1. Ellenzi a szülei piszkos üzleteit.
2. Borzalmasan hazudik.
3. Nagy állatbarát.
4. Imád zenét hallgatni, sorozatokat nézni és írni.
5. Legbelül még mindig csak egy gyerek.
6. Enyhén paranoiás. Plusz egy zárat felszereltetett az ajtójára.
7. Éjszakánként rémálmok gyötrik, mert fél a szülei haragjától, viszont nagyon aggódik az öccse miatt.
8. Imádja a blézereket. Azoknál már csak a reggeli kávéját szereti jobban.
9. Balkezes.
10. Mindig elhatározza, hogy körmöt fest, de idő előtt befejezi és letörli, mert a jobb kezével sosem tudja normálisan kifesteni a balt.
11. Imádja a gyűrűket. Annyi van neki belőle, hogy meg sem tudja számolni.
12. Marc Jacobs ’Daisy’ illata a kedvenc parfüme. Állítása szerint ez az egyetlen jó parfüme Marc Jacobs-nak, de ez legalább tényleg nagyon jó.
13. Nem igazán használja a közösségi médiát a szüleitől való félelme miatt. Figyelemmel követi azokat, akiket ő maga kedvel, de sosem posztol.
14. Imádja a retro cuccokat: kazetták, polaroid fényképezők, bakelitek.
15. Imád főzni, főleg tésztákat.
16. A kék és a lila a kedvenc színe.
17. Asztmás és kezdődő pánikbetegsége van.
18. A kedvenc emoji-ja a kaki.
19. A kedvenc gyümölcse a málna.
20. Nagyon szereti a Nutellát.
21. Bakancslistáján szerepel a tandemugrás.
22. Kiskorában rákos volt, de még időben elkapták.
23. Nem bízik meg az emberekben. Azt mutatja, hogy igen, de mindenkivel tartja a három lépés távolságot.
24. Egyszer volt egy chippandale shown, ahol az egyik srác elkérte a számát, de sosem hívta fel.
25. Nem szeret tükörbe nézni, ezért csak egy tükre van az egész lakásban: a fürdőszobai.
26. Esténként sokat sír, mert egyedül érzi magát.
27. Sokat gondolkozik azon, hogy mi lett volna, ha másik családba születik.
28. Fél a pókoktól.
29. Egy másik bakancslistás dolog nála a delfinúszás.
30. Nem szereti a magassarkúkat, a büdös embereket, a hülyéket és a mazsolás dolgokat.


Van az a magnézium reklám, amikor felsorolják, mit csináljunk feszültség ellen: mozogjon sokat, sétáljon egy nagyot, jógázzon minden nap, relaxáljon rendszeresen, engedje ki a gőzt, ölelje meg a világot. Egyszer eljön az a pont, hogy egyik fantasztikus tanács sem jön be, és inkább fogja magát az ember, összepakolja a cuccait, magához vesz némi pénzt, felül az első repülőre, és szó nélkül otthagyja a családját, akik persze ennek cseppet sem örülnek. Pont így jutottam el én is Moszkvából New York-ba.
Az élet szívás, ha az ember egy kolumbiai drogkirálynő és egy orosz fegyvernepper gyerekének születik, pláne elsőként. Kicsinek ebből természetesen semmit nem fogtam fel, csak amennyit a saját szemeimmel láttam: sok pénzünk volt, nagy házunk, szép autóink, márkás ruháink, mindenből a legjobb. Aztán, amikor egyre idősebb lettem, feltűntek apám kimaradásai, anyám hosszú „üzleti útjai”, a rengeteg fegyveres férfi a házunkban, a teraszon őrködő fickók, a folyamatos pusmogás, titkolózás, feszültség a levegőben. Amikor úgy gondolták, elég idős vagyok ahhoz, hogy beavassanak bizonyos dolgokba, megtudtam az igazságot: apám fegyverekkel kereskedik, messzire nyúl a keze, mindenhol vannak kapcsolatai. Leginkább írekkel és dél-amerikaiakkal üzletel, de az Egyesült Államokba is előszeretettel szállít árut. Anyám Kolumbia legnagyobb drogkartelljét vezeti hosszú évek óta. Ez amolyan „családi bizniszként” indult a délieknél, egy kisebb laborral, aztán kinőtték magukat. Leginkább Miami-ban terítették eleinte az anyagot, de mára egészen eljutott északig. Be akartak vonni engem is, hogy ha eljön az idő, tovább vigyem azt, amit ők felépítettek. Az öcsém ekkor még kicsi volt, nem igazán értette. Azt hiszem, ő magától is kevesebbre jött rá, mint én. Nem érdekelte, mi folyik otthon. Nem figyelte annyira az embereket. Más volt a véleménye a sok állig felfegyverkezett férfiról: „annyira király, hogy az már beszarás”.
