Azzal, hogy Pierre hozzánk költözött, mondhatjuk, hogy fenekestül felforgatta az életünket. Vacsorát főz mire mindenki hazaér, közös programokat talál ki, olyanokat, mint például családi filmnézés a nappaliban, séta a Central Parkban egy laktató piknikkel egybekötve. A húgomnak új zongora darabokat tanít, apát múltkor meglepte valami, a nevéből ítélve rohadt drága szivarral, amit együtt pöfékeltek el, anyának pedig lépten-nyomon dicséri hol a haját, hol a ruháját, hol pedig a főztjét. Úgy viselkedünk, mint egy nagy, harmonikus, boldog család, pedig azt se tudnám megmondani, hogy mikor ebédeltünk utoljára együtt, vagy hogy mikor nevetett utoljára anya apa valamelyik elcsépelt faviccén. Az egész bizarr, idegen. Bár lehet csak azért gondolom így, mert már hozzászoktam, hogy minden szar körülöttem, körülöttünk. Mindenesetre ma úgy döntöttem, hogy a múltkori csúfos kudarc után -amikor valaki randi drogot csempészett a piámba és kórházban kötöttem ki-, adok még egy esélyt Scarlettnek és az elit picsaként viselkedő barátnőinek, bár fogalmam sincs, hogy miféle indíttatásból ugrok fejest ismét a mélyvízbe. Egyszer már majdnem megfulladtam... Ha akkor nem hagynak ott, nem tudnak idegenek drogot keverni a poharamba. Nem kért bocsánatot. Egyszer sem. Tanulhattam volna a hibámból, mondhattam volna nemet a ma estére, de az az igazság, hogy mazochista alkat vagyok, szeretek egy ballépést háromszor, négyszer is elkövetni akár mire tanulok belőle. Vagy még akkor sem... -Kérlek ne hagyd megint őrizetlenül a poharad. Vagy vidd magaddal, vagy... -Igen, tudom! Vagy inkább igyam meg a maradékot... - Vágok anya szavába bosszankodó szemforgatások közben, majd az előszoba tükörben még utoljára ellenőrzöm a rúzsom, itt-ott kicsit megtapogatom ujjbegyemmel ajkaimat, s már kapok is a kilincs után, de anya újfent aggodalmas szentbeszédbe kezd. -Ha a lányok megint eltűnnének, és egyedül maradsz, inkább hívj fel, és majd érted megyek. - Már épp megnyugtatnám, hogy nem kell ennyire túlaggódnia a dolgot, legrosszabb esetben hívok egy taxit, ám ekkor Pierre -aki eddig csendben megbújt a nappali kanapéján, belefeledkezve valami tévéműsorba-, anya mellé lép, gondoskodóan ölelve át a vállát ami több, mint bizarr képet fest kettejükről. -Engem is hívhatsz, mára úgyse terveztem semmit. A rendelkezésedre állok. - Ajánlja fel a lehetőséget, már-már túlontúl, tenyérbemászóan kedvesen azzal a fura, a régi időket idéző intelligens, udvarias szavajárásával. Pedig már annyiszor mondtam neki, hogy New Yorkban erre nem vevők az emberek... Ezután megnyugtatom mind a kettőjüket, hogy megleszek -rossz pénz nem vész el-, és már fordulok is ki az ajtón. Még hallom, hogy anya utánam szól valamit, de a hátam mögött becsapódó ajtó félbeszakítja. A feljárónkon már indulásra készen vár a taxi, benne Scarlettel, és a két "öltöztetőnőjével". Veszek egy mély levegőt, majd felfestek az arcomra egy magabiztos mosolyt, mintha legalábbis nem remegne már most minden porcikám a puszta ténytől, hogy emberek közé kell mennem, végezetül bepréselem magam a hátsóülésre a két madame mellé. Scarlett az anyósülésen trónol. -Na hello csajsziii! - Úgy beszél, mintha a barátságunk ezer évre visszanyúló lenne. -Jól nézel ki! -Köszi, ti is. Olyanok vagytok, mint a... Spice Girls. Csak mínusz két fővel.- Az arcukra kiülő buta, értetlen kifejezést ellensúlyozván, mind a hárman erőltetetten, s nem kevésbé idegesítő fejhangon felnevetnek. Az út hátralévő részében cipőkről, táskákról, és olyan szexpózokról beszélünk -jobban mondva, ők beszélnek, én annak is örülök, ha egyáltalán témánál tudok maradni-, amikhez minimum cirkuszi akrobatának kéne lennem, hogy végre tudjam őket hajtani, de még úgyis fennállna a gerincsérülés veszélye... Az utat Scarlett fizeti. Már a bejárat előtt hallani lehet az odabent dübörgő basszust, amitől rögvest szorongani kezdek. Újra és újra felrémlenek a karácsony előtt történtek, a randi drog által kiváltott rémképek, hallucinációk, és ettől pánikhangulat lesz úrrá rajtam. A pulzusszámom megugrik, tenyereim izzadni kezdenek, légzésem felgyorsul. -Gyere Lory, emlékszel mennyit buliztunk erre a gimiben?! - Scarlett noszogatása húz vissza a sötét mélységből. A gimiben még minden más volt. Te nem kúrtál mindenkivel, aki kedvesen nézett rád, én pedig nem mutogattam magam a neten pénzért, önbizalomnövelés céljából. Mondanám, de nem teszem. Végülis, ez az este amolyan "Spice Girls reunion" nemde?! Már csak egy ember hiányzik az ötös fogathoz... Odabent a félhomály, a sötétség, melyben csupán a vadul villódzó fények, a vészkijáratot jelző táblák megvilágítása, és a bárpult fölött elhelyezkedő spot lámpák adnak némi támpontot, hogy pontosan ki, merre, hány méter. A bennem dúló feszültség, az érzés, hogy mindenki engem néz, rólam beszél és rajtam röhög, lassan oldódni kezd, és egy-két koktél után sikerül átadnom magam a zenének, ami valóban a gondtalan gimis éveimet idézi. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy itt vagyunk, de a lányok egymás után szívódtak fel, újfent bebizonyítva, hogy rossz emberek közt keresem az életre szóló barátságokat. Egészen kifulladva verekszem át magam a fülledt, táncoló, egymásba gabalyodó tömegen, egyenesen a bárpultig, ahol fáradtan dobom le magam az első bárszékre. -Egy rosét kérnék. - Szólok a pultosnak, s ameddig az italomra várok, ismét végig pásztázom a tömeget, abban reménykedve, hogy Scarlették még itt csörögnek valahol, csupán elvesztettük egymást a tömegben. Scarl helyett azonban valaki máson akad meg a tekintetem. Egy lányon, akit épp behálózni próbál a tőle legalább három fejjel nagyobb, kigyúrt gorilla. Valamit mintha megállás nélkül duruzsolna a fülébe. Csupán azért tartom szemmel a számomra ismeretlen párost, mert a lány nem tűnik valami lelkesnek, mindamellett, hogy látássérült. A fehérbot árulkodó. King-Kong pedig ezt ki is használja, ugyanis hamarosan egy átlátszó kis zacskót húz elő valahonnan bőrdzsekijének belső zsebéből, azt azonban már nem várom meg, hogy a lány italába öntse annak tartalmát. Gondolkodás nélkül arrébb ülök két székkel, hogy közvetlenül mellettük teremhessek, tenyeremmel letakarva a lány poharát még mielőtt az ismeretlen eredetű por belekerülhetne. -Már vagy órák óta kereslek! - Intézem szavaimat a lány felé, úgy beszélve, mintha ismernénk egymást. A srác nem tűnik túl lelkesnek a váratlan jelenlétemtől. Olyannyira nem, hogy egy "hülye kurva" jelző után kereket is old. -Bocsi, hogy belerondítottam ezekbe a meghitt pillanatokba, de valamit bele akart tenni a piádba. Ismered a tagot? - Állok elő a sokkoló igazsággal miután ketten maradunk. -Jól vagy, minden rendben? -
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens.
Lory & Rina
Anyu hangja zúg a fülemben, ahogy bátorít, hogy olyat tegyek, amit eddig nem tettem. Hihetetlen, hogy eltelt tizennyolc év nélkülük. Kifújom a bent tartott levegőt, ahogy a feszültség kiengedi szorítást, a könnyeim is kicsordulnak. Nem tudom mit szeretnék jobban. Újra velük lenni és elmondani minden harcot, amit megvívtam. Bár azt megteszem. Minden hétvégén kimegyek a sírjukhoz. Vagy épp újra látni. De felesleges, egyik sem fordul elő. Kizárt. Én ebbe beletörődtem. Épp letörlöm a könnyeket, mikor Britt berobban a szobába és Rusty-n átbukva szorít magához. Még ő is tudja milyen nap. Megingatom a fejem, hogy most nincs sok kedvem semmihez. De persze, ő most éli a tini korát, az ágy nyikorog, ahogy újra egyedül maradok benne. - Mondtam, hogy nincs kedvem.. - mormogom, de mielőtt bármit is tehetnék a fejemre dob egy ruhát, az anyagát illetően nem épp sok mindent hagy a fantáziára. Megrázom a fejem. Szinte hallom, ahogy forgatja a szemeit és sóhajtozik. Nem is értem miért nem dráma tagozatos lett. Tök jól megy neki. Bár az erőszak nem kenyere, mindig éreztem egy fajta nyomást, hogy próbáljak néha fiatalok közé kerülni. Hiszen nem gubózhatok be. Rusty a fejét a combomról felemeli és érzem, hogy ennek semmi jó vége nem lesz, így csak behessegetem inkább a kennelbe és egy búcsú puszi után elindulok vissza felé, hogy megpróbálkozzam még egyszer valami kibúvóval. De úgy tűnik, hogy a vak szomorú unokatesó szöveg megint csak nem jön be. Így megadva magam az energiájának átadtam neki a gyeplőt. Szerintem ezt szereti a legjobban és így hamar rá kellet jönnöm, hogy most már csak egy ital fog kelleni, hogy feloldódjon a gátlásom. Az út szokásosnál sokkalta csendesebb volt, Összeráncolom a homlokomat és már nyitnám a szám, ahogy megérintem a kezét, de a sofőrünk közli, hogy megérkeztük. Így hamar abba maradt a meg nem kezdett beszélgetésünk. A hangzavar egy vaknál kicsit durva érzés, ahogy a hangfalakból már szinte pulzálva simogatja a bőrömet a ritmus és persze az embereknek azonnal neki menni tökéletes volt. De legalább itt nem hallom, hogy „vak vagy?!” . Úgy szorítottam a lány kezét, mintha attól félnék, hogy belefulladnék a tömegbe. Viszont hamar túl verekedtük magunkat és a pultnál sikerül egy enyhe kieső helyet találni. Britt persze úgy pörög, mint egy búgócsiga. Két gintonik után már épp nem érdekelt, hogy mennyire dübörög a zene és csak próbáltam élvezni a körülöttem lévő energiákat. Egy ilyen hely, ahol zene olyan hangos volt, hogy a torkomba éreztem a szívdobogásomat, van valami rossz pulzálása. Nem tudom hova tenni, de persze érzem, hogy Britt már többet ivott és azonnal elő került belőle a táncos amazon, én pedig csak intettem neki, hogy menjen. Itt a szavaknak semmi értelme. Így is alig tudtam kigubózni, hogy mit akarhat mondani. Végül azért sikerült. A többségünk napszemüveget hord, hogy csillapítsa a villódzó fények miatt előforduló fejfájást. Bár dr. szerint ez egy jel, hogy az agyam még felfogja az illyes fajta ingereket. Talán ezért is jöttem el, hogy kipróbáljam mennyire bánt a villogások. Csak, hogy mire rá jöttem volna, vagy kitapasztalhattam volna, megéreztem, hogy a székem karfájába kapaszkodik. Az alkoholos szájszag azonnal körül ölelt és éreztem, hogy nem lesz egyszerű győzni egy ilyen ember előtt. Ugyan is, ahogy a kezemet a pultra tolom, megérzem a másik kezét. Teljesen elzárt a külvilágtól. Megremegett a mellkasom, nem akarok most semmi bajba kerülni. Sanszos, hogy most nincs itt egyik megmentőm sem, akik eddig felugrottak ilyen helyzetekbe. Britt persze valószínű, hogy lelépet, mert ő azért fél szemmel mindig szemmel tart. - Nem iszok semmit, köszönöm – bármennyire frusztráló a helyzet, a jól neveltetésem fölényesen kimagaslik, még ha a férfi tuskó módjára ér a hajamhoz és ezzel az undor már szalad is gondolataimban. - Csak menj már, vár a barátom – ilyenkor szoktam kijátszani, hogy van valakim és persze egy pillanat alatt elillannak a gondok. Még ha ez nem igaz. Valószínű, hogy újdonsült barátom is kiszimatolta, mert egy pillanatra sem tágít. Bár tanultam önvédelmet, nem hiszem, hogy sok esélyem lenne egy ilyen helyen. Mikor hirtelen valaki, akinek egy fokkal kellemesebb illata van hozzám ér. - Igyekeztem, csak feltartottak – próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, jelezve, hogy jó lenne egyedül maradni. Még ha a megmentőm egy nő. A hangja alapján. Jól esik, hogy bármerre megyek csak sikerül olyannal találkozni, akiben van egy kis jóság és segítőkészség. A férfi feszítő közelsége hirtelen megszűnik és még hallom a jelzőt, amit újdonsült ismerősömnek intéz. Azt hiszem. - Köszönöm – mosolyodom el, most már kissé nagyobb nyugalommal. Így hamar a tonikkal kísérem le azt az érzést, amit keltett. Undorító, hogy egyesek mennyire gerinctelenül próbálnak társaságot találni. Főleg, hogy kimondja, hogy valamit bele akart keverni az italomba felháborodok. - Tudom sajnálni, hogy szerinte csak így lehet nőt szerezni – úgy lököm el a poharat, mintha égetné a tenyerem és persze a pultos azonnal kicseréli az italt is. - Rina vagyok, nem lehetek elég hálás a segítségedért – nyújtom ki a kezem, mivel ebben az átkozott hangzavarban csak nagyjából tudom betájolni, hogy merre lehet. - Jól vagyok, nincs bajom. Te, hogy vagy? Elég csúnya jelzőt kaptál – igyekszem nem lefröcskölni vagy egyéb baleset áldozatává tenni. Pedig az én jelenlétemben előfordulhatnak. Így csak a hirtelen jött ijedségre kortyolok az italomba.
