Pachuco. Jelentése nagyjából egy élénk személyiségű és figyelemfelkeltő megjelenésű mexikói, aki hasonlatos a 20. század gengsztereihez, akik, ironikus módon, végül az FBI létrejöttéhez vezettek, akiket Tony maga is sokáig félt. Bizonyos értelemben. Habár büszkén vigyorog, ahányszor hasonló becenévvel illetik, valójában sokkal inkább hasonlít a Wall Streeten kokainozó-hazudó pénzemberekhez, mint Al Pacino valamelyik ikonikus gengszterére. Con pico de oro. Bármilyen helyzetből képes kibeszélni magát, s habár a felszín alatt valószínűleg háromszor lepörgött már előtte az élete, mások csak a magabiztos kiállását s széles vigyorát látják, mindaddig, míg nem sikerül elvonni a figyelmüket eléggé ahhoz, hogy elpucolhasson a helyszínről.

Tramposo. Különleges tehetsége van nem csak a beszédhez, de a bajba kerüléshez és a felelősség-hárításhoz is. Az esetek legnagyobb százalékában nem ő a hibás, ha pedig mégis, az azért van, mert mások rossz infóval látták el. A bocsánatkérései is legtöbbször félszívűek, az ember pedig jobb híján elfogadja. Az önzés egyáltalán nem áll távol tőle, habár mikor még Santa Fe-ben lakott, álmodozott a bandájával olyanokról, hogy egy nap majd felvirágoztatják azt a lepukkant nyomortanyát, amin felnőttek, és ők lesznek a helyi Escobarok, mára bőven eljutott odáig, hogy ne érdekeljék idegenek – a család viszont örökké az első.

Bár szereti az ellenkezőjét mutatni, egyáltalán nem rajongója az erőszaknak, és sokkal szívesebben oldja meg a dolgokat furfanggal, mint ököllel. A legtöbb dolgot nem veszi komolyan, a gyereknevelésben is sokkal lazább, mint valószínűleg illene, szereti hagyni, hogy a gyerekei a saját útjukat járják, és érezzék a bizalmát; a valósággal pedig, miszerint bár Ines valóban összeszedte magát, addig Manitonak nagy szüksége volna az apai iránymutatásra, egyelőre nem igazán szembesült.

Habár még Új-Mexikóban sok barátja el loboként ismerte, ez nem annyira a farkasok vehemens küzdelmi képessége végett szállt rá, mintsem az esze végett. Szeret impozánsnak tűnni, olyan körben, ahol lényegi félnivalója nincs vagy minimális, úgy tenni, mintha ő lenne a vezető (amihez valószínűleg majd' 190 centis termete is hozzátesz), ezért sokszor morcosnak tűnik, ha valaki benyomakodik a "territóriumába", legyenek azok a fia ismerősei, Ines barátja (akinek két év után is előszeretettel mutogatja passzív-agresszív módon a válogatott bárdkészletét és a tényt, hogy a fűrésze simán szétszel egy disznófejet is), vagy a felesége öccse.

Több, mint húsz év eltelt már, mióta felhagyott korábbi üzelmeivel, ám jóval kevesebb, mióta az utolsó üzenetet is kapta a banktól, ahol még öt jegyű összeg pihent a számláján. Habár bevallani esze ágában sincs, mérhetetlenül zavarja és dühíti, hogy a múltja végett egyszerűen nem talál magának olyan álláslehetőséget, amivel ismét sokat kereshetne. Aunque la mona se vista de seda, mona se queda. Aki egyszer bűnöző volt, mindegy, mennyire próbálja megváltoztatni magát, az is marad; mások szemében legalábbis biztosan. Biztos benne, hogy van egy statisztika arról, pontosan hány százaléka esik vissza azoknak, akik már belekóstoltak abba az életbe. Mindegy, mennyire próbálja távol tartani magától, ezek a gondolatok újabban kísértik.


Van az a dal, talán a The Temptations énekelte meg, Papa Was a Rolling Stone. Nagyon sokáig hittem azt, hogy igazából valahogy rólunk szólt. Igaz, az én apám nem szeptember harmadikán halt meg; valójában fogalmam sincs, mikor halt meg, az is lehet, hogy az a rohadék még mindig vígan éli világát valahol, mint a kibaszott Hitler, szürcsöli a margaritát és bámulja a nőket Tahitin vagy tudja a fene, Cancúnban.
