Ajkaim a jóváhagyásom nélkül húzódnak széles mosolyra, amint meghallom Colt mélyről jövő nevetését. Mindig megnyugtató hatással volt rám a jelenléte - nem vagyok benne biztos, hogy a kisugárzása miatt, vagy azért, amit a személye jelent számomra. Hiszen apa halála után ő volt az első, aki mellett újra biztonságban éreztem magamat. Az ehhez hasonló a pillanatok azonban még egy fokkal lekörözik az egyszerű biztonságérzetet. A jókedvű kis ráncok a szeme sarkában, a gyermekien őszinte vigyora elhitetik velem, hogy minden a helyén van a világban, és egyáltalán semmi rossz nem történhet, ami ne lenne visszafordíthatatlan. - Nem gondolod, hogy ez aránytalanul nagy erőfeszítést igényelne? - kérdezek vissza szórakozottan. Végülis nem sokat számít, hogy hölgynek gondol-e, vagy sem, ismétlem csak magamnak. - Csak jó emberismerő vagyok, ennyi az egész - vonok vállat magabiztosan. Hiszen annak kell lennem. - De most, hogy így felhoztad, nem is olyan rossz ötlet - fűzöm hozzá viccelődve. Mókás lenne, ha abban merülne ki a munkám, hogy Cupidót játszok a jóhiszemű kliensek előtt. - Bár nem vagyok benne biztos, hogy manapság sikeres vállalkozást lehetne fenntartani az online társkeresők mellett. - Egy-egy mélypontnál elgondolkoztam már rajta, milyen lenne az életem, ha valami "jelentéktelenebb" pályát választottam volna, ahol mindössze a siker és a pénz a lényeg, de a lehetséges pozitívumok ellenére (melyekből elég hosszú listára futná) rendkívül üresnek találom ezt az alternatívát. Megkínzottan nevetek fel, mikor Colt beviszi a végső csapást a cipős poénok terén. Már nem is fárasztom magamat azzal, hogy még egyszer visszavágjak. - Borzasztó vagy. Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a szemeit forgatja. Mégis hány éves, tizenkettő? - Ki mondta, hogy ezzel kimerítettem a listát? Lehet, hogy csak nem akartam másfél percnél tovább fényezni magamat. Annak ellenére, hogy tudjuk, az enyémnél nagyobb ego is elfér ebben a kocsiban - pillantok rá sokatmondóan. Bár ezúttal is a civódás szól belőlem, ha a munkájáról van szó, Colton valóban nincs híján önérzetnek. Úgy gondolom, ebben egyezünk: az elhivatottsága nem hagyja, hogy a maximumnál kevesebbet nyújtson, hogy csak fél szívvel legyen benne. És ugyan mikor legyen büszke az ember, ha nem ebben az esetben? Nem kell eltűnődnöm a kitiltás valószínűségén. - Alighanem igazad van. - Azért kíváncsi lennék rá, hogyan zajlana egy egymással ellentétes oldalon játszott meccs, még ha Colton aránytalan előnye könnyen megjósolhatóvá is teszi a végkimenetelt. Az eszemmel és a leleményességemmel esetleg felül tudnék kerekedni, feltéve, hogy sikerül elég időt nyernem hozzá, hogy kamatoztathassam az erősségeimet - ami nem túl valószínű Colton taktikai készségei mellett. Én sem gondolom magamat rossz stratégának, ám vele ellentétben mondhatni nem ehhez a terephez vagyok szokva. Azonban semmit sem könyvelhetünk el előzetesen, amíg le nem játszottuk a valóságban. Persze, kár lenne elveszíteni egy ilyen közeli helyet, amely eleget tesz minden igényünknek. Jobb lesz arra az esetre tartogatni az összecsapásunkat, amikor már ráuntunk a paintballra. Elvégzek néhány bemelegítő gyakorlatot, ahogy a sorban várakozunk; hiszen mégiscsak az irodámban töltöttem a nap oroszlánrészét, kell valami, hogy a végtagjaimhoz is eljusson az üzenet, itt most ennél többre lesz szükség. Észre sem veszem, hogy megszokásból lejjebb húztam a felsőm cipzárját, amíg Colton szóvá nem teszi az így felfedett sérülést. - Csak egy baleset - vonok vállat kitérőn, miközben sorban magamhoz veszem a fiúktól a felszerelést. Hálás mosollyal köszönöm meg nekik a nagyjából ezredik kiszolgálást, mielőtt Colton oldalán beolvadnék a terepbe. - Mi legyen a mai stratégia?
