And in the middle of my chaos,
there was you

Anyáék hétvégére tett látogatása váratlan és egyben előre be nem jelentett volt, azonban mielőtt bárminemű véleménnyel is illethettem volna őket, anya gyorsan hozzátette, hogy joguk van meglátogatni az unokájukat ennyi kihagyás, na meg a baleset után, ha már én nem vagyok hajlandó hozzájuk elutazni. Logikusan is belegondolva, a kocsim szerelőnél pihent és a kisfiamra is ugyanez ráfért, és még a munkámat bele sem vettem a visszatartó körülményekbe. Anya viszont nem szerette a kifogásokat, márpedig ha ezeket hangosan megjegyeztem volna, valószínű így jött volna le neki. Manuel az eset óta szerencsére visszanyerte eredeti hangulatát, noha akadt egy-két nehezebb napunk is, amíg elértünk idáig, de most már többet mosolygott és ez engem is nyugalommal töltött el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem figyelek oda rá 110%-osan vagy aggódok érte még triplán, mint eddig, de látszólag a sérülései nem hagytak benne komolyabb következményeket és ez épp elég volt ahhoz, hogy a szüleim egész napra elrabolják őt. Mivel ragaszkodtak hozzá, hogy az ittlétüket egy hotelban töltsék az én lakásom helyett – anya szerint árt nekünk az összezártság és ez a gyufásdoboz csak elősegíti a korai idegösszeomlást -, így legalább a hellyel kapcsolatos problémámról elfeledkezhettem, ha már a később bekövetkező vacsorával kapcsolatban nem lehettem ilyen szerencsés. Szerencse, hogy a hétvégére nem leszek zsúfolásig tele munkával, hiszen már most érzem, hogy ez a látogatás jócskán leszívja majd az összes létező energiámat. Manu és a szüleim már reggel nyakukba vették a város felfedezését, így mihelyst összeszedem a gondolataimat és átnézem a hozzávalókat az egyik recepthez, amit még anya küldött át hetekkel ezelőtt, ha netalántán meglátogatunk titeket című e-mailben, pár dolgot még bedobálok a táskámba és azokkal együtt hagyom el a lakást. Teszem hozzá, az üzenete végén csak úgy kedvesen azt is hozzátette, hogy ezek olyan ételek, amelyeket még én sem ronthatok el, habár soha senki nem panaszkodott a főzési képességeim miatt. Noha az is igaz, hogy túl sok vacsoravendéget nem hívtam magunkhoz, én pedig vagy hozzászoktam vagy már elviseltem azokat, amiket készítettem…de nem, egyáltalán nem főzök rosszul, és ez ma anya számára is bizonyosságot nyer majd.
Órákba nyúlik el a hozzávalók összeszedése, melyre még a taxizás is rásegít. Sosem fogok megbarátkozni a Manhattani közlekedéssel, hiszen Baltimoreban ettől sokkal nyugodtabbak a körülmények, de ahhoz, hogy kiigazodjak a továbbiakban, valahogy muszáj lesz beleszoknom ebbe. Két felpakolt szatyorral és a vállamat lehúzó táskával egyensúlyozok lent a bejárati ajtóhoz és szorosan magamhoz ölelve a szerzeményeimet írom be a kódot is, abban reménykedve, hogy legalább az ajtót kitudom nyitni addig, amíg nem kéri újra a kódot. Reggel még nem tudtunk a liften lejutni, mert valamit javítottak rajta, de a félfüllel elkapott beszélgetésekből ítélve csak egy átmeneti problémát javítanak ki, így nem sok idő, amíg készen lesznek vele. Mégis annak ajtajához érkezve egy az ajtóra ragasztott fehér papírral találom szembe magamat, rajta pedig a vastagon szedett üzenettel, miszerint: A lift nem üzemel. Megértéseket köszönjük. Az ilyen helyzeteket szokták a pompás jelzővel illetni vagy manapság az ennél kulturálatlanabb megszólalás a menő? Mindenesetre amit érzek az megközelítőleg sem egyenlő a boldogsággal, mégis minden energiámat felkarolom ahogyan a lépcső aljánál végignézek annak felfelé vezető fokain, melyekből legalább 10x ennyit kell megtenni, hogy feljussak a saját lakásomhoz. Igen, ez határozottan nem a pompásnak nevezhető érzés.
A szatyrok még tartanak, habár most áldom csak igazán Lea Hennings egyensúlyozásra kitérő tanácsait, amelyeket csak úgy mellékesen elejtett a jógaóráink alatt. Lehet üdvözlőkártyát kellene küldeni neki vagy egy ajándékkosarat tele gyömbéres italokkal és ételekkel, mert ha valakit megszállottnak lehetett nevezni, az Lea volt a gyömbér iránt. Persze még várjunk ezzel, amíg fel nem érek. Kár lenne az elsietett hálálkodás, ha a tanításával nem nyújtok maximumot.
Az utolsó lépcsőfokok maradnak csak hátra, amikor egy koppanásra leszek figyelmes, melyet az ütemes dobogások követnek. Hátrapillantok és egy narancs ér célt pár fokkal lejjebb. Oldalra biccentve a fejemet nézem meg a szatyor alját, ami úgy döntött ideje megadni magát és kivetni magából önző módon annak tartalmát.
- Ne…ne..csak ezt ne.. – gyorsan magamhoz ölelem még jobban a cuccaimat és gyorsan felveszem a narancsot, mert ha a hallásommal nem történt probléma, akkor éppen valaki felfelé tart. A narancs viszont mihelyst visszakerül a szatyorba, egy citrom is útnak indul, de az messzebb jut, így nincs más lehetőségem, mint figyelmeztetni az érkezőt.  
- Vigyázat odalent. Egy citrom tart lefelé! – kiabálom el magamat és remélhetőleg még megakadályozom valakinek a balesetét.

