Kevés dolgot utálok jobban, mint azt, mikor valaki hibázik. Nem azt mondom, hogy nem emberi dolog és nem fordul elő néha, de vannak olyan helyek, ahol nem igazán ajánlott, mint például az én üzletemben. Az apám gyerekkoromtól kezdve mást se kántált, mint azt, hogy a hiba legyen bármilyen apró hiba is, végzetes lehet. Apróságnak indulhat, végül akkorává növi ki magát, hogy káoszt okoz és arra valaki mindig ráfizet. Akkoriban ez azt jelentette, hogy fejek fognak hullani és néha nem csak átvitt értelemben volt ez igaz, de én azért nem vagyok ennyire drasztikus. Nem fogom Sheela-t kinyíratni azért, mert elcserélt egy megrendelést és emiatt az igen pénzes vásárlónk az én fülembe visítozott fél órán keresztül egészen tíz perccel ezelőttig, de minden bizonnyal szét fogom rúgni a seggét és igen nyomós okkal kell majd rendelkezzen, ha azt akarja, hogy ne küldjem el az egyébként igen jó munkahelyéről. Vannak olyan emberek, akik már amiatt idegösszeroppanást képesek kapni, ha a megrendelt rózsaszín gyémánttal díszített fülbevaló helyett egy teljesen más, klasszisokkal bénább és olcsóbb ékszert kapnak. Én is kiborulnék, főleg, ha annyi pénzt tettem volna le érte, mint a vevőnk, aki ráadásul személyes ismerősöm, így nem vitatkoztam vele egy percig sem. Sőt. Lenyeltem a békát, kedvesen bocsánatot kértem többször is és játszottam a bólogatós kutyát. Az üzlet érdekében muszáj volt meghunyászkodnom, amit viszont nem nagyon szeretek, így duplán mérges vagyok a beosztottamra. Ha már én ügyelek arra, hogy ne csesszek el semmit és elkerüljem az ilyen kényes helyzeteket, akkor más se okozzon nekem délelőtt tízkor fejfájást. -Parancsoljon kisasszony. Óhajt esetleg még valamit?- teszi le elém a pincérnő az ínycsiklandó kávémat és a szokásos croissant is mellé, mire bűbájos mosollyal felpillantok rá a telefonomról, amit olyan bőszen nyomkodok. -Nem, köszönöm. Ez így tökéletes lesz.- hangom kedves és nyájas, mert miért is tölteném le az ideget ezen a szerencsétlen nőn? Megtehetném, hogy gazdag csitri létemre mindenkivel lekezelő legyek, de ennyire azért nem vagyok elszállva magamtól, ráadásul az apám azt is mondta mindig, hogy csak azzal légy kemény, aki megérdemli, mert nem kellenek senkinek sem felesleges ellenségek. Tehát, ezt követvén igyekszek mindig mindenkivel úgy bánni, ahogy megérdemli. Pillantásom körbe futtatom a kávézón, ahol ilyekor már nincs akkora tumultus, mint például reggel nyolc körül, amikor mindenki megindul a kényelmes irodai melójába, de azért még most is ülnek a terasz asztalainál elég sokan. Egy középkorú pár, akikről lerí, hogy szeretők, egy idős házaspár, akikről viszont az rí le, hogy már az Özönvíz óta együtt vannak és egy unatkozó, minden bizonnyal menő cégnél dolgozó, csinosatt öltözött harmincas nő, aki a tőzsdéről olvasgat. Aztán meglátok egy ismerős arcot a bejárat felé közelíteni. Milliónyi emlék és rossz érzés kerít hatalmába, ha eszembe jut, hogy a kedves rokonom milyen kis naiv és önérzetes ember volt mindig is. Legutóbb, amikor találkoztunk -megszámolni se tudnám hány évvel ezelőtt- épp arról próbált meggyőzni, mennyire undorító és törvényszegő mindaz, amiből mi élünk. Akkor még éltek a szüleim és köztudott volt odahaza, hogy miből vagyunk milliárdosok, de mostanra a dolgok megváltoztak. Na nem avattak ám szentté. A kezem még mindig ott van egy-két dologban, mivel a nagybátyámnak elég sokat segédkezek bizonyos szállítások lebonyolításában, de már koránt sem veszek részt úgy a dolgokban, mint régen. Ahogy Cornelia felém pillant, egy kecses integetéssel jelzem neki, hogy ott vagyok és várom a hatást. Valami furcsa módon -annak ellenére, hogy nem volt sosem jó a kapcsolatunk- valahogy örülök, hogy látom, hiszen akárhogy is nézzük, nem sok családtagom van a közelemben. Mondhatni egyedül vagyok, mint a kisujjam és a régi "a család az első" nézetünket már nem sok értelme van általában szem előtt tartanom. Pedig ritka összetartó banda voltunk egykor. Kíváncsi, bújkáló mosollyal az arcomon várom, vajon oda fog-e jönni hozzám, vagy netán elfordítja a fejét és tovább sétál? Esetleg meg se ismer, mert még az is elképzelhető, de én azért örülnék, ha válthatnánk pár szót. Már, csak azért is, mert nem ártana tudnia, hogy milyen néven élek itt és, hogy mennyire nem szeretném, ha elárulná bárkinek is, hogy ki vagyok valójában.