A neveltetése, és főleg az abban rejlő szigor azért ritkán engedi meg Coltonnak - sőt, inkább soha -, hogy kimutassa az élet nehézségeit, így a fáradtság, a nyomás és a sok munka okozta kiégés olyasmi, amit megtanult tökéletesen kizárni az életéből. Biztosan létező jelenség az összes, azonban nem csak nem akar, de nem is tud velük foglalkozni, mert az apján sem látott soha hasonlót, pedig nyomozónak lenni az NYPD-nél a kétezres évek elején, aztán pedig a tornyok ledőlése idején nem volt egyszerű, úgy gondolja. Gia azonban általában elsimítja benne azokat a feszültségeket a heti egy alkalommal, amiket egyébként teljesen levegőnek néz, így talán tudtán kívül kelt benne egyensúlyt, tekintettel arra, hogy Colton nem foglalkozik az érzelmeivel; a testének fizikuma mindig kiváló, az elméjét addig csiszolja, amíg éber pillanataiban csak képes, de azt tanították neki, hogy egy férfi alapvető képességei ennél tovább nem terjednek. Pedig nem olyan rossz a helyzet az ő fejében, mint a bátyjánál volt annak idején, amikor még volt lehetősége vele foglalkozni; sokkal lazább, sokkal többet képes viccelni, és azt sokkal elmésebben is teszi, mint Jonathan, és amíg Colton nő nélkül az oldalán is teljesnek mondható, Johnt Allison mentette meg a teljes magánytól, valószínűleg. Szóval képes felnevetni, őszintén és széles vigyorral, amikor a barátjától az érkezik, amit egyébként vár tőle, mert kevesen tudják Coltonnal tartani a lépést, és rengeteget jelent számára, ha valaki mégis. - Ezzel azt akarod mondani, hogy képes lennél siklóernyővel a nyakamba esni, hogy hölgynek gondoljalak? – Von vállat egy következő kanyarban, miközben a szája szélén még ott játszik az iménti vigyor, ami a nevetés múlásával együtt kezd halványodni rajta. - Milyen szakember lettél hirtelen. Ilyen frankón menne a szerelmi életed, hogy felcsaptál gurunak? – Tudja, hogy egyikük sem jeleskedik a kapcsolat hosszútávú fenntartásán, mondjuk ha őszinte akarna lenni magával, Gia oldaláról ezt sohasem értette igazán. Tisztán látja, hogy sokkal közelebb áll a lány ahhoz, ahogy Colton agya össze van szerelve, azonban azt is tudja, hogy vannak férfiak a világon, akik ölnének a hozzá hasonlókért. Colton azonban a merevségével, komolyságával és néha túlzott precizitásával kikergeti a nőket a világból, nincs mit szépíteni ezen. - Tudod jól, hogy rád bíznám az életemet is. De nem abban a cipőben. – Fintorog vigyorogva ismét, és ha már Gia is minden alkalmat megragad, hogy a nők iránti csököttségéből viccet csináljon, ő sem fogja a cipős fiaskót egyhamar elengedni; pedig ez nem abból fakad nála, hogy a versenyszelleme néha véresszájúvá teszi, hiszen nyertek nagy nehezen, csak mint egy vadászkutya, ha fogást talált, nem ereszt. Már parkol, amikor a mellette ülő hozzá hasonlóan alaposan átgondolt érvelések sorával bombázza, és mivel ennyire hasonlóak, megenged magának egy szemforgatást a felsoroltakra, mert tudja, mivel húzná fel a saját agyát is valaki más. Colton nehezen állja, ha nem veszik komolyan, kivéve a másik társaságában, mert vele valahogy a hosszú éveket nézve felüdítő a jelenség. - A tény, hogy szerinted ügynöknek lenni ennyiből áll megbuktat a kérdésben. – Most nem ő maga, csak a hangja nevet valahogy, mert a vonásaiból egyértelműen látszik, mennyire élvezi, kikapcsolja, és lelazítja őt a másikkal együtt töltött összes perc. Akkor is, ha kívülállók nehezen hinnék, mennyire szeretik egymást, hiszen ez az oda-vissza egészen addig tart majd, hogy hazaviszi Giát a kajálás után. - Tőlem lehetünk ma egymás ellen is, de akkor azt hiszem, ki fognak tiltani innen. – Egyikük sem egyszerű, ha versengésről van szó, és bár Coltont annyira nem izgatja, hogy mások szórakozását a sajátja oltárán esetleg elrontja, másik termet keresni nincs túl sok kedve. Szereti a rendszert, szereti a megszokottat, és mivel hamarosan jó időre eltűnik majd Gia életéből, nem akar pont előtte jól működő dolgokat megborítani. Az öltözés neki már szinte rutin feladat; napi több edzése van, az pedig sokat elárul róla, hogy még kikapcsolódás címén is olyan aktivitást végez, ami minden porcikáját teljesen átmozgatja. Hamar csatlakozik a másikhoz egy egyszerű fekete pólóban meg nadrágban, amik nem emelik ki túlságosan az izmait, mert Colton nem bírja, ha bámulják, kifejezetten kellemetlenül érzi magát közben. - Na csapassuk. - Mert egyértelmű, hogy egymás mellett fogják szanaszét lőni a többieket; a terem ajtaja előtt sorban áll a másikkal az oldalán, hogy megkapják a sisakot és a fegyvert, meg az egyéb muníciót és fontos dolgokat. Pont mielőtt sorra kerülnének veszi észre az árulkodó foltot, és bár nem olyasvalaki, aki ne tudná magában tartani a megfelelő időt kivárva a véleményét, vagy bármi más mondandóját, azért Gia nem akárki, sőt. - Az ott micsoda? - Kérdezi olyan hangon, hogy csak ők ketten értsék, majd megköszöni a fegyvert és a többit a srácnak, aki ezeket a cuccokat mindig kiadja nekik, és Colton értékeli, hogy nem kell minden alkalommal másnak jó pofiznia, hiszen ő már ismeri őket.