;Surround Me;

And in the middle of my chaos,
there was you

Egy káosz uralkodik el a fejemben, ahogyan próbálok rendet tenni a napi teendők és anyám utasításai között, ez viszont sokszor azt eredményezi, hogy percenként kell visszafutnom a lakásba akár a földszintről is, hiszen mindig a hátam mögött hagyok valamit. Szeretném megmutatni nekik, hogy az életem nem egy katasztrófafilm kibontakozását mutatja be egyre súlyosabb jelenetekkel, és igenis jól megvagyunk Manuellel kettesben, még ha a szüleim azt gondolják, hogy ez csak önámítás a részemről. A mai napig azon vannak, hogy ízekre szedjék az életemet és rájöjjenek a kislányunkba hol lakozik a hiba, amiért képtelen megtartani maga mellett egy férfit ennyi idősen. Anyám szerint a főzési technikáim és az enyhén nyugdíjas éveket súroló öltözködési stílusom tehet róla, apám viszont arra esküszik, hogy a munkamániám a hibás. Én úgy gondolom egyszerűen ez a felállás most tökéletes nekünk és ha úgy érezzük az életünk a legjobb alapokon nyugszik, akkor egy harmadik félnek is megengedjük, hogy felforgassa azt.
A vásárlással viszonylag gyorsan megvagyok, noha az anya által felírt hozzávalókat még egy varázsló se tudta volna könnyen magához édesgetni, nem még egy magamfajta halandó nő, aki már így is húsz másik csomaggal egyensúlyozva próbál még egy huszonegyediket is magára aggatni, hátha eléri a végső határait. Ennek viszont könnyedén meg is lesz az eredménye, habár az már az én istenadta szerencsémnek köszönhető, hogy az utolsó lépcsőfordulóban adja meg magát az egyik szatyor és éppen az, amelyekbe a gyümölcsök lapulnak meg. Sosem tartoztam azok közé, akiket körbevett a szerencse, én inkább a másik oldalt erősítettem. A tipikus példája voltam annak, akire rászakadt az ég, ha éppen gyalog próbálta nyakába venni a várost, majd kisütött a nap, ha már otthon, átázottan állt a nappalija közepén. Most miért is számíthattam másra, hogyha egyszer a sorsot kísértettem?! Az első, szabadulóművészt játszó gyümölcsöt még magam is egyensúlyozva, ámbár megszerzem, a citrom azonban nem adja ennyire könnyen magát és nagyobb távot tesz meg a lépcsőn, mint amire számítottam. Figyelmeztetem is az arra közlekedő és éppen felfelé tartó személyt, aki megnyugtat afelől, hogy elkerülte a balesetet, de a férfi kiléte csakis akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a segítségemre siet. Egy röpke másodpercig aligha kapok szikrát, hiszen ez lehetetlen. Olyan igazi, nagy betűkkel és kiáltva a másik tudtára adva lehetetlen, hogy itt találom, mégis összeszedem magamat annyira, hogy meg is szólaljak.
- Áááh, igen..persze, hogy emlékszem, dr. Connor. Milyen kellemes meglepetés. – mosolyom szélesebben ívelődik át arcom mentén és igyekszem a lehető legnormálisabb énemet mutatni. Ki lenne képes elfelejteni azt, aki megmentette a fiát? Meg ezeket a vonásokat? És említettem már, hogy ő segített Manuelen? Az ilyet egykönnyen nem felejti el senki sem. – Azt megköszönném. Úgy tűnik túlvállaltam magamat. – pillantok le egy másodpercre a csomagjaimra, amik már kevesebb területen borítanak be, hála az én hősömnek.
- Manuel.. ő már teljesen jól van szerencsére. Épp a nagyszüleivel látogatja az állatkerteket meg még ki tudja merre kószálnak a mai nap folyamán. Tudja, engem általában kihagynak még a tervekből is. – vonok vállat és halkan fel is nevetek mellé. – De ha a szüleimen múlik, én sem unatkozok majd. Szerintem a csomagok háromnegyede az ők különleges kéréseit tartalmazzák.  – célzattal szorítom magamhoz jobban a csomagokat, értve itt annak tartalmára és félig már azon vagyok, hogy táskámból a kulcsomat is előhalásszam.
- Ami azt illeti, igen. Szokták mondani, hogy kicsi a világ, de hogy ennyire? – a csomagok már a földön a lakásunk ajtaja előtt, a kulcsom meg nem a zárban, de mellette előszeretettel időzik el valahol az ajtón, nehogy minél előbb sikerüljön kiszabadulnom a helyzetből, amit magamnak teremtettem. – Szóval igen..azt hiszem ez lenne az én lakásom. Valamit inni esetleg vagy programja van éppen? Ha már ilyen pofátlan módon átpasszoltam a csomagjaimat, tartozok legalább ennyivel. – magyarázatot is adok a kérdésem mellé mielőtt úgy jönne le neki, hogy én olyan nő vagyok, aki csak úgy behív mindenkit magához. Mert én nem olyan vagyok, még ha most éppen az ellenkezőjét is teszem.  És amúgy is, végignézve rajta, felmérve pontról pontra az elegáns megjelenését, talán nem is ér rá arra, hogy velem cseverésszen. – Van itthon azt hiszem alma, narancs, szőlő és mhm azt hiszem Manu kedvéért szörp is akad, hogyha kedveli az olyat. – mosolyodok el azért elmondva a választékot és szélesebbre tárom az ajtót, hogyha úgy döntene mégis csatlakozna hozzám. Ezt a felsorolást elnézve igazi vad bulikat is csaphatnánk akár. Legalább egy üveg sör lenne itthon vagy bármi ehhez hasonló. Vajon kedveli az olyat? Bár nekem ő olyan kifinomultabb pasasnak tűnik, ámbár az emberfelismerő képességem úgy a 20-as éveim elején sikítva menekültek el tőlem és azóta sem tértek még vissza. Lehet ideje lenne feladnom a várakozást és beletörődni, hogy csak akkor ismerhetek meg igazán embereket, hogyha érdeklődőbbé válok irántuk.