Az életem az utóbbi időben nem először vett száznyolcvan fokos fordulatot. Az első az volt, amikor leléptem otthonról. A hátham mögött hagytam Moszkvát, az anyámat, az apámat, az öcsémet, az egész családi bizniszt, a hatalmas házat, a luxust, minden fényűző dolgot, ami az ottani élettel járt kéz a kézben. Szó nélkül hagytam ott mindent, másként képzeltem el az életemet. Egy darabig utazgattam, mert tudtam, hogy keresni fognak. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy helyben maradjak. El kellett tűntetnem a nyomaimat magam után, meg kellett változtatnom a nevemet, a korábbi személyazonosságomat meg kellett szüntetnem. Nem maradhatott meg semmi az előző életemből, ami bármi módon nyomra vezethette volna a szüleimet. Néhány év után végül úgy döntöttem, New York lesz az ideális város számomra. A lakossága majdnem tízmillió, biztos voltam benne, hogy itt nem találnak meg. Évekig így is volt, aztán persze jött a pofon, amikor valami random fickó várt egyik nap a lakásomon. Anyámék valahogy a nyomomra bukkantak, lefizettek valakit, utánam küldték azt a valakit, és minden, amit felépítettem, összeomlani látszott. Egy kicsit elengedtem magam, aminek meglett az eredménye: óriási pofon a való élettől. Egyszer egy queensi iskolában tartottam előadást írói vénával rendelkező középiskolai diákoknak, előtte pedig találomra betértem egy szembejövő kis kávézóba, ahol gyorsan bekaptam valamit és ittam egy kávét. Azóta, ha errefelé van dolgom, mindig bejövök ide. A kávéjuk páratlan és a péksüteményeik is nagyon finomak. A szokásos fahéjas csigára felkészítve a gyomromat lépek be, de az első, amit meglátok, egy ismerős arc. Hirtelen teljesen lefagyok, megtorpanok az ajtóban. Kétség sem férhet hozzá: ő is észrevett engem. Mélyet sóhajtok, nagyjából rendezem arcvonásaimat és lassan elindulok a már évek óta nem látott unokahúgom felé. A táskámat a szék támlájára akasztom, én magam pedig leülök a rég nem látott rokonommal szemben. - Hello, Catalina – üdvözlöm hidegen a fiatal nőt. A kapcsolatunk sosem volt jó, mindig teljesen ellentétes véleményünk volt mindenről, általában semmiben sem értettünk egyet. Sosem álltunk közel egymáshoz, még akkor sem, ha nagyjából egy idősek vagyunk. Teljesen másként láttuk a családunk üzleti tevékenységét. Ő sosem a rosszat látta, élvezte a fényűzést és a sajátos életmóddal járó hasznokat. Én nem. Ebből következően sok nézeteltérésünk akadt akárhányszor találkoztunk. – Milyen kellemes meglepetés. – Hangomban érezheti az iróniát. Hátradőlök, karomat összefonom mellkasom előtt. Csak akkor veszem le róla a tekintetemet, amikor Clara jelenik meg mellettem a kis jegyzettömbjével és a tollával. - A szokásosat hozhatom? – kérdezi teliszáj vigyorral, trillázó hangon. - Igen, köszönöm – pillantok felé, sokkal barátságosabb arckifejezéssel, mint amilyennel az unokahúgomat ajándékoztam meg korábban. A pincérnő gyorsan felfirkantja a rendelést és sarkon is fordul, ezzel magunkra hagyva minket.
