Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Mikor először feldobta, hogy mi lenne, ha visszajönne a GM-hez, nem vettem komolyan. Azt hittem, csak poénkodik vele, és rám akar ijeszteni, mert épp kihúztam a gyufát valamiért.
Bár a General fontos színhely az életünkben, ott ismerkedtünk meg, ott jöttünk össze, és rengeteg emlék köt ahhoz a két évhez, sokkal inkább jók, mint rosszak, valahogy mégsem rajonganék az ötletért. Sok minden történt azóta. Például született egy lányunk, akinek eltitkoltuk, hogy én vagyok az apja. De hát akkor még úgy volt, hogy a szakítás végleges, az akkori önmagamnak fogalma sem volt, hogy egyszer ide jutunk, mint ami most van.
Ami azt illeti, sok mindenről nem volt fogalma…
- Pezsgő? Más nincs? – kérdem megütközve a welcome drinket osztogató boyt. Mi az, hogy nincs?
- Sajnálom uram, az első koccintáshoz ez van írva a programba – adj rögvest magyarázatot a fiú, és a biztonság kedvéért le is ellenőrzi a zsebébe csúsztatott cetlit, megnyugodva bólint egyet, majd vissza is csúsztatja. – De azután bármit választhat – próbál oldani a tekintetemben ülő szigorúságon. Nem is vitatkozom vele tovább. Éppenséggel pontosan tudom, hogy kin kell leverni ezt a kiszúrást.
A pezsgőspohárral az ujjaim között beljebb lépkedek, és végigpásztázom a kimázolt embertömeget, úgy tűnik, egy kicsit talán késve is érkeztem, a bálterem már csordultig van öltönyökkel, ékszerekkel és drága ruhakölteményekkel. Mégsem telik sok időbe, mire kiszúrom a nekem kellő hölgyeményt. Külön érkeztünk, még mindig nem léptük meg, hogy nyilvánosan is beismerjük, újra egy pár vagyunk. Bár ezzel kapcsolatban egyre inkább Joy szavai keringenek a fejemben: nem vagyunk már gyerekek, hogy bújócskát játsszunk. Ebben igaza van, csakhogy mégsem olyan egyszerű ez az egész. Főleg itt, a GM-ben. Bár hozzá kell tenni, hogy itt aztán úgysem lehet sokáig titkot csinálni belőle, annak idején sem ment, amikor még először zárkóztam be vele a nyomtató irodába. Naná, hogy volt, aki épp abban a negyed órában akart benyitni, de hát… hamar rájött, hogy jobb, ha inkább feljebb megy egy emeletet.
- Marilyn. Engedje meg, hogy gratuláljak. Elnézést, de képtelen vagyok magamban tartani – biccentek egy mosollyal a beszélgetőtársa felé, ahogy odaérek melléjük, úgy látom, a Detroit-i bandából való, de nem az igazgatóság tagja. – Ez a parti több mint tökéletes. Javasolni fogom az utóbbi öt év legjobb szervezése címre. Remélem, olyan díjat is osztanak ma.
Ha már így oda pofátlankodtam, és sanszos, hogy félbe is szakítottam valamelyiküket, be is mutatkozom az ismeretlen hölgynek.
- Ugye, ön is egyetért? – faggatom kíváncsiságot mímelve. – A kisasszony épp hogy visszatért a céghez, két hét alatt máris mindenki rendkívül elégedett. – Hangsúlyozom, ugyanis ez a cég mottója, hogy minden ügyfélnek rendkívül elégedettnek kell lennie. Mi belső körben persze csak poénkodunk vele, hiszen tisztában vagyunk vele, hogy ez is csak egy lehetetlen, irreális elvárás a sok közül, ami a naiv vezetői székekből érkezett. Közben pedig Marilyn arcát fürkészem, hogy vöröslik-e már kellőképpen a túláradó fényezéstől, amivel lelkes vezetői énem halmozza el. A lehető leglátványosabban.
- Óh, szerintem is csodálatos. Főleg ez a szálloda. Még sosem jártam itt, mindig csak tervezem, hogy ha New Yorkban járok, feltétlenül itt szállok meg, de aztán… tudják, hogy van ez.
- Abszolút – címzek neki egy apró félmosolyt, majd vissza is kormányzom a figyelmem Lynre. – Szerintem legközelebb Marilynt kérje meg, ő biztosan elintézi. Páratlan tehetség. Alig várom, hogy megszerezzem magamnak a Chevrolet berkeibe– teszek rá ég egyet a biztonság kedvéért, alig várva, hogy a nőci lelépjen végre. Na. Gyerünk. A hatás kedvéért előveszem a legbugyiolvasztóbb nézésemet, amivel a drága kolléganőmet tüntetem ki.
- Óh. Mindenképp... – mosolyodik el zavartan a hölgy. – Köszönöm a tippet. Mindjárt kezdődik a nyitóbeszéd, azt hiszem, jobb ha, gyorsan megkeresem Waltert. A díjátadás ugyan még odébb van, de biztos szüksége van rám. Örültem. – Azzal már szedi is a lábait a terem másik vége felé, én pedig egy sanda félmosollyal pillantok vissza Lynre.
- Szia. Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? – mosolyodom el szélesen. Nyomnék egy csókot is az ajkaira, de ezt most itt aligha szabad. – Mi újság? Jól megy minden? – Mert igazából halvány fogalmam sincs semmiről, épp csak most érkeztem, és a pezsgőspoharam talpát szorongatom.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Mikor megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha… először csak elhessegettem onnan és bemagyaráztam magamnak, hogy ez most nem lenne a legmegfelelőbb, pont ekkor, amikor már Bennel jobban állunk, mint valaha. Ki tudja, jót tenne-e a kapcsolatunknak, ha egy munkahelyünk lenne. Bár igaz, mikor jó pár éve egy helyen dolgoztunk, igazán jól működött minden. Na, de azóta aztán történt minden. Több is annál.
Valahogy sejtettem, hogy Ben sem fog rajongani az ötletért, de végül felvetettem. Nyilván nem akartam az egészbe belevágni a megkérdezése nélkül. A kávézó jól pörög, kineveztem Samanthát üzletvezetőnek, aki a jobbnál is jobb, szóval bőven elég, ha benézek egy héten kétszer, amikor van annyi szabadidőm. Visszavágytam a General Motorshoz, mert a kávézóban kicsit kezdtem feleslegesnek érezni magam. Tulajdonképpen bementem reggelente, leültem az irodában, és egy óránál tovább nem tudtam bent maradni. Inkább beálltam segíteni a dolgozóknak, amit kétség kívül élveztem, de nem éreztem annyira a magaménak.
Szóval így jutottam el addig, hogy éppen az egyik parti szervezője lettem. Anno is besegítettem a rendezvényeknél, de nem gondoltam, hogy majd rögtön a mély vízbe dobnak. Még jó, hogy a memóriám a régi és nagyjából tisztában vagyok még a dolgokkal.
- Tulajdonképp mindig is imádtam, csak kellett egy kicsit más, tudod. Mellesleg a lányom mellett jobb volt egy olyan meló, ami kevésbé foglal le.  Aztán most vissza. Meglátjuk, hogy fog menni – tekintek körbe, miközben Karennek magyarázom az akkori eltűnésem és a mostani visszatérésem okait. A mellettem álló hölggyel jó pár konferencián vettünk részt együtt annak idején. A Detroit-i csapatba tartozik, de az ilyen hivatalos rendezvényeken mindig összefutottunk, meg jókat beszélgettünk. Sok az ismerős, és ezzel együtt sok az olyan is, aki rögtön azzal kezd, hogy mégis mi volt ez a jó pár éves kihagyás. Ezek között persze van olyan is, aki tudott arról, hogy Ben és én együtt voltunk, hiszen elég hamar lebuktunk. És akar olyan is, aki szúrós tekinteteket villant rám, amiért anno „felszarvaltam” Bent.
- Na, de legalább lesz újra valaki a hivatalos eseményeken, akivel jókat lehet csacsogni – mosolyodik el, mire aztán arrébb pillantok, hogy minden rendben megy-e és meg is akad a pillantásom a felénk közeledő Benjaminon.
Már nyitnám is szólásra a szám, mikor odaér, hogy köszönhessek neki, de aztán mikor megelőz, szinte tátva is marad. Miért is gondoltam, hogy ez majd egyszerű lesz? Nagyon nem az. Megint adni a hivatalost, és ez a titkolózás is lassan az agyamra megy már.    
- Köszönöm Mr. Henson, ez igazán megtisztelő – mosolyodom el halványan, és ez még rendben is van, de amikor folytatja a fényezést, már-már nem tudok merre pillogni, és valószínűleg az arcom is kezd vörösödni.
- Na, de ez még csak a parti eleje, szóval reméljük, ez így is marad – teszem hozzá, mert ki tudja, hol ütközünk bármiféle technikai hiába, vagy hasonlók. Egy rendezvénynek elég sok buktatója lehet, szóval nem vennék mérget arra, hogy végig ilyen tökéletes marad majd.
Mikor a szállodáról van szó, már nyitnám is a szám, de nem tudok ismét szóhoz jutni, ugyanis Ben rögtön lecsap a lehetőségre. Nem hiszem el ezt az embert.
- Persze, szívesen segítek bármiben. Nem is tudtam, hogy ennyien pályáznak rám – mosolyodom el halványan a Chevrolet-es megjegyzésre. Tulajdonképp azt hiszem, jobb is, hogy a Cadillac részlegre kerültem, mert így legalább nem áll fent annak a veszélye, hogy egyrészt Ben azt gondolja, a sarkában akarok lenni, másrészt pedig hogy lebukjunk. Közben tekintetem a Ben kezében lévő pezsgőre siklik, és azt hiszem, pont most van itt az ideje egy kicsit visszaböknöm.
- És a pezsgő hogy ízlik Benjamin? Különlegesség – húzom a szám széles mosolyra, hiszen nagyon jól tudjuk mind a ketten, hogy ezzel nem arra célzok, hogy tényleg az lenne, csak éppen jól tudom, hogy nagyon nem bírja ezt a fajta alkoholt. Sajnálatos, de csak az ő kedvéért azért mégsem írhattam ki kétféle welcome drinket.
Karen pedig már annyira kellemetlenül érzi magát – látom az arcán-, hogy inkább kitalál valami kifogást, csak ne kelljen itt tartózkodnia.
- Remélem még találkozunk – mosolygok felé, aztán Ben felé fordulok. – Szépen elüldözted – mondom neki, majd ahogy a mellettünk elhaladó pincér felém nyújta a pezsgőt, elveszek egy pohárral én is. Csak két korty erejéig.
- Tulajdonképp mindent mondtál, ami miatt rákvörös lett a fejem, de ezt nem tetted hozzá. Köszönöm – mosolyodom el, majd az övéhez koccintom a poharam. – Eddig minden rendben van, bár még nem volt lehetőség sokat bakizni – mondom neki. – Mindjárt jön a nyitóbeszéd, aztán kis szünet után a díjátadó. – Ez azért is izgalmas, mert Ben is kap díjat, amiről persze tudok, de egy szót sem szóltam róla neki. Hadd legyen csak meglepetés. – Utána meg az állófogadás és hajnalig tartó parti, amin valószínűleg nem sokáig fogom tiszteletem tenni, ugyanis olyan fáradt vagyok, hogy már csak egy nagy franciaágy villog a lelki szemeim előtt – mondom, ugyanis az energiából jócskán kivettek az előző napok. A rendezvény miatt egy csomót túlóráztam. – Na jó, te is elférsz benne – teszem hozzá egy halvány mosollyal és ártatlan tekintettel.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

- Ne fesse az ördögöt a falra – nézek rá rosszallóan ráncolva a szemöldököm, de azért láthatja a huncut villanást a tekintetemben. – Mert a végén még megjelenik – teszem hozzá úgy, hogy felmerülhet a gyanú: esetleg célzok is valamire.
- Azért remélem, olyan sokan mégsem. Nem szeretem a konkurenciát. – Most ezt miért mondom? Nem is tudom. Belegondolva, hogy egész este mindenki neki teszi majd a szépet, azért is, mert új visszatérő, azért is, mert ő az egyik főszervező, és erről a ruháról még nem is beszéltünk. Ízléses, nem arról van szó, semmi kifogásom ellene, épp csak úgy vonzza a tekintetet, mint a mágnes. Így mindent összevetve, lehet, mégsem készültem fel erre az egészre eléggé.
A pezsgő meg pláne nem hiányzik még ehhez.
- Tökéletes választás. Remélem, nem várunk sokáig a nyitásra, mert a végén elfogy, mielőtt koccinthatnék vele. – Bár láthatóan egy milliliter sem fogyott még a poharamból. A Detroit-i csajszi rá is pillant, mire kénytelen vagyok belekortyolni. Szóval különlegesség. Nagyon csodás.
De legalább sikerült zavarba hoznom, azért ez elég kárpótlás. Elég az arcára pillantanom, a színe rögtön elárulja, hogy hatásos volt a kis köszöntőm az előbb. És végre a barátnője is hajlandó elpárologni.
- Ez volt a cél – pillantok én is a menekülő Karen után. – Nézzenek oda. A kis álszent – vonom fel a szemöldököm meglepett mosollyal, a ruhája ugyanis hátul szinte végig nyitottan van hagyva. – Szegény Walter – nyilatkozik meg a spontán férfiúi együttérzésem.
- Ez meg a másik – helyeselek, ahogy a rákvörösséget említi. – Kifejezetten jól áll ez a szín. Bár kétségkívül fehérneműben az igazi – mormolom a koccintásunk közben, egy kicsit lejjebb halkítva a hangom, egy ilyen rendezvényen sose lehet tudni, hogy minek van füle körülöttünk.
- Remélem, hamar lemegy minden. Nekem sincs nagy kedvem ehhez az egészhez ma este. – Pláne azt nézegetni, ahogy udvarolnak neki. Most még nem lehet velem, hiszen hivatalosan nem vagyunk együtt, és pletykákat sem akarok indítani, de így meg… sok választásom nem marad, mint jó képet vágni mindenhez. Erről nem beszéltünk, sok mindent úgyse lehetett volna hozzátenni, túl kell esni rajta és kész.
Másrészről, a hangulata azért ismerős, és el kell ismernem, kellemes emlékeket idéz, amikor még nagyon az elején voltunk, és azért bujkáltunk a nagyközönség elől, mert menet közben túlságosan beindított. Akkoriban tudta, hogyan vonja el a figyelmem az unalmas részletekről, és hogyan tegye izgalmassá a legsatnyább, kötelező jelenlévős céges rendezvényt is. De ez olyan régen volt, hogy talán igaz se volt. Most már gyereke van, megkomolyodott, és ugrottunk bő hat évet a történetben, a ma estétől aligha remélhetek többet, mint hogy túléljük, aztán ki tudja. Ez a franciaágyas megoldás nem hangzik olyan rosszul.
- Szóval harmincon túl már csak a fáradtság és az egykedvű szemlélődés? - csipkelődök egy kicsit, előre somolyogva a reakcióján.
- Várd ki a végét, még az is lehet, hogy a sok lovagod el sem fog engedni pirkadat előtt.  Túl jól ismerem a bagázst. – Azért sok cserélődés volt a távolléte alatt. Velem meg nem tudom, mi van, de nem igazán tudom elengedni magam. Feszült vagyok, azért hordok össze ennyi marhaságot. Tipikusan, mint mikor rossz előérzetem van. Franc tudja, miért.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