Megtehettem volna, hogy egyszerűen csak elfordulok, vagy odébb megyek, mintegy szemet hunyva a nyilvánvaló fölött, nem újkeletű dolog, hogy különböző szórakozóhelyeken fiatal, védtelen lányok italába drogot kevernek, hogy könnyebb legyen őket felszedni. Játszhatnám az érdektelent, de utána mégis hogyan számolnék el a lelkiismeretemmel?! Hogyan lennék képes nyugodtan bulizni, önfeledten táncolni tovább, miközben végig nézem ahogy a lányt félájult állapotban ismeretlen helyre cipeli ez a gorilla, másnap pedig viszont látnám a hírekben, ahogy eltűnt személyként a fényképét mutogatják, vagy ami rosszabb, a megcsonkított hullájának megtalálási helyét... Álltam már azon az oldalon ahol most ő is. És senki nem jött, hogy segítsen, senki nem volt ott, hogy megakadályozza a történteket. A mai napig elfog a szorongás, ha visszagondolok arra az estére. Már ami dereng belőle. Vannak pillanatok amik kiestek, de ha becsukom a szemem, tisztán látom magam előtt a GHB által kiváltott hallucinációkat, amik a mai napig kísértenek az álmaimban. Nem hagyhatom, hogy ő is átélje ezeket. Annyira elborul az agyam, hogy gondolkodás nélkül cselekszem amikor a kettősük mellé lépek, hogy letakarjam a lány poharát. Eszembe sem jut azon aggódni, hogy a fickó talán felismerhet a tévéből, cikkekből, és elkezd beszólogatni, esetleg nyilvánosan, ennyi ember előtt megszégyenít. Erősnek, legyőzhetetlennek érzem magam, mikor összenézünk. Végül feladja, s távolodó lépteit gondolatban hangos, diadalittas győzelmiinduló kíséri. -Nincs mit köszönnöd! - Jelentem ki miután felocsúdok. Ebben a pillanatban annyi érzelem, gondolat kavarog bennem, hogy csak nagyon nehezen találom a megfelelő szavakat, beletelik némi időbe, míg teljesen kitisztul az agyam, az adrenalin elcsitul bennem. -Ma már senkiben sem lehet megbízni, szóval mi nők, tartsunk össze. - Osztom meg vele a feminizmust támogató gondolataimat, amit kis idő múlva a kikért italaink követnek. A Rinának szánt poharat közelebb csúsztatom hozzá a pulton, ügyelve arra, hogy biztosan elérje, majd a sajátomat is kéz közelbe húzom, egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől. Tanultam a múltból... -Igazán nincs mit Rina! Örülök, hogy jókor voltam jó helyen. - Biztatóan rámosolygok, na nem mintha ez az ő társaságában számítana. Bár ez így azért eléggé destruktív gondolat a látássérültekre nézve. A felém nyújtott kéz látványa hamar eloszlatja a rózsaszín ködöt, melynek helyét sötét, mérgező gondolatok veszik át. Egyre csak arra gondolok, ha most megfogom a kezét, átragasztom rá a mélyben megbúvó, előtörni kívánkozó romlottságomat, hogy megtudja a titkomat, és majd ő is elítél, megszégyenít. -Lory vagyok. - Mutatkozom be jómagam is, nem viszem túlzásba, nem kockáztathatok, nem fedhetem fel már most teljes kilétemet. Miért is kellene?! Minden bizonnyal ezt az estét kivéve, soha többé nem találkozunk. A kézfogás gondolata továbbra is szorongással tölt el, helyette inkább tenyerébe simítom a poharát, majd sajátomat is megemelve, az övéhez koccintom azt. -Igyunk arra, hogy a nők legyőzhetetlenek! - Ezt olyan határozottan jelentem ki, hogy már-már el is hiszem. Illetve, biztos akadnak olyanok, akikre ez a jellemző, de én koránt sem ezt az oldalt erősítem. Gyenge vagyok. Egy gyenge, semmirekellő, hazug, átkozott fruska! -Mi? Ja, hogy az?! Semmiség, vágtak már durvább dolgokat is a fejemhez. - Legyintek könnyedén, ekkor a mixer megkocogtatja a pultot, mintegy figyelemfelhívásként, bár valami azt súgja, ez inkább Rinának szól. -Bocsi lányok! Csak szólni akarok, hogy a tag, aki az előbb be akarta drogozni a barátnődet, priuszos. A nevét nem tudom, de azt igen, hogy Hegyomlásnak szokták szólítani, amikor néha napján betéved ide. Ha bementek a rendőrségre, és adtok egy pontos személyleírást, biztos, hogy hozzáférhettek a priuszosok listájához. Ezt már biztos nem néznék el neki a zsaruk. A börtönből már tuti nem zaklatná többet a barátnődet, és más lányokat sem. - Igyekszik úgy, és olyan hangerőn beszélni, hogy azt biztosan, és jól értelmezhetően meghallhassa Rina is. Végül egy "sok sikert" kíséretében rám kacsint, és arrébb áll, hogy kiszolgálhassa a felgyülemlett, szomjazó tömeget. -Ha gondolod elkísérlek holnap a rendőrségre feljelentést tenni. Te elmondod mi történt pontosan, én pedig tudok adni nekik egy pontos személyleírást. - Mit művelsz?! Arról volt szó, hogy többé nem látjátok egymást. -Ha elfogadsz egy tanácsot... fél éve, karácsony előtt hasonló szituációba keveredtem, annyi különbséggel, hogy nekem belekerült a drog a poharamba és meg is ittam. Ha tudtam volna ki az, ha emlékeztem volna a történtekre, én biztos, hogy feljelentettem volna a rohadékot, hogy mással ne történhessen meg. - Ennyire őszintén, ennyire nyíltan még soha senkinek nem beszéltem erről. Legalábbis egy idegennek, akit alig öt perce ismerek, biztosan nem. De talán, ha többet beszélek róla, úgy könnyebb lesz magam mögött hagyni. Meglátjuk.
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens.
