Egész délután készülődtem. A hajamat vasaltam, aztán nem tetszett ezért besütöttem. Válogattam, hogy mit vegyek fel a mai korrepetációra. Hiszen nem akárkihez megyek tanulni, hanem Jonathan Fisherhez, a földreszállt istenhez. Az a pali, túl szép, hogy igaz legyen. És az, hogy vele tölthetek hetente két délutánt, az fergeteges. Csak ne lenne ennyire nehéz magamban tartani a dolgot. Ha tehetném, mindenkinek elmondanám. Világgá kürtölném, de nem lehet. Több okból kifolyólag sem. Az egyik a munkája, bár az elenyésző… a másik, a fontosabb az a felesége. Még a nevét sem tudom a nőnek, de gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy ő mellé fekszik le este, miután tőlem elment. Gyűlölöm, hogy őt csókolja, hogy egy levegőt szív vele. Meg tudnám fojtani. Kiszállok a fekete Mustang-ból, és egy csókot lehelek Matt ajkára. Az illetékes állandós a pasijaim körében, bár már kezdem unni. Gazdag szülők meg nem értett gyermeke, mellesleg szőke, és kék szemű. Nem éppen az esetem. Találnom kell a helyére valakit, de amíg ez nem történik meg, addig ő is megteszi. Legalább furikázza a seggemet. Az iskola bejárata felé veszem az irányt. Már délután hat óra van, gyakorlatilag a portáson kívül senki nincs itt. Nem tudom, hogy Jonathan… akarom mondani Fisher professzor megérkezett-e már, de akár igen, akár nem, én még rágyújtok. Előhúzok egy szál cigit a farzsebemből, és begyújtom. Szeretek cigizni. Megnyugtat. Feloldja a gátlásokat, már ha vannak az embernek gátlásai. Nagyot szippantok a cigibe, és letüdőzöm. Várom már, hogy újra találkozzak vele. Olyan idegen ez az érzés. Hiány. Még senki nem hiányzott előtte. Elnyomom a csikket a lépcsőn, és elpöckölöm. Az iskola előtti füves területen ér véget, és mivel a fű nedves, szinte azonnal ki is alszik. Nézem még pár másodpercig, majd felszökdelek a lépcsőn, és belököm az ajtót. A folyosók teljesen üresek, kihaltak. Az élet, ami délelőtt megtölti, most nincs, és az egész olyan ijesztően hat. Elindulok, és benyitok a terembe, ahol mindig szoktunk lenni, de még üres. Jonathan még nem ért ide. Biztos épp leszopja az asszony. Ahogy ez a tény átsuhan az agyamon, egy kicsit felfordul a gyomrom. Felülök a tanári asztalra, keresztbe teszem a lábam, és elővéve a telefonom az Instagram-ot kezdem el pörgetni. Nemsokára már csak ideér.
A mai egész rövid nap nekem. Csak délig kell bent lennem, utána már mehetek is haza. Így egyben lesz ez a legrövidebb és leghosszabb napom a héten, mivel ha haza megyek, akkor ott fog várni a feleségem, aki megint valami mondvacsinált baromsággal nekem fog esni, én pedig hallgatom és hallgatom. Unom már. Nagyon unom. Lassan már tényleg ott járok, hogy fogom és kidobálom a cuccait az utcára, és mehet útjára. De az is megfordult a fejemben, hogy ha ő ilyen, akkor én is ilyen leszek. Minden, ami az én számlámon van, a víz, a villany, mindent kikapcsoltatok a szolgáltatóknál és elköltözök egy albérletbe. Meg elviszek mindent, amit én fizettem, akár ebbe az albérletbe, akár egy bérelt garázsba. Annyira elmerültem ebben a gondolatban, hogy már néztem is valami szállást, ami árban is jó, és az igényeimnek is megfelel. Nem sok időt töltöttem otthon, éppen csak ledobtam a cuccaimat, átöltöztem és elmentem sétálni. Vittem magammal a dolgozatokat is egy táskában, majd egy kávézóba beülve elkezdtem javítgatni őket. Hosszú időt elvoltam ott, a tulajt is még gyermekkoromból ismerem, szóval egy rossz szava sincs azzal kapcsolatban, hogy sok ideig maradok. De még így is voltak órák hátra. Így jobb ötlet híján elmentem vásárolni, hogy teljen az idő estig. Alig