A zimankó még február környékén sem lankad, a hóréteg vastagabb, mint a magamra aggatott ruhák száma. A fekete, felül szőrös kapucnival rendelkező szövetem alatt egy bolyhos és fehér kötött pulóver lapul meg, sőt még harisnyát is húztam a sötétkék farmerom alá, de még ez sem véd meg a hidegtől. Amióta majdnem tönkretettem Jamie autóját, a tömegközlekedés híve lettem ismételten. Nem akarok valahol az út szélén, egy árokban kikötni. Egyszer elegendőnek bizonyult, hogy a vadonatúj szívem is kiugorjon a helyéről, de nem óhajtottam harmadjára is kés alá feküdni, amiért a ketyegőm bemondja az unalmast. Az új év, új elvárásokkal, és kihívásokkal érkezett el. A lakásprojektem sikerrel zárult, és már be is laktam egy részét, de volt mit csinosítgatni rajta. Az igazi változást a tanulmányaim folytatása jelentette jó sok évnyi kihagyás után. Nem mondom, hogy másoknak ez eget rengető lenne, de nekem furcsa volt, hogy visszaülhettem az iskolapadba. Nem a sima szakot választottam, mehettem volna viselkedéselemzőnek, de látva az eddigi eseteimet, korántsem a könnyű és egyszerű dolgok híveként könyveltem el magam. A nagyobbra sikeredett szünet után ott tartottam már, hogy megírtam egy esettanulmányt az ikrek kapcsolatáról a két világhírű gyereksebészt véve alanyoknak. Ezzel bekönyveltem néhány elismerést, de nekem a legnagyobb örömet a Harvardon tartott előadásom jelentette. A nagyok színtere, nem vallom magam egy tipikus szónoknak, de erre annyit készültem, hogy a végére még álmomból felkeltve is tudtam, hogy mi fán terem a bevezetés, a tárgyalás, és a befejezés is. Úgy gondoltam az kevés lesz, ha itt megállok, és mivel visszautasítottam néhány állásajánlatot is, hogy teljesen a fejlődésemnek szenteljem az időmet, hát elkéredzkedtem egy nevesebb központba, hogy nevén is nevezzem a Manhattan Psychiatric Centerbe. A mentális betegségeket körülölelő téma igencsak széles, de sajnos nekem volt szerencsém leszűkíteni a kört egyre, történetesen a szociopata viselkedésre. Nem mondanám, hogy győzködni kellett eme téma láttán, hiszen személyes tapasztalattal rendelkeztem, csak ezt nyilván nem kötöttem mindenki orrára. A tekintetem az épületet pásztázza, amikor elérek a bejárathoz. Ma elbeszélgetésem lesz az igazgató helyettessel, akinek már jeleztem az érkezésemet néhány nappal ezelőtt e-mailben. Nem nyújtottam hosszúra a szót. Biztosan elfoglalt Mr. Schiffman, emiatt is igyekeztem minél hamarabb ideérni. Az ajtót meglökve már meg is csap az a furcsa érzés…igen, már jártam hasonló helyszínen, csak nem éppen New Yorkban.
A folyosón végigcaplatva a pillantásom elidőzik egy-egy poszteren, de amúgy maga a centrum elhelyezkedése sem utalna arra, hogy hova érkezik a kedves vendég, vagy éppen leendő páciens. Általában határozott kiállású vagyok, de Jamie mellett már akadtak mély pontjaim is, és megtanultam befogni a számat. Az első diplomámat a Stanfordon szereztem, mennyire szerettem odajárni, és hopp a gondolataim az ex férjemhez vándorolnak. Mély levegőt veszek, és megkeresem a bejelentkező panelt, ahol biztosan útbaigazítanak majd. Az egésznek a hatása egy szállodára emlékeztet, nem is értem, hogyan tűnhetne fel, hogy valaki mentálisan segítségre szorul. Allegra biztosan egy szállodának titulálná a helyszínt, de tudva a biztosat, már most lúdbőrözik a hátam. Nem áll előttem senki, amikor a pulthoz lépek, és megköszörülve a torkomat az idősebb hölgyemény figyelmét magamra fordítom.
