Az év minden hatodik hónapjában kontrollra vagyok hivatalos a kórházba. Eleinte minden hónap 20-án kellett megjelennem az adott város egészségügyi központjában, de mivel már életem felét leéltem azzal a szívvel, amit kislányként kaptam, így ez leredukálódott fél évre. Gyógyszert így is kell szednem a nap minden órájában, legalábbis ami a vitaminokat illeti. Az erősebb dózisú pirulákat estére tartogatom, mikor Lucy már mélyen alszik és a család sem kíváncsiskodik annyit. Tisztában vannak vele, hogy nehéz gyermekkorom volt, tekintve a műtétet, majd az azt követő lábadozást, mégis szeretettel és bizalommal fordulnak felém. Soha egy percre sem adódtak bennük kételyek affelől, hogy rendesen ellátom e a feladatomat. Úgy vigyázok egyetlen gyermekükre, mint a szemem fényére.
Mégis ott kellett hagynom ma az óvodában, hogy időben beérjek a kontrollra. A város zsúfolásig telt, araszolva jutok csak egyik pontból a másikba. Aprócska autóm nem sok helyet foglal a forgatagban, mégis mintha mindenki engem akarna letolni az útról. Fél órámba telt, míg Lucy óvodájától eljutottam a kórházig. Még negyed óra, míg találtam üres parkolóhelyet, viszonylag közel a bejárathoz. Lóg az eső lába, nem szeretnék csurom vizesen beülni szeretett kis négykerekűmbe.
Az épület hatalmas, kétszárnyú ajtaja magától nyílik ki előttem, ahogy odalépek. Mellettem ki-be mennek az emberek, ki saját lábán, ki négy keréken. Mosolygós szemű recepciós fogad és szusszanásnyi időt sem hagyva a nevem után érdeklődik. Első keresztnevem megrendült arckifejezést hagy az arcán, de már hozzászoktam. Apám kicsit felöntött a garatra születésem estéjén, így  - miután anyám megszenvedte a szülést – neki kellett nevet adnia nekem. Az abszint zöld manócskája pedig ott duruzsolt a fülében. Természetesen próbálta tompítani hülyeségét nagyanyám nevével, de így is jobbára mindenki Absynthe néven ismer.
-Dr Nemeth ma nagyon elfoglalt, egy kettős karambol sérültjeit operálja. – Mondja kedvesen a nálam talán pár évvel idősebb, szemüveges lány. Az idegen orvosoktól mindig megrémülök, gyűlölöm a mesét, amit már annyiszor begyakoroltam, gyűlölöm, hogy újra és újra a hegemet akarják tanulmányozni. A magyar származású doki legalább már ismer, hisz hajdanán ő műtött, gyakorlatilag neki köszönhetem az életem. – De ne aggódjon, Dr Bradford is nagyon kedves orvos. – Azt hiszi, ezzel tompítani tudja idegességem, de csak még jobban felkorbácsolja.
-Azt hiszem inkább megvárom a doktor urat, ráérek. - Harapok alsó ajkamba, de hasztalan.
Néhány pillanattal később keresem a számomra kijelölt kórtermet.  Jobban járok, ha beülök és megvárom, mintsem hogy itt tipródjak az ajtó előtt, vaskos mappámat egyensúlyozva. Már így is nehezen veszem a levegőt, gondolkodás nélkül nyomom le a kilincset és nyitok be az aprócska helyiségbe. Rögtön leülök egy székre, papírjaimat az ölembe fektetem. Vajon sokáig kell várnom rá vagy lesz olyan pontos, mint a saját orvosom.

Ütemes táncot jártak ujjaim az ölemben pihenő mappán, miközben ideges vártam a számomra ismeretlen orvost. A fejemben ezerszer lepörgettem már, mit és hogyan mesélek majd el neki arról, miért vagyok most itt. Unalmas történetek kusza szövevénye tekergett fejemben, amikor belépett az ajtón. Elsőre mukkanni sem tudtam meglepettségemtől. Be kell valljam, nem egy fiatal orvosra számítottam. De Nemeth idős, hatvan éves elmúlt már, minden tud rólam és a kórtörténetemről, ismeri a gyógyszer adagjaim és még azzal is tisztában van, hányas méretű ruhát hordok. Ezzel szemben az újdonsült orvosomnak halvány lila gőze sincsen arról, ki vagyok és arra utasít, szabaduljak meg lenge blúzomtól.