bírtam már kivárni az estét. Kell az ilyesfajta feszültség levezetés számomra, és akármennyire is rosszul hangzik, de túlzottan is élvezem ezt az egészet köztem és Josie között. Van bennem egy kis félsz, nehogy rámenjen a munkám, nem mellesleg a szabadságom is erre, de egyelőre bizakodó vagyok, hogy ez nem csak számomra, de a másik fél számára is bőven megéri. Általában öltönyben járok mindenhova, ez most is így van. A mai megjelenésem is a nem régen történt vásárlásomból következik. Jól érzem magam az ilyen darabokban, ritkán látni engem ezek nélkül. Még otthon is ingben mászkálok. Késtem valamennyit, mert kisebb forgalmi dugóba kerültem az egyik útszakaszon, ezért kerülnöm kellett. A portás Joe-nak köszönök, majd tovább haladok a szokásos tanterem felé. Tűzzel játszok, nagyon is jól tudom, de mégis folyva-folyvást sikerül ezeken a délutánokon ugyanott kikötnünk. Egymáson és egymásban. Beérve a terembe be is zárom az ajtót, és ledobom a táskámat. – Bocsáss meg, idefele jövet baleset történt és kerülnöm kellett – szólalok meg sóhajtva, majd aztán nézek végig csak rajta igazán. – Uhh… Ha tudtam volna, hogy így jelensz meg, már korábban elindultam volna. Döglesztő – mondom ezt egy tizenhét évesnek. Mindegy is, ezt nem akarom hangoztatni magamban sem. Vegyük úgy, hogy huszon-akárhány éves. Úgy is néz ki annyinak, meg beszél is olyan csúnyán néha, mint egy kamionos. Nem mintha bánnám. Talán még kicsit izgat is.
Nem kell olyan sokat várnom, már nyílik is a terem ajtaja. Jonathan lép be rajta, és most is olyan iszonyatosan szexi, mint mindig. Legszívesebben rá vetném magam tigrisbukfencben, és el se engedném soha. Annyira jóképű, annyira tökéletes, mintha szobrászok készítették volna. Hozzá akarok érni. Meg akarom csókolni, de le kell győznöm a vágyaimat. Egyenlőre. Unom már, hogy a másik nő vagyok. Valahol egy kicsit fáj, de leginkább sértő rám nézve. - Végre. Szia - köszönök neki hatalmas vigyorral az arcomon - nem vártam olyan vészesen sokat - megnyalom a szám szélét és végignézek rajta - a tanár úr sem panaszkodhat - mondom csintalanul, és lehuppanok az asztal széléről. Tudom, hogy nem lenne szabad ezt csinálnunk. Tudom, hogy ebből Jonathan nem jöhet ki jól, de egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Az iskolában nem fog kiderülni, gondoskodtam róla, hiszen nehezen, de még mindig tartom a számat. Ez az egész ami köztünk van, jobban megéri, mint dicsekedni azzal, hogy tudom mekkora a farka az irodalom tanáromnak. - Ha tetszik, hogy mi van rajtam, az is biztos tetszene ha tudnád, hogy mi nincs - mondom neki csintalanul, és közelebb lépek hozzá. Már ott állok egészen előtte. Két kezemet az arcára teszem, és belenézek gyönyörű barnás-zöld szemébe. Összevonom a szemöldököm. - Mi a baj? - kérdezem. Az arca most olyan gondterheltnek tűnik, olyan más - Rossz napod volt? - most köztünk is olyan más minden. Érdekel, hogy mi van vele és ez rohadtul megijeszt. Még sosem volt ilyen. Még sosem törődtem másokkal. Csak én számítottam, hiszen már rég megtanultam, hogy ha haladni akarunk az életben akkor önzőnek kell lennünk. Kurvára önzőnek. De most valami megváltozott. Hátrébb lépek “ijedtemben”. Legszívesebben felpofoznám, de annak nem lenne semmi értelme, hiszen úgysem tudná miért tettem, én pedig tuti, hogy nem kötném az orrára. Csak bámulok rá, és várom, hogy mondjon valamit. Hogy magához húzzon, megcsókoljon, az asztalra fektessen, és magáévá tegyen szavak nélkül, hogy ne kelljen éreznem ezt a különös érzést, de jobban érdekel, hogy miért tűnik ilyen magányosnak. Hogy miért van rossz kedve.
