Először is tisztázzuk, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint amilyenek gondoltok. vagyis, de. Kurvára szeretem az életet. De ki ne szeretné? Azt szokták mondani, hogy fiatalság bolondság, de én egészen biztos vagyok abban, hogy ha megöregedek sem fogok másmilyen lenni. Bár Aston szerint, ha így folytatom, akkor nem élem meg az öreg kort, hogy kankós bottal sétáljak és az unokáimnak elmeséljem, hogy milyen klassz fiatalságom volt, meg, hogy milyen elbaszott gyerek korom. De én ezt nem így látom. Élni tudni kell, én tudok. Mellesleg nincs joga pont a bátyámnak kritizálnia, hiszen ő sem élt valami tündéri életet mindig. Most oké ott a felesége meg a baba... de mindegy. Ez nem ide tartozik. Szóval nagyon nagy pofám van. Ezt is mondják. És igazuk van. Hiszen ebben a világban nem lehet máshogyan érvényesülni, csak ha megmondod a tutit. Nem szoktam kertelni, ami a szívemen a számon. Ha megsértődsz, akkor sorry... majd kihevered. Ezenkívül azt is mondják, hogy pont olyan makacs vagyok, mint az anyám. Na ne. Csak ezt ne. Makacsnak makacs vagyok, ezt nem tagadom... de hogy bárki is hozzá hasonlítson... kösz nem. Jobban szeretem egyébként az éjszakai életet, nappal meg sokszor alszok, ha meg nem, akkor valószínűleg hulla fáradt vagyok, mert éppen átbuliztam az előző éjszakát, szóval jobb ha nem fárasztasz fölöslegesen. Nem vagyok amúgy az a fajta lány, mint azok a mű mellű libák, akik még az üzletig sem tudnak elmenni úgy, hogy ne mázolják ki magukat és reklámozzák magukat, hogy milyen menő az új dolce gabannas táskájuk. Az egyszerűség híve vagyok, inkább húzok a lábamra egy bakancsot, minthogy szenvedjek a hatalmas tűsaroktól és napokig ne tudjak utána a lábamra állni, annyira begörcsöl. Ettől persze szeretem a divatot... csak nem azt a fajtát. Már kislányként is eltértem a többi korombeli lánytól, amíg azok a babáikkal játszottak, én inkább ültem félre egy sarokba és olvastam a legújabb képregényt. Mára hatalmába kerítette a kábítószerek, elképzelni sem tudnám az életemet az nélkül, de hát minden embernek van valami szenvedélye. Az enyém a drogok. És eszem ágában sincs megválni tőlük. Minden rossznak mondható tulajdonságom mellett azért nekem is van szívem. Például a bátyámért ölni tudnék. Meg talán a kis Benji babáért is, egészen jópofa, csak épp ne sírjon. Azt ki nem állhatom.

- Kinyitná valaki végre azt a rohadt ajtót? - kérdem morcosan, miután valaki már harmadszor nyomja meg a csengőt. Igazából gőzöm nincs, hogy hány óra van, csak abban vagyok biztos, hogy nem olyan rég feküdtem le egy elég jó kis buli után, szóval kurvára nincs kedvem kikelni az ágyból. Öten lakunk ebben a lakásnak nem nevezhető lyukban, és mind az egészünknek sikerült kilőnünk magunkat, szóval ja... azt hiszem, hogy senki sem fog ajtót nyitni. Becsukom a szemem és próbálok nem figyelni az idegesítő csengő hangjára, mire erősen kezdik ütni az ajtót. Meg mernék esküdni rá, hogy a szomszéd vénasszony az már megint, akinek valamiért mániája minket csesztetni. Hol a zenével van meggyűlve a baja, amit hallgatunk, hol az nem tetszik neki, hogy hangosan beszélünk. A lényeg, hogy mindig van valami, amibe bele tud kötni, én pedig istenemre mondom, hogy ha megint azért jött, hogy beszóljon, kibaszom innen a francba. Idegesen pattanok fel a kanapéról, bele túrok a hajamba, majd miután sikerül bemérnem az utat az ajtó fele - azt hiszem még mindig nem tisztult ki a fejem -, megindulok felé, gondosan átlépve a földön heverő lakótársaimat. Fordítok kettőt a záron és már lelkileg készíteném magam ahhoz, hogy az öreg lányt elküldjem a büdös francba, azonban nem ő áll az ajtó túloldalán. Jared dühösen méreget, én meg csuknám is rá az ajtót, de ő józanságának köszönhetően gyorsabb, így a lábával megakadályozza azt.
- Mi a fenét keresel itt? - kérdem, bár valójában én magam is tudom a választ erre a kérdésre. Lenyúltam tőle egy kevés pénzt miután szakítottam vele, minden bizonnyal azt szeretné vissza kapni. De most komolyan. Ha lenne pénzem, valószínűleg sosem jut eszembe meglopni őt. Ha meg azt hiszi, hogy nem költöttem el, akkor nem ismer eléggé. Azt hiszem, hogy feleslegesen fáradt idáig. Bár azt nem tudom, hogy hogy bukkant rám, hiszen nem véletlenül költöztem ki a lakásomból, hogy ebbe a patkány lyukba éljek, de jelen helyzetben nem is érdekel csak az, hogy minél hamarabb elhúzzon és hagyjon végre aludni.
- Vissza fogod adni azt, amit elvettél. Az utolsó vasig. - felnevetek annak ellenére, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki vicces kedvében lenne, de nekem valahogy mégis szórakoztató ahogy beszél. Azt gondoltam, hogy az a pár hónap alatt amíg együtt voltunk, sikerült arra rájönnie, hogy ha pénzhez jutok, az nem marad meg sokáig a kezembe. Valahogy nem vagyok az a spórolós fajta.
- És ha nem? - kérdem miután sikerül abba hagynom a nevetést, Ő meg közelebb lép hozzám, mire felvonom a szemöldököm. Nem gondolhatja, hogy félek egy hozzá hasonló elkényeztetett gyerektől. Igazából nem is értem, hogy miért sír az a pár dollár után, hiszen van neki még bőven azon kívül is. Ez a baj a gazdag gyerekekkel. Többre több kell mindig.
- Akkor garantálom, hogy tönkre teszem az életed. - ismét felnevetek, mert egyszerűen annyira szórakoztató. Az életem igazából már gyerekként tönkre tette  az anyám, ha a bátyám nem lett volna már rég ki tudja hol lennék. Szóval hajrá. Próbálkozzon csak. - Két napod van összeszedni a pénzt. - szólal meg ismét, nekem pedig ebben a pillanatban lesz elegem belőle. Utálom ha fenyegetnek. Sóhajtok, aztán a lehető legnagyobb erővel, ami jelen pillanatban bennem van, taszítok rajta egyet.
- Jól van. Most már húzz innen! - szólok rá, ő pedig hátrál, egy ideig még néz, aztán távozik. Dühösen csapom be az ajtót, és indulok meg a terasz felé, ahol még látom a férfi alakját eltűnni a sarkon. Rágyújtok egy cigire, majd a telefonomért nyúlok. Beszélnünk kéne. Küldöm el az üzenetet a bátyámnak, és bár fogalmam sincs, hogy mit fogok neki mondani, de bízok abban, hogy elég hihető lesz majd ahhoz, hogy egy kis pénzt adjon.