Egy rémálom volt az egész. Valami felfoghatatlan, érzelmileg megterhelő, kifejezhetetlen maszlag, amely levakarhatatlan bélyeget nyomott az este hangulatára és ami a legrosszabb, hogy mindennek ő is a részese volt. Látnia kellett, megtapasztalnia ezt a világot, amelytől legszívesebben távol tartanám, mégis olyannyira beleivódott már a hétköznapjaimba, hogy tudom, egy idő után már képtelen leszek megvédeni őt tőle. Rögtönöznünk kellett, és a nagyobb képet figyelni. Nem kockáztathattuk meg, hogy kövessenek minket, ahogyan azt sem, hogy veszélybe sodorjunk másokat vagy önmagunkat. Tartaléktervnek a szálloda maradt és a felhasználatlan nyereményünk, amely most végre bevégzi végleges célját. Szinte hihetetlen belegondolni milyen helyzetben vagyunk ahhoz az estéhez képest, mégis szótlanságom erősen megformált pajzsa alatt csakis arra tudok koncentrálni, hogy minél előbbi biztonságba tudjam őt. Harag, megbántottság ide vagy oda, a sérelmek sem törölhetik el az érzéseimet, amelyek túlságosan valóságossá váltak az együtt töltött idő során. Lehetőséget kértem, hogy átgondoljam mitévő legyek. Kettőnket? A kapcsolatunkat, ami még csak bontogatta szárnyait, de sosem vette kezdetét igazán? Teljesen mindegy volt, egyszerűen gondolkoznom kellett. Mérlegelnem, hogy ezek után rajtam lesz a sor a vallomásokra, és bármennyire is felmerült bennem a késztetés, hogy Raelynnek jobb lesz nélkülem, képtelen lettem volna elengedni őt. Önzően ragaszkodtam hozzá, a boldogsághoz és jókedvhez melyet az életembe hozott, és aminek már elég régóta nem lehettem őszintén részese. Hogyan is engedhetném el ilyen feltételek mellett? Túlontúl kedveltem ehhez, és kapaszkodtam mindazon lehetőségekbe vagy emberekbe, akik engem is normálissá tesznek. Akik képesek arra, hogy felszínen tartsanak, mikor magamat kevésbé sikerül, és Raelyn is egy ilyen személlyé nőtte ki magát az életemben. Fontossá, akiért megéri áldozatokat hozni, jöjjön az bármilyen következményekkel is ezután. Mert kétlem, hogy jól kezeli majd azt, amikor mélyebben elmesélem életem jelentős részleteit, de ha nem adok neki lehetőséget arra, hogy megértse mi is zajlik a háttérben, akkor egyáltalán hogyan várhatnék arra, hogy eldöntse valójában szüksége van egy magamfajtára az életében avagy sem?
A szálloda halljában sokat nem kell várakoznunk, és a nevek is passzolnak ahhoz, hogy átengedjenek minket a szokásos ellenőrzésen. A szobánkba segítséggel jutunk fel, mégis idegességet szül bennem a gondolat, hogy hamarosan ismételten kettesben maradunk. Nem azért, mert nem szeretném ezt egyszer és mindenkorra tisztázni, hanem azért, mert fogalmam sincsen miképpen tegyem anélkül, hogy a legvégén magamra hagyna és többet vissza se fordulna. Ellentétek kavarognak bennem, hiszen tudom, hosszútávon nem tarthatom meg őt, hogyha nem vagyok vele őszinte. Azonban, ha őszinte vagyok vele, talán pont emiatt veszítem el véglegesen. Ilyen esetben mitévő legyen egy olyan ember, akinek sosem kellett azon gondolkozni, hogy miképpen fejezze ki érzelmeit egy másik személy irányába vagy helyesen cselekedjen minden rossz tette ellenére is.
Csend telepedik a kettőnk által elfoglalt lakosztályra, melynek panorámáját és berendezését más napokon meglehetősen tudnám élvezni, főleg egy ilyen nő társaságában, mint ő. Ezen gondolatoknak viszont itt most nincs itt az ideje, sem a helye, mert a feszültség amely közénk telepedett az elmúlt napok során még most sem lett kisebb vagy tűnt el, csak azért mert nem vettük figyelembe azt. Az ablakhoz sétálok, és kibújok bőrdzsekimből, melyet a szék karfájára akasztok. Az esetek többségében elviselhetetlenül sokat pofázok, most viszont úgy érzem a szavak egyszerűen elakadtak félúton, és képtelenek felszínre törni belőlem. Akarom Őt, a fenébe is! Tagadhatatlanul szükségem van arra, hogy az életem része legyen, arra, hogy ne hagyjon magamra. Bármennyire is félelmetesnek érzem ezt a fajta ragaszkodást, melyet tanúsítok irányába, nem tudok ellene tenni, és most már nem is akarok. Lesz, ami lesz, ma muszáj lesz tiszta vizet öntenünk abba a bizonyos és sokat emlegetett képzeletbeli pohárba.
Raelyn kérdése hoz vissza a jelenbe, és éppen elég ahhoz, hogy rávezessem kékjeimet a közelben lévő lányra, akivel előző randijainkhoz képest most túl nagy távolságot tartunk egymástól, és egy részem belepusztul ebbe.
- Majd elválik. - nem éppen tudom mire céloz ezzel, de a szálloda esetében és kettőnk helyzetében is csak a beszélgetésünk iránya segít értelmet nyerni. Újabb pajzsként funkcionáló csendbe burkolódzok, végül aztán egy sóhajt veszek és tarkómat egy másodpernyi időre megdörzsölve teszek egy lépést közelebb hozzá, de éppen csak annyit, ami egyikünket sem érintene most kényelmetlenül. - Ha kettőnkre céloztál, remélhetőleg a véleményed ugyanaz maradt, mint legutóbb, mert az enyém azóta is töretlen. - nagyon remélem nem most akar visszavonulót fújni, habár megérteném. Azonban ehhez nekem is muszáj valamit felmutatnom. Egyezséget kötni, bármit, ami miatt úgy gondolja majd, megéri tovább folytatnunk, ami mind ez idáig tökéletesen működött kettőnk között.
- Itt vagyok, Rae. - szólalok meg végül, azonban mivel ez sokat nem mond, ennek okán tovább is folytatom. - Mire vagy kíváncsi? Kérdezz, amit csak szeretnél, válaszolok. Már nincs értelme tovább hallgatnom. - a hangom nyugodtabb, ugyanakkor szinte kérlelő is. Azt kívánom, hogy essünk túl ezen, beszéljük meg, és történjen, aminek történnie kell. Mert ha egy apró esély is van arra, hogy megtartsam őt, én nem hagyom, hogy az kicsússzon a kezeim közül.

Felborulni látszik minden, amiben eddig olyan szépen elvoltunk, és mi itt állunk a közepén, tanácstalanul, mintha egymásra várnánk a határozottan kimondott válaszok ügyében. Azt már jól tudom, hogy nem várhatom el a megértését vagy azt, hogy kitartson mellettem, ha éppenséggel semmit sem nyújtok felé. Sem őszinteséget, sem magamból egy darabot, amibe kapaszkodhatna vagy bármi egyebet, amitől úgy érezné biztos lehet a szegényes vallomásaimban vagy összefoglalva: bennem. Pedig mennyiszer felkészültem már erre. Terveket szőttem a fejemben arról, miképpen fogok majd végül eléállni mindazokkal a dolgokkal, amelyek engem tesznek azzá, aki vagyok. Lejátszottam már nem egyszer, és nem kétszer azt, hogy milyen módon reagálna ezekre, és bármennyire is tudom, hogy képes kezelni a keményebb helyzeteket is, a gondolataimban sosem ez jött le. Tartok a valóságtól, de szeretném ha az életem részese lenne, és nem csak felszínesen. Nem csupán egy váznak, ami lefedi az igazságot, de megnyugvást sosem hoz magával. Mégsem gondoltam volna, hogy mindezek átbeszélésére ilyen körülmények után kerül majd sor. Legutóbb sem váltunk el jól, most viszont úgy érzem belepusztulok abba az érzésbe, ami bennem kavarog. Iránta, magam ellen, és a helyzetünk változásának érdekében. Ma este végleg elveszíthetem, ez pedig közel sem az, amire csak úgy zsigerből felkészül az ember.
Lakosztályunk fogságában annyi kimondatlan kérdéssel bástyázzuk körül magunkat, amik elegendőek bizonyulnak ahhoz, hogy feszültebbé tegyék az amúgy sem rózsás hangulatot. Csendben létezünk a másik társaságában, holott annyi mondanivalónk akad egymás számára. Legalábbis nekem biztosan. Mégis hagyom, hogy csiga lassú módon teljenek el felettem a másodpercek, kínzóan követelve tőlem egy nyavalyás szót vagy valamit, ami életjelre utal, de mégis önmagamon kívül létezem. Mi a fenét kellene mondanom neki, ami miatt nem menekül majd világgá? Hogyan kellene ezt egyáltalán szépen tálalnom? Magam sem tudom ezekre a fontos kérdésekre se a választ, és még időm sem marad átrágni magamat rajtuk, mert Raelyn hangja töri meg végül a csendet. Egy újabb kérdés, bizonytalanságba csomagolva. Összeszedem magamat és ellépek végre az ablaktól. Két kezemet zsebeimbe mélyesztem, minimálisan megtett lépéseim az irányába pedig enyhe távolságtartásra utalnak. Annyira akarom, hogy most már megérinteni is félek, nehogy rosszabbat tegyek a helyzetünkkel. Mindezek ellenére szűkszavú riposztom mellett újra felhívom figyelmét arra, hogy bármennyire is nem hétköznapiak a körülmények vagy netalántán olyanok, amikkel eddig szembe kellett néznünk, én továbbra is kitartok mellette.. mellettünk. Szótlanul fürkészem őt szavai közben, közel sem beleunva abba, hogy memorizáljam arcvonásait. Azt a szempárt, amely most rengeteg érzelmet tükröz ahogyan egy töredéknyi időre felvesszük egymással a kontaktust, mely akkor sem szakad meg, ahogyan végül ő is megteszi a maga vallomását, egy pillanatnyi időre azt éreztetve velem, hogy rendben vagyunk. Akarjuk a másikat, ott akarunk lenni egymás mellett. Mégis akkor miért érzem ennyire rohadt nehéznek a mellkasomra telepedett nyomást, ha egyszer mindketten ugyanazt akarjuk?! Nevetséges, hogy pont erre a kérdésre tudom a választ, mégis túl erősen létezik bennem a gyávaság ahhoz, hogy lépjek is ennek okán, mindezek ellenére megteszem. Lehetőséget adok, amely ha egyszer kezdetét veszi, utána már nem fújhatok visszavonulót. De miért is tenném? Tartozok neki ennyivel, és ha ez az ára annak, hogy maradásra bírjam, akkor többé már nem vágyok visszatáncolni ettől.
Szavainak hatására elmélyednek arcom vonásai, és kezdetleges jeleit mutatják bűntudatnak, mielőtt bármit is mondhatnék. Zavartan szorítom zsebem belső felét és egy sóhajt hallgatok.
- Rae.. - mondom ki a nevét, hogy ezúttal rám figyeljen. Semmi harag vagy rosszallás nincs a hangomban, egyszerű megszólítás pusztán ez a részemről. - Igazad van. Nem egyszer, és nem kétszer játszottam el ezt veled, de az eddigi alkalmakkal ellentétben most a szavamat adom és ígéretet teszek a válaszadásra. Ha pedig egyszer ezt meglépem, akkor szigorúan be is tartom. - igyekszek nyugtatólag lenni rá, de én sem vagyok az. Piszkosul félek, és ezt még sosem éreztem. Ilyen keretek között biztosan nem. Türelmesen hagyom, hogy összeszedje a gondolatait, így nekem is marad a sajátjaimmal ezt tenni. Nem okoz meglepetést az első kérdése, de mielőtt bármit is mondhatnék, helyet foglalok mellette.