- Távol álljon tőlem, hogy ilyenekben mesterkednék – reagálok az ördögös megjegyzésére. – Vagy már meg is jelent – találkozik össze a tekintetünk Bennel, bár ezzel nem akarok célozni semmire, de sosem lehet tudni, kivel találkozik össze az ember, aki akár az ördögnek is megfelelhetne vagy éppen csak okoz valami olyat, ami akár pokoli hangulatot teremt. Hm. Talán túl filozofikussá sikeredett ez az ártatlan megjegyzésből levont következtetés.
Mikor a konkurenciáról beszél, nyilvánvalóan csak én értem a burkolt célzást –legalábbis úgy sejtem a konkurens férfiakról is szó lehet-, így egy halvány mosollyal el is pillantok távolabbra, mielőtt még Karen észrevenne bármit is ebből az egészből.
- Hát, igen Mr. Henson, ez a pezsgő csak úgy itatja magát, szóval óvatosan vele, fotósunk is van – nevetgélek halkan, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta alkohol nem a barátja, ahogy sok mindenkinek nem. Még szerencse, hogy ezt ő is tudja. És a fotóst is azért mondom, hogy figyelnünk kell, mielőtt még lencsevégre kap valami félreérthető –ami tulajdonképpen nem az, hanem csak buktató- szituációban.
Karen hamar feladja a társaságunkban, így el is indul valami hülye kamu dumával arrébb, mert valószínűleg Ben megjegyzéseitől már ő is kicsit kényelmetlenül érezte magát. Ahogy utána pillant és megjegyzéseket tesz rá, mosolyogva megköszörülöm a torkom.
- Van egy-két igencsak dekoratív ruhaköltemény, szóval legeltethetitek a szemeteket még pár órán keresztül. Az imént Shilladay éppen majdnem lehámozta a szemével Cherryről a ruhát – jegyzem meg, ugyanis az unokahúga sem éppen az „ápol és eltakar” jelzővel megilletett ruhát választotta. Én egy sejtelmesebb, váll-villantós fekete ruhát választottam, ezzel nem igazán lehet melléfogni.
- Nahát, talán röntgen szemed lehet, ugyanis pont vörös van rajtam – mondom neki, miközben úgy csinálok, mint aki teljesen ártatlan dolgot ejtett ki a száján, holott tudom, hogy ezzel alaposan be tudom indítani a fantáziáját. Egy apró kortyra a számhoz emelem a poharat, aztán meglepett arckifejezéssel visszapillantok rá.
- Hogyhogy nincs? – érdeklődöm. Pedig jó buli lesz biztos, persze ha maradni akar majd, én nem akadályozom benne, de én annyira elfáradtam az utóbbi hosszúra nyúlt napokban, hogy szerintem ha bevágnám ezt a pohár pezsgőt, már fejre is állnék tőle. Na, de neki majd csak meghozza a kedvét, ha megkapja a díjat, meg talán még én is rá tudok segíteni egy kicsit a jókedvéhez. Vagy az is lehet, hogy én vagyok az oka, amiért nem tudja magát jól érezni? Remélem nem, bár nyilván nem normális ez a titkolózás sem, de régen sem volt probléma, hogy egy helyen dolgoztunk, attól ugyanúgy élveztük a céges összezörrenéseket. Igaz, ez már nem most volt, de attól még ugyanúgy fiatalok vagyunk, nem hinném, hogy bárminek változnia kéne. Ennek ellenére, persze szokatlan még kicsit, ezt aláírom.
- Tessék? – tátom el a számat kicsit a szurkálódó megjegyzésre, de azért ott bujkál az arcomon a mosoly. – Mivel egész héten azt hiszem... – állok meg és számolgatok kicsit fejben, majd folytatom – körülbelül tizennyolc-húsz órát aludtam, így nem vagyok a topon. Nem látod a karikákat, amit olyan gondosan eltakartam a sminkkel? – nevetek fel halkan, ugyanis tényleg körülbelül három réteg alapozót kellett feltennem, mire sikerült egységessé varázsolnom az arcom. – Bár azt egy szóval sem mondtam, hogy a franciaágyra az alvás miatt vágyom – bökök én is oda, ha már ő ilyen aljas.
- Nem sokára kezdődik a nyitó – halad el mellettem hátra szólva Bernadette, de már ott sincs, így csak bólintok, hogy vettem az adást.
- Ugyan már. Annyira érdekelnek csak a lovagok itt, mint évekkel ezelőtt. – Akkor is akadt egy-kettő, viszont a figyelmem sokkal inkább egy valakire összpontosult, és ez most sincs másként. Az egyéjszakás kalandokat azóta meg végképp elutasítom –mármint hogy a köztes időszakban nagy ritkán volt egy-egy, de azt is megbántam másnapra-, most meg abszolút tárgytalan a pasizás téma, aminek felettébb örülök.
- Menjünk lassan, mert ott kell lennem a nyitón. És amúgy is gyanút fognak majd, ha túl sokat mutatkozunk együtt – sandítok felé, ahogy elindulok, de aztán ahogy előre fele haladunk, hirtelen megtorpanok és behúzom Bent egy pillanat alatt a kanyarban a folyosó ellenkező irányába.
- Basszus, az ott Grue? Láttad? – kérdezem, de majdnem biztos vagyok benne, hogy őt láttam az előbb. – Grue még itt dolgozik? Mármint úgy a Generalsnál? – kérdezem tőle és ezzel együtt belépek az egyik félreeső zugba, mert egyrészt, semmi kedvem nincs beszélni vele, na meg ő volt az egyik nagy kampányoló anno, hogy jöjjek vissza dolgozni, és emellett Ben is azt mondta a múltkor, hogy belém volt zúgva.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

- Azt mondják, sosem alszik. – Már az ördög. Jegyzem meg Lyn szemeibe pillantva, addig időzve a tekintete mélyében, amíg félre nem fordítja a fejét. – Bizonyára fáradságos munkába került megszervezni egy ilyen nagyszabású partit. – És ezzel át is fordítom rá az óvatos célzást. Nem tudom, ennek a Karennek mindebből mi világos, és mi nem, de hogy őszinte legyek, annyira nem is érdekel. Úgyis Detroit-i, még ha meg is neszelne valamit. De kétlem.
Namegaztán úgyis csak viccelek, de abban azért akkor is van valami, hogy ha az ördögöt nőként képzelném el, Lyn egészen sanszosan pályázhatna a címre. Nem a velejéig gonosz értelemben - ilyen barátnőm is volt már, vágom a különbséget -, de hiába tagadná, olykor nagyon is ördögien játszadozik velem. Bár az is tény, hogy az esetek többségében egészen élvezem.
- Kedves, hogy így odafigyel rám. – Ezt még az italválasztás miatt. – Megfogadom a tanácsot. – Mégpedig olyannyira meg, hogy ez volt az első és utolsó korty pezsgőm ma este. Az egyszer biztos. Tényleg nem akarok sokat inni, jobb ha észnél maradok. Nem gondoltam, hogy ennyire furcsa lesz majd ez a játék, amivel az ismerős közönséget igyekszünk átverni - újra; a legkevésbé azt nem, hogy a látszattal ellentétben ennyire befeszülök majd tőle. Miért van? Sejtelmem sincs, de ezúttal nem olyan könnyed és izgalmas, mint amit a hat évvel ezelőtti emlékeimben őrizgetek róla. Izgalmasnak mondjuk ez is izgalmas… Talán csak nagyobba tétje.
Inkább mégis iszom egy újabb kortyot abból a nyomorult pezsgőből. Ránézésre is úgy, mint aki csak túl akar esni rajta. Hátha kiűzi a fejemből ezt a sok faszságot, ami konstans odabent kering. Végül is, semmi szerepem ma este: egy-két kényelmes mondat a vezetőség tagjaival, a lényeg úgyis a díjakon és az értékelőbeszédeken lesz, így hála az égnek a fotósok is békén hagynak.
Miután Karen lelép, egy kicsit komfortosabb a szituáció. Lyn szavaira a tekintetem megkeresi Cherryt. Eszembe jut, hogy a cég fele épp arról pletykál, hogy ő a legújabb hódításom, és az is, hogy ezt Lynnek még nem is meséltem el, pont ahogy Cherrynek se szóltam, hogy Lyn megint itt melózik majd, se arról, hogy bármi is mozgolódna köztünk. Még szerencse, hogy úgy egyébként a kommunikációs képességeimből élek. De a nyakamat rá, hogy ha valaki, Cherry biztos az elsők között ki fogja találni. Kábé két pillantásból.
Már csak az hiányzik, hogy Bree vagy Joy is előadja, hogy a Generalnál akar dolgozni. Lassan az egész család beköltözik a villába.
- Ahogy elnézem, nemsokára nem csak szemmel fogják vetkőztetni egymást – mondom ki félhangosan, és ez nem csak Cherryre és Shilladayre vonatkozik. Az első néhány órában mindig nagyon megy a visszafogottság, de amint lefutnak a hivatalos programok, elég meredek dolgok mennek. Az viszont még mindig íratlan szabály, hogy ami a cégen belül történik, az ott is marad. Érdekes világ ez.
- Hidd el, senki sem járna olyan jól, ha röntgenszemem lenne – mosolyodom el a megjegyzésén, és vissza is fordulok hozzá. Általában már azzal levesz a lábamról, ha a vállai szabadon vannak, nem tudnám megindokolni, egyszerűen csak borzasztóan szexi. Különösen az a kis magányos zug, a kulcscsontja mellett, imádok belecsókolni, és azt is, ahogy reagál rá.
- Ezt kár volt – siklik végig rajta egy fél másodperc erejéig az a bizonyos röntgenpillantásom. – A végén még kedvem támad kideríteni, hogy vajon csak blöfföl-e velem, Miss Kaminski. Vagy valóban csábításhoz öltözött mára.
Ugye? Mondtam én, hogy egy ördög is elbújhatna benne.
Hogyhogy nincs kedvem a bulihoz? A válasz azért nem olyan rejtélyes. Ahogy számolgatja is, kábé aludni se volt ideje a héten, nemhogy rám, és némi kellemesebb elfoglaltságra. Meg is bántam, hogy rábólintottam a visszatérésére, a kávézóval is mindig az volt a kifogás, hogy azt se tudja, hol áll a feje, így meg aztán pláne kibasztam magammal. Egész nap itt lófrál előttem, nézegetem, ahogy körbeudvarolják... nagyon úgy tűnik, hogy kiéheztetésre játszik.
- Szívesebben koncentrálnék arra a franciaágyas ajánlatra. - Azt viszont csak remélem, hogy a mögénk osonó Bernadette ebből semmit sem hallott. Elindulunk a kis emelvény felé, hogy nehogy lekéssük azt a "mindjártot", ami - ha Berni mondta - még alsó hangon is legalább negyed óra-húsz percet jelent. Arra viszont ne számítok, hogy öt lépés után egy félreeső folyosózugban kötök ki vele, és csak pislogok, hogy mégis mi történhetett.
- Ja, igen. A múltkor volt nálunk nosztalgiázni, kérdezett is rólad. Nem említettem? - teszem fel a kérdést, bár nyilvánvaló, hogy nem. Most is csak azért hozom szóba, hogy még jobban ráijesszek, és nyerjek vele még egy kis időt. Nem is olyan rossz ez a búvóhely. Ahogy kitekint a vállam fölött, már-már majdnem hozzám simul, nekem pedig újra megakad a pillantásom a hívogató vállgödrein, és ezúttal nem is állok ellen. Míg Grue-t kémleli, hozzá hajolok, és rácsókolok a kulcscsontjára. Az illata rögtön az orromba szökik, és arra ösztönöz, hogy feljebb haladva, a nyakszirtjére is hintsek még néhány gyengéd, de vágyakozó csókot. A kezeim pedig közben a dereka köré kulcsolódnak, közelebb vonva, hogy ne is tudjon szabadulni tőlem. Itt úgyse figyel senki, mindenki odakint gyülekezik.
- Szóval, azt mondod, vörös? - sandítok rá egy hamis félmosollyal, ha időközben visszafordul felém.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Érdekes ez az egész szituáció. Nem annyira sikerült még visszaszoknom ebbe az egészbe, hogy Ben itt van körülöttem, mégsem szólhatok hozzá, ahogy egyébként egy normális hétköznapon és még meg is kell gondolnom háromszor, hogy mit is fogok kiejteni a számon. Régebben sem ment sokáig, most viszont nem akarunk lebukni, gondolom… Nem beszéltünk erről, csak alapvetőnek tűnt mindkettőnk számára, hogy ez az egész még nem publikus. Engem kevésbé zavarna, őt valószínűleg jobban.
Karen jelenlétében még kicsit feszültebb is vagyok, de ahogy lelép, engedek egy kicsit a tartásomon is. Ennek ellenére persze tartom a kellő távolságot, ugyanis jól tudom, hogy ez egy pletyka-telep, ha már két lépéssel közelebb merészkedem Benhez, holnapra megint menni fog a pletyka, ami amúgy nem is az.
- Biztos lesz pár összeborulás a nap végére – vonok vállat, hiszen tudom, hogy ez így megy. Nem csak itt, hanem minden nagyobb céges banzájon. Az alkohol feloldja az addigi gátlásokat, szóval egymásra szoktak találni azok, akik addig csak félszemmel tekintgettek a másik felé.
- Igen, talán én sem venném olyan jó néven – húzódik a szám halvány mosolyra a röntgen-szemmel kapcsolatban. Ha már ilyen képességeket lehet válogatni, akkor remélhetőleg Ben nem ezt választaná. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elárultam neki a fehérneműm színét, de ha már éppen rátapintott a dologra? Tudom jól, hogy az elmúlt hétben sajnos nem tengtük túl az együtt töltött órák számát, de meg kell értenie. Mellesleg van valamiért egy olyan sejtésem, hogy nincs teljesen kibékülve azzal, hogy visszajöttem dolgozni, habár beszéltem vele erről. Ha kijelenti egyértelműen, hogy nem akarja, hogy újra itt dolgozzak, akkor elvetem az ötletet. Szájhúzva, de beáldoztam volna ezt a dolgot a kapcsolatunkért. Nem tudom, talán csak rossz megérzéseim vannak vagy beképzelem ezt az egészet.
- Talán adódik rá alkalom, hogy kiderítse még röntgenszem nélkül is, Mr. Henson – húzódik a szám kacér mosolyra.
Ahogy pedig a hangulatról beszélünk, na nekem is sokkal jobban fáj a fogam az ágyra mintsem arra, hogy azon izguljak, hogy minden gördülékenyen menjen.
- Tartogat még meglepetéseket az este, ne írd le rögtön az elején – próbálom lelkesíteni egy apró célzással. Nem tudom, sejti-e a díjat, sosem tudtam ilyesmikben titkot tartani, de most nagyon igyekeztem tartani a szám, szóval sikerült nem elszólni magam. Volt egy alkalom habár, amikor majdnem sikerült, de még időben kapcsoltam. Bernadette felszólítására pedig el is indulok Bennel együtt a kijelölt hely felé –ami egyébként a folyosó túl oldalán foglal helyet-, de váratlanul megpillantom Grue-t. Egy pillanatig nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam, de abban annál inkább, hogy ha valakihez, hát hozzá abszolút nincs kedvem. Olyan gyorsan tűnök el a félreeső zugban, hogy talán még időben húzom be Bent is magam után, és csak remélni merem, hogy ők is elindulnak a nyitóbeszéd helyszíne felé.
- Mi? Nem említetted – nézek át a válla felett, aztán már csak azt veszem észre, ahogy Ben ajka a vállamhoz ér. Érdekes módon fél pillanat alatt elfeledkezem Grueról és a számra mosoly kúszik, ahogy a libabőr is rögtön végigfut rajtam egészen a lábujjamig, ahogy az újabb csókot megérzem.
- Ben – szólalok meg halkan, mielőtt még túlzottan elragadtatja magát, de határozottan jól esik a közelsége meg a csókja is. – Ígérem, hogy a parti után magad is megbizonyosodhatsz róla – húzom az ajkam széles mosolyra, ahogy aztán megigazítom a nyakkendőjét és a zakója gallérját megragadva húzom oda egy csókra. Közben pedig megszólal a mobilom, így elhúzódom és fel is veszem, mert Rebecca az.
- Nem láttam. Jó. Mindjárt megkeresem – leteszem, majd Benre nézek.
- Most rohannom kell, mert David nincs sehol, pedig a nyitóbeszédet ugyebár ő tartja, szóval meg kell keressem. Visszatérünk erre – mondom, ahogy a kezem az övére simítom és egy gyors csók után elrobogok a folyosón futólépésben. Az órámra pillantok, és látom, hogy van mindössze öt percem megtalálni a főnököt, különben csúszik minden. Ennek hatására a vártnál kicsit gyorsabban veszem be a kanyart és teljes erőből nekiütközöm egy nőnek, aki… jézus úr isten. A szemeim a csobbanással együtt elkerekednek, és végigkövetem a tekintetemmel, ahogy az ütközésünk hatására balra sodródik és elakad az egyik hangosító zsinórban. Kezem a szám elé kapom és hirtelen azt sem tudom, mit kellene csinálnom.
- Atya ég. Jól van? – kérdezem, ahogy közelebb tipegek a medence széléhez, onnan pillantok le a csurom vizes kolleganőre. Hát ezt nem hiszem el, nem is én lennék. Majdnem elsüllyedek itt helyben, hála az égnek már csak néhány ember lézeng erre –mindenki az emelvény előtt gyülekezik-, de azok persze mind megállnak és elámulnak a helyzeten.
- Normális maga? Nem lát a szemétől? Ezt nem hiszem el, most mi a francot csináljak? – kezd bele a hisztibe, na de ezúttal teljes mértékig igaza van. Nem éppen szerencsés egy parti elején beleborulni a medencébe.
- Elnézést, én nem láttam… - Végül is ő is ugyanakkora svunggal jött, nem tudom, melyikünk a hibás, de az biztos, hogy én teljes erőből nekimentem. A kezemet nyújtom neki, és ha elfogadja, kirángatom onnan. Pedig eddig úgy tűnt, jól megy minden…



