Sokszor halogatom a dolgokat. Sokan azt mondják, hogy amit megtehetsz ma, azt ne tedd meg holnap. Én azt mondom, hogy amit megtehetsz ma, azt megteheted holnap is. Ez a mentalitás szokott az ilyen szituációkhoz vezetni. Mire rávenném magam, hogy főzzek, addigra rájövök, hogy nincs itthon se só, se bors, se semmi, amiknek alapvetően a konyhában lenniük kellenének. A lábasokat már előpakoltam, a gyomromat meg felkészítettem rá, hogy nemsokára egy jó nagy adag tésztával fogom megörvendeztetni. Saját magamat hibáztathatom csak. Sóhajtva csóválom meg a fejemet a konyha közepén állva. A tűzhelyet kikapcsolom, a két lábast félrehúzom, a páraelszívót pedig visszatolom a helyére, ezzel kikapcsolva a készüléket. Duffy érzékeli a hangulatváltozásomat: fogja magát és lefekszik a helyére. Már nem lábatlankodik a konyhában, nem csóválja a farkát minden egyes alkalommal megütve a térdhajlatomat és nem is hallom a lihegését. Füle mögött megvakargatva köszönök el tőle, felkapom a táskámat és a kabátomat, az ajtót kétszer is ellenőrzöm, hogy bezártam-e. Szerencsém van, még zárás előtt pont oda fogok érni a sarkon lévő Whole Foods-ba. Szokásomhoz híven most nem időzöm el a bejáratnál hemzsegő virágoknál, pedig milyen szívesen végigszagolnám az összeset! Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, akinek utolsó pillanatban jutott eszébe valami. A kijáraton kifelé áradó embertömeget a befelé tartó tömeg cseréli le szinte azonnal. A földszinten gyorsan összeszedem, amire szükségem van, az emeleten pedig egyéb apróságokat, amik közben még eszembe jutnak. A legötbb időt a pénztárnál töltöm. Hiába próbálnak sietni a kasszások, ennyi emberrel még ők is nehezen bírnak el. Én pedig megint a rossz sorba álltam be. Előttem egy anyuka áll a kisfiával. A kisfiú hisztizik a kedvenc csokijáért, amit az anyja nem hajlandó megvenni neki. A gyerek levágja magát a földre, arca vérvörös a hisztitől. Kiabál, visít, de egy könnycsepp sem jön ki a szemeiből. Tipikus dacos gyerekhiszti. Az anyja fogja a kezét, próbálja felráncigálni a földről a – ha jól hallottam Aiden nevű – kisfiút, de az teljesen elhagyja magát minden egyes alkalommal, amikor megpróbálja a nő a saját lábaira állítani. Látszólagos türelemmel állok mögöttük, pedig lassan az én tűrőképességem is a végéhez közelít. Éhes vagyok, egy éhes nőnél pedig kevés rosszabb dolog van. Amikor ők kerülnek sorra, a gyerek még akkor is a földön ül, nem hajlandó felkelni. Már egészen sok szempár szegeződik rájuk. Az anyán látszik, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát, amiért egy kicsit sajnálom is. Tuti nem lesz gyerekem. A csodával határos módon én is sorra kerülök. Kártyával fizetek, a megvásárolt árutételeket a pénztéros gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal rakja be a barna papírzacskóba. A blokkot belehajítom a zacskóba, én pedig ,mint a villám, a kijárat felé veszem az irányt. Megkönnyebbülve szippantom be az utcára kiérve a büdös, koszos New York-i levegőt, ami a benti légkörhöz képest egészen jól esik. Egyik lábamat a másik után szedve, a megpakolt zacskóval az emberek között szlalomozva igyekszem a hatalmas bérlakás felé, ahonnan csupán egy sarok választ el. A fotocellás ajtón belépve intek a recepciónál tollászkodó André felé, aztán egyből a liftet közelítem meg. Türelmetlenül toporogva várom a felvonót, ami végül nagy kegyesen megérkezik. Szabad kezemmel megnyomom a tizenkettes gombot és az ajtózárót. Már a liftben előkotrom a táskámból a kulcsomat, hogy ne az ajtó előtt kelljen vele szórakozni. A liftből kilépve jobbra kanyarodok, a folyosó végén pedig balra. A legutolsó ajtót veszem célba. Bedugom a kulcsot a zárba, de meglepő módon nem tudom elfordítani. Nem értem, ezért még egy párszor megpróbálom. Kíváncsiságból lenyomom a kilincset, az ajtó pedig meglepetésemre nyitva van. Különös, hiszen egészen biztosan bezártam. Mindig bezárom és kétszer ellenőrzöm. Óvatosan lököm be a nyílászárót, mert nem tudom, mire számítsak. A zacskót lerakom az előszobaszekrényre, hogy ne legyen útban. A kutyám karmainak a kopogását hallom bentről. - Duffy! – kiáltom el magam, miután becsukom magam mögött az ajtót. A rendszertelen kopogások abbamaradnak. Jól kivehető a lépteinek csattogása. Hatalmas vigyorral az arcán jelenik meg az előszobában. Liheg, mint aki el van fáradva, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ugrándozva köszöntsön. – Szia, kislány! – Lehajolok hozzá, a nyakánál megdögönyözöm, ő pedig az első lábát emelgeti. Ezt vehetem köszönésnek. Amint felegyenesedem elindul befelé, de megáll és hátra fordul. Aztán megint elindul, megint megáll és megfordul. Mintha mutatni akarna valamit. Homlokomat ráncolva indulok el. Lépteim lassúak, félve teszem meg azt a néhány métert, ami elválaszt a lakás középső, legnagyobb helyiségétől. A fal mellett lépkedek, mintha az megvédhetne bármitől is. A folyosóról kikukucskálva egy idegen férfival találom szemben magam. Hirtelen a filmekben előforduló legrosszabb és legbrutálisabb forgatókönyvek pörögnek át az agyamon. Lábaim a földbe gyökereznek a kezdeti sokktól. - Ki maga és mit akar? – kérdezem, miközben hátrálok egy lépést. Duffy láthatóan nem érzi magát veszélyben, hiszen félúton van kettőnk között. A fene egye meg a fajtáját, hogy még a betörőknek is kávét főzne legszívesebben! – Menjen el a lakásomból, nincs itt semmi keresni valója – hadarom el olyan fenyegetően, ahogy csak tőlem telik, de valószínűleg ő is hallja a hangomban a remegést és a felélemet. Jelentőségteljes pillantást vetek a kutyámra, aki nyugdíjas tempóban ugyan, de végül leül a bal lábam mellé.
Három nappal ezelőtt sikerült olyan telefonbeszélgetést folytatnom egy kolumbiai származású asszonnyal, hogy kihangosítás nélkül is hallottam a szoba másik végéből a hangját. Kénytelen voltam udvariatlanul letenni kétszer is a telefont, hogy harmadjára idegtől vibráló, de halk hangon nekifusson újra a hívás tárgyának; Eltűnt a gyereke. A beszélgetés ezen a ponton ütött át üzleti tárgyalásba, hiszen nem az a tipikusan felbérelhető figura vagyok, de törékeny barátságunk érdekében természetesen hajlandó vagyok a drága időmből áldozni az ő problémájának - a megfelelő fizetség fejében. Ezen a ponton dagályos megállíthatatlansággal tört elő belőle egyszerre mindaz, amit rühellek egy nőben - így kénytelen voltam megkérni, hogy ne kezeljen és ne is beszéljen velem úgy, mintha joga lenne utasítani, elvárásokat vagy követeléseket intézni felém csupán csak a pénzéért. A La Cosa Nostra soha nem engedett a soraiba nőt - hogy a kolumbiai puhafaszúak hajlandóak csicskázni egy asszonynak, az az ő problémájuk - az eltűnt gyerek gondja pedig másé lesz, ha felbosszant. Akkor ment egy kör 'kinek van nagyobb fasza' verseny, az orosz fegyvernepper férjjel való ijesztgetés, végül csak kiszakadt belőle az őszinte zokogás a felgyülemlett feszültségtől: a gyerekről kiderült, hogy lány, felnőtt nő és megpattant otthonról. A saját new york-i embereire nem bízná, neki olyan kell aki a város érverésén tartja a kezét - New York államban ez volnék én. Az oroszok és az albánok inkább a nyugati parton dolgoznak, a kolumbiaiak Floridában - a Nagy Almában az olaszok és az írek száz éves előnyben vannak, a kínaiak körülbelül ötven.. Amint elengedte az irányításmániát és a kontrollkényszert, abban a pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Sikerült megegyezni. Ezért ülök most a lánya lakásán, kötélhúzós-dobálósat játsszom a kutyájával miközben a dohányzóasztalon ott pihen a hangtompítós fegyverem. Semmi személyes, más a karórához ragaszkodik, én a lőfegyverhez. Elmentünk egymás mellett az épület aulájában, még fogadta is a köszönésemet, most mégis úgy mered rám azokkal a nagy, világosbarna szemekkel mintha legalábbis elmulasztottam volna odalent jó estét kívánni. - Üdv, Cornelia. Az édesanyja küldött, szeretné ha hazamenne hozzá. - Előrángatom a mobilomat a farmerom zsebéből, és ellépek az útjából az én ízlésemhez képest kicsi étkezőasztal felé, hogy szabadon mehessen bármerre a lakásban - végülis ő van itthon. Ha a kijelzőre pillant, akkor láthatja, hogy a drága mamát készülök felhívni.