- Nem veszek részt bennük, ha erre vagy kíváncsi. Sosem léptem be a ringbe, de kívülről figyeltem az eseményeket, ezért voltam jelen. Szárnysegédként, de én nem piszkolom be a kezemet egyikkel sem, ha nem muszáj. - kezdek bele első válaszom megformálásába, hogy aztán ennek okán tudjam kivitelezni a folytatást. - Mennyivel könnyebb lenne, ha ennyi lenne a bűnöm. - keserűen elmosolyodok egy pillanatra. - Sok rossz dolgot tettem korábban, és egyikre sem vagyok büszke. Embereket bántottam, Rae és nem éreztem megbánást miattuk. Egyik iránt sem, de mára ez megváltozott, azonban édeskevés mindazokkal szemben, amiket műveltem. Egyik nem váltja ki a másikat, és pont ez a probléma. - grimaszt vágok, de itt még nem végeztem. Hosszú ez a lista. Szerencse, hogy az idő most nekünk kedvez. - Függő voltam, és bármit megtettem volna, hogy anyaghoz jussak. Legalább azalatt az időszak alatt, amíg a szer hatása alatt álltam, nem kellett, és nem is tudtam felidézni az égvilágon semmit sem. Szenvedtem, de rohadtul élveztem. - hagyok magamnak egy kis szünetet, ezáltal neki is lehetőséget arra, hogy feldolgozza, amit mondtam és kérdezzen, ha úgy érzi nem kapott még belőlem már így is eleget.

Kavarognak a gondolataim és nem egészen találok kiutat belőlük. A mai nappal kapcsolatban, magammal, velünk. Eddig soha nem kellett számot adnom a tetteimről, mert azok környezetében, akik szemtanúivá váltak egyik-másik baklövésemnek általában ez volt a normális. Bűnözőnek lenni, méregnek az emberek szervezetében, valami romlottnak, ami csak pusztít, de nem épít. Rosszullét kerülget, hogy mindez a részemmé vált az évek során, és még mostanra sem sikerült kiirtani magamból és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez soha sem fog bekövetkezni. A múltam egy kő, egy hegydarab, amit magammal kell cipelnem míg élek és elviselni a következményeit. Ezek mellett kell építkeznem, elfogadva a létezésüket, és azt a tényt, hogy hiába élek holtidőszakot csekély fenyegetéssel egybekötve, én sosem leszek szabad. Nincs az a pénz, vagy tett és ember, aki ebből a mélyre nyúló szakadékból kihúzhatna a felszínre és ott is tarthatna. Egyszer ez az egész utolér majd, és minél több embert engedek be az életembe, annál többet viszek magammal is a mélybe. Elveszve gondolataimban veszek egy mély levegőt, és most arra a személyre koncentrálok, akivel egy kisebb kihagyás után sikerült újra kettesben maradnom. Ez más volt a többi alkalomhoz képest, amikor hülyültünk, elevezgettünk ökörségeink képletes folyóján, mert most ott húzódott közöttünk a kimondatlanság erősen érzékelhető fala, amit leginkább én tettem ennyire erőssé és áthatolhatatlanná és nem feltétlenül azért, mert bizalmatlan lettem volna Raelynben, hanem azért, mert magamban nem bíztam. Afelett akadtak kételyeim, amikkel jár az, ha valaki velem kezd, ha valaki netalántán az életem része lesz. Belekerül ebbe a körforgásba, és egyszer csak azt veszi észre, hogy nincs kiút. Bárcsak megkímélhetném őt anélkül, hogy el kellene engednem, de az önzőségem erősen dolgozik a szervezetemben és elszántan itatja át minden tettemet, minden kimondásra szánt gondolatomat. Vele akarok lenni, magam mellett akarom tudni, mert egy elcseszett és közel sem racionális részem úgy érzi megvédhetem őt attól, amitől saját magamat sem vagyok képes.
Megszűnik a közöttünk lévő hangtalan tanácskozás és óvatosan közeledünk a másikhoz. Szavakkal tesszük meg, lépésekkel még nem bizonyulunk eléggé bátraknak. Ő a kezdeményezője mindennek, míg én csak becsatlakozok, holott tisztában vagyok vele, hogy a reflektorfény alatti hely csak és kizárólag rám vár.
Az első kérdése nem túl biztatónak ígérkezik, így mielőtt vallomásokra adnám a fejemet, pár dolgot letisztázok vele. Legfőképp kettőnket és azt, amit legutóbbi beszélgetésünk során már sikerült fixálnunk, most mégis ott lebeg a bizonytalanság ködében a többivel együtt. Miután viszont ez megtörténik, és úgy tűnik egy és ugyanazon az oldalon állunk, rátérünk a lényegre, ami meglehetősen szokatlanságba taszít. Őszintének lenni a másikkal nem tartozott a pozitív és létező tulajdonságaim közé. Inkább hallgattam, de nem vallottam. Minél többet tudtak rólam az emberek, annál erősebb kételyt éreztek arra, hogy elzárjanak évekre a hűvösre vagy még rosszabb. Mert ezt érdemeltem, ezt harcoltam ki. És bár ott van az apró és számomra lényegesnek bizonyuló tény, hogy más lehetőségem nem volt, mégis ez a külvilág számára elenyészőnek hat. Ők csak a bűnözőt látják, amely levehetetlen álarcként vált eggyé az alatta lakozó emberi lénnyel.
Most én válok beszédesebbé, és megnyugtatom afelől, hogy a többi üres hadakozással szemben most valóban nem akarok elzárkózni előle és visszahúzódni a csigaházamba, ahogyan eddig is tettem. Ma nem azért vagyunk itt, hogy elkerüljük ismét a már egy ideje érő beszélgetést, hanem azért, hogy megismerjük azt a személyt, aki mellett elkötelezzük majd magunkat. Már ha ez a végkifejlet egyáltalán megtörténik.
Leülök mellé a kérdéseire adott válaszadások közepette, de ebben az állapotban nem bírok sokáig megmaradni. Rossz tulajdonságaim egyike, hogy folyamatosan mászkálnom kell. Éreznem, hogy nem vagyok ketrecbe zárva, hogy a szabadulási útvonalak nyitottak és bármikor elsétálhatok, ha a rajtam eluralkodó pánik azt kívánja. Éreznem kell ezt, különben begolyózok és most, hogy újra fel kell idéznem miket is műveltem életem jelentős részeiben nincs arra szükségem, hogy érezzem a körém épített képletes csapdát.
Nem bírok ránézni, vagy látni hogyan változik meg az arckifejezése. Miképpen alakul át az a kedves, és szívmelengető nézése tőlem érzett undorrá, vele együtt pedig tűnik el a mosolya is egyaránt. A mosoly, amiért szívesen küzdöttem volna bármennyit, csakhogy újra felragyogjon az arcán, ezáltal az én napomat is tökéletesebbé varázsolva. A vallomásra rászánom magamat, de arra, hogy szembenézzek annak elkerülhetetlen következményeivel, arra biztos nem vagyok még képes. Kiragadok egy szeletet a nagyobb egészből és ezzel kezdek, mintha idővonalat építenék fel, amely hosszúra nyúlott az évek során, és muszáj őket sorrendbe állítanom. Mintha ezáltal a tetteim kevésbé számítanának rosszak vagy a bűneim elfogadhatatlannak. Néha ha nincsen más lehetőség, muszáj valami ami nyugalommal tölthet el. Szóba hozom az emberekkel való harcaimat, a függőségemet. Azt az ingadozó mélypontot, amely gyönyörrel gazdagította érzékeimet és taszított le egyaránt olyan mélységekbe, mintha az lenne az utolsó érzésem a vég előtt. Nem tudatosan teszem, mégis úgy jöhet le neki, mintha ezzel szeretném magyarázni azt, amit mondani készülök, de ez soha sem ennyire egyszerű. Ennyire könnyen nem hozakodhatok fel csak egyetlen dologgal, mikor ez sokkal összetettebb annál.
Időt hagyok magunknak - leginkább neki - és várok. Keservesen, de megteszem, hogy szembeszállok türelmetlenségemmel, amíg megformálódik benne a véleménye.
Apró bólintást eredményezek a kezdettel kapcsolatban, melyben kifejti hogy fel kell dolgoznia mindezt, mégsem fordulok felé. Apróra zsugorodok szégyenemben, mintha csak egy kisgyerek lennék csínytevéseinek szembesítése közben és másra sem képes, csak az ujjait tördelni és a cipője orrát fürkészni, hátha úgy kevésbé éli meg rosszul a pillanatot, amit magának okozott. Egészen addig tartom magamat ehhez, míg a folytatás meg nem érkezik részéről, vele együtt pedig a közelsége is előtérbe helyeződik. Nem véleményezem a szavait, ezzel is élve a 'hallgatás=beleegyezés' elv mellett, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez pontosan így van. Csak a felszín volt, amely eltakarja, de teljesen el nem fedi az alatta lévő mocskot. Tekintetem az arcára vándorol, amikor a valódi énem megismerését említi és egy lopott pillanatra megállapodok ajkain, mielőtt ismét a szemeire koncentrálódhatnék. Őszintén csillanó tekintetével ellentétben az enyém zavartságról árulkodik, mintha azok a szavak amelyek az ő szájából hangzottak el nem is léteznének, csak a képzeletem próbálja szépíteni a valóságot.
- Az igazi Doriant. - ismétlem meg erőtlenül, mégis ösztönösen nyújtom felé a kezemet és hagyom, hogy a kanapéhoz irányítson. Mi a fene történik velem? Leülve az ülőalkalmatosságra veszek egy nagy sóhajt, és a fejemet csóválom közben. Mintha egyszerűen nem hinném el, hogy tényleg akarja ezt.
- Nehéz ezt elmagyarázni Raelyn, mert sosem leszel teljesen tiszta, ha egyszer már a függőjévé váltál valaminek. Így élni olyan, mintha egy aknamezőn haladnál végig és sose tudnád melyik lépésed fog az utolsó lenni. - gondolkozok el egy pillanatra felé fordulva, közben ujjaimat és összefűzöm magam előtt. - Kapaszkodsz az emberekbe, őrülten ragaszkodsz hozzájuk, mert tudod, hogy bármi visszalökhet oda ahonnan egyszer már nagy nehezen kijutottál, mert visszaesni mindig könnyebb, mint az ellenkezőjét meglépni. De ha meg benne vagy, pont az ellenkezőjét műveled. Ellököd őket, kizárod, mert nincs szükséged rájuk. - teszem még hozzá, de ezzel nem igazán adtam választ a kérdésére. - Az elmúlt időszakban történt pár olyan esemény az életemben, amik miatt megéri változni, amiért az ember úgy dönt, hogy bármennyire is piszkosul nehéz, megpróbálja félretenni ezt és normálisan élni, de a késztetés ettől nem múlik el. Elég csak egy rossz pillanat vagy olyan körülmény, és vége. - rugózok a lábammal idegességemben, és képtelen vagyok megnyugodni. A rosszullét kerülget, mégis olyan, mintha megkönnyebbülnék is egyben. - Nem húzhatom rá mindenre a függőségemet. Nem könnyítette meg az életemet, de sok szempontból elzsibbasztott annyira, hogy elviseljek dolgokat. - először csak ennyivel rukkolok elő, mert a lényem nagy részét a drogok határozták meg. Megváltoztattak és formáltak ahhoz az eseményhez, amelyet józan ésszel aligha képes bárki is elviselni.

Nehéz ezekről beszélnem, megnyílnom egy teljesen más embernek saját magamon kívül. Bevallani a tetteimet, azokat a mozdulatokat, amelyek elősegítették egyik rosszat a másik után, és olyan mélyre lökdöstek, ahonnan egyedül sosem tudtam volna feljönni. Hallgatnom kellett ezekről. Titokban tartani mások számára, holott belülről szétmarcangoltak, de abban a pillanatban, hogy ismét egy újabb szer hatása alatt lehettem, már nem számított semmi sem. A tetteimnek nem volt következménye, azok meg nem hoztak magukkal érzelmeket; megbánást, örömöt, szomorúságot. Semmit. Egy üres váz voltam, amely lélegzett, élt, de belülről kiszipolyozták, hogy olyanná tegyék, mint amilyenek ők is valójában. Azokban az órákban, amikor a különleges mámor sodrásába kerülsz, többé nem lehetsz önmagad, mert azzal az éneddel csak akkor nézel szembe, amikor mindez véget ér. Az pedig több, mint kegyetlen tud lenni.