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Még nem tudom, hogy pozitív vagy negatív következményekkel jár majd, hogy Lyn visszajött a GMbe. Más lesz, mint eddig, az biztos. Hiába hisszük, hogy ismerjük már a felállást. Azóta sok idő eltelt, sok minden történt. Ha mélyen magamba nézek, egy kicsit tartok tőle… De ezt a világért sem árulnám el neki.
Azért feltettem a kérdést, hogy biztosan jól átgondolta-e, és tényleg ez az, amit akar? Miután rábólintott, én sem tiltakoztam.
- Ó, én egészen biztos vagyok benne – vonom fel játékosan a szemöldököm, és megpróbálom visszafogni az ajkaimon szétterülő mosolyt. Nem árt figyelni azokra a fotósokra, valóban.
- Pont ettől tartok – viccelem el a megjegyzését a meglepetésekre vonatkozóan, bár fogalmam sincs, mire céloz ezzel. A mai estén, lehet, annak jobban örülnék, ha semmilyen nagy izgalom nem érne, és csak szépen, feltűnésmentesen átcsusszannánk a főpróbán. Mert valamilyen szinten az ez a rendezvény.
A következő néhány percben meg vagyok róla győződve, hogy a díjátadó helyszínére tartunk, ám hamar egy féreeső, homályos résben landolunk, valahol a folyosó rejtekében.
- Tudod, mit mondanak az ígéretekről… – mormogom a nyakára a választ. Kicsit türelmetlen, kicsit kendőzetlen, sejtem, hogy mindjárt meg fog szökni előlem, meg hát bármelyik pillanatban erre sétálhat valaki, szóval nem is húzom az időt. – Előleget akarok. Megfognád ezt egy kicsit? – adom a szabad kezébe a pezsgőspoharam, majd a tenyereimet sietősen felfuttatom a combjain, s a szoknyáját felgyűrve az ujjaim be is akasztom a tapintásra csipkebugyi két szélébe, és mivel a kezei foglaltak, tiltakozni úgyse nagyon áll módjában – maximum szóban, de attól csak még inkább meghozza a kedvem –, már húzom is magammal a zsákmányt, egészen addig, amíg már ki tud lépni belőle. Más választása úgy se nagyon van. Ha megtörtént, zsebre is teszem a finom anyagot.
- És tényleg vörös – vigyorodom el, ahogy közelebb hajolok hozzá egy apró csókra, és vissza is veszem a poharam. – Kösz. – Remélem, ezzel őt is ösztönzöm majd egy kicsit, hogy gondolatban ne csak a GM körül járjon.
De aztán hagyom, hadd fusson, azt inkább meg sem említem, hogy David egész biztosan tisztában van a beszéde időpontjával. Senki nincs itt annyira karót nyelt és mereven pedáns, mint ő, elvégre kontroller volt, mielőtt a cég élére helyezték volna. Hogy még sincs itt, annak bizonyára az az oka, hogy valami prioritást élvez. Egy kis csúszásba amúgy sem fog senki belehalni. Megszokhatták már.
Nem sietek utána, hogy még véletlenül se keltsünk gyanút. Kényelmes léptekkel haladok a folyosón, és mielőtt kikanyarodnék a szabadba nyíló részhez, ami majd a díjátadó utáni kerti parti helyszínéül szolgál, egy mosollyal még odaintek a folyosó másik végén beszélgető Grue-nak, csak mert tudom, hogy mióta elment, és megkaptam utána a márkavezetői széket, még jobban utál, mint azelőtt. Pedig már akkor sem aprózta el.
És mikor kifordulok, rögtön megpillantom a medencében lebegő nőt. Elsőre fogalmam sincs, mi történhetett, az viszont biztos, hogy nem azért ugrott bele, hogy feldobja a hangulatot. Ahhoz még nagyon az elején vagyunk, és a többiek arcán lévő döbbenet sem erre enged következtetni, mégis mindenki áll, és nézi, riadtan pislognak rá, halmerev tekintettel.
Csak ezután nézem meg jobban az arcát. És a felismerés kis híján az én lábaimat is a földhöz szegezi, de még ez előtt bekapcsol a reflex, amiről már azt hittem, bőven a múlté. Gondolkodás nélkül sietek a medencéhez, és amint megállapítom, hogy a medence szélétől nem fogom elérni, a zakómat ledobva, csobbanok is utána a vízbe. Nem olyan lendülettel, mint David Hasselhoff a Baywatchban, csak visszafogottan, de odaúszok hozzá.
- Ben? – látom rajta a meglepetést, igen, az enyém sem sokkal kisebb, de mégis mi a fenét keres itt?
- Gyere – szólítom meg úgy, hogy lehetőség szerint csak ő hallja, majd felé nyújtom a karom, hogy segítsek neki elegánsan kievickélni a vízből, és még véletlenül se csorbuljon a méltósága. Tudom, hogy így is mennyire ki lesz borulva ettől a malőrtől, mindig kínosan ügyelt a megjelenésére, most pedig tetőtől talpig el van ázva. Ráterítem a vállára a zakómat, hogy legalább az takarja egy kicsit. Ekkor találkozik a tekintetem Lynnel. Te jó ég, eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van.
- Kísérjen át a hotelbe. Át kell öltöznöm – jelenti ki Vinda olyan parancsolóan és magától értetődően, ahogy azóta sem hallottam senki mástól. Hány éve is már? Hét? Nekem pedig soha senkinek nem esett ennyire nehezemre nemet mondani. Pedig koránt sem vagyok egy szubmisszív jellem.
- Máris hívok egy taxit – bólintok, majd eleresztve Lyn pillantását, elindulok Vinnie-vel.
- Remélem, még ma kirúgják ezt a hülye fruskát – dünnyögi még mindig a méregtől. Rá sem kell nézni, hogy tudjam, a szeme villámokat szór.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Gondoltam, hogy nem fogjuk tudni elkerülni az este alatt, hogy ha csak egy fél percre is, de ne vonuljunk félre, hogy a nagyközönségen kívül válthassunk néhány szót. Vagy néhány érintést. Én is vágyom rá, jobban, mint bármire, és most egy kis bosszúságot érzek a szemeiben, amiért az előbb olyan megjegyzéseket tettem, ami miatt nem fog tudni másra koncentrálni az előbb, csak a vörös fehérneműmre.
- Előleget? – vonom fel a szemöldököm. – Hát az nem fog most… - kezdek bele, de aztán a kezembe nyomja a pezsgős poharat. – Persze – veszem el mit sem sejtve, aztán ár csak pislogok, amikor a tenyere felcsúszik a combomon. – Beeeen – szólok halkan elnyújtva a nevét, mert ez így nagyon nem fair amit művel. Igazán nem. Széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy a bugyim egyre lejjebb vándorol a lábaimon, mígnem elér a bokámig, így kénytelen vagyok kilépni belőle. Amúgy is benne vagyok a játékban, így már mind a ketten arra fogunk csak gondolni, hogy mikor vonulhatunk el végre.
- Hazudtam én valaha? – lesek rá az ajkamba harapva még mindig kicsit meglepve, halkan felnevetve és figyelem, ahogy a zakója zsebébe rejti a fehérneműt. Istenem, ez a pasi…
Aztán David keresésére kell indulnom, de rohadt gyorsan, mert nem akarunk elcsúszni a programmal. Hol a francban van? Gyors csók után már ott sem vagyok, kicsit szokatlan ugyan így alsó nélkül, de mivel a ruha fekete, így nem érzem magam kellemetlenül. Magas sarkúban is jól megy a futás, így nem tétlenkedem, viszont a kanyarban olyan erővel találkozok össze egy másikkal, hogy az azt követő pillanatban már csak szájtátva bámulom, ahogy a medencében szerencsétlenkedik.
- Baszki – nyögöm ki, és mire feleszmélek és elindulnék felé, hogy segítsek neki kikászálódni onnan, már csak azt veszem észre, hogy a semmiből egy férfi ugrik utána a vízbe. Már csak akkor esik le az állam, amikor meglátom, hogy ez a férfi igazából Ben. És mintha a nő is az ő nevét artikulálta volna a szájával. Mi a…
- Huh – csúszik ki a számon, és megpróbálok az arcomra valami olyasmit varázsolni, amitől kevésbé tűnik úgy, hogy: ezt nem hiszem el. De valóban, és végül is, a többieknek is hasonló az ábrázata, mint nekem. Fel se tűnik. Mozdulatlanul figyelem, ahogy segít neki kikászálódni onnan és immár mind a ketten csurom vizesen állnak ott a medence szélén. Annyira le vagyok fagyva, hogy mozdulni is képtelen vagyok, pedig bocsánatkérést kellene mutatnom a nő felé, de most… most valahogy nem megy, mert ez nemes egyszerűséggel lesokkolt.
Rendben, végül is rendes volt tőle, hogy így segített neki, csak egy a probléma, hogy most ő is tetőtől talpig elázott. Mikor Ben tekintete találkozik az enyémmel –ami merő értetlenséget tükröz- nem egészen tudom megmondani, mit is látok. Kicsit oldalra biccentem a fejem és megköszörülve a torkom, rendezem magam, lejjebb húzom a ruhám és kihúzom magam.
A nő, mintha legalább valami alárendeltjének szólna oda úgy parancsolgat, de ez még kevésbé dönt le a lábamról. Mikor Ben azt mondja hív egy taxit, majdnem hanyatt vágom magam.
- Tessék? – artikulálom némán az ajkaimmal a nem értésem és értetlenkedő pillantásokat küldök felé. De rendben van, a taxi még oké. Hív egy taxit. De amikor el is indul vele… A tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni. Olyan rideg volt, semmitmondó. Üres. Mi a fene ez az egész?!
- Benjamin – sziszegem a fogam közt a nevét szinte hallhatatlanul, aztán figyelem, ahogy egyre távolabb tűnnek el. Én meg még mindig csak állok ott, mint egy darab fa.
- Jól van emberek, menjenek beljebb, máris kezdődik az üdvözlő beszéd – veszek egy mély levegőt és odafordulok a csodálkozó tömeg felé.
- Hé, ez menő volt – halad el mellettem Ben unokahúga, Cherry, én pedig az égnek emelem a tekintetem. Az emberek nagy része elindul, a telefonom zizzen, Becca írt, hogy David előkerült. Remek.
És most? És most mi a büdös franc folyik? Az a nő láthatólag ismerte Bent, és valószínűleg Ben sem véletlenül ugrott utána a medencébe. Távol álljon tőlem jelen pillanatban minden összeesküvés elmélet de ez azért kicsit erős volt. Lefagytam. Felhívom. Nem. Nem hívom. Akkor az a nő is tudomást szerez arról, hogy közünk van egymáshoz, bár fogalmam sincs, ki az.
Mély levegőket veszek, igyekszem felfogni, mi történt két perc leforgása alatt, de valahogy nem igazán megy. Közben hallom, ahogy David hangja felcsendül a hangszórókból, én pedig még mindig ugyanott ácsorgom. Na jó. Nem állhatok itt egész este. Most tényleg elkísérte a hotelbe? Ha legalább tudnám, melyik hotelbe. Közben lassan megindulok a bálterem felé, ahol már megy a beszéd, de közben megtorpanok.
Felhívom. Előhalászom a mobilt a táskámból és hívom Bent, de… Hangposta. Hangposta bassza meg. Ez most komoly? Mi a jó édes fene folyik itt?