Lemerevedve állok a folyosón. A saját lakásomban. Egy vadidegen férfivel szemben. Általában átragad rám a kutyám jó hangulata, mos viszont egy cseppet sem. Magyarázatot várok a férfitől, hogy ugyan mégis mit keres itt. A kezdeti sokkot az idegen válasza fokozza. Riadt tekintettel fürkészem a férfi arcát. Az anyám? Nem, ez nem lehet. Figyelemmel követem minden mozdulatát. Nem tudom, mire számíthatok, mit ránt elő a zsebéből. Értetlenül nézem a mobiltelefont a kezében, de amikor látom, hogy tárcsázni akar, korábbi merevségem helyét az adrenalin veszi át. Villámgyorsan előtte termek és próbálom kikapni a kezéből a kis eszközt. Ha nem csal a megérzésem, akkor a korábban említett nőszemélyt akarja felhívni. Azt nem engedem meg. Nem azért élek inkognítóban immáron három-négy éve, hogy egy ismeretlen fazon egyszer csak beállítson a lakásomra azzal a szöveggel, hogy anyám keres. Amíg Moszkvában éltem a szüleimmel, minden egyes nap meg kellett küzdenem velük. Nem nézték jó szemmel, hogy ki akarom vonni magam a bizniszből. „Te vagy a legidősebb gyerek, mindent tudsz, ki kell venned a részed.” Annyiszor hallottam ezt a mondatot kedves és nem túl kedves körítéssel is. Elegem lett, eljöttem, utazgattam, letelepedtem. Nagyjából másfél éve élem nyugodtan az életemet, mire betoppan valaki, akit anyám küldött. Nem azért változtattam nevet és költöztem szó szerint a világ másik felére, hogy egy random pasas közölje velem, mit akar anyám. - Fel ne hívja! – Sziszegem fogaim között határozottságot színlelve, de a hangom remeg. Próbálom megakadályozni a zöld gomb megnyomásában. Nem hívhatja fel az anyámat, mert akkor tényleg mindent dobhatok a kukába, amiért eddig küzdöttem. A szemem sarkában látok valami fényesen megcsillanó tárgyat. A dohányzóasztal felé pillantok. Egy fegyver pihen ott, amit egészen biztosan nem én raktam oda. A felismerést követően meghátrálok. Visszalépek a folyosóra, majdnem átesve a kutyán, aki mindeddig nyugodtan feküdt. Ahogy belé rúgok véletlenül, fogja magát és elvonul a folyosó másik végére. Az esést kiküszöbölvén megtámaszkodom a hátam mögött lévő falon. – Az minek? – Bökök fejemmel a pisztoly irányába. – Nem megyek sehova, úgyhogy akár ki is engedheti magát. Úgyis tudja, merre van az ajtó – jegyzem meg a falhoz simulva. Naivan abban reménykedem, hogy angolosan távozik, de valal legbelül tudom, erre kicsi az esély. – Betört a lakásomba. Hívom a rendőröket, ha nem megy el – vágom hozzá az első dolgot, ami eszembe jut. A telefonom a táskámban van. A táskám pedig az előszobaszekrényen. Tekintetemmel belövöm a táskát, majd egy utolsó pillantást vetek a férfira, ezután nekiiramodok. Ha sikerül felkapnom a mobilomat és kijutnom a folyosóra, ott már nem csinálhat senkit, hiszen bárki szembe jöhet velünk bármelyik pillanatban.
Mindenkinek istenadta joga úgy reagálni a váratlan helyzetekre, ahogyan csak akar. Függ személyiséggtől, neveltetéstől, környezettől, és még kismillió minden mástól; Cornelia reakciója azonban meglep: mintha a szülei nem is alvilági szereplők lennének, hanem... Nem tudom, oposszumok? Bár az oposszum is jobban reagál, az legalább veszi a fáradtságot és halottnak tetteti magát, ha nem tudja kezelni a kialakult helyzetet. A Család asszonyaiból indulok ki, ha például az unokanővéremet lepnék meg így, a betörő kezébe nyomná a bevásárlást és a konyha felé intene. De az unokanővérem olasz, a leányzó meg kolumbiai-orosz félvér, ráadásul fiatal. Kérdőn nézek a kutyára, mintha legalábbis megmondhatná, hogy meddig tart majd az idegroham ami a gazdáját ilyen hirtelen a hatalmába kerítette, de csak egy tipikusan goldie-s mosolyt kapok tőle. Megugatott amikor bejöttem, néhány vakkantásra jó voltam nála legalábbis: gondolom ha rossz szándékot érezett volna rajtam, akkor nem jön oda hozzám játszani amíg várakozunk. - Hogy is hívhatnám, ha magánál van a telefonom? - Érdeklődök, hisz a kis kleptomániásnak végül sikerült lenyúlnia a mobilomat - persze válasz helyett kiszúrja a pisztolyomat az asztalon, én pedig szabályszerűen látom ahogy haja alatt égnek mered az agya. Vérző Krisztus a kereszten te némber, akkor legyél ideges ha valaki a kezébe fogja! Majd' nyakát szegi a saját kutyájában, hátrál: tőlem el, a bejárati ajtóhoz mind közelebb - a következő lépés kiszámításához nem kell sok ész. A szervezetében mostanra biztosan szétáramlott az adrenalin, így az "üss vagy fuss" reakcióra egyszerűsödik le a világ. Mindegy a vagyon, a háziállat, a bugyisfiók, csak jusson ki innen, valahová ahol biztonságos... Hagyom. Tudni kell az olasz maffiáról, hogy nem ritkán dolgozunk szólóban - egy potenciális emberrabláshoz legalább kettő, de ideális esetben három ember kell. Így amikor ő felhúzza a nyúlcipőt, hogy az ajtót kitárva szó szerint Angelo karjai közé rohanjon, én magamhoz veszem a fegyveremet, és Duffyra célzok vele. Az emberem majd gondosodik arról, hogy Cornelia csendben legyen, ameddig visszaérnek hozzám ezen a pár méteren - persze mindenkinek jobb lenne, ha nem küzdene mint disznó a jégen, viszont reményeim szerint elcsitul, és a szökésre való csúnya hajlamot is felváltja a féltés. Nekem is vannak kutyáim, családtagok - megbolondulnék, ha bajuk esne. - Kérem a telefonokat, mindkettőt. - Kezdetnek. - Szíveskedjen viselkedni, különben kipeckelt szájjal bilincselem oda a radiátorhoz, megértette? - Hagyok időt, ameddig leesik neki a tantusz: az együttműködés az egyetlen esélye, én nem az a fajta pasas vagyok aki szarral gurigázik, mint azt a kolumbiai szájkaratésoktól megszokhatta. Ha sikerül megegyeznünk, Angelo kifárad az ajtó elé, én meg a szabad kezemmel felnyalábolom a barna papírzacskót és a konyha felé veszem az irányt. - Az anyja arra kért, hogy találjam meg és ne veszítsem szem elől. Feltételezem idejön, vagy magát kell repülőre tennem - ez rögtön kiderül, amint felhívom. - A pultra teszem a fegyvert, a zacskót - utóbbiból elkezdek kipakolászni, mert ha nem is tudom, fagyit vásárolt, annak jobb a fagyasztóban. A kutya csatlakozik hozzánk, így miután kiéltem a rámolós hajlamomat, áttérek a fültő-vakargatásra. - Az édesanyja úgy kért meg engem, hogy biztosan tudta: ön Manhattan-ben van. Nem tudom miért lépett le otthonról, és tovább menekülni is szíve joga, de az a nő biztosan nem fog így leállni.