- Elnézést, de Dr. Schiffman-hoz jöttem… - még végig se kell mondanom, mert a hölgy arcvonása megváltozik, és a szokottnál is furább lesz, vagy éppen kedvesebb, ezt nem tudom eldönteni első ízben. – Ó, maga biztosan, nem is kell kimondania, már tudom… - úgy néz rám, mint aki fel akarja vágni az ereit, és attól fél, hogy itt helyben fogok nekilátni. Megpróbálok egy bátorító mosolyt küldeni felé, de ettől még merev is lesz. – Hát, időpontom van vele. Remélem nem zavarom meg semmiben. – a néni felugrik, és máris a pulton kívül találom. – Nem fogja zavarni. Higgye el drága, hogy a doktor úr mindig készségesen fogadja az újakat. – bízom benne, hogy ezt most nem úgy kell értenem, ahogyan, de kár lenne belemenni a részletekbe. – Megvárjam idekint? – érdeklődök a kényelmesebb kanapék felé bökve, de a hölgy megfogja a karomat. Bizalmaskodó az érintése, de úgy tűnik, hogy nagyon is hatni akar rám. – Jöjjön velem. Nem kell várnia. – bólintok egyet, és a táskámat feljebb húzom, mert időközben lecsúszott. A hölgy nem hagyja, hogy mögötte haladjak, inkább mellette közlekedem az ajtóig, ahol aztán egy halk kopogás, és az ismeretlen nő be is nyit. – Elnézést doktor úr, de a hölgy….tudja….magához jött. – néz rá jelentőségteljesen, én pedig éppen csak, hogy átlépem a küszöböt. – Reggel vettük fel az adatait, mert meg akarta….tudja a gyógyszerek. – eddig csak gyanítottam, hogy félreértés áldozata vagyok, de ez azért kicsit sokk. – Elnézést, de ez félreértés lesz. Én sosem gyógyszerezném be magam. – hát nem éppen a meggyőzés nagymestere az indítom, tipikus tagadás, de mégsem az vagyok, akinek gondolnak, vagy akire vártak.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~   ✩ ~

Jules volt olyan kedves és emlékeztetett a mai megbeszélésemre. Egyébiránt a parkolóban ért utol, arcát pillanatok alatt pirosra csípte a hideg. Szinte láttam magam előtt, ahogy kettesével harapja lefelé a lépcsőfokokat  - a harmadikon található az irodám, klausztrofóbiás, nem használja a liftet – és minden erejét összeszedve azon fáradozik, hogy utolérjen. Máskor, ha egy kollégám üldöz, már autóba pattanok és magamra zárom a kocsit, de Jules-ról van szó, láthatóan elfáradt, így elébe sietek, mielőtt még elvágódna nekem és az egy sarokkal arrébb lévő Presbyterian Kórházba kéne szállíttatnom.
-Mi ennyire sürgős? – Kérdezem tőle, amint kartávolságba kerül, azonnal meg is fogom balját. Visszaterelem az épületbe és áldom az eget, amiért engedve a nyomásnak, fotocellásra cseréltük az ősrégi lengő ajtókat. – El ne ájuljon itt nekem! – Ripakodok rá talán kicsit ingerültebben is, nem szándékozom ráijeszteni, de komoly aggodalom fut végig rajtam, ahogy levegőért kapkodva, gesztikulálva próbálja elmagyarázni tettét. Leültetem az első szinten található büfé egyik kényelmes fotelébe.
-Ms Stone. – Sípol a tüdeje, az arca pirospozsgás, úgy néz ki, mint a gyerekmesék kedves nagymamája. – Fél óra. – Már ott tartok, hogy én is vele együtt lélegzem, mint valami idióta. – Disszertáció. – Ráncba szalad a homlokom, miről beszél egyáltalán? Miféle disszertáció?! Aztán leesik a tantusz.
-A rohadt életbe Jules. – Nem szokásom a munkahelyemen káromkodni – amint kilépek az épületből már szívesen teszem  és ennél cifrábbakat -, de kicsúszik a számon. – Ki is törhette volna a nyakát a csúszós járdán. – Felsegítem és gyalog, a lehető leglassabban tesszük meg a három emelet magasságot. A végére már az én tüdőm is sípol, de csak azért, mert néha, ha épp olyan kedvem van, elszívok néhány szál cigit. – Üljön le szépen és meg se moccanjon. Hozok meleg teát. – Nem tudom, mi lenne velem Jules nélkül. Már annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy elképzelni sem tudom nélküle a napjaimat. Kövérkés, pufók arcával tényleg olyan, mint a jóságos nagymama a mesékből. Többek között ezért szoktam olykor magammal vinni a betegeimhez. Valahogy megnyugszanak a látványától.  – Citromos tea és méz igaz? – Kiáltok ki az irodámból, a vízforralóval babrálva. – Igen kedvesem, de ne fáradjon, megcsinálom magamnak. – Sejtettem, hogy ellenkezik, de mire felállna és betérne az irodámba, már elé  is rakom.