;Surround Me;

And in the middle of my chaos,
there was you

Mindig is különös örömmel töltöttek el a meglepetések, érkezzenek azok bármilyen formában. Gyerekként már napokkal a születésnapom előtt tűkön ülve vártam, hogy anyáék milyen trükkökhöz folyamodnak majd annak érdekében, hogy elrejtsék előlem a minden évben gondosan megrendezett születésnapi zsúrom előjeleit, amire én már korábban rájöttem, de tartottam a számat. Főleg azért, mert vicces volt nézni mennyire próbálkoznak és hogy pont ez okozta mindig az elbukásukat. Ez a fajta izgatottság azonban felnőtt koromra se változott, noha magam sem tudnám megmondani mikor ünnepeltem meg külön utoljára a saját szülinapomat, de tortában nem szenvedtünk hiányt, hiszen Manuel minden évben kapott egyet az idei kedvencével díszítve. Azonban egészen más érzéssel ajándékoz meg, amikor olyan személlyel sikerül összeakadnom a lépcsőfordulóban, akire egyáltalán nem számitottam. Dave aznap rengeteget segitett a kórházban és nem csak a fiam ellátását értem itt ezalatt, hanem engem is próbált minél ügyesebb módszerekkel megnyugtatni, amik megkönnyitették az ottlétet és a várakozási időt egyaránt. Ezért is örülök a viszontlátásnak, mint gyermeteg énem a meglepetés buliknak, noha ennek egy egyszerű mosolyként adom csak jelét, mielőtt önmagamhoz hiven világgá kergetném őt olykor túlbuzgó személyiségemmel.
- Dave. Igen, így valóban egyszerűbb lesz. - értek vele egyet ezzel kapcsolatban, és egy bólintással jelzem, hogy eltalálta a nevemet. Mindezen másodpercek alatt pedig nem próbálok meg egy röpke pillanatra sem elveszni a felém címezett mosolyában, ami bizonyára tekinthető napom fénypontjának is az egész vásárlási-anyai tanácsokkal ellátott mizéria után.
- Gondolja a karbantartóknak címzett köszönőlevelem még elfér a másik mellett, amiért összehozták ezt nekünk? - célzok itt arra szórakozottan, hogy ugyebár abban igazat adok: a lift működése nélkül az én mutatványom sem jöhetett volna létre, ahogyan a találkozás sem.
A segítsége most elmondhatatlanul jól jön és jól is esik egyben, de eközben nem hagyom figyelmen kívül a beszélgetésünk további részleteit sem.  - Még szerencse, hogy ők még rendelkeznek ilyen képességekkel. Nem szerettem kedvetlennek látni őt, habár egy idő után eléggé menőnek találta a sérüléseit. - nevetek fel halkan, miközben próbálok azért haladni is a csomagokkal meg a lépcsőfokok megtevésével is, hiszen egyik sem bizonyul kellemes elfoglaltságnak.
A kérdésének hatására viszont ösztönszerűen tekintek le a kezemben tartott csomagokra.