Sikerül kikapnom a kezéből a telefont, amitől egy kisebb kő esik le a szívemről. Nem tudja felhívni az anyámat, én pedig nyerek egy kis időt és egérutat. Az asztalon fémesen csillogó tárgy felől érdeklődöm, de választ nem kapok. Talán jobb is, mert olyan választ kapnék, ami nem tetszene. Nem akarom, hogy használja, szeretném elkerülni ezt az eshetőséget, de valószínűleg nem véletlen hozta magával a fegyvert. Az anyám gondolom nem kötötte ki, hogy egy hajam szála sem görbülhet. Nem az a fajta nő, aki félne sérülést okozni a családtagjainak, amíg az begyógyul. Az én esetemben ez pedig aztán pláne igaz. Az öcsémmel kapcsolatban ez nem mondható el szerintem. Mindig is ő volt a hímes tojás, akit óvni és vigyázni kellett. Ha őt kéne előkeríteni, egészen biztosan nem folyamodna ilyen eszközökhöz. Nem válaszol, nem hátrál meg egy pillanatra sem. Nem úgy tűnik, mintha hajlandó lenne távozni, de az sem riasztja meg, hogy a rendőrséggel fenyegetőzöm. Az ajtóhoz sietve hátranézek és jelzem a kutyámnak, hogy kövessen. Rosszarcú betörő ide vagy oda, a kutyámat nem hagyom itt. Amint felpattan, felkapom a táskámat és feltépem az ajtót. A szabadságot jelentő folyosó helyett viszont egy másik ismeretlen fickóval találom szemben magam. Mielőtt bármilyen hang kijöhetne a torkomon, egyik kezét erősen a számra tapasztja, a másikkal pedig megragadja a karomat. Erélyes mozdulatokkal tuszkol vissza a lakásba, hiába próbálok kiszabadulni a szorításából. Megfordít, hogy szemben legyek a másik férfival, aki éppen fegyvert fog Duffy-ra. Valami átkapcsol az agyamban; már nem a lakásomból akarok elmenekülni, hanem a kutyámhoz akarok odarohanni. Most sem sikerül kiszabadulnom az erős szorításból, viszont a fickó keze még mindig a számon van. Erős késztetést érzek rá, hogy belé harapjak, de féltem a kutyámat. Aki olyan elmebeteg, hogy pisztolyt fog egy ártatlan állatra, annál sosem lehet tudni, mikor húzza meg a ravaszt. Lassacskán lecsillapodok és próbálok uralkodni magamon. Amikor a fegyveres alak a telefonokat követeli, a másik erővel tuszkol felé. Kifejezem nem tetszésemet, a vállam fölött hátrapillantok rá. Szemeim villámokat szórnak, de végül elindulok a másik alak felé. Előkotrom táskámból a saját telefonomat, aztán mind a két készüléket felé nyújtom. A kis pajtása amint elenged, sértődötten fonom össze mellkasom előtt karjaimat. Nem tetszik se a fenyegetőzés, sem a hangnem, de nem szólok semmit. Állkapcsomat megfeszítve meredek rá. Kész volt bántani a kutyámat. Készséges együttműködés ebből nem lesz, de Duffy miatt próbálok uralkodni magamon. Szó nélkül figyelem, ahogy szabad kezével hóna alá kapja a szekrényen heverő zacskót. Homlokomat ráncolva követem mozgását. Hirtelen, mintha egy másik ember lenne. Mintha lenne egy kis inasom. Csak akkor kezdem követni, amikor megszólal. Fejemet csóválva horkanok fel. Egyik felvetett opció sem szimpatikus. - Azt is közölheti vele, hogy nem tudta teljesíteni a megbízást - vetem oda neki félvállról. Ha az anyám jön ide, én lelécelek. Engem haza rángatnia pedig lehetetlen. Derekammal nekidőlök a konyhapultnak. Közben Duffy is megjelenik. Azon gondolkozom, mit mondjak a férfinak, amiből leesik neki, hogy legalább annyira makacs és eltökélt vagyok, mint az anyám. De ha feltétlen ezt a macska-egér játékot akarja játszani, akkor megtapasztalja majd, feleslegesek a szavak. Nem nézem jó szemmel, ahogy a kutyám füle tövét vakargatja, pláne, hogy az előbb még fegyvert szegezett rá. De látszólag a szőrös négylábúnak nagyon is jól esik a kis kényeztetés. - Nincs vele egyedül - vágom rá szinte azonnal. Anyám nem állna le? Üdvözölni tudom a klubban csak. Évek óta nem adom fel a reményt arra, hogy normális életem legyen. Most, amikor végre minden sínen van, nem fogom hagyni, hogy valaki csak úgy elvegye tőlem. - Mivel tudta erre rávenni magát Beatriz? - kérdezem félrebiccentett fejjel. Anyám azt sem érdemli meg, hogy az anyámnak hívjam. A nevét is nehezemre esik kimondani, de ezt hallhatja is a férfi, abból, amilyen megvetéssel ejtem ki a nő nevét. A zacskóból kipakolt dolgokat elkezdem elpakolni a helyükre. A tésztát és néhány fűszert hagyok elöl. A már korábban a konyhapulton hagyott lábasok egyikébe vizet töltök, amit felrakok a tűzhelyre. Benyomom alatta az indukciós lapot, hadd melegedjen. Ahogy pakolászok a pulton, akaratlanul is belebotlok a fegyverbe, amit egy laza mozdulattal arrébb csúsztatok.
Hülye kérdésre alapvetően nincs válasz. Általában szeretek mindig mindenre felkészült lenni, mert a zaklatott édesanya nem tudott elégséges jellemrajzzal szolgálni - így azt sem tudta megmondani, hogy a kislánya jeleskedik-e fegyvertartásban, közelharcban, vagy akár köpőcsője van-e neki: az én anyámat ez elgondolkoztatná a viszonyunkról, de mi olaszok vagyunk és nem kolumbiaiak. Határozott jellem vagyok, túlkapásoktól mentesen intelligensnek tartom magamat - nem ölök rendőrt, civilt, nem bántok gyereket, öreget és nőt.. Jó, utóbbi nem igaz, de belőlem is ki kell provokálni az állatot előbb, amihez tuti recept az ostobaság. A józanító pofontól egészen a fogtörő ökölig csúszik a skála, kinek milyen az ízlése - ingerküszöb alatt marad a cukkolás, vagy a hímegóra gyakorolt (megpróbált) hatás, viszont szeretem ha legkésőbb negyed óra után rájön a partner, hogy egyáltalán nincs alkupozícióban. Három évet húztam le a Deltánál, csak a hüvelykujjammal négyféle-képpen tudok ölni: bunyóba bocsátkozni, eszközökkel megtámadni kicseszett mód hasztalan. Kiképeztek rá, és szakmámból adódóan a tanultakat nem hagytam magam mögött amikor leszereltem - megvan a napi rutin, de valakiből a szart is kiverni súlyos időpazarlás a számomra. Működjünk együtt. Némi, Angelo közbeavatkozását igénylő közjáték után végre rájön, hogy jobb ha akaratom szerint hajlik, mert máskülönben törni fog - általában a pszichológiai hadviselés mindenkinél működik, az ember a fenyegetés láttán ráébred, hogy szerettének épsége fontosabb a sajátjánál; Nem tűnt fel neki amikor belépett a lakásba, hogy a kutya egyáltalán nem nyugtalan az idegen jelenlét miatt - a négylábúak érzik az embert, a tulajdonosok azok, akik többnyire nem olvasnak a jelekből. Nem kell tudnia, hogy soha nem bántanék egy állatot, ahogy azt sem, hogy a fegyverem nincsen megtöltve - elég, ha feltételezi rólam. Előítéletesnek áll a világ, hm? - Nem hinné el. - Ténymegállapítás. Nem hozzám, nem egy digóhoz fordult volna segítségért, ha nem ismerné a hasonló természetű munka-portfóliómat. Pakolászás közben, meg jószerével mióta belépett a saját lakásába igyekszem felmérni a csajt - nem a meló kívánja meg, ilyen vagyok, ilyenné váltam az évek során; A lány a sikertelen szökést követően felfogta az erőviszonyokat és talán azt is, hogy csakis rajta múlik, hogy bántva lesz-e. A fegyvert másodjára hagyja figyelmen kívül, hisz hagytam lehetőséget a nappaliban is, hogy elvegye - nehéz lenne megmondani ennyiből, hogy a nyilván anyutól örökölt arrogancia dolgozik-e, vagy az általam vágyott értelem... Pozitívum a lélekjelenléte, ha úgy tetszik az ereje, mondjuk hátat azért nem fordítanék neki. Még a végén lecsap egy serpenyővel. - Ebben egy percig sem kételkedtem. - Vonom meg a vállamat, és ha már arrébb lépek, hogy ne legyek útban a főzési előkészületek közben, akkor elragadom a lábast is, hogy vizet engedjek bele: tésztafőzés jahm, olasz dolog. - Hallatlanul sok pénzzel. - Odanyújtom az edényt, közben megfordul a fejemben, hogy a felforralt vizet is lehet fegyverként használni - alamuszi nyuszi nagyot ugrik. Ha én lesérülök akkor ő a túlbuzgó Angelora marad, akinek a nők iránti alapvető, belénevelt tiszteletét el is veszti ezzel; Akkor aztán tényleg gúzsba kötve találja magát egy teherszállító hajó egyik konténerében, úton Oroszországba. - Ha maga előtt is világos, hogy az anyja nem nyugszik amíg haza nem tudja rángatni, akkor nem kellene egy jobb terv a folytonos menekülésnél? - Kérdezem csevegve, hisz változatlanul nem vagyok a kedves mama alkalmazottja: létezik a betyárbecsület, de a lojalitásomat ha akarná sem tudná megvásárolni. Bár fizet érte, én még mindig csak szívességet teszek. - Maradjon csendben, oké? - A telefonomat előkotorva lépek távolabb tőle, a pulttól, a hátamat az ajtókeretnek simítom és tárcsázok: kihangosítva, és ha kell magasba tartott mobillal. Van is időm családi botrányokra.. - Megvan. És most? - Hol van? Beszélni akar vele. Várható volt, mégis a csendre intett lányra pillantok előbb: ha ő nem nyitja ki a csipogóját, én nem erőltetem. - Most nem tud beszélni. Hogy képzelte a folytatást, Beatriz? - A karórámra pillantok - jobb helyeken fél perc alatt bemérik a hívást, Oroszországnak adok azért egy percet is, főleg mert max az épületet tudják belőni, az emeletet és a lakást nem.