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Pedig, ha tudná, hogy nem csak, hogy nem haragszom ezért a kis húzásért, amit az előbb elkövetett ellenem, hanem eddig ez az első igazi, érezhető pozitívuma a céghez való visszatérésének. Legalábbis számomra. Csak most jövök rá, hogy mennyire hiányzott ez az érzés az elmúlt években, hogy nehezemre essen kivárni, mire hazaérünk. Ha egyáltalán hazaérünk. Szeretem, ha cicázik velem, ezt ő is tudja, ezzel belőlem is előcsalogatja a nagyragadozót.
Ahogy belekezd a tiltakozásba, el is mosolyodom, a mondat felénél már ő is rájön, hogy mit akarok, és arra is, hogy ebből már nehéz lesz visszatáncolnia.
-  Bocs, bébi, de a nőknél ezt sosem lehet tudni – csipkelődöm huncut mosollyal, és egy gyors csókot lopva, engedem is tovább. A bugyit elrejtem a zakóm belső zsebébe, biztos helyre. Így most már kétség kívül izgalmasabb lesz az este. És ekkor Vindát még bele se számoltam.
Mikor megpillantom a medencében, mintha teljesen lefagyna nálam a szoftver, és egy robotpilóta lépne működésbe. A taxiban már kezdek felolvadni egy kicsit, és átgondolni, hogy mit is csináltam, meg mi minek nézett ki. De még mindig csak apró lépésekben vagyok rá képes. Úgyse tudtam volna tétlenül végignézni, ahogy kiverekszi magát onnan: egyedül, magassarkúban, ebben a különleges ruhában. De hogy került a medencébe?
- Úgy, hogy az a vak, szőke kurva belelökött.
- Lyn? – vágok értetlen ábrázatot. Vinda csak vállat von, még mindig úgy néz ki, mint aki előbb nyársra húzná, aztán fogyasztás előtt gondosan ropogósra sütné ezek szerint Marilyn nevű áldozatát. Hát ez marhajó lesz. És még nem is tudja, hogy jelenleg vele vagyok. És ha nem muszáj, erről nem is kellene tudomást szereznie. Ez Lynnel kell majd még megértetnem valahogy. Az se lesz egyszerű. Az a tekintet, amivel rám meredt, nagyon is beszédes volt, de mégis mit reagálhattam volna? Akkor egyből lebukunk.
- Mit keresel itt? – bököm ki végre a lényeget, és próbálva semleges vonásokat erőltetni magamra, felé fordítom a fejem.
- Fogd meg – adja válaszképp a kezembe az elázott kalapját, amíg néhány gyakorlott mozdulattal rendbe teszi a frizuráját. – Hát, ennek lőttek – vág egy bosszús grimaszt, majd kikapja a kezemből a fejfedőjét, és vissza is igazítja. – Még szerencse, hogy a sminkem vízálló, és csókálló is, Monsieur – hajlandó végre rám is vetni egy pillantást. – Nem is örülsz, hogy újra látsz? Nem pont így terveztem az első találkozót, de amint kirúgattam azt a picsát, egyből megnyugszom.
- Tervezted? – akadok fenn ezen a szón, még mielőtt a többin megtehetném. Vállat von, és kinéz az ablakon.  
- Jaj, Benjamin, mindig kiforgatod a szavaimat. Reménytelen eset vagy. – Egy fenét forgatom ki. Kettőnk közül ő az, aki folyton rébuszokban beszél, és csak arra válaszol, amire éppen kedve van. Nem beszélve arról, hogy pontosan tudom, milyen ördögi terveket képes kieszelni, ha el akar érni valamit, szóval nem, nem meséli be, hogy csak úgy véletlenül felbukkant itt New Yorkban. És a sors kereke pont a General Motorshoz sodorta.
- De azért hiányoztál – pillant vissza rám, mielőtt még kitalálnám, mivel próbálkozzak újra. A tekintete ellágyulva végigsiklik az arcomon, majd mélyen a szemembe néz. Olyan érzésem van, hogy a veséim közt turkál. Nem is tudom sokáig állni, zavarba hoz, és elpillantok oldalra. Közben pedig egyre dühösebb vagyok magamra. Miért viselkedek még mindig így vele? Ez abszurd.
Szerencsére megáll a taxi, azt a három perces utat sikerült is megtennie, brávó. Bár nem terveztem kiszállni, most mégis az ajtónyitó után nyúlok, kell egy kis friss levegő, hogy kijózanítson végre. Nem bírok ülve maradni. De akkor már nem leszek bunkó, átmegyek a másik oldalra, és őt is kisegítem az ülésről.
- Feljössz velem?
- Nem terveztem. Vissza kell mennem.
- Ugyan már. Örülsz, hogy meglógtál.
- Ez nem egészen…
- Mikor lettél ilyen kötelességmániás sznob?
- Nem vagyok…
- Akkor gyere fel velem – néz a szemembe újra, kérve, várakozóan.  – Csupa víz a cipőm, remélem, nem akarod végignézni, ahogy elkacsázom itt a lépcsőn. – Felsóhajtok. Erre nem tudok mit mondani.
- Siessünk – fogom karon, és indulok el vele a hotel irányába, a taxinak meghagyom, hogy el ne próbáljon menni, míg visszajövünk.
- Egyébként tudsz róla, hogy te is csurom víz vagy? – kuncog fel halkan, elégedetten. Jaj, bazd meg. Ekkora felfordulás mellett ez már eszemben se volt.

***

Időközben sikerült kiszednem belőle, hogy a Detroit-i vendégekkel érkezett, azt nem, hogy kihez, és hogy a fenében kapcsolódik, de úgyis csak idő kérdése, és kiderítem. A hotel felszerelt egy száraz öltönnyel, és csodával határos módon csupán ötven percig tartott ez a szerencsétlenkedés, mire újra kilépünk a taxiból, és hagyva, hogy belém karoljon, visszavezetem a díjátadó terem felé. A tekintetemmel próbálom megkeresni Lynt.
- Akkor ezzel meg is volnánk – állok meg, és szembefordulok vele, jelezve, hogy innentől elválnak útjaink.
- Magamra hagy, Mr. Henson?
- Dolgom van, Vinda. És egyébként is. Mi már… - Azzal váratlanul az ajkaimra csúsztatja a mutatóujját. Annyira meglepődöm, hogy a szemeim is elkerekednek, mégis mit a fenét csinál? Majd halványan elmosolyodik, elveszi az ujját, és a fejét oldalra billentve hozzám hajol, hogy hintsen egy lassú, pillangószárnyszerű csókot az arcomra. Hátul, már majdhogynem a fülem irányában.
Még a lélegzetem is eláll ettől a műsortól. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja, itt, mindenki előtt. A szemem sarkából látom, hogy egy fotós is lekap minket. A pulzusom ugrásszerűen megemelkedik.
- Köszönöm a segítségét, Monsieur. Még találkozunk. – Azzal már rám sem néz, megfordul, és leemelve egy pezsgőt a mellette elhaladó pincér tálcájáról, el is sétál a tömegben. Én pedig kínomban megnedvesítem az ajkaim, szereznem kell valami piát, teljesen lemerített ez a nő. Még mindig olyan energiavámpír, mint régen volt. Közben meg is pillantom Lynt, és egy mély levegőt véve, elindulok felé.
- Minden rendben volt? – próbálok nyitni egy semleges kérdéssel, hogy megtudjam, mi történt, amíg távol voltam. Azt, hogy én hogy magyarázom el a történteket, arról még halvány fogalmam sincs.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Már kezdtem reménykedni abban, hogy minden jól fog menni. Hogy sikerül majd lezavarni a rendezvényt úgy, hogy minden gördülékenyen megy, erre még el sem kezdődik, belelökök egy kisestélyis nőt a hotel medencéjébe. Nem volt szándékos, de ahogy viselkedik és megjelenik Ben –és túl voltam az első adag sokk-adagomon- rájövök, hogy nem is annyira bánom, hogy beleesett és ezáltal csurom vizes lett. Ahogy távolodnak a kijárat felé, képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem, a kezem ökölbe szorul, a fülemben pedig hallom a szívem gyors ütemét az idegesség miatt. Most csak hallucinálok, vagy Benjamin Henson komolyan elmegy ezzel a nővel a hoteljébe, hogy amaz átöltözhessen? Istenem, add, hogy csak képzelődjek!
Aztán miután teljesen eltűnnek, rá kell jöjjek, hogy ez mind nagyon is valós volt, ahogy az is, hogy tömegek nézték végig velem az egész jelenetet szájtátva. Még szerencse, hogy nem tudják, hogy együtt vagyunk, mert úgy eléggé megalázó lenne ez az egész. Még így is az számomra, nemhogy még úgy.
Elindulok befelé, az pedig még inkább csak felbosszant, hogy Bent nem lehet elérni telefonon, pedig nagy szükségem lenne némi magyarázatra, mielőtt még elkezdek kombinálni. De láthatóan ismerte! Egy ismeretlen nővel nem bánik így az ember. A hülye is látta, hogy ismerték egymást.
- Lyn, megváltoztattuk a programot, a nyitóbeszéd után rögtön jön a díjátadó – lép mellém Rebecca, én pedig rögtön megcsóválom a fejem.
- Nem lehet Becca, az egyik díjazott nem tartózkodik a rendezvényhelyszínen – jelentem ki határozottan, bár fogalmam sincs, Ben mikor fog visszaesni, de csak-csak nem kellene lemaradnia arról, hogy megkapja ezt a kurva díjat.
- Kicsoda? – teszi fel rögtön a kérdést, én pedig azon gondolkodom, hogy el kellene-e mondanom, vagy azzal csak lebukok, mert akkor megkérdezi, hol van és honnan tudom, satöbbi. Én már csak abban reménykedem, hogy a fotósok nem tartózkodtak ott abban a három percben, amikor a nő a medencében landolt, utána meg Ben is ugye, mert akkor aztán majd azt magyarázhatja ki, hogy mi van azzal a kurvával.
- Benjamin Henson, dolga akadt, de remélhetőleg visszatér hamar – vonok vállat, mint akit abszolút nem érdekel a dolog, de belül olyan szinten tombolok, hogy asztalokat tudnék borogatni.
- Sokáig nem tudunk várni, de az övé úgyis a végén van, kicsit megpróbálom húzni az egészet.
Jó. Leszarom. Innentől kedzve olyan szinten elvesztettem az érdeklődésemet az egész hülye parti iránt, hogy legszívesebben hazamennék és a fejem a falba verném, amiért egyáltalán elültettem a fejemben ezt a gondolatot, hogy visszajövök ehhez a céghez dolgozni.

***

- Az év újonca Chloé Lovett – szólítják az újabb díjat elnyert embert, én pedig magam elé meredve tapsolok kettőt, ahogy az órámra pillantok. Chloé elmond némi köszönőbeszédet, én pedig már csak arra leszek figyelmes, hogy egy ismerős hang szólal meg mellettem. Tudom, hogy a következő az év dolgozója díj, úgyhogy nem sok időnk lesz beszélgetni, még épp időben érkezett vissza.
- Persze. Minden rendben. – Azon kívül, hogy már az elején felfordulást csináltam, de ezen kívül tényleg minden, minden kibaszottul rendben van. A színpad felé biccentek, hogy jobb lesz, ha most odafigyel és nem azzal foglalkozik, hogy minden rendben van-e.
- Az év dolgozója pedig nem más, miiiiiint... – húzzák kicsit a kedélyeket, én pedig Ben felé fordulok.
- Gratulálok – mondom egy halvány mosollyal, mielőtt még kimondanák a nevét, aztán pár pillanat múlva már be is konferálták. – Remélem számítottál rá, és készültél némi beszéddel.
- Benjamin Henson. – Ezzel a kezébe nyomom a pezsgőt, amit itt tartogatok már úgy negyven perce, hogy lehajtom egyre az egészet. Meggondoltam magam, mert még a végén még valakit belefojtok a medencébe.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Persze, látom, hogy mennyire rendben van minden. De most kivételesen pontosan tudom, hogy mi húzódik a háttérben. Épp csak nem tudok mit csinálni vele. Most már.
De ha visszapörgethetném az idő kerekét, akkor se lennék sokkal okosabb.
- Akkor majd kellene beszélnünk – szűröm a fogaim közt halkan.  Hogy Vinda itt van, az egy rémálom. Egészen pontosan az én rémálmom, díszdobozba csomagolva, masnival átkötve. Nem tudom feldolgozni. A látszattal ellentétben annyira ideges vagyok, hogy szét tudnék robbanni. És még Lynt is ki kell békítenem valahogy. Ám mielőtt még megpróbálkozhatnék vele, újabb meglepetés ér. Hogy micsoda? Gratulál? Mégis mihez?
Ahogy a színpad felé bök az állával, oda is fordulok. Azt se tudom, milyen díjat mondtak be, baszki. Kurvára nem figyeltem, csak a nevemet hallom, mindenki tapsol, reflexből átveszem tőle a pezsgőt, ahogy a kezeimbe nyomja.
- Mi? – pillantok még rá futólag, afféle „ez most halálosan komoly?” ábrázattal. Ja, hogy beszéddel. Persze, hogy készültem. Hogyne készültem volna. Azzal el is indulok a színpad irányába. Más választásom nem nagyon van. Fellépve kezet fogok Daviddel, akinek egy nagyon halvány, bujkáló mosoly játszik az arcán.
- Gratulálok. Ezek szerint sikerült titokban tartani.
A pillantásom láttán hamar hozzáteszi.
- Ne próbáld tagadni, rá van írva az arcodra. – Hát, arra most elég sok minden rá lehet. David után a HR-es csajszi következik, aki átadja a becsomagolt oklevelet. Frankó. Még megnézni se tudom, mit veszek át pontosan.
- Gratulálok, Ben.
- Kösz, Mandy. Milyen díjat kapok? – kérdem suttogva, míg az arcomra nyomja azt a puszit.
- Ne szórakozz. Az év dolgozója – suttogja vissza, és egy óriási vigyor kúszik az arcára. – Hihetetlen vagy.
- Kösz – mosolyodom el, aztán fordulok is a mikrofon felé, hogy elmondjam a beszédemet. Szóval, év dolgozója.
- Nem is hiszem, hogy megérdemlem ezt a díjat – kezdek bele a visszafogott mosolyt kitartva, mintha csak viccelnék. – De köszönöm, a nekem ítélt bizalmat, és igyekszem, hogy a jövőben is legalább ennyire rászolgáljak majd. Köszönöm a segítséget, az együttműködést és a nagyszerű, kreatív munkát minden kollégának, nélkületek nem lett volna ilyen sikeres többek között az új Camaro-kampány, de bármelyik másik idei projektet is kiemelhetném. És persze, Davidnek, és a kedves igazgatóságnak, hogy az ötletek kivitelezését lehetővé tették. Nem is húznám sokáig az időt, de végül szeretnék még egy röpke köszönetet mondani annak a személynek is, akinek most személyesen sajnos nem tudom átadni, de gondoskodni fogok róla, hogy megkapja majd az üzenetet valamilyen formában. Mert szeretném, ha tudná, hogy nagyon hálás vagyok azért a rengeteg támogatásért, amit ebben az évben kaptam tőle.
Nem nézek Lyn felé, de remélem, érzi, hogy ez neki szól. És mivel pontosan tudom, hogy mindig az év dolgozója az utolsó díj, az úgynevezett legnagyobb durranás, úgy döntök, fel is rázom azt az istenverte pezsgőt, ha már a kezembe nyomta. Különben a végén még meg is kell innom. Látom, hogy többen menekülnek is az első sorból. Nem véletlenül.
- Ha valakit véletlenül eltalálnék, kérem, gondoljon arra, hogy az év pezsgője szárad a ruháján – mosolyodom el, és azzal kilövöm a dugót, na meg az utána következő, habzó-gyöngyöző italt. Elvileg most már úgyis a buli következik. Le is megyek a színpadról. A konferátorok aztán visszaveszik a szót, és nem is nagyon figyelek, hogy mi zajlik a háttérben, mert a gratuláció-had nyomban megrohan, szeretnék odamenni Lynhez, de esélyem sincs ekkora tömegben.
Egy órával később jutok el csak odáig, hogy megpróbáljam felhívni, merre is settenkedik, mert nem igazán látom sehol az ünneplő-bulizó alakok között. Mígnem menet közben megpillantom, ahogy a fal mellett ácsorog, és... Azt se tudom, mit csinál itt egyedül.
- Lyn? - megyek közelebb. Telefonál? Vagy nem? Nem is tudom, mivel kezdjek. Beszéljek a díjról, vagy Vindáról, esetleg kérjek bocsánatot?
- Hazamegyünk? - döntök emellett végül, és közelebb lépve, a tenyerem gyengéden a hátára simítom.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Hogy minden rendben van-e? Persze, rendben van, hogy itt titkolózunk, mint a tinédzserek. Rendben van, hogy egy ismeretlen –vagy ez a jelző már nem is annyira biztos- nő után ugrik kérdés nélkül a medencébe, hogy kisegítse onnan. És az is rendben van, hogy én ilyen hevesen reagálok arra, ahogy az is, hogy kérdés nélkül elmegy vele... átöltözni. Minden rohadtul rendben van!
Ideges vagyok, és nyilván észre is veheti rajtam, hisz a kezem remeg tőle, de azért próbálom elrejteni. Fogalmam sincs, mennyi ideig volt távol, de biztos, hogy nem tíz percig. Nem érdekel, csak legyen vége ennek az egész estének, semmi másra nem vágyom már.
Bólintok egy alig láthatót a megjegyzésére, de csak óvatosan, mert még én sem tudom, mit kellene ezen megbeszélni. Az egész esemény, ami nemrég lepörgött a szemem előtt, hihetetlen. Még mindig azon gondolkodom, hogy ez most tényleg megtörtént-e vagy csak valami hülye képzelgés játszadozik velem, de rá kell jönnöm újra és újra, hogy igen, ez megtörtént. Ennek ellenére, halványan mosolygok Benre, mielőtt még kimondanák a nevét. Még szerencse, hogy szerzett valahonnan másik öltönyt. A csuromvizesben kicsit furcsának hatott volna.
Figyelem, ahogy felmegy a színpadra, és természetesen tapsolok mindenkivel együtt, de koncentrálni nem annyira tudok. Már csak azt várom, hogy vége legyen a díjátadónak és már itt sem vagyok. Aztán mégis csak odakapom a tekintetem és figyelem, ahogy láthatólag –bár elég jól leplezve- kicsit zavarban van, de remekül helytáll így is. A beszéde végén, az üzenetre, amit vélhetőleg nekem céloz, újra mosoly kerül az arcomra, így le is hajtom, mielőtt még valaki szagot fog. Jaj Benjamin, ha csak egy kicsivel egyszerűbb lenne az életünk... azok már nem is mi lennénk, azt hiszem.
Elindulok a bárpult felé, hogy igyak még egy korty valamit, mielőtt még lelépnék, na meg meg kellene keresnem még Beccát, hogy kellek-e még?! A gondolatmenet végére azonban rögtön hátulról támad és igazít egyet a ruhámon.
- Bocsi, kivillant a vörös fehérnemű. – mosolyodik el, ahogy aztán szembe kerül velem. - Lyn, kérlek elkérnéd a fotóstól az eddig elkészült képeket? Ki kellene tenni párat majd a közösségi hálókra így a díjátadóig. Utána már úgysem szalonképes senki, azokat meg majd átküldi a fotós pasi, azt mondta.
- Aha, persze, megyek. Utána kellek még? – érdeklődöm, mert azért nem szeretném itt hagyni őket nyakukon sok-sok feladattal.
- Nem, igazából már csak a buli maradt. Jó szórakozást – int, aztán elindulok a fotóshoz, és elintézem vele a képeket, amiket tíz perc alatt át is húztam a gépre. Legalább így át tudom nézni őket, hogy nincs-e olyan, aminek nem kellene kikerülnie. De majd csak holnap, ma már nem. Hazamegyek. Beszélnünk kellene. Abból semmi jó nem fog kisülni, ha így hajtjuk a fejünket álomra. Felhívom. Nem. Majd hív ő, ha akar. Megőrülök.
Ennek hatására úgy döntöttem, hogy leküldök a torkomon egy-két pohár alkoholt, hogy aztán tényleg erőt vehessek magamon és hazamenjek. Ahogy visszafelé indulok a kijárathoz, rálépek pont a cipőm sarkával valami kiálló francra és ki is megy szépen a bokám. Aucs. Jaj ne már! Felszisszenve állok a fal mellé és lépek ki abból a cipőből, hogy megvizsgáljam, rendben van-e, de ráállni már csak nehezen tudok. Azt hiszem, pár napig inthetek a csini cipőimnek. De nem igazán érdekel a lábam, sokkal inkább az idegesít, hogy Bennel még mindig nem futottam össze, de nem akarom zavarni, most valószínűleg fürdik a dicsőségben. Visszaveszem a cipőt és erőt veszek magamon, de újra csak felszisszenek, mire inkább kilépek mind a kettőből. A fene vigye el, hívok egy taxit.
Mikor viszont felpillantok, meglátom Bent, de aztán rögtön el is kapom onnan a tekintetem, habár látom periférikusan, hogy közelít.
- Szia – sziszegem a fogaim között, mert még mindig hasogat a bokám. Az érintésére viszont el is feledkezem arról, hogy fáj. Érdekes dolgok ezek.
- Én biztos, hogy hazamegyek, de neked talán illene maradnod bulizni, mint év dolgozója – mondom neki, majd körbe pillantok, hogy éppen ki fog kiszúrni minket. Elegem van ebből is, pedig még csak most kezdődött el.
- Jó kis rögtönzött beszéd volt. Vagy sejtetted? – kérdezem, bár nagyon nyilvánvaló, hogy most nem erről kellene beszélnünk, mégsem hozom szóba a dolgot, mert a hely egyrészt nem annyira megfelelő erre, másrészt pedig nem akarom, hogy azt gondolja, haragszom. Nem haragszom, csak nem értem az egészet, és azt hiszem, félek a magyarázattól is kicsit. Ismeri azt a nőt, ez már biztos. A kérdés csak az, hogy honnan és hogy akarom-e egyáltalán tudni?!
- Hívok egy taxit – motyogom és a kezemben lévő mobilt himbálom, ahogy az applikációval gyorsan rá is nyomok a rendelésre, majd a cipőmre nézek. – Ha jössz, akkor menj előre nyugodtan – mondom neki, mert gondolom nem kellene látnia az embereknek, hogy együtt lépünk le. Vicces ez az egész, de most, hogy így bugyi és cipő nélkül vagyok méginkább.