- Nem lennének olyan kegyetlenek, hogy unatkozni hagyjanak, ha már a páratlan társaságukat nem élvezhetem. - idejét nem tudnám megmondani mikor pihentem ki magamat úgy igazából és van egy olyan érzésem, hogy ez még jó pár évig nem is igazán változik majd. - Igazság szerint csak vendégségbe jöttek a hétvégére Baltimoreból, mivel az én kocsim még mindig nem az igazi, ezért muszáj volt nekik kezdeményezni, ha látni akartak minket. Egyébként nem a szívük csücske Manhattan és ezt már indulás előtt legalább 10x meghallgattam. Félek is emiatt, hogy a későbbiekben milyen programokkal próbálnak majd még inkább büntetni, hogy ide kényszerültek. - szórakozottan égnek emelem a tekintetemet mielőtt előszedhetném a kulcsaimat, hogy ajtót nyissak előttünk.
- Nem olyan régóta költöztünk át. Baltimore után eléggé intenzív váltás ez a hely. - lépek arrébb, hogyha már meghívtam magamhoz, akkor be is engedjem őt. Hirtelenjében azt se tudom hova is kapjak, hiszen nem szoktam hozzá a vendégekhez, de még időben elejét veszem kezdeti zavarodottságomnak, mielőtt neki is feltűnhetne.
- Munka ügy vagy maga az a típus, aki szándékosan ugrik fejest az ilyesmi kínzásokba? - érdeklődésem közben hangom szórakozottan cseng, mielőtt tovább folytathatnám mondandómat egy kérdéssel. - Mellesleg ennyire borzalmasak lettek volna? - érdeklődök meglepve, közben pedig lepakolom a kezemből a cuccokat és egy igen választ intézhetnék felé az ő kezében ragadt csomagot illetően, azonban a vízről sem feledkeztem el, amit ezen mozdulatsorok után át is nyújtok neki. - Ne aggódjon, a továbbiakban nem kell ilyen kellemetlenségeket átélnie. Tudtommal egyetlen öltönyös fickót sem rejtegetek a lakásban. - mosolygok rá biztatóan, de aztán akaratlanul is végigfut tekintetem rajta. - Magán kívül, természetesen, azonban az már részletkérdés és egyébként sem találom jellemzőnek a korábban felsoroltakat. - az étel elkészítéséhez szükséges hozzávalókat a pulton hagyom, a többit pedig a helyére teszem, de közben sem feledkezek meg a társaságomról, akit előbbi szavaim hatására egy mosollyal is megajándékozok.
- Gondolom nem sokszor tartózkodik itthon, hiszen akkor már csak-csak összefutottunk volna. - tanárként közel sem annyira kaotikus a beosztásom mint neki lehet orvosként, de bizonyára eddig ügyesen sikerült elkerülnünk egymást. Ha akartuk volna, valószínű, hogy sose jött volna össze. Nem mintha egyébként bánnám, hogy így alakult, hiszen legalább akad beszélgetőpartnerem az alatt az idő alatt, amíg a többiek haza nem érnek. És bármennyire is nehezen vallom be az ilyet, de meglehetősen érdekesnek találom Dave-t ahhoz, hogy még többet akarjak megtudni róla, mint amennyire lehetőségem akadt korábban.

;Surround Me;