Egészen kicsi korom óta anyámék arra neveltek, hogy egyszer ugyanazt fogom csinálni, amit ők. Amikor nem iskolában voltam, vívni, vagy éppen lovagolni, mindig mellettük voltam. Nálunk nem volt az, hogy este 9-kor irány az ágy a gyerekeknek. Ha későn történt olyan, amiből tanulni tudtunk az öcsémmel, akkor olyankor is mellettük voltunk. Apánk első körben tanított meg minket a közelharc alapjaira és a fegyverhasználatra; évek gyakorlása után akár csukott szemmel is képesek voltunk szétszedni és összerakni egy pisztolyt. Én nem rajongtam ezért, az öcsém viszont imádta. Ő nem állt meg a kisebb pisztolyoknál, ő bekötött szemmel szerelt össze nagyobb fegyvereket is. Időre. Mániákusan akarta megdönteni a saját rekordját minden egyes alkalommal. Amíg az öcsém inkább a fegyverek iránti érdeklődését élte ki, én anyánknak köszönhetően az üzleti dolgokra láttam rá jobban. A nők híresen jobb tárgyalófelek, mint a férfiak, ezért úgy gondolták, az üzlet az én asztalom lesz. Egy darabig érdekelt is, hiszen hasznos tudást szedtem magamra folyamatosan, csak az üzletágat nem kedveltem sosem. Ellenérzésemet rendszeresen kifejeztem, ami a szüleimet sosem érdekelte. A folyamatos ellentétekre, vitákra és veszekedésekre vezethető vissza a mostani helyzet is. Vagy talán én vagyok egy félresikerült gyerek. Az öcsémmel összehasonlítva egészen biztos. Bár, nézőpont kérdése. Szerintem azzal a gyerekkel sincs minden rendben, aki tizennégy évesen még a házban is pisztolyt hord a nadrágjában. - Biztos meg tudná győzni, ha nagyon akarná – szúrom oda lezárásul. Nem hiszem, hogy egy ilyen fickó ne tudná érvényesíteni az akaratát. Ezt már jól prezentálta az előbb is. Valószínűleg csak az akarata nem kívánja úgy. Kíváncsi vagyok, mivel tudta anyám meggyőzni. Elég hatásos módszerei vannak, ha pedig a szép szóval és az ész érvekkel nem jut semmire, akkor rendszerint mélyen a zsebébe nyúl; a zsebébe, ami talán még a Mariana-ároknál is mélyebb. Megérzésem nem csal, pénzel tudta rávenni a fickót, hogy a nyomomba eredjen. Felhorkanok és a fejemet csóválva húzom gyúnos mosolyra ajkaimat. Elveszem a felém nyújtott edényt és mélyen a szemeibe nézek. Valami megmagyarázhatatlan dolgot látok átvillanni az arcán, talán egy gondolat, de nem tudom kifürkészni, mi járhat az eszében. - És ha valaki több pénz kínál? – teszem fel a kontra kérdést, tekintetét fogva tartva. Arcom egy pillanatra sem rezdül meg, láthatja rajtam, hogy komolyan gondolom. Azt neki nem kell tudnia, hogy esélytelen anyámat túllicitálnom. Kíváncsi vagyok a reakciójára, a válaszára. Vajon mennyire megvásárolható? Az edényt felrakom a tűzhelyre, alatta benyomom a gombot, az indukciós lap pedig azonnal pirosan kezd izzani. Akár el is vehetném a pisztolyt, rá is szegezhetném és meg is húzhatnám a ravaszt. De mégis mit érnék el vele? A pincsi kutyája valószínűleg még itt áll az ajtóban. A dördülés hangjára berontana, a következő, aki golyót kap, az pedig én lennék. Logikusan átgondolva nem éri meg kockáztatni. Hiába tudnék meglépni esetleg a tűzlépcsőn, nem lenne túl nagy egérutam vele szemben. Ekkorát nem éri meg kockáztatni. A kérdését ignorálom, válaszra sem méltatom. Lenne jobb megoldás, egészen biztos, de nem tudom, micsoda. Évekig menekültem, de már nem érzem annak, amit csinálok. Sikerült letelepülnöm, kiépítenem magam körül, amire mindig is vágytam. Van biztos bevételi forrásom, saját lakásom, még kocsira is telne, ha akarnék egyet venni. Van egy kutyám, azt csinálom, amit szeretek. Távol vagyok a családomtól, nem kell minden egyes nap megküzdenem velük mindenért. Egészen komfortos életem lett az elmúlt bő négy évben. Ez már nem menekülés, már csak szimplán élvezem, amit elértem saját erőmből. A hűtőhöz lépek, éppen készülök kivenni a további alapanyagokat, amikor a férfi hirtelen ellép. Az ajtónál áll meg, kényelmesen hátradől és előveszi a mobilját. Megint tárcsáz. Csak nem adja fel. Ezúttal viszont ki is csöng a túloldalon, néhány csörgés után pedig egy ismerős, de régóta nem hallott hang szólal meg. Kiráz a hideg, a tenyerem izzadni kezd. A fejem hirtelen elkezd lüktetni, ha belegondolok, hogy az anyám van a vonal túloldalán. Eluralkodik rajtam a pánik, amit kétségbeesett arckifejezésem tükröz a leginkább. Beszélni akar velem, én viszont nem szólalok meg. A torkomban hatalmas gombóc keletkezik, ami fél perccel ezelőtt még nem volt ott. Könnyeimet nehezen tudom csak visszafojtani. Félek attól, hogy haza kell mennem. Félek attól, hogy szembenézzek a szüleimmel és az ő haragjukkal. Egyszerűen nem mehetek haza. A férfi az órájára pillant, az időt nézi. Nem most jöttem le a falvédőről, tudom, mire megy ki a játék. Jóformán a fél karomat odaadnám azért, hogy letegye a telefont most azonnal. Lassan odalépek elé, kezeimet magam elé emelem. - Tegye le – suttogom alig hallhatóan, hogy a vonal másik oldalán lévő nő semmiképpen se hallja. – Kérem. – Még közelebb lépek hozzá, a hangom pedig még halkabb. Remegő ajkakkal pillantok fel rá, fátyolos tekintettel. A szemem sarkából látom a képernyőn a telefonszámot, alatta pedig a ketyegő másodperceket, amiktől egyre idegesebb leszek. Azt érzem, hogy nehezen kapok levegőt, a gyomrom pedig olyan kicsire rándult össze, mint egy borsó. – Mit akar? Bármit kérhet, csak tegye le. – Némán tátogom a szavakat. Biztosra megyek, nem akarom, hogy anyám meghalljon. Nem akarok vele beszélni sem most, sem később. Továbbra is a férfi arcát fürkészem. Biztos van valami, amivel megvásárolható. Csak ki kell derítenem, mi az.
Néhány másodpercig sűrűbben pislogok, majd megeresztek egy féloldalas, fanyar mosolyt felé. Akik ismernek - Cornelia nyilván nem - azok tudják, hogy New York államon belül nincs olyan, amit ne tudnék előkeríteni a föld alól is: vagy élő személyt, a hulláját vagy a sírkövét. Magamban persze átszaladok a lehetőségen, és rögtön el is vetem: Beat' nem a kisujjából szopta a lánya körülbelüli koordinátáit, valaki nyilván megsúgta neki. Egyrészt felesleges lenne hazudni, másrészt rontaná az üzleti kapcsolatunkat. Hogy a vér nem válik vízzé, arról a tekintetembe fúrt szemek árulkodnak: ugyan nem keménykedik, mint az anyja próbál, de a kezdeti sokk múltával nem mutatja, hogy félne tőlem. Ez természetesen nem jelent semmit, kiszolgáltatott helyzetben a túlélő ösztön ezerféle módon képes meglepni az embert, pont ezért kell résen lennem és nem hátat fordítani neki, vagy a forróvíznek... Ennek ellenére szimpatikus a jelen magatartás, konyhai beszélgetés - pavlovi reflex részemről, de mindig kisimulnak az idegeim a konyhában, hiszen ott lakik az étel... - Ez nem így működik. - Rázom meg a fejemet még mielőtt különböző összegek záporoznának felém: rendőrségi szakzsargont használva fehérgalléros bűnöző vagyok, nálam/nálunk a betyárbecsület létező intézmény. Csak az kavarhatna be ebbe az alkuba, hogy ha Beatrize a Család ellen cselekedne - Cornelia jobban járna, mert akkor egyáltalán nem kellene az anyja közelébe mennie. Túszként tartanánk fogva valahol. Mivel válasz nélkül hagy, én is kimászok a tűzhely vonzáskörzetéből, hogy ne legyek neki láb alatt - a pisztoly még mindig a pulton, mobil a kezemben, az anyja a vonal végén. Én pedig egyre Cornelia arcát vizslatom, a legapróbb mimikai moccanást is - de meg sem próbál tettetni, az a kétsébeesés ami megtelepszik vonásain, csakis őszinte lehet. Nem vagyok kőből. Az olaszoké alapjáraton matriarchális társadalom, és ez alól nem kivétel a Cosa Nostra, sem pedig az amerikai La Cosa Nostra sem - nyilván a nők nem folyhatnak bele, nem szólhatnak bele a maffia ügyeibe, viszont a maffiózókat, és a fiaikat olasz nők nevelték.. Tiszteljük a szebbik nemet, óvjuk, védjük őket - a telefonbeszélgetés anélkül is a végéhez közelítene, hogy ő kérlelni kezd, de az ő ráhatására zárom rövidre a dolgot. Nem azért, mert "bármit kérhetek", hanem mert nehezen viselem ha egy nőt/lányt rettegni látok. - Mi.. mi a fene.. mi a baj? Mi van az anyjával? - Szakad ki belőlem a kérdés. Nem vagyok kíváncsiskodó természet, de ennek a kialakult helyzetnek most már résztvevője - kell, muszáj, akarom érteni. Felé mozdulok, nyitott tenyérrel és széttárt ujjakkal, lassan - nem veszem a szívemre ha elhúzódik, de ha nem akkor az első lehetséges helyre húzom a kezénél fogva, ahová leültethetem. - Cornelia... konkrétan miért nem akar hazamenni?