Marilyn & Ben

"Welcome back honey"

Ha Lyn nem jött volna vissza a GM-hez, valószínűleg mindezek után vissza se mennék. És le is maradnék a díjamról. Fogalmam sincs, hogy tartotta titokban előttem mindenki, az is lehet, hogy inkább én voltam baromi figyelmetlen mostanában. Nem egy december végi időszak, de azért most is van bőven, ami tereli a gondolataimat. Munka és privát oldalról egyaránt. A cégnél audit lesz, ráadásul nem a pár nap alatt letolható fajta, hanem hónapokra a nyakunkba kapunk valakit Detroitból, David már három hete közölte, hogy mire megérkezik, egy tű sem lehet rossz helyen. Hogy pontosan ki az, azt még nem tudom, azt hittem, ma este ezt is bejelentik, de eddig még nem történt meg. Végül is tök mindegy…
Lynnel sem olyan mesés a helyzet, alig találkozunk, szerintem mindketten érezzük, hogy valaminek lassan történnie kell különben… Különben nem tudom. Talán nekem kéne lépni, és egy fokkal hivatalosabbá tenni ezt az egészet, nem tudom, az ő fejében milyen gondolatok keringenek ezzel kapcsolatban, de így hogy visszajött a GM-hez, ez sem annyira egyszerű. Pont ezt akartam elkerülni, hogy „mindenki” azonnal megtudja, és ránk vesse magát. Nem is tudom, mitől tartok annyira. Talán Rose teszi ezt is ennyire bonyolulttá.
Az átadó után lassan kezdődik is a parti, ahogy megszabadulok a gratulálóktól, és letudom a tiszteletköröket is, megyek és megkeresem Lynt. Ötletem sincs, mit settenkedik itt mezítláb.
- Mára elegem van abból, hogy mi illik és mi nem. – Vagyok olyan pozícióban, hogy ha azt mondom, dobbantok, akkor azt meg is tehessem. Nem érdekel, ki és mit csinál, részemről kijópofiztam magam, megtettem kötelességeim, és… semmiképp sincs kedvem még egyszer összefutni Vindával.
- Kösz – jön ez is automatikusan a számra, fel se fogom, mit mondok, túl sok minden kavarog a fejemben. – Nem. Ügyesen eltitkoltátok – pillantok rá, de látom, hogy a tömeget mustrálja. Vagy azért, hogy ne bukjunk le, vagy azért mert haragszik, és kerüli a pillantásom.
- Mi ez a hippi stílus? – áll meg a tekintetem a kezében tartott cipőkön, a taxira aztán bólintok, baszki, el is felejtettem, hogy nem léphetünk le együtt.
- Jó – adom meg magam a helyzetnek, de ahogy indulás előtt vetek még egy pillantást az ünneplő társaságra, egyből kiszúrom, hogy Vinda pont felénk tart. Nem vagyok biztos benne, hogy minket célzott be, de ha sokat tötyörészünk, biztos, hogy ki fog szúrni. Azt pedig mindennél jobban el akarom kerülni, hogy ők ketten találkozzanak. Mázli, hogy Lyn épp a telefont bújja.
- Vagy inkább menj mégis te előre. Eszembe jutott, hogy beszélnem kell még valakivel, de csak két perc az egész. Megvársz a taxiban? – pillantok rá újra, és közben úgy állok, hogy ha felnéz, kitakarjam előle a közeledő veszedelmet. – Sietek. – Amíg viszont nem indul, én sem mozdulok el. Azt sem akarom, hogy Vinda meglássa őt. Ha a leghalványabb gyanú is megszületik a fejében arról, hogy talán és esetleg van valami közünk egymáshoz… fogalmam sincs, hogy reagálna. A jelek szerint olyan sokat nem változott, de túl régóta nem találkoztunk.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Fáradt vagyok. Az egészhez. A partihoz és a Ben féle magyarázkodáshoz is. Úgy érzem, nincs türelmem higgadt fejjel nekiállni az egésznek, és mint tudjuk, abból sosem sül ki jó, ha nem vagyok kellőképp nyugodt. A veszekedés az, amihez most végképp nincs energiám, és nem is szeretnék. Belelöktem azt a nőt a vízbe merő véletlenségből, ahogy Ben akár csak kedvességből ugorhatott utána. Na jó, ez azért elég abszurd. Ez nem így van. Ismeri valahonnan és azért ez nem hagy nyugodni, ezt tisztázni kellene. Türelmesen várok viszont, míg átveszi a díjat és fogadja a temérdek gratulációt is, most ott a helye a tömegben és kész.
- Akkor menjünk – vonok vállat. Azért örülök magamban, hogy nem a bulizást választja ahelyett, hogy a történtekre magyarázatot adjon. Vagyis gondolom, vannak ilyen tervei. Remélem nem akarja magyarázat nélkül hagyni a dolgot. Nem nézek rá. Azt nézem, ki fog kiszúrni minket és indít pletykákat –azt hiszem, üldözési mániám van-, illetve nem is akarok a szemébe nézni, mert netán olyat fedezne fel a tekintetemben, amit nem akarok, hogy lásson.
- Szuper – felelek szűkszavúan és még egy halvány mosolyt is az arcomra csalok. Párszor majdnem elszóltam magam a díjjal kapcsolatban, de sikerült az utolsó utáni pillanatban másfelé terelnem a szót. Most valahogy nem ez érdekel. Azt hittem, majd ünnepelni fogunk az este –még a fáradtságom ellenére is benne lettem volna- és nem pedig kimászni egy gödörből, amit lehet, hogy csak én kombinálok túl. Rossz érzésem van és sajnos vagy nem sajnos, általában be szoktak jönni az érzéseim.
- Ja, semmi. Az előbb ráléptem valami kiálló biszbaszra és kiment a jobb bokám – adok magyarázatot a mezítlábasdira. Eléggé sajog, de majd otthon beborogatom vagy lejegelem. Mit tudom én, csak tartanék már ott. Megrendelem a taxit és aztán felpillantok Benre egy sóhaj kíséretében.
- Kivel? – Nem, nem akarok féltékeny tyúknak tűnni, de erre az estére ez már nagyon sok. Nagyon-nagyon sok. – A taxi még tíz perc. Addig nem megyek ki – jelentem ki. – De addig menj nyugodtan és beszélj az illetővel – vonok vállat, de most már nem nézek rá. Nem tudom, ki ez a nő, de majdnem száz százalék, hogy vele akar beszélni és… fuj. Én inkább ebbe bele sem gondolok. Megbízom Benben, de valahogy erős volt, ahogy lelépett annak a nőnek az oldalán. Az valahogy nem érdekelte, hogy majd ebből elindulnak a pletykák, mert persze már elindultak. Nyilván. Páran látták csak, de az épp elég ahhoz, hogy terjedjen a hír. Arra viszont nagyon is tud vigyázni, hogy rólunk ne kezdjenek el beszélni. Érdekes.
- Jobb lenne, ha nyílt lapokkal játszanánk – pillantok az arcára végül és lehajítva a földre a cipőm, vissza is lépek belé, bal karommal megkapaszkodva Ben karjában, de így is kibillenek kicsit oldalra és ellépve a tekintetem egyenesen a másik nőével találkozik. Ribanc. Állkapcsom megfeszül, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy felénk tart. Mit akar még?
- Érkezik a bajba jutott – sóhajtok, aztán azon gondolkodom, hogy lelépjek-e vagy maradjak. Ben nyilván vele akart beszélni, ki mással? A nevén nevezte volna, ha bárki másról lenne szó. Nem szabadna ennek az egésznek ennyire felidegesítenie, de a levegőt is egyre gyorsabban veszem, és mielőtt még ideérne már kezdem magam kellemetlenül érezni, így Ben szemébe nézek, amiből most már aztán tényleg mindent kiolvashat. Mikor a nő odaér, elpillantok Benről, rá a nőre, közelebbről is szemügyre véve az arcát.
- Nem zavarok tovább – mondok ennyit, habár talán illene még egyszer bocsánatot kérnem, de nagyon nem érdekel most ez a dolog. A lehető legkevésbé érdekel. Ellépek mellőlük és mélyen beszívva a levegőt indulok el a kijárat felé, arcomra erőltetve egy hülye mosolyt és próbálva nem felbukni, szisszenek egyet.
- Picsába – sziszegem az orrom alatt és kilépek a cipőből, hogy minél gyorsabban távozhassak a közelükből. Beülök a taxiba és bemondom a címet, de azt nem mondom, hogy várjon még. Majd utánam jön, ha szeretne. A lehető legtávolabb akarok lenni ettől a helytől.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Látom rajta, hogy tiszta stressz, ismerem már ezeket a nézéseket, amiket villogtat rám. Ez a program tényleg nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Ezt azért bátran ki lehet jelenteni. Ünnepelt év dolgozója lettem, fürödtem a medencében, és mindenekelőtt... megjelent Vinda; a nő, aki hét évvel ezelőtt is pokollá tette az életem, és akibe nem mellesleg halálosan szerelmes voltam. És aki pusztán a felbukkanásával most is tönkrevágott mindent.
Mégis mit kellene mondanom Lynnek? Nem akarok neki hazudni, de a teljes igazság talán szükségtelen. Csak távol kell tartanom Vindatól. Ez a lényeg. Nem tudom, hány napra jöttek most a washingtoniak – mert ezek szerint a világ összes vállalata közül pont a Generált kellett kiválasztania?! –, de egy-két napnál tovább kétlem, hogy maradnának. Az is lehet, hogy addig inkább szabit veszek ki.
- Kiment a bokád? – nézek rá csodálkozva, leginkább azért, mert tejesen elkalandoztam. – Mennyire? Rá tudsz állni? Vagy vigyelek a hátamon? – mosolyodom el halványan, nem jó ez a feszültség. Vinda közeledése viszont nem sokat segít rajtunk. Távol kell tartanom Lyntől, ez az első, ami beugrik, és az is jó lenne, ha nem szúrná ki rögtön, hogy együtt vagyunk. Más ötlet nem jut eszembe hirtelen, mint hogy előre küldjem, mondván, még két szót váltanom kell valakivel, de ez az éles „kivel” rögtön meggyőz róla, hogy nem nagyon hiszi el.
- Csak szólok valakinek, hogy elmentem. Ne keressenek. Aki először szembejön – adok választ a kérdésre, bár ezen a ponton már úgy érzem, bármit mondok, úgyse lesz jó vagy elég, semmi nem fogja megnyugtatni. A tekintete pedig csak megerősít ebben.
- Nyílt lapokkal játszunk, Lyn – sóhajtok nehezet és némát, mikor földhöz vágja a cipőit. Nem jó felé tartunk. – Majd otthon megbeszéljük. Nagyon kérlek, bírd ki még egy kicsit. – Itt most mégsem állhatunk neki. De eddigre már én is tiszta ideg vagyok, pont azért, amit ő elpillantva mellettem ő is bejelent. Az érkező bajbajutottunk miatt.
És ahogy fogadja… Ez a megjegyzés nem kellett volna.
Számos ötlet verseng az agyamban, hogy hogyan korrigáljak, de végül egyet sem találok elég jónak, így válasz nélkül engedem el Lynt. Talán még épp ez a legjobb. Vinda így láthatja, hogy marhára hidegen hagy. Úgyis mindjárt beülök mellé abba a taxiba, és mindent megbeszélünk. Két perc. Két kibaszott perc.
De velem ellentétben, Vinda már nem hagyja szó nélül.
- Köszönjük – válaszol helyettem, olyan hangsúllyal, mint aki egyrészt nem érti, hogyan is jöhetett Lyntől önként ez az előzékeny megjegyzés, másrészt, mint aki valóban el is várja, hogy magunkra hagyjon. A szemöldöke enyhén feljebb emelkedik, de az arca és a tekintete kifejezéstelenül követi Lyn mozdulatait, leszámítva az ajkait, amik telten és vörösre rúzsozva kanyarodnak egy halvány, gunyoros mosolyba. Bár ez nála szinte állandó vonás.
- Ugye nem szalasztottam el a ma éjjeli fogást? – kérdi aztán felém fordulva, két pillanat alatt tetőtől talpig végigmér, majd az arcomon állapodik meg a tekintete. – Vagy ő az új barátnőd? Elég… öreg hozzád – jegyzi meg tűnődve, nem beszél halkan, de őszintén remélem, hogy Lyn már hallótávolságon kívülre került eddigre. – És nem mellesleg, remélem, épp most rúgtad ki.
- Vinda… mit akarsz tőlem? – próbálom meg a lényeg felé kormányozni a társalgásunkat.
- Micsoda kérdés ez? – Mintha meglepettnek látnám, de a mosoly nem tűnik el az arcáról.
- Ez pont egy olyan kérdés, amire választ szeretnék kapni. Miért vagy itt? Nem hinném, hogy csak véletlenül vetődtél erre, szóval légy szíves, ne is próbáld beadni – szögezem le, mire váratlanul elneveti magát.  
- Jaj, Benjamin. Hát persze, hogy nem véletlenül. Még senki sem mondta?
- Mit nem?
- Nem hittem volna, hogy épp tőlem tudod meg – húzza az időt, és játszik most is az idegeimmel. A szeme csillogásán látom, mennyire élvezi. – De… attól tartok, még pár hónapig élvezheted a társaságomat.
- Mi? – Nem tudom elrejteni az arcomon játszó döbbenetet. Miről beszél? – A washingtoni kompánia holnap vagy holnapután visszautazik.
- Ők igen, de én maradok. Azt biztos csiripelték már a madarak, hogy audit lesz, nem igaz? – mosolyog leplezetlenül, és az ajkaihoz emeli a pezsgőspoharat. – Jó ez a pezsgő. Ehhez legalább ért az a kis szuka, de ez sajnos kevés lesz ahhoz, hogy megbocsássak neki.
- Vinda, itt nem fogsz kirúgatni senkit – nézek mélyen a szemébe, de újra csak elmosolyodik, és belekortyol a pohárba.
- Azt majd meglátjuk. – Nekem pedig ezen a ponton elegem is lesz a társalgásból, egyszerűen csak faképnél hagyom, és elindulok kifelé. A kapun kilépve, szétnézek, hogy merre lehet Lyn és a taxi, de akármelyikhez lépek oda, egyikben sem találom. Elment volna? Hát ez nagyon jó.
Hívom, de közben be is ülök egybe, és bemondom a címét. Húsz perc múlva a lakásánál is vagyok. Rose miatt nem akarok csengetni.
- Gyerünk, Lyn, vedd már fel azt a kurva telefont – morgom a kapualjnak dőlve, de nem sokkal később, végre be is jutok.
- Nem úgy volt, hogy megvársz? – kérdem, mikor már életnagyságban is látom, és látszik, hogy nem értem, miért kellett egyedül elrohannia. – Tudom, hogy haragszol, ne is tagadd, pedig… nincs rá semmi okod – próbálom meg elmondani, hogy nincs semmi vész. Bár fogalmam sincs, hogy mi keringhet a fejében. – Hidd el.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Nem is tudom, hogy tulajdonképpen rá haragszom vagy az egész szituációra. Fogalmam sincs az egész hátteréről, márpedig nagyon is jó lenne tudni, hogy mégis mi a jó francért ugrott Ben a nő után?! Talán kapok rá majd magyarázatot, addig meg fortyogok a magam levében. Végül is, én löktem bele a medencébe. Akár szándékos is lehetett volna. Na jó, azért annyira szemét nem vagyok, de elég ellenséges egy nőnek tűnik.
És már jön is, miközben én a bokámmal szenvedgetek. Én nem is tudom, mit kellene mondanom neki. Talán inkább neki kell, és nem nekem. Végül is, ő ugrott a nő után, nem én.
- Ki – vágom rá, ahogy csodálkozva kérdez. Fejben nincs nagyon itt, látom. Fogalmam sincs, mi üthetett belé, de nagyon remélem, hogy a rossz érzéseim most nem fognak mellém állni. – Majdcsak valahogy. – Akaratlanul is mosolyra görbül a szám széle, de csak kicsit. Az kéne még az estének, hogy felkapjon itt a hátára –bugyi nélkül- és akkor helyben is vagyunk. Megcsinálnám a botrányt rendesen.
Mikor pedig azt mondja, hogy még beszélnie kell valakivel, megforgatom a szemem. Azért nem mondom, jól esett volna, ha most előtérbe helyez és rögtön jött volna velem, de hát mindegy is.
- Valakinek? Ugyan már, mindenki bulizik, nem rosszból, de senkinek nem fogsz hiányozni – vonok vállat. El vannak foglalva az iszogatással és azt is jól tudom, hogy nem az első embernek akar szólni, hanem annak a... nőnek. Mégis mi folyik kettőjük között?
- Nem úgy tűnik – sóhajtok én is olyan nagyot, akár ő. Ha nyílt lapokkal játszanánk, akkor már mondott volna két szót burkoltan, legalább nagyjából arról, hogy mégis mi ez az egész. Meg... ezek között tuti, hogy van valami! Ne legyen igazam, az istenért. – Bírjam ki még egy kicsit? – szalad fel a szemöldököm, ahogy rá pillantok, majd lemondóan elpillantok onnan és szembe is találom magam az este csillagával. A rohadt életbe, legalább ne nézne ki ilyen jól. Szép. Csinos. Nagyon is.
És erre tart, hála az égnek, azt hiszem itt az ideje mennem, ezt meg is jegyzem, de a reakciójára láthatja a meglepetést az arcomon.
- Hát... igazán nincs mit – reagálok merő unszimpátiával a hangomban. Köszönjük? Fúj. Megölöm. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor le kell innen lépnem, mielőtt még olyat tennék, amit senki sem fog megköszönni holnap. A cipőmet ledobom félúton és mérgelődve kapom fel, hogy aztán meg se álljak a taxiig. Nem várom meg. Egyrészt energiám és idegrendszerem sincs ehhez az egészhez.
Tulajdonképp nem is tudom pontosan, mit érzek, de talán az egyik legmegfelelőbb szó erre a megalázottság. Úgy sorozatosan. Mintha egyenesen gyomorszájon vágtak volna egymás után többször.
Hála a jó égnek tíz perc alatt haza is érek és fáradtan kászálódom ki az autóból. Beérve a lakásba ledobom a cipőimet és Katie álmosan kóvályog elől Rosie szobájából.
- Szia. Na, milyen volt? – kérdezi hunyorogva, amire csak egy éles tekintetet kap cserébe.
- Fantasztikus. Minden rendben volt? – kérdezem, miközben a konyhában kitöltök magamnak egy pohár bort.
- Persze, Rose alszik már, mint a bunda. Két órája kidőlt. Megyek is akkor, holnap? – kérdezi, miközben meghúzom a bort és előhalászom a pénztárcámból az fizetését, amit gyorsan kikalkuláltam fejben.
- Szerintem nem kell, itthon leszek azt hiszem, de szólok még reggel. Köszi – mondom, aztán intek neki. Az órára pillantok és azon gondolkodom, hogy most azonnal le kell dőlnöm, mert különben itt terülök el a nappali közepén, de ezzel együtt tudom, hogy úgysem tudnék aludni. Meg szerintem Ben is idejön. Vagyis remélem. Vagy nem is tudom, mit remélek, melyik lenne a jobb eset.
Lehúzom a ruhám hátulját és akkor veszem észre, hogy a telefonom rezeg a pulton. Kinyitom a kaput. De mért nem jön be? Mintha nem tudná a kódot, úgy csinál... Lehet megint elromlott az a franc.
Míg felér, fejben háromszor átgondolom, mit kellene mondanom neki. Fogalmam sincs, így inkább arra a következtetésre jutok, hogy az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy ő beszéljen.
Kinyitom az ajtót és félre is állok, hogy beljebb jöhessen.
- Nem volt úgy – felelem a kérdésre. Nem beszéltük meg végül is, hogy megvárnám, de egyébként sem valószínű, hogy így tettem volna.
- Tényleg? – vonom fel a szemöldököm kíváncsian várva, hogy mégis mivel fog előállni?! – Rendben, elhiszem – vágom rá a kérésre, majd belekortyolok a kitöltött boromba. A pulzusom egyre emelkedik, ideges vagyok, tulajdonképpen egész este le sem nyugodtam. Azért remélem, nem szeretné itt ennyiben hagyni a dolgot, mert ha nem ad magyarázatot erre az egészre, akkor én abba beleőrülök.
- Visszaadnád a bugyim? – kérdezem, ahogy kinyújtom a kezem érte. Már annyi esze csak volt, hogy az öltönycserénél kivette a zsebéből. Egyáltalán hol a másik öltöny?