Van valami tekintélyt parancsoló lejtése hangjának. Ujjaim automatikusan dolgozni kezdenek blúzom apró gombjaival. Pillanatok alatt megválok a laza textiltől és melltartóban ülök a széken. Szemeim bátortalanul mérik végig a férfit. Magasra nőtt és erős, izmos hátán elidőzik tekintetem. Vagy túl sok időt tölt edzőteremben vagy egész máshogy került a kórházba, mint a többi nyegle doktor.
-Üdvözlöm. – Nyögöm ki nagy sokára, de el is szégyellem magam, ahogy belepillantok az előttem lógó tükörbe. Szinte meztelen vagyok és nem takarja csúf hegemet semmi. Szabadon lélegzik és rám tereli a figyelmet. Gyerekként belefáradtam abba, hogy mesedélutánt tartsak arról, miért húzódik egy majd húsz centis vágás a mellkasomon. Egy ideig szívesen meséltem róla, büszke voltam a műtétemre és arra, hogy élek, de idővel élcelődések középpontjává váltam és beleuntam.
-Nézze, nem alkoholisták a szüleim, csak apám túl jól érezte magát, miután megszülettem. – Töröm meg a csendet, ami kettőnk közé telepedett. Máskor kedvesen fecsegnék, hisz a saját orvosommal bármiről lehet beszélgetni, de ebben a helyzetben jobbnak láttam, ha megálljt parancsolok ajkaimnak. - Szólíthat Katerina-nak is, ha az jobban tetszik. – Megeresztek egy mosolyt feléje, miközben beletemetkezik a mappámban. Összegyűjtöttem minden fontos iratot, beleértve a gyógyszeres listámat is.
Időközben a székből felállva az ágyra ülök. Így egy magasságba kerülök vele. Meglehetősen jóképű ahhoz képest, hogy orvos. Életem nagy részét öreg, ráncos dokik közt töltöttem és a szüleim is jobbára bennük bíztak meg. Apám egyszer kiütött egy fiatal, pályakezdő medikust, miután megjegyezte, még betegen is milyen csinos vagyok. Így érthető, hogy az idősebb korosztály forgolódott körülöttem. A kezdeti szorongás azonban elszállt és bevallom, jól esik legeltetni rajta a szemeim. Szigorúan mint páciens az orvost.
-Van esetleg valami kérdése? – Keresem tekintetét. Ölembe ejtett kezem ujjaival játszom, melltartóban ücsörögve. Ez most valami vicc akar lenni? Valahol itt a kandi kamera? - A világért sem akarom félbeszakítani a kórtörténetem elemzésében, de ahogy önnek, úgy nekem sincs túl sok időm. Ahogy kérte, levetkőztem… – Mennyire bután hangzott ez a mondat. Talán csendben kellett volna maradnom.
Kibújtatom hajamat a gumi fogságából és engedem, hogy a vállamra hulljon. Kellően hosszú ahhoz, hogy eltakarja vele fedetlen mellkasomat. Talán még a hívatlanul beállító libabőr is eltűnik a karomról.

Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy csendben üldögéljek egy kórteremben. Az ember jobbára idegességét leplezi azzal, hogy feleslegesen fecseg. Esetemben ez épp helytálló. Ugyan már megbánom, hogy kinyitottam a számat és egyenesen sértőnek találom, hogy felemelt mutatóujjal csendre int, mégis engedem, hogy hajamat vállam mögé söpörve egész közel lépjen hozzám. Azon kívül, hogy elsodorta az útból sörényemet, egy ujjal sem nyúl a hegemhez. Más orvosok előszeretettel fogdossák, fényképezik. Azt mondják, megörökítik a gyógyulás folyamatát. Nos, a műtétem már legalább 12 éve volt, a seb azóta begyógyult. Legalábbis fizikálisan minden bizonnyal.