Rezzenéstelen arccal nézek rá még akkor is, amikor közli, hogy „ez nem így működik”. Reménykedtem benne, hogy talán mégis. Akkor lett volna esélyem valahogy kikecmeregni ebből a helyzetből, megúszni a rám váró találkozást anyámékkal és az egész famíliával, egy utat Moszkvába, sok kéretlen szót és egy esetleges idegbajt, amit az ősök és az öcsém fognak okozni minden bizonnyal. - Akkor hogy? – teszem fel neki a kérdést, karjaimat pedig összefonom mellkasom előtt. – Világosítson fel, hogy működik. – Hátha akkor ki tudok találni, amivel rá tudom bírni, hogy ne teljesítse anyám utasításait. Biztos van egy kiskapu, egy egérlyuk. Ha pedig van, akkor én szeretném azt megtalálni. A vizet a tűzhelyen hagyom, annak amúgy is kell egy kis idő. Ezek az indukciós lapok borzasztó lassan teszik a dolgukat. Modern, modern, de a víz cserébe sose forr fel rajtuk. Amíg ezen bosszankodom és kivenném a további hozzávalókat a hűtőből, a férfi a korábban elmulasztott telefonhívást pótolja. Ezúttal nem tudom megakadályozni a hívást, amitől egyszerre leszek borzasztó dühös magamra, hiszen figyelhettem volna jobban is, de mellette elfog a pánik is, hiszen anyám tudtára hozza pillanatokon belül, hogy megtalálta a család fekete bárányát. Eszem ágában sincs megszólalni, nem reagálok semmit arra, ami a vonal túloldalán történik. Ennek mindenképp véget kell vetni minél hamarabb. Tisztában vagyok rá, hogy milyen eszközökkel rendelkeztek a szüleim, amikor otthon éltem. Azóta rosszabbakkal biztosan nem, jobbakkal viszont valószínűleg. Nem tarthat sokból bemérni egy telefonhívást. Nem egyszer csinálták már, nem egyszer voltam én is ott, amikor ilyet kellett csinálni. Ez nekik rutin munka. Lassan lépek oda a férfihoz és halkan kérlelni kezdem. Könnyeimet erőlködve tudom csak visszatartani. Az sem nyugtat meg, hogy végül megszakad a vonal. Ennyi idő elég volt az otthoniaknak, hogy kiderítsék, amit akartak. Sürgősen meg kell innen pattannom, ha nem akarok valamelyik családtagommal összefutni a lépcsőházban záros határidőn belül. Hirtelen összerezzenek, amikor kifakadnak belőle a kérdések. Nem számítok a hevességére. Hátrálok egy lépést, de nem távolodom el tőle túlzottan. Válaszolnom kéne ezekre a kérdésekre? Ő is beszélt az anyámmal. Tudja, milyen. Tudja, hogy mi mindenre képes azért, hogy elérje, amit akar. Elég pár perc csevegés azzal a nővel és egyértelműen leszűrhető, hogy milyen személyiség. A baj az anyámmal pedig csupán az, hogy olyan, amilyen. Félve követem tekintetemmel a kezének az irányát. Lassan fogja meg a karomat és a legközelebbi székhez húz. A korábbi cselekedeteivel ellentétben meglepően gyengéden viselkedik. Az érdeklődése is váratlanul ér. Tehát nem csak egy szívtelen felbérelhető zsoldos... Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy röviden össze tudjam foglalni neki a helyzetet a saját szemszögemből is. Anyám már egészen biztosan előadta neki, csak kicsit másképp. Az ő verziójában biztosra veszem, hogy én vagyok a család fekete báránya, aki hátat fordított mindennek, amit a szülei adtak neki, hátat fordított a családjának, a testvérének, az üzletnek és a fényűzésnek. Ők mindent megadtak, én pedig egyszerűen csak fogtam magam és leléptem. Az én verzióm ezzel ellentétben kicsit másképp fest. A földet bámulva mélyet sóhajtok, végül felemelem a fejemet és a férfi szemébe nézek. Váratlanul Duffy jelenik meg mellettem, szájában a kedvenc teniszlabdájával. Fejét az ölembe hajtja, közben pedig engem figyel. Farkát látványosan csóválja, a labdát pedig elereszti, de nem emeli fel a fejét. Finoman a tudtomra adja, hogy játszani szeretne, és nagyon jól tudja, hogy sosem mondok neki nemet. Mielőtt belekezdenék a mesedélutánba, elgurítom a labdát a lakás másik felébe. - Nézzen körül – mutatok körbe a lakáson az egyik kezemmel. – Itt minden olyan átlagos. Normális. Az enyém. Ráadásul azt csinálok, amit akarok. Azt csinálom, amit szeretem. Megvan a saját életem, nem liheg a nyakamban több tucat orosz és kolumbiai, hogy megmondják, mit csináljak. Nem kell mocskos üzletekben részt vennem, esetleg mások élete felett bíráskodnom. Nem kell kijátszanom rendszereket, nem kell olyanban részt vennem, amit helytelenítek. – Mikor befejezem, Duffy örömködve szalad vissza, a labdát pedig az ölembe dobja. Megint elgurítom neki, hadd szaladjon csak utána. – Persze anyámék nem fogadták ezt jó néven – horkanok fel a fejemet csóválva. – Nem fogadják el a nemleges választ. Pláne nem a saját gyereküktől. Az évek alatt az öcsémmel végig mellettük voltunk, mindenre ki akartak minket tanítani, ami sikerült is nekik. Nem véletlen tudtam évekig inkognitóban maradni – sóhajtva dőlök hátra, engedek a feszes testtartásomon. Duffy újabb körre jelentkezik, ezúttal viszont a férfit bökdösi a labdával a szájában. – Nem akarom azt csinálni, amit ők. Az nem az én világom. Nincs hozzá gyomrom, hogy annyi undorító és piszkos üzletnek a része legyek, mint amennyit ők elvárnak tőlem.
Édes vérző Krisztus a kereszten... Hogy magyarázzam el? - A saját renomémat rombolnám, ha előállnék egy nyilvánvalóan fals kifogással, miszerint eddig példátlan módon nem találtam meg valakit ebben a városban. A pénz nem számít, de az ígéreteimet megtartom. - Öt ujjal vakarom végig állam vonalát, rövidre nyesett körmeim alatt sercegnek a borostaszálak. A mellei előtt összefont karok eljutnak a tudatomig, jelentésükkel együtt: elzárkózik, bezárkózik, közben mégis faggat - ellentmondásos mindenképpen, de élek a gyanúperrel, hogy a zárkózottság ezegyszer nem nekem szól. Az anyja nem avatott be a részletekbe, én pedig nem kérdeztem: eltűnt a lánya, találjam meg, cserében nem lesz szűkmarkú. Egyszerű képlet, rutinmmeló - Beatriznek meg kurva nagy szívesség: engem kért meg, nem kifejezetten a La Cosa Nostra erőforrásait pazarolja vele, de a Család nem kikerülhető. Én meg rohadtul utálom, ha hülyére vesznek. Nem egy lázadó, szüleit - de főleg zsarnok anyját - szökéssel büntető, neveletlen hercegnőt látok: az nem könyörögne nekem riadt őzike-szemekkel, hanem földhöz verné a seggét, hisztizne, és garantáltan megküzdene egy pofonért; Természetesen semmi közöm nincsen mások magán- és családi életéhez, Beatriznek meg Isten adta joga nem beavatni egy idegent, de nem tartom kizártnak, hogy azért jutottak nekem féligazságok a teljes igazság helyett, mert tartott az elutasítástól. Nem csak matriarchális társadalom a miénk, de nálunk családcentrikusabb - haha - nemzet nincs is. Megijeszti a kifakadásom, de annyira nem, hogy az életösztön rögtön menekülésre, vagy ninja mozdulatokra késztesse - sőt, nem csíp-rúg-harap-karmol akkor sem, amikor megérintem. Ocsmány hasonlat, tudom, de a kutyájának sokkal kevesebb időbe került rájönnie, hogy nem akarok rosszat - mondjuk a nem hiába mondják a golden retrieverre, hogy az egyetlen okos szőke.. És ha már kutya, Duffy érkezik gazdáját felvidítandó labdával, amit a lány el is gurít rögtön - csak magamban csóválom meg a fejemet: soha nem szabad engedni a játékkezdeményezésnek, nehogy a kutya hozzászokjon, hogy ő irányít, hogy akkor van játék amikor ő akarja.. Én mindig várok öt percet, de nekem ugye nem egy kutyám van otthon - nekem muszáj falkában léteznem velük, aminek én vagyok a vezére és úgy kommunikálnom, ahogyan ők értik, nem ahogy nekem kényelmes. Szétnézek, mert mondja, bár kezdetben nehezemre esik a helyzetébe képzelnem magamat: ami azt illeti a végére is, mert merőben más környezetben sikerült felcseperednem. Emészgetem egy darabig, közben leguggolok a kutyához: a labdát nem veszem el tőle, nem ameddig le nem ül, majd le nem fekszik nekem a halk parancsszóra. - Őszinte leszek, rendben? Ha ezt előre tudtam volna, most nem lennék itt. - A tekintetét keresem, igazat mondok. - De itt vagyok. Ha szembe köpöm Beatrizt, akkor a becsületem van oda, ha hagyom, hogy visszahurcolja magát Oroszországba, akkor meg az értékrendemmel megyek szembe. - Csak lánytestvéreim vannak, így érthető, ugye? Odakínálom a labdát a kutyának, de nem engedem el - jobb szó híján kötélhúzósat játsszunk, miközben agyalok: az biztos, hogy utoljára vállaltam bárkinek is melót a Családon kívül. Kopogtatnak. Kérdőn nézek a lányra, majd az állammal intek az ajtó felé: menjen, nyissa ki ameddig én a kutyát a nyakörvénél fogva penderítem be a legközelebbi zárható helyiségbe. Ezúttal töltött fegyver simul a markomba, mely eddig a derekamnál pihent a derékszíj alá fűzve, a sportzakó takarásában. Angelonak nem dolga kint tartani senkit. Angelonak az a dolga, hogy ne jöjjön ki senki a lakásból. Már az első hang segít eldönteni, hogy kolumbiai pribékekkel van dolgom - igazság szerint meglepett volna, ha orosz dialektust hallok, ők inkább a nyugati parton vannak jelen, hiszen az van közelebb az Őshazához. A kolumbiaiak is inkább Miami környékén, bár ők már az én oldalamon, a keleti parton - megjelenésük okán türelmemet vesztem Beatrizzel szemben. Kizárt, hogy be tudták mérni a hívást, és a lakást is megtalálták ebben a betondzsungelben: felbérelt, hogy keressem meg a lányát, aztán szólt az embereinek, hogy kövessenek. Az én egómat nem jó megsérteni, rendkívül gonosszá válok tőle bánatomban. - Addig vedd le róla a kezedet, ameddig le tudod. - Ketten jöttek, én az elsőhöz beszélek: külsejük és testbeszédük alapján a ranglétra legalján állnak, amolyan ágyútöltelékek; Komolyan mondom, meg vagyok sértve. Nem akarja elengedni Corneliat, sőt, él irányomba a javaslattal, hogy húzzak a halál faszára, mielőtt rosszabbra fordulnak a dolgaim: az úrnője nem örült, hogy kinyomtam rá a telefont. Most már vicsorgok. Négy helyen töröm el azt a karját, amivel fogva tartja a lányt - ketten jöttek, standard létszám: a másikban ha az ész lobogna a harci láz helyett, nem emelné fel pisztolyát a folyosó szűkében, anélkül legalábbis nem, hogy kibiztosította volna. Iigen, a laikusokat jól lehet ijesztgetni fegyverrel, milyen kár, hogy én nem vagyok laikus. Felemelem a sajátomat, és szinte látom a pillanatot amikor fény gyúl az agyában: az enyém ki van biztosítva, az övé nem. Hátrahúzni a szánt, mintegy pótolandó a mulasztást több idejébe telne, mint amennyi idő alatt én meghúznám a ravaszt. - A lány az enyém. - Angelo kikíséri őket: ennek a díszmenetnek a sorsát balladai homály fedi majd a történet folytatásában, de azért leszünk páran akik tudjuk, hogy Beatrizhoz eljut az üzenetem, a két fogdmeg pedig nem jut ki élve a mélygarázsból. Fújtatok, miközben kifelé kukkolok a kémlelőnyíláson: utálok társasházban balhézni, valamelyik szomszéd tutira rendőrt hív majd. Megfordulok, tekintetem végigszalad a lány alakján - de nem kérdezem meg, hogy érzi magát, mi több azt sem osztom meg vele, hogy mi jár a fejemben. Az anyjával annál inkább, hiszen újra tárcsázom, ezúttal spanyol pergő gyorsasággal intézek felé számonkérő szavakat: faszméregetésbe kezd, komiszul belefojtom megint a szót amikor közlöm vele az anyanyelvén. - El-basz-tad! Megtartom magamnak, te meg szarjál kaktuszt. - Vibrál belőlem a feszültség. Kiengedem a kutyát, onnan a konyhába megyek - felforrt a víz.