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

- Ha nem kaptam volna azt a nyavalyás díjat, akkor valóban, de így legalább tizenöt embernek ígértem meg, hogy megiszok vele egy tequilát. – Oké, túlzok, tizenötnek nem, de a lényeg az, hogy a gratulálók közül többen is jelezték, hogy mindenképp elkapnak majd egy koccintásra, a washingtoniak nem érdekelnek, de a kollégáimmal nem akarok bunkó lenni. És ez is így szép és jó, csakhogy valóban nem ezért mondom, hogy adjon egy percet még, hanem hogy előreküldjem, és megmentsem Vindától, de úgy látszik, nem fog összejönni.
- Nem az a lényeg, hogy minek tűnik – teszek egy kis hangsúlyt az utolsó szóra, de egyáltalán nem túlzom el, csak… Mért nem bírja megvárni, amíg nyugodtan meg tudjuk beszélni? El fogok mondani mindent, és most már várni sem kell rá olyan sokat, hiszen épp indulóban vagyunk. Ezt nem lehet két szóban megvitatni, kétlem, hogy megnyugtatná, ha a fülébe suttognám, hogy á, Vinda csak a volt kapcsolatom.
Vinda a legjobbkor toppan közénk, bizonyára látja és érzi a kettőnk közt súrlódó feszültséget, nem hülye. Sajnos, nagyon nem hülye. Különösen Lynről árulkodik nagyon, hogy baromira fel van húzva. Még jó, hogy pont ezt akartam elkerülni. Úgy kábé ötezer okból kifolyólag. És csak hab a tortán, hogy mire lerendezem Vindát, Lyn már sehol. Beszállok én is egy taxiba, de közben akárhányszor hívom, nem veszi fel. Nem akartam úgy felmenni, hogy előtte nem beszéltünk, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hazament. De még ekkor sem érem el, egyszerűen csak kinyitja a kaput, azt mondjuk nem tudom, honnan tudja, hogy itt ácsorgok, és nem még a cégtől hívom, vagy bárhonnan máshonnan.
Míg felmegyek, nagyjából átgondolom, mit akarok mondani, bár tudom, hogy úgyis felesleges. És mennyire igazam van. Az első mondatára máris nem azt mondom, amit józan fejjel helyesnek ítélnék.
- Lyn, két szaros percről beszélünk. Ennyit kértem csak – nézek rá szúrósan. Képes azt mondani, hogy nem úgy volt. Nem hiszem el. De azért próbálom megnyugtatni magam, nem ártana, ha kettőnk közül legalább az egyikünk az tudna maradni. Nem akarok veszekedni, és úgy látom, azért ő is próbálja fékezni magát. Dehogy hiszi el.
Már épp nyitnám a szám, hogy belekezdjek valahol ebbe az egész sztoriba, mikor megelőz, én pedig csak meglepetten ráncolom a homlokom.
- A mit? – de mikor kimondom, máris kapcsolok. Ó, baszki. Erről már meg is feledkeztem. És ami még rosszabb, az a bugyi a zakóm zsebében volt, amit… bassszameg, a medencés aktus után Vindára terítettem. Hát ez egyre csak jobb és jobb lesz!
- Majd később visszaadom. Most nem hiszem, hogy ez a legfontosabb – vetek latba némi terelést, és határozottan pillantok vissza rá. Két percet nem lehetett várni, de most még ez is fontosabb. Elmellőzöm, és a konyhapulthoz lépek, magamnak is töltök a borból.
- Nézd, én elhiszem, hogy furcsán jött ki ez az egész. Sajnálom. De nem kell féltékenynek lenned Vindára. Úgy tudom, épp te lökted bele a medencébe, ami azért elég kellemetlen tud lenni, én csak segíteni akartam. Nem tetszett, hogy mindenki csak áll, és nézi, ismersz, ez nem az én stílusom – kezdek bele valahol itt, azt saccolom emiatt tartunk most itt, ahol, ezért veszekszünk, és ezért beszélgetünk Vindáról, ahelyett hogy már rég a hálószobában lennénk, mint eredetileg terveztük.
- Gyere, menjünk be – biccentek a szoba felé. – Úgy látom, nem jönne rosszul egy alapos, stresszoldó masszázs. Mázlid van, mert pont értek hozzá – sétálok hozzá közelebb, és a szemeibe nézek. Próbálok egy kicsit oldani a hangulaton. – Megnézem a bokádat is, mutasd.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



