Mozgatórugó. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni Willie Garciát, akkor ez lenne rá a tökéletes választás. Családjának, otthonának szíve-lelke, nélküle talán semmi nem menne úgy, ahogy kellene. Ha egyszerre hatan beszélnek hozzá, akkor is képes mindenkire odafigyelni. Tökéletesen megjegyzi, hogy kinek mi a kedvenc étele, és mi az, amit ki nem állhat.
Nem húzza a száját a váratlan helyzetek miatt, általában olyan beletörődő az élet adta lehetőségekkel kapcsolatban, hogy az ember azt gondolná, hogy az égvilágon semmi nem érdekli. Pedig valójában csak arról van szó, hogy nem látja értelmét az ellen lázadni, ami szerinte meg van írva, hanem próbálja mindig a lehető legjobbat kihozni. Akkor is mosolyog, ha legszívesebben behúzódna egy sarokba átsírni az éjszakát. Ha könnyeket látnak kibuggyanni a szeméből, az valószínűleg örömkönny, mert senkinek nem engedné, hogy összetörve lássa. Akkor hogyan maradhatna ő a fő tartóoszlop?
Gondoskodó típus, igazi anyatigris. A gyerekeiért bármit megtenne, ahogyan a férje mellett is mindig kiállt az elmúlt években. Támasza, hű társa, és a nehézségek ellenére is kitart mellette. Nagyon jól tudja, hogy nem tökéletes az életük, de ez sosem szegte kedvét, soha nem kényszerítette menekülésre, vagy meghátrálásra. Azt vallja, hogy a problémákkal szembe kell nézni, és megoldani őket. Másképp nem megy.
Igyekszik a gyerekei mellett állni minden életszakaszukban, akár nehéz időszak, és éppen a pokolba kívánják az anyjukat, akár a világon őt szeretik a legjobban, mert megvette azt, amire hónapok óta vágytak. Nem kényezteti el őket, nem is lenne miből, de tőle telhetően mindent igyekszik megadni, természetesen a végtelen és feltétel nélküli szeretetén túl. Sőt, még az időnként felbukkanó átutazókra is úgy figyel, amíg az ő fedele alatt vannak, mintha a sajátjai lennének.
Nem szokása csak úgy ítélkezni. Nyitott, örökké optimistának tűnő, vidám nő. Igazából csak a látszat, hogy mindig vidám, mert nagyon is két lábbal áll a földön. Látja a problémákat, tudja, hogy mikor hazudnak a szemébe. Bizalmát csak látszólag osztogatja, megvannak a saját magánügyei, és véleménye is mindig akad. Simán kioktat egy nála jóval nagyobb embert is, nem az a könnyen megfélemlíthető fajta. Ha valaki olyat lát bajban, aki nem képes megvédeni magát, akkor teljes erőbedobással veszi magára a megmentő szerepét.
Aggodalmát legtöbbször igyekszik palástolni, de ettől még félti a lányát, és aggódik a fia kétes ügyei miatt. Retteg attól is, hogy kirepülnek a fészekből, de a férjével egyelőre nem képes erről beszélni, a kétségeit megtartja magának. Bízik benne, hogy az idő majd megoldja, de ha mégsem, akkor a szerelem, hiába kopott már meg valamelyest, de majdcsak átsegíti őket ezen az időszakon is.

Nagyon szeretem a munkámat, már azóta, hogy először a kezembe vettem az első leletemet, amit restaurálnom kellett. Ennek ellenére mégis időnként szomjaztam némi változatosságra. Azt mondják, hogy a változatosság gyönyörködtet, és fitten tartja a lelket. Az én lelkem olyan, akár egy gyereké, legalábbis ami az általános vidámságát illeti. Talán ezért is örültem mindig annyira, amikor jött egy iskolás csapat, és az én „nyakamba varrták” őket.