- Köszönöm szépen. Ma választottam ezt – mosolygok rá, ahogy ő is megdicsér engem. Van róla elképzelésem, mennyire szereti leszedni rólam ezeket a ruhadarabokat. Már csak ezért is megéri ilyenekben jönnöm ezekre a korrepetálásokra is. Főleg, mert én is oda vagyok azért, mikor kiszed ezekből. Emlékszem, milyen szép is volt, mikor Annával csináltuk ugyanezt, mint amit most Josette-tel. Incselkedünk egymással, mert már annyira vágyunk a másik közelségére, ugyanakkor a jó dolgokra megéri várni. Nem hasonlítom össze a két nőt és nem is azért említem meg, mert állandóan ő jár a fejemben. Csak kis kellemes emlék. De már döntöttem Anna ügyében. Csak míg ez valósággá nem válik, addig kicsit nehéz minden. De ahogy ő leépített engem, én is megteszem ezt. Lehet gonoszság a részemről, de nem érdekel. Jól esik az érintése. A mai feszültségemet már ezzel jócskán tudja csillapítani, hogy ilyen módon ér és szól hozzám. Kellemes azt érezni, hogy foglalkozik is egy kicsit a lelki világommal, akármennyire sem kéne így lennie. Persze egy egészséges tanár-diák viszonyban nincs vele semmi baj. De így, hogy elvileg csak feszültség levezetésként vagyunk egymással minden héten kétszer… hát nem tudom. Annyira élvezem azonban, hogy képtelen vagyok bármit is tenni ellene, így csak sodródok az árral. Ő rajta is egy pillanatra látom a pánikot – vagy lehet csak bebeszélem magamnak -, ahogy hátrébb lép. Nyelek egyet, és megrázom a fejemet. – Nem, Josie. Nincs semmi baj. Csak fárasztó napom volt, ennyi az egész – féligazság ugyan, de nem érzem szükségét annak sem, hogy beszéljek neki az otthoni dolgokról. Talán egyszer. De most biztosan nem. – Talán egy kicsit ideges vagyok, de azzal ne foglalkozz, nem kell semmi számottevőre gondolnod – mosolyodok el, ahogy most én lépek közelebb hozzá. - Viszont most, hogy láthatlak kötöttségek nélkül, úgy érzem, minden gondom elillant – mondom ezt neki, miközben arcára simítok, majd tarkóját érintve húzom közelebb magamhoz, hogy megcsókolhassam szenvedélyesen. Most nagyon is szükségem van erre. Otthon nem kaphatok hasonló élvezeteket már évek óta, és őszintén… már nem is akarok. Azok után, amit Josie-val érzek, mikor együtt vagyunk, Anna jócskán elhalványul.
Talán tök hülyeség, amit csinálunk. Talán meggondolatlan vagyok, Ő pedig főleg az. Hiszen neki rámehet erre az egész élete. A családja. Ki tudja, lehet gyereke is van, csak nem szólt róla. Utálom, hogy én vagyok a másik nő. Én királynő vagyok, nem valami fruska. Nekem kéne az elsőnek lenni az életében. Nem akarok gondolni sem arra, hogy valaki bántotta őt. Azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. Féltem őt, és ez nem normális dolog. Semmiképpen sem normális. Nálam nem. Én nem lehetek szerelmes. Egyszerűen nem tudok az lenni. Próbáltam már, de a vérem mindig vitt előre. Nem tudok megállni egynél, bár talán ő pont az lenne, aki miatt megérné. - Ki miatt? - kérdezem - kitekerem a nyakát - szakad fel belőlem, és már csak akkor veszem észre, hogy mi szaladt ki a számon, amikor már kint van. Ajkaim elé kapom a kezem, bár ne tudom, hogy mitől ijedek meg ennyire. Ez emberi dolog, normális, elméletben. De nem ismerek magamra. Sírni, és nevetni támad kedvem egyszerre. Akarom őt. Mindennél jobban - tudod, csak féltelek - mondom neki a vállam vonogatva - mármint nem úgy féltelek… - picsába, ebből már nem vágom ki magam - jajj, érted mit akarok kihozni ebből. A szemébe bámulok. Valami megváltozott kettőnk között. Nem hirtelen. Apránként. Szépen, lassan formálódott, de nem tudom megnevezni, hogy mi ez a jelenség. Hogy mi ez a dolog, ami eddig nem ilyen volt. És mindeközben a fekete szívemnek legsötétebb sarkában ott bujkál, kukucskál a féltékenység. A féltékenység ami annyira fúrja az oldalam, rág belülről, mint féreg az almát. Kényszert érzek rá, hogy kérdezgessem. A feleségéről, az otthonukról, arról, hogy mikor dugta meg utoljára, és bár nem ismerem, akarva-akaratlanul is büdös kurvának, mocskos ribancnak titulálom magamban azt a nőt, akit ő élete társának választott. Nem akarok mondani semmit, de a szavak csak úgy kikínálkoznak mellőlem, ezért gyorsan odahajolok amikor megsimogatja az arcomat, és puha, forró csókot lehelek az ajkára. - Örülök, hogy boldog vagy velem - suttogom bele a szájába. Én is boldog vagyok vele. Azt hiszem. Azt hiszem ez a boldogság.