Lory & Rina
Igazából nem volt kedvem itt lenni. Mostanában kicsit felborult az életem és vágytam valami nyugisabb estére, mondjuk egy pohár bor és egy ízig-vérig romantikus könyv társaságára. Nem pedig egy hangos zenétől fűtött füstös helyre, ahol az emberek tolongnak, hogy agyon taposva egymást a zene ritmusára vonaglanak. Ilyenkor persze örülök, hogy nem látom, azt amit normál ember mindig lát. Enyhe mosoly bujkál a szám szélén, ahogy elképzelem, hogy ez a pasinak nem nevezhető egyént elképzelem rózsaszín tüll szoknyába és egy hatalmas unikornisos felsőbe. Bár kiutat nem sikerült még találnom, hogy ne kelljen továbbra is a süketelését hallgatnom, még is úgy éreztem, hogy nem ronthatom el Brittany nagy estéjét. Végre kikapcsolódhat. Nem lehet most az enyém a fő szerep. Túlságosan sokat volt az árnyékban. Ideje neki is csillogni. Mondjuk egyszerűbb lenne, ha nem egy vak lányt cipelne magával, hanem látó barátait, akik képesek szemmel is kommunikálni. Az én sötét szempáromban csak a még sötétebb mélységet lehet látni. Állítólag. Én nem tudhatom. Viszont a megmentőm szerintem nem is hord köpenyt, de úgy érzem, hogy túl sokszor keveredek bajba és az ismerőseim nagy része csak szánalomból jön oda. Még ők sem hiszik, hogy nyertesen kerültem volna ki a harcunkból. - Az hét szentség – értek egyet vele, hiszen tényleg ott tartunk, hogy az emberek egy része begubózik, a másik pedig azt hiszi, hogy mert nagyobb és erősebb, akkor övé a világ és azt tehetnek másokkal amit akarnak. Legyen az egy béna, vak, vagy süket. Hiszen ők nagy részében nem tudják megvédeni magukat. Ha csak nincs a közelben olyan, akiben még lángol az emberi mivolta és segítséget nyújtana másoknak. Nagyon kevés az ilyen ember. Sajnos. - Én is felettébb örvendek, hogy valaki még látásra is használja a szemeit – mosolyodom el, mert az emberek nagy része csak átnéz, akár egy ablakon bámulna. Nem akar belekeveredni egy éppen történő merényletbe. Hiszen nem az Ő bajuk. De, persze, ha ők lettek volna az én helyemben, már égne a kóceráj, hogy senki nem segített nekik és hagyták, hogy inzultálják őket. Ez az emberiség. Sajnálom őket. Hiszen mindenük meg van, még sem értékelik. - Lory, örvendek – mosolyodom el, és ekkor érzem meg a poharat a kezemben. Mindennek meg van a maga története, és az, hogy nem fogja meg a kezem elég sok mindent elárul. Bár megszoktam, hogy az emberek rettegnek attól, hogy ha hozzájuk ér egy vak ember, akkor biztosan elvesztik ők is a látásukat. Viccesnek tartom, hogy ilyenkor rettegnek. De egészen addig nem is gondolják, hogy megtörténhet, míg nem kerülnek olyan szituációba. Erre a gondolatokra persze igyekszem semmilyen mimikát összerittyenteni, pedig az mindig ment. Most viszont nem akarok. Hiszen nem ítélkezhetek olyan felett, aki képes volt bele állni egy férfiba, miattam. - Egészségünkre – emelem meg a poharat magam előtt. Nem hiszek ezekben a feminista dumákba, de természetesen nem fogom letörni a szarvait. Miért is kéne bizonygatni azt, amit minden nő eddig is tudott. Világ életünkben a mi kezünkben volt az élet. A férfiak már csak tudják. Jobban, mint bevallották. Hiszen mit ér a pénz, a hatalmas ház, ha nem teremtesz bele életet?! Minden üres lenne, ha mi nők nem mutatnánk meg a szeretet erejét. - Nekem akkor sem tetszik, hogy külső ide vagy oda, mindig ilyen jelzőkkel illetik a nőket. Bár fogalmam sincs, hogy nézel ki, akkor sem érdemelted meg. Még ha az azért is szólt, hogy keresztül húztad a számításait – amiért persze még mindig hatalmas hálát érzek. Azt hiszem soha többé nem dugtam volna ki az orrom a szobámból. Ha persze túléltem volna ezt a kis incidenst. Kocogtatásra úgy fordulok, hogy érezzék, hogy figyelek. Szavai eléggé meglepnek. Na, persze. Most már mindenki oly’ készséges. Bezzeg, mikor megpróbáltam elküldeni pont senki nem ért rá. Most meg hirtelen még becenevet is megkapom, hogy intézkedjek. Megrázom a fejem cinikus mosolyommal és legyintek. Felháborítónak tartom, hogy eddig meg sem mozdult, most, hogy Lory közbe lépett már a hegyeket is megmozgatnák. Csodás. - Köszönöm szépen Lory, de nem fog megtörténni. Ha ez az egész napvilágot látna sajnálatos módon a bőrömön sem érezném többet a nap sugarait – igyekszem egy elég vállalható választ adni. Azon kívül persze, hogy ténylegesen kiakadnának Susannaék. Azt a kellemetlen szócsatát biztos nem élnénk túl. Főleg, hogy Brittany itt sincs. Nem szeretném, ha az első szabad estéjét én rontanám el, a reggelét pedig az, hogy a szüleihez előbb csengetnek a rendőrök, mint ahogy mi haza érünk. - Nagyon sajnálom, ami veled történt. Így már értem, hogy miért jöttél ide. De hidd el, hogy nem keveredhetek még nagyobb zűrbe. Jobb lenne, ha ez kettőnk között maradna. Vagyis, hármunk – még sem felejthetem el a pultost, aki hirtelen angyalszárnyakat növesztet és így akar bevágódni Lorynál. Remélem, hogy egy fokkal jobb estét fog zárni, mint én. - Biztosan várnak már a barátaid, nem kell pesztrálnod. Ha megittam az italomat úgy is taxiba ülök – legyintek. Nincs kedvem továbbra is itt maradni, és Britt valószínű talált kikapcsolódást, így az én szerepem most már fölöslegessé vált. Arról nem beszélve, hogy nincs kedvem bedrogozva fetrengeni a sikátorba, míg valami Hegyomlásos fickó kiéli beteges vágyait. - Érezd jól magad, és vigyázz az italodra! Na meg persze Hegyomlásra. Valószínű nem fogja egykönnyen elfelejteni, hogy áthúztad a számításait – mosolyodom el, ahogy igyekszem felé fordulni. Meg már úgy is zakatol a fejem ettől a hangos zenétől. Hiszen az agyam minden ingert küld, azt nem is említve, hogy mindent hallani rosszabb. Olyan érzés, mintha mindenki két centire állna tőlem és hallom az italrendeléseket. Igyekszem csak Lory hangjára koncentrálni.
Egy röpke pillanat erejéig elmerengek rajta, hogy talán Ő lenne a tökéletes legjobb barátnő. Hiszen nem lát. Bár a hírekből hallhatta a tavalyi botrányt, de ha nem ismer fel, akkor még sokáig titkolhatom előle a teljes kilétemet. Mindössze csak oda kell figyelnem, hogy hogyan is forgatom azokat a bizonyos lapokat, igazán jó lenne, ha fortunának ebben a nyamvadt életben egyszer megesne rajtam a szíve, és végre az én malmomra kezdené hajtani a vizet. De mégis milyen barátság az, ami hazugságokra, titkokra épül? Előbb-utóbb úgyis megbukna valamin a dolog, nem? Ha mondjuk meglátnak minket együtt az utcán, és kezdetét veszi a szokásos lejárató kampányom... Akárhogy is nézem, az egyetlen járható út az őszinteség lenne, de az sokkal nehezebb, mint belebújni egy szerepbe, ami nem én vagyok, ami jobb, makulátlanabb, mint amit valójában nyújtani tudnék. Bár, ha azt vesszük, hogy nem egyedül érkezett -mert nem tudom elképzelni, hogy nincs vele senki-, akkor talán még így is messze én vagyok a főnyeremény, ha arra gondolok, hogy egy vak lányt a barátnője, vagy épp barátnői -ami rosszabb, talán pont a pasija-, egyedül hagyott egy forgalmas, veszélyekkel teli szórakozóhelyen. Magam is elmosolyodom a vicces, ugyanakkor valahol egy kicsit mégis szomorú szójátékán. -Na és hol van a teszemed? Mert -és ne haragudj meg érte-, de kétlem, hogy egyedül jöttél egy ilyen zsúfolt, zajos helyre. Ráadásul nem is tűnsz úgy, mint akit teljesen átjár a techno szelleme. - Lehetőségeimhez mérten a végét azért próbálom elviccelni, hogy kicsit elvehessek a dolog éléből, bár talán nem is olyan nagy baj, ha beszélünk róla. Manapság úgysem veszik sehol elég komolyan a nők ellen elkövetett erőszakot. Mióta kivívtuk a feminizmust, mindenki félvállról kezeli a nőket érintő morális kérdéseket. Ha megerőszakolnak, az csakis azért lehet, mert túlságosan is illegetted magad, vagy kirívóan öltözködtél. Sőt, az egészet csak kitaláltad, és valójában nem is úgy történt ahogy arra te emlékszel. Ha megvernek, bántalmaznak, az azért lehet, mert szándékosan magadra haragítottad a másik felet, hát edd meg, amit főztél. Valahol némi megkönnyebbüléssel tölt el, hogy elfogadja a felajánlott koccintásomat. Ennek köszönhetően mintha paranoiám is kissé alább hagyna, ami nem mellesleg megállás nélkül azzal traktál, hogy tűnjek el innen, mert bár eltelt már egy-két óra mióta megérkeztünk, és eddig még senki nem figyelt fel rám, ez bármikor a visszájára fordulhat. Abban az esetben minél hamarabb el kell hagynom a süllyedő hajót. A vízbefúlás az egyik leggyötrelmesebb halál... Alighogy koccannak a poharaink, és leöblítjük az izgalmakat az első kortyokkal, máris becsatlakozik köreinkbe a pultos, amitől liftezni kezd a gyomrom, a tenyereimen lassan kiüt az izzadtság, és egy pillanatra az egész világ megfordul velem. Már keresem a legrövidebb menekülési útvonalat, mikoris információk tömkelegét zúdítja a nyakunkba Rina zaklatójáról, ahelyett, hogy engem tüntetne fel rossz fényben... Nem meglepő hát, hogy hamar fordul a kocka, és ahelyett, hogy a felszívódáson törném a fejem, szinte azonnal felajánlkozom Rinának, amennyiben élne a feljelentés lehetőségével. Egészen fellelkesülök, a belsőhangom örömujjongásba kezd, hogy végre rátértem az úgynevezett helyes útra, hogy talán most végre van egy célom, nem csak otthon ülve belesüppedni az önsajnálatba, depresszióba. Amilyen nagy lánggal fellobbant a lelkesedésem, olyan gyorsan csitul is el Rina visszautasítását hallva. Értetlenkedve rázom a fejem, s ha az arckifejezésemből nem olvashat, a közénk telepedő, pillanatnyi, fagyos csend igen árulkodó lehet számára, hiszen nem teljesen értünk egyet az ügyben. Így már nem is tűnik olyan jó ötletnek, hogy ennyire könnyedén kitálaltam neki életem egyik legtraumatikusabb élményéről. Habár, ahelyett hogy úgy teszek, mintha meg se történt volna, lehet hogy inkább épp az ellenkezőjét kellene tennem. A lehető legtöbb emberhez -főleg fiatal lányokhoz-, el kellene, hogy jusson a történetem, amolyan intőjelként, hogy mással ne történhessen meg. -Nem értem. Örök szobafogságra lennél ítélve egy olyan dologért amiről nem tehetsz? - Értetlenkedve vonom fel szemöldökeimet, majd inkább újfent számhoz emelem a poharam. Ez az egy korty tulajdonképpen elégnek is bizonyult ahhoz, hogy még egyszer átgondoljam azt, ami az imént kiesett a számon. -Nem kell válaszolnod. Ne haragudj. Semmi közöm hozzá. És persze, senkinek nem beszélek róla, megígérem! - Kezdek szabadkozásba. Hiszen csak két idegen vagyunk, nem tartozik nekem semmiféle magyarázattal, beszámolóval az életéről, arról, hogy egy látszólag önálló, felnőtt nőnek ki tilthatja meg, hogy akkor és oda menjen ahova ő akar. Azt mindenesetre nem kevés értetlenséggel fogadom, mikor a távozást említi, és az állítólagos barátaimra kezd célozgatni. Egy keserű mosollyal megrázom a fejem, szemeimmel a poharamban hullámzó, rózsaszínes italt mustrálva. -Három barátnőmmel jöttem, akiket... - Félbeszakítom a mondandóm, lemondó sóhajjal vezetve végig tekintetemet a táncoló tömegen. -...akiket, mint kiderült, a legkisebb jóindulattal sem nevezhetek barátnőknek. - Biggesztem félre számat csalódottan, mutatóujjammal a pohár száján körözve. -Szóval, örülök, hogy segíthettem. Talán én is fogok egy taxit, és haza megyek, valószínűleg úgysem tűnne fel senkinek, hogy leléptem... - Könnyedén megvonom a vállam, s a pillanatnyi hatásszünetet kihasználva, az utolsó kortyot is eltüntetem a poharamból, hogy aztán végére érhessek a gondolat menetemnek. -...vaaagy félreteszem erre az egy estére a gátlásaimat, és egyszerűen csak megpróbálom jól érezni magam. - Még saját magamat is meglepem ezzel a túlzott , rám egyáltalán nem jellemző pozitív életszemlélettel. -Az igaz, hogy akiknek valamelyik érzékük sérült, azoknak a testük azzal kompenzál, hogy egy másikat felerősít? - Kérdezem őszinte kíváncsisággal, majd intek a pultosnak, kikérve egy újabb kört mind a kettőnknek, ha időközben nem hagyott faképnél. -Arra gondolok, hogy neked sérült a látásod, a hallásod viszont cserébe jobb, mint bárkié...? - Tapogatózom, kissé félve, hiszen nem tudhatom, hogy a fogyatékosságáról beszélni mennyire lehet számára érzékeny téma. -Nem vagyok épp egy nagy zeneszakértő, de EZ a szám például tele van basszussal. Elég éles váltás az eddigi drogos techno zenék után, de nekem határozottan tetszik, bár lehet hogy csak a bor beszél belőlem. - Kezdek könnyed csevejbe, s ezzel óvatosan, kissé félve tolom elè az újabb, teli poharat, hogy mi lesz arra a reakciója, hogy még egy darabig maradásra késztetem. Amennyiben nem önt képen az itallal, úgy ismét jelzem neki, hogy koccintanék, s csak remélni tudom, hogy el is fogadja a kezdeményezésemet. -Mit szólsz hozzá, ha még egyszer utoljára táncolsz egyet mielőtt örökre elzárnának a napvilágtól? - Kérdezem szórakozottan, visszautalva arra amit korábban is mondott. -Ha mégis csak mennél, akkor szólj és legalább a taxiig had kísérjelek el. - Ajánlkozom, s innentől mindent úgy teszek ahogy ő döntött. Ha a maradás, táncolás mellett marad, úgy óvatosan a táncparkett szélére vezetem, ahol még nem olyan fullasztó a tömeg, ha viszont minden áron menni szándékozik, úgy a kijárat felé kezdem őt terelni.
