Roderick & Tallulah

Dana két napon keresztül hallgatott Ricky Martint, miközben tele torokból üvöltött a fürdőszobában, hihetetlenül hamisan. Közben megvolt a szentségtörő csípőrázás is, és én belül azért könyörögtem, hogy hagyja végre abba. Vissza akartam szerezni az irányítást a saját életem felett, amit időnként Dana birtokolt. Mert ez volt az én életem. Az egyszerűség és a tisztaság, amit elsősorban anya miatt nagyon nehéz volt tartani. Gyakorta találtam felstócolva a szekrényekben elrejtett üvegeket, és persze nem kevés alkalommal anyagot is, amit már egy ideje úgy gondoltam Dana kézben tart.
~Kézben is tartom hugi, de nem olyan könnyű ám leépíteni a dílert, aki állandóan a nyakadban liheg, mert azzal, hogy az anyádat megpróbáljuk lehozni a cuccról egy potenciális vevőt pofozunk ám el tőle. Erre gondoltál akkor, amikor ráállítottál az ügyre? Mert persze ezt is csináljam én, mert nagyobb a pofám, mert ki merem nyitni, nem úgy mint te. Mondd te mit csinálsz azért, hogy rendezzük az életünket?~
Tanulok. Próbálok egyről a kettőre jutni, és persze anyát is rendbeszedni. Mert akárhogy van, ő mégiscsak az anyánk. Napokon át szenvedek néha azért, hogy egy-egy falatot beletuszkoljak. Időnként már olyan állapotban van, hogy ha nem kap inni, a kaját sem tudja megenni. A gyomra valószínű kisebb mint egy golf labda, de képtelen vagyok rávenni, hogy elvonóra jöjjön. Állítólag beszámítható és addig amíg önszántából nem teszi meg, erőszakkal nem lehet elvonszolni. Ő pedig nem látja be….hiába állítok elé tükröt, mintha egy totálisan másik világban lebegne, mást mutat neki a tükör mint amit én látok. Apától tök feleslegesen kérek segítséget. Ha nem éppen valamelyik pornós macáját húzza a villában, akkor a legújabb filmjén dolgozik, ahol szintén hajtja egyik vagy másik színésznőt.
~No nézz oda! A szép szavak hercegnője milyen alpári lett hirtelen.~
Ne gúnyolódj kérlek! Nem vagyok alpári, de egyszerűen a fejembe nem férhet, hogy miért nem érdekli apánkat az anyánk? Mert egykor szerette, nem?
~Szerette? Te viccelsz? Meghúzta párszor, és poénból elvette, aztán meg jöttünk mi….cica, mi nem világos azon, hogy bennünket a  világon senki nem akart igazán? Anyád öt hónapig azt sem tudta hogy terhes, úgy be volt állva.~
Mondjuk ebben van valami. Nem tudom mégis miért foglalkozom vele. Miért érdekel, hogy megpróbáljam annyira kitisztítani a tudatát, hogy megismerjen? Hogy számítsak neki, hogy egy kicsit talán fontos is legyek. Olyan nagy dolog, hogy azt akarom, hogy szeressen az anyám?
Dana most csendben van, erre a kérdésre valahogyan soha nem akar válaszolni. Talán nem is nagyon várok választ rá.
Túl vagyok két nehéz vizsgán, és bevallom igazán felszabadító, hogy mindkettő sikerült, méghozzá maximális kreditszámmal.Szívesen megünnepelném a barátaimmal, de azok nekem nem igazán vannak. Kettőnk közül Dana az akinek vannak. Nekem inkább egyetemi csoporttársaim vannak, akik kihasználva a jószívem, és persze azt, hogy nem igazán tudok nemet mondani felkérnek bizonyos tételek kidolgozására. Én néha ezt hiszem ez barátság, amíg Dana fel nem világosít, hogy ez még a haverságtól is messze van. Talán majd egyszer, lesznek emberek akikkel ünnepelhetek, ha sikerül egy-egy vizsga.
Végre szép az idő, a napok óta tartó esőzés után New Yorkba visszatért az igazi indián nyár.A napsugarak laposan pislognak az égről, és jólesőn csúszik el a gyengülő melegség az emberek arcán. Szeretnék ma valami különlegeset csinálni, vagy egyszerűen csak leülni valahol, figyelni az embereket, ahogyan mennek a dolgukra és kitalálni, hogy egyik vagy másik éppen hova megy. Sosem volt igazi családunk, nekünk ez valahogyan kimaradt, éppen ezért gyerekkoromtól kezdve űztem ezt a különleges játékot, amit sosem osztottam meg senkivel. Csak ültem, kitartóan figyelve az embereket, aztán kinéztem egyet magamnak közülük, és követtem, ameddig a szemeimmel csak tudtam. Egy életet álmodtam meg neki...családot, barátokat és olyan dolgokat, amiben nekem nem lehetett sosem részem….és aztán...aztán odaképzeltem magam. Én voltam a gyereke, a felesége, a barátnője, a szomszédból a lány, akivel időnként elbeszélgetett. Tudom ostobaság, és ha bárkinek mesélnék erről a buta hóbortról minden bizonnyal teljesen bolondnak gondolna. És lehet nem is állna messze a valóságtól, hiszen tényleg nem vagyok alapvetően hétköznapi. Néha megfeledkezem Danáról. Csak a fejemben létezik, elég ha én hallom. Néha szeretem egyszerű egyetemistának képzelni magam, akinek megvannak a maga problémái, és talán a legnagyobb mind közül az, hogy hova menjen az első szombatján, amikor végre nem tanulással tölti az estét. Aztán persze ráeszmélek, hogy cseppet sem vagyok átlagos, hogy a hang a fejemben számomra nagyon is valóságos, az életem része. Hogy ha hazamegyek nem egy rendezett családi élet vár, és még csak nem is meleg étel az asztalon és még tiszta ruha sem. Hat éves koromtól majdhogynem önellátó vagyok, köszönhetően az amerikai gyámügy ilyen vagy olyan hiányosságainak. Így nőttünk fel, ebben a közegben így váltunk felnőtté.Mégsem akartunk másik otthont, mégsem akartuk soha magára hagyni anyát, és bárhogyan is tiltakozna Dana, ő sem akarta. Csak egyszerűen megpróbáltunk ebből a lehetetlen helyzetből kiemelkedni. Megbírkózni a tudattal, hogy apánk számára nem személyként létezünk, hanem egy havonta küldött sok számjegyű tételként a könyvelésében. Hogy lehet így létezni? Úgy, hogy mi itt vagyunk egymásnak.
Lemondok a ma délutáni padon üldögélésről, lemondok arról, hogy valaki máshoz tartozónak képzeljem magam. Valamiért úgy döntök, hogy hazamegyek anyához. Ha nem is figyel rám, ha nem is érdekli, ha teljesen beállva csak fekszik a kanapén, akkor is vele akarom megosztani a jóhírt. Mindig elmondom neki. Évek óta elmondom mi van velem. Időnként talán figyel is, bár nem vagyok benne biztos, hogy felfogja a szavaimat. De vannak tiszta pillanatai. Amikor megpróbálkozik még azzal is, hogy palacsintát készítsen, és rémesen odaégeti, de nem merem megmondani neki.Inkább megeszem.
~Aztán persze meghánytatod magad a klotyón.~
Aztán persze meg, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy vannak ilyen pillanatok is. Néha jó lenne minél több ilyenre hazamenni. Másnak az otthon illata a finom tisztaság illat. Nekem az égett palacsinták, vagy a rommá sütött tükörtojás.Mondtam, hogy nem vagyok teljesen normális.Valószínű soha nem is leszek.
“Édes Bűnök.” A cukrászda homlokzatán egy óriási tejszínhab pamacson hintázó műanyag koktélcseresznye hívogatón csábítja betérni az embert. Megtorpanok, egy darabig tétovázok, aztán az jut eszembe...az a réges régi, tíz évvel ezelőtti nap, amikor anya a születésnapom előtt egy héttel - mert persze a születésnapomat sem tudja pontosan de már ezen sem akadok fenn- elvitt egy cukrászdába. Gesztenyés roládot rendeltünk és betegre ettük belőle magunkat.
~ Két napig úgy ment a hasad, mintha taligán hordanák hígtrágynak. Röhejes voltál komolyan. Tizenöt roládot úgy ettél meg mintha csak egy ropi lenne.~
Jól van, jól. A részletekbe ne menjünk bele...nem ez a lényeg. Hanem, hogy anya kedvence a gesztenyés rolád. Talán ha emlékeztetném arra a tíz évvel ezelőtti napra…
~Anyád arra nem emlékszik, hogy mit csinált tíz másodperce, nemhogy tíz éve. Ha belövi magát akkor meg azt sem tudja, hogy ő maga egyáltalán létezik, nemhogy te.Úristen Tal, néha szánalmasan naív vagy!~
Elhessegetem magamtól Dana szavait, nem foglalkozom vele, hanem egyszerűen betérek, és felvásárolom mind a tizenöt gesztenyés roládot, amit az üvegpulton túl csak fellelek. Mosolyogva csomagolja az eladó kisasszony egy óriási selyempapírba, majd miután kifizettem mosolyogva nyújtja át. Boldog vagyok. Nem csak a sütemény miatt, nem csak a sikeres vizsga miatt, hanem van bennem valami megmagyarázhatatlan remény arra nézve, hogy anyát majd józanul találom otthon.
~Csak tájékoztatásul közlöm, hogy tegnap meglátogatta az a vágott képű mexikói. Amelyik az amfetamint hordja neki…~
Nem veszek tudomást Dana károgásáról, egyszerűen nem akarom, hogy bármi elrontsa a reményemet a mai nappal kapcsolatban. És annyira a saját kis boldogságommal vagyok elfoglalva, hogy egy hirtelen fordulattól amit a bejárati ajtó közelében teszek, a becsomagolt süteménnyel együtt nekivágódom valakinek.
Először fel sem nézek, nagy igyekezettel az esést és az édességek csomagolásból való kiesését próbálom megakadályozni.Egyik sem túl sikeres. Én nekivágódom az idegen mellkasának, mert nagyjából addig érek - éljen a 155 cm-es magasság!- és a fele rolád, tejszínhabostól, mindenestől megcsókolja az ismeretlen felsőruházatát. Halk sikkantás a részemről, amire futja, meg egy idétlen, kicsit talán groteszk kapálózás.
-Ááááááuuuuccsss!
~Nabazd meg! Ez szép volt. Telibe ahogyan azt kell!~
Bátortalanul nézek fel, és egy barna szempárral találom szembe magam, amelyik úgy néz rám mintha a semmiből jelentem volna meg. Mondjuk amilyen magas minden bizonnyal úgy tűnhetett neki, hogy az én zsebcirkálókat megszégyenítő termetem, csak úgy láthatatlanul korzózik a cukrászdában.
-Ne haragudj! Annyira sajnálom!- mentendő a helyzetet megpróbálom a kezemmel leszedni róla legalább azt a tejszínhabot, ami még nem kenődött a ruhájába, helyette sikeresen belemaszatolom azt is.
~ Csodás! Égeted még tovább magad, vagy esetleg befejezed a kis performanszot de kurvasietősen?~
-Biztos….ki lehet valahogyan szedni…- próbálkozom tovább, bár egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy nem fog elevenen megnyúzni.
~Én a helyében azt tenném!~
Még jó, hogy nem vagy a helyében.