Nehezen kezdek bele, ugyanilyen módon folytatom. Eszement módon váltakoznak az érzések bennem, de már képtelen vagyok leállni. El kell mondanom valakinek, ki kell adnom magamból, mielőtt újra bezárkózhatnék, és ha elhagy? Akkor tudom, hogy mik az esélyeim a továbbiakban. Nem köthettem magamhoz vagy várhatom el, hogy őrizzen egy ilyen titkot és roppanjon össze a súlya alatt, mert tehetetlen ezzel szemben. Nem kérhetem, hogy ne menjen el a rendőrségre és sétáljon be velem meg a vallomásommal együtt, mert ez lenne a helyes menete ennek. De reménykedem. Hiszek abban, hogy nem csak azért kérdezi, hogy utána ilyen módon intézze el, hiszen velem akar lenni. Velem és az igazi, sérült énemmel együtt, ami olyan szinten törött, hogy egyetlen jóvátett esemény se tudja helyrehozni azt.
Beavatom őt a függőségembe, és abba az utazásba, melyet a saját bőrömön tapasztaltam meg akárhányszor belekerültem ebbe a mókuskerékbe. Nem megyek bele a részletekbe vagy fejtem ki kinek köszönhetem mindezt, helyette inkább magamat helyezem előtérbe. Rám kíváncsi, rólam akar hallani és ebbe nem keverhetem bele a bátyámat vagy mindazokat a személyeket, akiknek baromi sokat köszönhetek. Mert bárhogyan is alakul a beszélgetésünk vége, és ha még meg is lépi mindazt, amivel kapcsolatban a félelmeim nemhogy csökkennek, de még inkább eluralkodnak, akkor az ő nevük kimarad ebből.
Egyre könnyebbnek érzem a mellkasomat, ahogyan megszabadulok a ránehezedett terhektől, de még mindig kerülöm Raelyn tekintetét. Tudom, hogy a felén sem vagyunk túl ennek a beszélgetésnek, és ez még csak az enyhébb verziója a történteknek. Az, amit az ember magára vállalhat, és nem fogják lecsukni érte, hanem elküldik egy rohadt elvonóra, hogy ott idegenek között meg fánkok segítségével kiálljon és beszéljen arról, hogy az élet mennyire kicseszett vele. Ami viszont ezek után jön, már más közegbe tartozik, más következményeket vonz magával.
Egy pillanatra elhomályosulnak félelmeim, hogy helyüket a teljes zavarodottság vegye át, amit egy közel sem oda illő, mégis a semmiből kikívánkozó mosoly követ.
- Ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket, Raelyn. - most először mélyedek el a szemeibe, és újra felállok a kanapéról. - Én nem vagyok jó ember. - a tarkómon kulcsolódnak össze ujjaim, a fejemet ingatom, és a plafon felé nézve fújom ki a levegőt, hogy egy 'rohadt életbe' szöveget magam elé morogjak, végül pedig a mosolyhoz hasonló mentalitással elnevetem magamat.
- Akarod, hogy párhuzamot húzzunk a te ártatlanságod és az én bűneim között? - fordulok felé, és megállok egy pillanatra. - Rae, bárcsak kurvára azt mondhatnám, hogy a kocsik feltörésénél nincsen rosszabb vagy a függőségnél. Szívesen versenybe szállnék veled, ha csak ezek lennének a rossz tetteim. - újabb járkálásba kezdek, de az ajtót elkerülöm, mintha szándékosan visszatartanám magamat a meneküléstől. - De legyen, játsszuk ezt! - megyek bele végül, és most a két említett dologhoz próbálom kötni a többit.
- Tudod Rae miért törtem fel a kocsikat? - nem várom meg a válaszát, mert inkább magam teszem meg helyette. - Sokat tudnék mondani, de amit soha a büdös életben nem fogok elfelejteni, hogy le kellett lépnem a zsaruk elől, miután félholtra vertem egy pasast néhány szart se érő információért, meg a pénzéért. Számított, hogy tudott valamit vagy sem? Rohadtul nem. Nekem ezt adták ki feladatnak, és ha nem teszem meg, nem szerzek információkat vagy bizonyítékot a tetteimről, én döglök meg helyette és én önző módon mindig magamat választottam. - válaszolok az általam feltett kérdésre, de tovább is megyek ezen a vonalon.
- Számtalan eset volt ilyen. Utcai rablások, verekedések és minél többet ütöttem, annál távolabb kerültem attól, aki még bánta volna is azokat. Mert tudtam, hogyha üres kézzel megyek vissza, még az a csekély esélyem is elveszik, hogy kikerüljek ebből. - olyan, mintha képes lennék felrobbanni a felgyülemlett haragom által amiket az emlékekbe való visszatéréseim okoznak.  - Említettem, hogy bántottam embereket, szóval nevezhetsz a legutolsó féregnek is, de a jó ember közelébe sosem leszek. - a fejemet ingatom, és veszek egy mély levegőt, mielőtt leállhatnék vele szemben és a folytatásra szánnám magamat.
- Fokozzam még? Nem saját élvezetemre használtam a cuccot, hanem mert kísérleti patkánynak használtak. Bejött valami új, engem vettek elő, majd kilöktek az utcára, hogy lássák mire vagyok képes a hatása alatt. Némelyik olyan adrenalint adott, amit meg tudtál volna szokni, míg a másikba belepusztultál. Majd mikor kiürült a hatása, visszalöktek oda ahol tartottak és megvárták a végeredményt. Érdekelte őket, hogy megmaradok másnapra vagy sem? - a fejemet rázom, hogy ezzel választ adjak a kérdésére. - De nem én voltam az egyetlen balek, akivel ezt művelték. - teszek lépéseket közelebb felé, majd megállok a kanapénál, hogy kihasználjam a megmaradt közelséget, amit hamarosan már csak emlékfoszlányokból idézhetek fel majd. - És tudod mire kértek, mikor már nem volt mindkettőnkre szükség? - újabb kérdést teszek fel, mielőtt válaszolhatnék rá. - Amelyik gyorsabban végez a másikkal, az marad és én Raelyn, még mindig itt vagyok. - ezzel számára is nyilvánvalóvá válhatott, hogy miképpen végződött, többet viszont nem kívánok szólni. Úgy érzem végképp kiadtam magamból rossz tetteim egy részét, amelyek biztos vagyok benne átformálják a legutóbbi kijelentését, miszerint képes lesz megbirkózni mindazzal, ami velem jár.  

Egyre hevesebb ütemet verő szívverésem ki tudná szakítani bordáim képezte ketrecét, miközben vallomást teszek magamról. Arról az emberről, akit igyekszem háttérbe szorítani, mégis kegyetlenül tör előre, hogy átvegye testemben tisztes helyét. Összeszedem a gondolataimat, de azok ezernyi szálon cikáznak. Nem tudom hol kezdődnek és hol végződnek, és  hol találok bennük értelmet, melyet megoszthatok vele. Már nem számít mit tud meg rólam, egyszerűen szeretnék túlesni ezen. Őszinte akarok lennie vele, amely által megismeri az igazi Doriant, akire vágyott. Azt az énemet, akit teljes szívből megvetek és tagadok, ha arra kerül a sor, most mégis előhozakodom vele, hátha minden hibájával elfogadhatóvá válik.
Ahogyan haladok előre a történetemben, úgy kezdek undorodni magamtól, de most nem állhatok le. Már túl késő lenne visszatáncolni a folytatástól, és bár egy részem még mindig őrültségnek tartja ennek minden apró részletét, a másik, dominánsabb felem ezzel közel sem ért egyet. Annyiszor kapaszkodtam már bele egy ábrándképbe, hogy normálisan élhetek mindezzel, amit tettem. Háttérbe szoríthatom úgy, hogy nem kell tudomást vennem róla minden egyes áldott nap, mert a múltamhoz tartozik, de a jelenemnek már nem része. Abban a férfiban egy szemernyi bűntudat sem lakozott, mert a drog annyira elzsibbasztotta érzékeit, hogy csak az utóhatásokra koncentrált, semmi másra. Nem érzékelte a jelen fogalmát, és nem hitt a másnap elérkezésében, mert azok a percek, amikben létezett, nem ígértek sem múltat, sem jelent, sem jövőt számára. Nem számíthatott a külvilág segítségére és nem is vágyott más emberek törődésére, mert az önmagát mérgező önzősége éltette. Szerettem volna ezt a szerepet elhagyni, ezt az énemet felégetni és olyan mélyre taszítani, ahonnan soha nem talál vissza, mégis most élvezi a rávetülő reflektorfényt.
Kiadom magamból azt, ami a szívemet nyomja és nem hagyok egy percnyi időt sem mindezek feldolgozására Raelynnek, mert félő, hogyha egy pillanatra leállok, tovább nem tudom folytatni. Egyik vallomásom követi a másikat, egyik fokozat az előtte szólót múlja felül, és mire észbe kapok, ott állok előtte, nyitott könyvként és rázúdítva mindazt a mérget, ami minden egyes nap mérgezte a szervezetemet. Levegőt sem merek venni azokban a gyötrő másodpercekben, amíg a reakciójára várok. Arra, hogy üvöltsön felem, a telefonjáért nyúljon és a rendőrséget tárcsázza vagy egyszerűen képen töröljön, amiért hagytam ezt idáig fajulni. Amiért beengedtem az életembe, holott van egy sejtésem, hogy most már ő is látja ezzel mekkora hibát követtem el. A bűntudat a mellkasomat nyomja, ahogyan újabb szótlanságba burkolózunk, de a tettei beszédesebbek helyette is. Nem állítom meg abban, hogy alkohollal nyomja el szavaim élét, de a vallomásom képezte türelmetlenség utóíze végigmarja a torkomat és nyelni is képtelen vagyok tőle. Rám telepedik a zavartság, a düh, amit én harcoltam ki és ami azért él bennem, mert ezt műveltem vele. Tönkretettem, holott soha nem tudhattam a sajátoménak.
Újabb kínzó csend telepedik közénk, míg végül felém fordul és abban a pillanatban földbe gyökerezik a lábam, mert most az egyszer képtelen lennék közelebb menni hozzá, holott minden sejtem arra vágyik, hogy szorosan magához ölelje és bizonyítékot szolgáltasson arra, mennyire igyekszem felülmúlni azt, aki voltam, azért az emberért, akivé próbálok lenni.
- Kik voltak? - kérdezek vissza, hiszen beszélgetésünk szempontjából ez elhanyagolható információ. Semmin nem változat, ha megnevezem őket. - Emberek, akik ebben lelték szórakozásukat. - foglalom össze, mert arra ne is számítson, hogy bármi egyéb információt kiadok róluk vagy ennél is mélyebben beavatom őt ebbe. Elég, ha én nyakig csücsülök a közepén, nem kell még őt is magammal rántanom a saját mocskomba. - Fiatal voltam és befolyásolható. Megtalálták azt az egyetlen gyenge pontot, amivel zsarolhattak és ez volt az ő ütőkártyájuk ellenem. Valamit, valamiért alap. - sóhajtok egyet, de belül üresnek érzem magamat, egyedül csak haragot érzek emellett. És úgy tűnik, ő is hasonlóképpen érez, habár nem tudnám pontosan megállapítani hogy rám, mint személyre haragszik jobban vagy azokra, amiket előbb megosztottam vele.
- Ne próbálj meg ebben értelmet keresni Rae, vagy logikát, mert kurvára nincs. - teszem hozzá a saját tapasztalataimat, hiszen csak magát túráztatja feleslegesen azzal, hogy megpróbálkozik összerakni ennek az évek óta darabjait vesztette kirakóst. Azonban a következő kérdése elegendő ahhoz, hogy minden egyes határozottságom és eddigi elszántságom apró méretűre zsugorodjon bennem. Hogy tudok együtt élni ezzel?
A fejemet ingatom, mert kezdetben fogalmam sincsen mit válaszolhatnék. Az egyszerű és tömör válasz az lenne: sehogy. De élek. Felkelek reggelente, szembenézek azzal az alakkal, akihez mindez tartozik és teszem a dolgomat. Megteszek minden tőlem telhetőt, de közel sem magam miatt, hanem másokért. Azokért a személyekért, akik az életembe csatlakoztak és a részesei lennek annak. Akik számítanak arra, hogy nem csinálok újabb hülyeséget és dobom el mindazt magamtól, aminek nagy nehezen - ugyan nem kiérdemelten -, de a részese lettem. Mert ha csak magamért kellene mindezeket végigcsinálnom, biztosan nem érné meg.
