Nem gondolkozom, amikor beülök a taxiba. Gyárthatnék különfélébbnél különfélébb forgatókönyveket a fejemben, hogy pontosan milyen szöveggel is álljak Watson elé, de ehelyett úgy döntök, hogy inkább majd csak nemes egyszerűséggel úszni fogok az árral. Egyelőre ugyanis nem óhajtok azon idegeskedni, hogy vajon a hírrel miféle reakciót váltok majd ki belőle, ahogy megpróbálom kizárni azt is a lehetőségek közül, hogy én miként reagálok arra, ha éppen egy másik nő társaságában érem utol. Nem mintha hibáztathatnám érte, hisz semmilyen kapcsolatban nem állunk, csak némileg jót tenne az önérzetemnek, ha legalább aznap este nem az aktuális ágypartnerével lenne, mikor életem legnehezebb vallomására készülök. Kezemben a telefonomat szorongatom, a zsebemet szinte égeti az a bizonyos boríték, ami a tegnapi vizsgálaton készült ultrahangképet rejti magában. Mélyeket lélegzem, hogy rendszerezzem a pulzusomat és a megszokott, átlagos ütemre kényszerítsem a szívverésemet is. Szerencsére bőven van elég időm arra, hogy kitaláljam milyen csodás nyitószöveggel állítok majd be hozzá ilyen kései órán, hisz nem kevés távolság ékelődik Brooklyn és Queens közé. Napközben taxival ez az út beletelhet akár egy órába is, most, a kevesebb forgalomnak hála talán fél órára csökken a menetidő, ha a sofőr ismeri az egérutakat és hajlandó is azokon végigmenni. Persze így sem lesz túlságosan olcsó mulatság ez az utazás, most mégis ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. A pillanatnyilag kissé instabil fokozatra kapcsolt idegzetem aligha értékelné a zsúfolt metrószerelvényeket, így úgy gondolom, hogy ez a kis rögtönzött kiruccanás megéri most a pénzét. Ráadásul a taxiban kevesebb külső inger ér, amik kiválthatnának esetleges rosszulléteket, úgyhogy ez most mindenképp egy tipikus win-win szituáció. Legalábbis ezt a gondolatot erősítem magamban, így ugyanis kevésbé fog fájni mikor közli majd a sofőr, hogy mennyi lesz a számla végösszege. Nem tudom, hogy ennyire lefoglaltak-e a gondolataim, esetleg elszundítottam a hátsó ülésen - hisz mostanában állandóan fáradt vagyok -, avagy a sofőr pilóta üzemmódba váltott át, de sokkal hamarabb megérkezünk a kívánt úti célhoz, mint ahogy én azt elképzeltem. És ez nincs így jól. Merthogy nem vagyok felkészülve. De jogos a kérdés, hogy vajon fel lehet-e erre készülni valaha? Mert nekem most nagyon úgy tűnik, hogy nem. Jóformán egy vagyont perkálok ki a sofőrnek, s már szállok is ki a taxiból, hogy aztán hosszú percekig időzzek az épület előtt. Most, hogy már csak néhány apró lépést választ el attól, hogy szemben találjam magam Watson-nal és lehetőségem legyen elmondani neki mindent... így máris nem olyan csábító a mai este. Szimplán azért mert... most máshogy állnak a csillagok. Vagy mert nincs telihold. Más hasonlóan bugyuta kifogás sajnos nem ugrik be hirtelen. Lehúzom a csuklómról a hajgumit és gyorsan rendbe szedem magam, hogy ha lehet, akkor már ne úgy jelenjek meg nála, mint egy csöves, hanem inkább arra a nőre hajazzak, akit pár hónappal ezelőtt felvitt magához. A gond az, hogy akkor milliószor dögösebb voltam, mint most. A szűk, fekete kis koktélruhát ha akarnám se tudnám magamra ráncigálni, ellenben ezzel a kényelmes leggings-szel, ami viszont úgy nyúlik, ahogy csak én akarom. A hosszú kötött pulóver pedig eltakar a kíváncsi szemek elől, ameddig ennek feltétlenül szükségét érzem. Csigatempóban mászom meg a lépcsőfokokat, körülbelül úgy, mintha éppen a saját kivégzésemre sétálnék, de jól tudom, hogy ha már eddig eljöttem, akkor nem fordulhatok vissza a célegyenesben. Kopogok egyet az ajtón, aztán még egyet, majd végül ez a kedves jelzés valóságos dörömböléssé fajul. Már nem azért, mert szeretném az egész szomszédság figyelmét magamra vonni, hanem sokkal inkább a bennem felgyülemlő feszültség az, ami ilyen plusz cselekedetekre késztet. Hallom, mintha valaki az ajtó felé igyekezne, ettől pedig csak még inkább összeszorul a gyomrom. Vajon késő lenne menekülőre fogni? Amint lopva elpillantok a lift felé, már nyitódik is a lakás ajtaja, így észrevétlenül aligha tudnék elrohanni már innen. - Watson! Szia! - mondom meglepődve, mintha nem is rá számítottam volna. - Biztos nem emlékszel már rám... Vanessa vagyok, pár hónapja volt egy kis... kalandunk. - azért eléggé sértené a büszkeségemet, ha valóban nem emlékezne rám, de így mégis jobb volt indítani, mint azzal, hogy felidézem mik is történtek közöttünk zárt ajtók mögött. - Tudom elég későre jár már. De ráérsz esetleg? Tudnánk valahol kettesben lenni egy kicsit? - fogalmam sincs a lakótársai közül éppenséggel kik tartózkodnak most itthon és csak remélni merem, hogy Watson nem érti félre a felbukkanásom okát s nem hiszi azt, hogy mondjuk egy újabb pásztorórát kívánnék eltölteni vele. Nem mintha rossz lett volna, sőt, kifejezetten jó volt, nagyon is, de most egyértelmű, hogy nem ezért jöttem és jó lenne, ha az Ő fejében sem fordulnának meg efféle gondolatok. Bár addig legalább jó érzéssel gondol rám, hamarosan ugyanis valószínűleg a pokolba fog kívánni.