☾

- És holnap? Holnap mi lesz velünk? Elmegyünk valahova? Fú, tudod van az a nagyon helyes kis kávézó kint a harmadik sugár útnál. Beülhetnénk oda egy kicsit…kávéé, sütiiii – nyújtja el a szavak végét ijesztően cuki, de ugyan akkor fárasztóan Donald kacsára emlékeztető csacsogással. Még az artikulálása és a folyamatos kézmozdulatai is az övére emlékeztetnek. Honnan is akasztottam le én ezt az egyedet?
- Aztán elmennénk sétálni egyet, megebédelnénk – tervez tovább felbátorodva és elkönyvelve magában ama sokat emlegetett „hallgatás beleegyezés” teóriát. Pedig csak annyiról van szó, hogy szükséges odafigyelnem arra, hogy mit hova kötök, majd csavarozok ebben a szerencsétlen autóban.
- Délután beülnénk egy moziba, este pedig… este pedig ha te is úgy akarod, akkor ágyba bújhatnánk. Együtt – álmodozik a Chevi erős, itt-ott rozsdamart orrának támaszkodva kerekded, mély bordó kötött egyberuhába bújtatott csípőjével. A napsugarak fényében egészen vörösesnek ható – amúgy szőke – tincsei meg-meglibbennek, ezer wattos vigyora már-már meghökkentően ébreszti az emberben ama kellemetlen gondolatot, hogy ő lehet az a hölgyemény bizonyos fogkrém reklámokban, akinek utólag CGI fogsort aplikálnak, hogy minél fehérebb, minél tökéletesebb legyen. Alapjaiban véve tényleg tökéletesek a fogai. Olyannyira, hogy először még az is felmerült bennem, hogy talán nem is sajátok. Mint amennyire tökéletesek a mellei és a feneke is, olyannyira tűnik mind műnek… mintha Barbie baba éledt volna öntudatra előttem, főleg látván azokat a hosszú, sötétszürke harisnyába egyengetett combokat és erős vádlikat, melyek hívogatón illegetik magukat. Én pedig hűen a nememhez, képtelen vagyok nem felé pillantani egy-egy csavarhúzást követően.
- A holnapom foglalt, madárkám, de ezt már elmondtam neked röpke fél órával ez előtt is.
- Mit fogsz csinálni? Csinálhatnánk együtt.
- Meccsem lesz, de azt is mondtam… utána pedig randim lesz. Azt pedig ne birizgáld, mert elég régi az a tartó szerkezet, ha elenged és a fejemre csapod a motor háztetőt, akkor pislákolhatsz kifele a szép kék szemeidből.
- Tessék?! – ó, persze az utóbbit meg se hallotta, a lényeget viszont úgy szűrte le az egészből, mint anyu nyaranta a limonádét, hogy az ne legyen darabos. Szegényt megáldotta az ég egy iszonyatosan finnyás kölyökkel. Amanda korábban emlegetett csipogós, csacsogós hangja egyszeriben vált át agresszívbe és követelőzőbe, mintha ténylegesen azt akarná számon kérni rajtam, hogy mit kezdek az életemmel az ő engedélyén kívül.
- Jól hallottad. De tudtommal erről is volt szerencsénk beszélni három nappal, egy nappal és négy órával ez előtt is, nem beszélve a fél órával ez előtti mondókámról.
- Valóban? Nem emlékszek rá… semmiféle randit nem mondtál nekem, csak annyit, hogy az anyukáddal lesz programod – felvont szemöldökkel teszem le a mögöttem lévő jókora, szerszámokkal teli láda egyik sarkába a csavarkulcsot, majd az olajtól egy arra való hígítóval szabadulok meg, melynek szúrós szaga kellemetlen elegyével feledteti el velem az indián nyár kellemes illatait. A korábbi esőzésektől, magában még mindig bő nedvességet hordozó talaj földillatát, vagy a fák tövében összehúzott avarét.
- Akkor, ha figyeltél volna, azt is tudnád, hogy az a randi az anyámmal lesz.
- Oh… ááá, most már értem! Akkor nem aggódok.
- Nem is kell. Azt viszont…
- … akkor ha már feltétlen az anyukáddal óhajtod eltölteni a drága idődet, tegyük át jövő hétre!
- Azt viszont... – emelem meg a hangom jelezvén, hogy nem fejeztem be – fogadd el, hogy az első és utolsó nő az életemben jelenleg az anyám! Egy vele megbeszélt programomat soha, senkiért nem fogom lemondani csak azért, hogy kávézgatni, moziba vagy sétálni menjek mással.
- De…
- Mint ahogy azt is kristálytisztán elmondtam, Amanda, hogy jelenleg nem kívánok komoly kapcsolatot magamnak. Senkivel, veled sem. Nagyon jól szórakoztunk, jól éreztem magam veled, de ennyi.
- Tessék? Te most… te most dobsz engem?
- Nem doblak, mert nem is volt semmi közöttünk. Dugtunk egyet, na jó talán kettőt. Neked jó volt, nekem jó volt. Én már az elején szóltam, hogy ne várj tőlem sokat, azt mondtad nem érdekel, adjak annyit amennyit tudok. Ennyit tudtam, sajnálom – egyenesedek fel, kezeimet egy elnyűtt, itt-ott olajfoltos ronggyal törölve szárazra. Alapjáraton jó gyerek vagyok. A szüleim megtanítottak arra, hogy tisztességgel bánjak az emberekkel és azok érzéseivel. De mikor azt érzem, hogy valaki élősködőként rám telepszik, többet akar és többet követel annál, mint amit én nyújtani tudok vagy éppen kívánok neki, esetleg hangulatomban nem érzem teljes mértékben száz százalékosnak magam, akaratlanul is pokróccá válok velük szemben. Márpedig Amanda egyike azon személyeknek, akik a kezdeti – és ezzel együtt átmeneti – vonzódáson kívül semmit nem váltanak ki belőlem. Nekem nem arra van szükségem, hogy egy nő tökéletes alakkal és fogsorral bírjon. Nem arra van szükségem, hogy egy-egy éjszaka alkalmával belefulladjak a melleibe, vagy beletörjön a fogam a fenekének kemény húsába. Ha nincs semmi a szívében, csupán annak helyén valami velejéig romló, rothadó húscafat és értelem tekintetében is iszonyatosan csínján bánt vele a sors, nincs miről beszélni. Nekem nem vágyam a modell külső. Értelmes, okos és különleges nőre vágyok aki felfogja azt amit mondok, nem pedig elengedi a füle mellett mert nem hall, nem lát csak néz ki a bamba fejéből.