- Nem tudok. - válaszolok egyszerűen. - Ezeket a dolgokat nem törli el semmi, nem váltja ki semmi, mégis az ember naivan próbálkozik vele, hátha egy nap mégis enyhül a nyomás. - magyarázom el neki  saját nézőpontomat, de ez annyira hitetlennek hangzik az én számból. Bűnöző vagyok, egy gyilkos, aki sosem érdemli meg a második esélyt, hiába magyarázza meg a tetteit számtalan alkalommal.
- Talán egyszerűen csak félretettem az önzőségemet, mert akadtak páran, akik ezek ellenére is hisznek abban, amiben én nem. - nem tudom, hogy ez a helyes válasz a kérdésére vagy sem, mégsem tudok ennél értelmesebbel előhozakodni. Nem koncentrálhatok csak arra, ami lezajlik bennem minden áldott nap, mert másik kitöltik a gondolataim között keletkezett réseket és nem hagyják újra szétesni őket.
Egy ideig csak őt figyelem, próbálok helyesen dönteni vele kapcsolatban, mégsem tudom mi ebben a pillanatban, ami annak számít. Lelépni innen? Tovább rontani azon, ami már amúgy is el lett cseszve? A tehetetlenség megőrjít, mégis az a részem, ami ragaszkodik hozzá, ami minden észérv ellenére is képtelen volt engedni, ez az énem irányítóvá válik a tetteim felett, és engedi, hogy közelebb lépjek hozzá.
- Rae. - a hangom nyugodtabb, belül viszont tombolok. Robbanni készülök, kitörni, mint egy éveken keresztül szunnyadó vulkán, ami csak a funkcióját teljesíti, hiába pusztítja el ezzel a környezetében lévőket. - Annyira sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Bárcsak sose kellett volna ezt hallanod. - komolyan gondolom a szavaimat még ha túlságosan kevésnek is közel sem elégnek bizonyulnak mindazzal szemben, amit rázúdítottam, de ennek ellenére nem veszem le róla a tekintetemet. Magamhoz akarom ölelni, mégsem mozdulok, mert attól tartok, hogyha elutasítóan élne velem szemben, csak még nagyobb bizonyosságot adna afelől, hogy félelmet ébresztettem benne. Hogy többé már képtelen úgy rám nézni, mint ezelőtt. De mégis ki hibáztatná érte?

Van egy olyan erős gyanúm, hogyha mindezeket amiket felsorakoztattam egymás után, a bíróságon kellett volna megtennem, már rég egyértelmű lett volna az ítélet és egy percig sem képzett volna bennem meglepetést. Most sem érzem magamat másképp, de itt csak egy, és igazán lényeges személy végső döntésére kell várnom, mégis ezek a gyötrelmes másodpercek csak arra elegendőek, hogy még biztosabbra formáljam magamban azt a végső döntést, amelyet majd ő is az egyetlen és legésszerűbbbnek talál majd. Hiszen hol létezne erre más megoldás? Létezhet-e egyáltalán magyarázat vagy kifogás a tetteimre, amely kevésbé tenné ennyire rosszá azokat, amiknek nyoma az én lelkemet kibírhatatlan súlyként nyomja? A válasz egyértelmű nem lenne, mégis mindezek ellenére egy részem még mindig felesleges reményeket táplál afelől, hogy Raelyn kitart az előbbi állítása mellett és továbbra is ugyanolyan érdeklődést mutat irántam, mint ahogyan eddig is tette. Mert valami belülről elcseszett részem valójában reményeket fűz ehhez, kapaszkodik ebbe, naivan és töretlenül, mintha annak tulajdonosa kevésbé lenne bűnös ezáltal vagy akár egy másodpercre is megérdemelné azt a boldogságot, amire mindig is vágyott, de már rég letett róla.
Képtelen vagyok bármi mást tenni azon kívül, hogy összes türelmemet egy masszává gyúrva várjak miképpen dolgozza fel ezeket. Tudom jól, hogy valahol én már felkészültem erre. Lejátszottam az egész jelenetet számtalanszor a fejemben, hogy miképpen reagál majd és mi lesz ennek a következménye, de ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy általában ezek a képzetek sokszor meg sem közelítik a valóságot. Ezek csak olyan képek, amelyeket látni akarunk, amire vágyunk, hogy a kisebbik rosszal kelljen szembesülnünk. Lelkileg tesznek stabilabbá azáltal, hogy egy lehetséges verziót mutatnak, hogy mikor a pillanat élesben lezajlik, a reakciónk kevésbé legyen egyenlő egy gyomron vágással. Raelyn tekintetében harag csillan, ahogyan megáll tőlem pár lépéssel távolabb, mégsem felém irányulnak a szavai. Azokról érdeklődik, akik csak említés szintjén kerültek be a történetembe, és biztos vagyok benne, hogy ennél többként továbbra sem fognak. Pont ennek okán adok burkolt választ számára, de az, hogy még mindig nem tesz le ezeknek az alakoknak a létezéséről, bennem is egyre inkább növeli a feszültséget.
- És mégis mit kezdenél velük, ha tudnád kik ők, hm? Megkeresnéd őket? Vagy egyedül állnál ki ellenük, esetleg elmennél a rendőrségre beszélni a szintén bűnöző haverod vallomásáról? - teszem fel a kérdéseimet enyhén hevesebben reagálva a hirtelen kitörésére, de itt még egyáltalán nem végezve. - Ők nem valami kiscserkészek az utca végéről, Raelyn, hanem kemény bűnözők, akik soha nem fognak letenni arról, hogy megtaláljanak. Ezért kell a kurva köntörfalazás, hogy megvédjelek. Azért, hogy biztonságban tudjam a körülöttem élőket, mert minél kevesebben tudnak róluk, annál jobb mindenkinek. Erről pedig nem fogok vitázni. - teszem még hozzá, bármennyire is jó szándék vezérli, jelen pillanatban képtelen józanul gondolkozni. Ennyi minden után azonban valahol nem is csodálkozom ezen, hiszen ahhoz, hogy mindezt feldolgozza, nem kevés időre lesz majd szüksége. De talán pozitívan hat az a tény, hogy megpróbálja - vagyis számomra biztosan.
Elképzelni sem tudom mennyi minden cikázhat jelenleg a gondolataiban. Mennyi kimondatlan harag vagy el nem követett tett vehet fordulatot a fejében, ez viszont épp elég időt és lehetőséget biztosít nekem arra, hogy egy szegényes, és valahol felesleges bocsánatkéréssel törjem meg a csendet. Tisztában vagyok azzal, hogy ennyi nem elég és ez a gyermeteg megbánás a részemről épp annyit ér, mint halottnak a csók, mégsem tudnék annak a tudatában továbbállni, hogy ezeket a szavakat nem mondtam ki hangosan. Azonban a kapott választól kétkedés uralkodik el arcom vonásain, és már azon vagyok, hogy minden lehetséges módon tiltakozásba kezdjek, de mindezt a késztetést egy csókkal fojtja belém. Kezem automatikusan húzza magához közelebb, mégis minden mozdulatsoromban ott lapul a félelem, hogy bármilyen hirtelen lépéssel elriaszthatom őt.
A fejemet csóválom, mert közel sem értek egyet. A magamfajta nem érdemli meg, hogy egy lapra sorolják a túlélőkkel, mert mi más kategóriába tartozunk. Mi, akik másokon taposták át a saját életük érdekében nem érdemlik meg, hogy így nevezzék őket.
- Ne mond ezt.. - kérem meg halkabban, kerülve a tekintetét mindaddig a percig, amíg egy kéréssel nem fordul felém. Levegőt venni is elfelejtek azokban a másodpercekben, amelyek intenzíven törnek rám abban a pillanatban, hogy újra szemei vonzása alá kerülök.
- Biztosan ezt akarod? - csupa bizalmatlanság és zavarodottság vagyok a történtek, és az este alakulása miatt, de muszáj feltennem ezt a kérdést. Nem tudnék még azzal is szembenézni, hogy egy gyenge pillanatában kihasználtam őt, annak ellenére is, hogy mindketten erre vágyunk. Egy kis időre, amikor ezeket félretehetjük. Azonban bármennyire is akarok vele lenni, előtte ezt biztosra tudnom kell.

Nehezen tudnám megfogalmazni mi megy végbe bennem azoktól, melyek a szavaim következményeinek tudhatóak be és egyenesen Raelynt veszik célba. Tehetetlennek érzem magamat ezzel szemben, és bár szívesen a tudtára adnék bármilyen értelmes magyarázatot, ami enyhíthetné a pillanat feszültségbe fulladt hangulatát, egyszerűen képtelen vagyok meglépni ezt. Ha kettőnket kell szemügyre venni, azt mondanám, jól alakulunk. Alakultunk? Nem címkézzük fel, ami közöttünk történik, de a tudat ott lappang mindkettőnkben. Mindezek ellenére talán pont ennek okán válhatok bizonytalanná döntésével szemben, hiszen nem várhatom el, hogy maradjon, legfőképpen a hallottak után. Nem kérhetem, hogy titkolja el ezeket, ahogyan arra sem, hogy álljon ki mellettem, amikor tudom jól, hogy nem ezt érdemlem. Túl sok minden forog most kockán, és túlságosan nehéz lenne ezt kontrollálni, ha egyszer rosszra fordulnának a dolgok. Vallomásom ellenére azonban mégis egy teljesen más választ kapok, amire legvadabb álmaimban sem mertem volna számítani. Ugyan hangot adok nem tetszésemnek érdeklődése felől, ez nem állít meg abban, hogy továbbra is kiálljak mellette, még ha ehhez erélyesebben is kell fellépnem. Vannak dolgok, melyek nem képezhetik soha sem a vita tárgyát, és ez közéjük tartozik. Meglepetten tapasztalom ugyanakkor azt is, hogy minden kimondott szavamból pusztán azt a lényeget szűrte le, amely közel sem releváns a helyzetünket tekintve.
- Ugye ezt te sem gondoltad most komolyan? - kérdezek vissza, hátha a hallásommal támadt a probléma, de minden jel arra utal, hogy nem erről van szó. - Mondhattam volna azt is, hogy a bűnöző pasim, nem értem volna el vele semmit. Mindkét esetben ugyanannyi lett volna a büntetés vagy gondolod megenyhül majd a szívük, ha mindezt így kiemeljük? - nem, valahogy nem tudok napirendre térni efelett, mégsem emelem fel a hangomat. Noha egy kis gúny talán beköltözik érdeklődésem erősen felhúzott pajzsa mögé, de nem áll módomban olyanról veszekedni, amiből semmi körülmények között nem engedek. Mellesleg itt van az a tény is, hogy a feldolgozás békés vagy épp ellenkező lefolyású folyamatában van. Rengeteg dolgot zúdítottam rá egyszerre, és az, hogy ilyen dolgokon akad fent csak még inkább bizonyosságot ad efelől, így most jobban összpontosítanom kell a türelmemre, mintsem a haragomra, mert még közel sem jutott el arra a pontra, amikor úgymond megemésztette volna ezeket. Úgy vélem ismeretségünk alatt nem egyszer, és nem kétszer mutattam olyan jeleket irányába, melyek azt támasztották alá, hogy közel sem a haverkodás szintjén vágyom megrekedni. Ebből kifolyólag nem kezdek bele felesleges magyarázkodásba, mert mint ahogyan azt már korábban is kijelentettem, továbbra is ragaszkodom a kettőnk között kialakulóban lévő kötelékhez.
Nem tudom milyen gondolat vesz rá erre, de úgy érzem bocsánatkéréssel tartozom irányába is. Az elhangzottakért, az időzítésért, önmagért. Mindazokért a dolgokért, amelyek az én kezeim között porladtak semmivé, és még most is előszeretettel szennyezik a jelenemet. A múltamon ugyan már nem változtathatok, a tetteimet sem törölhetem el vagy változtathatom semmissé, de önmagamban érhetek el változásokat, még ha csak lassan is. Talán pont ennek okán történik meg mindez, hiszen sosem tettem meg korábban. Sosem fejeztem ki sajnálatomat vagy együttérzésemet. Ez viszont közel sem egyenlő azzal, hogy jó ember vagy túlélő lennék, ahogyan azt Raelyn hangoztatja. Tudatában vagyok annak, hogy mihelyst ez a folyamat lezajlik benne, ő is hasonló undorral és megvetéssel fog majd érezni irántam, mint ahogyan azt korábban megtapasztalhattam már másoktól. Az, hogy kívülálló tényezők hatása alatt álltam nem mentesít fel az alól, hogy éppolyan hibás vagyok a történtekben, mint azok, akik ezt művelték velem. Hagyom, hogy tekintetünk egymásba kapcsolódjon, ezáltal is éreztetve odafigyelésemet, még ha olykor kételkedés is kerül felszínre arcom vonásainak mentén. Apró fejrázás és ehhez hasonló sóhaj együttese képezi reakciómat, és bár szívesen esnék bele az ellenkezés hívogató csapdájába, jelen pillanatban épp olyannyira emésztem a tőle hallottakat, mint ahogyan ez fordítva is megtörténik.