And in the middle of my chaos,
there was you

Annak ellenére, hogy teljes kétségbeeséssel és egy adag morcos hangulattal indultam el itthonról, mégis Dave láttán most egészen más érzések versenyeznek bennem. Kezdetnek ott lapul meg a viszontlátás öröme, amely akaratlanul is odacsalja a mosolyt az arcomra és olyan kényelembe fészkeli magát ott, hogy aligha akarna onnan elveszni. A második, ami szorosan követi az első érzelmi hullámot azt a tényt részletezgeti, mennyire vonzónak és egyben elegánsnak találom őt, ám ezt próbálom minél mélyebbre elhessegetni magamban, mielőtt úgy döntenék, hogy önmagamhoz híven még egy rögtönzött vallomást is teszek. Még az kellene, hogy elijesszem őt bármivel, ami eléggé esélyes figyelembe véve azt a tényt, hogy tanár lévén meglehetősen kevés időt töltök felnőttek társaságában. Egyáltalán képes leszek normális beszélgetést kezdeményezni? Nagyon remélem, hogy nem ér ez a találkozás csúfos véget.
Jót mosolygok a kérdésemre adott válaszán, az én véleményemet viszont egy szórakozott vállvonással előlegezem meg.
- Meglehet annyira biztató lenne számukra, hogy még hónapokig babrálnának a lifttel. De nézzük a jó oldalát: legalább a flancos edzőtermek elkerülhetőek lennének, hiszen elég csak a napi fel-le lépcsőzés és a napi edzés már le is tudva. - helyezem más megvilágításba a mi kis 'szerencsétlen' helyzetünket, hátha ezzel sikerül majd felkészítenünk magunkat a jövőben történő legrosszabb esetekre is.
- Igen, ebben igaza lehet. Manuel ugyanakkor szívesen mutatja be kaszkadőr mivoltát, de ez az első eset, hogy komolyabban is megsérült. - osztom meg vele, hiszen az én fiam sem egy szent és olykor kedve támad felmászni olyan helyekre is, ahonnan lejönni könnyebben le lehet, viszont sokkal rosszabb következményekkel. De legalább nem mondhatom, hogy unatkoznék mellette.
Szerencsére könnyedén feljutunk, noha a segítsége nélkül ez már mindjárt másabb mutatványnak ígérkezett volna, de közben sem hagyjuk, hogy kivesszünk a témákból.
- Valóban? Ez kiábrándító! Pedig már épp elő akartam szedni a 100 pontból álló kvízkérdésemet a szülővárosomról. - egy mosollyal ajándékozom meg őt, mielőtt tovább lendülhetnék a hülyeségemen. - Igazából ne aggódjon, semmiről nem maradt le. - nyugtatom meg őt, végül elhallgatok egy kis időre, de utána megosztom vele a véleményemet. - Ahogyan mondja, a szüleim sem szoktak hozzá ehhez a világhoz, ezért sem érzik otthonosan magukat itt, de hogy pótolhatatlan édesanyámat idézzem:...szerencsére csak a hétvégére maradunk! - szórakozottan emelem égnek a tekintetemet, az ötlete viszont elgondolkoztat.
- Ha nem lesznek túl makacsak hozzá, akkor körbevezetem őket, de sok esélyt erre nem látok. - sóhajtok egyet beletörődően, azonban a pakolással sem maradok le közben.
- Nem..egyáltalán nem bánom. Kényelmesebb így. - oszlatom el kételyeit, mielőtt a kérdésére is válaszolhatnék. - Kezdetben kissé őrület volt a váltás. Mármint odahaza megvoltak a saját helyeink, szokásaink és mindent újrakezdeni eléggé nehéz volt eleinte, de mostanra már hozzászoktunk ehhez szerencsére. Még a tanítási rendszerben is másképp működnek itt, de úgy érzem nem ártottam magamnak azzal, hogy ezzel is megismerkedtem. - állok hozzá pozitívan a költözésünkhöz, jóllehet nem éppen a saját döntésünkön alapult ez teljesen.
A váratlan elegáns megjelenésének miértjére hamarosan magyarázatot is kapok, de a válasz nem olyan körülmények között érkezik, amelyet eleinte sejtettem.
- Sajnálattal hallom ezt. - célzok itt az édesapjukra és még egy bólintást is megengedélyezek magamnak mellé. - Így már érthető az egész..és persze, ilyenkor szükség van a családi támogatásra. Nem akartam így tolakodni..ne haragudj. - fűzöm hozzá még végül, hiszen nem volt szándékomban olyan témákat feszegetni, amik nem feltétlenül tartoznak rám.
Elnevetem magamat a magyarázkodására és csak a fejemet is ingatom mellé. - Nem követtél el semmi bűnt, ha ettől tartasz. - nyugtatom meg, végül tovább folytatom. - Ami azt illeti, képzeld, megengedték, hogy elkészítsem a vacsorát, szóval nagy a nyomás. - továbbá is szórakozottság csendül ki hangomból, végül lenézek a kikészített hozzávalókra. - Rozmaringos és fokhagymás csirkecomb készül, ha nem felejtettem ki semmit a vásárlás alatt. - nézek azért körbe, mielőtt visszavezethetném társaságomra a tekintetemet.
- Ha mégis úgy döntenél vállalod a kihívásokat, ami velem jár, én örülnék ha maradnál a későbbiekben is. Mindig is ki akartam próbálni milyen az, ha élő pajzsként használhatok valakit. - cukkolom őt, de végül elnevetem magamat. - Ennyire azért nem rosszak és ha mégis, magam vállalom ezt a nemes feladatot. Meggyőztelek? - kérdezek rá azért óvatosan, de addig nem kezdek bele, amíg nem hallom a válaszát.  