-Kérem vezesse be Ms Stone-t, ha megérkezik. Addig pedig pihenjen. – Magára hagyom a gőzölgő italával, kabátostul ülök le a bőrfotelembe és a telefonomat tanulmányozva várok, míg megérkezik a vendégem. Nem sokat tudok róla, csupán pár információt hagyott a rögzítőmön. Szívesen segítek a leendő pszichiáterek kinevelésében, ezt már megjegyeztem pár alkalommal az egyetemen is. Eddig süket fülekre találtam.
A híreket olvasva teljesen elmerültem a virtuális világban és szinte eldobtam a telefont, amikor megnyílt az ajtó és beállított rajta Jules, maga előtt terelve az ismeretlen hölgyeményt.
-Melyik reggel? – Szemöldököm felszalad, végigmérem a fiatal nőt, aki megszeppenve áll az ajtóban, menekülési útvonala zéró, mivel az asszisztensnő elállja előle. – Valamit összekevert Jules, én Ms Stone-t várom. – Kérdezem értetlenkedve, hol a nőn, hol pedig a segédem arca közt járatva szemeimet.
-Egy perc én megnézem mi történt. – Pár pillanat múlva visszatér a naptárával, majd ajkát rágcsálva, tekintetemet kerülve megszólal. – Ms Tessa Wilson, délután öt óra. Disszertáció. Felcseréltem a neveket... – Olvassa fel, szinte hadarva, hogy semmit se értsek belőle.
-Szóval nem gyógyszerért jött és nem is azért, hogy elmesélje, mit suttognak a hangok. – Próbálom kicsit oldani a feszültséget, látom, mennyire meg van szeppenve, nem szeretném, ha ez miatt esetleg más konzulenst választana magának.
-Kérem fáradjon beljebb és mesélje el, miben segíthetek. - Invitálom az irodámba, ne kelljen már a küszöbön ácsorogva elintézünk a megbeszélést.
Kedves pillantással nézek kolléganőm irányába, mosolyog, amikor becsukom az ajtót Tessa mögött.

Egy ideig dolgoztam pszichiátriai osztályon, az alkalmazottakat mértem fel, alkalmassági papírokat írtam alá, így számomra nem ismeretlen a környezet, és most mégis a nyugalom lenne az utolsó szó, amit használnék az idegállapotomra. A kedves asszisztens tévúton jár, és úgy néz rám, mintha egy szellem, meg egy őrült keveréke lennék. Nem szokásom a frászt hozni másokra, én magam is egy kicsit lassabb természet vagyok, aki átgondol mindent kétszer, mielőtt döntést, vagy ítéletet hozna. Nem értem, hogy miért ne várhatnék a főnökére, nekem is van időm, nem fogom leharapni a fejét, ha betegnél van. Ez a központ éppen emiatt van fenntartva, és az igazgatói szék várományosa, mert gondolom egyszer oda fog átülni a neves pszichiáter, ezernyi teendővel van megáldva. A váróterem szimpatikus, nem is fennhéjázó, inkább kényelmes, és hívogató. Nem bánnám, ha lenne egy kis időm felkészülni a találkozóra. Az a fajta diák vagyok, akit félelemmel tölt el, ha új, és számára ismeretlen agytrösztökkel hozza össze a sors. Olvastam néhány cikket Mr. Schiffman munkásságáról, és be kell valljam, nagyon is tetszett, ahogyan nyilatkozott, és a világot szemlélte. Nem kifejezetten a gyógyszerezés támogatója volt, azt olvastam az egyik cikkben, amit róla írtak. A számat rágcsálom, és a tekintetem ide-oda cikázik az ajtó, és a teltebb nagymamára hajazó hölgyemény között. Mondanom se kell, hogy én ezt nem bejelentésnek titulálnám, hanem rátörésnek arra a személyre, aki az irodában vár ránk. A mappámat szorongatom, és el is pirulok, amikor meglátom az asztal másik felén ülő férfit, aki az érkezésünkre majdnem elhajítja a mobilját a kezéből. Teljesen hétköznapi, nem is tudom, hogy miért érzem magam mégis úgy, mint egy rossz fát a tűzre tett tinédzser. A párbeszédbe nem folyok bele asszisztens és orvos között, néha azért ráncba szalad a homlokom, hogy valami Ms. Stone van emlegetve, aki biztosan nem én vagyok. Menekülni végképp nincs esélyem, mert az idősödő hölgy meg van róla győződve, hogy öngyilkos akarok lenni, és emiatt égetően szükséges, hogy a főnökével valamilyen kompromisszumra jussak, mielőtt kioltom saját kezűleg az életemet. Én magam csak annyit állítok, hogy félreértés történt, és semmi közöm sincs egy reggeli beteghez. A naptár támaszthatja csak alá a szavaimat, mely végül be is következik. Esetlenül helyezem az egyik lábamról a másikra a testsúlyomat, hogy igazoljam magamat, aztán megtörténik a tisztázás is.