Hirtelen meglepődök azon, amit mond Josette. Ő maga is lesokkol attól, ami most jött ki a száján. Nem igazán tudom, hogy ezt mégis hova rakjam. Az egy dolog, ha a diák aggódik a tanárja lelki egészségéért, az már egy másik, ahogy erre ő reagál. Látszik is rajtam, hogy nem tudok egyből mit szólni erre, ezért csak sóhajtok egyet halkan. – Semmi, Josie. Tényleg semmi különösre nem kell gondolnod – próbálom nyugtatni őt és talán kicsit el is terelni a gondolataimat azzal, hogy megszólalok. Van bennem egy félsz. Egy nagyon erős félsz, ami nem hagy nyugodni. Nem akarom azt, hogy ezekből a légyottokból valami komolyabb alakuljon ki. Nem tudom, hogy pontosan miért is van ez, de úgy érzem, sok tényező egyszerre való jelenléte. Vegyük sorba. Először is, ő az egyik diákom. Másodszor még csak tizenhét éves. Fele annyi idős, mint én. De még lehetne mit sorolni. Eleve nem etikus már maga az sem, amit csinálunk az életbeli helyzetünk, nem hogy még a kor tekintetében. Ha már betöltötte volna a 18-at, vajon lennének ugyanilyen aggályaim? Ha nem lenne a diákom, de tizenhét éves lenne, vajon lefeküdtem volna vele? Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha meglátom őt, boldog vagyok. Feldobja a napomat. Ha nincs a közelemben, szorongok, és arra vágyok, hogy újra megérintsen, én pedig őt. Élvezettel beszélgetek vele mindenféle dologról – kivéve persze az otthoni dolgaim -, szóval azt sem tudom már mondani, hogy konkrétan csak testi kapcsolat, ami köztünk van. Én magam sem tudom már, mi ez az egész. De mikor vele vagyok, nem is akarok ilyenekre gondolni. Csak élvezni akarom, míg lehet. Halvány mosolyt vágok arra, ahogy próbálja megmagyarázni, mit akar mondani. Nem sikerül és nem is értem, mire gondol. - Te az vagy velem? – szalad ki nekem is a számon, mielőtt újabb csókot lehelek ajkára és kezemmel hátán, oldalán, csípőjén simítok végig. Legjobb lenne mindketten inkább csendben maradnánk. Legjobb lenne, ha inkább mindketten eldobnánk az összes ruhánkat és belevesznénk egymásba. Mégis… valamilyen szinten hallani akarom, hogy vajon őt is megszállják hasonló gondolatok, mint engem, vagy sem.