Az utolsó simításokat végzem a rajzon. A félkész állapotban lévő képregény napok óta porosodik az íróasztalomon. Belekaptam, beleszíneztem minden délután, de nem volt további energiám és eltökéltségem ahhoz, hogy végleg be is fejezzem. A kontúrok kész vannak, már csak színt kéne lehelni a fekete-fehér lapokba, de nem visz rá a lélek. Túl fáradt és kialvatlan vagyok ahhoz, hogy este még nekiálljak dekorálni. Épp elég időt elvesz az életemből az egyetem. Pedig istenre esküszöm, egy hajszál választ el attól, hogy ott hagyjam a francba. Minden elalvás előtt eljátszom a gondolattal, hogy reggel, újult erővel és felvértezve, legalább száz indokkal és érvvel beülök az ősrégi kocsimba, elautókázom a negyvenöt percnyire lakó szüleimhez és közlöm velük, hogy abbahagyom. Igen, befejezem a sulit, felhagyok ezzel a baromsággal, hogy belőlem gyerekorvos váljék és hódolok az egyetlen szerelmemnek, a rajzolásnak. Bánom, hogy nem voltam elég határozott és kemény, hogy ellentmondjak apámnak, de szinte lefagytam, amikor feltépve a borítékot, nem egy elutasító levelet találtam benne, hanem épp az ellenkezőjét. A mai napig úgy vélem, apám keze is benne lehet a dologba. Mármint abba, hogy ilyen könnyen, minden gond nélkül felvettek. Orvosként, befolyásos emberként akármit elérhet. Példaként azt is, hogy a fiát első körben az egyetemisták körében üdvözölhették. Lassú mozdulatokkal forgatom először balra, majd aztán jobbra a csuklómat. Leteszem a ceruzát, hogy ismét összefoghassam a hajamat, észre sem vettem, hogy időközben kicsúszott belőle a gumi. Feszesre húzom, néha idegesít, hogy a szemembe lóg. Legtöbbször csak akkor, ha rajzolok. A gyerekek valamiért imádnak benne kotorászni, többségüket meg is nyugtatja, ha babrálhatnak a hajammal. A villára csavarom az utolsó falat kínai pirított tésztát, aztán befalom egy szuszra mindet. Hátradőlök a székemben és próbálok rájönni, hova tűntek a többiek. Mac és Dante nyilván együtt mentek valahova, Cherry-vel két napja nem találkoztam és Ines-el is csak futólag, amikor versenyt loholtunk a wc-ért. Tök egyedül vagyok ebben a bazi nagy lakásban. Nyikorgásra kapom fel a fejemet, a létező össze horror film három másodperc alatt játszódik le előttem. Magamra aggatok egy hosszúnadrágot, eddig nem éreztem jelentőségét, hogy felöltözzek. Hisz egyedül vagyok, senkit sem zavar, ha boxer alsóban ülök a szobámban. Csak a lift az. Hányszor megbeszéltük már, hogy kezdünk valamit azzal a tragaccsal. Félő, hogy lépcsőzni kell majd, így se vagyok egy sportos típus, kiköpném a tüdőmet. Valaki neszezik odakint, a rosszul legyalult ajtó résein lépteket hallok. Farkasszemet nézek az ajtóval, rezzenéstelen arccal hallgatom végig a kopogást, először eszemben sincs kinyitni, nem vágyom senki társaságára. Végül a kíváncsiságom győz, feltépem a bejáratot és kiütközik arcomra a meglepettség. Nem tudom leplezni, még a szám is elnyílik egy kicsit. -Szia Nessa. – A félfának dőlök, karjaimat mellkasom előtt összefonva. Végigmérem, emlékszem rá, hogyne emlékeznék. Azért, mert az egyéjszakás kalandjaim része, még nem jelenti azt, hogy ne jegyeztem volna meg az arcát, vagy a nevét. Mást nem, de legalább két fontos dolgot igen. – Annyira nem rossz a memóriám. –Elmosolyodom, halvány lila gőzöm sincs, mit akar tőlem. Egyáltalán, honnan tudja, hogy hol lakom? Netán hazahoztam? Jaa, tényleg, hazahoztam, úgy csempéztem be neki a szobába Mac kedvenc pudingjából. -Egyedül vagyok, gyere csak be. Valami baj van? – Nem szeretem, ha csak úgy, minden előjel nélkül megjelennek a küszöbömön. Biztos, hogy nem stimmel valami, idegesnek tűnik. Remélem nem keveredtem valami banda háborúba. Megdugtam az egyik kartell húgát. Vagy feleségét és most menekülni kényszerülök vagy szembe nézek a sorsommal és meghalok. Túl sok filmet nézek… -Kérsz inni vagy esetleg enni valamit? – Szólok utána, ha már ő is a lakás kopott padlóján lépked.