- Igen, én lennék Ms. Tessa Wilson. – nyújtom fel a kezemet egy másodperc erejéig, és aztán a kék íriszekbe merülve mosolyodom el zavartan. – Nem vagyok a gyógyszerek híve, és a hangok sem mondták meg ma reggel, hogy ezzel a céllal jöjjek ide. – egyre szélesedő mosoly rajzolódik ki az ajkaim mentén, és máris jár egy piros pont az úrnak, hogy még humorral is meg lett áldva. A legtöbb história szerint a pszichiáterek csakis az elemzésekhez értenek, de én ezzel nagyon nem voltam kibékülve. Előítéletekkel éltek a szakma iránt, és emiatt sokan nem is mertek eljönni egy konzultációra, még akkor sem, ha tudták, hogy valami nincs rendben velük. A beinvitálásra már nem mondok nemet, és élek a gyanúval, hogy ő is szeretné, ha maradnék a félreértés ellenére is. – Köszönöm. – motyogom, és tartok fejben egy kis szünetet, miközben leveszem a kabátomat, és a kiszúrt székre le nem ülök, és magam mellé nem helyezem a mappával, és a táskámmal együtt. – Sajnálom, hogy kicsit szedett-vedett vagyok. – közlöm vele, és a dokumentációmat az ölembe helyezve pillantok fel rá. – A nevem Tessa Wilson, de ez már kiderült az e-mail üzenetemből. Pár hónapja vállalkoztam rá, hogy újra iskolapadba üljek, és fejlesszem magam. Szeretnék magasabb szintre lépni, de sajnos eddig nem volt rá lehetőségem egészségügyi, és magánéleti problémák miatt. – tűröm a hajamat a fülem mögé. – Az első diplomámat a Stanfordon szereztem, és utána praktizáltam is, de a tudásszomjam sokkal nagyobbnak bizonyult, és hát elérkezett az idő, hogy a disszertációm mellé konzulenst válasszak, és emiatt lennék itt. – végre sikerül levegőt is vennem. – Ez lenne maga, Mr. Schiffman. – kiegyenesedem ültömben, és a kéklő lélektükrökről elpillantva felmérem az iroda berendezését is. – Itt aztán nem úgy érzi az ember, mintha orvosnál lenne. – csodálkozom el a rengeteg könyvön, istenem, mint egy valóra vált álom.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~   ✩ ~

Már attól kellemes személy benyomását kelti, hogy nem kell megkérnem arra, foglaljon helyet és bár úriemberhez méltóan le akartam segíteni a kabátját, megteszi ezt egyedül. Széles mosollyal a számon kerülöm meg a székét és ülök le vele szembe az asztalomnál.
-Ezt örömmel hallom. El sem hiszi, mennyire felemelő érzés, hogy nem arról fogunk ma diskurálni, mit kérnek öntől a hangok, vagy mire utasítják álmában a szörnyetegek. – Nem ironizálásból mondom mindezeket, napi szinten találkozom ezekkel és ehhez kísértetiesen hasonló történetekkel. Egy idő után az ember belefásul és elvesznek a kezdeti ötletek, a lelkesedés rutinná alacsonyodik és nem marad más, csak a mosoly és néhány kedves szó, amivel a hozzátartozókat nyugtatom meg.