Amanda viharos „baszd meg magad Roderick!” felkiáltással megspékelt távozását követően a bensőmben jól megbújó és magát a mai napig rejtegető túlérzékeny fiúgyermek életre kél, s mint azt a szőke démonnak is emlegettem korábban, magamat is sikerül meggyőznöm azt illetően, hogy valóban anya az egyetlen nő az életemben, aki mindig is számítani fog. Mert nem ám az az igaz – és első - szerelem, aminek a mai napig próbálom kiheverni a kiheverni valóját, mert idejekorán véget kellett, hogy érjen.
Szám szegletében hetyke mosollyal tolom be magam előtt a közeli cukrászda ajtaját, ezzel lavináját indítva el ama katasztrófának, ami valahonnan mellkasalóli magasságból érkezik. Időm sincs felmérni a terepet vagy éppen magát a helyzetünket, a sikkantás kis híján roncsolódott szakadással hasogatja fel a dobhártyámat. Kezem mind ezek ellenére reflexszerűen talál rá az illetékes könyöklőnek tökéletesen megfelelő lányka csuklójára, határozottan tartva meg őt, mielőtt vígjátékokba illően vág egy hátast előttem.
A csepp kis lány viszont sokkal inkább az én ruhámmal és annak tejszínhab pakolásával van elfoglalva, mintsem saját magával.
- Ez... igazán semmiség, mármint... - engedem el őt nagy zavaromban, mikor elkezdi a mellkasomat dörzsölgetni és maszatolni rajta a krémet - persze, kiszedhető lesz, ha nem kened bele mégjobban! - húzódok végül hátra tőle, kezéből kivéve- majd a legközelebbi asztalra téve a süteményt és annak maradványait. Nem ilyen módon óhajtottam anyunak süteményt szállítani, ezt azért le kell szögeznem.
Kezeim a farmerem zsebeit kutatják, bízva abban, hogy zsebkendőre vagy valami hasonszőrű dologra találnak... reménytelenül.
- Ti nők rémesek vagytok ha pasit akartok fogni. Ez már rég nem divat - eresztek meg végső zavaromban egy csibész mosolyt a lány felé remélve, hogy valamelyest eltudom oszlatni a viharfelhőket a feje felől.

Roderick & Tallulah

Én csak pár süteményt akartam. Hogy hazaviszem anyának, hogy egy kicsit talán úgy lehet minden mint régen…
~Semmi sem volt úgy régen sem, csak a kis hülye fejedben létezik az egész. Anyád egy lecsúszott, drogos színésznő, aki a tetejében még elég súlyos alkoholizmussal is harcol de cefetül és úgy néz ki eddig az alkoholizmus áll nyerésre. Józanabb pillanataiban, amikor rájön a főzhetnék még szerencse, hogy nem gyújtja fel a lakást...beállva csak azért nem teszi, mert olyankor úgy fekszik mint egy száraz deszka a farakás tetején.A dílerek egy részét sikerült leépíteni, de egy részük elég kitartó és nem nagyon akar lemondani anyádról, szóval időnként személyesen keresik fel, aztán persze rajtunk hajtják be a zsetont. Ha apánk nem lenne, aki kitömi a bugyidat is pénzzel, akkor mehetnénk bűvészsegédnek valamelyik lebujba….bűvész tudod, amelyik úgy eltünteti a farkát benned, hogy észre sem veszed. Szóval kiscsillag, szard már le azt a kurva sütit! Fel sem fogta volna, hogy mit viszel neki.~
Részben igazad van. De csak részben. Anya...soha, soha nem akartuk kideríteni mi történt. Hogy miért lett ilyen. Nem azt mondom, hogy fényes karrier állt előtte, azt sem, hogy a legjobb színésznő lett volna, hogy ne lettek volna hibái. De valahol elkezdődtek a gondok, és valahol aztán végleg elveszítette a kapcsolatot a külvilággal. És mi sem voltunk elegendők...én sem voltam az, hogy itt tartsuk.Én csak próbálkozom, annyira próbálkozom megmenteni őt, még akkor is ha tudom, hogy másnap, amikor már nem lesz olyan tiszta, mint amilyen előző nap volt...szóval holnap már arra sem emlékszik miről beszélgettünk. Sosem emlékszik. Az alkohol az utolsó agysejteket is megöli benne, és a demencia szépen lassan felzabálja, ami jó esetben hetven évesen kellene, hogy az első tüneteket mutassa. Pár sütemény nem a világ, mégis most valahogyan, hogy egy vadidegen ruhájában látom összekenve, kicsit az én utolsó lehetőségemet is elveszítem vele. Elkapja a kezemet, ezzel megakadályozva, hogy a lendület rendesen hátra lökjön és egy világi seggest mutassak be rögtönözve a cukrászda kövén. Ahogyan egy picit felemelem a fejem szembesülök azzal amit sikeresen leműveltem, történetesen a sütemények nagy része absztrakt három dimenziós alkotásban virít az ismeretlen fiú….férfi ruházatán. Annyira el vagyok foglalva, hogy helyrehozzam a bődületes nagy hibámat, hogy addig nem is jutottam el, hogy egyáltalán felnézzek rá. Csak maszatolom mancsaimmal a mellkasát. Nem kifelé, hanem bele. Közben sűrűn bocsánatot kérek, folyamatosan mantrázva. Akkor hagyom abba csak egy egészen rövid időre, amikor szembesít azzal, hogy a rendbehozatal helyett annak éppen az ellenkezőjét csinálom. Na igen. A gesztenyét már sikerült egy lapos elipszis alakban felvinni a pulóverére.
~ Tal az istenke áldjon meg, hagyd már abba! Vaníliakrém festőnek készülsz és oda vagy az élő vászonért? A fél cukrászda bennünket bámul, és a másik fele meg csak azért nem teszi, mert éppen készül eltakarni a röhögést, ami kibukik belőle.Nézz már fel rá! Picsába Tal, emeld már fel a buci fejedet!~
Nem azért nézek fel végül, mert Dana olyan nagyon türelmetlen, hanem mert az ismeretlen kiveszi a süteményeket a kezemből, már legalábbis ami maradt belőle és egy közeli asztalra teszi. A gesztenyés sütiknek harangoztak, annyi már bizonyos, meg a mai napomnak is, amit elterveztem. Pedig még Danát is sikerült minimálisan kizárni a fejemből, nem hallgattam arra mit kántál, hanem egyszerűen elhatároztam, hogy boldog leszek, nem hagyom, hogy bármi elrontsa a napomat.