Azt kívánom, bárcsak lenne valaki, akivel megtudnám beszélni ezt az egészet. Vagy hát... igazából van is ilyen személy, csak eléggé nagy a valószínűsége annak, hogyha én felbukkanok nála és elújságolom neki a nagy hírt, akkor szerencsétlen azon nyomban szívinfarktust kap. Jó lenne, ha azt mondhatnám, ismerem Watson-t annyira, hogy tudjam: nem lesz baj. De az a nagy helyzet, hogy tulajdonképpen alig tudok róla valamit, s szerintem ez az, ami úgy igazából rám hozza a frászt. Az, hogy nem tudom, mire készüljek. Hiába pergettem le a gondolataimban az összes lehetséges forgatókönyvet, valahogy mégsem vagyok nyugodt, sőt, talán így inkább még idegesebb lettem. Ám ismerve magamat és a csodálatos halogatási képességeimet, tudtam, hogyha nem indulok el, míg megvan bennem az erő hozzá, akkor könnyen előfordulhat, hogy utána már csak a szülőszobáról telefonálnék neki. Ha tudnám a számát... de azt hiszem nem tudom. Valójában már az nagy csodának számít, hogy egyáltalán a lakásához eltalálok, habár őszintén bevallom, az ide vezető út során számtalanszor megfordult a fejemben, hogy meg kéne állítani a taxit és sztornózni az egész hirtelen felindulásból jött kiruccanást. De nem tehetem. Nem lehetek gyáva, amikor most már nem csak rólam van szó. Ha pedig most nem nyitom ki a kicsi számat, akkor nem csupán magamnak ártok vele. Hanem Watson-nak és még a babának is, ők pedig nem érdemelnék ezt. A lift előtt nevetséges hosszú ideig ácsorgok. Míg a mellettem elsuhanó arcok könnyedén döntenek a lift avagy a lépcső használata között, addig nekem most ez is túlságosan nagy döntés. A lépcső választásával nyernék még egy kis időt. Persze csak annyit, ami percekben érhető, nem hetekben, úgyhogy a tervem, miszerint még egy ideig rejtegetem a pocakomat a nyilvánosság elől... lassan lehetetlenné válik. És különben is: mi van, ha a babának nem jön be a lépcsőzés? Jó lenne, ha bekopogva Watt ajtaján nem rögtön a mosdóba futnék hányni, mert valljuk be... nem lenne épp nőies bevonulás. Ezeket végiggondolva tehát inkább a liftet választom, pedig klausztrofóbiás vagyok és abban a másodpercben, hogy belépek a fémdobozkába, lelki szemeim előtt már az aknába való lezuhanást látom. Így aztán marhára fel lehet turbózni valaki kedvét, mondhatom... A bejárati ajtónál már nem is én irányítom a testem, valószínűleg ezért kopogtatok rögtön az ajtón. Az eszem tudja, ha hagy engem túlgondolni valamit, akkor a végén még menekülőre fogom és Watt sose fogja megtudni, hogy ma este itt jártam. Ezt elkerülvén átadja az irányítást a kezemnek, mielőtt én még ép ésszel máshogy dönthetnék. Kopogás után rövidesen pedig az ajtó is kinyílik, én meg hadoválni kezdek össze-vissza. - Ezt jó tudni! - kacsintok rá, közben még a kezemmel pisztolyt formálva lövök is felé egyet. De meg ne kérdezze senki, hogy ezt miért csináltam, mert nem tudnék rá normális magyarázatot adni. Fogjuk a hormonokra. Mostantól minden hülye és megmagyarázhatatlan viselkedést, amit tanúsítok, fogjuk mind a hormonokra. - Király! Köszi... - örülök, hogy csak egyedül van, mert ha megtudja miért is törtem rá az ajtót ilyen kései órában... kétség kívül meg fog bolondulni. És jó lenne, ha nem a lakótársai előtt tenné, tekintve, hogy én leszek felelős a pillanatnyi elmebajáért. Vagy hát, közvetetten tulajdonképpen ő is felelős, mert ketten kellettünk ahhoz, hogy ez a szitu most mindkettőnk életére rányomja a bélyegét, de na... A rossz hír hozója én leszek, azoknak pedig nem szokták megveregetni a vállát. - Hát... képzeld sehol sem találom a bankkártyámat. Nem hagytam itt véletlenül? - olcsó hazugság, de azzal nyugtatom magam, hogy jól van ez így. Fel kell egy kicsit oldódni, mielőtt tönkretenném egy másik ember életét. Meg aztán Watt-nak se az ajtóban kéne összeesnie a hír hallatán. Én és a kamu indokom beljebb lépünk a lakásban, ám arra rendkívül ügyelek, hogy a térdig érő vékony kabátom még véletlenül se nyíljon szét, mert akkor hirtelen egyértelművé válik, hogy felszedtem pár kilót... a méhemre. - Egy pohár víz jól esne. Köszönöm. - mondom zavartan, miközben visszafordulok felé és lehetőségeimhez mérten követem őt a konyha felé. - Na és... hogy vagy? - kérdezem, mialatt egy mosolyt erőltetek az arcomra. Nem túl őszinte a kérdés, hisz érezhetően feszengek, ám egyszerűen nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy mint derült égből villámcsapás, hirtelen színt valljak. Ezért húzom az időt, csak kérdés, hogy meddig tudom. Hisz egész éjjel csak nem beszélgethetünk a suliról és az időjárásról... vagy igen? - Egyébként ne haragudj, nem akartam hívatlanul beállítani, csak... nem tudtam a számodat és így nem tudtam előre szólni. Megzavartalak valamiben? Mert ha dolgod van, el is mehetek, visszajövök máskor. - egy utolsó bevetés, hátha kitalál valamit, amiért most mégse ér rám és akkor eltűnhetek innen. Mert amilyen jó ötletnek tűnt beállítani és színt vallani, most pont annyira vagyok rosszul az egésztől. Vagy ez megint valami baba miatti émelygés lenne? - Vagy hát... nem muszáj visszajönnöm. Nem vagyok valami őrült pióca, aki ráakaszkodik facér pasikra. Sem valami pszichopata vagy baltás gyilkos. - nem tudom miért mondom ezeket, s miért nem gondolkozom, mielőtt kinyitnám a számat. A végén majd egész egyszerűen csak odadobom neki, hogy "ja, amúgy terhes vagyok". Mert lassan már ilyen gáz leszek... Megrázom a fejem, hadonászom még a kezeimmel is, hogy lássa, nem kell reagálnia a piócás részre. Összébb húzom magamon a kabátot, nem mintha nem lenne vagy ezer fok idefent, lassan úgy érzem magam, akár egy szaunában, de amíg nem mondom el a színtiszta igazságot, addig nem láthat meg kevesebb ruhában. - Bocsi, hogyha totál flúgosnak tűnök, de eléggé ideges vagyok. Igazából csak azért jöttem, hogy beszélgessünk egy kicsit... jobban megismerjük egymást. De persze nem erőszak a disznótor! - nevetem el magam a végén, teljes zavartságban, s biztosra veszem, hogy az arcom most épp rákvörös színekben pompázik. De mindegy, ennél mélyebbre a hülyeségeimmel már nem süllyedhetek. Talán. És talán Watt sem ijedt meg annyira a hülye dumámtól, hogy kidobja a szűröm. De aztán okozhat még ő is meglepetéseket. Viszont a leginkább égető kérdés itt még mindig az, hogy miként mondjam el neki, hogy terhes vagyok.