Azt hiszem az élet kegyetlen játékot űz velünk. Biztos valami kibaszottul szörnyű dolgot tettünk előző életünkben, amiért most ezzel a rohadt tehetetlenséggel és zavarodottsággal bűntet. Az arcát nézem. Próbálok levonni valami következtetést. Akármit, azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik le a kis lelkében, de nem tudok rájönni. Vagy én vagyok kibaszott rossz emberismerő, vagy ő titkolja mesterien az érzéseit. Már ha egyáltalán vannak. - Sajnálom, nem akartam tolakodni - mondom, és lesütöm a szemem, pedig legszívesebben ordítanék vele. És nagy a valószínűsége, hogy meg is fogom tenni, ha továbbra is ezek a kettős érzések fognak kavarogni bennem - tudom, hogy a mi kapcsolatunk nem szokványos - remegő kézzel nyúlok a farzsebembe, égető vágyat érzek az iránt, hogy rágyújtsak. Ebben a teremben úgysincs füstjelző, a fiúk év elején leszerelték, hogy ha bezárják őket délutánra tudjanak hol bagózi. Élvezem, ahogyan megsimít, és visszacsókolok, majd a számhoz emelem a cigim. A végkifejlet mindig ugyanaz. Ő hazamegy a kedves kis feleségéhez, én meg vagy Matthez vitetem magam, és betépünk, vagy pedig haza, és hosszú ideig a plafont bámulva megpróbálok elaludni. - Kérsz majd belőle? - kérdezem, fél lépést hátrébb lépek, és begyújtom - nyugi, leszereltük a füstjelzőt - beleszippantok a cigibe, és egyenesen rá fújom a füstöt. Elmosolyodok, ahogyan visszakérdez. Halvány, gyermeki kíváncsiságot látok felvillanni a szemében, és ez kimondottan imponál, de nem hagyhatom, hogy túlságosan elbízza magát. Nem hagyhatom, hogy mindent ő irányítson. Visszaülök az asztal tetejére, és két szívás között rápillantok. - Igen, professzor. Kivételesen élvezem a különóráinkat - mosolygok, de érzem, hogy a szemem nem mosolyog annyira. Annyira idegesít, hogy nem hajlandó beszélni a házasságáról. Pedig már ismerjük egymást annyira, és elég mélyen ahhoz, hogy legalább a felesége nevét elmondja. Beleszippantok a cigibe, és mikor már a felénél járok felé nyújtom. Ha elveszi elengedem - de azt nem annyira, hogy úgy állítasz be ide, hogy a világ összes gondja az arcodra van írva - Bazdmeg, Josette. Nem bírod visszafogni magad igaz? Baszódj meg! Elbaszod az estét, és ha nagyon ügyes vagy, még le is választ magáról. Te elcseszett hülye picsa. A belső hangom nem épp a legkedvesebb, de igaza van. Olyan, mintha önmagammal viaskodnék. A vágyaimmal, és a kényszereimmel. Pedig a vágyam is, és a kényszerem is Jonathan, egymaga.
- Nincs semmi baj. Nem veszem tolakodásnak – talán csak egy kicsit. Nem szeretem, ha a magánéletemben turkálnak, de az, hogy rákérdez, aligha nevezhető ennek. Illetve nem csodálom azt sem, hogy kíváncsi. A helyében valószínűleg én is az lennék. Ahogy a szájába teszi a cigit, én is visszatérek a valóságba. – Tudom, és szerintem a fél tanári kar tudja. Bár aligha érdekli őket, míg nem történik baj – mosolyodok el. A mosoly viszont azonnal lefagy az arcomról, mikor az arcomba fújja a füstöt. Láthatja is rajtam, mennyire nem vagyok oda az ilyesmiért. Néha napján én is elszívok egy-egy szálat, ha esetleg ideges vagyok, de láncdohányosnak aligha mondanám magam. Egy-egy slukk jól esik, ha kínálják, de amúgy nem szívesen költöm erre a pénzemet. Azt viszont ki nem állhatom, ha valaki ezt csinálja. Nem kapom meg a rendes választ a kérdésemre, illetve az előbbi miatt sem repesek az örömtől túlságosan, ezért inkább odasétálok az ablakhoz, hogy kinyissam azt. – Bocsáss meg. Talán zárjuk rövidre ezt a kis korrepetálást? – sóhajtok egyet, ahogy kitekintek az ablakon. Kellemes szellő árad be kintről, és legszívesebben én magam is kimennék oda. Főleg, mert másik dolog, amit nem különösebben szeretek az a cigifüst beltéren, ha nincs közben kis légjárás, mint ahogy most. Végül megfordulok és az ablakpárkánynak dőlök. – Nem tehetek arról, hogy néha gondterhelt vagyok. Ilyen az élet – az enyém meg aztán pláne. – Ma is a már véget ért a napom, haza mentem, de körülbelül annyit is voltam otthon. Inkább eltöltöttem valahogy a délutánt, csak ne legyek otthon. Ezért is örülök, ha itt vagyok, itt legalább kicsit megszabadulhatok az otthoni feszültségtől, levezethetem a stresszt és legalább van egy kellemes társaságom is a személyedben. Csak nem akarom ezzel rontani a kedvedet neked sem, hogy az otthoni dolgokról beszélek – mondok el neki pár dolgot, hadd érezze legalább, hogy miért is nézek ki úgy, mint akinek minden baja van. Mert van benne valami. Nem mentem bele túl sok részletbe és magam sem tudom, ha belemennék, miről is tudnék beszélni. Igazából egész este képes lennék erről diskurálni, mert olyan sok minden jár a fejemben. De nem fogom ezzel Josie-t terhelni, és én sem tépegetem fel a különböző sebeket.