- Kár, hogy ez édeskevés lesz azoknak, akiknek ártottam. - most először fordítom el róla a tekintetemet, hogy a mellkasomra helyezett kezére pillantsak le. Sok érzés kavarog bennem egyszerre, és egyik intenzívebben kerekedik felül a másikon, de mindezek közül talán az játszik fontos szerepet, amelyet az ő szavai váltanak ki belőlem. Még ha tudom, hogy ez a későbbiekben változni is fog, most viszont arra képesek, hogy elhitessék velem gondolataim ellenkezőjét.
Raelyn ma már nem egyszer okozott meglepetést számomra, de a csókjával és az ezt követő kérésével feltette arra a bizonyos i-re a pontot. Ki is fejtem enyhe kételkedésemet, mellette pedig biztosra megyek, mert nem szeretném, ha a végén pont az ellenkezőjét érezné majd. Sok minden vár még feldolgozásra, ugyanakkor azt is tudom mennyire meg tudja keverni az ember elméjét egy váratlan fordulat, melynek okán a döntések úgymond meglehetősen szélsőségessé válnak. Tény, hogy tagadhatatlanul vonz a gondolat és az is, hogy vele legyek, de mindaddig megacélozom magamat, míg nem érzem, hogy az elhangzottak nem csak egy átgondolatlan döntés eseménysorozatai. Türelmetlenségem azonban ezzel kapcsolatban kevésbé ért egyet, melyen az sem feltétlenül segít, ahogyan hátráló lépései után egy könnyed mozdulattal megválik a felsőjétől. Bármilyen ellenállás is volt a részemről, ezek után teljesen biztos, hogy egy sem maradt. Nyelnem szükségeltetik, mégsem késlekedek sokat a folytatást illetően. Fair játékként elkönyvelve magamban válok meg én is a felsőmtől, mielőtt csökkenteném a közöttünk lévő távolságot, ezt követően viszont ujjaim tarkójára fonódnak és keményen szájon csókolom, míg másik kezemmel közelebb vonom magamhoz ahogyan azt csak lehetőségünk engedi. Érezni akarom jelenlétét, vele együtt pedig elveszni mindazokban a pillanatokban, amik a külvilágot háttérbe szorítják. Dacára nemesnek és ésszerűnek indult szándékomnak, szavai és tettei teljes mértékben felülírják mindazt, mely olyan kitartóan létezett bennem. Csókunkat nem megszakítva kapom őt a karjaimba, és az ágy irányába araszolok vele. Hetek alatt felgyülemlett vágy bír le, ahogyan a matracra zuhanunk, ujjaim pedig elvesznek a hajában. Túl sokszor avatkoztak már közbe, hogy most nyugodt szívvel kicsináljam azt, aki megmérné most lépni ennek újfent elkövetését, még ha nem is szereznék éppenséggel jó pontot imádott hölgyeményem előtt. Széttárt térdei közé helyezkedve fedezem fel kezemmel őt, memorizálva tökéletes domborulatait, míg végül el nem érek a nadrágjához melytől szándékomban áll minél előbb megszabadítani.

+ 18
Megmondani sem tudnám hol kezdődik avagy hol végződik mindaz a rengeteg dolog, ami jelen pillanatban lezajlik bennem. Az egész Adam-ügy, melyen egyik napról a másikra képtelen lettem volna túllendülni. A tény, hogy férjnél van még mindig méregként marja gondolataimat, és nem hagy egy percre sem nyugodni. Meglehet magyarázata könnyített mindezen, el viszont nem tűnt el teljes egészében, és amíg nem látom annak eredményét, hogy az a férfi teljes mértékben csak a múltját képezi, addig nem is fogok másképp érezni. A ma este történései és azok a nehézségek, melyeket mostanában mágnesként vonzok magamhoz sem segítettek, hogy kikapcsoljak egy másodpercre és úgymond fellélegezhessek. Ugyanakkor az is igaz, hogy képtelen lennék egyet kiemelni a többi közül és bűnbakként felhozni, mert nem fedné le tetteimet vagy a szavaimat, így akár felesleges is lenne olyan bonyolult gondolatokkal foglalkozni, amelyek már a kezdetben értelmét vesztenék. Sodródok, mert szükségem van rá. Élni, pontosabban együttélni mindazzal, ami a múltamat jelenti, és a jövőmre is kihatással van, ahogyan a körülöttem élőkre is. A családomra, a lányom jövőjére és Raelynre. Baromira tartok attól, hogy bárkit is ennyire könnyedén közel engedjek magamhoz, mert tudom, hogy az én könyvem még nem zárult le, csak egy fejezetét végeztem ki. Tudom, hogy bármelyik pillanatban beüthet az a sok mocsok, amelyet az évek során felhalmoztam, és a gondolat, hogy ennek rajtam kívül bárki is az elszenvedője lehet, szinte megfojt. Akkoriban egészen másképpen dolgoztam fel a félelmet, mára ez emberekre koncentrálódott. Olyanokra, akik pozitív érzéseket ébresztettek bennem, és akikről tudom, hogy az életem árán is megvédeném őket. Miattuk bármelyik perc és bármennyi szívdobbanás is megéri, ezt pedig semmi sem tudja aláásni.
Már egy ideje ért bennem, hogy őszinte legyek vele. Egy részem tisztában van azzal, hogy nem érdemli meg ezt. Beavatni őt, a részesévé tenni egy olyan tehernek, melytől csak egyféleképpen lehet megszabadulni. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogyha hamarosan nem mondok egy-két homályos részletnél többet, akkor elveszítem őt. Kettős érzelmek tárháza nyúlik el bennem, és egyik oldal sem hajlandó megegyezni a másikkal, hogy megkönnyítsék a dolgomat. Nehezen ugyan, de mégis belevágok. Apránként szórom elé az információmorzsákat, felépítve a tetteimet, mintha ezáltal kevésbé válnának súlyosabbá a szemeiben, de minden egyes vallomása után vagy azzal foglalkozok, hogy elkerüljem a szemkontaktust vagy épp az ellenkezőjével. A vonásait fürkészem, a reakcióját várva a pillanatra mikor undorodik meg tőlem igazán, és bár próbálok rájönni mi járhat a gondolataiban, egyelőre a saját fejemben sem vagyok képes rendet tenni.
Csendben és kívülről nézem végig a vívódását, de meg sem merek moccanni abból a helyzetből, amibe keveredtem. Már az első pár szó után könnyedén lejön, hogy egészen másképp fogja fel ezt, mint én, és nem tudom miért érzem ezt, de ez dühít. Mintha az várnám, hogy magamra hagyjon vagy üvöltsön velem, és a fejemhez vágja mindazt, amit már jól tudok. Azt, hogy nem érdemlem meg a szabadságot. Hogy soha a büdös életben nem leszek jó ember, hiába próbálkozok, de nem ez történik. Megért, és ezzel összezavar. Próbál nyugodtságot csempészni kettőnk pillanatába, holott ez az én szerepem lenne, és bár őszintén jól esik, minden érzékem azon van, hogy tiltakozásba kezdjek. Talán pont ennek okán reagálok feszültebben a szavaira vagy vétózok meg mindent, amivel azt erősítené meg, hogy mindez nem az én hibám. Baromira az enyém! Az én bűnöm, amivel nekem kell együtt élnem, és lehet másokért tettem, de nem más helyezte a kezét a sajátomra, amikor meghúztam a ravaszt vagy az öklömet megismertettem egy idegen pasas képével. Ezek fényében nehéz elfogadnom bármit is mond, mégsem szállok vele vitába. Úgy érzem elfáradtam ahhoz, hogy még feszültebbé tegyem ezt a helyzetet vagy megnehezítsem egyikünk számára is.
- Kell is idő hozzá, megértem. - ennyit fűzök csak az elhangzottakhoz, mert nem várom el tőle, hogy most azonnal megértsen mindent. Pontosabban azt se várom el, hogy maradjon, mégis őrült módon szükségem van a közelségére. Nem akartam elveszíteni őt, bármennyire is önző és helytelennek hangzott ez, de ettől az érzéseim nem változtak meg. Nem tehettem őket csak úgy félre és mondhattam az ellenkezőjét, amikor közel sem így volt. Ahogyan neki, úgy magamnak sem hazudhattam, holott tisztában vagyunk mindketten azzal, hogy az igazság cseppet sem könnyedséget hozott magával, mindezek ellenére megmaradt erőnkkel próbálkozunk kihozni ennek ellenkezőjét.
Meglep Raelyn kérése, és többnyire pont ezért megyek vele biztosra. Nem szeretném, ha holnap vagy akár később megbánná, de úgy tűnik ez egyáltalán nincs így, melyre a felsőjének eltüntetésével bizonyítékot is ad. Nem várakoztatom őt sokat a folytatással kapcsolatban, mert ahogyan neki, úgy nekem is szükségem van figyelemelterelésre. Ez a nap egy káosz volt..basszus, ez az időszak is, és egy kis önzőség, amikor csak és kizárólag rá koncentrálhatok pont belefér még a képletbe, mielőtt a valósággal is foglalkozhatnék.
Közelebb lépve hozzá fedezem fel ajkait, és az ágy felé araszolok vele. Hetek óta húztuk egymás agyát, játszottunk a másik idegein, de ma talán semmi sem szól közbe kettőnk esetében. A türelmetlenség őrült sebességgel száguldozik az ereimben, melynek a tetteim adnak bizonyosságot. Megőrülök tőle..érte. Elég volt csak szóba állnom vele, hogy tudjam, képes lesz padlóra küldeni a józan eszemet és ez azóta csak még inkább erősödött, mégsem bánom, mert aki mellette vagyok egy olyan énemet hozza elő, melyhez már rég nem volt szerencsém. Hiába ellenkeztem magammal, most már végképp úgy érzem, hogy a józanságom beintett nekem és az utamba küldött egy olyan függőséget, amely most az egyszer normálissá tesz.
Nem sokáig hagyom, hogy a felsője egyedül árválkodjon a földön, így egy kis angyali rásegítéssel a nadrágja is a földön köt ki, mely után ismét csókban forrunk össze. Érdeklődően várom mire készül éppen, ugyanakkor eszem ágában sincsen megszakítani őt tevékenységében, mert puha kezének minden érintéséért oda vagyok, melynek elkalandozása miatt sikerül belemosolyognom a csókba, mielőtt elkapva a derekát újra magam alá gyűrhetném őt.
- Ne játszadozz velem, Winters! - mélyedek el pillanatra a szemeibe egy féloldalas vigyorral megajándékozva őt, végül engedek türelmetlenségemnek és megszabadítom őt a minket akadályozó majdnem utolsó tényezőtől. Kezem végigsiklik belső combján, és egy csókot lehelek a nyakára, mielőtt elszakadhatnék tőle csak annyi időre, amíg magam is megválok a hátramaradt daraboktól. Pár másodpercet hagyok magamnak, hogy elidőzzek látványában, de már nem maradt egy cseppnyi türelmem sem. Csak az járt a fejemben, hogy a magaménak tudhassam őt, és ez határozottan kitöltötte minden gondolatomat. Visszatérve simítok végén a lábán, egyre feljebb haladva, kiélvezve közelségének minden momentumát, mielőtt az arcán tenném meg ugyanazt. Nála gyönyörűbb nővel még nem találkoztam, melynek felismerése olyan gondolatmenetet eredményez bennem, amire nem kellene gondolnom, így hogy eltereljem minden figyelmemet, egy csókkal fojtom belé a szavakat, ezzel egy időben pedig beléhatolok. Nem akartam tudomást venni arról a tudatról, ami töretlenül azt sugallta, hogy ilyen rövid alatt mennyire szükségem lett rá.

