Apja temperamentuma vegyült anyja szelíd természetével. Ő valahol a kettő közötti vékonyka mezsgyén egyensúlyozik, hol az egyik oldalra, hol a másikra lépve. Édes tud lenni, mint egy kanálka kristálycukor, de érdes, ha az ember rögtön lenyeli, és nem várja meg, hogy elolvadjon a szájban. Humoros, ha értik a humorát, kedves, ha nem kedvtelen, szeret beszélgetni, ha van rá ideje. Törtető, és örökké a maga dolgával törődő, mert hát másokra nem jut idő.
Édesapja különben mexikói, anyja Új-Mexikóban találkozott vele, amikor egy indiánrezervátumban tanított általános iskolás korú gyermekeket. Mrs Garcia ugyanis tanítónő. Az apja akkoriban fegyverkereskedő, de ez régi történet, miután ő megfogant, a házasság mellett döntöttek, és az apja építőmunkásnak ment New Yorkban. Talán Bronx poros levegője, az átlagosnál egy vékonykával szegényebb életmódjuk váltotta ki belőle, hogy ő hatalmas sikerekre vágyott.
Gyermekkorában kezdődött olthatatlan szomjúsága a tudásra, örökké kérdezett. Mi az. Mi az az eper. Miért ez az eper.
Első szava "lámpa" volt, első plüssmackójának neve Houston (akkoriban asztronauta szeretett volna lenni, nézzük el neki). Később varázsló szeretett volna lenni a Roxfortban, de miután nem érkezett meg a levele tizenegy éves korában, letett aurori álmairól. Könyvmoly volt, iskolaelső, a Kis Okos verseny győztese. Gimnáziumban diákelnök, a biokémia szakkör oszlopos tagja, és az Elsősegély verseny lelkes első helyezettje. Osztálya (és az eggyel és kettővel felette járóké is) állandó jegyzet-bányája, korrepetitora, óra előtti öt percben a tananyag leadója. Egyetemet kettőt is elkezdett, az orvostudomány volt a fő irány, a történelemtudomány afféle hobbi, és a vágy, hogy megcáfolja a hiedelmet, miszerint orvosi mellett nem lehet semmit sem csinálni.
Ines, hogy az orvosi mellett tudjon végezni még egy egyetemet, ahol tanársegédként is funkcionál, hogy közben figyeljen az egészségére és a hajápolásra, hogy ne felejtse el találkozóit és a fontos dátumokat, hogy legyen ideje barátaira és párkapcsolatára, levinni a szemetet, kifizetni a számlákat, nőgyógyászhoz menni, megetetni a macskát, főzni, mosni, olvasni, telefonálni, elmenni érte, elvinni, elhozni, felvenni, lerakni, Ines mindent - nagybetűvel MINDENT - percről percre előre megtervez. Nem híve a spontaneitásnak és a régimódiságnak, nem híve a dohányzásnak és a drogfogyasztásnak, nem híve a pontatlanságnak és feledékenységnek, nem híve a teendők elhalasztásának, mert amit megtehetsz ma, azt ne halaszd holnapra, ne halaszd holnapra, ne halaszd holnapra.
Azt. Ne. Halaszd. Holnapra.
Magadat sosem teheted a második helyre, kedvesem, senki sem fogja elérni a céljaidat helyetted.
 

Ludwig Van Beethoven D-dúr hegedűversenye.
Elsőként az Allegro ma non troppo, és ha beledöglök is, nem várom meg a Larghettot.
Szemöldököm a magasba szalad, s aláereszkedik, kényelmetlen kis ráncban gyűlik össze orrnyergem és homlokom találkozásánál, mutatva Beethovennek tagadhatatlan ellenérzéseimet. Nem nézek Finley felé, a telefonom kijelzőjére meredek, egyszerre öt emberrel tárgyalok bőszen, kettővel a Columbiáról, holnap vizsga, kettővel az NYU-ról, a tárgyfelvételen megy a vita, egy meg az anyám. Azt kérdezi mikor látogatok haza és én tudom, hogy következő pénteken este hat órakor.
Olyan soká?
Olyan soká. Az az idő nálam mintha fél nap alatt szaladna el.
Sajnálom, még van két vizsgám orvosin, NYUn pedig tornyokban állnak a HÖK-ügyek. De aznap otthon is alszom, mit szólsz?
És kiradírozom az agyamban tartott noteszemből a péntek esti és szombat reggeli programot, mert valójában nem így terveztem, de anyut rémesen érintené, ha közölném, hogy csak este nyolcig érek rá. Rémesen, mondom.
- Fin!? Nem baj, ha mégsem megyek péntek este arra az... izére? - Azt sem tudom mire, csak azt tudom, hogy neki ígérkeztem el, és telefonom naptárában keresem az eseményt. - Tudod mire, na. Anyu azt szeretné, ha otthon aludnék. De figyelj, ha szeretnél, utána gyere át oda és együtt alszunk.
Közben a New York-i Filharmonikusok az első darab végén járnak, ideje indulnom.
- Fin? Hallod? - pattanok fel az üres lakásnak meg Beethovennek kiáltozva, a táskámba suvasztom a kis készüléket, és forgolódok kettőt-hármat. Sehol senki. Elment volna? Vagy csak bevonult a szobájába? Nem, nekem nincs időm vele bújócskázni, amikor jól tudja, hogy holnap fontos vizsgám van, amikor így is szó nélkül leróttam kötelező köreimet a magasztos kiállításán, amikor belegebedek a tennivalóba, és mintha én volnék az anyja, még mielőtt eltűnök, felveszek néhány földre hullott ruhadarabot, és káoszból csak enyhe rendetlenséget varázsolok, útközben bedobom őket a szennyestartóba és kiesek az ajtón.
Nem köszönök el és ő sem köszön el.
Csak Beethoven vonyít. Nem szeretem Beethovent, csak a Für Eliset, de az neki mainstream. Mintha legalábbis bármelyik klasszikus mainstream lehetne 2019-ben. És ha az is volna, mintha legalábbis rögtön megrohasztaná az embert, ami mainstream, de a cigaretta, az persze nem mainstream. Az csak tényleg meg is rohaszt.
Zenélő bejárati ajtaját nézem fél perc hosszan, nehéz sóhaj tör ki belőlem, szomorúságomnak rövidke időt hagyok csupán, de akkor őrült mód tör rám. Sírni tudnék ha közben nem pittyenne megállás nélkül a telefonom. Előkotrom, sebesen olvasom a fejleményeket, mire megcsörren, felveszem, és közlöm Adriana Calloway-el, hogy tudom, hogy még nem érkezett meg a következő félévi szociális támogatása, mert a Columbia tegnap tette közzé, hogy egy hetet késnek a fizetésekkel.
- De... én... az NYU-ra járok, Ines.
- ... Mi?