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens.
Lory & Rina
Nem lenne elég furcsaság, ami körül vesz, de még a zene is kezd idegesíteni, a ritmus inkább arra késztet, hogy pattanjak fel a székből és minél hamarabb keressem meg a kijáratot. Azon még az sem segít, hogy Britt a jó ég tudja merre mászkál. Nem róhatom a szemére, hogy egyedül hagyott. Én biztattam, hogy ideje lesz a nyár közepén bele vetni magát az életbe. Még ha meg is ígértem, hogy vele tartok most már kevésbé érzem olyan jó ötletnek. Hiszen a hangos basszus úgy visszhangzik a fejemben, mintha minimum öt dobos lenne oda bent, akik erőnek erejével csapkodják a dobokat. Lory kedvesnek tűnik, de még mindig van bennem némi ellentartás felé. A lányok nem szoktak kedvesek lenni velem, Britt kivételével, bár kitudja, ha nem lennénk rokonok valószínű kinem állhatnánk egymást. Erre persze el kell mosolyodjak. Minden mély barátság úgy kezdődik, hogy utáljuk egymást, de a vállat vállnak vetve harcolunk a másikért. Egy pillanatra megfagy a levegő körülöttem, ahogy a homlokomat ráncolva felsóhajtok. - Nem gondolod, hogy vagyok annyira bátor, hogy egyedül jöjjek? Elég sértő és előítéletes megjegyzés – a fintort sosem tudtam elrejteni az arcomról így csak megvonom a vállam, mintha tényleg egyedül jöttem volna ide. Végül megadom magam. Elég sok undok ember él a földön, nem állhatok be a sorba. Nem akarok. - Az unokahúgom valahol táncol – mutatnék a tömegre, de annyira elmerültem a frászba, ami az előbb történt, hogy egy pillanat kell, hogy tudjam merre van az arra. - Nem preferálom, én a tipikus Taylor Swift lány vagyok – nevetem el magam. Mert tényleg rühellem az ilyen muzsikákat, de még ezt is megteszem, hogy Brittany kicsit is ki tudjon kapcsolódni. Ne kelljen a világ bajain gondolkodni, vagy épp azon, hogy legyen közös programunk, amit mindketten élvezünk. Most pedig minden erőfeszítésemre szükség van, hogy ne rontsam el azt a programot, amit hét eleje óta hallgattam tőle. Szüksége volt rá. Susanna kikészítette azzal, hogy mi lesz vele, velem. Mindenkivel. Már engem irritált, ahogy megszólalt, de el kell tűrnünk. Hiszen ő az egyetlen, aki mindenben támogat és -még ha a legrosszabbul is csinálja, de – támogatja az álmainkat. Keresve sem találtam volna még egy olyan embert, aki ennyire a szívén viseli a sorsunkat. - Persze, simán megteszi a nénikém, mert a világ gonosz és mindenki csak a bajt hozza rám. Nem láthatom az emberekbe megbújó gonoszságot – igyekszem Susanna hanglejtését is belevinni a válaszba. Mindig úgy gondolja, hogy örökké az a hat éves vagyok, aki a temetőben összeomlott. Bár a látásommal együtt a szüleimet is elvesztettem, így tényleg nehezebb velem, mint én képzelem. Bele se merek gondolni, hogy most épp melyik körmét rágta le tövig, és a vérző körömágyait cibálja, hogy mikor érünk haza. Mert lemerem fogadni, hogy a telefon mellett ücsörög és az ajtót bámulja, hogy mikor lépünk már be. - Ugyan – legyintek egyet. Sosem voltam az a titkolózós, és attól, hogy ő nem mondja el, még bárkitől megtudhatja. Egy rohadt nagy Colombo a nő. Csak nem tudom, hogy miért nem ment el rendőrnek. Verhetetlen nyomozó lenne. Szerintem. Az, hogy engem kérdőre vont, hogy biztos nem egyedül érkeztem, most én is visszaforgatom a kérdésemet. Hiszen olyan játszi könnyedséggel elegyedet velem szóba, hogy kizártnak tartom, hogy ne baráti társaság nélkül érkezzen. Az ilyen energiát sugárzó embereket általában sok ember veszi körül és vonzzák is a kívülállókat. Ilyen a csapos hősünk is, aki addig ügyet sem vetett felém, míg Lory nem termett itt és meglebegtette a szuperhős köpenyét. - Csak nem találtak magunknak ellenkező neműt? - érdeklődöm. Általában az áll a dolgok mögött, hogy a levegőben terjedő feromonokat megérezve, mindenkinél beindul a vezér hangya és isten mentsen és őrizzen ennyi emberrel összezárva lenni. Bár most úgy tűnik, hogy mindketten hoppon maradtunk és így egymás társaságát kell élveznünk. Hallgatom a szavait, és mintha Brittany mondta volna. Ő is hamar kedvét veszti, majd talál valamit, amibe még utoljára a karmait mélyesztheti és megpróbálja a lehetetlent. - Figyelj, egy csajos este mindenkinek kijár! Ha iszol még párat, lehet a zene is elviselhetővé formálódik a fejedbe – nevetek fel. Mert hát nem tudom erre, hogy is kéne táncolni. Bár a moraj, ami a fejembe lüktet leginkább azt engedi képzelni, hogy inkább csak ugrálnak és mindenki úgy izzad, mintha a maratont futotta volna le. - Nem – nevetek ismét. Mindenki ugyan azt kérdezi, és bár tetszik, hogy nyitottsága kedvező felé lökte a mérleg nyelvét. - Az agyunk sok mindent kitud szűrni, amit látunk, de mivel én nem látok semmit, így nincs szűrő képessége. Szóval, nem hallok jobban, mint te. Csak amire te oda figyelsz, azt a fejedben tompitják. Ez elég bonyolult, és nem hiszem, hogy itt kellene ebbe belefolyni – fogom meg én is a poharat, amit lehúzva csak egy erős fintor és megrázkódás kísér. - Átváltok az alkohol mentesre. Vakként nem jó ötlet lerészegedni – törlöm meg a számat nevetve. Értékelem, hogy legalább megpróbálja, hogy érezzek ebből az érzésből mindent, de sok lesz a jóból és ha az ágyamat nem fogom megtalálni halál fog rám várni. - Még mindig klasszisokkal jobb, mint az előzőek – bólogatok egyetértően, ahogy igyekszem a zenére összpontosítani és hát még mindig nem az én világom, még is megpróbálok az új ismerősömnek kedvezni azzal, hogy továbbra is a társasága leszek és nem zárkózom el előle. Ahogy tehetném is. - Ez olyan Dirty Dancing érzést kelt bennem, de szívesen táncolok, viszont benne van a pakliba, hogy fellöknek vagy én megyek neki valakinek. Nem szoktam táncolni ilyen okok miatt – zavarodottan játszadozom a hajammal. - Nem, megvárom Brittanyt, ha nélküle megyek haza az anyja még dühösebb lesz. Te menj csak táncolni, tudod hol találsz – mosolygok kedvesen. Mert nem terveztem le rázni, csak nem akarom, hogy baj legyen abból, hogy felkeveredek a tánctérre és bármi baj történhet. Jézusom, hogy ez mennyire Susannas volt. - Oké, ha megígéred, hogy elrántasz, bármi veszély előtt és a szélén maradunk a tömegnek, akkor mehetünk táncolni – még a végén tényleg olyan leszek, mint a nénikém és nem fogok megtanulni szórakozni. Eddig nem is éreztem, hogy mennyire hiányzik, hogy kikapcsolódjak.
Mi tagadás, a szarral együtt a szó is belém fagy, mikor felháborodott hangnemben kikéri magának a dolgokat. Oké, teljesen igaza van! Túlzó, és nem kevésbé sértő volt részemről a feltételezés, hogy attól, mert nem lát, az automatikusan magával vonja, hogy szórakozni sem mehet egyedül. Sokan a látás, hallássérülteket beskatulyázzák, azt gondolják, hogy a fő érzékszerveik hiányában képtelenek a normális, átlagos életre, mint bárki más, aki lát, s hall. Kicsit el is szégyellem magam, amiért az imént általánosítottam. Ám amint kiderül, hogy feltételezésem nem volt épp alaptalan, s valóban kísérővel érkezett, egy néma sóhaj tör utat magának mellkasomból. Szám széle megkönnyebbült félmosolyba görbül. Unokahúga említésére automatikusan pásztázom végig a mellettünk táncoló, tomboló tömeget, olyan lány után kutatva, aki megállná a helyét az imént említett szerepben. Elég bőséges a felhozatal, mondanom sem kell. -Hát, talán az unokahúgodnak igaza van, és jól teszi, hogy megragadja az alkalmat a fáradt gőz kieresztésére. Csak ne járjon úgy, ahogy te is majdnem, és ne felejtsen el visszajönni érted. Bár Hegyomlást leszámítva, azt hiszem nagyon is talpraesett vagy. - Igyekszem visszafogottan fényezni kicsit az egoját, talán ezzel akarom kompenzálni az iménti előítéletes megjegyzésemet. Ha látni nem is képes, de hangomból kiszűrheti, hogy mosolygok. -Úúú Taylor Swift?! - Rikkantom, mintha valami égbekiáltó, megbocsájthatatlan bűnről vallott volna. -Ez biztos az én hibám, de Taylor Swift az én szememben azt hiszem, hogy sose lesz az az egekbe magasztalt pop díva, mint amilyennek emlegetik. Nekem örökké az a fura, szőke hajú, makulátlan kislány lesz, mint aki az első nagyobb slágerének megjelenésekor is volt. -Gondolkodva forgatom körbe szemeimet, ujjaimmal megállás nélkül csettintgetve, hiszen a szám címe itt van a nyelvemen... -...megvan! A love story. Az a címe egyáltalán? Na mindegy. Nekem nem jött be. - Szegény Swift, ha ezt most hallaná, biztos telesírná este a kispárnáját. Brühühühü... -Én Lana Del Rey párti vagyok. Sajnálom, hogy így eltűnt a süllyesztőben. Atom csaj, atom kinézettel, hanggal, dalszövegekkel. Ha az új generációból kéne választanom, akkor talán Billie Eilisht mondanám. Szerintem ő nagyon ígéretes tehetség. Csak ne csessze el, mint mondjuk Birtney Spears. - Ha valaki kérdezné, halvány lila gőzöm sincs, hogy miért ragozom ennyire túl ezt a kérdéskört, de azt hiszem, hogy sok idő után először érzek késztetést arra, hogy valakivel ilyen semmiségekről csevegjek. Könnyedén, természetesen merülök el egy-egy témába, néha azon kapva magam, hogy nem adok teret a múltnak, a sötét, kétes gondolatoknak, és nem agyalok azon, mi lesz később, ha az este véget ért. Hogy mennyire fogunk mély nyomot hagyni egymásban. Akar-e majd egy sokkal nyugodtabb, csendesebb helyen is találkozni, hogy jobban megismerhessük egymást, neki is annyira szüksége van-e egy barátnőre, mint nekem. Annyira, hogy szemrebbenés nélkül hazudok a valódi kilétemről. De végülis miért kellene, hogy tudjon a múltam szégyenletes, sötét oldaláról? Miét ne akaszthatnám csak úgy egyszerűen le a vállamról ezt a terhet, hol van az szabályba foglalva, hogy nekem kötelezően be kell számolnom a múltban elkövetett hibáimról, mielőtt a célszemély komolyabb ismertséget kötne velem. Miért kellene, hogy a baklövéseim által ítéljenek meg?! Az arcvonásaiból, hangjából egyértelműen arra következtetek, mennyire elege van abból, hogy a nagynénje lépten-nyomon pesztrálja. Azt hiszem nem kifejezetten belőle van elege. Inkább az aggódásából, ami biztosan fokozottabban kiterjed rá a vaksága miatt, mint mondjuk az unokahúgára. -Tudod, nem kell ahhoz vaknak lenni, hogy ne lásd meg az emberekben megbújó gonoszt. - Hangom egészen elhalkul, elkomorul mondandóm végére. -A nagynénéddel és az unokahúgoddal élsz? - Jut eszembe, mielőtt beállhatna az a bizonyos aggasztó, kínos csend, ami rendszerint kétes, baljós gondolatokat szül a fejembe, és általában a lelécelésre ösztönöz. Kivéve a ma estét. Mármint, ha az éppen terítéken lévő, állítólagos "barátnőim" eltűnése után nem botlottam volna bele teljesen véletlenül Rinába, szinte egész biztos, hogy már itt se lennék. Szerencsés véletlenek. Azt hiszem ezt így hívják. -Ők mindig, mindenhol megtalálják az ellenkező nemet. Olyan, mintha minden alkalomkor, és szórakozóhelyen, bárhova mennek, lenne az ő ízlésüknek való pasi, akikkel így, vagy úgy, de valahogy