Ha korábban fáradtnak is éreztem magamat, a szokásos adok-kapok hatására pillanatok alatt felélénkülök, mintha egy resetet kapott volna a mai nap. A hétköznapok sodrása közepette hajlamos vagyok megfeledkezni róla, mekkora szükségem van ezekre az alkalmakra. Nem is annyira magára a kikapcsolódásra, mint inkább Colton társaságára. - Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy akkor sem ismernél fel egy hölgyet, ha siklóernyővel esne a nyakadba - vágok vissza negédes mosollyal az arcomon. Nos, talán valóban az ő társaságában vagyok a legkevésbé hölgy. Túlságosan is régre nyúlik ahhoz az ismeretségünk, hogy úgy érezzem, bármennyire is vissza kell fognom magamat előtte. - Ne aggódj, valószínűleg ő sem emlékszik rád - jegyzem meg könnyedén, a szemem sarkából lesve a reakcióját. - Élesben is el szokták terelni a figyelmedet a csinos nők? - kérdezem elgondolkozva, teljesen figyelmen kívül hagyva a tökéletes teljesítményéről és a (nem) betöretlen Pumámról szóló monológot. - Vagy csak az elvonási tünetek mutatkoznak meg ebben a formában? - kérdezem pimaszul, csak egy hangányit vetve el a sulykot a célozgatásommal. Nem fer, hogy mindig csak a mogorva nőket gyanúsítják kiéhezettséggel. Persze lehet, hogy azért, mert a férfiak egyszerűen nem szorulnak biztatásra. Annak minden esetre örülök, hogy nem csajozott be a közös programunk alatt. Nincs semmi hátsó szándékom - mi lenne -, egyszerűen csak nem érezném helyénvalónak. Csak ezeken a szent csütörtökökön sajátíthatom ki magamnak néhány órára, és ez nem képezi alku tárgyát. - Tudod, én egy esettel is megelégszem - biztatom kedvesen. - A rengeteg bölcs döntésed közül biztosan akad egy megszégyenítően zseniális. Már nem is veszem rá a fáradtságot, hogy forgassam a szemeimet a cipős visszacsatolására. - Ne aggódj, készen állok rá, hogy fedezzelek téged, ha ismét elkalandozna a figyelmed. - Ami azt illeti, pontosan a múltkori cipőmet hoztam. Betörve! Alig várom már, hogy lássam az arcát. Kíváncsi vagyok, egyáltalán felismeri-e az egy hete tartó poénjainak legfőbb tárgyát. Ennél lelkesebb válaszra nem is számítottam Coltontól a sushizást illetően. - Akkor ez eldőlt. - El is raktározom magamban, hogy legközelebb rá hagyjam majd a választást. - Ugyan miért? - Tudom, hogy csak viccelt, de minden viccnek van valami valóságalapja, én pedig ezúttal őszintén kíváncsi lennék a válaszára. - Jól bírom a fizikai terhelést. Jó megfigyelő vagyok, és gyors a reakcióképességem - sorolom az erényeimet, mintha egy percig is komolyan gondolnám ennek lehetőségét. - A meggyőzőképességemmel sem lehet gond. - Arról nem is beszélve, hogy az első FBI ügynökök jogászok voltak, akárcsak én. Persze, azt hiszem nem tisztáztuk, pontosan milyen ügynökről lenne szó. A kommandózáshoz biztosan gyúrnom kéne még az állóképességemre; a következő problémát pedig az jelentené, hogy kész legyek kárt tenni másokban, hogyha ez az egyetlen lehetőség. - Jaj, kérlek - sóhajtom lemondóan, de alighogy elhagyják a szavak az ajkaimat, felnevetek a kíntól. - Téged foglak leszedni azzal a cipővel - fenyegetem meg a mutatóujjammal, mielőtt kinyitnám az utastér ajtaját, hogy magamhoz vegyem az edző cuccomat. Szinte már várom a következő megjegyzését arról, hogyan fogok kikapni nélküle, ha a szabotőr surranóm kispadra küldi őt. Nem is! Az jön majd, hogy esélyem sem lenne leszedni őt, főleg nem egy törpméretű edzőcipővel. Azért még lökök rajta egyet, amint elindulunk egymás mellett a bejárat felé. Meg sem próbálom elrejteni az arcomra lopózó mosolyt. Ahogy az szokott lenni, a Colton szemében égő izgatott láz engem is gyorsan magával ragad. Alig várom, hogy újra ketten legyünk a világ ellen. Az öltözőknél rövid időre külön kell válnunk. Csak pár perc az egész, míg óvatosan összehajtogatom az irodai öltözetemet, hogy valami lazábba bújjak; a hajamat szoros kontyba fogom a tarkómon, hogy még véletlenül se zavarjon a látásban. Az eddig viselt blúz eltakarta a nyakamat, és tegnap este óta nekem sem tűnt fel, hogy lenne rajta bármilyen árulkodó jel. Nem úgy most, az edzős trikómban. Nem vészes, de nem is túl diszkrét: félúton van egy kiszívás után hagyott kék folt és egy enyhe harapásnyom között. Úgy döntök, nem húzom azzal az értékes időt, hogy alapozóval fedjem el, ehelyett nyakig felhúzom magamon a kardigánom cipzárját, mielőtt kimennék, hogy csatlakozzak Coltonhoz.