Arcomon nyájas mosollyal követem minden mozdulatát, ahogy odasétál az asztalomhoz, leteszi a táskáját és leül velem szemben. A köszöntése, a rideg hanghordosása cseppet sem lep meg, hiszen sosem voltunk túl jóban. Na jó, konkrétan akárhányszor találkoztunk, az mindig egy komoly vitával végződött arról, hogy én milyen gonosz és aljas lény vagyok, amiért pártolom mindazt, amit a szüleim csinálnak, én pedig közöltem vele, hogy ő egy álszent liba, aki a pénzt és a fényűzést ugyanúgy élvezi, mint én, csak közben játsza az igazságosság példaképét. Ahogy leül, alaposan végig mérem, már-már kíváncsi, kutakodó pillantással próbálok rájönni, hogy mi a fenét kereshet éppen itt. Nem igazán számítottam rá, hogy bármelyik távoli rokonommal is összefutok, ami mellesleg nem is a legjobb dolog, ha nem tévesztjük szem elől, hogy immár teljesen más néven, teljesen legális saját üzlet irányítójaként élem az életemet távol a maffiózó rokonoktól. Ezt persze ő nem tudhatja, így elnézem neki, hogy kapásból Catalinának szólított, hiszen ő ezen a néven ismert ezidáig. -Hello Cornelia.- biccentem kissé oldalra a fejem szelíd mosollyal az arcomon, nem kevesebb gúnnyal a hangomban, ahogy kiejtem a nevét a számon. Még ezzel is kiborítottak a szüleim anno, hogy nem tudtak különbözőbb nevet adni nekem és neki. Catalina-Cornelia. Ha nem utáltuk volna egymást még egy príma lányduót is összehozhattunk volna. -Mostanában jobb szeretem Chloenak hívatni magam. Pontosabban, Chloe Bellevue.- közlöm vele sokatmondó pillantással, hogy a következő alkalommal, amikor majd megszólít tisztában legyen ezzel. Nem lenne túl jó, ha az igazi nevem valakinek ismerősen csengne, mert vannak terveim, a nagybátyámnak meg nem kevés ellensége. Ha valaha kiderülne, hogy a nagy Rodolfo Vasquez unokahúga vagyok, nem biztos, hogy mernék nyugodtan aludni, mert bármelyik ellensége gondolhatná úgy, hogy poén lenne engem elrabolni vagy kinyírni csak, hogy feldühítsék a főnököt. -A számból vetted ki a szót.- bólintok egyet mosolyogva a "kellemes meglepetés" megjegyzésére, holott tisztában vagyok vele -érzem- mennyire nem örül nekem. Ettől függetlenül, mivel leült hozzám úgy látom, ő is tudja jól, hogy az azért mégis túlzás lett volna, ha elmegyünk egymás mellett, mintha nem lenne semmi közünk a másikhoz. Rossz kapcsolat ide vagy oda, attól még a családomról van szó. -Mi járatban New Yorkban?- kíváncsiskodok, hiszen benne van a pakliban, hogy csak átutazóban van itt és talán soha többé nem kellett vele még egyszer összefutnom így, ilyen fatális véletlennek köszönhetően. Ugyanakkor az is benne van abban a bizonyos pakliban, hogy itt él valahol a közelben és, ha mindketten ebbe a kávézóba szoktunk járni, akkor akár mindennapos is lehet a találka. Már, csak az hiányozna. -Jut eszembe... hogy van a család?- mosolygok bájosan, őszinte érdeklődéssel hiszen, ha már az enyémről nem tudok mit mondani, mert a nagy része halott, legalább az övéről halljak már valami jót, nem? Apropó. Talán, nem is tudja, hogy mi történt, hiszen én azóta, hogy a szüleimet megölték -pontosabban 9 éve- lekerültem a térképről. Akár még olyasmit is hallhatott rólam, hogy meghaltam, vagy fogalmam sincs a nagybátyám milyen dumával távolított el a képből, hogy senkinek se hiányozzak. Azt kétlem, hogy elmondta volna bárkinek is, hogy anyám testvérééknél vagyok, mert azzal tudja, hogy veszélybe sodort volna. A lényeg, hogy Cornelia nem tudom mennyit tud jelenleg rólam, tehát nem ártana kipuhatolnom.