Halk hümmögéssel veszem tudomásul, hogy semmivel sem meggyőzhető. Az úgy nevezett „renoméja” fontosabb annál, ezért anyám túllicitálása... meg úgy nagyjából minden ki van zárva. Tartja magát az ígéretéhet, ami becsületes dolog, még akkor is, ha lényegében egy bűnözőről van szó, hiszen mi más lenne? Anyám nem kérne meg olyan embereket, hogy segítsenek neki, akik a törvény vele ellentétes oldalán állnak. A rövid, ám számomra annál kellemetlenebb telefonhívás után a férfi kifakadása megijeszt, de nem fordulok sarkon és nem rohanok az ajtó felé fejvesztve. Nem félek, hogy bántani fog. Ha bántani akarna, már megtehette volna. A fegyverét is használhatta volna. De nem tette. Hagyom, hogy a legközelebbi székhez húzzon, ahova szépen lassan le is ülök. Felvázolom, miért is nem akarok hazamenni, miért ragaszkodom annyira az itteni életemhez. Én építettem fel mindent, a saját két kezemmel dolgoztam meg azért, amim van, nem mellesleg pedig legális eszközökhöz folyamodva, ellentétben a szüleimmel, akik teljesen mást képviselnek. És azt a mást tőlem is elvárnák. Közben Duffy-ra is figyelek, viszont pár gurítás után már nem engem kérlel, hanem a férfit. Szavaira elmosolyodom, de egy cseppet sem boldogan, sokkal inkább keserédesen. Ez annyira anyámra vall: sosem avat be senkit száz százalékosan a terveibe, még akkor sem, ha szükséges lenne. Nem oszt meg a kelleténél több információt, úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy a másik mindenképp beadja végül a derekát. Ha mindig elárulná a teljes igazságot, nem lenne ott, ahol van. Nem érte volna el a céljait, nem élne ilyen fényűzésben, nem lenne hatalmas villa, szép autók, drága holmik és mindenből a legjobb. Tipikus stratéga, úgy alakítja a szálakat, hogy mindig ő jöjjön ki a legjobban a helyzetből. Most viszont úgy tűnik, elszámította magát. Olyan ember küldött rám, akinek az értékrendje kicsit más, mint amire anyám valószínűleg számított. Ekkorát még nem hibázott, legalábbis akkor nem, amikor én mellette voltam. Mindig ő volt a győztes, mindig elérte, amit akart. Nem az a fajta nő, aki tud veszíteni. És nem is szeret. Éppen ezért mindent képes megtenni, hogy elkerülje ezt. Nem mondok semmit, a földet nézem és azon gondolkodom, hogy most vajon mi lesz. Valamiért az az érzésem, hogy én fogom a rövidebbet húzni, bármi történjék. Váratlanul kopogtat valaki az ajtón. Felkapom a fejem és összeszűkült szemekkel pillantok az ajtó irányába. A kérdő tekintetre csak megcsóválom a fejem. Nem várok senkit ma. Talán az egyik szomszéd lehet, egy társasházban gyakran megesik, hogy valakinek szüksége van valamire, ami miatt átkopog valakihez. Úton az ajtó felé hátranézek a vállam fölött: úgy tűnik, csak én számítok ennyire semleges látogatóra, ugyanis a férfi egy mozdulattal rakja be Duffy-t az egy szobába. Az sem kerüli el a figyelmemet, amint hátra nyúl a derekához. Elvetem annak a lehetőségét, hogy valamelyik kedves szomszédom ácsoroghat az ajtó túloldalán. Ideges leszek, kezemet lassan helyezem a kilincsre. Elvétem azt a hibát, hogy nem nézek ki a kukucskálón, hanem egyből nyitom az ajtót. Igaz, csak résnyire, de a két fickónak már ennyi is elég, hogy rám rontsanak. Egy pillanat elég ahhoz, hogy leszűrjem: anyámék emberei. Ahogy az egyikük belöki az ajtót, hátammal a folyosó falának csapódok. Reflexből fordítok hátat nekik, de az egyik elkap hátulról. A karomat szorítja tiszta erőből. Még azért emlékszem egy-két fogásra, amikre apám tanított, ezért, ha nagyon akarnék, ki tudnék szabadulni, viszont a másik fickó által a hátamhoz tartott fegyver ebben megakadályoz. Hiába kéri szépen a férfi, az elég feláldozhatónak megítélt kolumbiaiak egyike nem engedi el a karomat, aminek azon nyomban meg is lesz a következménye. Hallottam már csonttörést közelről, mégis végigfut a hideg a gerincemen a reccsenő hang hallatán. Amint szabadnak kiszabadul a karom, arrébb sietek, be a konyhába, ahol jelenleg a legnagyobb biztonságban érzem magam. Figyelem a jelenetet, a két férfit, amint egymásra szegezik a fegyvert. Már csak az hiányozna, hogy valakit itt lelőjenek?! Szerencsére ez nem következik be, a két hívatlan vendégnek nem sokkal később már hűlt helye a lakásban. Földbegyökerezett lábakkal állok egy helyben, riadt tekintettel pillantok a férfi felé, aki ismét a telefonjáért nyúl. A heves szóváltásból nem nehéz kitalálni, kivel cseveg éppen. A zárómondat hatására kicsit felmegy bennem a pumpa, de még túlságosan az előző jelenet hatása alatt vagyok, hogy ezt kimutassam. Nem vagyok holmi tárgy, amit csak úgy lehet ide-oda dobálni vagy „megtartani”. Duffy már nyüsszögve jelzi, hogy nincs ínyére a bezártság. Amint nyílik az ajtó, egyből szalad hozzám. Leguggolok hozzá, ő pedig a fejét a hasamhoz nyomja. Mindig ezt csinálja, ha egy kis önbizalomnövelő, nyugtató simogatásra van szüksége. Rövid dögönyözés után felállok és a tűzhelyhez lépek. Jelzem a férfinak, hogy álljon arrébb. Előveszek egy adag tésztát, azt beleborítom a vízbe, aztán szórok bele egy kis sót is. Sóhajtva támaszkodom meg a tűzhely szélén, a fejemet lehajtom, a szemeimet lehunyom. Egy darabig csöndben ácsorgok, mielőtt megszólalnék. - Most mi lesz? – kérdezem felemelt fejjel. – Veszekedni fognak, mint az óvodások egy játékon, amivel éppen mindenki játszani akar? – Hallhatja a hangomban az ingerültséget. Nem tetszik, hogy mindketten úgy gondolkodnak rólam, mint egy tárgyról, amit el lehet venni a másiktól. – Maga is „baszhatja” – idézem fel a korábban anyámhoz intézett szavait. – Nem leszek a kis trófeája, amivel idegesítheti Beatrizt, úgyhogy akár foghatja is a kis pajtását, és leléphetnek.