Még mindig furcsállom, hogy itt látom. Talán csak nem okoztam maradandót és repetáért könyörög? Nem, kizárt dolognak tartom. Nem vagyok béna, még igazából senki sem panaszkodott, de akkor sem tudom semmivel összefüggésbe hozni itt létét. Vállam fölött néha hátrasandítok, hogy valóban követ e, vagy elfutott a félig nyitott ajtón, amit magam után hagytam. Idegesnek tűnik, de ezt okozhatja a helyzet is. Elvégre, kölcsönös bizsergés útján akadtunk egymásra azon a hülye bulin, ahová eredetileg el sem akartam menni. Egy pillanat volt az egész, mármint az, hogy kiszúrtuk egymást a tömegben. Aztán nem kellett hozzá más, csak némi alkohol és adott volt a helyzet. Nem kellett erőszakoskodnom – nem mintha az sajátosságom lenne, nem szoktam magamat rákényszeríteni senkire sem -, de nyilván bejött neki a dolog, ha pár héttel ezelőtt is találkoztunk. Ha jobban belegondolok, azóta nem is láttam. -A többiek asszem majd csak késő este érnek haza. – Csak hogy ne aggódjon azon, hogy valamelyikük esetleg betoppanna még azelőtt, hogy ő elhagyná az épületet. Nem tudom, hogy viszonyul ehhez a helyzethez, nekem semmi bajom azzal, hogy néha összefutunk, megadjuk egymásnak, ami kell, aztán mindenki szépen megy arra, amerre lát. A legtöbben ezt csinálják. Az egyetemisták többségének eszébe sincs elköteleződni, tökéletesen megfelel számukra az, amit mi is művelünk. Annyit azért hozzátennék, hogy kedvelem Nessa-t. Okos, értelmes, vicces lány, csodálatos személyiséggel és testtel. Nem szívesen adnám kölcsön másnak, de ebbe nem pofázhatok bele. -Majd körbenézek a szobámban. Bankkártyát nem találtam, de egy fél fülbevalót igen. – Csak remélni merem, hogy az övé. Apró köves, ezüst foglalatban. Úgy emlékszem, a legutolsó buli alkalmával viselte, még panaszkodott is, hogy irritálja a fülét. Pohár után matatok, de csak egy csorba szélűt találok a szekrényben. Hangos kattanással nyitom ki a mosogatógépet, a tökéletesre mosott evőeszközök és tányérok között találok végre egy olyat, ami nem törött vagy éppenséggel kopott. Vizet engedek, nem teljesen tele, gyanítom, hogy nem sokáig fog maradni és nem is az elhagyott kártya miatt látogatott meg. Talán tényleg valami szarságba kevertem magam, vagy egyszerűen megunta a dolgot, komoly kapcsolatra vágyik és jobbnak látja, ha véget vetünk ennek a vad kapcsolatnak. Valahol meg is értem, lányként nekem sem lenne az ínyemre a dolog. Meg aztán, pszichológiai tény, hogy a nők hamarabb esnek szerelembe, mint a férfiak. Annyira aljas nem vagyok, hogy összetörjem a szívét. Átnyújtom neki a poharat, ha elveszi, leülök az ócska bárszékre, amit Cherry hozott magával isten tudja honnan. – Tök jól vagyok, de rólad ez nem mondható el. – Igen, feltűnt, hogy nem olyan könnyed és laza, mint amilyennek megismertem. Értetlenül paslogok, talán még a szám is elnyílik résnyire, ahogy hallgatom szabadkozását. Végképp nem értem most már, miért is jött el hozzám. Valami biztos nyomja a lelkét, ezek után nem hiszem, hogy arra kérne, bújjunk ágyba. Vagy? Okozhat még meglepetéseket. -Igazán elárulhatnád, miért jöttél. Amióta beléptél, eszedbe nem jutott levenni a kabátod. Máskor a földre is ledobtad, az sem érdekelt. – Jó, akkor nem voltunk a helyzet magaslatán. – Totál idegbetegnek tűnsz és a frászt hozod rám ezzel. Valami rosszat tettem? – Kérdezem előre dőlve a székben, a kemény pultnak szegezve könyökeimet. – Ismerlek Nessa, nem értem… – Még ha nem is tudja - mert honnét is tudhatná – de emlékszem a kedvenc színére. Az egyik skiccemet nézegetve árulta el. Meg egy csomó mindenre, amikről azt hiszi, elsuhantak a fülem mellett. -Szóval, elmondod végre látogatásod célját? Ha bajba keveredtél, szólhatok Dante-nak, talán tud segíteni, de Mac-al simán kiásunk egy gödröt fél óra alatt…
Még mindig nem hiszem el, hogy végül rávettem magam erre a lépésre és most itt vagyok a lakásában. Ha a terhesség nem válna hétről-hétre egyre feltűnőbb jelenséggé, akkor gyanítom, még most se jöttem volna el hozzá. De már muszáj volt. És teljesen őszintén állítom, hogy nem pusztán a gomba módjára növekvő pocakom volt az oka ennek, habár könnyű e mögé a kifogás mögé bújni. Való igaz, hogyha halasztottam volna a találkozót, akkor már a bejárati ajtóban állva lesokkolom őt a látványommal, esélyt se hagyva arra, hogy némi rövid csevejjel megalapozzam a hangulatot. Nem mintha per pillanat ebben annyira jó volnék, sőt. Inkább pocsékul csinálom. Összehúzott szemöldökkel, apró bólogatásokkal veszem tudomásul, hogy a lakótársai csak később érnek haza. Ez azért jó dolog, mert így tényleg tudunk négyszemközt beszélni. Már ha hajlandó leszek kinyögni, hogy igazából miért is bukkantam fel ilyen váratlanul, mert valljuk be, ez az elveszett a bankkártyám