- Akkor igyál meg velük tizenöt tequilát. – Tudom, hogy ezt már csak a sértett fejem mondatja velem, de emellett azért az jól esik, hogy visszautasítja az ivászatot miattam. Vagy már csak azért, mert az egész este egy borzalom, de mindenesetre hagyom magam abban a hitben, hogy azért, mert inkább hazajön velem.
Azt hiszem, már jobb, ha nem mondok semmit, nem akarok itt, a General kellős közepén kiborulni, mert az nem tenne jót sem Ben karrierjének, sem pedig az én visszatérésemnek, de az utóbbi nem is annyira érdekes. Mindegy, a lényeg, hogy mind a kettőnknek jobb lesz, ha nem szólok egy szót sem, időm sem sok van mondjuk, mert megjelenik a sátán maga. Legalábbis hasonlóan hat a levegőre, mintha legalább amaz jelenne meg.
Kinyitom a kaput a telefoncsörgésre. Ha nem itt áll, akkor ne hívjon. Nem fogom telefonon megbeszélni a dolgokat. Még a bejárati ajtóm is kinyitom, annyira biztos vagyok benne, hogy itt van. Nem tudom honnan, nem fogom azt mondani, hogy érzem, mert ez elég hülye duma lenne.
- Két percről? Ben, vártam fél órát, majd még úgy negyven percet és mire odaértél még kértél két percet. Ez így összeadva, bonyolult matematikai műveleteket bevetve sem két perc. – Na de nem mindegy, idetalált végül is?! Hova máshova mentem volna, úgy mégis?
Persze nem a bugyim lenne a legfontosabb, de az az egyik kedvencem, szóval még most vissza kérem, mielőtt még nála maradna. Viszont amikor visszakérdez, az arcára minden egyes gondolata kiül. Égnek emelem a tekintetem, aztán visszanézek rá.
- Ugye nem hagytad a zsebedben? Jut eszembe, honnan vettél új öltönyt? – kérdezem, de már ez is csak kötekedés. Mennyire nem így akartam befejezni ezt az estét, te jó ég. Miért nem lehet egyszer úgy valami, ahogy elterveztem? Miért? Tuti, hogy valami átok ül a fejemen.
Na és akkor jön a magyarázat. Legalábbis valami olyasmi. Lesütöm a szemem és pakolászok valamit az asztalon. Nem nézek rá. Nem tudom, hogy nem érezte-e azt, hogy ez megalázó volt. Mert ha csak kihúzza abból a medencéből, az rendben van, de bassza meg, utána ugrott és elment vele fél órára.
- Nem vagyok féltékeny – jelentem ki első körben. Ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy egy kicsit az vagyok. – Belelöktem, igen. Nem volt szándékos, gyorsan vettem a kanyart – vonok vállat, de így utólag már valamiért nem is annyira bánom.
- És te nem ismered ezt a nőt véletlenül? Csak úgy azért ugrottál utána, mert kellemetlen lehetett neki? – kúszik fel a szemöldököm, ahogy aztán sandán rápillantok. Remélem ezt nem akarja majd letagadni, mert azért én sem vagyok hülye –sajnos-, látom, hogy nem ez volt az első találkozás. A homlokom masszírozom, már a fejem is belefájdult ebbe az egészbe. – Nyilván nekem sem volt kellemes, hogy jelenetet generáltam, de azért ki lehetett volna húzni a medence széléről is, nem kell rögtön utána ugrani. Na meg nem kell elmenni vele, átöltözni egyedül is át tud. Gondolom... – sóhajtok, próbálok megnyugodni. Nem akarom még csak megemelni sem a hangom, két okból sem. Egyrészt nem akarok veszekedni, ha nem muszáj, másrészt nem hiányzik, hogy Rose felébredjen és magyarázni kelljen neki, hogy mitől vagyok ilyen idegbeteg.
A szemei vonzzák a tekintetem és bármennyire is szeretnék, nem tudok elpillantani onnan. Mindig is a gyengéim voltak. Megragadom a poharam és elindulok befelé a szobába, kicsit ugyan bicegve, meg sziszegve, de elérek az szobáig, ahol lebomlasztom magamról a ruhát, kilépek belőle és felkapok egy pólót, ami a kezem ügyébe akad. Meg egy bugyit...  
- Nem akarok most masszázst – mondom egyhangúan. – Csak azt akarom, hogy őszinte legyél és ne kelljen bele látnom semmit a szavak mögé, mert ettől én megőrülök – pillantok fel rá kérlelő tekintettel, aztán felrakom a lábam az ágyra, ahol rögtön megpillantom, hogy a bokám nem éppen akkora, mint kellene lennie. Hurrá.
- De semmit se ferdíts el kérlek. – Sokkal rosszabb, ha mást gondolok bele a dolgokba, mint ami lenne.  



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Hát ha így folytatja, lassan tényleg több kedvem lesz itt maradni, és inkább berúgni a kollégákkal. Egy baj van csak megint: Vinda. Isten őrizz, hogy egy buliba keveredjek vele. Annak semmi jó vége nem lesz.
Tudom, hogy magyarázatra van szüksége néhány dologgal kapcsolatban, és azt is, hogy állati féltékeny lehet Vindára, de attól még nem kellene ezt csinálni. Miért mar el magától? A válaszon látszik, hogy kicsit meghökkenek.
- Jól van, megiszok. Látom sikerült elkapni a lényeget – mondom rá bosszúsan. A további események pedig csak görgetik egymást. Mintha sodródnék a saját életemben. Azon is felhúzom magam, hogy nem várt meg, azon is, hogy nem várt meg, és fel sem veszi a nyamvadt telefont. Vinda is kikészített. Miután kinyitja a kaput, szándékosan inkább a lépcsőn indulok el, hogy mire felérek, a mérgem nagy része elszálljon. Ami sikerül is, egészen addig, amíg meg nem szólal.
- És szerinted miért kellett várni? Mert csapdlecsacsiztam? A GM vezérigazgatósága beszélni óhajtott velem, ha már a fejemhez vágtak egy éves kitüntetést. Te is tudod, hogy nem számítottam rá. Szerinted mit kellett volna csinálnom? – Nem mentem el senkivel inni, kurván nem húztam az időt, épp csak nem küldtem el mindenkit a búsba. Az egész szaros díjátadó előtt odamentem hozzá, hogy beszéljünk, de nem tudtam, hogy rá öt másodpercre az én nevem hangzik el. Összesen két percet kértem, én, magamnak, tényleg.
Fogalmam sincs, hogy jön most ide a bugyitéma, ennek a beszélgetésnek a kellős közepébe, de nem is nagyon akarok ezzel most foglalkozni.
- Lyn. Tök mindegy. Nem a bugyidról akarok beszélgetni, és nem is az öltönyömről. – És azt se mondja nekem, hogy nem féltékeny. Minden pillantásában és mozdulatában ott van.
- Igen, tudom – hogy nem volt szándékos. – De attól megtörtént, és tenni kellett valamit. – Egy percig nem állítottam, hogy szándékos volt, és azt sem állítanám, hogy olyan nagyon végiggondoltam ezt az egészet, mielőtt megtettem. Nem gondoltam túl. Ahogy megláttam, és fejbevágott a felismerés, hogy ő az, bekapcsolt a régi gomb. Ösztönös volt. De attól még nem érzem bűnnek, másért is megtettem volna, ha úgy látom, hogy baj van.
Aztán rá is tapint a lényegre. Mondjuk, nem is voltak afféle illúzióim, hogy nem fog gyanakodni erre.
- De ismerem. Sokakat ismerek a GM-ből, hét éve itt dolgozom. Ez miért olyan különös? – kérdezek vissza. Mert hát tényleg. Hogy ismerem, az még önmagában nem lenne meglepő.
- Lyn, Vinda nem tud úszni – és ez az az információ, amit már nehézkesen magyaráznék meg a kollegiális ismeretséggel. Nem lehetetlen, de inkább nem kísérelem meg ráhúzni erre. Nem akarom eltitkolni előle, hogy valaha volt köztünk valami, de ez nem pont a megfelelő légkör ehhez. Nehéz úgy beszélni róla, hogy ennyire vibrál a feszültség, és előre látom, hogy fog reagálni. Csak még jobban felhúzza az orrát, megsértődik, és elvonul, vagy még jobban támadni kezd. Nem fog simán átmenni a rendszeren, ez teljesen biztos. – És nekem is át kellett öltöznöm – teszem hozzá halkan, hogy én miért mentem el.
Enged az invitálásomnak, és csakugyan beköltözünk a szobába. Így legalább Rose-tól is távolagg vagyunk. Másrészt szeretném egy kicsit meghittebb keretek közé szorítani ezt a beszélgetést. Szeretnék hozzáérni közben. Nem csak így a konyha egyik és másik oldaláról dobálózni a szavakkal.
Megállok az ajtóban, és a boromba kortyolva, figyelem, ahogy átöltözik. Jót tesz ez a néhány pillanatnyi csend. Felajánlom, hogy kimasszírozom belőle az ideggörcsöket, de miután azt mondja, nem kér belőle, félig viccből, félig őszintén azért hozzáteszem.
- Nekem viszont jól esne – jelenik meg az arcomon egy szemtelenbe hajló, bujkáló félmosoly. A reakcióját lesem.
- Jól van, akkor a deal a következő. Erre most hozok jeget – mutatok a bokája felé. – Addig te szépen bevackolod magad az ágyba, és mire visszajövök, kedvesen beszélgetőse kalibrálod magad, én pedig mesélek Vindáról. Áll az alku?
Azzal leteszem a poharam, és el is tűnök pár percre a konyhában, mire visszatérek, már össze is csomagoltam az instant gyógyászati kelléket: zacskóba töpörített jégkockák.
- Kész is – mutatom fel győzedelmesen, majd odaülök a lábához, és óvatosan ráteszem a bokájára a bal-jobb oldalon lefittyenő, így az egész bokát körbevevő csodaszerkezetet. Körbetekerem egy törölközővel, aztán fel is húzódom hozzá, hogy – ha ül, ha fekszik – odabújjak mellé. Nyomok egy csókot a homlokára, és… Valahogy túl kell esnem rajta.
- Mielőtt bármit is mondanék, szeretném hangsúlyozni, hogy látom, hogy máris gyűlölöd őt, amit abszolút meg is értek. Borzasztó stílusa van, én is frászt kapok tőle. És ő is eléggé neheztel rád a történtekért, szóval… finoman szólva is egy hárpia lesz. Viszont amiket most elmondok, szeretném, ha nem használnád fel ellene. Meg tudod ezt ígérni nekem? – Kicsit tartok a választól, de akárhogy is viselkedik az a nő, ismerem a sérülékeny oldalát is. Túlságosan is jól. Nem akarom újra beengedni az életembe, de ártani sem akarnék neki.  És azt sem akarnám, hogy általam Lyn tegye meg.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Az egyik legutálatosabb dolgaim közé tartozott a veszekedés. Én mindig igyekeztem jól kijönni mindenkivel, de voltak helyzetek –és egyébként emberek is-, amiknél képtelen voltam nyugodt maradni. Ez pont egy ilyen helyzet. Bennel pedig még inkább utálok veszekedni. Ha valakivel, hát az végképp megvisel. Most elhatároztam, hogy igyekszem majd nyugodt maradni, de mivel maga a helyzet a kelleténél jobban felzaklat, így elég nehéz dolgom lesz.
- Ez nem is probléma. Nyilván elnézem, hogy emiatt nem tudtál rögtön odajönni. Egyértelmű. De ennyi idő után még a két perc időkérés már nem két percnek, hanem egy örökkévalóságnak tűnik – tárom szét a karom, ahogy ránézek. Édes isten, ha tudná, mennyire értené a dolgot, ha ugyanez történne fordított esetben. Nem az a probléma, hogy nem velem foglalkozott, hanem az, hogy valamilyen oknál fogva, vele akart beszélni. Azzal a nővel, akivel már volt ideje váltani pár szót, amíg elmentek átöltözni. Igen, idegesít. Nem tehetek róla. Talán a kelleténél jobban.
A tök mindegyre nem felelek, pedig nem mindegy. Egyáltalán nem. Mert ha felment vele a hotelszobájába, az már eleve kérdést vet fel bennem. És leszögezem, nem arról van itt szó, hogy nem bízom meg benne. Hiszen ha így lenne, már akár azért is kicsaphattam volna a hisztit, amiért nem vállaljuk fel a kapcsolatunkat. Csak érdekes. Ennyi.
- Csak érdeklődtem – vágom oda. Leszarom a bugyit, van még másik száz, inkább az érdekelne, honnan szerzett hirtelen egy másik öltönyt?! Lehet, hogy most aljas vagyok kicsit, ahogy hátulról közelítek, ezt elismerem, de na! Akkor is.
- Szerintem ki tudott volna kecmeregni legalább a medence széléig. – Ez az álláspontom. Nem kell itt holmi hőst játszani.
- De nem a New yorkiban dolgozik – felelem. Mondták. Megkérdeztem az egyik kollégát és azt mondta, hogy vagy a washingtoni vagy pedig a detroit-i helyen dolgozik. Nekem nem úgy tűnt, mintha csak kollegális viszony lenne kettejük között, de az is lehet, hogy ezt már csak beképzeltem.
Mikor kijelenti, hogy a nő, azaz Vinda nem tud úszni, egy bólintással nyugtázom. Egy kollégáról azért nem igazán tudja az ember, hogy nem tud úszni, nem? Nyilván nem az az első dolog, hogy az egyik munkatársamnak elújságolom, hogy „egyébként nem tudok úszni”.
- Vinda – ejtem ki a nevét, mintha csak ízlelgetni szeretném. Hát. Ez a név valahogy nagyon is összecseng az általam felvázolt személyiséggel, amivel rendelkezik. – Rendben, ez mondjuk nem egy másodlagos információ. – Ez valamiképpen megmagyarázza, hogy utána ugrott. Attól még az megoldatlan, hogy elment vele. És hiába próbálja tagadni, nem a sarki öltönyboltba ment egy új öltönyért. Áh. A fenébe az egésszel már.
Normál esetben elmosolyodnék azon, ahogy ő mosolyog és viccelődik a masszázzsal, de most nem vagyok abban a hangulatban. Pedig általában még rossz hangulatomban is jó kedvet tud hozni, de most valószínűleg egyrészt nagyon fáradt vagyok, másrészt, ez az egész helyzet lelombozó.
Figyelmesen hallgatom a „dealjét”.
- Majd igyekszem. – Kedvesre kalibrálni magam. Nem lesz egyszerű, mert most tényleg annyi feszültség van bennem, hogy majd szét robban, de megteszem a tőlem telhetőt. Míg kimegy, veszek néhány mély levegőt, és ahogy kérte, „bevackolom” magam a takaró alá. Kidugom a bokám, hogy szépen el tudja látni, mikor a hideg hozzáér, fel is szisszenek. Remélem holnapra rendbejön és nincs semmiféle zúzódás, mert akkor elég kemény napoknak nézünk elébe.
Mély levegőt veszek, ahogy felhúzódik, de úgy helyezkedem, hogy a mellkasára tegyem a fejem és ne lássa az arcomat. Legalább nem látja, ha eltorzul vagy valami hasonló emóciót tükröz. Komolyan egyszerre vagyok kíváncsi arra, mit fog mondani és egyszerre félek is tőle. Rossz előérzetem van.
Határozottan meglep, ahogy belekezd, és fel is pislogok rá értetlenül.
- Hát erre most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok – sóhajtok. – Ismersz, Ben. Nem vagyok az a típus, aki bármivel is visszaélne. – Még akkor sem, ha tényleg utálom az illetőt. – De azért ez nem annyira nyugtat meg, hogy hárpia lesz – helyezem vissza a fejem, de aztán ahogy tudatosul bennem, hogy azt monda „lesz”, visszafordulok felé, és fel is ülök.
- Azt mondtad lesz? – vonom fel a szemöldököm. – Nehogy azt mondd, hogy ide jön dolgozni, mert most vágom hanyatt magam – sóhajtok mélyet és az orrnyergem masszírozásába kezdek. Jézus. Ez határozottan nem hangzik jól. Még a végén hagyom is a Generalt a fenébe. Na jó, azért annál erősebb jellem vagyok, minthogy megfutamodjak, csak nem biztos, hogy kellene a konfliktus.  
- Mondjuk azt nem biztos, hogy meg tudom ígérni, hogy ha bunkón fog viselkedni, akkor én majd bájvigyorral állok hozzá. – Az azért erős lenne. Ráemelem a tekintetem. – De ha nyomós indokod van arra, hogy így tegyek, akkor megteszem. De csak miattad.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