~Persze ha nem olyan nagyon magaddal lettél volna elfoglalva, meg azzal a fene nagy boldogságoddal, akkor talán az orrod elé is néztél volna, és nem trancsírozod szét a krémet ennek a….hűbazdmeg! Mondtam, hogy nézz fel, látod?~
Tudtam, hogy neki tetszeni fog a látvány. Csibészes mosoly, kissé talán kihívó megjegyzés, amire szinte azonnal rá is vágom.
- Nem….én nem….mármint nem ismerkedni akartam vagy ilyesmi. Nekem...nekem van barátom.
~Van barátod? Ez nekem új.Nincs barátod. Hacsak nem az előző pár percben szedtél fel valakit. De tekintve, hogy az egyetlen épkézláb hímnemű a környéken az akinek éppen a pulóverén tálaltál fel egy kosárnyi gesztenyés roládot, akkor határozottan állíthatom, hogy nincs senkid. Helyetted is mindig én szedek össze valakit, mert arra gyáva vagy, hogy leszólíts bárkit. Szóval ha nem haragszol, akkor most bóknak veszem, hogy ez az égimeszelő azt feltételezi, hogy fel akartuk szedni ezzel a szarul kivitelezett akcióval.~
De haragszom, mert nem akartam felszedni...azt sem tudom hogy került ide elém.Azt sem, hogy egyáltalán mikor.
-Mármint az tény, hogy rémesek vagyunk mi nők...ugye elég érdekesen tudunk ismerkedni meg minden, de ez most határozottan egy baleset volt. És abszolút nem állt szándékomban, hogy beléd...hogy beléd essek….mármint rád...nem beléd.- azt hiszem kezd egy kissé tragikusan nevetségesre sikerülni a magyarázkodásom, és hiába is hívnám segítségül Danát….ő valahol elveszett a srác bámulása és a korábbi akciómon való röhögés között. Hallgat. Elég mélyen. Magamra hagy, hogy talán egyedül is képes vagyok megoldani a helyzetet. Ami azt illeti elég rosszul csinálom. Kétségbeesve nézem a magas srácot, aztán meg lenézek a ruhájára, az arcomon bocsánatkérő torz ábrázattal, aztán valamiért a cipőjét vizslatom, végül a kis kitérőt követően nézek vissza rá. Beszívom a levegőt, még a vállaim is megemelkednek, ami vicces látvány lehet, majd le is ejtem ahogyan kifújom a levegőt. Nyugalomra intem magam, és talán kezdek egy kicsit oldódni is. Elvégre ezek csak sütemények voltak, és a srác sem akar elvenen megnyúzni, feltéve ha végre abbahagyom, hogy összetapenolom, meg a krémet kenem még jobban szét a ruhájában.
-A….táskámban van egy felső. Vész esetére nekem, de azt hiszem a babakék nem éppen a te stílusod lehet, és hát méretben is akadhatnak némi problémák. Szóval valahogyan szeretném jóvá tenni. Hé! Sütiért jöttél.Engedd, hogy kifizessem amit vásárolni szerettél volna, és remélem, hogy nem tömegközlekedsz. Mondanám, hogy elviszlek de momentán sem jogosítványom, sem kocsim.
~Khm...na ezért viszem a balhét.~
Perszehogy viszed. Ha nem koksz részegen hiszed magad Fittipaldinak, akkor valószínű nem lenne egy totálkáros kocsink, amit nem mellesleg apa vett a huszonkettedik szülinapomra, és a jogsim is ugrott egy időre amit szintén ő fizetett. Szóval jobb lesz ha most tényleg hallgatsz, Dana.
Viszont a pólónak azért mégis hasznát vehetjük, úgyhogy előcibálom a táskámból az emlegetett darabot és átnyújtom a fiúnak, hogy a kezeit meg tudja törölgetni.
- Amúgy Tallulah vagyok. És egyetemre járok, ha nem éppen sütivel borítok be idegeneket.- nevettem el magam kicsit talán szégyenlősebben, és lehajtottam a fejem, majd újra visszasandítottam a magas srácra.
- Tényleg bocs.Én...nem...nem szoktam normális esetben ennyire kétbalkezes lenni.
~Nem e?~
Fogd be, Dana! Ezt most én csinálom végig!
Talán a helyzet meg is oldódott volna, talán sikerült volna konszolidálni úgy a helyzetet, hogy amikor elválunk még talán mosolyogva is tesszük. Én kitalálom, hogy mit vigyek anyának a roládok helyett, kifizetem a pasi süteményét is és mindketten megyünk a magunk dolgára….amikor olyasmi történik ami a mai napomhoz igazán nem hiányzott. A semmiből jelenik meg egy hirtelen szőke, nyúlánk, kicsit talán lestrapált pasi. Nem nézem többnek harmincnál, de az biztos, hogy nem egyetemista. Ragyogó kék szemek, világítóan fehér mosoly és olyan magabiztos kisugárzás, hogy azt sem tudom hirtelen hova nézzek. Engem néz, majd ahogyan közelebb ér szinte magától értetődő egyszerűséggel kapja körül a derekam és von közelebb. Arra marad csak időm, hogy védekezésül magam elé tegyem a még mindig maszatos, éppen csak megtörölgetett kezeimet és megtámaszkodjak a mellkasán, mielőtt nagy hirtelen meg is csókol.KI EZ A PASI? Ez jár a fejemben, mire az első megszólítás után világossá válik.
- Dana ! Kisvirágszálam! Hát ha most nem látlak meg véletlenül, akkor mikor hívtál volna fel? Megígérted, hogy felhívsz, de várhatom én. Egy hete nem láttalak, most meg itt?
Csak nagyokat pislogok az idegenre és a fejem rázom.
-Összekever valakivel….én nem Dana vagyok. És ha nem jelent gondot esetleg elengedne?
Istenem Dana, már megint mit műveltél? Ki ez a fickó?
~Jah, hogy most már nem kell befognom? Ő itt Stuart. Rém édes. Festő a lelkem, vagy valami olyasminek képzeli magát. Modellt szoktam állni neki. Aktokhoz.~
HOGYMI?!?
Még mindig nem enged el, és úgy mustrál végig, mintha a következő pillanatban már rángatni is akarna magával a jóég tudja hova. Segélykérően nézek szét és a tekintetem találkozik a srácéval, akinek a pulóverén az én gesztenyés remekművem virít.
-Dehogynem vagy te Dana. Ezt a testet és arcot ezer közül is felismerem.Szóval? Ráérsz most?
Istenem, Dana mibe kevertél!