Papa Was a Rollin’ Stone, de hogy rohadjon meg, mikor a srácok a Guzmán-Loera kartellből bedobták a tengerbe azt a hülye fejét, mert képes volt csalni kártyán, valahogy kimászott. Nem mintha ez különösebben változtatott volna a viselkedésén, ahogy a szövegben is áll: mikor meghalt, csak a magányt hagyta ránk. Meg az adósságait.
– ¡Ándale! ¡Esto ya no es divertido!
– ¡Jódete, Garcia! – Juan Pablo akkorát vágott a fejemre, hogy nem csak visszaájultam a kukába, amiből épp kimászni próbáltam, kétrét hajtva, mint egy összecsukható szék, de még csillagokat is láttam, a másikat meg a kuka bűzös oldala adta.
Az embereket általában nem nehéz átverni, főleg azért, mert a legtöbben tisztában sincsenek azzal, hogy ez velük is megtörténhet, és ha jól teszed a dolgod, akkor később sem jönnek rá. Tizenkét éves koromig nem igen sikerült okosan átvernem másokat; ezért dobtak olyan gyakran Juan Pabloék a halbeles hordókba, és vihogva figyelték, ahogy elindult velem a komp. Tízszer történt meg; ebből egyszer a kormányos csak akkor vett észre, mikor már kikötött a túloldalon.
Nem értem haza vacsorára, úgyhogy anyám még jól el is vert, mire visszakerültem.
Az emberek azt mondják, a Papa könyörgött, kölcsönzött és lopott, hogy fizesse a számláit… Az emberek azt mondják, a Papa nem gondolkodott túl sokat, ideje nagyját nők hajszolásával és ivással töltötte…
***
Napjainkban
Arcomra elmélyülten gondolkozó kifejezést illesztek, egyik kezem a mellkasomon keresztbe, a másik ezen könyököl, államat dörzsölő ujjaim alatt serceg a borosta. Vagyis, sercegne, ha nem ma reggel borotváltam volna simára, mint a babasegge, ahogy mondják; nem sokban lehet kitűnni az átlagos munkások közül brigádvezetőként, nem kapsz másik ruhát, és még irodád sem lesz, úgyhogy maradt az ápoltság illúziója. Mintha nem tizenkét órákat dolgoznék, és maradna időm bármire. Szerencsére a hajam természeténél fogva kifogástalan.
Tényleg őszintén igyekszem látni, de jóformán csak nézek, holott köztudott, hogy kockás ingben és kantáros nadrágban mindenki szakértőnek tűnik.
Utoljára akkor próbáltam ilyen feszült figyelemmel bámulni egy sík felületet, mikor az asszony több hétnyi könyörgés után végre rávett, hogy elmenjek vele egy galériamegnyitóra. Ő eleganciát látott, szenvedélyt, elhagyatottsággal párhuzamos eltökéltség vívódásait, én egy kifejezetten rusnya putat, akit egy be LSD-zett Picasso wannabe festett le tök pucéran, egy indokolatlanul romos szobában. Mármint, komolyan, az a parkettázás kész botrány. Oké, a csaj mellei legalább jók voltak, de ezt nem közlöd a nejeddel, ha kedves az életed és/vagy elkedvtelenít az életre való szexmegvonás gondolata. Úgyhogy csak hallgattam, egyetértően bólogattam és hümmögtem. Tényleg? Posztmodern? Könnyű ecsetkezelés, iiiigen?
Ez viszont most nem segít, mert Laski egy szót sem szól, a csendjére való kérdő-csend pedig nem visz előre egy tapodtat sem.
– Oké, feladom – tárom szét a kezeim megadóan. – Mit nézek?
Laski sápadtszőke szemöldöke a hajvonalába ugrik. A gond a fehérekkel, hogy így, tél után már az érrendszert teljes terjedelmében megfigyelhetjük a papírvékony irhájukon át. Ez különösen igaz Laski meg a sógorom féle hófehérkékre, akik jobb napjaikon is lehetnének beugró fényvisszaverő-bóják. Valószínűleg a halántékán lüktető ér átmérőjét is ki tudnám számolni, ha megkérne.