Elmosolyodom névválasztásom okán. Első keresztnevem legfeljebb gimnazista koromban jelentett örömöt. A tanárok megbotránkoztak és jobbára csak Katerinaként szólítottak. Ellenben az osztálytársaim, akik csüngtek rajtam és jobbnál jobb becenevekkel áldottak meg. Akkor áldás volt a nevem, hisz nehezen barátkoztam, ám most, felnőtt fejjel, átokként tekintek rá. Igaz, a gimi sem volt fenékig tejfel és ahogy a mondás tartja, minden csoda három napig tart. Két év után az addig gondosan takargatott heg összeismerkedett egy fiúval, aki különös pletyka keretében, egész ostoba történetet kreált rólam, a nevemről és a hegről. Átkozott légy Brandon Summers!
-Leszámítva azt, hogy néhány nappal ezelőtt nehezen kaptam levegőt, semmi bajom. – Na és persze azt se felejtsd el elhallgatni, hogy nem tudsz aludni a mellkasodon ülő kis embertől. Ha tudatalattim létező személy lenne, talán olyan lenne, mint Mrs Doubtfire. Túl aggódná az egészet, holmi mellkas nyomás miatt. A szüleim halálra idegeskednék magukat miattam, a nővérem a nyakamra ülne és megállna az életem. És akkor talán nem is láthatnám Lucy-t. Az lenne a legrosszabb. - Szedem a pirulákat, bár Belinostatól olykor émelygek. – Nézem, ahogy gyakorlott mozdulatokkal rám kapcsolja a vérnyomásmérőt. A gép zümmögve kezd el pumpálni, majd kis idő múlva leáll. Nem tudom leolvasni az értéket, valószínűleg hamarosan úgyis megtudom.
-Bevallom, egy ideje már nem vettem be belőle. Munkám van, ahol teljesítenem kell, mellette egyetemre járok, gyűlölöm, hogy hányinger kerülget egész nap. – Sikerül egy szuszra elmondanom, amit akarok, mély levegőt veszek és lassan kifújom. Jobbnak látom, ha most szót fogadok és megteszem ezt a műveletsort még annyiszor, ahányszor a hideg sztetoszkóp hozzáér felhevült bőrömhöz.
-Ami pedig a diétát illeti. Igyekszem, de nem vagyok vegetáriánus sem vegán. Szeretem a hamburgert és a sült krumplit. – És ezek után meg is érdemlek egyet valamelyik gyorsétteremben.  
-Megtudhatnám a nevét? – Felnézek arcára, komor és gondterheltnek tűnik. Homlokán mély barázdák sorakoznak. Hangja olykor kemény, olykor lágy és érdeklődő. Kíváncsi vagyok, vajon miért viselkedik így. Vannak egyáltalán barátai, akikkel elmegy sörözni vagy beül egy moziba? És ami a legfontosabb… van barátnője? De egyáltalán miért is érdekel engem ez annyira. Nyilván házas, gyerekek és szerető család várja otthon minden nyomasztó munkanap után. De ha ezt így is gondolom, miért vizslatom annyira ujjait gyűrű után kutatva? Teljesen elment az eszem. - Várjon, had tippeljek. Kevin, nem, nem, inkább… Arthur. – Ennél kínosabban nem is érezhetném magam. Hogy mentsem a menthetőt, magamra kapom a blúzom, kezembe a mappáimat. A vérem a fülemben dobol, leugrok az ágyról és mondanék valamit, de nyílnak szét ajkaim. Csak nézek fel rá, jóval magasabb nálam. A mellkasomon csücsülő mázsás kis ember felbukkant és teljes erejéből ugrál rajtam. Ettől bepánikolok, kiesik minden a kezemből, kapkodva veszem a levegőt és a falnak dőlök.
-Hazudtam… – Fuldoklom a szavakat. - Az előbb, hazudtam. Nyom a mellkasom. – Beszívom alsó ajkam, sírni tudnék, annyira meg vagyok ijedve, de csak néhány halk nyöszörgésre futja.