☾

Szomorúnak, nevetségesnek, vagy sajnálatraméltónak számít az a pont, amikor az ember eléri a szintet, mikor kurvára nem érdekli mások véleménye? Mondhatnám azt, hogy egy nemtörődöm, mocskos természettel megáldott kis senkiházi vagyok, aki túl nagy egóval megáldva éli a maga sanyarú kis életét, de ez nem igaz. Egyszerűen jobb szeretek nem mások negativitásából vagy éppen számomra értékelhetetlen lényéből és véleményéből táplálkozni. De különben is, mi vagyok én? Energiavámpír? Egyszerűen szeretek tapasztalni… kipróbálni, „felpróbálni”, összehasonlítani. És ez nem csak kifejezett tárgyakra, ruhadarabokra, ételekre és italokra, de ugyan így az emberekre is igaz. Barátokra, haverokra, nőkre és egyéb ismerősökre, rokonokra. Szokták mondani, hogy hibáiból tanul az embert, én pedig ilyen módon szeretek hibát hibára halmozni, hogy aztán minél többet tanulhassak a való világból. Abból, hogy hányféle embertípus lépezik, ha a személyiségükre gondolunk. Ki, hogyan birkózik meg a nehézségekkel, az elutasítással vagy éppen a lemondással… egyben minden bizonnyal biztos lehetek: senki sem szeret hoppon maradni, senki nem szereti, ha elhajítják, mint egy elnyűtt kabátot, amire már semmi szükség. Épp ezért is megértem Amanda felháborodását, fokozott hisztijét, amiben alapjáraton mindig is jó volt – már amennyire sikerült kiismernem csekély kis ismertségünk ideje alatt. De azt is hozzá kell tenni, hogy ő volt az, aki túlságosan is beleélte magát abba, amit korábban ki se mondtam. Nem mondtam egy szóval se, hogy hosszú távon tervezek vele, hogy majd pont vele szeretnék belemenni egy komolyabb kapcsolatba. Előbb szúrnám tökön magam, mint, hogy egy magafajta mellett horgonyozzak le. És azt hiszem, hogy többek az úgynevezett baráti körömből is, hamarabb lógatnának fel valahova a tökeimnél fogva.
Ezért se érzek egy szemernyi bűntudatot se a cukrászdába menet. Én mindent megadtam neki, amit tudtam, amennyi tőlem telt. És még mielőtt teljes mértékben beleélte volna magát a saját agymenésébe, közöltem vele még ha szárazon is a szomorú tényeket. Bár a felháborodásából kiindulva ő már akkor elhitte a saját hülyeségét, azt, hogy több lehet közöttünk néhány együtt töltött éjszakánál, mikor először ránéztem abban a füstös ópiumbarlangban. Mi a baj a mai nőkkel? Vagy csak „ezzel a kategóriával” van baj? Komolyan nem értem.
És pont ennyire nincs se időm, se hangulatom foglalkozni az Amandát illető kérdésekkel a továbbiakban, annál is inkább köti le a figyelmemet az, hogy levadásszam a tejszínhab és krém masszájának elegyét a ruhámról. Fogalmam sincs, hogy miféle alapozásnak szánta ezt a lányka, de abban biztos vagyok, hogy ez egy ruhadarabon minden bizonnyal eredménytelenül fog szuperálni.
Kíváncsian, picit félrebillentett fejjel, szám szélén pimasz mosollyal, de annál is inkább kíváncsi tekintettel fürkészem az arcát, ahogy hol rám pillant, hol pedig a lábbelijét veszi alaposabban szemügyre. Nem tudnám eldönteni jelen állás szerint, hogy a zavara az erősebb vagy az, hogy szégyelli magát a történtekért? Bár annál is inkább tűnik úgy, hogy mérlegel valamit, mintha folyamatosan civódna.
- E felől semmi kétségem – ó, dehogynem! Pont úgy kapkod és magyaráz, amiről sokkal inkább süt egy gyakorlatlan, félénk kis szűzlány képe, mintsem egy olyané, akinek már ténylegesen van barátja.
- Persze, hogy baleset volt. Legközelebb majd elkiáltom magam, hogy érkezek, mielőtt megint a nyakamban landolna egy tálca sütemény. De azt azért meghagyhatjuk, hogy ez még a jobb forgatókönyv volt, ami a „belém eséseket” illeti – ezen a ponton pedig képtelen vagyok visszafogni egy szórakozott vigyort, melyhez nevetés formájában is társul némi hangeffekt. Az ezt követő hablatyolása a világ legabszurdabb egyvelege, amit eddig szerencsém volt hallani. Még a matek is érthetőbb volt számomra egész életemben, a filozófia hülyeségeiről nem is beszélve, mint az az összehordott butaság, amit most a szöszke elejt itt nekem.
- Alapjaiban véve nem lenne ellenemre a babakék. Tudod, a bugyirózsaszín is nagy divat a férfiak körében manapság, nem hinném, hogy kitűnnék a nagy tömegből… ellenben úgy, ha az úgy rácuppan a testemre, mintha csak frissen mosták volna túl nagy hőfokon. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mind ez a perverzióm egy női felsőre irányul. Köszönöm, kedves tőled, de inkább maradok a süteménymintás– és illatú ruhánál – ezen a ponton pedig képtelen vagyok legyűrni azt a széles mosolyt, ami ezen megjegyzésemet követően kerekedik az arcomon.
- Hé, tényleg nem történt semmi. Mondhatjuk úgyis, hogy nagyobb kárt szenvedtél, mint én. Ezt kihozza a mosógép, viszont neked nem maradt más, mint néhány szottyadt gesztenyés roládod, amit már csak azért se javasolnék megenni, mert hát…. – rángatom meg a pólómat – nem vagyok benne biztos, hogy nem került rá egy kis gépolaj.
Nem járok sehova mocskos ruhába, és nem is fürdök olajban, mikor csak kedvem szottyan hozzá, de néha-néha óhatatlanul is ráfröccsen egy kevés a ruhámra, mikor a kocsit bütykölöm. Most pedig tagadhatatlan, hogy nem vágtam magam királyi puccba csak azért, hogy tiszteletemet tegyem egy cukrászdában.
- Hagyd csak – tolom el finoman a kezét – nem fogom összepiszkolni a te ruhádat is – biccentek az egyik asztalon lévő szalvétatartó irányába. Azt hiszem ez pont elég is lesz, így ennek tudatában nyúlok néhány darabért, még mielőtt tiszta ragacs maradok a cukortól.
- Már épp megakartalak dicsérni a hobbidért. Nem csak mulatságos és jobb kedvre derítő elfoglaltság, de eddig idegen embereket is pikk-pakk megismerhetsz. Ahh, a végén még elhittem volna, hogy izgalmas vagy – szúrom oda szemtelenül, mindvégig megőrizve a szórakozottságomat – én pedig „Amúgy” Roderick, kedves Amúgy Tallulah.
Már épp legyintenék az újabb bocsánatkérését hallva, mikor el rikkancsnak is tökéletes, „jó élet, néztél már tükörbe, hogy nézel ki?” küllemű embergyerek úgy robog oda szerencsétlen lányhoz, mintha világi nagy haverok lennének. Már csak az a kérdés, hogy ki az a Dana és miért néz úgy szegény lány, mintha jelen állás szerint a saját maga nemével se kifejezetten lenne tisztában? Felvont szemöldökkel törölgetem le a maradék habot is a kezemről, egyszer még átfutom a ruhámat is, hogy aztán a legközelebbi kukához sétáljak, majd vissza a furcsa pároshoz.
- Ne is haragudj szőke fürtös „barátom”! Ha a kishölgy azt mondta, hogy nem Dana, akkor nem Dana…. másrészt azt kérte, hogy engedd el, szóval leszel oly’ kedves és meghagyod számára azt a néhány lépés távolságot, amit igényel? Szerintem te se vagy oda érte, hogy belemászok az aurádba – határozott léptekkel közelítem meg őt annyira, amit minden bizonnyal nem csak ő, de senki nem értékelne túlzottan. Normál esetben engem is a hideg ráz tőle – és nem, nem ér rá, mert velem van. De csak, hogy lásd, milyen jó fejek vagyunk, parancsolj. Ez egy kis kiengesztelés amiért nem tud több időt szánni most rád – nyomom a kezébe a korábban megnyomorodott gesztenyés süteményeket. Nem nyújtanak túl jó látványt, de ki tudja? Talán nincs tisztában azzal, hogy hogyan is néznek ki valójában és baromira nem azzal van elfoglalva, hogy a pólómon lévő maradványt elemezgesse, honnan is ered az.
- De…
- Jaj, nincs semmi de. Nagyon finom, tényleg… - negédes vigyorral biccentek a bejárati ajtó irányába jelezve, hogy ugyan ott távozhat ahonnan érkezett...