– Hogy-hogy mit?! Nem teljesen egyértelmű? – tajtékzik, majd közelebb lép, szinte ugrik, a csempézett falhoz, és vadul mutogat két burkolólapra. – Mit látsz itt?
– Csempét.
– De milyen csempét?
– Zulkotil, 6”x 5”, egy inch vastag…
– Te most komolyan ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted?
Erre már megemelkedik az én szemöldököm is. – Ez trükkös kérdés? Azt a nejem is szokta. De te nem vagy az esetem, főnök.
– Ez a két csempe – mutat az egyikre, majd a másikra – nem egyszínű. Ez itt szürke, látod?
Tekintetem rejtett rezignáltsággal váltakozik a fehér és a fehér csempe között. Voltam én már hasonló helyzetben, mikor egy juárezi rendőr kérdezgette, hogy tudok-e valamit arról a kokainszállítmányról, amit az általa nyakoncsípett huszonéves srác motorjának csomagtartójában találtak meg. Tudtam hát, de azt is tudtam, hogy ha egy szót is szólok, a srác unokatestvére a föld alól is előkötör, hogy svájci sajtot lyuggasson belőlem.
Nincs jó válasz. Vagy a rendőr használ bokszzsáknak, vagy a kartell. Vagy elismerem, hogy látom, ergo valami olyan hibát vétettem, amit megelőzhettem volna, vagy bevallom az igazat, hogy fingom sincs, miről beszél, szóval alkalmatlan vagyok a brigádvezetői feladatomra.
– Látom – mondom. Csúszós úton is a kisebb ellenállás felé kell húzni.
– Akkor miért nem jól csináltátok?
– Nézd, Laski, ez egy fiúöltöző zuhanyzója. Szerinted hányan veszik majd észre, hogy az egyik csempe fehérebb a másiknál?
– Szarok én az tizenéves taknyosokra! – ordítja el magát Laski. A nyakán is megfeszül az az ér. Magamban elképzelem, hogy felrobban, mint a mesékben, és mindenféle szalagok hullanak ki belőle, mint egy pinyatából. – Holnap jön az ellenőr, baszod! És nem ez volt benne a minőségelőírási tervben! Ezek itt hibás példányok!
– Több raklappal érkezett, nem nézhettük végig az összeset, te is tudod.
– Figyeld nagyon a számat, Julio, vedd elő az angolodat: nem érdekel, comprende? Vagy adjam írásba spanyolul?!
Fáradtan és egyre ingerültebben sóhajtok fel. – Nem, semmi szükség rá. Értem.
Chinga tu madre, pendejo.
Laski viszont nem veszi észre a bőröm alatt feszülő, kitörni vágyó indulatokat. Elégedetten sóhajt és simítja egyre terebélyesedő pocakjára a nyakkendőjét. – Helyes. Ezt pedig még ma kijavítjátok. – Mikor erre válaszul felnevetek, ismét rám villantja a malacka tekintetét. – Ezen mi olyan vicces?
– Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? – vonom össze a szemöldökömet elképedve. Ismét felnevetek, de hamar rájövök, hogy nem, nem tréfál. Laski fizikailag képtelen tréfálni. Szerintem eladta az ahhoz szükséges arcizmait egy szervkereskedőnek, hogy megvegye azt a ronda nyakkendőjét. Odalépek a falhoz, és erőteljesen mutogatni kezdek a csempe felé. – Laski, ezt a csempét a vízhatlan fóliára ragasztották! Nem tudjuk úgy leszedni, hogy az ne jöjjön le, a szigetelők meg már három órája elmentek!
Odalép hozzám, próbál fölém hajolni, de mivel egy fejjel magasabb vagyok, nehéz megpróbálnia kellemetlen helyzetbe hozni. Olyan, mintha Ines próbálna rám pirítani, annyi különbséggel, hogy benne van tűz, Laskiben meg legfeljebb az ebédre megevett disznózsír dolgozik.
– Te basztad el, Garcia. Nem érdekel hogyan, nem érdekel, hogy milyen illegális módot találsz rá, hogy mennyibe fog neked kerülni, de megoldod, mert nem viszem el helyetted ezt a balhét. Megértetted?