duma eléggé béna kifogásnak ígérkezik. Nem csodálom, hogy nem találta meg, hisz pontosan tudom, hogy a pénztárcámban lapul éppen; azonban a valóban megtalált tárgy hallatán elfog az undor, amihez az a tipikus fura mimika is párosul. - Uh, azt inkább dobd ki a kukába, kerüljön tőlem minél messzebb. - amennyire tetszett a boltban az a kis bizsu, pont annyira irritálta a fülemet és keserítette meg a nyugis, mámorító perceket, amiket ebben a lakásban tölthettem. Idegesen dobolok ujjaimmal a konyhapulton, több mély lélegzetet véve, majd kifújva azt és már-már tikkelő szemekkel kísérem Watt útját, ahogy előkészíti nekem azt a pohár vizet. - Köszi! - kicsit talán túlságosan is lelkesedem azért a vízért, de amint megkapom majdnem húzóra le is gurítom a pohár tartalmát, azt kívánva, bárcsak valami tömény volna benne. - Egy kicsit ki voltam már száradva - nevetem el magam lányos zavaromban, hisz gyanítom, vízre így még senki sem vetette rá magát, mint ahogy most azt én tettem. Nem mellesleg megsülök, de a kabátomat még nem igazán vehetem le. Zavar, hogy ennyire észrevehető számára a szenvedésem, azt hittem a pasik nem ennyire figyelmesek, bár tény és való, hogy Watt azért más, mint a többi srác. Kész mázli, hogy teljesen jó véleménnyel vagyok róla és vonzódom hozzá, ha már egyszer ő a gyermekem apja, nem? De. Csak remélem a hír hallatán majd nem akar több ezer mérföldnyire menekülni előlem, előlünk. - Ja hát én a földre dobnám most is... - nem, most talán nem kéne elterelni a figyelmünket, na nem mintha nem lenne eléggé szembetűnő, hogy kissé "meghíztam". Kinyúlok felé, hogy áthidalva a pultot és a közöttünk lévő távolságot, nyugtatólag megsimíthassam a kézfejét, de az egész kedveskedés helyett inkább bénán sül el, ezért minél előbb visszahúzódom a saját térfelemre. - Jaj nem, dehogyis! Nem tettél semmi rosszat, Watt. - vallom be gyorsan, még mielőtt a nagy hír előtt is kikészülne teljesen idegileg. Hallgatom a kis viccelődését Dante-ról és Mac-ről, s bevallom őszintén, hogy más helyzetben teljesen jót nevetnék ezeket hallva, s nagyon is értékelném mindannyiuk segítségnyújtását és bajtársiasságát... ám most, csak zavartan pislogok rá és nyelek párat. Kezem óvatosan bekúszik a zsebembe, előhúzva belőle azt a kis lapocskát, amin a kisbabánk ultrahangképe díszeleg. De képtelen vagyok átnyújtani neki így, minden felvezetés nélkül. Ezért erőt veszek magamon, kényszerítve magam arra, hogy végre színt vallva tényleg elmondjam, miért is vagyok itt. - Na jó... mégis történt valami - kezdek bele, bár talán nem épp a legmegfelelőbb nyitást alkalmazom. - Hülyeség ezt így előre kérni, mielőtt bármi mást tudnál, de... légyszi ne utálj meg ez miatt - én világ életemben egyedül voltam és eddig a legszorosabb kötelék amit valaha éreztem, az bizony hozzá fűzött, még akkor is, ha puszta testiségnél semmi több nem volt a kapcsolatunk. Talán pont ezért rettegem annyira attól, miként fogja fogadni a nagy hírt. Mert hangozzék bármennyire nyálasan és szentimentálisan is, nem akarom elveszíteni őt. Próbálom rendszerezni a gondolataimat, jól megtervezni, hogy mit és hogyan mondjak, de minél jobban próbálkozom, annál nagyobb káosz keletkezik a fejemben, így lehunyom a szemeimet, fintorgok párat, majd egy nagy levegőt véve hagyom, hogy a leglényegesebb infó utat törjön magának. - Terhes vagyok - lassan nyitom ki, ráadásul csak az egyik szememet, hogy kikukucskáljak, vajon Watt életben van-e még. Amint látom, hogy magánál van, úgy a másik szemem is kinyitom és rögtön magyarázkodásba kezdek. - Ne haragudj, nem akartam így rád zúdítani, de... máshogy nem sikerült. És csak hogy tudd, nem várok el tőled semmit, rád kényszeríteni se akarom se magamat, se a babát, csak úgy gondoltam jogod van tudni róla. - voltaképp most hazudok, ráadásul nem is kicsit. Rákényszeríteni valóban nem fogom magamat, de ha mindezt nélküle kell végigcsinálnom, akkor abba én beleőrülök. Nélküle semmihez sem fogok tudni kezdeni, nélküle a baba is egy szörnyen borzasztó és állandóan kudarcokba fulladó anyát kapna. De ha ő mellettem lenne, akkor ellensúlyozni tudná az én bénaságomat. Plusz, én pontosan tudom, hogy milyen apa nélkül felnőni, a saját gyerekemnek sohasem kívánnám ezt. - Ne haragudj... - másodszor kérek bocsánatot, holott mindenki, aki konyít valami a szexhez, jól tudja, hogy ez bizony nem csak rajtam múlott. Hogy ő ugyanannyira felelős, akárcsak én. Némán csúsztatom oda elé az ultrahangképet, hogyha szeretne, hadd vethessen rá egy pillantást, mialatt én végre megszabadulok a kabátomtól. Ciklámen színű pulcsimat viszont úgy rendezem, hogy bőségesen takarja még a hasamat. A hír amúgy is sokkoló volt, a látvánnyal egyelőre nem kéne ijesztgetni.
