Vannak olyan hosszú, és baromi fárasztó napok az ember életében, amikor egyszerűen úgy érzi, hogy szüksége van egy italra. Én nagy általánosságban nem szoktam efféle levezető megoldáshoz nyúlni, inkább futok egy órát a parkban, vagy valami efféle alternatívát szoktam keresni.
Ma azonban olyan ügyet zártam le, ami már régóta húzódott. Sok volt az adminisztráció, én pedig utálom a papírmunkát. Egyszerűen nem nekem találták ki, de ezért sem ültem én irodában, hanem kint mozogtam a terepen. Azt éreztem igazán hasznosnak, nem pedig azt, ha valaki aktakukacként koptatta a széket egész álló nap. Nekem az büntetés lett volna, és szerintem sok kollégám osztotta még a véleményem. Vezető nyomozóként azonban kénytelen voltam én megcsinálni a lezárással, amit meg kellett.
A szemeim úgy éreztem, hogy hamarosan kifolynak, ha még többet kell a gép előtt ülnöm, úgyhogy akkor döntöttem el, hogy elég volt. Fogtam a kabátomat – természetesen szokásomhoz híven az utolsók egyikeként -, és már le is léptem. Megfogadtam magamban, hogy szemernyi bűntudatot sem fogok érezni azért, amiért most annyiban hagytam az egészet. Nem mindig kell annyira maximalistának lenni, de azért hajlamos voltam mégis azzá válni, ha rajtam múlt. Ha rám parancsoltak, hogy takarodjak haza, mert elég volt mára, akkor rendszerint ráhúztam még egy órát, mielőtt megfogadtam volna a kéretlen tanácsot.
Jó negyven perccel később már egy veteránok által sűrűn látogatott bárban támasztottam a pultot, egy korsó sör társaságában. Nem akartam egyelőre odáig süllyedni, hogy valami erősebbhez nyúljak, pont tökéletes volt ez nekem a kis privát ünneplésemhez. Ráadásul, a mai nap folyamán többször is eszembe jutott a legutóbbi rémálmom, és nem tudtam napirendre térni afelett, hogy az agyam mégis mit akart nekem jelezni. Azt hittem, hogy az évekkel ezelőtt történteket már sikerült feldolgoznom, és akkor most, mint derült égből a villámcsapás, úgy jutottak eszembe az emlékek.
Lehet, hogy kezd szépen lassan az agyamra menni a munka? Vagy el kellene mennem a pszichológushoz? Ám amint eszembe jutott ez az ostobaság, rögtön el is vetettem. Nincs nekem semmi bajom, és szakemberre sem vagyok rászorulva csak azért, mert történtek velem olyan dolgok, amik mással nem, és megviseltek. Az Afganisztánban átéltek is gyakran kísértettek, de azok már egyre ritkábban. Szerintem ez teljesen normális, ahogyan már azt is megszoktam, hogy nem vagyok túl jó alvó. Vagy nyugtalanul alszom, vagy túl keveset, vagy a kettő együtt teljesül. Ilyenkor, amikor már hullafáradtnak éreztem magam, sem ment a korai fekvés. Helyette itt bámultam a pult mögötti tükörben a másomat, és néha bekaptam egy-egy szem mogyorót, miután nagyot kortyoltam a hűs sörből. Magamban azt kívántam, hogy bárcsak történne valami, ami kizökkent, ami lefoglal, ami esetleg munkát ad.

Igaz, hogy azt kívántam, bárcsak kizökkentene valami, de arra valahogy nem voltam vevő, hogy megpróbáljanak felszedni. Egyébként gyakran megesett, de aki már egyszer is bepróbálkozott nálam, az többé nem szánta rá magát ilyen felelőtlen tettre. Ahhoz, hogy én felfigyeljek valakire úgy isten igazából, nagyon klappolnia kellett mindennek, és baromira meg kellett fognia. Másképp nem ment, és ha őszinte akarok lenni, gyakran én magam sem tudtam, hogy mit kerestem egy-egy férfiban. Úgy alapvetően semmit, mert mindenkire más miatt figyeltem fel, illetve nem is hiányzott az életembe most egy kapcsolat. Még így is kísértett az előző, pedig azóta már sok év telt el.
És ezzel vissza is kanyarodtam fejben oda, ahol tartottam, hiába lépett mellém az ismeretlen, és szólított meg. Elsőre nem is fordultam felé – habár elég merész volt, hogy csak így hozzám ért -, csak a pult mögött húzódó távoli tükörből vetettem rá egy futó pillantást. Aztán kortyoltam egyet, mintha ott sem lenne, és csak némi szünetet követően pillantottam rá.
- Még nem üres a poharam, szépfiú! – lötyögtettem meg a sört, ami nagyjából még a korsó feléig ért. Aztán ismét leraktam magam elé, és mintha ott sem lenne, agyaltam tovább a lehetőségeimen, és azon, hogy hogyan oldhatnám meg a problémáimat, amik újabban felütötték a fejüket az életemben. A végén még nem leszek képes koncentrálni a munkámra annyira, amennyire az szükséges.
- Ez igazán dicséretes. – dünnyögtem unottan az orrom alatt. Mondjuk úgy, hogy sem a kedvességemről nem vagyok híres, sem arról, hogy könnyedén barátkoznék. Akkor legalábbis biztosan nem, ha gondterhelt állapotban kap el valaki. Ennek az Anderson gyereknek sikerült kifognia éppen egy ilyen pillanatot, én meg lassan kezdtem már előre sajnálni őt. Nem voltam biztos benne, hogy én leszek élete választása, és több mint valószínű volt, hogy erre ő is rövid úton rá fog ám jönni.
- És mondd csak, Jonathan Anderson, volt már olyan nő, akinél bejött ez a bő lére eresztett, érdemeidet felsoroló bemutatkozás? – érdeklődtem, ezúttal már tüzetesebben is szemügyre véve a srácot. Még mindig nem fordultam egyébként felé teljes testtel, csupán a fejemet mozdítottam el a megfelelő irányba. Nem tudtam igazán, hogy mit szeretne, így nem is erőltettem tovább a szövegelést. Inkább kivártam, mellőzve a saját bemutatkozásomat. Ahhoz, hogy eláruljam a nevemet, le kellett valamit tennie az asztalra. Csak úgy ilyen lényegtelennek tűnő információkat sem volt szokásom kiadni, még ha sokan tudták is itt, hogy ki vagyok.
Nem barátkozni jártam én ide, csak lazítani, és szusszanni egyet a fárasztó munkanap után. Azért kutatóan végignéztem rajta, elég volt két pillantás hozzá. Azt hiszem, hogy szakmai ártalom, hogy villámgyorsan fel szoktam mérni a környezetem.
- Azt hiszem, hogy egy kissé túl vagy ide öltözve. – állapítottam meg, mintegy mellékesen, hogy aztán a számat ismét a korsó pereme töltse ki, elvágva a további szavak útját.