Colton nem az a típusú barát, aki hagyna bármilyen magas labdát egyszerűen csak leesni, azt pedig, mennyire magasra sikeredik most a Giától érkező, egy horkantásra inkább hajazó nevetéssel nyugtázza. - Egy hölgyet nyilván nem. – És röhög még egy sort, mert szereti, amikor ilyen szépen betalál valami, amit szúrásnak szán, ahogy azt is, hogy szinte biztos benne, a barátja nem fogja magára venni. Amúgy sem Colton tiszte eldönteni, hogy Georgia hölgy-e vagy sem, mert a kapcsolatukban ez az információ nem mond vagy ér sokat. Neki a másik a legjobb barátja, szinte egyik a fontosabbik feleiből, és azok közül is az egyik legjobb. Nem is tudná, hol lenne az életben, ha Gia nincsen kritikus pontokon mellette, és egyedül a munkájának kénytelen engedni, hogy közéjük álljon időről-időre. A következő, hosszú bevetése miatt nem is feltétlenül boldog, mert a bátyjával ellentétben Colton nem teljesen elvakult a haza szolgálatát érintően. Ingatni kezdi a fejét, ahogy azonnal látszik rajta, tagadni fogja a másiktól érkező vádakat, sőt, még a szemét is megforgatja, de azt sosem tudná olyan beleéléssel és hatásosan csinálni, mint mondjuk Gia. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Azért egy halvány vigyorral muszáj rájátszania a dologra, mert pontosan emlékszik, miről beszél a másik; a szőke lány azért fagyasztotta meg őt, mert nagyon hasonlított a következő tégla akciója egyik főszereplőjére, az pedig hatalmas övön aluli ütés lett volna, ha még azelőtt leleplezi magát, hogy egyáltalán belekezdtek volna az akcióba. Persze mindenre van magyarázat, de már olyan tökéletességgel van felépítve az egész, hogy nem sok kilengést viselne el a terv, ha pont a legelejéről kell szétágaztatni a lehetőségeket. Évek vannak benne mindenki részéről, vér és verejték, hogy végre a drogbandát rács mögött tudják, őt meg leverte a víz, hogy esetleg úszik egy nagy része a munkának, és ezzel tolódik az egész, lehet újabb éveket. - Egyébként csak tájékoztatásul közlöm, hogy nem kértem el. Ha pedig a béna cipőddel akarsz szembeállítani bármit, amit én csináltam a múltkori alkalommal, akkor maximum a tökéletesen betalált lövések magas számát, vagy a precíz célozást tudnád előhúzni a kalapból. – Még bólint is magabiztosan, mert bár tudja, hogy ahogy senki, ő sem lehet mindig és mindenben tökéletes, de Giával szemben talán még erősebb a versenyláza, mint mondjuk lenni szokott, és ha már a hivatása is előny a számára, hogyan nézne ki, hogy nem a legtökéletesebb formáját hozza minden egyes alkalommal. Colton sokszor ezzel maszkolja az amúgy pocsék szociális képességeit, hiszen ha bármilyen fontosabb vagy mélyebb téma elé állítaná őt a másik, hosszú percekig kellene türelmesen várnia, hogy belelendüljön mindenféle szókeresés és szünetek hada nélkül. De ezt már Gia megszokta tőle bőven, Colton gyermekkora óta ilyen. - Túl rövid az út a munkahelyed meg a pálya között, hogy az összes esetet elkezdjem sorolni. – Ingatja a fejét ismét, szándékosan túlozva el az egészet, hiszen valójában Colton egy nagyon érett, felnőtt nőt lát a másikban, akinek ugyanúgy a magánéletén lenne maximum mit csiszolni, mert ez Coltonra is igaz. De lehet sem a hivatásuk, sem a habitusuk nem való erre, addig pedig, amíg valami csoda be nem üt az életükben, ott lehetnek egymásnak. Neki Giánál jobb társaság nem is kell egyébként. - Ha nem azt a csukád hoztad, mint amit a múltkor, még el is hiszem neked. – Húzza tovább a másikat, hiszen ez egy soha véget nem érő körforgás kettejük között, és Colton érzi is, ahogy a feszültség ennek az oda-visszának hála kifelé szalad a testéből, feltöltve őt egy olyan energiával, amire nagyon is szüksége van az életében. Fogalma sincsen, mi lesz vele pontosan a másik nélkül akár éveken át - mivel, hogy nem tudja azt sem, meddig tart majd az akció -, de benne van a pakliban az is, hogy egészen más emberként fog visszatérni a legjobb barátja hosszan kimaradó hatása miatt. - Az omega három is fontos összetevő, ami azt illeti. – Lezárja ennyivel a sushi kérdést, mert egy nap a héten neki mindig belefér a csalásra. A sushi nem olyasmi, amivel tökéletes jóllakna, mert bár erősen telíti az embert, a rizs gyorsabban szívódik fel, mint az egészségesebb fajtái ennek a szénhidrátnak, szóval tele lesz, de nagyon éhes néhány órán belül. Ez viszont nem Gia gondja, hogy hogyan pótolja a fehérjét majd a sok izommunka után. Miközben a másik az airsoftot említi, ő leparkol a pályának dedikált parkolóban, és ismét felhorkant, már nem az airsoft ötletére, csak, hogy Gia jó ügynök lenne. - Pocsék ügynök lennél, ne viccelj. – Válaszolja nevetve, ezzel jelezve, hogy ez is csak az állandó húzás része a részéről, még ha van is némi igazság abban, amit mond. Persze ha nem így, hanem komolyabban közelítenék meg a témát, nyilván nem ilyen stílussal válaszolna, hanem konstruktívan felépítene egy kritikát, kikezdhetetlen érvrendszert sorakoztatna fel a másik elé, és egy tervet is letenne neki az asztalra, hogy hogyan juthatna el a jó ügynök jelzőig. Mert ő ilyen. - Gia, élesben egy olyan cipőben szenvedve öt perc után leszednének. – Tér vissza erre a sarkalatos aspektusra, és nem is fogja még pár hétig elengedni ezt a témát, mert utána már kezdődik a bevetése, és egészen hirtelen el fog tűnni a másik életéből. Kiveszi az edzőtáskáját a csomagtartóból, feldobja a vállára, egy gombnyomással bezárja a kocsit, és már indul is a másik oldalán befelé. A teste mindig izgatott ilyenkor, mert csak a nyerés lehetősége lebeg a szemei előtt, és bár edzésről jön, neki ez már olyan szinten a mindennapjai része, hogy semmi megterhelő nem lesz abban, ahogy itt ma mindenkit megvernek.