Komolyan gondolja. Ezúttal tényleg. – A fiamnak meccse lesz. Megígértem, hogy ott leszek. Már az előző hármat is kihagytam!
– Minden tisztelettel, szarok a famíliádra, Garcia.
Fellobban bennem valami, amit régi emlékek tüzelnek. Jobb szeretem erőszakmentesen megoldani a dolgokat, de Laski hasába nem lehet lyukat beszélni, ahhoz túl vaskos hájréteg védi. A kezem ökölbe szorul, és tudom, hogy ha egyetlen lenéző megjegyzést is tenne még, megütném; azzal pedig elveszíteném az állásomat.
Megint.
A gyerekekre gondolok, meg Willie-re, a csalódott arcukra. Képtelen lennék elmondani nekik. Nagyot nyelek, az ádámcsutkám helyén mintha ólomgolyó volna, és erőszakkal veszem rá magam, hogy engedjem ki a kezem.
– Mindent megteszek az ügy érdekében, főnök.
– Helyes – biccent elégedetten Laski, aztán mint aki jól végezte dolgát, elindul kifelé. Még fütyürészik is. Nevetve teszi hozzá: – És még azt mondták, ne dolgoztassak mexikóival…!

***
Júarez, 1980.

A Papa életképtelen kis pondró volt, de a Mama mindent megtett, és talán még szeretett is. Abból mondjuk már korán elege lett, hogy Jesússzal meg Osiellel lógok, de hát nő szegényem, úgysem nagyon érti a világ rendjét, ezt gondoltam; neki ott van a kakas, amit le kell vágni, nekem meg ott volt Jesús meg az a félnótás óriás bátyja, lehet, hogy mindkettő egy barom, de legalább Juan Pabloék a gatyájukba csinálnak tőlük.
A Mama nagyon mérges lett, mikor meglátta az új(onnan lopott) biciklimet, pedig azt hittem, örül végre, hogy elkezdtem önfenntartó lenni, eddig mindig arról karattyolt, hogy csak eteti ezt a sok éhesszájat, de soha egyik se lesz képes boldogulni az életben. Hát, én boldogulok! Mégis mérges lett, pedig még csak nem is magunkféléktől loptam, hanem a gringóktól, azoknak meg úgyis mindegy, tiszta gazdagok, hallottam, hogy két vécéjük is volt. Rohadjanak meg.
Rezignáltan figyeltem a tyúkól ajtaján mászkáló pókot, a búvóhelyemről hallgatóztam, a felhalmozott zöldségesládák mellől az ablak alatt.
– ¡Eso es un hijo de puta! (A fiad egy szukafattya!)
– ¿Cómo puedes hablar de eso? (Hogy beszélhetsz így róla?)
– ¡Injusto, bastardo infiel, al igual que su padre! (Hitetlen, hálátlan kis korcs, pont, mint az apja!)
– ¿Y qué supones que deberíamos hacer? (És mégis mihez kezdjek vele?)
– ¡Deshacerse de él! (Szabadulj meg tőle!) – hallom, ahogy a mostohaapám az asztalra csap, az ebédhez való teríték hangosan csörömpöl.
– ¡Es un niño! Tiene once años. ¡No puedo echarlo él! (Gyerek még! Tizenegy éves. Nem dobhatom ki!)
Összeráncolt orral tépek ki egy marék füvet a földből, gyökérrel együtt, hogy elkezdjem darabjaira cincálni a zöld leveleket.
– Lo hiciste enojar (Felmérgesítetted) – jegyzi meg a húgom, Sofia, mintha csak az időjárásról beszélne. Még csak fel sem áll a porból, ahol épp a babáival játszik, koszos-kócos haja alól alig látszik ki a vigyora. Neki ez az egész hatalmas móka. Még fel is kuncog, azon a kis vékony lányos hangján. – Estás en un gran problema! (Nagy pácban vagy!)
Sofia mindig is nagyon rusnyán gúnyolódott, úgyhogy felé hajítom azt a leeresztett focilabdát, amit a szomszéd korcsa rágott szét. – ¡Cállate!
– Va a golpearte otra vez! Entonces te quedas en el polvo. (Megint meg fog verni! Fűbe fogsz harapni.)