Sok, ellenben cseppet sem kellemes emlékek törnek fel egyből bennem, amint megpillantom Catalinát a kávézóban. Az a sok konfliktus, nézeteltérés, vita, esetenként ajtócsapkodásig fajuló veszekedés, ami éveken keresztül zajlott közöttünk... Az ember azt hinné, hogy a családtagjaival normál esetben jól megvan, nem üvöltöznek egymással minden alkalommal, amikor találkoznak, pláne nem okozza folyamatosan ugyanaz a dolog a konfliktust. Normál esetben talán ez így is lenne, de a mi családunk fikarcnyit sem mondható normálisnak. Az ő szülei is bűnözők, az én szüleim sem a törvénynek azt az oldalát képviselik, amik támogatják az üzletüket és az életvitelüket. A latin vér minden viszontlátás alkalmával pezsgett, még akkor is, ha én inkább apámra hajazok; nem vagyok tipikus anyám lánya, hiába mellette töltöttem gyerekkorom nagyobbik részét, nem pedig apám sarkában. Az az öcsém reszortja volt, habár mentalitásban ő pedig inkább anyánkra hajaz. Apánk hidegvérű, megfontolt, kétszer átgondol mindent, mielőtt cselekedne. Anyánk vele ellentétben forrófejű, híve az erőszaknak, a nyers és durva erőszaknak, sokszor egyből kimondja, ami a szívén van, még akkor is, ha azzal átgázol másokon. Nem mondom, hogy apám megveti az erőszakot, de ő inkább a módszeresség híve. Én egyenesen elítélem mindkét félt emiatt, de ha a vérmérsékletet vesszük figyelembe, talán jobban hasonlítok apámra. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetne kihozni a sodromból. Catalinának ez mindig is sikerült. Ráadásul nagyon gyorsan. Hasonló érzések kavarognak bennem most is, de már nem tinédzserek vagyunk, akik gondolkodás nélkül egymás fejéhez vágnak mindent, ráadásul nem is a családi környezetben vagyunk. Évek óta nem láttuk egymást, talán mindketten változtunk annyira, hogy szót tudjunk már érteni egymással. Ettől függetlenül hidegen köszöntöm. Általában sikerül magamra erőltetnem egy haloványabb mosolyt, még akkor is, ha nehezemre esik. Most viszont feleslegesnek tartom; úgyis tudná, hogy műmosoly lenne. Nem fogom megjátszani magam előtte. Megremeg a szám széle, ahogy az igazi nevemen szólít. Senki nem hív így. Azt az énemet, a múltamat Oroszországban hagytam. Ő ezt nem tudhatja, hiszen idejét sem tudom már, mikor láttam utoljára. De a jelek szerint már ő sem az eredeti nevét használja. Szemöldökömet összevonva pillantok rá. - Úgy tűnik, ez a szokás családban marad – jegyzem meg sóhajtva, inkább csak magamnak. – Mármint a névváltoztatásra értem – magyarázom már szemeibe pillantva, feltételezve, hogy hallotta a korábbi elejtett mondatomat. – Ha már ennyire kötjük az ebet a karóhoz, akkor én sem preferálom a Corneliát – közlöm vele a korábban felvett komoly stílust megtartva. – Egy ideje már csak Neelának hív mindenki – árulom el neki a mostanában – évek óta – használatos nevemet. Sandro volt az egyetlen az utóbbi időben, akit nem támadt kedvem egy kanál vízbe belefojtani, ami miatt a rendes nevemen hívott. De az teljesen más helyzet volt. Sok forgott kockán, nem problémázhattam azon, hogyan szólít. - Ó, hát lássuk csak – dőlök hátra és meredek fel a plafonra, mintha gondolkodnék valamin. – Itt élek – mondom egy gúnyos mosoly kíséretében. – Remélem, ez rólad nem mondható el – közlöm vele cinikusan. Nem örülnék, ha