- Te beszélsz? Hát így kell köszönteni egy hölgyet? - pirítok rá teljes komolysággal. Annyira imádom játszani a sodrófás nénit, hogy néha megijedek, milyen idős ember lesz belőlem, ha megérem azt a kort. Nem mintha meg kéne öregednem ahhoz, hogy mindenkit elkergessek magam körül a háklijaimmal: mások elmondása szerint jelenleg is épp elég kielégítő munkát végzek ezen a téren. Ally-t különösen ki tudom akasztani a becsődölt kapcsolat-kezdeményeimről szóló tömör beszámolóimmal. Sokszor hallgattam már végig (és most nem a nővéremről beszélek), hogy mennyire érzéketlen és figyelmetlen voltam, vagy hogy sokkal több energiát kellene fektetnem a szerelmi életembe, ha azt akarom, hogy bármi is működjön. Csakhogy nem igazán akarom. Nem véletlenül alakultak ki az adott módon a rutinjaim és az általános életformám; úgy szeretek mindent, ahogy van, és eddig még egy férfi sem ért annyit, hogy megkockáztassam a változást. Itt van például a Colttal való barátságunk, a szertartásos csütörtökökkel; a(z egykor) közös családi összejövetelek, a folyamatos üzengetés, a reflexszerű telefonhívások. Nem egy pasi futamodott már meg amiatt, mert nem érezte komfortosnak, hogy “osztoznia kell rajtam,” én pedig tinédzser korunk óta meguntam már a magyarázkodást: csak egyszer vagyok hajlandó elmondani, hogy olyanok vagyunk egymásnak, akár a testvérek, mielőtt elzárkóznék minden további panasz elől. Ami, persze, nem hatékony módja a kommunikációnak, de a magánéletemben már nem szeretnék olyan érvelésekbe bocsátkozni, amelyeknek se elejük, se végük. Belekényelmesedtem a közvetlen körömbe? Biztosan. Megszoktam már, hogy olyan emberekkel töltöm az időmet, akik egyetlen pillantásomból tudják, hogyan kell felém közelíteniük, és én is ugyanilyen könnyedén rá tudok jönni, mivel szerezhetek nekik örömet. Vagy ha mégsem, nem sajnálom rá az időt, hogy kipuhatoljam. Nem is kell ennél több. - Beszéljünk inkább arról, hogy úgy meredtél arra a random szőke lányra, aki fegyverrel osont felénk, mintha hirtelen röntgenlátásod lett volna. - Valamiért sosem gondoltam úgy, hogy a szőkék lennének a zsánerei. Talán, mert mellettünk nőtt fel, két átlagosan barna, de megkapó személyiségű lány mellett. Persze, ránk sosem nézett olyan szemmel… ahogy természetesen mi sem. - Ha valami rontott az esélyeinken, egyértelműen ez volt az. Remélem, legalább a számát elkérted, amíg én az öltözőben voltam. - Ezidáig egyszer sem tapasztaltam még, hogy bármi is elterelte volna a figyelmét játék közben, úgyhogy biztosan mély benyomást gyakorolt rá az ellenfelünk. Csak a szemeimet forgatom, ahogy az ítélőképességét magasztalja. - Mint például? - De mire a mondat végére érek és a pillantásom visszatalál az arcára, már újra felfelé görbülnek az ajkaim. Kihasználva, hogy Colt az útra koncentrál, a megszokottnál hosszabban pihentetem rajta a tekintetemet, mintha egy átsuhanó grimaszból, egy árulkodó zúzódásból vagy a puszta testtartásából meg tudnám fejteni, mi jár az eszében. Utálom, hogy nem oszthatunk meg egymással mindent. A hivatásunk olyan falat emelt közénk, ami időnként már-már elviselhetetlenné válik. Különösen, amikor hosszú napokra felszívódik egy küldetés miatt anélkül, hogy előre jelezte volna. Hiszen mindig annyira ragaszkodik a szabályokhoz - épp úgy, ahogy én teszem, és ettől csak még idegesítőbb az egész. Igyekszem megértő lenni, legtöbbször mégis azt kívánom, bár mindketten egy kicsit, csak egy kicsit mások lennénk. - Nagyon helyes - felelem ugyanazzal a katonás határozottsággal. - Csak úgy, mint én. - Sandán pillantok rá a szemem sarkából: ha most újra felhozza a lábbeli kérdést, kénytelen leszek véletlenül bokán rúgni őt az autóból kiszállva. - Mit szólnál egy sushizáshoz? Úgy hallottam, új all-you-can-eat hely nyílt a közelben. Megőrülök egy kis lazacért - teszem hozzá vágyakozva. - Persze, ha inkább olyat ennél, amiben több a hús, én abban is benne vagyok. - Mint általában. A csütörtök délután a kikapcsolódásra és a gasztronómiai kényeztetésre van tartogatva, szóval nekem teljesen mindegy, mit eszünk, amíg kellőképpen finom a maga nemében. - Arra gondoltam, hogy legközelebb kipróbálhatnánk majd az airsoftot is. Most, hogy már ilyen profi csapatot alkotunk. - Érdeklődve fordulok felé, nem tudom, az a sportág mennyire lenne túl élet-közeli számára. Olykor elgondolkozok rajta, hogyan jelenthet neki kikapcsolódást, hogy ugyanazt imitálja játékból, amivel a munkanapjait tölti, mint ahogy azt elég sokszor fel is emlegettem már előtte. Nem szeretném, ha úgy érezné, muszáj ezt a programot választanunk. Bármi legyen is, amivel töltjük az időt, én minden percnek örülök. Közben megérkezünk a parkolóba. A manhattani forgalom több időt vett el, mint maga a távolság legyűrése. Szándékosan olyat helyet választottunk, ami egyszerre van közel és remek az értékelése. - El kell ismerned, nem lennék rossz ügynöknek - teszem még hozzá viccesen, mielőtt kiszállnánk a kocsiból.