Totál össze vagyok zavarodva. Egyrészt még mindig nem tudom, miért jött el. Általában akkor találkozunk, ha már nem bírjuk és az esetek többségében én hívom fel, nem pedig ő engem. Másrészt tök furcsán viselkedik és nem ezt a Nessa-t szoktam meg. Jó, nem ugrik a nyakamba, nem becézget és kicsit sem nyálas - ha éppenséggel józan - de sosem láttam még ennyire idegesnek. Még az első alkalommal se, pedig akkor totál kész voltam és be is aludtam a felénél. Csodálom, hogy azóta is készségesen jön hozzám. -Oké, a fülbevalót kidobom. – Azt nem árulom el, hogy már kidobtam. Illetve, a fürdőszobai lámpafénynél vizsgálva, kicsúszott az ujjaim közül és elnyelte a lefolyó. Isten tudja, merre járhat már, de megkönnyebbülés, hogy nem tart rá igényt. Eszem ágában sem lenne kikotorni. Az államat vakargatom, miközben ő egy szuszra kiissza a tele töltött poharat. A gyomrom görcsbe rándul a felgyülemlett feszültségtől, valami hatalmas gond lehet, már csak azt kellene megtudnom, miféle baj lehet. Azért az megnyugtat, hogy nem én tettem valamit, mert eszembe se jutna megbántani vagy ilyesmi. Konkrétan nem szexelek más lánnyal, mióta ez a kis kapcsolat kirobbant kettőnk közt. Nem azért, mert nem tehetném meg. Pontosan ez az. Nem akarom megtenni. Az más kérdés, hogy kötődni kezdtem hozzá, kedvelem és szeretek vele lenni, de ennyi. Nem vagyok szerelmes, csak nem látom értelmét, hogy bántsam. Az ember nem piszkálja és mérgesíti fel azokat, akiket kedvel. Ez alól kivétel Mac és az ő alkalomadtán, hirtelen, a semmiből megjelenő hisztije, de még őt is le lehet csillapítani, ha van elegendő csokoládéd és türelmed ahhoz, hogy kivárd a picsogás elmúlását. Az mondjuk kevésbé megnyugtató, hogy mindezek mellett még a kezemet is indokolatlanul hosszú ideig szorítja. Nem leszek ettől a gesztustól kevésbé idegroncs, szóval miután elengedi, inkább a nadrágom zsebébe süllyesztem ujjaimat. Papír zsebkendő cafatokat találok, azokat gyűröm, gombolyítom, kicsit elvonja a figyelmem. A részletekre nem figyelek oda, a fejemben rengeteg esetleges befut probléma felvillan a rákos megbetegedésen át a HIV fertőzöttségig. Nem tudom, melyik a rosszabb, nem is akarom tudni, de megőrjít ezzel a hebegéssel. -Na végre, eljutottunk a lényegre. – Nem megbántani akarom, cinikusnak sem akarok tűnni, de konkrétan fél percen belül kirakom a kínai kaját a konyhapultra, ha nem mondja meg látogatásának valódi okát. Nem tudom, hogy rosszul hallom e amit mond, félrehallom vagy szimplán csak beképzelem, de egy percre még levegőt is elfelejtek venni. A padlót bámulom, próbálom felfogni az információt, amit az imént közöltek velem. Bárcsak arról a kurva fülbevalóról lenne szó… Apa leszek. A pultra könyökölök, kitépem hajamból a gumit, tenyerembe fektetem arcom és semmi másra nem vágyom, csak hogy egyedül lehessek. -Én meg azt hittem, hogy összeszedtem valami betegséget tőled. – Motyogom tenyerembe, totál le vagyok sokkolva. Hogy mondom el a szüleimnek? Kinyírnak, ha megtudják. Bár enyhítő körülmény, hogy Nessa bőrszíne megegyezik az övékével. De még így sem számíthatok kegyelemre. Ha nem fejezem be az egyetemet, az apám sosem bocsájtja meg nekem. Az életem be van programozva, a képregény boltos fizetésemből nem tudok felnevelni egy gyereket. -Ne sértődj meg Vanessa, de biztos, hogy az enyém? – Még szerencse, hogy senki sincs itthon. Még mindig keresem önmagam, valahol elvesztem a terhes vagyok és a ne haragudj mezsgyéjén. Nyilván én is hibás vagyok, próbálom felidézni a pillanatot, amikor felelőtlenül, védekezés nélkül estünk egymásnak, de nem rémlik ilyen. -Hogy történt? – Hangom feljebb csúszik, értetlenül pislogok. – Vagyis tudom hogyan, de mikor és… én mindig védekezek, ha csúnya a csaj, duplán húzok, de nem emlékszem. – Beletúrok a hajamba, a nappali falán lógó tükörben meglátom a képmásom. Sápadt és ijedt vagyok. Feleszmélek a kábulatból. Önző vagyok. Nem az én testem alakul át, nem én fogom elviselni a fájdalmat. Jól meg vagyunk, de őszintén, sosem terveztem hosszú távúra ezt a kapcsolatot. Az egyetem befejezése után olyan messzire akarok költözni, amennyire csak lehet a szüleimtől. Rajzolni akarok és közben gyógyítani. Bár még ebben sem vagyok biztos. Utazgatni akartam, kultúrákat megismerni. Felfedezni a világot. -Ne takargasd már magad. – Nézek a hasát eltakaró pulóverre. – Jól érzed magad? Mennyi idős? Tudod már a nemét? – Sok kérdés egyszerre, de mindre tudni akarom a választ.