minden nap benne lenne a pakliban egy találkozó Catalinával. Izé, Chloeval. Úgy hiányzik, mint egy púp a hátamra. Kérdésére megrándul az arcomon egy ideg, de mielőtt válaszolnék, Clara jelenik meg az asztal mellett. Lerakja egy kis tányéron a 2 fahéjas csigát és egy nagy bögre karamellás cappuccinot. - Köszönöm – fordulok felé kedvesen mosolyogva, teljesen ellentétesen viselkedve, mint a kedves rokonnal tartott beszélgetés során. Kortyolok egyet a kávémból, amíg összeszedem a gondolataimat. - Biztos jól vannak – válaszolom egykedvűen. Nem tudja, anyám mit lépett meg. Nem tudja, kiket küldött anyám utánam. Nem tudja, hogy két kolumbiai fickó késestül és fegyverestül rontott be a lakásomba, ha pedig nincs ott Sandro, akkor valószínűleg otthon lennék már, a másik lehetőség szerint pedig alulról szagolnám az ibolyát. Nem tudja, de nem is kell tudnia. – Egy ideje nem voltam családlátogatóban. Rólad ez elmondható? Hogy s mint van Rodolfo?
Ez most az a tipikus filmbeillő jelenet, amikor két ősi ellenség nyilvános helyen találkozik, ahol próbálnak viselkedni és nem egymás torkának esni. Bár én most amúgy sem tervezem, hogy Corneliát kiidegeljem vagy bármilyen módszerrel is megpróbáljam felidegesíteni, mert manapság inkább örülök annak, hogy nyugodt életem van... aránylag. Régebben ezt nem mondhattam volna el magamról, hiszen mindig is elsőszámú célpont voltam azoknak a személyeknek, akiket a szüleim az ellenségeik táborában tudhattak. Magántanáraim voltak és nagyrészt az otthonunkban töltöttem a gyerekkoromat, így kész felüdülés volt, amikor ellátogattunk ide, Amerikába a család többi tagjához vagy épp, amikor ide kerültem egyetemre. Itt végre egy egyszerű fiatal nő lehettem, akinek nem feltétlenül kell attól tartania, hogy meg akarják ölni. Persze az óvatosság sosem ártott. Minden esetre nem lep meg és nem is esik rosszul, hogy úgy köszönt, ahogy. Én sem vagyok egy fokkal sem szívélyesebb, csak épp a fennhéjázó mosoly nekem ott virít az arcomon, ami már jó ideje felragadt oda. Ez a legjobb módja annak, hogy sose tudja senki, mi jár épp a fejedben. A mosoly, ami mindig ott virít jelenthet jót és rosszat is. Lehet fenyegető, ravasz, szexi vagy épp ijesztő is. Ez a mostani, inkább meglepett és talán egy ici-picit boldog is, mert már a puszta jelenlétem is borsot tört Cornelia orra alá, ez teljesen egyértelmű. Ahogy az igazi nevemet kimondja, egy pillanatra felidéződik bennem az a sok emlék, amikor még mindenki így hívott. Nem is tudom, hogy jó avagy rossz szájízzel gondolok-e azokra az időkre. -Nahát, ez vicces. Úgy tűnik mindketten igyekeztünk magunk mögött hagyni a múltunkat a neveinkkel együtt. Bár a mi családunkat nézve, ez cseppet sem meglepő.- még akkor sem, ha az én családnevem, a Vasquez valójában elég elterjedt név, ugyanakkor hírhedt is. Szerintem az amerikaiakban meg van az előítélet ezen név hallatán, így tényleg nem lenne bölcs Vasquez-ként szaladgálni a nagyvilágban. -Neela. Illik hozzád.