Nem látok a pipától. A már említett betyárbecsület megelőlegezi az illékony bizalmat - jelen esetben Beatriz volt az, aki szívességet kért költséget nem kímélve, és nem én hívtam azzal, hogy "hagy keressem már meg a kallódó lányodat, úúúgy unatkozom". Azzal, hogy árnyékot tapasztott rám, hogy ideküldte meghalni a két kolumbiai szarrágót, akik készek lettek volna komoly sérüléseket okozni NEKEM (utánam kellett volna kicsit olvasni, én nem szarral gurigázok), illetve a társasházi csetepaté ok-okozati rendszerben a nyakamra hozhatja a szájbatoszott rendőrséget is... Nem ordítok a telefonban, de a dühöm akkor is átvibrál a másik félhez, ha éppenséggel suttogok. Nem hallgatom végig, mert szimplán nem érdemli meg a figyelmemet többé - gyorsan át kell gondolnom az új leosztást, és szerintem egyszer neki is világosság gyúl majd abban a kevés eszében. Ha engem felbosszant, akkor a Családot bosszantja fel. Az a fajta ember vagyok, akinek ha eldurran az agya, akkor nagyon eldurran, és utána kell egy bő óra legalább, hogy megnyugodjon - ezt Cornelia nyilván nem tudja rólam, különben nem rángatná az oroszlán bajszát kockáztatva, hogy az a seggébe harap. - Lófaszt. Lehet, hogy Kolumbiában divat a szájkarate, de nálunk olaszoknál kurvára nem. - Horkantok fel megvetően: közben a telefonom kijelzőjén koppintgatok, letiltva ezzel a nagys'asszony számát - se hívni, sem pedig üzenetet küldeni nem fog tudni, ha pedig másik mobilról kezd zaklatni, mint a hisztis ringyók általában, azzal a saját bizonyítványát állítja ki. A folytatásra tikkelni kezd a szemem alatti izom, a homlokomon pedig gyönyörűen kirajzolódik egy ér: nem kiabálok még mindig, de komolyan nem vagyok türelmemnél. Ahogy korábban elléptem, helyet adva neki a főzőcskéhez, most úgy lépek vissza: a pultot támasztja, így én közrefogva őt tenyerelek fel a pult szélére; Belemászok az arcába, mert nem érem fel ésszel, hogy ő miért nem éri fel ésszel ennek a kis intermezzonak a következményeit. - Maga szerint ráérek hülyéskedni azzal a kurvával, pardon, a kedves édesanyjával? - Morgom kevés híján a szájába, aztán ellököm magam, a pulton heverő pisztolyt felmarkolva; Energikus mozdulatokkal tekerem le a hangtompítót, zsebre vágom, a pisztolyt pedig hónaljtokba. - De az megvan, hogy egyedül én állok maga és Beatriz közt, ugye? Tudják hol lakik, illetve figyelnek engem: ha egyedül távozom, nem adok fél órát, és magáért jönnek. - Ha nem kell segítség, akkor nem segítek, ilyen egyszerű - amúgy sem lenne kötelességem, szimplán szar érzés, hogy az elveim ellenére olyasmibe keveredtem, és kevertem őt is, amibe nem akartam. A kezébe nyomom a mobilját, és megindulok kifelé. Nem használok liftet, soha nem szoktam a biztonsági kamerák miatt - mi az nekem, pár emeletet lépcsőzni?
Tisztában vagyok vele, hogy a szüleim meddig képesek elmenni, ha a céljuk eléréséről van szó. Számukra nem létezik az a bizonyos határ, amit már nem lépnének át normális emberek. Képesek bármin átgázolni, ha az az érdeküket szolgálja. Bár ez inkább anyámra jellemző, apám mindig is valamivel megfontoltabb és óvatosabb volt. Meglepő a két kolumbiai férfi megjelenése, viszont az nem, hogy pont őket küldte anyám. Oroszokat nem küldött volna. Mindig is a saját vérére bízta a legfontosabb dolgokat. Hamar a lakáson kívülre kerül a két fickó, de ez nem nyugtat meg. Hányan lehetnek még a közelben? Vajon mikor jön a többi? Ráadásul amint anyám fülébe jut, hogy kudarcot vallottak, egészen biztos más... hatásosabb módszereket is kész lesz bevetni. Az a nő nem riad vissza semmitől. Megrémiszt a gondolat, hogy ez még csak mindennek a kezdete. Évek alatt végre felépítettem valamit, végre elértem valamit, végre magam miatt tartok ott, ahol tartok, erre pár perc alatt ez a nő képes lerombolni mindent. Ez egyszerre rémisztő, dühítő és elkeserítő. Miután Duffy nagyjából megnyugszik, igyekszem magamat is összeszedni. Veszek pár mély levegőt, próbálok arra koncentrálni, hogy ne kerítsen teljesen hatalmába a pánik. Az utóbbi időben szerencsére nem nagyon volt már rá példa, hogy ilyen történt volna, de ha most mégis megtörténne most, nem biztos, hogy jó vége lenne. A pánikbetegség jól gyógyítható, és azt hiszem, az utóbbi viszonylag hosszú időszak tünetmentessége is ezt támasztja alá. Persze, mindig ott van a lehetőség, hogy egyszer csak megint rámtör. Ha tudatosan figyelek a légzésemre, ha tudatosan nyugtatom le magam, akkor elkerülhetőek a rosszullétek. Néhány mély lélegzet után nagyjából sikerül fejben összekapnom magam. Érdekel, hogy vajon mit akar ezek után csinálni a férfi. Mégis hogy képzeli el a következő lépésést? Anyám agyát akarja húzni, meg akarja fenyegetni, vissza akar neki vágni? Mivel én vagyok mindennek a kiváltója, ezért úgy érzem, jogomban áll tudni. - Ó, szóval akkor ott egyből tettlegesség a válasz? – kérdezek vissza szinte azonnal. Összefonom melkasom előtt a karjaimat és számonkérő tekintettel várom a válaszát. Úgy állítja be, mintha ők sokkal jobbak lennének. Mintha az ő módszerük jobb lenne. Mások, de ez nem jelenti azt, hogy egy kicsivel is jobbak lennének. Ugyanolyan szánalomra méltó mindkét bagázs. Sőt, mindhárom, ha apámékat is ide soroljuk. Szemmel jól láthatóan felidegesítik a szavaim. Lassan, el fogja veszíteni a türelmét, ez lerí az arcáról. Két nő milyen könnyen ki tud borítani egy férfit... A pult felé fordulok, megtámaszkodom, fél szemmel a tésztát és a vizet figyelem, amikor hirtelen a személyes szférámba férkőzve mászik az arcoba a fickó. - Eddig ráért – válaszolom vállat vonva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem tudom, mennyi időt áldozott már eddig anyám kérésének a teljesítésére, de nagyon úgy tűnik, hogy eddig nem volt probléma a drága idejét anyámra pazarolni. Nyugodtságom egy pillanat alatt elszáll, amikor emlékeztet rá, hogy pontosan tudják, hol lakom, melyik épületben és melyik lakásban kell keresniük. Ha ez a két szerencsétlenség be tudott rontani a lakásomba, akkor bárki megjelenhet itt akár kevesebb, mint fél órán belül. Elveszem a mobilomat, de csak azt figyelem, amint a férfi az ajtó felé indul. Mi az isten? Némi hatásszünet után lerakom a telefont a pultra és megindulok utána. Már a folyosón van, amikor utolérem. - Most hova megy? – kérdezem utána kiáltva. Gyorsítok a lépteimen és hátulról megragadom a karját. – Várjon! – Magam felé fordítom, ha hagyja, aztán némi habozás után közelebb lépek hozzá. – Tudom, hogy egyedül maga áll köztem és az anyám között. – A hangom ezúttal sokkal nyugodtabb, mint korábban. Nem provokatív, nem kekeckedő. Jól tudom, mi lehet a következménye, ha ő most elmegy innen. – Szeretném, ha ez így is maradna. Most már maga is tisztában van vele, hogy az a nő nem normális. – Egy pillanatra lesütöm a szemeimet, majd az arcát fürkészve pillantok fel rá. – Ne menjen el. – Nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat, mert nagyjából annyira kívánom a hátam közepére őt, mint egy púpot, de talán még ő a kisebbik rossz. Anyámnál nem lehet rosszabb, az biztos. – Nem mellesleg szerintem a tészta is lassan kész, és ennyit egyedül nem tudnék megenni – vonom meg a vállamat, majd hátrálva megindulok vissza a lakás felé, tekintetemet továbbra is a férfin tartom közben. – Nyújtsam be írásban is a kérvényt, vagy végre bemehetnénk, mielőtt valamelyik szomszéd faggatózni kezd? – Nem lenne kedvemre most a magyarázkodás, hiába kedvelem majdnem az összes szomszédomat. Az ajtóba visszaérve futólag megvakargatom Duffy fejét, aki mindeddig a küszöbön ült. Jól tudja, hogy ha nincs rajta a póráz, nem jöhet ki a lakásból.