Mozdul ő is, ahogy minden alkalommal, hogy viszonozza a másik ölelését köszönésképpen; kevesekkel képes ezt egyébként megcsinálni, mert nincs különösebb képessége arra, hogy könnyedén a bizalmába fogadjon akárkit. Persze remekül maszkolja az egyébként csökött képességeit, legalábbis a minimum mértékekig, ami a társadalmi elvárásokhoz szükséges biztosan, és még így is fényévekkel jobban teljesít az életben, mint a bátyja, mert neki legalább van igénye az olyan programokra például, mint amit a minden héten legyőzött paintballos csapat elleni meccs jelent. Mondjuk Jonathannak a börtönben egészen mindegy, mire képes a társadalmi normák szerint és mire nem. Ott teljesen más a hierarchia, másként kell túlélni, bár ismerve őt, biztosan remekül teljesít. Persze a gondolatait átitatja sokszor vele kapcsolatban a gúny, mert máshogy nem tudja kezelni a még mindig feldolgozásra váró tényeket, miszerint egy Danvers hazaáruló lett. Biztosan ez is közrejátszik abban, hogy saját maga jelentkezett a téglaakcióra, ami hamarosan élesedik, de egy fél év csak az alapozás lesz, lévén az esküvő, ahol a Martinával való kapcsolata elvileg elkezdődik, nyáron lesz. - Neked sem mosták eleget szappannal a szádat, úgy látszik. – Először elégedetlenül grimaszol, de aztán halványan elvigyorodik, ami, ha bármikor kételkedne Gia a gesztusai miértjeit illetően, biztosíthatja arról, hogy szívatja jelenleg. Persze ezt már bőven meg kellett szoknia tőle, mert Colton egyik kedvenc időtöltése az említett dolog, és valószínűleg, ha már vénember lesz, Gia meg ráncos öregasszony, akkor sem fogja elhagyni ezt a jó szokását. Ahhoz túlságosan szórakoztatónak találja, még így közel húsz év távlatából is. - A szokásos. – Bólint, ahogy, mint minden alkalommal, letudják a kötelező köröket egymás között; Coltonnak egyébként szüksége van az ilyen, és ehhez hasonló kis rituálékra, valószínűleg a személyiségéből adódóan, hiszen annyi változás van körülötte, amit az amúgy merev természete nem visel annyira jól, hogy ilyenkor úgy érzi, van, ami sohasem változik, és képes két lábbal továbbra is a földön járni. Nagyon fog hiányozni neki Georgia, ha évekig be kell majd épülnie. Egyelőre nem tudta még ezeket a gondolatait hová rendezni, mert azt sem látja, hogyan kellene belefognia. - Én megmondtam, hogy ne az új cipődet vedd fel. – Jegyzi meg, szándékosan nem halkan, mert akarja, hogy Gia újra hallgassa tőle az okoskodást, úgy, mint a múltkor meccs előtt, alatt és után is. Persze ő érti, lévén edz amióta csak az eszét tudja, hogy mennyire jó érzés újonnan kivenni a csukát a dobozból, de azt is tudja, hogy amíg betöri a struktúráját az anyagnak, hogy tökéletesen illeszkedjen a lábához, néha fájdalmas tud lenni. Vagy azért, mert tart a cipő, vagy azért, mert nem tart eléggé. - Komolyan, csak egyszer hallgatnál rám. Már milliószor kiderült, hogy sokkal jobb döntéseket hozok nálad. – Ingatja a fejét, de aztán megint megjelenik az arcán egy félmosoly, jelezve, hogy nem teljesen gondolja ezt igaznak, aztán pedig mégis. A következő kanyarnál folytatja a mondandóját. - De, hogy a kérdésedre is válaszoljak, készebb vagyok, mint gondolnád. – Mondja határozottan, hiszen számára a győzelem egy alap dolog, és ezért mindent meg szokott tenni, ami még a tiszta játszmázásba belefér. Persze nem túl fair, hogy ő, mint kiképzett ügynök, akinek nem szokása anélkül meghúzni a ravaszt, hogy tudja, a golyó száz százalékosan célba ér, játszak olyanok ellen, akik kevésbé szakmailag, sokkal inkább szórakozásból járnak le, de a lehetőség bárkinek adott, hogy a csütörtököket kihagyja öt harminc magasságában. - Mit kajálunk utána? – Coltonnak szokása majdnem, hogy állandóan enni, mert olyan szintű igénybevételnek van kitéve a teste, hogy ez szinte elvárás a részéről; valamit valamiért. Persze szigorú diétát követ, olyat, ami leginkább idomul az igénybevételhez, de a csütörtököt mindig megtartja csalónapnak, hogy ne legyen feszültség abból, hol és mit tud enni, és így Giának is meg tudja adni a választás lehetőségét. Kettejük barátsága gyakran ütközik határokba a munkájuk adta elvárások miatt, így ennyi rugalmasságot még egy olyan merev alak is magára tud erőltetni a másik kedvéért, mint amilyen Colton.