;Vivir Mi Vida;

And in the middle of my chaos,
there was you

Szokták hangoztatni, hogy egy éles helyzet közepette jön rá az ember lánya/fia, hogy mire is képes valójában. Akkor jönnek elő igazán csak az érzékei, mutatkoznak meg igazi reakciói az őt érő hatásoktól. Én sem különböztem ebben a többi embertől, leszámítva azt az aprócska tényt, hogy nálam ez a forgatókönyv visszafelé íródott meg. Pánikhelyzet kialakulóban? Garantált röhögőgörcs. Valahol úgy olvastam a röhögés jót tesz az alaknak, de bizonyára azt nem írták meg apród betűs részletként, hogy a következő fázis ne az legyen, amit én megtapasztaltam magamon, hogy a hűtő felének a felfalását választottam, miután képes voltam fellengetni azt a képletes fehér zászlómat és azt kiáltani: a veszély elhárult, kiszórakoztam magamat.
A jelenlegi helyzetben is énem egy csodálatos verziója mutatkozik meg. Idejét nem tudnám megmondani mikor beszélgettem egy jót egy igazi, normális felnőttel. Itt megjegyezném belső tiltakozó énemnek, hogy a filmekkel/sorozatokkal való veszekedés nem számít érdemi kommunikációnak. Azt meg már nem is merem hozzátenni, hogy ez a felnőtt egy férfi és egyben helyes is, ami csak előkészíti a közelben járó katasztrófát. Úgy érzem minél inkább próbálok értelmes beszélgetést kezdeményezni vagy folytatni, annál jobban belekavarodok a saját mondandómba, amit később ismétlésre állíthatok magamban és addig pörgethetek le újra és újra a fejemben, amíg be nem ásom magamat tőle a kínos doboz legaljára. Mentségemre szóljon, igyekszem azon határon belül megmaradni, ahol nem hozom rá a frászt, de valahol tartok is tőle, hogy valami olyasmit mondok majd, ami miatt menekülőre fogná a dolgot. Bár fogalmam sincsen miért izgulok ennyire. Mármint csak beszélgetünk, nem randizunk vagy ilyesmi, de mint már mondtam, az a bizonyos forgatókönyvet valószínű egy részeg mókus írhatta meg.
Arról társalgunk, hogy mi vezetett minket idáig, pontosabban kiknek a figyelmetlensége, amelynek próbálom eléggé nyakatekert módon a pozitív oldalát keresni, de nevetését hallva úgy érzem nem járok túlságosan azokkal messze a valóságtól. - Ezt hívják talán ördögi körnek? - kérdezek rá tanácstalanságomba, hiszen minél jobban belemegyünk ebbe a helyzetbe, annál kacifántosabb úton jutunk vissza oda, ahova indultunk.
Manuelről mesélni órákig tudnék, mégis most csak azt a részletet osztom meg vele, ami megalapozta első és nem túl szerencsés találkozásunkat. A kapott válasz viszont mosolyt csal az arcomra. - Akkor ez azt jelenti, hogy számíthatok még akciódúsabb változatokra tőle? - szusszanok egyet és már fejben azon gondolatok között járok, ahol körbetekergetem a fiamat mindenféle szereléssel, ami megvédi őt az esésektől.
- Ez esetben ideje lesz összeállítanom egy ilyet. Nem tudnék nyugodtan aludni, ha úgy érezném, cserben hagytalak. - halk nevetést csal ki belőlem ennek a gondolata, de aztán rájövök, hogy egy fél oldal is bőven elegendő lenne a kérdésekből, hiszen hiába éltem ott, eléggé korlátozottak voltak az útvonalaim.
- A kicsi gesztus is gesztus, nem? - értem itt az anya problémára felhozott meglátásával kapcsolatban, de talán igaza van, hogy nem ártana a nagyobb képet néznem az ő esetében. Minél részletesebben is merülök el anya értelmezésében, annál nehezebben tudom csak észrevenni a jó szándékot a tettei között.