Szerettem a kérdéseiket, a vidám arcocskájukat, és a kíváncsian csillogó szemeiket. Kicsit a lányomra emlékeztettek, ő volt mindig ennyire nyitott a világra, ennyire érdeklődő minden iránt. Azt hiszem, hogy ezt tőlem örökölhette, vagy legalábbis nagy részem volt benne. A szívem belefacsarodott egy-egy felrémlő emlékképbe, de a csivitelés alapzaja hamar kizökkentett.
- Figyelem! – csaptam össze a kezeimet vidáman, hogy magamra vonjam a kis csoportom figyelmét. Természetesen egyből nem hallgattak el, de a türelem rózsát, vagy jelen esetben csendet teremt. – Helyes! – bólintottam elégedetten, amikor már minden szem rám szegeződött. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, úgy hordoztam végig a pillantásom. Nagyjából tíz éves gyerekek lehettek, ha jól tudtam megtippelni így ránézésre a korukat.
- Az én nevem Mrs. Garcia, de szólítsatok nyugodtan Willie néninek! – kezdtem bele először a saját bemutatásomba. – Ma együtt fogjuk felfedezni, hogy mi mindent rejt ez a hatalmas épület, benne vagytok? – költői kérdés volt, de mind egyszerre vágtak rá egy hatalmas „IGEN!”-t. – Rendben! Akkor induljunk is el! – megfordultam, tettem is néhány lépést, aztán újra megtorpantam, és a saját tengelyem körül megpördülve, már ismét találkozott a tekintetünk. – Ha valakinek eszébe jutna egy kérdés… lehet az bármilyen egyszerű, vagy butaságnak tűnő, ne tartsa magában! Nem kell megvárni a vezetés végét, csak bökjétek ki bátran! – legyintettem könnyedén. Pontosan olyan lazán vettem a munkámat, mint minden mást. Felesleges lett volna túlbonyolítani, ráadásul ők csak gyerekek, én meg szerettem jó élményt szerezni nekik. Azt akartam, hogy pozitív emlék legyen ez számukra, és ne egy unalmas helyként legyen elkönyvelve a múzeum, ahol merev szabályok vannak. Még akkor is, ha amúgy tényleg merev szabályok vannak. Én nem szándékoztam azok közé szorítani őket, és most elkezdeni megnevelni az összes lurkót.
- És jelentkezni sem kell majd? – jött az első, legbátrabb kérdés. Elnevettem magam, és megráztam a fejemet.
- Nem, most nem az iskolában vagytok. Itt mind felfedezők vagytok, oké? – voltak is már ötleteim, hogy milyen sorrendben fogunk haladni, és hogyan tehetem izgalmasabbá a túrát számukra. Mindig így szoktam, ez a bevett szokásom. Ezért is kértek valószínűleg sokszor a tanárok engem, akik korábban már jártak itt egy-egy iskolás csoporttal. – Na, akkor indulás! – mutattam abba az irányba vicces szalutáló mozdulattal, amerre menni terveztem.
Hallottam a vidám nevetgélést magam mögött, és élveztem, hogy mindjárt beszélhetek nekik a dinoszaurusz csontvázakról, amik az első állomást jelentették. A gyerekek az ilyesmit szokták szeretni, én meg a Jégkorszakot szoktam felhozni, ha már van ilyen népszerű mese, ami ugye az ő korosztályuknak szól.
Ám mielőtt még odaérhettünk volna, valami más is megütötte a fülemet. Először távolinak tűnt, ám egyre hangosabb lett, ami csak azt bizonyította, hogy valaki közeledik felénk, méghozzá futólépésben. Lassítottam lépteimen, és amikor hátrapillantottam a vállam felett, a folyosó végén felbukkant az egyik kollégám.
- Willie, egy szóra! – loholt felém egyre kimerültebben, közben intett nekem.
- Egy pillanat gyerekek! – elindultam Chloe felé, így nagyjából félúton találkoztunk össze. – Mi a baj? – halkítottam le a hangomat, hogy az avatatlan fülekig ne jussanak el a szavaim.
- Itt van a rendőrség. – közölte még mindig levegő után kapkodva.