-Semmi gond, igyekszem én is átadni a tudásom nagy részét. – Felvillanyoz, hogy engem választott. Mármint, nem úgy, ahogy egy nő választ magának férfit. Ő most nem úgy látja bennem a férfit, ahogy normál esetben szokás. A szaktudást várja tőlem, a tapasztalatot, nem pedig a bókokat és a gyengédséget. Remélem, nem okozok csalódást és tényleg tudok rajta segíteni. Szívesen teszem, addig sem kell az adminisztrációs munkákkal bajlódnom.
Azonnal megakad a fülem a magánéleti problémák említésénél és emlékeztetnem kell magamat, hogy véletlenül se kezdjek el turkálni az életében. Pedig biztos, hogy találnék ott egyet s mást, ami felkeltené az érdeklődésem.
-Én a Columbián végeztem és eszembe se jutott tovább folytatni a tanulmányaimat. – Elnevetem magam, az asztal lapjának nyomom könyökeimet, ahogy karjaimat mellkasom előtt összefűzöm. Hófehér köpenyem ujján a reggelim okozta ételfoltok azonnal feltűnnek, remélem ezt csak én szúrtam ki azonnal. Nem szeretnék hanyag ember benyomását kelteni, aki nem törődik a külsejével sem.  – Köszönöm, igyekszem komfortosabbá tenni, elvégre, elég nehéz lehet csak úgy besétálni ide, megnyílni, egyáltalán megszólalni. – Nekem sem egyszerű beszélnem az érzéseimről és jobbára csak a nővérem képes kihúzni belőle fogóval, ha látja rajtam, hogy valami nincs rendben. Hát még egy vad idegennek arról fecsegni, hogy motoszkálnak a fejemben.
-Megkérdezhetem, milyen témát választott a disszertációjához? – Szemem az arcáról a táskája és közéje passzírozott mappára siklik, majd fel a könyvespolcra és próbálom kitalálni, mégis melyik az a betegség típus, amelyikről szívesen írná meg diploma munkáját. – Nem tudom, szeretne e esetleg alkalomadtán eljönni egy-egy konzultációra. Csak hogy betekintést nyerjen arról, hogy működik az intézmény, hogy telnek nálunk a munkanapok. – Akárcsak egy vidámparkban, tenném hozzá, de inkább megtartom magamnak. Való igaz, hogy kész hullámvasút az élet idebent és ha rosszul vagy, eszedbe se jusson felszállni rá, de vannak azért szép pillanatok is.
-Kell kitöltenem valami forma nyomtatványt arról, hogy engem választott konzulensének, vagy bele is kezdhetünk? Ha nem bánja, tegeződhetnénk, egyszerűbb és komfortosabb lenne. – Közben jelzem Jules-nak, hogy hozzon be üdítőt és valami ropogtatni valót. Rágcsálnom kell valamit, ez még egyetemi rossz beidegződés. Csak ott társult hozzá némi dohány és energia ital is.

A félreértések után könnyedén lépek túl a bemutatkozáson, vagyis kezdenék magamra találni, de a férfi minden tekintetben magára vonzza a kék lélektükreimet. Nem így képzeltem volna el egy pszichiátert, főleg nem egy intézmény vezetőjét, de sosem csalódtam még a megérzéseimben, és azok szerint egészen kellemes csalódás lesz ez a férfi. Számtalan publicisztikáját elolvastam, tudtam nagyjából az életútját, a pályán való kiemelkedő pontjait, és azzal is tisztában voltam, hogy megütöttem vele a főnyereményt, ha szakmai berkeken belül akarok mozogni, de abban még nem lehettem biztos, hogyan is működünk együtt a disszertációm elkészítése alatt. Az elismerés édeskevés lesz, ha nem bírok egy hullámhosszon lenni vele. A leadás határideje még messze volt, sokkal előrébb tartottam, mint a szaktársaim, akadt olyan is, aki még nem tudta, hogy miről írjon. Nekem is agyalnom kellett azért, mielőtt végleges döntést hoztam. Nem véletlenül kerestem fel a velem szemben ülőt, de erre úgyis rá fogunk térni. A kabátomat elhelyezem, és a táskámat is, de a mappámat majdnem leejtem. Az első pár szavas formulákon már túl vagyok, és mosolyogva pillantok fel rá, amikor reflektál a magyarázatomra. – A hangok elkerülnek, de a szörnyekről nem tudok mit mondani. Még mindig az ágyam alatt vannak, és arra várnak, hogy kitörjenek onnan az éjszaka leple