Végighallgatom a kis monológjait a gondterheltségről, de csak arra tudok koncentrálni, hogy milyen rohadt szexi, ahogy mozog a szája. El sem szívom a cigit, csak meg fogom, elnyomom a tornacipőm talpán, a csikket pedig elpöckölöm mellette, ki az ablakon. Az asztal keskenyebb szélére csúszok, és kissé előre hajolok. Megragadom a zakóját, ott fenn, ahol az a gyönyörű nyaka van, és óvatosan magam felé kezdem húzni. Hogyha engedi magát, egész közel húzom magamhoz, annyira, hogy az orrunk szinte összeér. Belenézek a szemeibe, miközben megnyalom az ajkam. - Tudod, én sosem bántanálak téged - mondom neki, és megcsókolom. Végre. Egészen. Nem csak puszit nyomok az ajkaira, hanem tüzes forró csókot. Azt akarom, hogy érezze, hogy mellettem biztonságban van. Hogy én sosem tennék olyat, amivel bajba keverném, vagy ártanék neki. Sőt! Én segíteni szeretnék rajta. A lelkén. A kedvén. Nem ismerem olyan hű, de rég óta. Nem tudunk a hátunk mögött éveket. De azt tudom, hogy Jonathan megérdemli a boldogságot - akár mit is gondolsz magadról, azok után ami köztünk van, én tudom, hogy te jó ember vagy, Jonathan - suttogom fülébe a szavakat, és megpuszilom a fülcimpáját. Bal kezemmel göndör hajába túrok, imádom érezni a tincseit az ujjaim között. Leszarom a tanári kart, leszarom a szüleimet, leszarom a barátaimat, és kibaszottul leszarom a feleségét is. Nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye. Hogy tudja-e valaki rajtunk kívül, vagy sem. Nincs is senkinek semmi köze hozzá. Belekapaszkodok a nyakába és ismét megcsókolom. Hevesen. Őt akarom. Vele akarok lenni, és senki nem él ezen a világon, aki ezt megakadályozhatja.
Nem tudom, hogy mire fel jött most ez a nagy lelkifröccs az irányába. Talán kisebb elutasítást éreztem most a részéről, vagy csak eléggé felgyűlt bennem és így is, úgy is kijött volna vagy ma, vagy az elkövetkezendő alkalmakkor. Beszédem közben viszont kicsit úgy jön le, mintha nem is figyelne arra, amit próbálok mondani neki. Hagyom, hogy közelebb húzzon magához, nem lépek el, követem őt amerre visz. Csókja nagyon jól esik, kicsit ki is kapcsolok arra a kis időre, amíg tart. A szavak érzem, hogy egyre inkább kezdik értéküket veszteni és nem sokára megint nem lesz más ebből az estéből, csak a színtiszta vágyak, és az egymás iránti vonzalmunk kinyilvánítása. Josie sem akarja visszafogni magát, ezt le se tudná tagadni. Szinte a fejembe lát. Érzi a kételyeimet. Valószínűleg meg is érti. Jól esnek a szavai, kisebb megnyugvást nyújtanak. Mióta van ez közöttünk, azóta folyamatosan felüti fejét az a gondolat, hogy milyen egy szar alak vagyok, amiért egy fiatalkorú lánnyal kavarok, miközben amúgy házas ember is vagyok. Habár az is igaz, hogy egy romlott házasságban, aminek nincs jövője. – Köszönöm – ennyit mondok csak neki egy kisebb hatásszünet után. Érintése egyszerre nyugtat meg és tüzel is fel. Csókját hasonló szenvedéllyel viszonzom, és a korábbi aggodalmaimat, kételyeimet ledöntve tolom hátrébb őt az asztalhoz, ahova felültetem őt. Felsőjéért nyúlok és akármi is van rajta, attól megszabadítom. Nem érdekel, hogy top, póló, blézer, ing, kibújtatom belőle. Tovább csókolom, miközben kezemmel hátán, a mellei közt, hasán is végigsimítok.