A bájcsevej valahogy sosem volt az én asztalom. Most azonban mégis kénytelenek voltunk elütni szánalmasabbnál szánalmasabb témákkal az időt, hisz olyasfajta bejelentésre készültem, amit azért nem lehet in medias res módjára egyszerűen csak benyögni. Pláne nem ilyen körülmények közepette. Watt-ot nagyszerű srácnak tartottam, okosnak, tehetségesnek, viccesnek gondoltam, olyannak, aki mellett akár még komoly kapcsolatot is el tudtam volna képzelni. Hiába volt kettőnk között csupán testi vonzalom, azért én nem az a fajta lány voltam, aki sok sráccal fenntartja ezt a fajta érzelemmentes, kifejezetten szexen alapuló viszonyt. Ebből pedig egyértelműen adódik, hogy igen, beleképzeltem már többet is ebbe a dologba. De soha nem akaszkodtam volna rá és soha nem akartam volna tisztességtelen trükkökkel megfogni őt magamnak. Remélem ő se gondolja majd, hogy ez az egész terhesség arra ment ki, hogy a végletekig magamhoz láncoljam, hisz nyilvánvaló, hogy én sem akartam ezt. A megszólalásai ugyan eljutnak a fülemig, de annyira lebénulok, hogy válaszokat már nem tudok adni a számára. Viszont a kérdését hiába kezdi azzal, hogy ne sértődjek meg... mégis szíven üt az, hogy merre terelné el a témát. - Oké, aláírom, hogy veled sem töltöttem el éppen sok időt, mielőtt az ágyadba bújtam volna, de bármennyire is hihetetlen nem szokásom ezt csinálni. Nem fekszem össze minden sráccal, akivel flörtölök kicsit valamelyik bárban. - Ő tényleg kivétel volt, úgyhogy ezt akár bóknak is vehetné, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy nem vagyok elkötelezett híve az egy éjszakás kalandoknak és vele is csak azért húztam ennyi ideig, mert... jó volt. És mert ugyanahhoz a sráchoz jöttem fel, nem pedig mindig máshoz. - Szóval igen, biztos, hogy a tiéd. - fogalmazom meg leegyszerűsítve is a korábbi válaszomat, majd fészkelődni kezdek a széken. Zavar a kérdése, de nem róhatom a szemére, hisz éppen eléggé lesokkoltam már én is őt, most az a minimum, hogy elviselek mindent, amit reagálásként mond vagy kérdez. Bármi is legyen az. - Nem tudom... hisz mindig védekeztünk. Lehet, hogy kiszakadt, csak nem vettük észre? Végtére is voltunk párszor olyan állapotban, hogy akár fel se tűnt volna egyikünknek se. - épp oly tanácstalan vagyok ebben a helyzetben, akár csak ő. Elhiheti, hogy nekem sem épp leányálom, hogy ez történt. Hisz én sem így képzeltem az életemet. Mindössze a diploma választ már el attól, hogy befejezzem az egyetemet és teljes idejű állást kapjak a hotelben. Számítanak rám, jó munkaerőnek tartanak, én viszont alig fél év múlva szépen otthagyhatom őket a kakis pelenkákért. - Az állandó hányingert leszámítva... igen, jól vagyok. Holnap lesz tizenhárom hetes és még nem tudom a nemét. De elméletileg a következő vizsgálaton már kiderülhet, ha éppen úgy fekszik. - hadarom el az információkat, miközben tovább igazgatom a pulcsimat, ügyet sem vetve korábbi, "ne takargasd már magad" kérésére. Amíg nem sikerül teljesen megbarátkoznom az anyaság gondolatával, addig bizony zavarni fog, hogy egyre csak nagyobb és nagyobb leszek, ezért amíg lehet, addig takarom a hasamat és nem ijesztgetek vele se másokat, se magamat. Érzem, ahogy a könnyeim gőzerővel próbálnak utat törni maguknak, de ahelyett, hogy engednék nekik, inkább visszafojtom őket. - Őszintén szólva eléggé rettegek ettől az egésztől. - vallom be neki, miközben összekulcsolom a kezeimet és lehajtom a fejemet. - És nem tudom, hogy mi legyen. - suttogom, majd felállok a székről. Elmennék innen, de valahogy mozdulni sem bírok. Watt-ra se merek nézni, holott bőven lenne még itt egy-két dolog, amit nem ártana tisztázni. Bármennyire is hajtogattam az előbb, hogy nem várok el tőle semmit, szerintem azokat a kijelentéseimet egyrészt meg se hallotta, másrészt pedig... talán el se hitte. Talán ő is pontosan tudja, mekkora egy szerencsétlenség vagyok és mennyire nem lenne jó egy gyereknek sem, ha én lennék az anyja. - Túl nagy volt a hajtás az egyetemen és a szállodában is, ezért túl későn vettem észre, hogy... hogy terhes vagyok. Ezért kicsit kifogytunk a lehetőségekből. Viszont, az örökbe adás még mindig egy járható út lehet... - a mondatom végére csak végiggördül néhány kósza könnycsepp az arcomon. Én magam sem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, s habár fogalmam sincs Watt mekkora részben szeretne beszállni a döntéshozatalba, attól még örülnék, ha véleményt nyilvánítana.