- Tessék?! – ha hangosan beszéltem volna, valószínűleg egy oktávval megugrik a hangom, de azért így suttogva is elvékonyodott egy kicsit. – Csak nem a gyerekek? Vagy úristen… Tony? Biztos velük történt valami, nekem most mennem kell! – hevesen zakatolt a szívem, majdnem kiugrott a mellkasomból. Teljes pánik kezdett úrrá lenni rajtam, ahogyan az agyamat különböző rémképek bombázták a szeretteimről, és valami egészen szörnyű dologról.
- Nem-nem, dehogyis! Jaj, nem akartam a frászt hozni rád! Csak beszélni akarnak veled. Elég komolynak tűnt az ügy… - súgta még oda, amitől egy kicsit azért lehiggadtam.
- Hú, oké! – fújtam ki hosszasan a levegőt. – Át tudnád őket venni? Nemsokára visszajövök. – ígértem, de ő csak a fejét rázta.
- Nem vagyok ebben olyan biztos, de persze, viszem őket! Az irodában várnak, két fickó. – tette még hozzá, és ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát és megtalálja a hangját. ami elengedhetetlen volt ugyebár egy tárlatvezetéshez.
Nekem azért kellett még néhány pillanat, hogy eljussak az indulásig, de aztán csak sikerült. Célirányosan az irodám felé meneteltem, ahol csakugyan várt rám két férfi. Nem voltak járőrök, ezt egyetlen pillantással megállapítottam. Ez pedig határozottan nem jelentett jót. Civil ruhában általában nyomozók járnak, a nyomozók pedig nagyobb ügyeket szoktak kapni. A filmekben legalábbis ez a módi.
- Jó napot, uraim! Kérnek esetleg kávét, vagy vizet? – indult be egyből zavaromban a háziasszony oldalam.
- Nem kérünk semmit, Mrs. Garcia! Szánna ránk néhány percet? – a tenyerem izzadni kezdett, a szívem pedig ismét a torkomban dobogott.
- P-persze! Üljenek csak le, ha gondolják! Miről lenne szó? – nem voltam biztos abban, hogy tudni akarom a választ, de végül csak rákérdeztem.
- A segítségére lenne szükségünk egy ügy kapcsán. – kaptam meg elég hamar a velős választ, mire akaratlanul is hatalmasra nyíltak a szemeim csodálkozásomban.
- Az én segítségemre? – kérdeztem vissza értetlenül. – Mégis miben tudnék én segíteni önöknek? – homlokom ráncba szaladt, de csakhamar el is lazítottam a vonásaimat, természetesen tudatosan.
- Lenne néhány bizonyíték, meg műkincs, ami érintett az ügyben. Ezeket kellene megvizsgálnia. – vázolták tömören, belőlem meg kitört egy elnyújtott sóhaj, és kis híján a nevetés is. Nem volt nehéz észrevenni a tanácstalanságot az arcukon.
- Ez minden?! Elnézést, csak… azt hittem, hogy a fiamnak esett valami baja. – zavartan beletúrtam a hajamba. – Persze, hozzák csak be őket, meglátom, hogy mit tehetek. – ígértem így látatlanba is.
- Rendben, köszönjük! A fia netán veszélyben van, Mrs. Garcia? – kérdezte meg az eddig csendben várakozó nyomozó.
- Ó, remélem, hogy nem! – ráztam hevesen a fejemet, mélyen hallgatva arról, hogy mostanában rossz társaságba keveredett az én drágaságom. Az aggodalmam valószínűleg most ilyen formában öltött testet, még jó, hogy nem szóltam el magam felelőtlenül.
- Akkor a délután folyamán behozzuk az említett tárgyakat. További szép napot! – azzal már távoztak is, mire kettőt pislogtam. Úgy tűntek el, ahogy jöttek. Néhány perc után rá kellett jönnöm, hogy túl izgatott lettem most ahhoz, hogy én végig vezessem a gyerek hadat. Holnap is lesz nap, nem igaz? De nem minden nap kéri fel az embert a rendőrség a szaktudása miatt. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy miféle ügyről van szó, és miket kapok majd a kezembe.