alatt. – egyre szélesedő a mosoly az ajkaim peremén, néha nem árt egy kis humor is, ha már komoly dolgokról, és témákról lesz szó a későbbiekben. A pillantásom körüljárja a berendezést, a könyvespolcon sorakozó kötetek címeit, és beengedem azt az érzést, mellyel évek múltán már én akarom fogadni a tanulni vágyó fiatal nebulókat. – Ennek roppantul örülök. – felelek neki, és nagy zavaromban már a fülem mögé tűröm a nem létező hajtincseket is. Olyan régen volt már, hogy a szakmámhoz kapcsolódó emberekkel beszélgethettem, és ezt nem az iskola keretein belül tettem meg jelenleg. Nem tudom, hogy mennyibe kellene az elején beleavatnom, de azért felvilágosítom, hogy idősebb vagyok a szaktársaim jó részénél, hiszen kimaradtak évek, az egyetemet is később kezdtem meg, de talán ez annyira nem is érdekli, hogy jobban belemerüljünk. Hálás vagyok neki, hogy nem analizál még, bár ki tudja, hogy a jövőben ez mennyire fog megváltozni. Nem bújhatunk ki a bőrünkből, ha egyszer ilyen hivatást választottunk életcélul. – A Columbia is jó hely, sőt a környéken az egyik legjobb. – nekem nem számít, hogy melyik borostyánligás épületben szerezte meg a diplomáját, nem ettől lesz valaki jó orvos. A kékjeim levándorolnak a fehér köpenyére, az anyagon viselt névre is. Az álom nem is annyira elérhetetlen. Idegesség kúszik fel a garatomban, a tenyerem is izzad, de ez szokásos, nem? – Nagyon sokat nyom a latban a környezet. A betegek amúgy is nehezen nyílnak meg, de egy kevésbé kényszeres helyen azért minden könnyebb. Még szerencse, hogy nem… - elharapom a mondat végét, mielőtt kicsúszna a számon, hogy a kötelező kanapé is szerepel-e a listán, de amondó vagyok, hogy vessük el az előítéleteket, mert az asztal másik felén ülni is kihívás, nemcsak páciensnek lenni. – A szociopata viselkedésről szeretnék írni, milyen jellemzői vannak, bemutatva egy konkrét beteg analizálásával. – felelem, és egyből a volt férjem jut eszembe, és a méz szőke haja, mogyoróbarna íriszeinek világa. – Igen, szeretnék. Minél hitelesebb képet akarok festeni erről az embertípusról, és ehhez szükségem lesz a személyes tapasztalatokra is. –a mappát elé tolom, és kifújom az eddig bent tartott levegőt. Észrevétlen törlöm meg a felsőmbe a tenyeremet, és bízom benne, hogy nem fogja kiszúrni, hogy mennyire ideges vagyok. – Rendben, akkor Tessa vagyok, és téged hogyan szólíthatlak? – nekem ez annyira furcsa, de ha ez a kérése, akkor belemegyek. – A konzulens papír a mappában van. Mi lenne, ha megbeszélnénk minden hétre egy konkrét napot, amikor a segítőd leszek, vagy éppen megfigyelő? Nekem általában a szerda, és a péntek jó, akkor nincsen órám. Abban is benne lennék, ha nem tolakodás, hogy ma tegyünk egy kört. – emelem rá a tekintetem, és megvárom, hogy belelessen a dokumentációba is.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~   ✩ ~

Ritka alkalmak egyike, amikor nem egy páciens vagy annak hozzátartozója foglal helyet velem szemben. Az évek során megtanultam őket kezelni, hisz mindegyikük más, de felemelő érzés és egyben izgalmas is, hogy végre nem azért kell jártatnom a számat, nem azért kell érvelnem, hogy igenis beteg az illető és segítségre szorul, hanem azért, hogy ez a szakma jó, ennek a hivatásnak vannak árnyoldalai is, de mindezek mellett segíteni igenis különös dolog. Arról nem is beszélve, hogy ezernyi probléma, betegség, félelem van a világban, aminek talaja még a mai napig kiaknázatlan. ÉN is szembesülök alkalomadtán számomra kevésbé ismert tünetekkel és az ilyen disszertációk, az efajta konzultációk az egyetemistákkal egy kis tanulás is számomra. Hisz én nagyjából – még kimondani is hihetetlen – több mint 15 éve kezdtem az iskolát. Azóta rengeteg változás történt, ezek a találkozások számomra is fontosak.