Rohadjon meg, tudom, hogy igaza van; vagy a Mama fog elverni megint, vagy Ő, aztán még ki is dobnak. Na, azt már nem! Céltudatosan pattanok fel, leporolom a nadrágomat (feleslegesen), és az előtérbe settenkedek, hogy felhúzzam a cipőmet. Nincs mit összepakolnom, nincs semmim, csak az a biciklim, amit magamnak szereztem, és amit egyébként is megérdemlek.
Nem hagyhatom, hogy kidobjanak otthonról. És nem is hagyom, ha én vagyok az, aki elmegy.
***

Csak a miheztartás végett: a határon átszökni tényleg nem olyan nehéz, mint gondolnád. Sőt, szó szerint gyerekjáték, ha tizenkét éves vagy, és beférsz egy láda bűzös hal közé. Úgy még a kutyák sem szagolnak ki.

***
Santa Fe, Új-Mexikó, 1993.

Nem tudom, hogy mi okozta az egész káprázatot, talán a tequila volt túl sok, vagy pont túl kevés, a fények villództak túl vadul vagy egyszerűen már túl rég volt, de amikor megpillantottam Őt, a világ egy egészen kicsit szűknek érződött, csakis én meg Ő, meg az a szürke massza-tömeg, amit a külvilág jelent.
Volt valami a nevetésében, a bőre puha barnaságában, abban, ahogy azt a pohár koktélt vizsgálgatta. Aztán rám pillantott, és ez a nézés lenyűgözőbb volt bármilyen érintésnél. A testem izzani kezdett, mintha lenyeltem volna a Napot, és most a bőröm alatt világítana; a szőrszálaim égnek meredtem, a lélegzetem elakadt, és mindez egyetlen pillantásától a tömegen keresztül.
Az ember tudja jól, hogy egy ilyen nőnél csak egyetlen esélye van, egyetlen első benyomás, egyetlen első mondat, amivel leveheti a lábáról, lehetőleg szó szerint. Végig ezen agyaltam, míg egyszerűen faképnél hagytam Robertot, és Mellé értem. Egyetlen mondat létezik, ami beválhat.
– Hé, chica! Olyanok vagyunk, mint a forrócsoki és a pillecukor; körülötted izzik a levegő, én pedig rajtad akarok lenni.
Sajnos az a mondat nem jutott eszembe.
Ellenben kaptam egy meglepően pontos, kemény és határozott öklöt egyenesen a szemeim közé. Valami reccsent, és csak arra tudtam gondolni, hogy remélem, nem az ő gyönyörű ujjacskáiban esett kár, mert az kábé olyan lenne, mint belefújni az orrodat a Függetlenségi Nyilatkozatba, vagy ilyesmi.
Csillagokat láttam a látómezőm szélén táncolni, így kicsit nehéz volt ráfókuszálni a csípője hipnotizáló ringására, ahogy a barátnőivel karöltve dacosan kivonult a kocsmából. Robertoék közben mellém léptek, végre abbahagyták a nevetést, az egyikük még olyan törődési mélységekig is elmerészkedett, hogy a képembe nyomjon egy törlőrongyot.
– Ella es una perra! – csóválta a fejét Many a távozók után nézve. Neki több esélye volt a szőke csajnál, akit már néhány perce fűzögetett a pult túloldaláról, mint nekem, ehhez képest mégsem tűnt túl bosszúsnak, amiért miattam elszalasztotta.
– Hé, akarod, hogy utánuk menjünk, niño bonito? – állt meg mellettem Nina is, kezében egy billiárd dákóval. A pultra könyökölt, rendelt mindenkinek egy kör töményet, aztán elkezdte birizgálni a köldökpiercingjét. – Ezek az amcsi luvnyák idejönnek, azt hiszik, mindent szabad, mert ez itt a villa miseria, de abból nem kapnak. ¡La voy a abofetear!
– Bántani? Én aztán nem akarom bántani! – botorkálok el a bárpultig, egyik orrlyukamból ízlésesen lóg a törlőkendő, a másikon meg valószínűleg az agyam folyik ki a pincében kotyvasztott párlattól. De az ostoba vigyort egyik se tudja letörölni az arcomról, ahogy ábrándosan felsóhajtva nézek az ajtó felé. – Ő lesz a feleségem!