Ha a munkámról van szó, képes vagyok hosszú órákig egyetlen dologra fókuszálni az idő múlására való tekintet nélkül, kizárva minden pisszenést és hátsó gondolatot. Nem szokott meghatni, ha túlóráznom kell, és az sem, hogyha nem is volna feltétlenül szükséges: minden alkotóelemét ismerni akarom az ügyeimnek, a legutolsó tanú anyajegyéig. A csütörtökök másak. A műszak végéhez közeledve minduntalan a monitor jobbalsó sarkára téved a tekintetem, a percek szokatlan lassúsággal vánszorognak előre. Pedig minden héten, szinte óramű pontossággal ugyanúgy zajlik ez a nap: Colt felbukkan az ügyészség előtt, elkocsikázunk a paintball pályáig, és alaposan megverünk mindenkit, akit az ellenkező csapatba osztanak be. Jobb napokon még bevágunk utána egy nagy tál hamburgert vagy valami egzotikusabbat; én még behívom őt egy italra, miután hazafuvaroz, de másnap mindkettőnknek pörög tovább a mókuskerék, így ehelyett elbúcsúzunk egymástól. Sosem szántam rá a kelleténél több gondolatot, miért várom ilyen türelmetlenül a találkozásainkat. A legjobb barátomról van szó, mi lehetne ennél természetesebb? Csakhogy az elmúlt napokban történt valami, ami méregként ette be magát a gondolataim közé: a hatására olyasmiket hallucinálok, amik valójában nincsenek is ott. Tudom, hogy nincsenek – ez mégsem gátol meg abban, hogy más szemmel nézzek a viselkedésemre és más dolgokat halljak ki a saját szavaimból. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálom lerázni magamról a belém ültetett kételyt. Tizenöt perc van hátra, de már minden teendőmet letudtam, csupán a holnapi nap előkészítésének utolsó simításai vannak hátra. Miután ezzel is megvagyok, még vetek egy utolsó pillantást az értesítéseimre, mielőtt elindulnék kifelé (mert sosem lehet tudni). Ally nevetős szmájlijai a reggel küldött üzenetemre; egy érdeklődő a tegnap eladásra kínált táskám kapcsán; végül pedig a legbosszantóbb ember, akit valaha a hátán hordott a Föld. Találkozhatnánk valamikor - írja csak így, hangulatjeleket mellőzve, de én ide látom, hogy a szeme sem áll jól. Ha tudná, milyen messzire jutottak nálam az alattomos szavai, most biztosan baromi elégedett lenne magával. Ha másról lenne szó, direkt leseenelném az üzenetét, hogy idegesítsem őt – azonban elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mulattatná a próbálkozásom. Ha feltűnne neki egyáltalán. Inkább a táskámba süllyesztem a mobilomat, becipzározva az elfojtott frusztrációmmal együtt, és csatlakozom Coltonhoz a parkolóban. Elmosolyodom, amint megpillantom az ügyészség közelében parkoló ismerős telepjárót. Gyomromban kellemes izgatottsággal önkéntelenül is gyorsítok a lépteimen. A táskámat a szokott módon az utastérbe hajítom, mielőtt helyet foglalnék az anyósülésen. - Ó, fogd be! - válaszolom hasonló komolysággal, és már hajolok is át a váltó fölött, hogy megöleljem őt, olyan bénán és kitekeredve, ahogy csak egy kocsiban lehetséges. Orromat azonnal megcsapja az ismerős illat, és arra gondolok, hogy nem is lehetne ennél jobb ez a nap. - Csak a szokásos - vonok vállat, miközben bekötöm magamat. Valójában órákig tudnék a jelenleg futó ügyeimről beszélni - nem véletlenül felejtenek el olykor meghívni a kollégák a munka utáni programokra -, hogyha megtehetném. A titoktartási kötelezettség teljesítése után azonban nem marad sok minden, amit el lehet mondani az időnként meghibásodó kávégépet leszámítva. - Na és nálatok? - dobom vissza a labdát egy újabb üres körre, lévén, hogy Colt éppúgy nem adhat ki részleteket a munkájával kapcsolatban. Talán ha pletykásabbak lennénk (úgy értem, ha bármennyire is pletykásak lennénk), most tarthatnánk egy nyugdíjas diskurálást a kollégáinkról: hogy ki lett terhes, kit csalt meg a felesége és ehhez hasonlók. - Remélem, felkészültél a mérkőzésre - jegyzem meg élcelődve. - A legutóbb megalázóan sokáig tartott, míg legyőztük őket.