- Szerencsére gyorsan tudunk alkalmazkodni. - halvány mosolyt ejtek felé, de mielőtt válaszolnék a kérdésére, egyszerűen csak a fejemet ingatom, ezzel is kifejezve, hogy nem érzem problémának a dolgot. - Összefoglalva eléggé félresiklottak a dolgok odahaza és rákényszerültünk a váltásra. Persze, így utólag belegondolva egyáltalán nem bánom, hiszen jó pár pozitívumot is hozott magával. - vallom be elgondolkozva az igazságot. De ami a leginkább lényegesebb, hogy Manu is jól érzi magát itt.
Valahol megnyugtat, hogy nem érintette kellemetlenül a felesleges össze-vissza fecsegésem, ami sok esetben a határokat feszegeti és nemtetszést vált ki a beszélgetőpartnerből. Szerencsére Dave esetében nem voltam túlságosan is önmagam és szúrtam el azon nyomban a dolgokat, hogy azok haladtak is volna valamerre.
- Lássuk be, egy másik emberrel sosem könnyű, főleg ha még nem is egy véleményen vagytok, de legalább összetartotok és ez szerintem jó dolog. - egy mosollyal pecsételem le mondandómat. Igazából sosem adatott meg az esély számomra, hogy legyen egy testvérem, de ha megtörtént volna, valószínű egymás idegeire mentünk volna éjjel-nappal. Kétlem, hogy ne kapott volna ő is egy nagy adagot édesanyánk személyiségéből, ahogyan nekem is kijutott hasonlóan a jóból.
Nem is tudnám igazán megfogalmazni mi történik azon pár másodperc leforgása alatt, amikor meginvitálom őt vacsorára, de mire észbe kapok már rég ennek az egésznek a közepén vagyunk, a fejemben meg egy egész káosz uralkodik el a teljes összeomlás előtt, miközben elképzelem miképpen reagálják majd mindezt le a szüleim. Vajon ha pár nyelven begyakorolom a bocsánatkérést és megígérem neki, hogy soha többet nem kell találkozniuk velük, az majd enyhíti a várhatóan megtörténő sokkot?
- Ne érezd annak. Úgy vélem ez egy olyan csapda volt, amibe mindkettőnknek bele kellett sétálnia. - próbálok biztató lenni számára és elhessegetni azokat a gondolatokat belőle, miszerint kényszer hatására történt volna a meghívás. Egyébként is, örülök, hogy végül így alakult. A korábban felhozakodott szerepét érintő véleménye viszont nevetésre késztet. - Mi tagadás, határozottan tűrhetőbbé és túlélhetőbbé tetted ezzel a továbbiakat. - egy ábrándos sóhaj közepette kezemet a mellkasomra helyezem, hogy ezzel is kimutassam, mennyire megérintett ez a gesztus tőle.
- Sebészi precizitással, mi? - szélesebb ívet ölt mosolyom és a fejemet is csóválom mellé, hiszen bárhogyan is nézem, ez egyáltalán nem fair. - Aggódnom kellene talán, hogy a későbbiekben zöldség nélkül marad az étel, mert utána sorba kezded megmenteni őket? - hozakodok fel az ötlettel, enyhe szórakozottsággal a hangomban, de az ilyen terveket én úgy gondolom még jó időben letisztázni.
- Vetkőzz csak nyugodtan. - vágom rá át sem gondolva a szavaimat, aztán gyorsan észbe is kapok. - Mármint szabadulj meg a kényelmetlen ruhadaraboktól, amik zavarnak. - próbálnám kijavítani magamat, de hasztalan, ezért inkább a 'pofa be és csináld a dolgod' elvet alkalmazom és rápillantok a receptre, amelyet már reggel előhalásztam a többi közül. Az újdonságok kipróbálásának a híve vagyok, ha ételekről van szó - nincs is jobb egy kísérletekkel teli kémia óránál - de ami a jelenlegi menüt illeti, egyszer-kétszer már megcsináltam a múltban és még életben maradtam, szóval ennek jelentenie kell valamit.
- Lehet, hogy most összetöröm a szívedet, de a hagyma megpucolásán kívül más zöldséget nem kell kiiktatnod a tudásoddal. - biggyesztem le az ajkamat, közben pedig egy tálat is előszedek az alapanyagok összekeverése érdekében. - A lovagi páncélod ellenére ejtenél könnyeket is ezért a vacsoráért? - jót mosolygok kérdésem hatására, miközben elkezdenék bűvészkedni a citromlé és a dijoni mustár segítségével.