- Hogy lehet valaki ennyire szemellenzős, mint maga? - Kérdezek vissza válasz helyett, noha meg tudnám válaszolni a saját kérdésemet. Ami azt illeti akkor sem felelnék, ha normális hangsúllyal érkezne a kérdés: nálunk a Hallgatási Kódex létező intézmény, engem pedig az Őshazában eskettek fel. Azt ugye tudjuk, hogy Család tagjai kezdetben csakis szicíliai származású férfiak voltak - ez itt az amerikai oldalon megváltozott a nyolcvanas-kilencvenes évek körül: a vért már csak apai ágon kellett felmutatni, de ennek híján meg is lehetett vásárolni a tagságot. Alkalmazásba kerültek feketék és latinok is, ami a kulturális különbséget tovább mélyítette a növekvő amerikai és a vaskalapos szicíliali maddia közt. Szakadék akkor keletkezett, amikor Bonnanoék Galante-je Olaszhonból kért kölcsön katonákat az üzleti sikerei érdekében - na most a meghívottak az otthon bevált, de annál véresebb módszerekkel dolgoztak, ami bazi nagy gerenda lett a jenkik szemében. Galante-t természetesen kivégezték. Az amerikai La Cosa Nostra és az olasz Cosa Nostra közti - noha egy Család vagyunk - különbség velejét a helyi törvények jelentik: előtte sem voltunk éppen vadállatok, de RICO után (zsarolással kapcsolatos, és korrupt szervezetek elleni szövetségi törvény) a teljes akklimatizálódás létszükséggé vált. A törvény értelmében ugyanis a szövetségi hatóságoknak nem kellett bizonyítaniuk bűncselekmények elkövetését, csak a vádlottak bűnszervezetekben való tagságát. Szopóroller. Azóta halálbüntetés terhe mellett nem ölünk civilt, rendőrt, nem foglalkozunk droggal hanem éljük a kapitalista álmot - az oroszok ugye a kommunistákét, a kolumbiaiak meg... Semmi szépérzék nem szorult beléjük: ha egy hentes és egy terrorista szerelmének a gyümölcse lennék, én is csak rosszat tudnék feltételezni a szervezett bűnözés tagjairól, tök mindegy, hogy honnan szalajtották őket. Nem fél tőlem. Imádnám, ha éppen nem akarnám pofonvágni, de a türelmem elvesztése nem egyenlő a fejem elveszítésével. Soha, ismétlem soha nem okoz-okozott még lelkiismeret furdalást megütnöm valakit a szebbik nem képviselői közül, de a kiváltó hatások közt többnyire az viszi a prímet, amikor a nő egyszerűen nem veszi magát észre. Semmi bajom az emancipációval, kedves emancipuncik, de az egyenjogúság nem jelenti, hogy faszt is növesztettetek a selymes bőrű combjaitok közé; Arra neveltek, hogy tiszteljem a nőket. Ám nem tekintem nőnek azt, aki lelkében nem az - lehet keménykedni kérem, csak éppenséggel nem érdemes. De vissza Corneliahoz. Viszket a tenyerem nem egyedülálló módon, ezt az érzést könnyedén kiváltják a nővéreim, a család és Család velem egyazon generációba/ifjabb generációba tartozó nőtagjai - ez olyan olasz dolog, pofozkodás helyett általában két kézzel gesztikulálva, hangosan és pergő olaszul vitatkozom, aztán valaki csak megnyeri a meccset. A lány beszól, nyelvi ismereteinek ismeretének hiányában csak rávicsorítok - bár a spanyolt érti, de a spanyol szókincsem nem elég gazdag ahhoz, hogy kellőképp színesen küldhessem el a halál fszára - és továbblépek annak tényén, hogy bizony direkt ingerel. Mi több, tovább lépek a lakásból is - van az az ír közmondás, miszerint "Veszett ügynek nem kell harcos.". Ezzel a hozzáállással Cornelia számomra veszett ügynek tűnik, szóval... - El! - Rikkantom vissza sem fordulva, le sem lassítva a folyosón. Hát mi az, hogy hova megyek? Nem egészen fél perccel ezelőtt még ő küldött basszus, mégis mit várt? Nem tudok kiigazodni ezen a csajon. Megállok, mert belém csimpaszkodik, meg is fordulok, mert jó arc vagyok, és próbálom kiolvasni a tekintetéből, a mimikájából, hogy mi a franc lehet abban a kemény fejében. Kérlel. A kajával hízeleg. Az írásos kérvény áll szerintem legközelebb a természetéhez - micsoda erőfeszítésbe kerülhet neki a marasztalás! - Mondja, hogy "kérem". - Biccentem oldalra a fejemet: hajlandó vagyok, de tegyen érte. Miután - gondolom kimondja a kedvemért, akkor is ha vérezni kezd tőle a nyelve - zárt ajtók mögött vagyunk megint, ténymegállapítással élek. - Itt nem maradhat, akkor sem, ha én történetesen beköltözök. - Nem költöznék, ha már Manhattan akkor Little Italy, közel a kínai negyedhez: a közhiedelmekkel ellentétben azonban Bronxban élek, mert a belvárosi szmogba öltözött felhőkarcolók egymás elől veszik el a napfényt; Kertes házban, a szomszédaim olaszok, anyám egy utcával lakik lentebb és a nővéreimnek is elég papucsot húzni, ha át akarnak ugrani valamiért. Hovatovább biztos megérti, hogy bár szimpatikus lenne a hős szerepében tetszelegnem, teljes munkaidős állásom van - mi van ha ellopják nekem, miközben dolgozom? Hagyom kibontakozni a konyhában, a kommunikációt nem gátoló nappaliban ülök le megint, és egykedvűen vakarászom a kanapén mellém telepedő, fejét combomra hajtó kutya füle tövét. Agyalok. - Mi a foglalkozása? - Kérdezem, hátha annak ismeretében jutok majd valamire, mert jelenleg rengeteg gondolat kavarog a fejemben kettőnk jövőjét illetően. - Van valami elképzelése, hogy hogyan tovább? - Mert nekem kezd körvonalazódni egy megoldás-féle, de rövid ismeretségünk alapján instant elkezd majd tüzet okásni, ha előállok vele.
Kérdésemre kérdésre felel, amire azonban nekem eszem ágában sem áll vűlaszolni. Erősen uralkodnom kell magamon azért, nehogy olyat mondjak, ami jobban szítaná a már így is óriási feszültséget, amitől az indulatok egészen biztosan elszabadulnának, hiába türtőzteti magát ő is. Látszik rajt a a düh és az is, hogy néhány szóval nagyon könnyű felbosszantani. Nem félek tőle, nem tartok attól, hogy ártana nekem, habár megtehetné. Anyámmal üzletelt, anyám vére vagyok, nagyjából lehetett valami elképzelése arról, mire számítson. Anyám még nálam is nyersebb, ami a szíve, a száján. Ha olyan ügyről van szó, amibe az érzelmei bármilyen módon szerepet játszanak, akkor pedig gyakran előbb beszél, mint gondolkodik. Ha őt nem rángatta meg a nyakánál fogva legalább, akkor engem sem fog. Miért feltételezem, hogy nem bántotta Beatrizt? Akkor nem lenne itt. Akkor nem szívná el senki elől többé a levegőt. Valószínűleg jelöletlen sírban feküdne, arccal lefelé. Lerí az arcáról az idegesség, de érzem, hol a határ, úgyhogy nem húzom tovább az agyát. Sietős léptekkel követem a folyosóra, Utána kiáltok, mire ő csak visszakiabál, de nem áll meg, sőt, még csak nem is lassít. Az anyámtól, a kolumbiaiaktól és a velük való találkozás félelme erősen dolgozik bennem. Most csak két mitugrász, feláldozható, a rangléta legalján lévő szerencsétlenségeket küldött anyám, de ha egyedül találnak a lakásban, akkor ők is elegek lehettek volna arra, hogy úton legyek hazafelé. Karja után nyúlok, ő pedig visszafordul. Nevezzük haladásnak. Legalább nem rázott le magáról és ment tovább. Nyugodt hangon kérlelem, minden kekeckedés nélkül, hogy maradjon. Nem vagyok hülye, szükségem van valakire, aki segít ebben a helyzetben. Ezzel én is tisztában vagyok. Jelenleg pedig nincs jobb esélyem, mint ő. - Kérem – suttogom halkan, mélyen a szemeibe nézve. Nem esik nehezemre kimondani ezt az egy pici szót, mert tudom, mi múlik rajta. Nem felejtettem el azokat az éveket, amikor nem volt állandó fedél a fejem felett. Nem felejtettem el, hányszor néztem nap mint nap a hátam mögé. Nem felejtettem el, milyen volt a bizonytalanság, éjszaka folyamatosan éberen aludni, folyamatosan arra figyelni, nehogy valamilyen nyomot hagyjak magam után, ami alapján anyámék megtalálhatnak. Egyetlen pillanatát sem felejtettem el azoknak az éveknek. Megkönnyebbülve lépek be az ajtón, mert hallom magam mögött a lépteit. Ezek szerint a szíve sincs kőből, ezt jó tudni. - Hát, pedig nincs elfekvőben még egy lakásom, szóval sok más választásom nincs – válaszolom egykedvűen. Belépve a konyhába a tűzhelyhez lépek. Egy szál spagettit kiveszek a forró vízből, hagyom kicsit hűlni, aztán megkóstolom; pont készre főtt. Lehúzom az indukciós lapról, előveszek egy szűrőt. Mielőtt kiborítanám, jó egy decit félreteszek a vízből, csak ezután csepegtetem le a tésztát. - Írok és iskolákban tartok előadást – árulom el a foglalkozásomat, bár nem nagyon értem, ennek mi köze van ahhoz, hogy ki kéne találnunk, merre tovább. A hűtőből előveszem az előre felkockázott bacont, tojásokat, parmezánt és fokhagymát. Kérdésén elmerengve kezdem pirítani a szalonnát, de bármennyire is megerőltetem magam, nem jut eszembe semmi. Nem tudom, innen hogyan tovább. Sokáig menekültem a szüleim és a múltam elől, de egyszer sem akadtak a nyomomra. Egyszer sem kellett a lakásomból kipaterolni két kolumbiai fegyverest, egyszer sem kellett telefonon keresztül hallanom anyám hangját. Kíváncsi lennék, apám mit szól ehhez az egészhez. - Nincs – nyögöm ki végül fejemet csóválva. Gondolataimba merülve kavargatom a sercegő szalonnát a serpenyőben, aminek a hangja és az illata a jelek szerint már a nappaliba is elért, mivel Duffy kíváncsi tekintetét vélem felfedezni szemem sarkából. Hangosan nyel egyet, majd tisztes távolban lefekszik, de egy pillanatra nem venné le a tekintetét a tűzhelyről. Fajtájából adódóan sokkal bélpoklosabb, mint a többi négylábú, de tudja, hol a helye, úgyhogy nem jön ide az arcomba lihegni és nyáladzani. Elég idős már ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mit szabad és mit nem. – Magának esetleg bármi használható? – kérdezem valamilyen pozitív válaszban reménykedve. Közben a megpirult bacont szűrőkanállal kiszedem és félrerakom. – A két fickóval mi lesz? – Félek, mit fog felelni. Van egy sejtésem, a sejtésem pedig az, hogy nem fognak innen élve kisétálni. Ez viszont egészen biztosan olyan lavinát indítana el a szüleim részéről, amit nagyon nehéz – vagy lehetetlen – lesz megállítani.
Kezdőlap