Roderick & Tallulah

Utálok hazudni. Az nem rám jellemző, sokkal inkább Danára. Neki könnyebben megy az ilyen, a szeme sem rebben, és már dől belőle a sületlenség, amit néha olyan hihetően előad, hogy még én is kételkedem az ellenkezőjében.Nem értem miért mondtam a srácnak, hogy van barátom, azt sem, hogy miért kellett ekkora feneket kerítenem az egésznek? Elvégre csak pár sütemény landolt rajta nem egy komplett élesített bombaszállítmány, de mégis. A nevetésére felkapom a fejem és csak figyelem, majd valahogyan sikeresen elmosolyodom én is. Általában az úgy szokott lenni, hogy ha az ember közelében valaki nevetni kezd, szinte óhatatlanul bevonz vele másokat is. Jó hát megtörtént, nincs ezen mit szépíteni, és az ami utána következik tőlem a nagyfokú zavaromnak köszönhető, meg annak, hogy fogalmam sincs ilyen helyzetben mégis mit kellene tennem.
~ Mondjuk nem kamuzni arról, hogy van faszid. A következő lépésnek meg elkérni a telefonszámát.~
Jesszus Dana! Nem fogom elkérni a telefonszámát!
~De miért? Nézz már rá! Komolyan nem hiszlek el, Tal! Semmi kezdeményező készség nem szorult beléd! Most mi van abban, hogy elkéred a számát? Legalább az instáját tudd meg, vagy a face profiljára keressünk rá!~
Dana! Fogd már be! Azért persze egy szó megüti a fülem, mert nem vagyok buta, kiszúrom az ilyesmit, és mielőtt észbe kapnék, már bukik is ki belőlem a kérdés.
- Legközelebb? - lehet csak tudat alatti hülyeség volt, és nem is tulajdonított neki nagyobb jelentőséget és nekem sem kellene. Megrázom a fejem és valami ésszerű magyarázat után kutatok, ami megintcsak nem létezik, úgyhogy újabb épületes katyvasz halmaz hagyja el a számat.
- Mármint legközelebb, persze. Mert gondolom te is megfordulsz néha ebben a cukrászdában. Amúgy ez a környéken a legjobb, és szerintem a legfrissebb sütik itt vannak. És mivel én is ide szoktam jönni néha, nem kellene megint így egymásba botlani, mármint nekem beléd, itt és...pfu….- beszívom a levegőt hörcsög mód fújódik fel a pofázmányom, aztán ki is engedem, lassan fújom ki, és picit bocsánakérő ábrázattal nézek rá.
- Szóval lehet még összefutunk itt néha, úgyhogy ja. Kiabálj!
~Szerintem egy kurva szót nem értett abból amit összezöldségeltél itt az előzőekben.~
Elhárítja a ruhafelajánlásomat, úgyhogy jobb híjján én gyűrögetem meg egy kicsit a cuccot, mert rajtam is maradt pár tejszínhab folt.
- Gépolaj?- billen a fejem oldalra kíváncsian.
- Mármint bocsi tényleg, és semmi előítélet vagy ilyesmi, de nem úgy nézel ki, mint akit nemrég szalasztottak az autószerelő műhelyből….úgy értem- néztem végig rajta, majd nyeltem egy nagyot és kerestem a megfelelő kifejezést, mielőtt újra komplett idiótát csinálok itt magamból.
~Úgy érted mindennek ellenére baromi jól néz ki!~
- Úgy értem hamarabb gondolnálak más területen melózónak vagy nem tudom. Tanulsz te is?- érdeklődtem, ami tőlem elég nagy haladás, mert általában ha pasikkal kell beszélgetnem megkukkulok, lefagyok, és nem nagyon tudom mit kellene vagy szabad mondani. Ezért lesznek ilyen értelmetlen szövegeim mint amit a jó előbb is sikeresen előadtam itt.
~Nem tudom feltűnt e de nem talál izgalmasnak. Nem csodálom. A szottyad, összetört süteményeidben több élet van mint benned. Kíváncsi vagyok mivel fogsz előjönni? Hogy jajj az anyukámnak akartam csak vinni, aki amúgy szarik arra mi van velem, ha éppen benyomva nyúlik el a kanapén, és jó esetben nem fogja huszonnégy órán belül úgyis kihányni. Az egészet.~
Nem veszek tudomást Dana sápítozásáról. Roderick. Hogy kell becézni a Rodericket?
~Mondjuk Rod….vaaaaagy Rod...esetleg Rod?~
Danát elhallgattatom, ahogyan az előbb is, nem akarom, hogy itt zümmögjön a fülemben. Nem akarom hallani, hogy folyamatosan csak azt látja bennem mennyire béna vagyok, mennyire képtelen arra, hogy bárkivel normális beszélgetést kezdeményezzek. Most csak azért esik ez nehezemre, mert nem egy szimpla találkozásról beszélünk, hanem egy roppant kellemetlen incidensről, amin lassan úrrá leszünk, és már mindketten csak nevetünk rajta. A bemutatkozáson is túl vagyunk, talán megkérdezhetném tőle hol dolgozik, vagy merre lakik….feltéve ha akar velem egyáltalán beszélgetni.Talán a barátnője kint várja a kocsiban….lehet neki akart venni sütit. Minden lány édesszájú. Legalábbis én ezt gondolom. Én is az vagyok elvégre.Mondjuk nem értem minek kattog ezen az agyam? Tényleg miért?
Lassan a srácra mosolygom, miközben a sütis ruhadarabot amiben végül én törölgettem meg  a kezeimet a táskámba gyűrögetem vissza. Van ott már minden. Pár gyógyszer anyának, valami leszoktatók, amiket egy dílertől vásároltam. Aztán pár jegyzet másolata, hogy a nehézszerkezettan vizsgám végre ötödik nekifutásra meglegyen. Egy kabala nyúl. Ilyen picike, mint egy kulcstartó. Még első éves koromban találtam a gólyatáborban egy bokor alatt. Gazdátlanul és piszkosan hevert ott, én meg valamiért komoly és nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, azóta ő az egyetemi kabalám. Nem mindig hoz szerencsét, sőt többször nem mint igen, de már nem fogok tőle megválni. Van még egy palack ásványvíz, az szinte mindig és egy kék-piros selyemkendő. Na ezt fogalmam sincs miért tettem be. Lehet Dana volt. Kikészít amikor olyan cuccokat csempész a táskámba, amikről aztán nem tudom miért lehet ott.
Szóval éppen kérdezném a magas srácot, hogy mégis esetleg mivel kárpótolhatom az iménti incidensért, amikor a semmiből érkezik az a bizonyos szőke pasas.Én nem tudom ki ő, de Dana nagyon is. És hallom a megnyilvánulásán, hogy most baromira élvezi, hogy ilyen szituációba keveredtem. Nem az első eset, hogy ilyen vagy olyan pasijaiba akadok, akik előszeretettel döntenek le a lábamról, csókolják még a szuszt is ki belőlem és én nem tudom kicsodák. Elég para a dolog, és aki még sosem élt át hasonlót, valószínű nem tudja miről beszélek.
Sosem éltem még kábítószerrel…
~Nana, soha ne mondd, hogy soha….~
...ÉN sosem éltem még semmi tudatmódosító szerrel, de szerintem egy nagyon durva és minden szempontból szürreális trip lehet ilyen, mint ami a mostani szituációban is zajlik. Ő jól ismer engem. A testem, a hangom, a nevem...ami nem az enyém, de ebbe most nem akarok belemenni.Ellenben nekem halvány lila dunsztom nincs ki lehet. Mi a pokol történhetett még ott azon kívül, hogy Dana modellt állt aktokhoz?
~Hát párszor lefeküdtem vele, de tényleg csak azért mert már untam az ücsörgést. Semmi extra, komolyan.~
Semmi extra? Csak lefeküdtél vele párszor? Dana, istenem, komolyan nem hiszem el! És mindig nekem jutnak a kínos jelenetek, a bocsánatkérések, meg az elbocsátó nem túl szép szöveg, amikor megpróbálom elmagyarázni a lehetetlent: nem én vagyok én. Illetve nem úgy ahogyan gondolják. Mivel túl bonyolult lenne ezt az egészet komolyabban kimagyarázni, inkább jön a tagadás. Nem Dana vagyok. Mert amúgy tényleg nem. Persze nem hisz nekem. Naná! Ha már megfeketette Danát párszor, akkor tényleg teljesen hiteltelen amit mondok. Éppen ezért hívok segítséget, hátha ketten sikeresebben lerázzuk a pasast.De Rod nem jön. Illetve még nem. Először azt hiszem, mikor  a kukához sétál, hogy cserben hagy.Kétségbeesetten kérlelem a tekintetemmel, hogy tényleg bármit, csak segítsen már megszabadulni a semmiből érkezett szöszitől...de aztán odasétál, és mikor megszólítja a tagot amaz meg kihúzza magát mintha fölé akarna magasodni. A látvány nagyjából olyan, mintha a nagyra nőtt szöcske nézne farkasszemet a jóval erősebb és masszívabb izomzatú kaffer bivallyal. Bátor szöcske annyi szent, mert a hosszú karjait megemeli, először azt hiszem meg akarja ütni Rodericket, de annyira azért úgy tűnik nem bátor. Meg a keze a munkaeszköze minden bizonnyal vigyázni akar rá. Lemondóan néz végi rajta, meg rajtam is, kézfejét csuklóból mozgatva mutogat Rod felé.
- Komolyan Dana, ez jön be? Ez az izomagy?- bólintok….most mit csináljak?Ajkaimat vékonnyá préselem, de legalább már nem mászik bele a képembe. Felocsúdni azonban nem marad ideje, meg túlságosan tovább fancsalkodni felettünk sem, mert Rod a kezébe nyomja a sütményt, amivel alaposan kiakasztja a pasit. Én meg egyszerűen nem tudom megállni, és még mindig összeszorított ajkakkal elfordulva majdhogynem kibukik belőlem a nevetés.
- Van rajta egy kis gépolaj is….-jegyzem meg kicsit halkabban, inkább csak magamnak, mert nem akarom, hogy visszaforduljon és megint elkezdjen nekem danázni, mert sikítani fogok.
~Amúgy….~
Nincs amúgy! Te most rohadtul befogod s meg sem szólalsz addig amíg én nem kérem!
Nem fogja betartani, ez fix, viszont én hálásan nézek a srácra.
- Kösz. Komolyan. Mármint én tényleg nem tudom ki volt ez, és nem vagyok Dana. A nevem Tallulah. Tudod mint Demi Moore lánya, csak én nem vagyok annyira híres….az anyám imádja az efféle filmes hülyeségeket.- most egyelőre nem megyek bele a családi kapcsolatrendszerünk még csak egyszerű elemzésébe sem. Nem tudom hogyan mondhatnám azt cizelláltan, hogy az anyám egy horrorfilm színésznő nem mellesleg leszoktatás alatt álló drogos, kemény alkoholista, az apám meg pornófilmeket rendez, kőgazdag és egy velem egy idős felesége van….abba meg már végképp nem megyek bele, hogy Dana…..szóval ő is én vagyok, de mégsem.Lehet nem is érdekelné….
-Remélem, hogy nem a barátnődnek szántad a sütit, de ha mégis akkor tényleg...szóval tényleg válasszunk valamit, amit szeret, és én kifizetem. Jóvá akarom tenni, és megköszönni, hogy nem hagytál itt annak ellenére, hogy már így is kissé komplikáltan hülyén viselkedtem.
Dana nem szólal meg de hallom, hogy röhög. Rajtam. Ahogyan szenvedek itt.