összekavarodnak. Egyenlőre még nem döntöttem el, hogy irigyelnem kellene-e tőlük ezt a fajta képességüket. - Némi cinikus éllel hangomban, belenevetek a talpas poharamba, melynek alján alig leledzik már valamennyi a rózsaszín nedűből. Határozottan tartózkodó vagyok a pasizás témát illetőleg. Már ha a legutóbbi ballépésemre gondolok. Hiszen alig egy hónapja, hogy megszakítottam mindennemű kapcsolatot Khaleddel. Veszélybe sodort, átvert, ezek ellenére néha még mindig azon kapom magam, hogy kettőnkön gondolkozom. Nonszensz! Mázli, hogy van miről beszélgetnünk Rinával, így esélyem sincs újfent önostorozásba kezdeni a témát illetőleg. -Oké, azt hiszem értem. Nem hallotok jobban, tisztábban, mint egy olyan ember, aki lát. - Elnevetem magam. Ez nem neki szól, nem gúnyolódom, inkább saját tudatlanságomnak címzem, amiért mindenféle szupererővel ruháztam fel, csak mert nem lát. Nem erőltetem rá az alkoholizálást, így a következő kör, amit majd kikérek, valami alkoholmentes ital lesz, az ő kívánságának megfelelően. Bár én hozakodtam elő a tánccal, kissé magam is viszolygok tőle, de innen már nincs visszaút. Most nem futamodhatok meg. -Ugyan! Ez legyen az utolsó dolog, ami miatt aggódnod kell egy zsúfolt szórakozóhelyen, ahol óhatatlanul meglöki egyik ember a másikat. És nem, ehhez nem kell vaknak lenni. - Ezzel finoman megérintem a kezét, s csak azt követően fűzöm össze ujjainkat, hogy megbizonyosodtam róla, bízik bennem. Biztos nem lehet könnyű vakként egy idegenre hagyatkoznod. Főleg egy ilyen helyen. -Vigyázok rád, megígérem! - Bátorítóan megszorítom a kezét, majd a tánctér szélére vezetem, ahol a zene, a tömeg morajlása sokkal intenzívebb, mégis biztonságosabb, mint valahol a hering party kellősközepében tolongani. Ha engedi, kezeit derekamra vezetem, majd magam is megragadom őt deréktájon, s próbálok egy olyan tempót, ritmust diktálni, ami számára is megfelelő. Egészen belemelegszünk a rongyrázásba, már majdnem teljesen átszellemülök, mikor szemem sarkából kiszúrom, hogy valaki a bárpultnál megállás nélkül minket néz. Többször is gyanakvóan megakad az idegen srácon a tekintetem, mire lassacskán rájövök, hogy nem minket néz. És nem is engem. Rina az, aki a leginkább felkeltette az érdeklődését. -Van egy srác... a bárban ül. Téged néz. - Hajolok Rina füléhez, hogy biztosan hallja amit mondok, s közben tartom a szemkontaktust az ismeretlennel, aki egy ígéretes mosolyt követően felhajtja poharának maradék tartalmát, majd elegánsan -nem a tanyasi suttyó módon-, feltűri ingjének ujjait, megigazítja a csuklóján lévő rolexét, és felénk indul. -Oké, ne pánikolj, de azt hiszem ide tart. Sötétbarna a haja, majdnem fekete, fazonra nyírt körszakálla van, ami meglehetősen jól áll neki. Ha jól látom, sötétbarna, meleg szemei vannak, és nagyon nagyon szép mosolya. - Vázolom Rinának a helyzetet, már ami a srác külsejét illeti, bár az esetében azt hiszem nem igazán van jelentősége a külsőségeknek. Persze érhetnek még meglepetések engem is. -Meghívhatlak titeket valamire? - A titokzatos idegen Rina mögött áll meg, kezét finoman, egyáltalán nem tolakodóan helyezi a vállára, ezzel mintegy jelezve, hogy Rina sokkal inkább elnyerte az érdeklődését, mondhatjuk, hogy a tetszését is, mint én. -Nem vagyok egy versenytáncos, de néhány lépés, mozdulat még nekem is megy talán... - Ekkor finoman rászorít Rina vállára, mosolya továbbra is ugyanolyan lehengerlő, mint amilyen volt, a táncba invitálása egyértelműen Rinának szól, ahogy füléhez hajolva búgja a szavakat. Innen már csak a lányon áll, hogyan is folytatódik minden.
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens.
Lory & Rina
Általában nem szoktam ennyire hevesen reagálni a feltételezésekre, de a napokban túl sok minden történt és az alkohol sem épp úgy segít, hogy kedves énemet hozza előtérbe. Bár megszoktam, hogy mindenki keresi a kutyát, vagy a botot esetleg egy embert, aki támogat, hogy ne vesszek el az emberi tömeg morajában. Bocsánatot kellene kérnem, de valahogy nem tudom a szavakat a fejemből kiejteni a számon, és inkább hagyom függőben a mondatot. Ahogy azt ő is teszi. Valószínű, hogy ő is több poháron átesett már. Így nem kell szorgalmaznom, hogy tovább cincáljunk olyan témát, amit mindketten csak megsértődünk. Kicsit olyan, mint Brittany, csak sokkal őszintébb és nem foglalkoztatja, hogy mikor tipor bele a lelkembe. - Rá fér, eddig fő hobbija az volt, hogy engem pesztráljon. Ahogy az anyja néha rá pirít, én is lehet, hogy a vodkás üveg mélyén keresném a kiutat – nevetem el magam. Igen, néha túlságosan anyáskodnia kell, ha nincs a közelünkben az anyja. Átvenni egy olyan helyet, ami szinte hálátlan és a huszas éveit azzal tölteni, hogy a vak unokatestvérét kísérgesse tényleg szinte már szánalomra méltó. Most pedig én sem akartam keresztül húzni a számításait, és itt ücsörgök egy idegennel elmélázva az élet nagy gondjain, miközben mások azzal szórakoznak, hogy be akarnak drogozni. Micsoda élete lehet annak is, aki épp azzal szórakoztatja magát, hogy egy nem látót akar megfektetni, akarata ellenére. - Attól, hogy nem látok mindig megoldom a problémáimat. Már amikor természetesen. Legtöbb esetben azért van pár jó hiszemű ember, aki megpróbál segíteni. Elég jól lehet ismerkedni. Minden -féle emberrel, ha az ember nem lát – mosolyodom el. Nem mondom, hogy mindig kedvesekkel sodor össze az élet, de azért van még remény az emberiségbe vetett hitemnek. - Nem is úgy értettem, hogy a szobám fő témája Ő lenne, inkább csak a zenei stílusa ami megfog. A dallamok annyira tiszták és vannak dalszövegek, amik teljesen olyan mintha a szomszédom lenne és mindent látná azt énekelné el – nevetek fel a megborzongására. Igen, nevetségesnek hat, hogy két teljesen másvilág zenei stilusa van jelen, hiszen a basszus hangos dörömbölésétől jobban kell koncentrálnom, hogy megértsem minden egyes szavát. Könnyebb lenne ilyenkor, hogy a száját látnám. De ugye ez sem épp megközelíthető jelen állapotomban. - Pedig az a kedvencem. Ha egyszer megtalálom a saját Romeomat, biztos lehetsz benne, hogy ez is megszólal az esküvőmön – vigyorodom el. Mert én tényleg úgy szeretném, ha végre én is megtalálnám a sajátomat. Ami eddig úgy néz ki, hogy eltévedt. Ez a város mindenkit bekebelez. - Lana nekem túl mély volt, de persze a hangját nem vitatom. Mi történt vele? Nem követem a pletykákat és a híreket. Billie pedig teljesen távol áll tőlem, de persze nem ettől foglak téged értékelni – mosolyom újra ajkaimra kerül és belekortyolok az italomba. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen zajos helyen fogok egy olyannal összeakadni, akivel egy picit is kellemesen el lehet beszélgetni. Van valami, nem tudom megmondani, de úgy érzem, hogy nem teljesen egész a kép a lánnyal kapcsolatban. Kedves és látszik, hogy vágyakozik a társaságra, hiszen egyik pillanatban még lelőni sem lehet, a másikban pedig úgy halkul el, hogy alig értem mit mond. De nem ez a legtökéletesebb hely, hogy ezt most boncolgatni kezdjem. Arról nem is beszélve, hogy röpke barátságunk örökre itt fog maradni ennek a klubnak a pultjánál. Bár tényleg szeretnék segíteni neki. Mindenhol megtalálom azt a személyt, aki nekem segít, de úgy érzem, hogy a másiknak nagyobb szüksége van rám. - És a bácsikámmal, mint egy nagy elfuserált család. Ők a gyámjaim és egyben a maradék családom – bólintok. Nem szeretek beszélni róluk, hogy is alakult így a történetem. Így inkább sosem teszem szóvá, hogy mi történt a szüleimmel. Meg hát, még mindig nem alkalmas a helyszín a mélyebb beszélgetésekre. Egy pillanatra mintha kis rosszallást hallanék a megbúvó szavak mögött és már most értem, hogy miért is inkább engem pesztrál ahelyett, hogy a társaságával lenne, akivel alapból érkezett. - Miért kéne irigyelni? Te többet érsz, minthogy oda dobd magad egy jött-mentnek. Most gondold el, hogy Reggel felkelsz és egy idegen fekszik melletted, nem emlékszel semmire. De még sem vagy egész, mert minden egyes ilyen alkalommal egy darab elveszik belőled Ez nem jó, elfog benned veszni minden, ami te vagy! Értékes vagy, nem pedig olyan, mint azok akik minden egyes alkalommal másik férfit tartanak igazinak és részegen csak egy éjszaka után soha nem látják – lassan megkeresem a kézfejét, hogy bátorítóan megszorítsam. Nem akarom, hogy azt higgye ez irigylésre méltó viselkedés. Főleg, hogy többen ezt teszik neki is ezt kéne. A mai fiatalokkal ez a probléma, ami pár ember szerint menő, azt kell követni. - Szerintem ők jobban irigykedhetnek rád, hiszen van benned egy olyan melengető lélek, ami bennük már valószínű kihalt. Te vagy itt, hogy ne legyek áldozat és tudtom nélkül olyan bajba keveredtem volna, hogy lehet másnap nem kellene felkeljek – igyekszem tényleg jobb kedvre deríteni és tartani benne a lelket. Mert úgy érzem tényleg nagy szüksége van rá. Bólintok, hiszen tényleg mindenki azt hiszi, ha valami elvész, más helyettesíthető, vagy erősebbé válik. Mindenki megkérdezi amúgy is. Hát még nem vettem volna észre, hogy denevérhallásom lenne. Bár mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk nem mennék mindig neki az asztalnak, vagy rúgnék bele az ágy lábába. Kevesebb foltom lenne, az már biztos. De végül beadom a derekam és engedem, hogy a tánctér felé vigye az irányt velem együtt és kicsikét még van bennem némi félsz, sem a zene, sem a ritmus nem erősségem. Így csak próbálok nem kapálózó bohócnak tűnni. Viszont megnyugtat, hogy nem enged el és egy biztos pont van a közelemben. Érzem, hogy melegszem és végre kezdek ellazulni, mikor hirtelen meghallom, ahogy a fülembe búg. Felsóhajtok és megrázom a fejem, hogy ma már egy ilyen fickót le pattintottam és most nem is azért vagyok itt, hogy másik nemmel kezdjek ki. Mire kinyitnám a számat már meg is szólítanak. Attól jobban megijedek, hogy mögöm kerül és csak rászorítok Lory kezére és nem akarom, hogy most köddé váljon. Érzem, ahogy a keze a vállamra kúszik és egy pillanat elég, hogy megrázzam a fejem. - Bocsi, de most kaptunk kimenő napot, végre a gyerekek az apjukkal vannak. Nem gondolod, hogy ennyi szabad idő jár nekünk? - fordulok meg, hogy szembe kerüljek vele, még ha nem is látom a fiatalembert, de érezze, hogy nem vagyok pofátlan. Egy pillanatra sem engedem el a kezét az újdonsült barátnőmnek és felmutatom a szabad kezem, ahol a gyűrűm villog. Érzem, ahogy a keze a vállamról lecsusszan. Végre vissza fordulva a lányhoz elnevetem magam. - Én nem foglak magadra hagyni egy pasi miatt sem. Bármennyire jól nézzen ki. Pedig nem látom – még mindig nevetek és meglegyezem magam, hogy elűzzem a hirtelen jött izgalmaktól a forróságomat. - Nem iszunk valamit? - igyekszem úgy hajolni felé, hogy hallja is mit mondok, de közben ne fejeljem meg. Ahogy Brittet szoktam.