-Ha olyan nagyanyád van, mint nekem, akkor nem kérdés, hogy melyik egyetem a cél. Az életem gyakorlatilag belekényszerített ebbe a pozícióba, de erről majd később mesélek. – Nyílt titok, hogy a hozzám közel állok, az orvosi csapatom tagjai, sőt még a kollégáim is tisztában vannak az édesanyám elmeállapotával. Ha eljutunk arra a pontra, talán beavatom személyes tapasztalataimba. Addig inkább csak biztos forrásként hivatkozom anyámra.
-Az orvos mindig egyfajta félelmet vált ki az emberekből, még akkor is, ha jó hírrel szolgál. Hiába igyekszem barátságos és nyílt lenni, ha a betegeim úgy érzik, rettegnek tőlem. Rossz beidegződés, meg aztán, ott vannak a hozzátartozók. Iszonyatosan nehéz velük, de majd meglátod, ha megkezdjük a gyakorlatot. – Hatalmas türelem kell és jó kommunikációs készség, probléma megoldás, hogy ne felvágott nyakkal, vagy kikapart szemmel. A biztonsági szolgálat Mr Martens és Leika esete óta meg aztán ég inkább odafigyel ránk.
Felcsillan a szemem a munkája hallatán, az egyik kedvenc témám, a szociopata viselkedésmód ezer arca. Az igazgató – és egyben jó barátom – diplomamunkája is ezt a témát boncolgatta, szerveznem kellene egy közös megbeszélést. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de a témaválasztásod személyes tapasztalat miatt választottad, vagy egyszerűen csak ennyire érdekel ez a fajta magatartásforma? – Nem tudom, számomra evidens volt, hogy a paranoid skizofrénia lesz a munkám fő témája, ami aztán kibontakozott az antiszociális ágra. Nehéz volt a saját anyámat elemeznem, de ha azt akartam, hogy orvos váljék belőlem, meg kellett tennem. - A gyakorlati konzultációk során a létező összes elmebajjal találkozol majd, nem szeretném, ha esetleg rossz emlékek törnének fel benned, vagy megrázkódtatás érne. – Ugyan egy érzelemszegény környezetben nőttem fel, de sosem emelt kezet rám sem az apám, sem a nagyanyám. Nem ezt a nevelési módot választották arra, hogy férfit varázsoljanak belőlem. Ellenben nem ismerem a velem szemben ülő pszichiáter jelöltet, fel kell készítenem minden eshetőségre.
-Miles, szólíts csak Miles-nak. Ne lepődj meg, ha egyes kollégák Gus-ként emlegetnek, Augustus a középső nevem, de valamiért szerintünk ez baromi vicces. – Nekem már kevésbé, bár néha kifejezetten örülök, legfőképpen akkor, ha egy problémás, balhézós rokon keres és a kórházban szinte senki nem tudja, ki az a Gus Schiffman.
Jules billeg be, kezében fém tálca, rajta egy két üveg almalé és egy kis tálkában földimogyoró. Bájosan mosolyog Tessa-ra, az az imént még egy teljesen már emberként igyekezett rám sózni. Leteszi az asztalomra, aztán az ajtóban visszafordulva, a csuklója körül pihenő elegáns órára koppint háromszor. Először nem értem, mire gondol, felnézek a fali órára, aztán leesik mire célzott az előbb akkora vehemenciával.
-Jó hír, hogy negyed óra múlva kezdődik a szokásos esti vizit. Fel sem tűnt, hogy már negyvenöt perce itt ülünk. Van kedved csatlakozni? – A fiókomban matatok, mappákat veszek elő, minden akta tetején ott díszeleg egy név. – Elizabeth Grey, huszonkét éves, bipoláris zavar, ami mániás depresszióval kezdődött. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy nem hajlandó enni és korom sötét szobában tud csak élni. A célunk ma az lesz, hogy némi ételt elfogadjon. – Lizzie tüneményes kislány volt, ismerem egész pici kora óta. A nagyszüleim szomszédságában nevelkedett, miután a az anyja és az apja lemondtak róla. Genetikai okokra vezethető vissza a betegsége.  