☾

Azt hiszem, hogy egy valamit biztosan felírhatok a nevem mellé… zseniális, mégis ijesztő, hogy a legfőbb képességeim egyikének azt tudhatom be, hogy mágnesként vonzom magamhoz a furcsábbnál furcsább csodabogarakat. Mert ugyebár az se nevezhető éppen egyszerűnek, vagy éppen hétköznapinak és megszokottnak, amit a jelenlegi beszélgető – vagy éppen ide-oda hablatyoló – partnerem elszaval nekem. És akkor nekem most ebből értenem kellene bármit is, igaz? Áh, tudom! Mint amikor annak idején történelem dolgozatnál közölte velünk a tanár, hogy olvassunk a sorok között… sajnálom, akkor is béna voltam.
Így nem marad más néhány pillanat erejéig, mint idült vigyorral végighallgatni a nagy monológjait. Jó ideig nem is nyitom szóra a számat, úgy hiszem teljesen felesleges, hiszen tökéletesen elüti az időt azzal, hogy a saját maga kálváriájából kikeveredjen. Elképedő tekintettel végül csak sikerül el is nevetnem magam az eddigi némasági fogadalomra hajazó „csak és kizárólag mosolyoghatsz, avagy a vigyorgás is megengedett” magánszámomat követően.
- Nem vagyok autószerelő, csak bütykölgetek egy négykerekűt otthon. Tudod ez egyfajta hobbi nekem… lehet nem vagyok benne olyan jó, mint te a sütiborogatásban, de azért elég jól megállom a helyem. Csak míg neked, bocsánat jelen esetben nekem tejszínhab jut, igen, elkerülhetetlen, hogy néha-néha olajfoltosan vetemedek arra a fantasztikus felfedezésre, hogy van cukrászda az otthonom közelében – azt hiszem sikerült rám akasztania a saját értelmetlenségeinek összehadoválását, így a saját mondataim végére érve már-már ráncolva a homlokomat meredek magam elé, kis híján feltéve a kérdést: mit is beszélek?
- Tanulok igen – menti ki ő maga a pillanatnyi zavarból a hátsómat. Nekem eszembe nem jutott volna ezt hozzátenni magamtól – mondjuk azt hiszem, hogy egy ilyen bemutatkozást követően mint a „nem vagyok autószerelő!” minden faszi rávágta volna, hogy tanul. Már amennyiben az aktuális hölgy inkább részesíti előnyben ezt, mint a kétkezi munkás szakik szerepkörét – pimaszkodok. Naná, hát miért is ne tenném?! Nem én lennék, amennyiben nem a sejtelmes, nőbolondító énemet próbálnám bevetni egy váratlan találkozás esetében, mikor is sikerül végre valahára felmérnem a helyzetünket. Mert való igaz, szemrevaló lányról van szó, bár tagadhatatlan, hogy jelen állás szerint még szolidabb is vagyok a nagy átlagnál. Talán igaza van anyunak mikor azt mondja, hogy már képtelen arra, hogy nyomon kövesse, kit viszek haza? Túl sok lánynál játszom ezt el igaz? Ez gáz.
- Villogjak tovább azzal, hogy jogot tanulok? Vagy érdekesebb a sport ösztöndíj és baseball csapat első számú játékosa? – ugráltatom meg a szemöldökömet, néhány másodpercig tartva vele a szemkontaktust – jól van ez így nem megy – nevetem el magam ahogy megtörik a jég. Úgy néz ki, hogy elérkezett az a pillanat is, mikor képtelen vagyok hitelesen előadni a nagy macsót. Lelepleződtem azzal, hogy valójában kenyérre kenhető cukrozott vaj vagyok, aki aztán csúnyán pofára esik, mikor tudatosul benne, hogy nem is olyan izgalmas, mint amilyennek tartja magát. Mert hát az imént kimondtam nem igaz? Autót bütykölök, unalmas jogot tanulok tehát kijelenthető, hogy a szépfiú külső amit annyian rám aggattak már, valójában nem kevés értelmet rejt. Akkor hova a titokzatosság és sejtelmesség, amit eddig elő tudtam adni mindenkinek? Nem vagyok én üres szépfiú, gyerekek! Már csak az a kérdés, hogy erről miért is kezdtem el magam győzködni? Tiszta hülye vagyok.
És ha még nem lett volna elég ciki az elmúlt néhány perc, kezdve azzal a pillanattal, hogy a nyakamba borult egy nagy tálca sütemény – és akkor még örülhetek, hogy nem valami zsíros, szaftos ragu – tetézve a helyzetet mindkettőnk töketlenkedésével… akkor most koronázzuk meg a pillanatot – a stílusosság kedvéért tegyük fel a cseresznyét a tejszínhabcsók tetejére – megjelenik a már-már hidrogénezett szőkének ható díszfasz is. Apám, mekkora pechesnek személynek kell lennie valakinek ahhoz, hogy egy ilyen élet által rendezett komédiába belekeveredjen? Hát akkorának, mint amekkora jómagam vagyok… Több száznyolcvan centinél és nyolcvan kilónál. A kedves kis rendező most jókat virulhat magában a jelenetünkön.
- Ha valaki izomagy, az már ciki, öcsikém vagy mi a baj? Legyen inkább az esete egy hozzád hasonló egy szál bél, depressziós, emókosmókus, akit hamarabb csapok a hónom alá egy kis lélekegyengetésre adva a fejemet a bánatos képe miatt, mint egy félrehajított kiskutyát? Szóval javaslom állítsd magad parkoló pályára, haver – ruházom át rá az agyonnyomorgatott süteményt, ami talán még most is ehető. Ehető hát, elvégre nem a földre esett de legfőképpen nem ezen jártam el az esőtáncot. A bánatos ábrázata akkor is a képén marad, mikor elballag a cukrászda előtt, noha meglehet, egyfajta sértettséget is sikerül felfedeznem a vonásain.
- Miféle szerencsecsomag vagy te, hogy így vonzod a „bajt” és a szöszihez hasonló mélabús Shar Pei képűeket? Várj, kitalálom! – emelem magunk közé a kezemet, mutatóujjammal mutatva a levegőbe – rossz csillagzat alatt születtél – mert az elmúltakat követően félek, hogy még erre is valami kacifántos választ adna, amiből egy árva szót se lennék képes felfogni vagy megérteni.
- Amúgy meg nem tartozol nekem elszámolással, hogy ki vagy, mi vagy, ki volt ez – biccentek a pultok felé jelezve a haladási szándékomat, ezzel valamelyest magam előtt terelve őt is – és nem, nem a barátnőmnek. Gondoltam, mint minden anya vágya, egy jól nevelt fiúgyerek meglepem őt egy jó adag süteménnyel. Már csak abban bízok, hogy én nem ilyen stílusosan fogom tálalni neki – mutatok végig magamon és a tejszínhab folton, ami kezd szépen lassan megszáradni a felsőmön
- Azt azért megjegyzem így mellékesen, hogy én miattam ment tönkre a te süteményed, ergo nekem kellene felajánlani, hogy veszek neked még egy adagot. Nem te tartozol nekem, mikor még nem is vettem semmit. Szóval – mutatok a süteményes pultra, ami előtt kíváncsi tekintettel vetem meg a lábaimat – mit kérsz? – vedd ezt meghívásnak… de ezt már nem teszem hozzá szóban, nem szeretném tetézni a zavarát.