- biccentem kissé oldalra a fejemet és úgy veszem szemügyre a rég nem látott unokatestvéremet és bár nem vallanám be neki soha a büdös életben, hogy valójában örülök, hogy látom, azért mégis ezt érzem. Hiszen, mekkora esély is volt erre a találkozásra? A Sorsnak elég érdekes humora van, ahogy Neelának is, de ettől függetlenül a megjegyzése hallatán elnevetem magam. Mármint úgy őszintén, mert ha valamit díjazok, akkor az az, ha valaki egyenes velem szemben. Ha valaki nem rejti véka alá, hogy utál, amennyire egy ember csak utálhat egy másikat. -Pechedre én is itt lakok, de nyugodj meg, New York elég nagy város. Nem hiszem, hogy a közeljövőben előfordulhatna még egyszer, hogy találkozunk valahol. Még, csak nem is egy körökben mozgunk, ha jól sejtem.- jegyzem meg gúnyosan, egy laza mozdulat kíséretében pedig hátra dobom a vállamon pihenő hajtincsemet, majd szúrós pillantással figyelem Neelát. Kétlem, hogy olyan jómódban élne most is, mint régen a családjával, hiszen mindig is azon problémázott, hogy a pénz, amijük van, törvénytelenül került hozzájuk. Akkor miért költené most mégis azt a pénzt? Nem. Ő ennél sokkal makacsabb. Inkább megdolgozik keményen azért, hogy egyedül, szabadon élhessen és a maga ura lehessen. Mondjuk nagyrészt én is ezt teszem, csak épp a tőkét felhasználtam hozzá, amit a szüleim halála után kaptam. Ez bűn lenne? -Köszönjük szépen.- pillantok a pincérnőre nyájas mosollyal, ahogy leteszi elénk a rendelt cappuccinot és a csigát, majd magamhoz veszem a bögrét és kortyolok is egyet. Nem is tudnék kellemesebb társaságot elképzelni a délelőtti cappuccinom mellé, mint Corneliát. Vagyis Neelát. -Ez a válasz sem lep meg.- mosolyodok el, hiszen így már egyértelmű, hogy a szüleitől megszabadult és azért jött ide, hogy új életet kezdjen. Sosem nézte jó szemmel azt, ahogyan a mi fajtánk él, így még az sem lepne meg igazából, ha most zsaru lenne vagy ügyész vagy ilyesmi. Csak az a baj, hogy akkor nagyon a dolgok sűrűjében lenne. Nem, ő ennél okosabb. A háttérben meghúzódva éli az életét. Mikor szóba kerül a családunk rezzenéstelen arccal figyelem. Évekig könnybe lábadt ilyenkor a szemem vagy épp borzalmas dühöt éreztem, de mostanra már semleges a téma. Túl tettem magam azon, hogy a szüleim meghaltak, de a bosszú is segített azért ebben, amely egy szép napon meg is adatik majd. Bosszút fogok állni, aztán élem tovább a kis életemet úgy, hogy nem érzem azt, a szüleim csalódtak bennem. Azt hiszem legalábbis, hogy büszkék lennének rám, ha tudnák, hogy bosszút fogok állni a halálukért. Vagy mégsem? Már magam sem tudom sokszor, hogy mit is kellene tennem, épp ezért inkább nem szoktam ezen gondolkozni. -Remekül. Majdnem olyan jó vezető vált mostanra belőle, mint amilyen apám volt. Ritkán ugyan, de szoktunk beszélni, hiszen mégis csak a nagybácsimról van szó.- vonok vállat, ahogy Rodolfo kerül szóba, de azt inkább nem részletezem Neelának, hogy némi üzlet is köt hozzá, hiszen jó párszor segítek nekik átjuttatni ezt-azt a határon. A vér nem válik vízzé, nem? -Ezek szerint te nem beszélsz a családoddal és gondolom akkor egyedül élsz a városban is, nem igaz? Mivel foglalkozol? Hogy tartod fönn magad?- kíváncsiskodok, mert valóban nagyon érdekel, hogy egy olyan egyenes és erkölcsös nő, mint Neela, mivel keresi a kenyerét. Mondjuk biztos az asztal alatt kötne ki az állam, ha benyögné, hogy dílerkedik vagy ilyesmi, mert akkor nagyot tévedtem volna. Nem. Neela a jó kislány. Mindig is az volt és szerintem az is marad, ha eddig nem csábította el a sötét oldal.
Kezdőlap