+ 18
Sosem voltam az az ember, aki képes volt rendet rakni az érzelmei között. Nem volt rá lehetőségem, hogy feldolgozzam vagy akár egy pillanatra is megéljem őket, így szükségét sem éreztem foglalkozni velük, egészen addig a momentumig, amíg ki nem keveredtem abból a mókuskerékből, amelybe évekkel ezelőtt beletaszítottak. Az életem a feje tetejére fordult. Visszakaptam a bátyámat, hogy aztán a sok megbeszélnivaló újabb szakadékot képezzen közénk. Lett egy lányom, egy kislány, aki nem választhatta meg a szüleit. Akinek semmi köze az édesapja tetteihez, mégis kihatással lesz a jövőjére. Egy nővérem, akinek a létezéséről ezidáig sejtésünk sem volt..és most itt van Ő. Már el is felejtettem mennyire meg tudja kavarni az ember elméjét, ha éppenséggel félreteszi a hétköznapok nehézségeit és átadja magát azoknak a pillanatoknak, amit egy másik emberrel él meg anélkül, hogy azzal bárkinek is árthatna. Mégis úgy érzem, hogy minél több időt töltök a közelében, annál nagyobb problémát hozok ezzel az életébe, ez a bizonytalanság és egyben tehetetlenség pedig belülről emészt fel. Nem szoktam hozzá, hogy ragaszkodni kezdjek a körülöttem lévőkhöz. Életem nagy részének lényege a kihasználásról, a csalásról és az ennél kegyetlenebb dolgokról szólt, most pedig, hogy büntetlenül érezhetnék, egyszerűen képtelen vagyok engedni ennek, anélkül hogy mindezeket ne kísérjék kellemetlen gondolatok. Olyan tények, amelyek felett csak úgy nem hunyhatok szemet és tehetek úgy, mintha nem léteznének. De miért van az, hogy minél elszántabban igyekszek ellentmondani magamnak, annál közelebb kerülök hozzá? Talán nem próbálkozom eléggé. Egyszerűen túlságosan élvezem mindazt a szabadságot, amit a vele töltött percek hoznak magukkal, hogy önző módon képtelen lennék lemondani róla. Mintha egy új függőség rabjává váltam volna, amelyre nincsen gyógyír, és segítség sem létezik. Egyszerűen csak kiélvezi az ember minden egyes másodpercét, és abban reménykedik, hogy legújabb szenvedélye idővel nem teszi majd tönkre.
Még magam számára is hihetetlen, hogy mindazok után, amit most megosztottam vele, ő velem maradt. Nem menekült el, nem kiabált velem, csak burkoltan időt kért. Figyelemelterelést, amíg mindez végül értelmet nyer benne, és valahol én is pont erre vágyom. Egy kis időre félretenni azokat, amik elhangzottak, hogy helyüket valami egészen más érzés vegye át. Valami, amivel talán még képesek leszünk megbirkózni.
Annyira természetesnek érzek minden másodpercet vele. Korábban kijelentett kérése ugyan továbbra is bizonytalanul lappang bennem, mégsem válok ellenkezővé iránta, mert ami lezajlik bennem, sokkal intenzívebben uralkodik el rajtam, mint bármi más, ami kizökkenthetne azokból a pillanatokból, amikor csak és kizárólag rá koncentrálhatok. Kezem segítségével fedezem fel őt, elraktározom magamnak ezeket a perceket, de nem várakoztatom meg őt. Túl sokszor mondtuk egymásnak nemet ahhoz, hogy most hagyjuk egy kicsit a türelmetlenségünknek is felszínre jutni és mihelyst megszabadítjuk egymást a ruhadarabjaink által képzett akadályozó tényezőktől, engedünk is mindannak a felgyülemlett vágynak, ami a hetek alatt tett próbára minket. Elmondhatatlanul élvezem, ahogyan újra és újra magába fogad, ahogyan kezei bejárják a hátamat és érintésének nyomát hagyja rajtam. Közösen felvett ritmusunk hevesebb tempót igényel, én pedig képtelen vagyok betelni vele. Többre vágyom belőle, mint amennyit valójában megérdemelnék. Ujjainkat összefűzöm a lepedő mentén, miközben egy csókra invitálom őt és gyorsítva a mozgásomon hajszolom magunkat a kielégülés felé...
Csend vesz minket körbe a szobában, ahogyan a hajával játszadozom vagy éppen a vállát cirógatom hüvelykujjammal. Szótlan vagyok, mert túl sok minden jár a fejemben és nem én akarok az lenni, aki megtöri az amúgy nyugodtságban telt perceket a bennem egyre inkább váltakozó gondolatok kimondásával, márpedig lenne mondanivalóm. Közelebb vonom magamhoz, hogy minimálisra csökkentsem a közöttünk lévő távolságot, és hagyok magamnak annyi engedményt, hogy büntetlenül kiélvezzem a közelségét, ameddig csak tehetem. Meg nem tudnám megmondani időben merre járhatunk, de már jócskán közeledhetünk a hajnali órák felé, tekintetettel arra, hogy legutóbbi programunkról egészen későn keveredtünk ide.
- Próbálj meg aludni egy keveset. Hosszú napunk volt. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, hogy ha már eddig nem találtak ránk, ezek után sem leszünk nekik annyira értékesek, hogy a keresésünkre induljanak. Mindketten tudatában vagyunk annak, hogy csak addig lehetünk ennek az általunk kreált kis buboréknak a részesei, amíg el nem hagyjuk ezt a szobát, hiszen ezek után muszáj lesz visszatérnünk a valóságba, ezzel együtt mindazok felidézésébe, amik korábban elhangzottak. A takarót eligazítom rajta és egy puszit is nyomok a feje búbjára szavaim mellé, ennél többet viszont nem kívánok mondani. Személy szerint én egyetlen pillanatra sem tudnám lehunyni a szemeimet, mert képtelen vagyok kizárni mindazt, amik egy másodpercre sem hagynak lenyugodni. A tény, hogy itt van velem egyszerre helyes és helytelen, és bármennyire is szeretném úgy érezni az előbbi dominál, akkor sem tehetek úgy, mintha ez másképp lenne. Közel engedtem magamhoz, holott nem lett volna szabad belekevernem az életembe. Elég csak figyelembe vennem mi volt legutóbb, amikor ugyanebbe a helyzetbe találtam magamat és máris több okom van arra miért kellene helytelennek neveznem azt amit művelek, mintsem valami olyannak, amit én következmények nélkül megtehetek. Tovább simogatom a karját, és néha lepillantok rá, hogy megfogadta-e a tanácsomat avagy sem. Érzek iránta valamit, ez tagadhatatlan. Baromira kedvelem és minél többet vagyok a közelébe, ez egyre intenzívebben uralkodik el rajtam, ami viszont megrémiszt. Nem tudnám még egyszer átélni mindazt, amit egyszer már megtettem. Hogyan tudnék szembenézni magammal, ha veszélybe sodornám őt csak azért, mert engedtem magamnak egy pillanatnyi boldogságot? Tényleg megérné kockáztatnom pusztán az önzőségemért? Veszek egy apró sóhajt, és most túlságosan is leköt a szoba berendezése meg az egyenletes lélegzetvételek, melyeket a mellkasomhoz bújt hölgyemény hallat. Újfent lepillantok rá és megrázom a fejemet. Nem tehetem ki ennek. Egyébként is, abban a pillanatban, hogy végigjátssza magában a beszélgetésünket, és ráeszmél milyen ember is vagyok valójában, végképp meggyűlöl majd. Még Hannahról sem tud, márpedig ő egyik fontos része az életemnek, aki létezésének beadagolása újabb nehéz perceket eredményez majd, és nem biztos, hogy mindezek után még képes lenne ezt is megemészteni. Megbizonyosodva arról, hogy tényleg sikerült elaludnia fejtem le magamról óvatosan a karját és mászok ki ugyanígy az ágyból, és bár megfordul a fejemben, hogy egyszerűen szó nélkül lelépek, választva a könnyebb verziót, mégis ehelyett egy szál cigit keresek elő nadrágom zsebéből és magamra kapva valamit lépek ki az erkélyre, hogy legalább ezzel enyhítsem a bennem kavargó gondolatok összességét. Jelen helyzetemben gyűlöltem magamat minden tettemért és talán még jobban, mint amikor elkövettem őket. Túl sok kockázatot vállaltam ezzel, és minél több embert keverek bele ebbe, annál nehezebbnek érzékelem mindennek a súlyát.
Kifújom a füstöt a hajnali levegőbe, és a lent mászkáló embereket figyelem, azonban egy kocsin megakad a tekintetem, ami épp akkor áll be a szálloda parkolójába, és amit korábban már láttam az este folyamán. Elnyomva a cigimet veszem sietősebbre a lépteimet, amikor belépek vissza a szobába és egyből az ágyhoz megyek, hogy felébresszem Raelynt.
- Akadt egy kis probléma. Lépnünk kell. - érintem meg a karját, és megvárom, amíg rám emeli szemeit. - Nincs sok időnk. - teszem még hozzá, és már megyek is a többi cuccainkért, őt pedig bevárom a felöltözéssel, melynek pár eleme még nálam is kimaradt az előbb. Ezután mélyesztem a zsebembe a telefont a többi cuccommal együtt, és körülnézek, mielőtt elhagyhatnánk a szobát, de közben egy percre sem engedem el a kezét. A két alak épp akkor ér be az ajtón, így egy gondolattól vezérelve irányítom Raelynt a falhoz és az ajkaira forrok, hogy ne vegyenek rólunk tudomást, de már csak akkor szakítom meg a csókot, amikor elhaladnak mellettünk.
- Induljunk! - veszem fel egy lélegzetvételnyi időre vele a szemkontaktust, és ismételten megfogva a kezét irányítom sietős léptekkel a kijárat felé, hogy minél előbb az autójához érjünk, fejben már viszont azon pörgök milyen kerülőutakat is ismerek, amelyekkel lerázhatjuk őket.

Könnyű elveszni a gondolatokban, amikor temérdek mennyiségben kuszálódnak össze a fejedben, magukkal hozva megannyi mélyre eltemetett és többnyire zavartságot okozó érzelmet. Többször eljátszottam a gondolattal milyen lesz az a pillanat, amikor mélyebben is beavatom Raelynt a múltamba. Elképzeltem magamban a reakcióit, a szavait, a tekintetét és minduntalan párhuzamot vontam azzal, amink van. Azzal a könnyed, és szórakoztató eseményekkel, melyeket közösen építettünk magunk köré, így ezt figyelembe véve többször is elbizonytalanítottam magamat a vallomásom felől. Tudtam jól, hogy egyszer sort kell kerítenünk rá, de mégis egy részem igyekezett annyira kitartóan halasztani az elkerülhetetlent, hogy mikor végül élesben ment a játék, egyszerűen lefagyott a megpróbáltatások alatt. Ugyan sok mindennel számoltam a ma estét illetően, azzal viszont közel sem, hogy a legvégén egyszerűen azért hadakozom magammal, hogy tagadjam a nyilvánvalót. Azt, amivel már minden sejtem tisztában volt, de a józan eszem nem engedte elfogadni, mert túlságosan tartott attól, hogy a múlt megismétli önmagát, mégpedig azt a tényt, hogy túlságosan is megkedveltem Őt az együtt töltött idő során.
Egyfajta nyugodtság lesz rajtam úrrá és befurakszik idegességem által megtépázott idegeim közé, ahogyan a nikotinszál megteszi első hatását. Lehunyom a szemeimet, és kizárom a fejemben lévő kavalkádot ameddig az emberileg lehetséges, de a kérdések türelmetlen sorakoznak fel bennem arra várva, hogy magam bogozom ki rájuk a választ. Egyszerűen képtelen vagyok erre. Képtelen vagyok maradni olyan áron, amit magammal cipelek, mint egy jól megpakolt zsákot és amely miatt majd egyszer a nyomomra bukkannak. Ugyanakkor arra is képtelen vagyok, hogy lelépjek és mindezt csak úgy a sarokba vágjam, mintha nem lenne rám hatással vagy ne érezném magamat jobban annyi év után. Valami ismerőset visszakaptam általa. Olyasvalamit, amit már rég nem tudhattam magaménak, most újra ott létezett bennem. És bár egyik percben úgy érzem, elég vagyok ahhoz, hogy elkerüljem a múltamat, a másikban pont ennek ellenkezőjét tapasztalom. Mi sem bizonyítja ezt jobban a parkolóba beguruló autó látványa, ami lassan foglalja el helyét és eltelik pár másodperc mire bárki is kiszáll belőle. Más esetben ez egy hétköznapi jelenetnek is akár elmehetne, de az autó és a belőle kiszálló alakok újfent látványa pont emiatt válik veszélyessé a számunkra. Eltaposva a cigit ébresztem fel Raelynt, túl sok információt azonban nem árulok el. Egyrészt nincs időnk rá, másrészt nem szeretném túlságosan megijeszteni őt. Eljátszok a gondolattal, hogy talán csak beképzelem magamnak ezeket a jeleket. Azt, hogy képesek voltak utánunk jönni ennyi idő eltelte után, és bár az esély megvan rá, mégsem érzem azt, hogy kockáztatnunk kellene.