Roderick & Tallulah

Van az a helyzet, amikor már azt hiszi az ember, hogy rosszabb nem is lehet, az élet meg röhög egy nagyot, és csak annyit mond: “Fogd meg a sörömet!” És persze egy olyan helyzet közepén találom most is magam, amit nem én idéztem elő. Pontosabban azt a részét, hogy telibeküldtem egy vadidegen srácot egy tálca süteménnyel, azt igen….de ami utána következik, arra én is csak sűrűn pislogok, és próbálom a lehető leggyorsabban megoldani. Mint az esetek többségében, amikor a Dana által felszedett srácok, nemes egyszerűséggel tolakodnak közel hozzám, fogdosnak össze, jogot formálva mindenre, amire én nem adtam engedélyt. Illetve nem ÉN adtam.
Alapvetően visszahúzódó alkat vagyok, társaságban sem szeretek a középpontban lenni, és leginkább elvegyülök a tömegben, apró picire összemenve bújok el amennyire csak lehetséges.Nehezen kezelem a kellemetlen helyzeteket, és még nehezebben azokat, ahol én vagyok a hibás, és fogalmam sincs hányszor, hányféleképpen kérjek bocsánatot, csakhogy engem sem furdaljon végül a lelkiismeret.Persze van az a szituáció, amikor egy ilyen alkalommal csak még inkább belezavarodom, és egyik hülyeséget beszélem a másik után. Mint most is. Persze nem állt szándékomban a srác önérzetébe belegyalogolni, és egyáltalán nem sértésnek szántam azt, hogy nem autószerelőnek nézem, de jobban átgondolva a szavaimat eléggé annak tűnhetett.A válaszát hallgatva azonban a csodálkozástól elkerekedett szemekkel figyelem, még az ajkaim is elnyílnak annyira próbálok rájönni, hogy most tréfál velem, vagy komolyan beszél?
~Szarkazmus kisvirágom, szarkazmusnak hívják. Amit te hírből is alig ismersz, mert mindent olyan nagyon komolyan veszel. Lazíts már, de tényleg! Figyelj!Nézd a jó oldalát! Már ha van annak jó oldala, hogy ráborítottad a fél cukrászdát.Nem küldött el a picsába az első másodpercek bármelyikében, és nézd már a szemeit….de tényleg Tallulah...nevetnek a szemei, hát vak vagy? Viccelődik veled, még akkor is ha kicsit sikerült átvennie az idióta kusza stílusodat. Olyan vagy néha mint a nemi betegség: az ember kicsit nem figyel oda, és már meg is kapta.~
Próbálom menteni a helyzetet, amivel azt hiszem még inkább vágom magam alatt a fát. Valami magyarázkodásfélét nyöszörgök, kicsit el is fancsalodva mintegy bocsánatkérően biccentve oldalra a fejem.
- Én nem úgy…- valóban nem úgy gondoltam, és amikor folytatja azzal, hogy mit is tanul, vagy éppen mivel foglalkozik még a szemeibe nézve igyekszem kitalálni, hogy most megint viccelődik velem, vagy éppen azt próbálja ebben a stílusban a tudomásomra hozni, hogy nem egy olyan srác, aki az előadások után a lábát lógatja otthon. Nem is gondoltam ezt róla. Tulajdonképpen nem gondoltam róla még igazából semmit, azon kívül, hogy szépek a szemei, és a mosolya.
~Áhá! Helyben vagyunk, végre, hogy beismered!~
Az, hogy beismerek valamit, ami elég nyilvánvaló, még nem jelenti azt, hogy megkérem, hogy firkálja már fel a telefonszámát a csípőmre. Az te vagy Dana!
~Én ezt tenném!~
Tudom.
Rod elneveti magát, amitől ösztönösen én is vele nevetek, bár nem értem, hogy mire mondja, hogy nem megy. Én tettem valamit megint? Meg sem szólaltam.
-Mámint hogy értve nem megy? Micsoda?Mit követtem el megint?- kérdezem egy kicsit elhalkulva, fürkészve az arcát, hátha le tudok róla olvasni valamit. Ez a srác nekem rejtély.
~Dehogy rejtély! Egyszerű mint a matek házi.Csak éppen még mindig túl gyakorlatlan vagy abban, hogy olvass a jelekből.~
Talán igaz, talán így van, nem tudom. Tény, hogy Danának hamarabb összejön bármi mint nekem, már csak azért is mert sosem kezdeményezek. Ahogyan most sem.De ha még eszembe is jutna, akkor is keresztülhúzza a számításaimat az érkező szőke. Nem nagyon tudok vele mit kezdeni, és őszintén szólva mihamarabb szabadulnék is tőle, amiben Rod a segítségemre siet….hálás vagyok érte, de tényleg. És lehet nem kellene magyarázkodni az egész miatt, én mégis megteszem. Zavarodottan, kicsit talán sután, de mégis megpróbálom elmagyarázni, hogy az egész egy félreértés volt, noha én magam nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a szőke srác nem tévedett. Csak éppen nem hiszem, hogy jelen helyzetben ezt képes lennék úgy elmagyarázni, hogy mások is értsék. Néha még én magam sem vagyok azzal tisztában, hogy hol kezdődik Dana és hol érnek véget az én határaim. Mintha időnként összemosódnánk, mintha időnként tökéletesen benne lennék abban a helyzetben amiben ő van, csak éppen tehetetlenül szemlélem.Nem tudom az embereknek világosan elmondani mi zajlik le bennem gyakorlatilag gyerekkorom óta, és nem hogy segítséget nem kapok, hanem még hátráltat is némely helyzet: anya életmódja, vagy éppen apámé, aki azt hiszem nem nagyon akar felnőni, és valamiféle Hugh Heffnernek képzeli magát, csak jóval kisebb kiadásban.Néha úgy érzem ebben az egészben én vagyok egyedül felnőtt. Talán ezért is lettem ilyen: túl gyorsan kellett felnőtté válnom. Kimaradtak a kamaszos bugyutaságok, amiért Dana időnként elég masszívan és erőteljesen kárpótolni próbál, ezzel persze még jobban megnehezíti a dolgomat. Senki nem tud róla, és én nem is akarok senkinek sem beszélni erről.
Szóra nyitom az ajkaim, amikor azt kérdezi mégis milyen ember vagyok én, hogy így bevonzom a hülyéket, de végül ő maga válaszolja meg. Tulajdonképpen a legpontosabban fogalmazva. Rossz csillagzat alatt születtem...pontosabban a legrosszabb csillagzat alatt.
- Hát egy igazi, hamisítatlan vegasi gyerek vagyok, aki egy átmulatott éjszaka egyedménye. Meg is látszik rajtam, azt hiszem.- vonom meg a vállaim, és bár komolyan is hathatnának a szavaim, és valóban csak egy minimális keserédesség keveredik bele, ettől függetlenül mosolyogni próbálok. Hihetően. Remélem.
- Ó, nincs barátnőd?- szalad ki a számon a kérdés valahol a mondandója elején, és úgy csukom össze az ajkaimat riadtan pislogva. Mintha nem is én kérdeztem volna, hanem Dana erőteljes késztetésére kimondtam volna.
~Hehe~
Ne kuncogj, ne csináld ezt! Nem lehet valakitől csak így megkérdezni, és különben is, lerendezzük ezt az egészet és már itt sem vagyunk.Nem fogom elkérni a számát, nem fogunk rákeresni egyik közösségi oldalon sem és nem….nem akarom azt sem tudni hol tanul.
~Mitől félsz ennyire?~
Nem félek semmitől, csak egyszerűen nem akarom.
~De félsz! Komolyan, engem akarsz becsapni? Félsz mert….~
Csendre intem Danát, és igyekszem kizárni őt a gondolataimból. Már csak az értelmetlen duruzsolása jut el hozzám. Hallom, hogy még mindig mondja, de már nem érdekel mit.Pedig jó lenne ha érdekelne, mert ha berág, akkor elég komoly durvulásra képes.
- Anyukádnak vitted volna? Ez egy érdekes véletlen, mert én is.Mármint én az én anyukámnak.- nevetem el magam enyhén lehajtva a fejemet, majd felsandítok rá, miközben már terel is a pult felé. A magasságbeli különbség miatt, meg amúgy is haladok előtte engedelmesen, és megállva az üvegezett pult előtt nézem végig a kínálatot, aztán innen oldalról pislogok rá a szemkontaktust hozzám képest sokáig tartva, majd elmosolyodom.
- Tudod mit? Válassz nekem valamit te! Nincs semmiféle allergiám, szóval akármi jöhet.Azt mondják, hogy a jogászoknak jónak kell lennie emberismeretből, elvégre a tárgyalóteremben szükséges ismerni az ellenfelet főleg. Szóval mit nézel ki belőlem Roderick ügyvéd úr?- veszek fel egy kissé pimaszabb hangnemet és újra végignézek a kínálaton, majd megint őt figyelem.
~Nézzenek oda! Végre egy kicsit engedni mert a fagyosságból Liza a mélygarázsból.~
Elza a Jégvarázsból.És jó lenne ha leállnál és meghagynád, hogy én kezeljem ezt a helyzetet. Szállj ki a fejemből, maradj csendben!
- Fenn vagy facen vagy twitteren?- megint egy kérdés, ami után meglepetten csukom be a számat, és rázom meg a fejemet.Hát nem hiszem el, komolyan. Megmondtam világosan, hogy befejeztük. Nem szedjük fel a srácot, Dana. Hát hiába magyarázom neked?
~Lehet, hogy te nem.~
És te sem.
A kommunikáció itt megszakad, mert az előbbi szőke vágódik be a cukrászdába, és mint aki nem értett az előbbi szép szóból, ezúttal sütemény nélkül rongyol át hozzám egészen a pultig, majd vékony mutatóujjával Rod felé bök.
- Neked most nem osztok lapot Hulk, szóval befogod!- egyenesen felém fordul, és már kezdem magam kínosan érezni, attól félek megint lerohan vagy ilyesmi, de végül egészen más történik, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, mert sosem tapasztaltam hasonlót sem.Csak állok dermedten.
- Dana Henessy a neved, és rúdtáncos vagy a Cha-cha Girl-ben Bronx-ban. Nem egyszer láttalak. Ott szedtelek fel. Odavagy a tequiláért és a narancs vodkáért. Imádod a sajtos chipset ketchup-al és a kedvenc filmed a Szenvedélyek viharában. Utálod a komolyzenét, és imádod a techno-t.Szóval ha végre hajlandó vagy visszajönni hozzám, tudod a számomat, hívj fel!- pontosan azzal a lendülettel, amivel érkezett kiviharzik és a mellettem álló csaj csak annyit jegyez meg a mobilját  a kezében tartva, hogy “Wáó”. Csak abban bízom, hogy nem vette fel a jelenlenetet és nem velünk lesz tele holnap a közösségi média.
~Ugye milyen romantikus?Imádom!~
Nem Dana, nem romantikus, hanem rohadtul ijesztő.Csak állok, és magam elé bámulok, majd zavarodottan pillantok fel Roderick-re, megvonva a vállamat, mintegy jelezve, hogy fogalmam sincs nekem sem mi volt ez. Hatalmasat sóhajtok, majd a farzsebembe csúsztatom a két mancsomat, és zavaromban hintázni kezdek a sarkamon előre hátra.
- Szóval….hol is tartottunk?- próbálok kicsit kedélyes lenni, de azért még mindig az előbbi hatása alatt állok.
Dana, rohadt gyorsan ott kell hagynod a Cha Cha Girl-t, amúgy sem kéne oda járni. Utálom.
~Dehogy hagyom, hülye vagy?~
Az, hülye.

☾