Komplett idiótának érzem magam, amikor vele, vagyis inkább az állapotával kapcsolatban, a tervezettnél feltűnőbben rácsodálkozom bizonyos helyzetekre, vagy épp akaratomon kívül, már-már tolakodóan próbálok segíteni neki még a legegyszerűbb dolgokban is. Mondjuk közelebb tolni hozzá a poharat. Holott nem béna, csak nem lát, s gyanítom nem tegnap érte utol őt ez az állapot, biztos vagyok benne, hogy az évek alatt már kifejlesztette a sajátos kis módszereit arra, hogy látás nélkül hogy oldjon meg olyan dolgokat, amik számunkra az ő állapotában megoldhatatlan akadálynak tűnnek. Vele együtt nevetek azon, ahogy az unokahúgáról és a vodkás üvegről beszél, bár az én jókedvem koránt sem annyira őszinte, felhőtlen a témát érintőleg, mint az övé. Ez egy oltári nehéz szitu lehet mindkettőjüknek, nem tagadom, nem igazán lennék egyikőjük helyében sem. Nem látni, s ezzel lemaradni mindenről, elfogadni, hogy nekem ezt szánta a rohadt sors, és hogy amit mások megcsodálhatnak, én azt maximum csak elképzelni tudom, igazságtalan, szemét fricska az élettől. Ugyanakkor Britt élete sem lehet csupa játék, és mese, ha valóban úgy van, ahogyan azt Rina állítja. Arra "pazarolni" el a fiatal éveidet, hogy a vak unokatestvéredről gondoskodj, úgyszintén szar helyzet. -Azért így biztos ezerszer nehezebb megbízni az idegenekben, még akkor is, ha segítő szándékkal mennek oda hozzád. Volt már olyan, hogy anélkül érezted, szinte tudtad, hogy az épp aktuális segítőd rossz ember, hogy mondjuk annak bármiféle jelét adta volna? - Kérdezem, mert nem bírok a kíváncsiságommal, amihez nagyban hozzájárul a ki tudja hányadik pohár Rosé bor is. Már nem számolom. Csak remélni tudom, hogy nem tenyereltem bele egy újabb érzékeny témába, és hogy nem veszi sértésnek túlzott kíváncsiságom. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzem, közelebb kell kerülnöm hozzá. Annyira tiszta lélek, már-már szent, hogy vele talán lenne értelme újrakezdeni azt, amit Scarlettől és a hűséges, hidrogén szőke hajú sleppjétől reméltem. Aztán majd meglátjuk hogyan is alakul... Bár Swift nem tartozik a kedvenceim közé, amit nem is vagyok rest megosztani vele, attól még vannak olyan slágerei amiket képtelen kiverni az ember a fejéből, és egy idő után azon kapod magad, hogy együtt dúdolod vele a rádióból kiszűrődő dallamokat, mert egyszerűen magával ragadnak. -Oh, szóval Romeo... Engem sajnos a Tybalt típusú pasik vonzanak, és többnyire azok is szoktak megtalálni. - Nem vagyok rá büszke, egy cseppet sem. Most talán jó is, hogy nem látja az arcomat, amin egy kevés megbánás sem fedezhető fel. Ami azért valljuk be, ad némi aggodalomra okot. Ha az apád magas beosztású rendőr, nem állíthatsz haza akárkivel, függetlenül attól, hogy milyen égbekiáltó szerelem a tiétek. Michelle Duval azonnal stalkol, és ha talál bármi gyanusat, biztos lehetsz benne, hogy megtalálja a módját, hogyan is tartson távol a lányától... -Nem tudom mi lett Lanával. Csak úgy el van tűnve a nyilvánosság elől. - Vonom meg vállaimat, majd lehúzom a maradék boromat, és hálálkodva elmosolyodom, mikor arról beszél, hogy koránt sem a zenei ízlésem alapján fog megítélni. Ez már félsiker! Azt hiszem... -A gyámjaid?! Várj... hány éves is vagy? - Kissé értetlenkedve hátrébb hőkölök, meglepetten vonva fel szemöldökeimet, az este folyamán talán először mérve őt végig alaposabban. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy már ő is nagykorú. Bár, ha olyan testifogyatékossággal rendelkezel, ami hátráltat a normális életben, lehet, hogy kérvényezhető még a nagykorúság betöltése után is a gyámság. Nem tudom hogy működnek ezek a dolgok. Az erkölcseimről szóló lelkifröccsét hallgatva vegyes érzelmek kezdenek kavarogni bennem. Egyik pillanatban képes lennék bőgve a nyakába borulni, ugyanis ilyeneket, vagy ehhez hasonlót már nagyon rég nem mondott nekem senki, a másik percben legszívesebben szemközt köpném magam, amiért még el is hiszem amiket mond, sőt, nagyokat bólogatok közben, mintha azonosulni tudnék a hallottakkal. Pedig ez koránt sincs így. -Azért nehogy piedesztálra emelj, és imába foglald a nevem! - Nevetek fel zavaromban, jóízűen. -Senki se tökéletes, és ez alól én sem vagyok épp kivétel. - Én nem kefélek lépten-nyomon más pasikkal, úgy hogy még van akinek a nevét se tudom. Én csupán pénzért mutogattam több száz, kiéhezett, elmebeteg pasinak a meztelen testemet az interneten. Tíz pont a Griffendélnek! -Akiben van akár egy cseppnyi jó érzés is, és éppen szemtanúja volt a dolognak, egész biztos vagyok benne, hogy gondolkodás nélkül megállította volna Hegyomlást. - Azt hiszem nincs szükség arra, hogy újra elmagyarázzam, miért is érint ennyire érzékenyen ez a téma. Továbbra is kitartok amellett, hogy be kéne menni a rendőrségre feljelentést tenni, de persze ez az ő döntése, erőszakkal nem cipelhetem őt el oda. Aztán lehet, hogy később, amikor már kicsit lecsillapodtak benne a dolgok, majd felbátorodik. Pont úgy, mint a tánctéren, bár valószínűnek tartom, ha nem veszem rá, hogy jó buli lesz csörögni egy kicsit, egyszerűen csak ellazulni, magától biztosan nem ajánlkozott volna. Alighogy bemelegszünk, megtalálják lábaink a megfelelő ritmust, a latin csődör máris becserkészi magának Rinát, bár mint ahogy azt sejtettem is, hamar falakba ütközik, amiket nem fog tudni egykönnyen ledönteni kitartás, és izzasztó, kemény meló nélkül. Az "én megmondtam" jellegű mosolyomat igyekszem összepréselt ajkaimmal álcázni. Kezének szorítása bekapcsolja azokat a bizonyos vészjelzőket bennem is, ennyiből már sejtem, hogy itt, és ma ennek nem lesz folytatása, és biza, ha a pasi rá akarja magát erőltetni, akkor nekem kell határozottan fellépnem. Már megint. Azért én magam is megszorítom az ujjait, csakhogy szavak nélkül biztosítsam afelől, nem fogom magára hagyni. Ettől függetlenül nehéz visszatartanom az előtörni kívánkozó röhögésemet, ami a Rina által rögtönzött kamu sztorinak szólna. -Ja, nem gondolod, hogy nekünk is jár egy gyerek, és férjmentes zóna?! - Számonkérésem közben többször is meg kell köszörülnöm a torkom, hogy visszaszoríthassam a röhögésem. Nem lennék valami jó színész, de a fickónak úgy tűnik, ennyi is elég volt, hogy vegye a lapot, és lelépjen. -Mi volt ez a rögtönzés? - Kérdezem Rinát, majd nemes egyszerűséggel kitör belőlem a jóízű nevetés. Az a fajta, amitől kibuggyannak a könnyeid, és nem kapsz levegőt. -Hát, pedig ez a pasi tízből tízes volt. Nem is. Inkább százas! - Túlzok egy kicsit, csakhogy eltudja képzelni, miről is maradt le. -Jó ötlet. Mi lenne, ha megnéznénk a tetőteraszt? Cigizel? - Legyezem meg magam én is, s amennyiben készen áll, kézen fogva visszavezetem magunkat a pulthoz, ahol szinte rögtön velünk kezd foglalatoskodni a barista. -Mit kérsz? Akkor maradjunk az alkoholmenteseknél? - Fordulok Rina felé, magamnak kikérek egy Virgin Pina Coladát, neki pedig azt, amit ő óhajt, s ha végre kezünkben a rendelésünk, átvezetem magunkat a tömegen, Rina állapotára való tekintettel liftben tesszük meg azt a jó pár emeletet, ami a tetőteraszig hátra van. A friss, kissé hűvös, késő nyári levegő szinte azonnal kifújja a fejem, legalábbis úgy érzem. -Szeretnél leülni, vagy odajössz velem a korláthoz? Biztonságos. Pink színű LED szalaggal van kivilágítva. Girl power! - Halkan elnevetem magam. Innen egészen káprázatos látvány nyílik az éjszakai városra. Kár, hogy nem láthatja. -Kérsz? Mentolos. - Nyújtom felé a cigis dobozt, amit ő abból érezhet, hogy enyhén megkocogtatom vele a kezét. Ha elfogadja, úgy segítek neki meggyújtani, és csak utána gyújtom meg a sajátomat is. -Azon gondolkozom, és kérlek ne vedd sértésnek... - Szólalok meg néhány slukk, és pár perc csend után. -...hogy mi bajod van magaddal?! Úgy értem... Jó, ezt elég hülyén indítottam, de most már befejezem. Szóval. Irigylésre méltó a hajad. Bájosak a vonásaid, mindemellett kellemes társaság vagy, és még az alakod is bomba. Mi a baj? - Az indítás talán nem volt túl empatikus, vagy finom, de a végére egészen ellágyult a hangom.
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens.