A tíz éves telepjárója mindig nyikkan egyet, amikor lendülettel beszáll; az anyósülésre az edzőcuccát dobja, és a telefonján ellenőrzi az időt, mert ha valamit, akkor Coltonhoz órát lehet igazítani, és erre mindig gondosan odafigyel. Különösen, amikor Georgiáért szalad az ügyészség elé csütörtök délutánonként, mert az egy olyan fix program már az életükben, mint levegőt venni a túlélés érdekében. És legalább annyira fontos is. Nem olyan régóta tartják magukat ehhez, hiszen az élet jön, aztán megy, és hiába a gyerekkori jó barátság, különösen Colton volt képes a kiképzései, és egyéb akciói miatt eltűnni a föld színéről, sokszor sajnos szó nélkül. Némi feszültség költözik a csontjaiba most is, pedig edzésről indul meg paintballozni, ő tudja, hogy hamarosan ismét csalódást fog okozni a másiknak, és eltűnik egy időre - sok időre ezúttal, nagy valószínűséggel. Mivel akár évekről is szó lehet a jelenleg előkészített akció főszereplőjeként az időt illetően, futott néhány kört már a feletteseinél; az akció komolysága és fontossága azonban nem engedi meg még neki sem, hogy kivételt élvezzen, és beavasson egy-két számára fontos személyt. Így, valószínűleg az apjáék biztosan levágják majd, miért lett megint kámfor belőle, Georgia ezt nem szokta olyan türelemmel viselni tőle, mint szeretné. Nem is kell neki, nem azt mondja. De utálja megcsinálni vele. Igyekszik magáról lerázni az érzéseket, mert tapadósak és amúgy sem kezeli őket jól, arról nem is beszélve, hogy a másik, idegesítő radarja azonnal kiszúrná még rajta is, hogy valami nem kerek. Coltont egész életében arra képezték, hogy az érzelmei álljanak meg az általa felállított fal előtt, elzárva azokat a fal másik oldalán lévő külvilágtól, mégis, a gyerekkori barát különleges képességei megérzik, amikor készül valamire. Most extrán odafigyel magára, mert ezúttal Gia nem érezhet az ég világon semmit, és ez nagyon fontos. Szóval lehet, hogy bunkóbb lesz a szokásosnál, bár ez sem lenne túlságosan meglepő tőle. Valójában Colton inkább nyers, ami sokaknak egyszerűen nem tetszik, őt pedig nem érdekli; azért Georgia a legjobb barátja, mert együtt nőttek fel, és így a bátyján kívül - főleg, mióta ő börtönben van - ő az egyetlen, aki mellett önmaga lehet. - Óra egy perc, Gia. Sosem tudsz időben érkezni. – Mondja némi iróniával, amint beszáll a másik a telepjáróba, de a hangja szinte nevet - még, ha az arca a szokásos faszerű vonások összessége is -, mert alig várja, hogy szanaszét alázzák a másik csapatot. Colton, különösen ha ideges, nagyon erős versenyszellemmel indul neki az adott feladatnak, szóval ma vagy nyernek, vagy nyernek. Nem lehet más kimenetele a meccsnek. - Volt ma valami érdekes? – Kérdezi kissé színtelen hangon, de mivel a másik ismeri őt, tudja, hogy ez nála nem az érdeklődés hiánya, csak egy alapbeállítás, amivel rendelkezik. Colton nem az érzelmek széles skáláján mozgó valaki, sőt, a paintball meccsen mutatott lelkesedése és lendülete lesz valószínűleg a legtöbb, aminek ma utat akar engedni. A kérdése közben kiparkol onnan, ahova letette a telepjárót, amíg az épület előtt a másikra várt, és irányba fordulva hallgatja a őt, ha van mit mesélnie.
Kezdőlap
Ajkaim a jóváhagyásom nélkül húzódnak széles mosolyra, amint meghallom Colt mélyről jövő nevetését. Mindig megnyugtató hatással volt rám a jelenléte - nem vagyok benne biztos, hogy a kisugárzása miatt, vagy azért, amit a személye jelent számomra. Hiszen apa halála után ő volt az első, aki mellett újra biztonságban éreztem magamat. Az ehhez hasonló a pillanatok azonban még egy fokkal lekörözik az egyszerű biztonságérzetet. A jókedvű kis ráncok a szeme sarkában, a gyermekien őszinte vigyora elhitetik velem, hogy minden a helyén van a világban, és egyáltalán semmi rossz nem történhet, ami ne lenne visszafordíthatatlan.