Egészen gimnazista korom óta érdekelt az irodalom. Anyámék mindig szorgalmazták az olvasást, hiszen attól, hogy az ember nem legális üzletet visz, műveltnek kell lennie. Sőt, műveltebbnek az átlagnál, hogy mindig túl tudjon járni mások eszén. Faltam a könyveket, de nem azért, mert ők ezt akarták. Egy idő után írni is elkezdtem. Volt egy füzetem, amiről csak én tudtam. Legalábbis azt hittem.
- Cornelia, ez micsoda? – lógatta maga előtt apám a füzetemet, amiben néhány megkezdett kézirat volt olvasható. Szerelemről, szabadságról, gondtalan életről, vágyakról, testiségről.
- Apa, meg tudom magyarázni – válaszoltam a hirtelen ijedtséget követően. Arcom elvörösödött, érezetm, ahogy a fejem is lüktetni kezdett. Nem csak az irományok tartalma miatt, hanem azért is, mert ez volt az egyetlen mentsváram, ami igazán az enyém volt ebben a házban. Könnycseppek záporoztak végig arcomon, amint próbáltam kikapni a füzetet a kezéből. Elkapja a karomat. A szemeibe nézve látom rajta azt a dühöt és ingerültséget, amivel sosem akartam szembetalálni magam.
Megtanultam jobban elrejteni a saját dolgaimat. A fehérneműs fiókom aljába beépített titkos rejtekhelyre tettem be minden olyat, amit nem akartam, hogy megtaláljanak: pénzt, amit én kerestem; cigit; és természetesen a kéziratos füzetemet. Középiskola utolsó éve lehetett, amikor az egyik iskolai szünetben fülhallgatóval a fülemben ültem az ebédlőben. Írtam. Az egyik tanárom észrevétlenül a hátam mögé osont. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg végre megszólalt:
- Ez nagyon jó, Cornelia – hümmögött mögöttem a középkorú nő. Irina Domasheva volt az irodalomtanárom, egyben elismert orosz írónő. Ő segített csiszolni a meglévő kéziratokon, a javított verziót pedig megmutatta a kiadójának, aki egy ültő helyében elolvasott minden iratot. Először egy novellás kötet látta meg a napvilágot. Aztán egy komplett regény. Aztán még egy, még egy és még egy. Mivel elmúltam tizennyolc, nem közöltem a szüleimmel ezt. Természetesen erről a mai napig nem tudnak semmit. A saját nevemen nem jelenhettek meg a könyvek, mivel elég feltűnő lett volna, ha egyszer csak valakitől megkapják az infót anyámék, hogy olyan könyvek virítanak a polcokon a boltokban, amikre nagy betűvel rá van írva, hogy Cornelia Yuliana Vasquez-Barinova. Sosem szólítottak Neela-nak, ezért esett erre a választásom. Neela Barin néven jelennek meg azóta is a köteteim. E név mögé rejtőzhetek el anélkül, hogy feltűnést keltenék. Az irodalomból fakadó szenvedélyem vezérelte az egyetemi szakom kiválasztását: a Moszkvai Egyetemen tanultam irodalomelméletet. A szülői áldást nem kaptam meg, de nem érdekelt. Végre olyat akartam csinálni, ami valóban érdekel. Miután végeztem, a szüleim minden áron azt akarták továbbra is, hogy a családi bizniszből vegyem ki a részemet. Ráadásul már túl sokat tudtam mindenről. Az egyetlen kiutat abban láttam, ha fogom magam és lelépek. Egy darabig utazgattam, mert tudtam, hogy keresni fognak. A hitelkártyáimat eldobtam, új telefont vettem, a hivatalos okirataimon is megváltoztattam a nevemet. Cornelia Yuliana Vasquez-Barinova hivatalosan már nem létezik, csak Neela Barin. Másfél év utazás után végül New York-ban kötöttem ki. Fél éve élek itt, és úgy tűnik, végre fellélegezhetek. Az utcán néha felismernek emberek, amihez hozzá kell szoknom. Először mindig azt hiszem, a szüleim valamelyik embere talált meg. Kicsit kezdek paranoiás lenni, azt hiszem. Ezt tetézi az, hogy már néhányszor elhívtak középiskolákba előadást tartani az irodalomról, mondván „egy fiatal író úgyis jobban megérteti magát a fiatalokkal”. Eleinte féltem, hogy talán felismer valaki. De már nem Moszkvában vagyok, azt hiszem, itt nincs mitől félnem. Van egy kutyám, akinek ki szoktam adni magamból az aktuális nyűgjeimet, ez sokat segít. Duffy egy igazi cukorpofa, az utcán kóborolt néhány hete, amikor odajött hozzám kuncsorogni. Nem tudtam nemet mondani neki. Azóta is boldogítjuk egymást, de főként ő engem.