Lory & Rina
Nem mondom, hogy nem szoktam kimozdulni, mert Brittany életcélja, hogy teljes értékű fiatalt kort éljek meg és ne csak a négy fal között tengessem mindennapjaimat és a kutya szőrbe temetkezzek. Viszont ez a szórakozóhely nem az én stílusom, viszont most én támogatom őt, hogy végre kiélvezhesse, hogy Susanna nincs a közelünkben. Viszont meglepetésemre elég jó társaságot rendezett nekem Fortuna és nem kell félnem, hogy valaki fárasztani szeretne. - Arra vagy kíváncsi, hogy megérzem-e, hogy át akarnak-e verni? - kérdezek vissza épp csak azon célból, hogy megbizonyosodjak róla, hogy egyre gondolunk. Elgondolkodom egy pillanatra, mert volt már példa mindkettőre. Így csak megvonom a vállam. - A látokat is ugyan úgy átverik az olyan emberek, akik profin hazudnak. Viszont még ha reménykedem, hogy az élet mindig könnyű és habos torta, mindenki szeret mindenkit, tudom, hogy vannak rossz emberek, volt rá példa, hogy nem kerestem tovább valaki társaságát, mert tudtam, hogy csak kihasznál. Sok ilyen van Lory. Aki csak azért akar a közeledbe lenni, hogy a nyilvánosságnak azt mutassa mennyire jó ember, mert szóba áll egy olyannal, aki nem lát. De ilyen kevés volt, és remélem nem fogom megnövelni a számukat. A bizalom nagyon nehéz dolog. Nekünk pedig még jobban. Hiszen nem látom a gesztusaidat, a mimikádat. Viszont ha van fizikai kontaktus attól könnyebb. Mert érzed, hiába próbálja a hanglejtését befolyásolni, az izmok megrezzennek, ezzel sokat megtudsz valakiről – bólintok, ahogy az üres poharat visszahelyezem a pultra. Mindig is úgy éreztem, hogy egy mesében vagyok, ami néha olyan akár egy horror, de reménykedem benne, hogy az emberek nagy része nem ennyire önző, mint ahogy leírtam őket. Hiszen én is sok emberrel futottam már össze és tényleg a nagy részük kellemes társaságnak bizonyult. - Ne aggódj az én Romeo-m is valahol Verona utcáin kóborol. Szerintem eltévedt az egyik lebujba – nevetek fel. Mert sosem kergettem a szerelmet és nem is várom, hogy valaha meglelem, de azt hiszem az első és egyetlen férfi közeledését elfogadva a lehető legnagyobbat csalódtam a másik nemben. Így nem is bánom, hogy nincs ilyen az életemben. Előbb a saját sorsomat kell elrendeznem. - Kár érte, mert fergeteges hangja van, kár érte. Nehéz ez a mai pop szakma, úgy talpon maradni, hogy minden sarkon van már jelentkező énekesnek, akik a tv-ben bemutatják, hogy a hangjuk ér valamit, de közben elfelejtik, hogy mások mit dolgoznak azért, hogy egy ország megismerje őket – elhúzom a szám, mert én nem szoktam ilyen műsorokra pazarolni az időm, de azért Susanna elég sűrűn megjegyzi, hogy megint lesz egy ilyen műsor és az ő sorozata ez miatt későbbi időpontra kerül. Szerinte így is túl sok a helyi celeb, nem kéne tovább gyarapítani, még a végén nekünk kell a többieket is eltartani. Amiben azért van valami, mert lesz egy kattanásuk és akkor most bemegyek a televízióba, hogy én most sztár leszek és többet egy fűszálat nem teszek keresztbe, nem hogy még dolgozni is kelljen. Oldja meg a média a megélhetésemet. - Igen, gyámjaim. Nekem nincsenek szüleim, gyámságba kerültem a nagynénim családjába, mikor.. Szóval huszonnégy – megvonom a vállam, mert mivel vak vagyok fél a nénikém, hogy valaki körbe csal és kiforgatna minden vagyonomból, így gyámság alatt vagyok. A félelme most már tiszta lett számomra, hiszen ez csak egy lányos este lett volna, ha nem jött volna az a majom, aki miatt majdnem egy sikátorba találtam volna magam kitudja milyen helyzetben. - Miért érzed magad rossz embernek? - csúszik ki a számon a kérdés. Mert végig olyan érzésem van, hogy valami nem oké vele, de még is adok egy esélyt, hogy elmondja mi a baja. Mert más lezárta volna egy szívesennel, de ő meg úgy hátrál ki a hallottakból, mintha most akarnám aranyba önteni, mert neki ment egy elmondásuk szerint hegyomlással. Pedig azt se tudja, hogy ki vagy épp mi vagyok. - De nem tette, hallottad a pultost ő is látta és lemerem fogadni, hogy még a fejét is elfordította – legyintek és inkább hagyom is tovább szállni ezt a témát. Mert valahogy érzem, hogy kényelmetlen számára. Bárcsak megtudhatnám, hogy miért. De valószínű, hogy nem ebben a helyzetben kellene még jobban belemerülni a lelki dolgokba. Talán ezért is mentem bele abba, hogy kicsit tomboljunk a parketten és az emberek rezonálása és az önfelet érzés mintha a lelkemet is megnyugtatná. Vagy csak hiányzott, hogy ne a családom zárt körébe legyek, hanem igen is tudjam milyen jól érezni magam másokkal. Idegenekkel. Megbízni. Bár az öröm sokáig nem tartott, mert egy újabb önjelölt Romeo jelenik meg, de én most túlságosan jól érzem magam, hogy újabb férfira kelljen pazarolnom az időmet. Vállaim megrándulnak, hogy Lory azonnal reagál és végül felé fordulva nevetek, mert azért kevesen kapcsoltak volna ennyire gyorsan, hogy megszabaduljunk a lovagtól. - Százas? Ugye tudod, hogy nekem tök mindegy, hogy néz ki? Úgy se látom – nevetek még jobban. Vannak, akik elfelejtik, hogy vak vagyok, de most még is jól esett, hogy legalább elmondja, hogy milyen pasit sikerült koccintani. - Friss levegő most jól esne és nem, nem cigizek – csodás egy mondatban helyeselek és tagadok. De hát most így hozta a sors, a gyerekeknek mindig azt mondnom, hogy nem kell mindenre egyszerre válaszolni. Mert nem minden társaság veszi olyan lazán egy beszélgetést, mint mondjuk most itt a lány. - Ugyan azt – bólintok, mert most tényleg sok a a fejemben az alkohol. Nem szoktam alkoholt inni, vagy is, nem ennyire erőset, mint amit Brittany szerzet mielőtt lelépett volna. Egy kedves mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen eléggé óvatosan navigál az emberi hullámok között és a liftet választja. Késő lenne megmondani, hogy otthon is emeletes házunk van és nem fogok orra bukni a lépcsőkön? De nem veszem el a kedvét attól, hogy tovább pesztrálhasson. Ahogy a hajamba kap a szellő a mosolyom szélesedik, hiszen a zene tompul és végre szabadon léphetek egyet anélkül, hogy félnem kelljen, hogy valakinek neki megyek. - Persze – mondom, ahogy lassan követem a hangját, hogy megérkezve mellé a korlátot kitapogatva teszem la a poharat és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a hűs levegő simogatja az arcom és játszadozik a hajammal. - Nem, köszönöm. De te szívd csak – rázom meg a fejem, ahogy a cigi zamata megcsapja az orrom. Mentolos akkor talán nem is leszek büdös mellette. Sőt, biztos. Mert eddig nem éreztem rajta, hogy dohányozna. Végül csak kihajolva könyökölök a korláton. Kíváncsisága nem hagyj lejjebb, pedig reméltem, hogy nem tesz fel még több kérdést, legalább pár pillanatig. De végül a kérdése szíven üt és elfordítom a fejem, a másik irányba. - Ezt nem értem, miért lenne bajom magammal? Köszönöm a szép szavakat, először is. Másodszor tényleg nem értem a kérdésed – fordulok felé, hiszen a semmiből az elevenembe kérdezett és fogalmam sincs, hogy ezt honnan vette. - Neked? Mikor elmondtam a véleményem, azonnal bezárkóztál és szinte már felháborodtál, hogy jó embernek tartottalak – a kezembe veszem az italomat és nagyot kortyolok belőle, mert hirtelen melegem lett és kiszáradt a szám. Még a kérdéstől is hirtelen lódult meg a pulzusom.
Hosszasra nyúlt monológját néma csendbe burkolózva hallgatom, mutatóujjamat közben fel-le húzogatva a poháron, hogy az annak oldalára, a hideg italnak köszönhetően kicsapódott párát eltüntethessem az üvegről. Szavai hallatán kínzó, fojtogató gombóc telepszik torkomra, s csak remélni tudom, hogy a zene, a körülöttünk nyüzsgő izgatott tömeg morajlása elég hangosak együtt, hogy elnyomhassák nyeldekeléseimet, amikkel a gombócot próbálom visszakényszeríteni. A rossz emberek mindenhol ott vannak, s örökké következő áldozatukat keresik, akire rátelepedhetnek, hogy aztán szépen, lassan bekebelezhessék. Ekkor azonban rendszerint már túl késő a menekvéshez. Macska-egér játék. Legalábbis ahhoz hasonló. Kétség sem fér hozzá, hogy most én vagyok a macska. Olyan régóta tetszelegtem már a csapdába esett kisegér szerepében, hogy azt hittem, jó lesz egy kicsit kiszakadni, mássá válni, de átverni egy vak lányt, mégsem annyira felemelő, mint amilyennek gondoltam. Igazából nem voltak hátsószándékaim. Adom itt az ártatlan, segítőkész jótét lelket, bűnlajstromom pedig a végtelenbe nyúlik. Ameddig azon gondolkozom, mégis erre mit kellene mondanom, csak fogom a poharam, és lehúzom a benne lévő maradék italomat. Remélem, hogy ez a néhány korty Rozé észhez térít annyira, hogy ne akarjak máris homlok egyenest színt vallani neki a fájdalmas igazságról. Ha megtudná, ki vagyok valójában, ha ÍGY tudná meg, és rájönne, hogy eddig hazudtam, annak biztos csúfos vége lenne. -Sajnálom, hogy ennyien át akartak verni, kihasználva a gyengeséged. Azt viszont mindenképp sikernek könyvelheted el, hogy az évek alatt kitapasztaltad, hogy hogyan ismerheted fel egy ember valódi énjét anélkül, hogy látnád az arcát. - Mert az arc, a szemek tényleg sokat -ha nem mindent-, elárulnak egy emberről. Ami azt illeti, itt az ideje hálát adnom Fortunának amiért Rina nem láthatja az enyémet. Legnagyobb szerencsémre nem ragadunk le a témánál -amit nem mellesleg én indítványoztam-, és viszonylag könnyedén, gördülékenyen beszélgetünk, gyakorlatilag mindenről. Mintha már az idők kezdete óta ismernénk egymást. