Alapvetően kedves, korrekt embernek és tanárnak tartom magam. Nem sokat mutatok ki abból, hogy a magán életemben szinte semmi nincs rendben. Ahogy távol kerülök a feleségemtől, már nem is vagyok olyan feszült, ideges, mint amúgy.
Viccelődő, segítőkész módon viselkedek az osztályokban, ahol tanítok, próbálom mindenkihez közel hozni az irodalmat. Ha nem is tudom olyan módon átadni, mint ahogy azt nekem tanították, legalább az órákat próbálom érdekessé tenni. Néha ehhez szimplán elég annyi is, hogy az anyagoktól az egyik héten elrugaszkodjunk és inkább valamelyik műnek a feldolgozását nézzük meg film formájában. Nem a huszadik században élünk már. Ahogy fejlődik a technika, úgy kell a tanároknak is fejlődniük vele.
Ugyan hagyok egy kis szabadlábat az óráimon, de nem engedem elszabadulni a lovat sem. Nehéz kihozni a sodromból, és elérni, hogy elveszítsem a türelmemet, de ha ez megtörténik, akkor ott biztos lesz nefelejts. Ha az egész osztállyal van gond, akkor az egész osztály írhat egy gyors dolgozatot az előző két óra anyagából, ha csak néhány emberrel, akkor azoknak találok ki valamit. De ehhez tényleg nagyon rossz osztályra van szükség. Szerencsére ilyenre nem kerül sor túl sokszor.
Nagyon sok időt töltök a szabadban. Sétálok, futok, de arra is volt már példa, hogy kivittem a gitáromat, és azon kezdtem el játszani az egyik parkban. Élveztem a szabad levegőt, másokat is jól elszórakoztattam, illetve végre élhetek az egyik legnagyobb hobbimnak, szenvedélyemnek az irodalmon túl. Nem sokan tudják, hogy gitározok, mert szinte sosem hozom ki a négy fal közül a hangszert. Inkább otthon szoktam a magam nyugalmában játszani rajta.


Akarva-akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy sikerült ide kerülnöm. Nem ilyen életet terveztem el magamnak, nagyon sok minden nem illik a korábbi elképzeléseimbe. Egy valami van csak, amiben teljes mértékben elértem az eltervezett célomat, mégpedig, hogy középiskolákban taníthatok irodalmat. Nem volt valami nagy cél, egyesek egyenesen az arcomba is röhögnének valószínűleg, ha azt mondanám, ez volt az álmom, de így van. Mikor én magam jártam középiskolába, az az igazság, hogy ki nem állhattam az irodalmat jó ideig. A tanáromon láttam, hogy nem élvezi az órákat, és rosszul is tanít. Az utolsó két évemben viszont lecserélték őt valaki másra, mivel annyi panasz érkezett rá, hogy az igazgató elbocsátotta többszöri felszólítás után is. Az ő helyébe érkezett tanár annyira tele volt energiával, lelkesedéssel, szenvedéllyel aziránt amit tanított, hogy teljesen magával ragadott. Megláttam a gyönyört a költészetben-. Addig régésznek akartam menni, de ez az ember teljesen megváltoztatta a világról alkotott képemet. Eldöntöttem, mit akarok csinálni és meg is valósítottam. Az életnek ezen a terén sikeres voltam és vagyok mind a mai napig.
Ami viszont a magánéletemet illeti… nos, az már egy teljesen másik kérdés. Az én kis fiatal fejemben mindig is egy szerető feleségről, egy szép nagy házról, házi állatokról, gyerekekről álmodtam. Ebből viszont aligha valósult meg bármi is. Azaz megvalósult, csak nem úgy, ahogyan azt szerettem volna.
Lassan már 4 éve vagyok házas, Annával meg azelőtt 3 évvel találkoztam, tehát elég hosszú ideje vagyunk már egymás társaságában. Eleinte minden rendben volt a kapcsolatunkkal, szinte elválaszthatatlanok voltunk egymástól, de aztán mint minden jónak, ennek is vége szakadt. A házasságunkat követően semmi nem volt már olyan, mint régen. Ő teljesen kifordult önmagából, állandóan ordibált, veszekedett velem, egyre erőszakosabbá vált, én pedig ennek következtében egyre jobban kiszerettem belőle. Ez nem két hét, nem is két hónap után, hanem évek múltán. Többször kértem meg rá, hogy költözzön el, ha ennyi gondja van velem, de nem hallgatott rám. Azt mondta, hogy ez ugyanúgy az ő háza is, mint az enyém. Ami nem volt teljesen igaz, mert ő maximum csak a bútorokat fizette – abból sem éppen a legdrágábbakat -, minden más az én számlámon volt egy-két apróságot leszámítva. Míg az eljegyzésig a kapcsolatunk kiegyensúlyozott volt, a házasságunk annál inkább egyoldalúvá vált. Én fizetek szinte mindent, ő pedig csak élősködik rajtam, hangozzék akármennyire is csúnyán. Többet ugyan nem keres, mint én, de sokkal kevesebbet sem.
Valahogy ezek következtében történt meg még egy olyan dolog az életemben, amire a legkevésbé sem számítottam, hogy valaki mással találom meg a vigaszt. Nem tudtam elképzelni korábban, egy-két emberben miért nincs annyi sem, hogy ha a másik iránt már nem éreznek semmit és máshoz mennek inkább, akkor miért nem képesek annyit tenni, hogy elválnak. Most már értem. Úgy, hogy a másik félre nem lehet sehogy sem hatni ezen a téren. Próbáltam én Annával beszélni, hogy adjuk be a válókeresetet, de nem. Arra sem hajlandó. Én pedig jellememből adódóan próbálok a lehető legkevesebb vitával, lehető legkevesebb konfliktussal, békében elválni tőle. De ahogy a hetek telnek-múlnak, ez egyre nehezebb és kezd elfogyni a türelmem. Meg talán azért sem erőltetem, mivel vannak még bennem érzések iránta. Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy csupán megszokásból vagyok már vele. Nem tudom. A házasságom óta egyedül a szakmámban vagyok stabil, azon kívül annál kevésbé. Pont ezért is kellene minél hamarabb lezárnom ezt a toxikus kapcsolatot. Ezzel tisztában is vagyok.
Ehelyett mit teszek? A saját diákommal kezdek el kavarni. Aki alig múlt tizenhét éves. Aki alig tizenöt perce hagyta el a termet, én pedig még mindig képtelen voltam visszavenni magamra az inget. Aki olyan élményekben részesített még a kora ellenére is, mint amilyenekben a tulajdon feleségem évek óta képtelen. Tudom, nagyon is jól tudom, hogy a tűzzel játszok. Mégsem tudtam eddig egyszer sem azt mondani, hogy nem. De legalább egy valamire biztosan jók ezek a kis korrepetálások... Rájövök ugyanis, hogy ezt a házasságot amilyen gyorsan tudom, le kell zárnom. Mióta ezt az osztályt tanítom, azóta jelentősen javult a közérzetem is, amihez Josie is természetesen hozzá járult. Annyira bele voltam felejtkezve, hogy mit akartam tinédzser koromban, hogy nem vettem észre, a felnőttkori igényeim teljesen másak. Harminc már elmúltam, még nem vagyok túl idős, habár túl fiatal sem. De ahhoz még nincs késő, hogy rendbe szedjem az életemet. Hogy arra miként fog sor kerülni, fogalmam sincs. Viszont elkezdeni tudom, hol kell. El sem hiszem, hogy erre egy fele annyi idős világított rá.