***
Napjainkban

– Találkozunk holnap,  Jefe!
Féloldalas vigyorral intek vissza Raúlnak, aki a csapat másik felével az ellenkező irányba fordul, miután kisétáltunk a faforgács-lapokkal burkolt, mindenféle poszterekkel és grafitikkel fedett ideiglenes kerítés kapuján. Jó srác, még akkor is, ha salvadori.
A számban már ott ég a sodort cigaretta, akkor is, ha tudom, miféle válogatott sértéseket fogok kapni emiatt Willie-től. Utálja, ha dohányzom, de én ennél sokkal jobban utálom azt, amit a csekken látok. Újra meg újra moroghatnékom támad miatta.
– Sajnálom, Toño – sütötte le a szemét bánatosan Elvira, a cég egyébként nyugalmazott, de feketén még mindig dolgozó könyvelőnője, amikor meghallotta a válogatott spanyol káromkodásaimat a fizetési csekken szereplő összeget látva. – Mindent megtettem, de Laski ragaszkodott hozzá, hogy az újraszigetelés költségeit a te számládra írjam…
Elvira rendes asszony volt, akkor is, ha fehér, amolyan szódásüveg-szemüveges, sütitől illatozó fajta, aki nyáron mindig hozott hideg limonádét. A legkevésbé sem érdemelte meg, hogy ráijesszek, köze meg még kevésbé volt hozzá. Ellágyult vonásokkal, legyintettem, ahogy begyűrtem a zsebembe a csekket. – No problemo, Ellie. A lényeg, hogy te maradj pont olyan sugárzóan káprázatos, mint az orchideáid!
Ezen kuncogva nevetgélt, és megint valami húszasévekbeli hollywoodi szívtipróhoz hasonlított, akiről sosem hallottam még, ellenben végig hallgathattam, hogy mikor mentek el megnézni az egyik filmjét randi gyanánt a férjével, Dios esta descansando.
Most azonban, hogy a túlórával többszörösen megnyújtott munkaórák végén megint egyedül maradtam, kihalászom a zsebemből a csekket. Nem, azóta se lett több.
– ¡Es un robo! – rúgok arrébb indulatosan egy sörösüveget, ami csattanva gurul neki a sarkon álló kukáknak.
– ¿Llamar a un policía?
Felkapom a fejem a papírról, egyenesen a hang irányában. Az út túloldalán, egy leharcolt Dodge mellett ismerős alak feszít bőrkabátban és frissen nyírt hajjal.
– Paco! – Jókedvűen ölelem magamhoz egy pillanatra, megveregetve a hátát. Francisco „Paco” Sánchez egykor fontos részét képezte az életemnek még Új-Mexikóban, mikor kiengedtek a javítóból. Ő volt az, aki a bátyja nevében felkarolt odabent, és aki által félig-meddig bekerültem a Juárez kartellbe. Talán nem olyasmi, amire az emberek errefelé büszkék lennének, de az bőven több volt, mint holmi bűnbanda; család volt. A családodat pedig akkor sem tagadod meg, ha történetesen megismerkedsz egy szívdöglesztő new yorki bombázóval, és kihasználva, hogy a kartell feje meghalt, dobbantasz. – Te aztán jó rusnya lettél, hallod-e!
– Te beszélsz, vén csataló?! – Ezúttal ő az, aki egy második, szigorúan kemény-veregetéssel tarkított hátlapogatásra húz. – Nem láttalak, mióta… Hát, Fuentes temetése óta. Isten nyugosztalja.
– Puede él descansar en paz – visszhangzom, és keresztet vetek. Az már ’97-ben volt, Ines már megszületett, és eltökéltem, hogy abbahagyom. Sokan tettek még így, és én egyébként is keveseket érdekeltem; külsős maradtam, annak ellenére, hogy a tetoválásaim a mai napig megvannak. Mint mondtam: nem tagadod meg a családodat. – Az élet messzire sodor, eh, amigo? Az asszony idevalósi, aztán… Itt ragadtunk. Na, és te?
– Megyek, amerre a szél csábít, Tonio! És a szelek újabban igen kuszán fújnak. Na, de min bosszankodtál annyira, he?