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy ez jó, vagy inkább még most visszavonulót kéne fújnom... -Amennyiben a Romeod lebújokban múlatja az idejét, ahelyett, hogy téged keresne éjjel-nappal, meg sem érdemel! - Csacsogok jókedvűen, még vidáman fel is nevetek, miközben végig azon jár az agyam, milyen álszent vagyok. A történet cselekvénye szerint Romeo a hős, Tibalt pedig az ősellenség, mégis a jófiú ellen hangolom, míg én a mindenkiből ellenszenvet kiváltó főgonosz karjaiba rohanok. Vagyis rohannék, ha választás elé állítana valaki. A rövid, nem épp részletekbe menő története hallatán a normálisnál nagyobbakat dobban a szívem, s hirtelen elszégyellem magam amiért állandóan rossz fényben tüntetem fel a szüleimet, holott vannak olyanok, mint például Rina is, akik bármit megadnának azért, hogy legyen hova, kikhez haza menniük. -Sajnálom. Ne haragudj, nem tudtam. - Hebegem őszinte sajnálattal, mégis idiótának érzem magam amiért rákérdeztem. Sejthettem volna, hogy valami negatív befolyásoló tényező miatt került gyámság alá. -Tessék?! - Kérdése váratlanul ér. Olyannyira, hogy egy pillanatra az ütő is megáll bennem. Nagyot nyelek, tenyereim izzadni kezdenek, az agyam pedig szüntelen kattog valami hihető válsz után. Ha túl hosszúra nyúlik a csend, az biztos gyanús lesz neki. -Hát... nem is tudom. Egyszer felajánlottam a húgomnak, hogy majd én kitakarítom az aranyhalának az akváriumát ameddig ő suliban van. Akkor jöttem rá, hogy messziről szívesen elnézegetem a tengeri élőlényeket, de hogy én akár egyet is megfogjak... az kizárt! Szóval, valahogy ki kellett szedni onnan, de olyan béna voltam, hogy kicsúszott a kezemből, én meg azzal a mozdulattal egyenesen rátapostam szegényre. Azt hazudtam a húgomnak, hogy túl öreg volt és végelgyengülésben meghalt. Ünnepélyes szertartás keretein belül lehúztuk a klotyón. Mármint, a halat. Nem a húgomat! - Biztos, hogy nem egy gyerekkori bugyuta történetet akart hallani, de rögtönzésben sose voltam igazán jó. Az igazat meg csak nem mondhatom el. Elég kiábrándító lenne a "Hónapokig vetkőztem idegen, perverz férfiaknak az Onlyfanson, a karrieremet végül derékba törte egy gyilkosság, ami a szemem előtt, a kamera másik oldalán ment végbe." Nem tudok belekötni, mikor arról beszél, hogy senki nem vette a fáradtságot, amikor segítségre szorult. Szóval csak helyeslően bólintok, bár ő ezt aligha láthatja. Mindenesetre amellett, hogy mennyire elkeserítő a tény, miszerint mi nők egyáltalán nem vagyunk biztonságban egy szórakozóhelyen, azért eltölt némi jó érzéssel, hogy ezennel én lehettem az idegen jótevő. Szívesen folytatnám a jótetteimet, mondjuk azzal, hogy megpróbálok egy igazán jóképű randit szervezni Rinának, ám ő minden tervemet meghiúsítja. Igazából nem haragszom miatta, sőt, inkább vele együtt nevetek ezen a rögtönzött, igen csak szürreális sztorin, amit Rina kitalált, és lássuk be, a pasi koránt sem a legélesebb kés a fiókban, ugyanis azonnal bevettem. Lehet csak nem elég kitartó. -Oké, oké igazad van, bocsi! Azt hittem vonzóbb lesz a dolog, ha eltudod képzelni, milyen adonisz tetszelgett volna az oldaladon. - Ekkor már vele együtt nevetek, és nem akarok ezredjére is bocsánatot kérni, amiért megfeledkeztem a vakságáról. Bár lehet pont erre van szüksége. Hogy valaki végre ne a védtelen, segítségre szoruló, vak lányt lássa benne, és elhiggyük, igazán jól boldogul egyedül is. Ezekkel és még rengeteg más gondolattal a fejemben indulok el az italaink megragadása után a tetőterasz felé, oldalamon Rinával, akit annak megfelelően, és úgy támogatok útközben, ahogyan azt ő kívánja. Idefönt ezerszer jobban, felszabadultabban érzem magam, mint az izzadtságtól és mindenféle rövid italok szagának keveredésétől bűzlő, fülledt tánctéren, bárban. Ahogy Rinát elnézem, ő is szívesebben szívjam a friss, éjszakai levegőt. Persze a cigi füst se sokkal egészségesebb, mint az áporodott ember szag, de itt könnyen tovább viszi a szél, hogy ne legyen zavaró. A friss levegő -keveredve a mentolos cigi füstjével-, annyira kitisztítja az agyam, hogy máris, kertelés nélkül olyat kérdezek, ami talán akkor lenne elfogadható a részemről, ha már legalább tíz éve legjobb barátnők lennénk. De már késő. Mire kimondom, meg is bánom, de már nincs esélyem kibúvókat keresgélni, Rina szinte azonnal támad, s ettől meglepetten homlokom közepére ugranak szemöldökeim. Mind tudjuk, hogy a támadás a legjobb védekezés... -Én csak arra akartam kilyukadni, hogy nincs semmi szégyellnivalód, és... - Nyilvánvaló, minél többet magyarázkodom, annál jobban belegabalyodok ebbe az egészbe, s ami azt illeti, nem számoltam azzal, hogy ő is figyel, még ha nem is mondja, és feltűntek neki bizonyos dolgok, amiket most vissza is dob az imént feltett, ártatlan kérdésemmel egyetemben. Pulzusom megugrik, tenyereim újfent izzadni kezdenek, s mintha lábaim is gyengébbek lennének. -Hogy mih?! Én nem... én nem is zárkóztam el! - Hitetlenül felnevetek, s most igazán hálás vagyok amiért nem lát. -Tudod mit? Szerintem ennek a meddő vitának nincs semmi értelme. Azt hiszem mind a ketten bőven eleget ittunk ahhoz, hogy ezt itt most inkább befejezzük. - Pedig elég nyilvánvaló, hogy nem vagyunk részegek. De még csak spiccesnek sem nevezném egyikünket magunkat. Az ijesztő valóság itt az, hogy ezek a szavak, vádaskodások nagyon is józan észből származnak mindkettőnk részéről. Hülyeség volt azt gondolnom, hogy egy vadidegennel, aki nem ismeri a zűrös előéletemet, a botrányaimat, majd örökre szóló barátságot köthetek, ami egyértelműen hazugságokon alapul. -Visszakísérlek, hogy az unokatesód megtaláljon, én meg azt hiszem haza megyek. Késő van, ha tovább maradok, az anyám tuti rám küldi a bátyámat, és most nincs kedvem ehhez a cirkuszhoz. - Rögtönözve bedobom a "hirtelen le kell lépnem, de mindenki tudja, hogy ez csak hazugság" kártyát, és tényleg ragaszkodom hozzá, hogy visszakísérjem oda ahol belébotlottam, abban bízva, hogy ezentúl körültekintőbb lesz, már ami a poharát illeti, és minimum letakarja egy poháralátéttel, hogy biztonságban legyen. Végül egy kurta köszönést követően amilyen gyorsan csak tudok, kereket oldok. Alig bírom áttuszkolni magamat a bulizó tömegen, mindvégig úgy érzem, hogy itt fogok megfulladni. Akkor könnyebbülök csak meg valamelyest, mikor kivágódom a bejáraton, és elhatározom, soha többet nem jövök ide.
"Oh, I was a bitch to you, huh?! You don't remember when I was nice?! And nice again? And again...and again...? And then I was a bitch. Don't remember that. Do you?"
Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens.
Lory & Rina
Kicsit talán túl mélyre mentünk az érzelmekben egy olyan helyen, ahova az ember azért megy, hogy ezeket a gondolatokat a fejéből elűzzük. De még is volt bennem egy olyan suta érzés, hogy Lory még szeretne erről fecsegni. Talán a barátnői is azért mellőzték, mert nem kíváncsiak arra, hogy mi is zajlik szerencsétlenben. Így inkább hagytam, hogy az érzelmek elsodorjanak minket a jelen lévő hemzsegő tesztoszterontól. Bár a férfi közeledése jót tett a lelkemnek, mert azért kinek nem esne jól, ha a másik nem közeledik felé, miközben szemmel látható, hogy vannak különbségek köztem és a körülöttünk lévők között. Még is inkább úgy döntöttem, hogy a lány felé fordítom minden figyelmemet. Nem vagyok elkésve, a férfiak pedig bárhol megtalálhatnak. Szerencsére nem a szobám rejtekébe szoktam bujdosni. - Ez számomra nem gyengeség. Mert úgy érzem ettől vagyok különleges. Nem látom az emberek arcát, vagy a körülöttem zajló történéseket. Viszont így jobban tudok a rejtett kincsekre fókuszálni – mosolyodom el. Bár igaza van, jó páran úgy gondolták, hogy ezt kihasználva jót mulatnak. Még is úgy érzem, hogy szükségem volt erre a tanulópénzre. Minden körülmény új dolgokat hoz az életembe. Még több tapasztalat. Bár nem mondom, hogy mindig is ilyen könnyen vettem az akadályokat, de azért még is jobb, ha a pozitívat élem meg, mint sem hagyjam, hogy a negatív dolgok borítsák be a mindennapjaimat. - Eláruljak egy titkot? Szerintem a Romeomat elcsapta egy busz – nevetek fel jó ízűen. Mert sosem voltam az a lány, aki epekedett volna azért, hogy párba álljon. Nem mondom, hogy nem esne jól, ha lenne valaki mellettem, de attól még nem fogom körömszakadtáig kergetni a másik nemet miatta. Ha jönni fog, akkor itt lesz, ha nem. Akkor pedig az egyetlen férfi is megfelel nekem, aki eddig hű társam volt. Rusty. - Honnan is kellett volna? Ne viccelj, nincsen probléma – legyintek. Már annyira megszoktam, hogy el kell mondanom, hogy nekem nincsenek szüleim, hogy a fájdalom csak kapirgálja a mellkasom, nem fogok sírásba kitörni. Még ha vannak is olyan napok, mikor jobb ha az ember elhullat pár könnycseppet, hogy könnyebb legyen a lelke. - Ne! Komolyan? Mondjuk én sem repdesek, hogy mindent megtapogassak. Még ha általában úgy tudok koordinálni magam – nevetek fel. Egyszer akarták, hogy kígyót fogjak. Ha tehettem volna fejvesztve rohantam volna ki. Szerencsére akkor Susanna volt a megmentőm és látta a pánikot rajtam és közbe lépet. - Miért mentegetőzöl mindig? Nem vagyok ám egy sérülékeny kislány? Attól, hogy segítenél nem leszel rossz. Az, hogy milyen a külseje, persze mindenképp meghallgatom. De utoljára négy évesen láttam, így maximum csak apukámra és a nagybácsimra tudok gondolni, mint felnőtt férfi, vagy esetleg a földkapitánya mese figurái – nevetek még jobban. Mert azért négy évesen nem voltam valami nagy pasi vadász, hogy azzal lettem volna elfoglalva, hogy melyik pasi, hogy néz ki. Nem mintha nem bánnám, hogy játszhatok az elmémmel. Kitalálni, hogy is néz ki egy-egy férfi, akivel szóba állok. - Köszönöm azért, jól esnek a pozitív vissza jelzések – igyekszem megnyugtatni, mert úgy érzem csak jobban zavarba jön attól, hogy felvilágosítom, hogy nem vagyok annyira elveszve, mint egyesek képzelik. Inkább csak megszeretném mutatni, hogy milyen az a világ, amiben élek. Mint sem állandóan vitatkozni vagy kijavítani másokat. Bár eddig még egyszer sem sült el jól. Jobb is lenne, ha maradnék az a szerencsétlen, akinek gondolnak. - Lory, nem akartalak megbántani – egyik pillanatban még jó ízűen nevetünk, a másikban pedig behúzza a kéziféket és meglépne. Mindig szóltak, hogy ne akarjak mindig mindenkit megmenteni, mert nem viselik jól. De újra és újra ebbe a hibába keveredek. Akár egy hullámvasút. Így csak bólintok és követem vissza, hogy a lelke nyugovóra térjen, hogy nem maradtam a teraszon és a következő lépésemmel kizuhanjak az emeletről. Ahogy megérzem a pultot le huppanok az egyik bárszékre és csak bólintok. Úgy érzem, ha újra kinyitnám a számat csak még nagyobb bajt okoznék. Így csak intek, hiszen a zenétől úgy sem hallana semmit. Britt szerencsére hamar megjelenik, hogy kifáradt és mehetünk is haza. Az időt sem tudom, hogy mennyi telt el, azt pedig még úgy se, hogy fog reagálni anyánk arra, hogy így spiccesen állítunk haza.
Kezdőlap