Már csak lent akadunk velünk össze, és hogy elvonjam magunkról a figyelmét, a sajátunkkal is ugyanezt teszem egy csók formájában. Örülök, hogy Raelyn nem kérdez vagy ellenkezik, egyszerűen belemegy a játékba, mégis minden egyes érintésében ott lappang a feszültség, amely hasonlóan bennem is gyökeret vert.
Meggyorsítva lépteinket hagyjuk el a szállodát, és bár nem mondok egy szót sem, mégis a kezemben landol a kocsikulcs, melynek most különösképp örülök. Én már hozzászoktam ehhez. A meneküléshez, ahhoz, hogy az idegrendszerem a plafont verdesi a tanácstalanság miatt, a gondolatok pedig megoldásért kutatnak. Kiutat keresnek, a jövőt fontolgatják és vele együtt kéz a kézben járó csekély esélyeket.
Némiképp lenyugszom, ahogyan kifordulunk a parkolóból, de a tekintetem többször is a visszapillantóra téved a korábban látott autót kutatva, melynek szerencsére nyoma sincs. Raelyn kérdésére kezdetben csak egy bólintással reagálok, majd csak azután szólalok meg miután úgy érzem, magam is képes vagyok normális mondatok megformálására.
- Ötletem sincs, de talán jobb is, ha nem tudjuk meg. - gondolkozok el, és az utat figyelem. Olyan más irányt vett az életem, annyi változáson esett keresztül, amikre túlságosan nagy veszélyt jelentenének ilyen alakok. Azt ugyan már nem teszem hozzá, hogy benne van a pakliban, nem mi kellettünk nekik, pusztán csak a véletlen műve, hogy ők is oda keveredtek, mert túlságosan is leköti minden gondolatomat az ellenkezője. Mert könnyen lehet, hogy annyira benne vagyok azoknak a kellemetlen gondolatoknak a világában, melyek arról szólnak kit és milyen módon keverhetek veszélybe, hogy egy részem ezt igyekszik elhinni minden apró és be nem bizonyítható eseményről.
A kormányt szorítom, ujjaim lustán dobolgatnak rajta és türelmetlen ütemük csak egy újabb pillanatot szimbolizál, amikor is elszalasztom a lehetőséget, hogy mondjak bármit is Raelynnek. Sajnálom? Olyannyira elcsépelt ez a szó, annyiszor hangoztatják akkor is, amikor nem gondolják komolyan, hogy a jelentősége lassacskán a homályba vész. Tegyek ígéretet arra, hogy ez jobb lesz? Nem tehetem, mert nem tudhatom. Lehet még a másnap nyugalmat ígér, a rá következő meg az a pillanat lesz, amikor a nyakamba szakad mindez. Bizonytalan az egész, és én erre a talajra építkezek, majd új esélyként fogom fel. Közeledek mások felé, erősítem a már meglévő kapcsolataimat és terveket szövök a jövőmmel kapcsolatban, holott minden egyes nap úgy kelek fel, hogy az lehet, amikor rám/ránk bukkannak. Tisztán emlékszem annak a rohadéknak a szavaira, aki a vezérnek vallotta magát. Azokra mennyi követ mozgatott meg, ha meg akart találni valakit, és ez a várakozás ugyancsak a játékának a része.
Annyira elmerengek mindebben, hogy már csak Raelyn kérdése repít vissza a jelenbe, és egy pillanatra jobbnak érzem késleltetni a választ, hátha valami elfogadható hazugsággal helyettesíthetem a nyilvánvalót.
- Előfordul. - egy része ennek ugyan sántít és sokat nem is árul el, így rábírom magamat a folytatásra. - Inkább úgy mondom, minden nap számítasz rá, de csak néha alakul így. - fejezem ki magamat nagyjából értelmesen - már amennyire az összejön ezekben a percekben -, de ennél többet hasztalannak érzek mondani. Elmondtam miről szól az életem, mivel jár.
Tisztán kihallatszik minden egyes szavából mennyire dühös, és hogy mennyire igyekszik visszatartani azt, amit úgysem tudunk elkerülni. Még utoljára a visszapillantóba nézek, hogy megbizonyosodjak a mögöttünk lévő forgalom hiányáról, majd lehúzódok a kocsival az út szélére és elengedve a kormányt fordulok felé.
- Szállj ki a kocsiból. - fejemmel intek jelzésszerűen, de közben én is hasonlóan járok el, majd megkerülöm a kocsit, hogy az ő felén kössek ki. - Itt a lehetőség Raelyn, csak add ki magadból, itt vagyok! - tárom szét a karjaimat, hogy várjak az ítéletre; az őszinte véleményére és gondolataira egyaránt. - Tudod, hogy ezt meg kell beszélnünk és nem lökhetjük folyamatosan félre, szóval miért ne itt  és most lenne az az alkalom? - kérdezek rá, majd körülnézek a mellékutca kihalt valóján, mielőtt újra felé fordíthatnám tekintetemet. - Minél tovább tartod magadban, annál rosszabb lesz, szóval ne kímélj. - korábban nem tudtam meg csak nagyjából mit gondol minderről, de abban a pillanatban többnyire zavartnak tűnt, most viszont az idegesség dolgozik benne. Lassan kezdi feldolgozni, felfogni mit osztottam meg és mit tettem vele valójában.

Tök feleslegesen ugrunk neki ugyanannak a témának, hiszen ebben a helyzetben nem leszünk ugyanazon a véleményen. Ő többet szeretne tudni azokról az alakokról, akiket látni véltem, én pedig minél kevesebbet, hogy ne keveredjünk bele ennél is jobban. Tudatában vagyok annak, hogy a helyzetünk közel sem olyan irányt váltott, amelyet szerettünk volna elérni, mégis egy részem makacsul ragaszkodik ahhoz az ábrándképhez, melynek határán már rég túlléptünk. Nem tehetek úgy, mintha nem kevertem volna bele őt az életembe vagy tettem kockára az övét ezzel, mert azzal csak magamnak intenék be egy jó embereset. Innen nincs visszaút, csakis az, amit képesek vagyunk kihozni az elénk tárult és helyenként tiszta lapokból. Ezekből kell építkeznünk, és úgy tennünk, ahogyan az majd kettőnk érdekét szolgálja, mert bármennyi ellentét is húzódik meg közöttünk és azok között, amit akarunk egy valamiben egyetértünk: egyikünk sem szeretné lezárni azt, ami közöttünk alakul.
A kocsiban ülve többnyire a gondolataim rabjává válok. Nehezen találom meg a hangomat, márpedig ahhoz, hogy bármiféle épkézláb magyarázatot adjak neki, ahhoz nem ártana előkaparnom valahonnan. Tapinthatóan érződik a közöttünk meghúzódó feszültség és a kimondatlanság együttese, mely úgy talál kényelmes menedékre a kocsiban, hogy szinte képes lenne megfojtani gyanútlan áldozatait. Kezemmel a kormányon dobolgatok, és csak leginkább rébuszokban válaszolgatok a feltett kérdésekre. Mit mondhatnék? Igen, vannak jobb időszakok. Léteznek olyan napok, amikor képes vagyok egy szusszanásnyi időre magam mögött hagyni a múltamat és csak és kizárólag a pillanatra koncentrálni, még akkor is, ha mélyen belül tisztában vagyok a következményekkel. Tudom, hogy egy nap ez az álcaként használt optimizmus majd nem segít, de addig piszkosul kifogok élvezni minden egyes másodpercet, amit a családommal, a lányommal vagy azokkal tölthetek, akiket közel engedtem magamhoz és Raelyn is ebbe tartozik bele. Azonban mindez nem tünteti el a valóságot, pusztán elfedi egy ideig, így mindazok, akiknek engedek betekintést nyerni a világomba ugyanerre a sorsra jutnak, én pedig önző módon ragaszkodom hozzájuk. Fogalmam sincsen mi zajlik le bennem, amikor félreállok az úton és kiszállok a kocsiból. Talán egy részem szeretné visszakapni azt a könnyedséget, amit a közös programjaink hoztak magukkal és azt érezni, amit akkor. Talán pont ez az, ami azokat a gondolatokat ülteti el bennem, hogy sürgetőbben kell fellépnem Raelynnel szemben, ha ebbe az irányba vágyom ismételten terelni kettőnk kapcsolatát, mégis a másik és racionálisabb részem pont az ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni, és ahogyan itt állok előtte, miközben arra kérem adja ki magából ami a szívét nyomja, mondanom sem kell, hogy ennek a félnek nem sok sikerélménye akad. Csendben hallgatom végig, és bár kedvem támad közbevágni, majd egyúttal megosztani a saját véleményemet, mégsem teszem meg. Helyette az autónak támaszkodok, és tűröm az igazságot, mert minden egyes szava rohadtul annak hat. A fejemet csóválom, mintha néma tiltakozásba kezdenék ezzel, de még most sem törnek felszínre a bennem gyökeret vert érzések és szavak. Szótlanul hagyom, hogy a végére érjen mondandójának, és valójában megtegye azt, amire kértem. Noha éppenséggel nem arról, amire én magam számítottam, mégis újabb problémát hoztunk ezzel felszínre, amit nem ártana tisztáznunk, mielőtt elérhetnénk ahhoz a bizonyos újrakezdésig.
- Honnan tudhatnám én azt?! - kérdezek vissza, karjaimat enyhén széttárva és tőle várva erre a választ. - Tudod, nem mindennap avatok be embereket a részletekbe, így dunsztom sincs mi lenne a legjobb nekik. - az igazat mondom, mert minden sejtemmel arra vágyom, hogy segíteni tudjak neki ebben. Ha már rontottam a helyzeten, csak valamiképpen javítani akarok. - Úgy gondoltam, ha megszabadulsz attól, ami a fejedben jár, neked is könnyebb lesz. A francba is.. - ujjaim a tarkómon kulcsolódnak össze és elrugaszkodok a kocsitól, hogy tehessek pár lépést a kihalt mellékutcán, de csak épp annyit, hogy a közelben maradjak. Nem megy ez nekem. Bólintok egyet, mert jelen pillanatban egy címeres ökörnek érzem magamat. Előbb békejobbként nyújtottam számára az időt, melyet arra szánhat, hogy átgondolja amit megosztottam vele, most pedig éppen az ellenkezőjéért teperek. - Lehet neked már nem jelent semmit, de a drágalátos férjed nem úgy tűnt, mint aki egyetért ebben. - jegyzem meg mérgelődve, magyarázatot találva arra az időre, amit kihagytam..pontosabban amiért kihagytam, de ez közel sem fedi le a valóságot. Dühös voltam, úgy éreztem átcseszték a fejemet és csak az járt a fejemben, hogy elsöpröm a rohadékot a föld színéről. Tartottam tőle, hogy ezt az énemet megmutassam neki. Attól, hogy a bennem megformálódott gondolatok miatt ellököm majd magamtól, és jobb ötletnek tűnt ignorálni minden szempontból, mintsem szembenézni az ő verziójával és elfogadni azt. Könnyebbnek hatott, de szerencsésebbnek biztosan nem.
Veszek egy mély levegőt, és a gondolataimra hagyatkozok, és az érzéseimre; A kicseszett, összezavarodott, megmagyarázhatatlan érzéseimre, amit a közelében tapasztalok és ami valahol a frászt hozza rám. A kötődés valakihez nem új nekem, ahogyan az sem, hogy lassan fontossá válik számomra valaki, de a múltban történtek árán nem vagyok képes feltétlenül engedni ennek. Egy részem még mindig attól tart, hogy mihelyst egy cseppnyi boldogságot is beengedek az életembe, azt kegyetlenül elveszi majd valaki tőlem.