– Megy az élet, szeret az asszony, jók a kölykök, a mexikói válogatottnak van esélye a következő évben… Mi máson lehetne bosszankodni? – mutatom felé a csekket, túlzott gesztikulációval bökve a számokra. – A lelkem-testem odateszem ezeknek a szarházi gringóknak, de semmi sem elég! Rablás! Én mondom. Sőt, gyilkosság.
– Ez tényleg nem túl nagylelkű – ért egyet Paco, csalódottan rázva a fejét. Vet felém egy amolyan lapos, sunyi pillantást, a szája sarka már görbül, és túl jól ismerem ezt a nosztalgikus vigyort. – Bezzeg a régi időkben, mi? Nők, pia, buli, pénzhegyek, öregem!
Felnevetek. Idők, azok voltak; jó régen, de még mindig jó néha eljátszani az emlékekkel. – Ja, emlékszel, hogy Santa Fe tűnt a világ közepének? Aztán ezt nézd meg, most hol vagyunk! Trump és a szaros utcák fővárosában, öregem… Á, nem is tudom. Néha hiányzik, tudod? Az izgalom. A megbecsülés. Ilyenek. Itt örökre kibaszott mexikói maradsz, érted?
Megértően bólogat. – Tudod, beszállhatnál megint. Ne, ne mondj le róla rögtön, barátom! Fuentesnek vége, az igaz, eléggé beszopta azt a Rebollo-ügyet, de Ledezma itt van, és én mondom, jövője van a dolognak. Ezért vagyok itt.
Ösztönösen nézek szét az utcán. A telephelyről még egy csapat kőműves tántorog kifelé, valószínűleg rögtön a közeli kocsma felé véve az irányt, hogy megünnepeljék és rögtön el is igyák a kéthetes fizetésüket. Figyelem, ahogy eltávolodnak, de igazából nem jelentenek veszélyt. – Öreg vagyok én már ehhez, Paco. Családom van, érted. Már nem úgy mennek a dolgok.
– De mehetnének. – Paco mindig is kitartó volt, az a tipikusan optimista fickó, aki az utolsó szalmaszálat is megragadta, ha lehetősége adódott rá, ezt pedig nagyon tiszteltem benne. Tippre azt mondanám, ő már régebb óta benne lehet a bizniszben; valamiért legalábbis biztosan börtönben volt. Hallottam ezt-azt róla, de most, hogy mellettem áll, érzem is rajta a börtönt. Abban, ahogy körbepillant, ahogy megfeszül.
A javító ahhoz képest semmi, ezt tudom.
– Csak annyit mondok, hogy mentsd el valahová a számomat, oké? – nyom a kezembe egy cetlit, amire egy mobilszámot firkantottak, és már hátrálni is kezd a kocsi vezetőülés felőli ajtajához. – Semmi kényszer, de Juan Pablo szívesen lát megint. Itt vagyunk New Yorkban, akad némi bizniszünk egy-két alakkal, jó kelet-európai meg nyugat-afrikai szállítmányok. Egy hozzád hasonló fickóra mindig szükség lesz, amigo. És a gringókkal ellentétben megbecsülünk.
Még azután is az útra meredek, hogy a Dodge rég eltűnt a sarkon. Egyik kezemben a fizetési csekkem, a másikban meg a cetli. A cigaretta lassan csutkára ég, én pedig az egyik papírdarabbal együtt dobom be a kukába.
Egy rendőrautó halad el mellettem, lelassít, ahogy mellém ér, a sofőrülés mögött ülő tacskó meg gyanakodva hunyorog rám. Legszívesebben beintenék neki, ehelyett csak jókedélyűen intek egyet. Ez kellően összezavarja, és majdnem nekihajt a másik ház előtt álló kukának.
Mindegy, hány éve laksz itt, mindegy, New York hány harmada színesbőrű. Itt fent, ahol a gazdag fehéreknek és ázsiaiaknak építünk égig érő palotákat a fekete-negyedek kellős közepén, kilakoltatva több ezer embert a kényelem és luxus nevében, mindig csak mexikói bevándorló maradsz. Egy Julio a sok közül. Tudnod kell, hol találod a fajtádat.