A tanulmányaim folytatása nagy döntés volt, és tagadhatatlan, hogy élvezem az új kihívásokat is, mint ez a mai megbeszélés a leendő konzulensemmel. A hiedelmekkel ellentétben nem egy begyöpösödött papa, hanem egy jóvágású pasi, és ettől még jobban zavarban érzem magam. Néha úgy gondolom, hogy ez nem is a valóság, mert annyi helyes doki szaladgál New Yorkban, hogy képtelenségnek tűnik, hogy az ember ne akarjon beteggé válni, ha ilyen kezek menthetik meg. A gondolataimat inkább elzárom, és nem is pazarolok rá több időt, mert megengedte nekem, hogy tegeződjünk. Nem akarok előtte felsülni, nekem szükségem van rá, hogy jó disszertációt írjak, és a karrierem létráján egy újabb lépcsőfokra álljak fel.
- Nem tudtam, hogy orvosi felmenőid is vannak, ebben az esetben megértem, ha nem volt választásod. Nekem ilyen gondjaim legalább nem voltak. – mosolyodom el bátrabban, és kezdem úgy érezni, hogy nem is fojtogat annyira a légkör. Az irodája menő, sőt szerintem inkább az otthonos kifejezés illene rá a legjobban. Seattle-ben nekem is volt saját kis asztalkám, de még odáig nem jutottam el, hogy létező praxisom legyen. Egy kórház alkalmazottja voltam, és ott döntöttem el az orvosokról, hogy alkalmasak-e a munkájukra, vagy sem. Érdekesnek találtam, sőt izgalmasnak, hogy mennyire más közeg az, ahol a fehér köpenyesek sosem ismernék be, hogy ők is csak emberek, és hibázhatnak. Jamie volt a legnagyobb feladatom…néha úgy érzem, hogy nem is rajtam múlt ez a siker, amit elért, hanem saját magán.
- Volt olyanra példa, hogy nagyobb probléma volt a hozzátartozókkal, mint a konkrét betegekkel? – vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet, de a jövőre bízza ennek a tapasztalatnak a megélését. A mappámat már régen odatettem elé, de a kezem még mindig izzad, pedig nem ette le a fejemet, és nem is akart kipenderíteni innen. A témám kerül terítékre, és bár szeretném elkerülni, hogy Scott-ról beszéljek majd, de ezt nem ma, és nem a közeljövőben akarom megtenni. – Öhm.. – bele a közepébe, még jó, hogy az előbb gondoltam arra, hogy nem akarok erről beszélni. – Mondjuk azt, hogy mindkettő. – görbülnek felfelé az ajkaim, aztán elpillantok másfelé, mert azokat a sebeket nem óhajtom feltépni. Előbb vagy utóbb úgyis bemutatom neki a hivatalos okmányokat, ahol felmentettek a férjem meggyilkolása kapcsán. – Meg tudok vele birkózni, különben nem vágtam volna bele a doktori megírásába, de köszönöm, hogy figyelmeztettél. – tényleg hálás vagyok neki, hogy mindenre gondol, de ezzel nekem kell megküzdenem, és nem hátrálhatok meg a múltam miatt. – Augustus, esetleg a római császárról kaptad a középső nevedet? Igen ritka, ha az ember egy ilyen névvel lesz ellátva, de tetszik. - az asszisztens is befut az almalével, amit el is fogadok, és belekortyolok. Nagyon finom, de nekem talán egy kicsit édesebb a megszokottnál.  Nem értem, hogy mire készülnek, végül azonban nekem is kiderül, hogy az esti vizit következik. – Azta, nekem sem tűnt fel, és persze. – lelkesülök fel, mint egy diáklány a gimiből, pedig ez nem egy sima történelem óra lesz, de nekünk kincseket érnek a közvetlen kapcsolatok a mentális betegségekhez.  A mappákat lesem, és nekem is feltűnik a név, mielőtt elmondaná a nőhöz tartozó kórképet. – Mióta van itt Lizzie? – teszem fel az első kérdést, de máris a nyomában vagyok, ha felállt, és elindult. A szoknyámat igazítom meg, és egy meleg mosollyal ajándékozom meg az idősebb hölgyet, aki a doktornak a jobb keze lehet. – Ki a legrégebbi beteged? – érdeklődök a terem felé menet, de érzem, hogy egyre izgatottabb vagyok.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~   ✩ ~