- Jobban lekötött az, hogy a formás hátsódat minél előbb kitessékeljem arról a mocsok helyről, minthogy megkérdőjelezzem ottlétedet, de tessék, itt a lehetőség, hogy megmagyarázd. - ha már felhozakodott vele, eszem ágában sincs megakadályozni ebben. Kár lenne veszni hagyni egy ilyen vallomást a részéről, már csak azért is, mert a részletek függvényében képes leszek mérlegelni kikkel kell még jobban megismerkednem ahhoz, hogy biztonságban tudjam őt. Nem állítom, hogy egy földre szállt angyalként tekintettem rá ismeretségünk során, de abban biztos voltam, hogy jobb ember nálam és ez megtörhetetlen tényként létezik továbbra is bennem.
Kezeimet a zsebeimbe mélyesztem, mert valami melléktevékenységgel muszáj lefoglalnom magamat. Egészen másfajta veszekedésekben volt már részem, azokban tökéletesen helyt álltam, de vele szemben egyszerre érzem magamat élettel telinek, ugyanakkor végtelenül sebezhetőnek is. Az életem részének akarom tudni, a jövőm egyik fő pontjának, miközben azon ügyködöm, hogy csak minimálisan sérüljön miattam, ennek kettőse pedig meglehetősen üti a másikat. Míg én a gondolataimmal küzdök, ő sem tesz másképp, de az oszlop útját állja ebben.
- Mi a..? - egyből a közelébe termek, és arcát fürkészem, keresve rajta apró jelét is a sérülésnek, de csak egy haloványan látszódó piros folton kívül semmit sem veszek észre. Mindezek ellenére kipróbálok valamit. - Jól vagy? Mennyi ujjamat látod? - tartok fel először egyet, aztán mielőtt választ kaphatnék még kettőt hozzáteszek. - Ez nem jó jel. Nagyon nem. - a fejemet csóválom, hangomba pedig némi szórakozottság is szorul. Egyik kezemet mindeközben a derekán pihentetem, nem eresztve őt a közelemből. Lehet, hogy nem esett semmi baja az ütközéstől, de jobb biztosra menni. Mellesleg én is nyugodtabb vagyok így.
Hagyom, hogy egy pár másodpercre a csend közénk ékelődjön, melynek során leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy egy kósza tincset a füle mögé igazítsak, végül pedig minden előjel nélkül a karjaimba zárom őt.
- Igazad volt. - vallom be kezdetlegesen, de még nem szándékozom elengedni, kivéve akkor, ha ő maga kezdeményezi az eltávolodást tőlem. - Túl korai volt ilyet kérnem tőled, elvégre elég lett csak volna magamból kiindulni. - hiszek abban, hogy minden ember más és más. Valakinek a távolság segít a dolgok megértésében, valakinek az, hogyha egyből a másikra zúdítja aktuális haragját. Most már tudom ő melyik kategóriába tartozik. Csakis annyira távolodok el tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni, és így folytatom tovább. - Nem hagytam időt, hogy végiggondold ezt, márpedig szükséged van rá. Épp ezért foglak most hazavinni és abbahagyni ezt az akaratos viselkedést, hogy neked is legyen esélyed átgondolni a továbbiakat. - apró mosolyt engedek meg magamnak, célozván itt gyermeteg türelmetlenségemre. - Bárhogyan is döntesz majd ezek után, elfogadom, de tudnod kell, hogy.. - miért ennyire nehéz ez? - ...szóval te is fontos vagy nekem és szeretném, ha ez közöttünk működne. - bököm ki végül, ami egyébként is nyilvánvalóvá vált, szavakban azonban sosem formálódott meg. - Gyere, menjünk haza. Nem ártana majd jeget is előkeresned, de ki vagyok én, hogy egy mentősnek mondjam meg mi a dolga. - engedem el végül, majd kinyitom neki a kocsi ajtaját, mégis egy részemben ott lappang a keserű idegesség és igazság keveréke, hogy talán most láthatom őt utoljára.

Idegen számomra ez a helyzet, és ez minden egyes szavamban és tettemben visszaköszön. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen nagy volumenű vallomást tegyek másoknak a múltamról, így ennek következményei olyan események sorozatává válnak számomra, amiket képtelen vagyok normális keretek között kezelni. Korábban erre sosem volt szükségem és azalatt az idő alatt sem kérték, hogy meséljek az érzéseimről vagy a félelmeimről, amíg mindennek a közepében ültem nyakig. Nem voltak kíváncsiak az őszinteségemre vagy várták el, hogy rájuk zúdítsam a történteket, ezáltal is bűnbakot keresve mindarra, ami az én kezem munkáját 'dicséri.' A hűségem számított leginkább és a velejáró hallgatásom. Minél több titkot őriztem meg magamban, annál értékesebbé váltam az évek során, így most hogy lehetőségem nyílt mindezt úgymond kiadni magamból, engedtem ennek a belülről marcangoló késztetésnek és arra a személyre raktam rá terhem egy részét, akinek sosem kívántam volna mindezt. Így nem csoda, hogy mindezek után olyan helyzetben találjuk magunkat, mint a mostani. És amíg én arról próbálom meggyőzni magamat, hogy a türelmetlenségem által irányított tetteim sikeresek lesznek, addig pont az ellenkezőjébe sétálok bele azáltal, hogy Raelynt olyanokra kérem, amikre bizonyára még nem áll készen. Egyfajta sürgető érzés uralkodik el rajtam, hogy kicsúszik kezeim közül az idő, és ha most az egyik lehetőséget elszalasztom, a másik pillanatban már aligha lesz belőle valami, amit megragadhatok. Közel sem vágyom arra, hogy elveszítsem őt vagy úgy nézzen rám, ahogyan életem során többen is tették, csak mert nem azt a képet kapták, amire őszintén számítottak, így amíg barátkozok mindezzel a helyzettel, amit magunk köré teremtettem, megpróbálom visszafogni ezt az érzést és a velejáró kételyeket egyaránt, hogy ne rontsak még inkább a helyzetünkön.
Egy sóhajjal adom ki magamból azt a reakciót, amit ugyan szavakban még nem tudnék megfogalmazni, mégis erősen érzem jelenlétét. Mindazok után amit elmondtam, számomra egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy még mindig nem lépett le, ezt viszont ő ismét megerősíti a mai nap folyamán már nem tudom hányadik alkalommal. A józan ész ezt követelné; menekülést, ordítozást, tetteket ami a másikat olyan helyzetbe sodorná, amit megérdemel. Mégis ennek ellenére megért, kitart a gondolatai mellett, én pedig emiatt olyan szintű ragaszkodást tapasztalok irányába, mint még sohasem. Minél többet időzök el a társaságában, annál nehezebben tudnám Őt elengedni.
- Még egy ilyen nő nem létezik a világon, mint te vagy. - ennyire telik tőlem, de a szavaimat nem éppenséggel a gúny itatja át, hanem sokkal inkább valami csodálkozás féleség, ami hellyel-közzel kapcsolatban áll a megkönnyebbüléssel. El sem tudom mondani mennyire sokat jelent nekem az, hogy még mindig képes végighallgatni és meglátni a helyzetemben azt a jót, amelyet én már egy jó ideje képtelen vagyok megtalálni. - Tudod te is nagyon jól, hogy mennyire elcseszett ez a helyzet és ez egy darabig nem is fog változni, pont emiatt zavarodsz össze, és ha már megkérdőjelezed, valószínű még teljesen az eszednél vagy. - egyszerű mosolyt villantok, mindezek ellenére tovább folytatom. - De ha úgy döntesz végigcsinálod ezt velem és maradsz, nem fogom engedni, hogy bármi bajod is essen. - teszem hozzá elkomolyodva, valamilyen ígéretfélét téve neki a jövőre való tekintettel. - Ami pedig a többit illeti, az én saram...az én gondom és dolgom, hogy megoldjam. Elvégre mindez eddig is itt volt, csak éppenséggel nem tudtál róla és továbbra se ajánlom, hogy túlságosan mélyen elmerülj ezekbe a gondolatokba. - sokat nem ér a jó tanácsommal, de ha mindig ezen fog pörögni, hogy ki és mikor csaphat le ránk, akkor elveszteget minden olyan pillanatot, amit minden kellemetlen érzés nélkül megélhetne.
Azzal már eddig is tisztában voltam, hogy ez az angyali kinézetű teremtés sokkal inkább ördögibb a viselkedésében, de jó pár részlet vele kapcsolatban még rettenetesen homályosnak hat. Nem kérdeztem rá előbb ottlétének okára, mert teljesen más kötötte le a figyelmemet és a gondolataimat egyaránt, most azonban, hogy kettesben vagyunk és felmerült a téma, nem akarom egyszerűen csak a sarokba vágni és úgy tenni, mintha ne lenne jelentősége.
- Mindenféleképpen. - Bólintással előlegezem meg válaszomat a kérdésére, melyet eme szűkszavú kijelentés követ, meg a késztetés, hogy pár percre befogjam a számat, amíg a magyarázatát hallgatom. Érdeklődve és egyben párszor elgondolkozva követem végig a szavait, főleg egy bizonyos név említése kapcsán. Ashton. Nem egy szokatlan név, én is tudnék kettőt-hármat felsorolni akikkel találkoztam életem során, de azokból csak egy maradt meg az életemben továbbra is. Nem kérdezek rá, mert úgy érzem ebbe belebonyolódni még inkább egy érdekes művelet lenne, hiszen sok mindent köszönhetek a pasasnak és sok mindent nem, azonban kételkedésem tudatában szemmel fogom tartani őt. Nem tetszik, hogy valaki sakkban tartja őt, és képes úgy irányítani, ahogyan a kedve tartja, ennek viszont nem adok hangot.
- Szívesen elvarrom neked ezeket a szálakat, csak egy szavadba kerül. - vagy még abba sem, mert most, hogy mindezt elmondta, más sem fog járni a fejemben csak az, hogy minél előbb véget vessek kettejük elcseszett kapcsolatának. - A zsák megtalálta a foltját. - a fejemet csóválom erre, mert egyikünk helyzete sem éppen abba a kategóriába tartozik, amiért bármilyen kívülálló is féltékenységet rendezne. - Most, hogy kiderült mindketten nyakig vagyunk a problémában, nem gondolod, hogy fel kellene esküdnünk egymás védelmére? - vetem fel az ötletet, hogy enyhítsem valamennyire a bennem tomboló késztetést, ami valószínű még nagyobb bajt hozna a fejemre, és valószínű mindenkiére, akihez bármilyen úton-módon közöm van.
Különös nyugodtságot érzek mellkasom mélyén kibontakozni, ahogyan közelebb bújik hozzám, mindazok ellenére is hogy előbb nem túl szerencsés találkozást tartott az oszloppal. Végig is mérem őt, próbálom keresni sérülésnek bármi jelét, de amikor biztosít afelől, hogy megmarad, én sem mérgelődök tovább vagy állok neki kötözködni az oszloppal. Mindezek ellenére felajánlom neki, hogy jobb lenne most már véget vetni ennek a hosszúra nyúlt napnak és pihenni egy kiadósat, még ha valószínű erre nem is fog sor kerülni. Személy szerint annyi minden zajlik most a fejemben, hogy egy percre se tudnék nyugodtan aludni.
Az út hátralévő részében valahogy próbálok rendet teremteni a fejemben lévő káoszban, mely csak akkor ér véget igazán, amikor Raelyn kimondja a nevemet.
- Az lennék. Miben segíthetek? - támaszkodok meg az ajtófélfán és így fürkészem azt az igéző szempárt. Enyhén érdeklően hallgatom végig ötletét, és a gyanakvásom az arcomra is kiül, mielőtt egy beletörődő hümmögést hallatnék. - Jól értem, hogy csak egy könnyűvérű fiúcskának gondolsz, akit a két szép szemeddel meg a pizza ígéretével az ágyadba csábíthatsz? - teszem fel a kérdést színlelt felháborodással, mielőtt szokásos mosolyom ismét visszaköltözhetne arcomnak vonásaira. - Mert akkor nem tévedsz! Na nyomás.. - hogy megelőlegezzem ezt, egy hirtelen ötlettől vezérelve a vállamra kapom és beinvitálom magamat a lakásba. - A szobádat már jól tudom merre találom...de a pizza? - kérdezek rá az élet legfontosabb dolgaira, miközben ő tőle várok iránymutatást. Szükségünk van valami pozitívumra is a történtek után, és ez határozottan annak ígérkezik.