Már nem akarok a nehézségekre, a köztünk húzódó falakra gondolni. Nem akarok mással törődni, csak kettőnkkel. Persze tudom, hogy nem húzhatjuk ezt már sokáig. Így biztosan nem. Előbb vagy utóbb egyikünk többet fog érezni a másik iránt, és az valószínűleg tönkre fog tenni mindent. Nem akarom megvárni, amíg ez bekövetkezik, de lelépni sem tudok. Ez már nem olyan egyszerű, hogy hirtelen csak úgy elkerüljük egymást, nem beszélünk, nem vágyunk a másikra kényszeresen. Ezt már nem lehet így lezárni, de nem akarok erről beszélgetni vele. Mos nem. Most csak a testét akarom. Hiszen gyakorlatilag ezért jöttem. Mikor először voltunk ugyan ebben a helyzetben nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Tisztán emlékszem minden pillanatra. Ahogy ugyanígy ültem az asztal tetején, ő pedig hevesen tolta fel a kezét a combomon, és hatolt be a szoknyámat kijátszva, a bugyim alá. Akkor a szemébe néztem, és nem láttam semmit. Nem láttam az embert, csak a férfit. A vadállatot. A vágyat a tekintetében. Mint az állatoknál, amikor hetekig éheztetik őket, aztán eléjük dobják a koncot. Akkor csak azt akartam, hogy végre belém hatoljon, hogy a magáévá tegyen. Ezt akartam az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, és akkor az annyira kielégítő volt… de most. Most ha a szemébe nézek látom az érzelmeit, a vágyait, látom a gondjait és a félelmeit, és ami a legrosszabb, nem csak egy férfit látok, hanem A férfit. Az embert. És ez felkavar. Már nem elégít ki teljes mértékben a szex, többet akarok, csak azt nem tudom pontosan, hogy mi lenne az a több.
Engedem, hogy kihámozzon a pólóból, és én is elkezdem kigombolni az ingét. Egy gyors rántással szedem le róla a zakót, amitől nem képes megszabadulni, és a következő pillanatban ujjaim már a mellkasán siklanak. Le, egyre lejjebb. Hosszú körmöm megakad a nadrágjába bújtatott öv csatján. Gyorsan szétbontom, és ugyanezt teszem a gombjával, és a cipzájával is. A szívem egyre hevesebben ver, ahogy minél közelebb érek mostanra már bizonyosan meredező férfiasságához. Lever a víz. Mintha szűz lány lennék. Majd meghalok azért, hogy végre magamban érezhessem.
Ha a magánéletem kiegyensúlyozottabb lett volna, mint amilyen, akkor valószínűleg sosem akaszkodok össze Josie-val. Már csak elég arra vissza gondolnom, mikor Anával még csak kapcsolatban voltunk, később jegyben jártunk. Fellegekben voltam szinte mindig, és ilyen gondolat meg sem fordult a fejemben, hogy megcsaljam őt. De ugye jött a házasság és a gondok tömkelege. Szerintem vagy két éve nem is volt köztünk úgy igazán semmi szexuális. Én pedig férfiból vagyok, nekem is megvannak az igényeim ilyen téren, nem is próbálom tagadni. De hogy pont egy ilyen fiatal lánnyal kerüljek össze, hát álmaimban sem gondoltam volna. Nem bánom viszont, hogy így történtek a dolgok. Most még. Most még nem bánom. De ha ennek lesz valami komolyabb következménye… hát akkor már valószínűleg másképp fogom látni a dolgokat. Azonban bízok benne, hogy Josie nem fog erről senkinek sem szólni, nem fog senkivel beszélni arról, ami köztünk folyik. Mert ha így lesz, könnyen megindulhat egy lavina, amivel aztán búcsút mondhatom az egyetlen stabil dolognak is az életemben: a karrieremnek. Segítek neki, hogy leszedhesse rólam a ruhákat. Már ránézve is gondok lesznek odalent, ezt pedig valószínűleg érzi is, ahogy a nadrágomon keresztül megérzi a kis domborodást. De rajta még így is túl sok ruha van. Melltartójáért nyúlok, hogy kikapcsolhassam és levehessem róla. Elém tárulnak tökéletes, formás mellei, amiből egyiket kezembe veszek, míg másikhoz közelebb hajolok, hogy bimbójára egy forró csókot adhassak, majd kicsit megszívjam azt. - Olyan gyönyörű vagy – szalad akarva-akaratlan is ki a számból ez, miközben kezeimmel a nadrágjával kezdek el babrálni. Ahogy kicsit szabadabbá válik odalent a tér, úgy az alsóneműjén keresztül kezdem el simogatni egyre nedvesedő nőiességét. De érzem, hogy aligha kell sokat ténykednem, már eléggé készen áll odalent a gépezet. Így aztán kicsit megnyálazom ujjaimat és benyúlok bugyija alá, hogy csiklóját kezdjem el finoman simogatni. Akármennyire is vágyom rá, lassan, kínzóan csinálom. Közben remélem azért ő is segédkezett abban, hogy kényelmesebb legyen déli tájékokon a viselet.