;Vivir Mi Vida;

And in the middle of my chaos,
there was you

Minden bizonytalanság nélkül kijelenthetem, hogy az életembe olykor-olykor felbukkannó és felkavaró események ellenére meglehetősen átlagosan telnek és teltek régebben is a mindennapjaim. A jóga és a munka közötti vékony kötélen való egyensúlyozás közepébe úgy robbant be Nico akkoriban, amire talán még én sem voltam felkészülve, mégis minden gondolkodás nélkül merültem el közös pillanataink minden következményében és váratlanságában egyaránt. Már megismerkedésünk után tudtam jól, hogy az életem sosem lesz ugyanolyan, mint azelőtt és erre Manuel születése is bizonyítékul szolgált. A saját kis megszokott hétköznapiságomat felváltották az anyai teendők és egy mindent felülmúló felelősség, aminek következtében az unalmas percek már csak mítosznak számítottak a Nicoval alakult kapcsolatunk és a fiunk születése után. Mégsem mondanám azt, hogy keresem a kalandot vagy olyan nő lennék, aki fejét adná egy szikla megmászására, esetleg valami őrültségre, ami kihatással lehetne Manu életére. Nem vágok bele olyan kapcsolatokba, amelyek felkavaróan érintenék, jóllehet ez nem egyenlő azzal, hogy teljességgel megvetem a másokkal való ismerkedést. Dave egy olyan helyzetbe lépett az életembe, melyet a véletlen kovácsolt össze és a közel sem szerencsés körülmények. Nem hittem volna, hogy mindazok után újra láthatom őt, ahogyan az a helyzet is még mindig szürreális számomra, melynek jelenleg részesei vagyunk, mégsem bánom, hogy így alakult. Élvezem a társaságát, a véleményét hallgatni a közöttünk felmerült témákban, ahogyan azt is, hogy többet tudhatok meg róla, mint kezdetben. Határozottan feldobja a kavalkáddal indult napom folytatását.
-  Igen, ebben igazad van. - bólintással is értek egyet abban, hogy Manuelt csak én ismerhetem, ő tőle meg nem várhatom el, hogy egy teljes jövőképet fessen le a fiam viselkedési mintáját tanulmányozván. Mindenesetre ha lehet ilyet tapasztalni, még felkészültebbnek érzem magamat a lehetséges verziókkal szemben.
Nevetése és mosolya az én arcomra is boldogabb kifejezést fest, hiszen sosem gondoltam bele milyen lehetne egy ilyen kérdés sorral nyúzni valaki idegrendszerét, mint a szülővárosom alap információi. Sose kértek rá, de most mégis késztetést érzek a megalkotására, nehogy úgy érezze csak a légies szavak nagymestere lennék. - A hősies magatartásod Dave egyszerűen lenyűgöz. - a mellkasomra helyezem tenyeremet és szélesebbre ívelődött mosolyommal ajándékozom meg őt.
- Tekintetbe véve, hogy már van egy élő pajzsom, úgy érzem legyőzhetetlen leszek az anyai finomkodásokkal szemben. Elvégre ha ez sem működik, már valóban menthetetlen vagyok. - esek gondolkozóba, de hangom továbbra sem veszít komolytalan 'színéből.' Ugyanakkor hazugságon sem vagyok kapható, hiszen tényleg könnyebbnek érzem azt, hogy van olyan, aki az én pártomat fogja az egész Brewster féle tébolyult előadásba.
A főzés különösen nem okoz fejtörést számomra, mégis nagyobb a nyomás, amikor egyenesen Anette Harris-Brewster válik a zsűrivé, hiszen olyankor minden túl komplikált és túl drámai lesz. Dave viszont ebben is szárnysegédemmé lép elő és nem is akármilyen előnyökkel indulunk, tekintetbe véve a sebészettel kapcsolatos tapasztalatait. Apró kuncogás hagyja el az ajkaimat a zöldségek összevarrásának gondolatára és ez annyira meg is lendíti szórakozott fantáziámat, hogy mire észbe kapok, már a vetkőzés fázisát követelem tőle, ami után a levegővételt is hanyagolom, hátha ezzel csendben kisurranhatok a Jules-féle elszólások következményei alól. Az a tekintet amivel megajándékoz viszont minden körítés nélkül pár sebességgel megdobja a szívverésemet. Csak lazán Jules, csak nyugodtan! Hogy is volt jógán az a légzésgyakorlat, ami minden helyzetbe segít? Bizonyára emlékeznék rá, ha nem kötne le az, ahogyan egyre inkább csökken a közöttünk lévő távolság. Az ilyen eseteknél mondják azt, hogy elbuktam?
- Öhm.. a kés.. - ne nézd a szemeit, ne keverd magad bajba. - ... szóval a kés, igen a fiókba. - tapogatok a hátam mögé, míg végül megragadom a fiók gombját. - Adom is. - egy mosoly a részemről meg egy szusszanásnyi 'szedd már össze magadat' levegővétel, majd már a kért eszközzel fordulok vissza és nyújtom át neki.
- Lássuk mire vagy képes! - támasztom meg kezemmel a pult szélét az arcát fürkészően abban reménykedve, hogy nem csúszik le onnan a kezem, mert nem lenne szerencsés még lefejelnem őt azok után, hogy teljes sokkot okozok neki a kelekótya viselkedésemmel. Ezután viszont magam is visszatérek az étel készítéséhez, de azért nem vesztek el a felé fordított figyelmemből sem.
- Ezek valóban elég precízre sikeredtek. Mintha meg is hatódtál volna közben Doki. - cukkolom őt a hagyma felvágása után egy nevetéssel is megfűszerezve mondanivalómat. - Ez az egy viszont mintha vastagabb lenne a többinél, látod?  - folytatom tovább ugratva őt és még egy megjátszott elgondolkozó hümmögést is hallatok, mintha legalább egy kicsit is igazam lenne, majd visszafordulok a saját feladatomhoz, de a jókedvem továbbra sem hagy alább.

;Vivir Mi Vida;