Egymás után veszem a levegőt, mégis úgy érzem, hogy a helyiség egyre jobban szűkül. Levegőtlen lesz pillanatokon belül. Megfájdul a fejem, akkora erővel koncentrálok arra, nehogy valami olyasmit mondjak, amivel megbántanám. A nők alapjáraton érzékenyebbek nálunk, ilyen esetben meg az egész megsokszorozódik. Mindig is vonzónak találtam, vicces és kedves lánynak, aki nem riad vissza attól sem, ha kézzel kell megennie a müzlit az éjszaka közepén, mert lusta voltam beindítani a mosogatógépet. Vagy egyáltalán nem érdekelte, hogy sosem vittem étterembe és vettem neki csokit. -Ne haragudj, nem úgy gondoltam. – Szabadkozom, ujjaimmal a pult lapján játszom. Ránézek, de sokkal inkább foglalkoztat a pocakja, mint sem az arca. Nem sok mindent tudok kivenni belőle, a több réteg ruha alatt szinte fel sem tűnik. -Vagy amikor úgy emlékeztél, hogy felhúztam, aztán mégse. – Kutatok emlékeim között, hátha felvillan egy kép arról az estéről, de egyelőre csak sötétben tapogatózom. Az esetek többségében nem voltunk józanok, gyakorlatilag bármikor, bármelyik éjszaka megtörténhetett. Biztosat csak akkor tudunk, ha az orvosok megsaccolják a fogantatást. Vagy már azt is mondta, csak annyira lekötött a saját problémám, hogy meg sem hallottam? Elképzelhető… -Nessa… – Halkan ejtem ki a nevét, fejemet oldalra billentve figyelem az arcát. Nehéz kiigazodni rajta. Nehéz eldöntenem, pontosan mit is akar tőlem. Mit vár tőlem. Mert nem mondja ki, én pedig még nem voltam még csak ehhez hasonló cipőben sem, fogalmam sincs, mint mondhatnék. Vagy mit tehetnék. Nyilván – a neveltetésemből adódóan – nem fogok felszívódni, ahogy azt a velem korabeli srácok olyan könnyen megtennék. A múltam ott kísért, befurakodik az elmémbe, pedig már azt hittem, sikerült mélyen eltemetnem magamban. Nem váltok olyanná, mint a saját anyám. – …ne sírj kérlek. – A keze után nyúlok, vélhetőleg indulni készült, de ahogy én képtelen vagyok kimondani a gondolataimat, ő épp olyan tehetetlenül nem tudja mozgásba lendíteni a lábat. Talpra állok én is, letörlöm azt a fránya könnycseppet az arcáról. Még sosem láttam ennyire elesettnek. Magamhoz ölelem. Rendkívül sérülékeny időszakban van, ezért finoman szorítom. Csak hogy, érezze a törődést. -Ne félj, majd megoldjuk valahogy. – Nyugtatólag simítok végig gerince vonalán, bőrének melegét még a vékony anyagon át is érzem. Ostoba elméletek kezdenek el burjánzani fejemben, ez nem az a perc, amikor utat engedhetek nekik. Szemöldökeim között apró ránc üti fel fejét. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy értetlenséget kölcsönözzön arcomra. Elengedem, a pultnak dőlök, körmeimmel tenyereim bőrkeményedéseit piszkálom. Eljutottunk oda, ahová sosem akartam. Sértő rám nézve, hogy ilyen könnyen meg akar szabadulni tőlem és a gyerekünktől. Önző vagyok, a múlt sérelmei a felszínre törnek. Kavarognak bennem a gondolatok, az egyik percben igazat adok neki és fejben már alá is írom az örökbeadási nyilatkozatot, a másikban akarom az egészet. Vele, a gyerekkel, minden szarsággal. – Nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy apa leszek. Felelős leszek érte, érted, mindegyikünkért. Azt se tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Egy képregény boltban dolgozom és rohadtul nem akarok orvos lenni. – Idegesen szántok barna üstökömbe. Életem első néhány hónapjának történetét kevesen ismerik. Nem szívesen meséltem róla. Az mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a szüleim örökbe fogadtak – a bőrszínünk elárult bennünket -, de a teljes történetet elzártam magamnak. Most sem kívánkozik ki belőlem. Elmélázom azon, hogy vajon, van e jogom ahhoz, hogy elkísérjem egy vizsgálatra? Egyáltalán, akarja, hogy elmenjek vele? Szükségét érzi e a jelenlétemnek vagy csak azért jött, hogy elmondja, mi a helyzet. Tájékoztasson arról, hogy gyerekem lesz. – Én segítek, amiben csak tudok. Ha ezt szeretnéd. – Más lehetőségem úgysincs. Ha elhagynám, azzal olyanná válnék, amit egész életemben kerültem. – Döntsd el, mit akarsz, mert jelen helyzetben kurvára nem tudom és rohadtul összezavar ez az egész. Nekem konkrét dolgok kellenek, nem csak légből kapott, kósza gondolatok. – Most fogtam csak fel igazán. Most jutott el a tudatomig. Most érzem életemben először, mivel jár a kötelesség.
Kezdőlap