Egyszerűen megőrjít, ahogy lassan, gyilkosan simogat odalent, mintha egy kínzókamrában lennék. Vadul tépem szét nadrágján a gombolást, és a cipzárt, miközben halkan nyögdécselek. Úgy érzem, ha tovább csinálja ezt az ujjaival hamarosan a csúcsra fogok jutni. A gerincem egy pillanatra megfeszül, ahogy belémhasít a forróság, és csak arra tudok gondolni, hogy abba ne hagyja. Lerántom róla a nadrágot, és először az alsónadrágon keresztül kezdem simogatni duzzadó férfiasságát, majd mikor már végképp nem bírok magammal, lehúzom róla a boxert és kicsit erősebben rámarkolok. - Te meg a legcsodásabb férfi, akit valaha ismertem - suttogom, majd megcsókolom, miközben kezeimmel kényeztetem odalent. Azt akarom, hogy bennem legyen, hogy a magáévá tegyen, ezért kicsit előrébb tolom a csípőmet az asztalon, hogy értse, mit is akarok igazán.
~ crazy in love~ remélem nem baj, hogy ezek ilyen rövidebbek ~ 120 ~ ✩ ~
Ahogy telnek-múlnak a pillanatok, úgy leszek egyre keményebb odalent. Ki vagyok teljesen. Kevés ez a heti két alkalom, nagyon kevés. Ha megtehetnénk, heti háromszor-négyszer, de még többször is vele tölteném el az egész délutánomat, de akár egész napomat. És nem csak azért, ami most van kibontakozóban. Kedvelem a társaságát. Még úgy is, hogy amúgy tudom, elég szemtelen tud lenni, illetve a beszédéről nem is teszek említést. Ennek ellenére ezek ahelyett, hogy taszítanának, még jobban vonzanak hozzá. Szegény nadrágom szerencsére jó anyagból készült, különben érdekes lenne innen kislisszannom. Egy sóhaj hagyja el a számat, ahogy megérzem kezét a boxeremen keresztül. Aztán amint rendesen a bőrömhöz ér, és elkezdi mozgatni kezét a férfiasságomon, akkor egy kicsit én is elveszek. Imádom az érintését. Olyan vad, mégis kellően gyengéd. Én sosem voltam az (tinédzserkort leszámítva), aki magához nyúlt volna, mindig jobban szerettem másnak az érintését. Szavai el sem tudja képzelni, milyen jól esnek. Jó érzés ilyeneket hallani valakitől. Rég volt már, hogy hasonló bókokat kapjak, ezért is jelent ez nekem olyan sokat. De reagálni aligha tudok rá, mert annyira elveszi ő is az eszemet. Érzem, hogy mit akar, én is ezt akarom, de most várnia kell. Attól függ, mennyire fogja bírni. Lehúzom róla a fehérneműjét is, és félredobom azt. De ahelyett, hogy közelebb húzódnék hozzá, csak egy csók erejére szelem át a távolságot, aztán következő pillanatokban már féltérdre ereszkedem és a combjára adok pár csókot. De nem totojázok sokat és a lábai közé férkőzök, hogy aztán nyelvemmel elkezdhessem ingerelni a csiklóját, miközben ujjaimat is mozgatni kezdem benne. Most akármennyire is vágyom rá, hogy újra benne legyek, úgy érzem, erre most nagyobb szükségem van nekem is, hogy ne csak amolyan „csapjunk bele a lecsóba” érzése legyen az egésznek.
Kezdőlap
