Persze, ez így van. Természetesen bármilyen tervei is akadnak a későbbiekben, eléggé sanszos, hogy teljes mértékben ott leszek mellette. Kivéve, ha bűnöző akar lenni, mert attól baromira morcos leszek. – lendülök bele és hirtelen észre sem veszem, hogy nem túl szép szót használtam, így azon nyomban a szám elé kapom a kezemet. – Ne haragudjon, elragadott a hév. Most biztos azt gondolja, hogy én ilyen gengszter tanárnő vagyok, aki freestyle módban tanítja a gyereket meg csúnya beszédre. – a fejemet ingatom, de azért a következő véleménye némiképpen elhomályosítja az aggódásomat és egyben valahol zavarba is hoz. – Ne túlozzunk azért. Mondjuk úgy elviselik a gyerekek az éneklésemet, mert muszáj nekik. Így képezzük ki őket az életben ért nehézségekre. – állj le Jules, amíg lehetőséged van rá! Bájos mosolyt ejtek felé, de végül csak összeszedem magamat. – De azért belegondolva, így tényleg elég menő munkának hangzik. – hümmögök egyet, de nem akadályozom meg őt a munkájában, hiszen bármennyire is tágítanám szegény doktorúr agyát a sajátos viselkedésemmel, azért már nagyon szívesen lennék a fiam közelében is.
- Köszönöm. – felelem végül a vizsgálatra hálásan, meg úgy összesen mindenre, amit az elmúlt órákban neki köszönhettem, de a kérdésére egyből lelkesebbé válok. – Az nagyszerű lenne. – mászok is le az ágyról és megpróbálok nem elszédülni a hirtelen mozdulatban, hogy aztán illedelmesen kövessem őt Manuelhez, aki már biztos meg van rémülve az egyedülléttől. El sem hiszem, hogy egy ilyen napot kell magunk mögött hagynunk, de legalább úgy tehetjük meg, hogy mindketten rendbe jövünk és ez azért nagyon sokat számít.
Nem telik bele sok időbe, hogy megérkezzünk a szobájához és egyből hevesebb tempóra vált a szívem, ahogyan megpillantom azt az édes kis arcocskát meg a mosolyát, amivel köszönt minket, de már csak akkor sietek oda hozzá, amikor az megengedett. – Szia tökmag. – óvatosan ölelem magamhoz és egy jó nagy puszit nyomok az arcára, de úgy érzem az örömömet most bárki is kérné, akkor se tudnám félretenni. – Hallottad milyen bátor vagy? – zárom két kezem közé az övét és megsimogatom az arcát is mellé. Annyira jó érzés tudni, hogy a nehezén már túl van és bár látszik rajta, hogy még gyenge egy kicsit, de ez lassan elmúlik majd.
- Mikor megyünk haza? – néz fel rám érdeklődve, de a válasz számomra is meglehetősen kérdéses, így tekintetemet a szobában lévő orvosra vezetem.
- A doktorbácsi megnézi, hogy minden rendben legyen veled, aztán biztosan elárulja majd. Én viszont nem megyek addig sehova. – mosolyodok el egy pillanatra, de elengedem a kezét, hogy a vizsgálatot majd ne zavarjam meg, noha semmi kedvem ahhoz, hogy távolabb legyek tőle, de tisztában vagyok azzal is, hogy ez mind az ő érdekét szolgálja.

;Heaven Is a Place on Earth;