- Persze, és azzal biztos gyorsítasz a folyamaton, ha a két perchez hozzáadsz további fél órát, amíg még külön-külön hazataxizunk – morgom, mert ezt a részét tényleg nem értem. De próbálom nem annyira felhúzni magam, és inkább arra koncentrálni, hogy érthető, hogy ideges. És hogy a helyében biztos én is az lennék. Az hát. De épp most jött volna az a rész, hogy megbeszéljük.
Ismerem én már ezeket a csak érdeklődtem betoldásokat. De most nem akarom engedni, hogy ebbe az irányba menjen el a beszélgetés, mert annak egyrészt semmi jó vége nem lesz, másrészt tényleg vannak fontosabb megbeszélnivalóink is. Jobb lenne, ha előbb tisztában lenne a háttérrel, és úgy szerezne tudomást az egyéb részletekről. Pedig a bugyija a zakómmal együtt Vindánál maradt. Ez még szép menet lesz, mire mindkettőjüknél elsimítom a dolgokat.
A további megjegyzéseire most már muszáj vagyok elmondani valamit a mélyebben rejlő igazságból is, ez viszont egyértelműen azt feltételezi, hogy jobban ismerem Vindát a kelleténél. Arra számítok, hogy egyből rá fog kérdezni, hogy van-e, vagy volt-e valaha közöttünk több is, de nem teszi meg, és ennek azért örülök. Jobb lesz, ha én mondom el, vallatás nélkül, de ahhoz ez a feszültség nem jó kiindulópont. Szóval megpróbálok legalább egy kicsit oldani rajta, azzal, hogy kimegyek jégért, elkészítem a jégpárnát, addig legalább mindkettőnknek van némi ideje szusszanni egy kicsit, és talán le is nyugodni valamennyire.
Visszaérve ellátom a bokáját, és odacsusszanok mellé, így máris másabb az egész légkör, ahogy a mellkasomra fekszik, a karom átlendítem rajta, és a hátán lágyan végigsimítva átkarolom.
- Igen, ismerlek, és tudom, hogy nem keresed a konfliktust, de azt is tudom, hogy ha feldühítenek, lobbanékony természet vagy. – Benne bízom, de abban nem, hogy átgondoltan fog kommunikálni Vindával, ha ideges lesz. És nem is azt várom tőle, hogy tűrjön el tőle bármit, ó dehogy, és azt sem, hogy ne vegye fel vele szemben a kesztyűt, épp csak azt szeretném, hogy ne használja fel azokat a nagyon belső információkat, amiket én árulok el neki most.
Az idilli összebújásunk nem sokáig tart ki, mert amint csepegtetni kezdem a mondanivalómat, szinte minden egyes mondatnál vagy felkapja a fejét, vagy a végén már inkább felül. Mikor rákérdez, hogy Vinda meddig marad, felsóhajtok.
- Nem azért akartam maradni, hogy vele beszéljek, hanem azt akartam elkerülni, hogy kettőnkhöz jöjjön oda – vallom be most már. – Akkor még én sem tudtam, de ő nem megy vissza Detroitba. – A következő mondat előtt viszont megint szünetet tartok, ezt az információmorzsát még én sem dolgoztam fel. Fel is emelem a kezeimet, hogy megdörzsöljem az arcom.
- Ő lesz a kontrollerünk – mondom ki végül, és ebben az is benne van, hogy az elkövetkezendő két-három hónapban el kell viselnünk a cégnél, méghozzá felettesi pozícióban. Ennél szarabb aligha lehetne a helyzet.
Nekem is megfordul a fejemben, hogy így talán mégsem olyan jó ötlet, hogy ő is a cégnél maradjon, de egyelőre még nem hozom fel az észrevételt.
- Azt nem is kérném – sietek megnyugtatni, hogy ilyesmiről szó sincs. Rápillantok, nem számítok rá, hogy azt mondja, miattam megtenné, ez azért nagy dolog. – Ha elmesélem, érteni fogod, hogy mire gondoltam. – Csak baromira nem tudom, hol kezdjem, vagy mennyit mondjak el, úgy döntök, inkább túlesek a nehezén.
- Vinda és én egy ideig együtt voltunk. Úgy egy évig. Azon a nyáron szakítottunk, mielőtt a GM-hez jöttem volna. – És megismertem volna őt. – Közel hét évig nem láttam, nem tudtam, hogy ő is a Generalhoz jött dolgozni. Pláne, hogy a detroiti igazgatósághoz. Fogalmam sincs, hogy csinálta. – De leginkább miért.  Mennyi közöm van hozzá, vagy pusztán véletlen lenne?
- Én szakítottam vele. Mert bipoláris volt, és már nagyon kezdett kisiklani a rossz irányba. Szerettem, és egy ideig megpróbáltam segíteni neki, de aztán apránként rájöttem, hogy nem lehet. Én legalábbis nem tudok, addigra viszont már túlságosan behálózta az életem. Mindenkit eltüntetett mellőlem, szinte csak otthon voltam vele. Azt sem fogadta jól, hogy vége. Hónapokig hívogatott, hogy találkozni akar, volt, mikor követett, egyszer a lakásomba is bejutott valahogy, akkor költöztem el. – Miközben mesélek, magam elé meredek, a plafonon és a bútorokon járatva a tekintetem, a felelevenített események mozognak a szemei előtt. Az ujjaim pedig a takarója csücskével babrálnak. Vinda mára csak a múltam egy része, de azért az a mai nappal egyértelműen kiderült, hogy azért még mindig hatással van rám.

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



- Jó, elképzelhető, hogy igazad van, de baromi fáradt vagyok. Gondolkodni se tudok már normálisan – adok végül neki igazat már ha másért nem, legalább azért, hogy ennek végre pontot tegyünk a végére. Nem érdemes ezen vitatkozni tovább. Sokkal inkább mást kellene megbeszélni, ami már fontosabb, mint az, hogy miért nem vártam meg. Kezd érdekelni a dolog őszintén, bár nem azt mondom, hogy kíváncsi vagyok rá, mert ha lenne más megoldás, akkor inkább jó messzire elhessegetném a gondolatokat a fejemből, de ez nem olyan dolog, ami felett csak úgy el lehet siklani.
Mikor a hálóban tárgyalni kezdjük a dolgot, vagyis Ben elkezdi tálalni, már ott vagyok, hogy bármire megesküdnék, csak ne húzza tovább az időt, mert megőrülök.
- Az lehet, hogy lobbanékony vagyok – kezdek bele, majd elkezdek gondolkodni azon, hogy mégis, ha újra találkoznom kell ezzel a nővel, mennyire fogok tudni majd nyugodt maradni? – Én szerintem megpróbálom majd az egész kontaktot elkerülni ezzel a nővel. – Azt mondjuk még mindig nem értem, hogy miért beszélek jövő időben, hiszen nem az itteni GM-nél dolgozik. Tudtommal.
- Hm? Miért? – vonom össze a szemöldököm. – Vagyis azért, hogy ne jöjjön rá, hogy együtt vagyunk? – kérdezem. Én megértem, hogy titok, de azért nem kellene szerintem ennyire véresen komolyan venni. Ha úgysem itt dolgozik, akkor majdhogynem mindegy. Aztán kiderül, hogy eddig nem, de ezután talán itt fog dolgozni. Érdeklődve figyelem Ben arcát, ahogy vázolja a helyzetet. Mikor kimondja, hogy kontroller lesz a nő nálunk, egy pillanatra tátva marad a szám.
- Hát az kurva jó – nyögöm ki, majd lejjebb kúszok az ágyban és magamra húzom a takarót. – Akkor kiélheti hárpia énjét – dünnyögöm a fejemmel a takarón. Ez azt hiszem, a legrosszabb dolog, ami történhet egy ilyen eset után. És akkor azzal még nem is vagyok tisztában, hogy mi a kettőjük sztorija. Mikor azonban belekezd és immáron a fejem a takaró felett van, nem rejtem el az arcomról az érzéseimet. Ettől féltem. Ezt most azért még fel kell dolgozzam. Egy percig nem szólok egy szót sem.
- Erről sosem meséltél – motyogom, miután végighallgattam az egész történetet. Többféle érzés kavarog most bennem, fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel az információtömeggel. Bámulok magam elé és nem gondolok semmire. Szerette. Ez visszhangzik a fejemben. Hát ez roppant érdekes lesz.
- Gondolod, hogy miattad intézte így? Hogy akar még tőled valamit? – Nem ismerem a nőt, fogalmam sincs, mi telik ki tőle, de valamiért nincs jó előérzetem ezzel az egésszel kapcsolatban. Ahogy Benre nézett, szinte egyértelmű, hogy be akarja hálózni, de az is lehet, hogy már csak beképzeltem az egészet.
- Nem szeretném, ha ártana a kapcsolatunknak. Hála a jó égnek sosem volt közöm bipoláris személyhez, de hallottam már róla, hogy elég durva tud lenni. Ha még mindig érez irántad és rájön, hogy együtt vagyunk, biztos, hogy azon lesz, hogy szétszedjen minket. – Ez azt hiszem, egyértelmű. És aggodalomra ad okot. A kapcsolatunk nem áll még olyan erős lábakon azt hiszem, hogy túléljen minden orkán erejű szelet, amit ez a Vinda sejtéseim szerint okozni képes. Arra pedig még csak gondolni sem akarok, hogy esetleg Benben is felelevenít olyan érzéseket, amik csak még jobban összegubancolják a képet. Ha már azt hinné az ember, hogy végre minden egyenesbe jöhet, hát akkor jön a pofon és kénytelen lesz rájönni, hogy márpedig ez nem így van. Pedig már annyira reménykedtem benne.
- Jó, hogy ezt elmondtad. – Így legalább egy fokkal tisztábban látok. Tekintetem az arcára kormányzom és nagyot sóhajtok. Mi lesz ebből, te jóságos ég?!
- Tehát, akkor benne van a pakliban, hogy megpróbál kirúgatni… - vonom le az egyik elég fontos következtetést. Nem mintha akkor összedőlne a világ, de elég rövid lenne a pályafutásom a Generalnál, ha ezt megtenné.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

- Ez jó ötlet – bólintok, amikor azt mondja, kerülni akarja a kontaktot Vindával, csakhogy két dolgot ekkor még nem tud. Az egyik, hogy vele semmi sem ilyen egyszerű, a másik pedig, hogy a GM épp most választotta kontrollerünknek. Így már sajnos sokkal rázósabb a szituáció.
- Azért – válaszolok szűkszavúan, mert hát nem véletlen az sem, hogy nem akarjuk még nagy dobra verni a dolgot, de Vinda amúgy is más. Ebben is. Mint mindenben. A reakciója nem lep meg, én is nagyon dühös lettem, mikor megemlítette, hogy a nyakunkba ül egy-két hónapra. És egyúttal az a jól ismert, gyomorban gyülekező, kellemetlen izgalom is elfogott. Rossz előérzet? Aggodalom? Bűntudat? Magam sem tudom.
Ahogy magára húzza a takarót, rápillantok a kupacra, és befúrom utána az egyik kezem, hogy itt-ott játékosan megbökjem néhányszor az oldalát. Bízom benne, hogy ezt úgysem tudja csak úgy mozdulatlanul tűrni, és inkább ismét előbújik a csigaházából.
- Nem egy kellemes történet – adok magyarázatot rá, hogy miért nem meséltem erről sosem. Tényleg nem tettem, de én is inkább ki akartam vágni magamból, minthogy anekdotázzak róla. Fiatal voltam, elég sok hibás döntéssel. Az újabb kérdésre ránézek, próbálok olvasni az arcáról, de nem sok biztatót látok.
- Nem tudom, mit akar. Sosem tudtam kiigazodni rajta – vallom be őszintén, de kicsit talán hárítok is. A mai találkozó után eléggé úgy tűnik, hogy Vinda még mindig nem engedte el kettőnk történetét. De nem akarom ezzel traktálni, ezt úgyis nekem kell megoldani. Az én saram. – De ebbe neki nem volt beleszólása.  Az igazgatóság választja ki, hogy kit küld és kit nem. Ez nem attól függ, hogy ki akar jönni. – Ha más nem is, ez talán megnyugtató egy kicsit. Aztán végre eljutunk oda, hogy mi bántja valójában. Kimondja, hogy aggódik a kapcsolatunk miatt, pedig Vinda már a múlt, csak egy szellem, aki most visszatért kísérteni. De nem fogom hagyni, hogy ártson nekünk.  
- Azt én sem szeretném – sietek a válasszal, még mindig a párnán fekve a szemébe nézek, és a mutatóujjammal végigsimítok az arcán. – És nem is fog. Ez rajtunk múlik, nem rajta – teszem hozzá magabiztosan. Azt viszont nem akarom eltitkolni, hogy Vinda tényleg veszélyes.
- Most már érted, miért nem akartam, hogy ma este találkozzatok. – Nem kérdezem, inkább csak halkan hozzáteszem, és elfordítom róla a tekintetem. De nem jött össze, és abból ahogy Lyn reagált rá, nagy eséllyel – ha nem is találta ki egy az egyben az egészet – biztos, hogy máris gyanakszik ránk. A megjegyzéseiből világos volt.
Az a baj, hogy szeretném az összes nyugtalanságot elhessegetni belőle, de valahol mélyen én magam is tartok egy kicsit ettől az egész helyzettől. És ennek leginkább az az oka, amilyen hatással volt rám ez a váratlan újratalálkozás. Nem esik jól bevallani, de valahol csalódtam magamban. Jó párszor megfordult már a fejemben, hogy milyen lesz, ha újra összefutunk valahol, de biztos voltam benne, hogy gyökeresen más, mint régen. Erre megláttam, és rögtön bekapcsolt az az elfeledett érzés, amivel annyi ideig manipulált. Nem szerelem. Nem is vonzódás. Fogalmam sincs, hogy mi lehet, de azt hittem, már nincs hatással rám.
- Attól tartok, ez nem csak benne van a pakliban, hanem már most készpénznek is vehetjük. – Értem ezt arra, hogy ki akarja majd rúgatni Lynt. – A megbocsátás nem az erőssége. – Velem szemben ugyanúgy, mint az ő esetében. Rám is dühös. Én is meg bántottam, cserben hagytam, méghozzá nem is kicsit, de azt már nem tudom, hogy melyik benne az erősebb: a hozzám való beteges ragaszkodása, vagy az évek alatt felgyülemlett bosszúvágy.
- De emiatt nem kell aggódnod. Ehhez azért előbb rajtam is keresztül kell vinnie a dolgot, és itt már eleve megbukott. – David az aláírásom nélkül úgysem hagyja jóvá. Közelebb hajlok hozzá, és az arcát a tenyerembe fogva megcsókolom.  – Sajnálom, hogy így alakult az este – mormogom az ajkaiba. – Szeretnél pihenni? – próbálom kipuhatolni, hogy mire vágyna leginkább. Már egy hete arra várok, hogy kettesben legyünk, de belátom, hogy minden máshogy alakult, mint ahogy terveztük. A bokája, Vinda, ez a sok stressz, a titkolózás, a vitánk és az egész heti fáradtság… mostanra teljesen kinyírta az esténk. És azt se bánnám, ha tovább nem firtatnánk a Vinda témát, nem kellemes róla beszélnem, pedig azt is tudom, hogy összességében még a felén sem vagyunk túl. Biztos rengeteg kérdőjel és kíváncsiság rejlik benne ezzel az egésszel kapcsoltban, és nem is fogom eltitkolni előle, ha rákérdez, de talán mára neki is elég volt ebből a témából.  

Ben & Lyn


everything's gonna be alright, everything's gonna be OK



Ez az egész nagyon abszurd nekem. Nem tetszik ez a Vinda, alattomosnak tűnik, és általában a megérzéseim nagyon is a helyén szoktak lenni. Ezúttal azt mondanám, hogy sajnos… Mert hogy nem sejtek sok jót.
Már magam sem tudom, hogy csak mi bonyolítjuk ennyire túl a helyzetünket, vagy tényleg ennyire bonyolult. Titkolózunk, mint a gimisek, ami egy ideig rendben is van, na de meddig? Meddig kell ezt csinálnunk? Bólintok Ben válaszára, majd bebújok a takaró alá, de ahogy támadásba lendül, hamar le is veszem magamról egy halk nevetés kíséretében. Ahogy aztán  kiderül, hogy a nő itt fog dolgozni New Yorkban, egy kicsit meghökkenek. És ezzel együtt egy kis félsz is úrrá lesz rajtam, mert ez csak meg fogja nehezíteni az amúgy sem egyszerű helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy Bennek és neki múltjuk van.
- Akkor ez egy rejtély marad. Mindenesetre a tekintete elég sok mindent elárult – húzom el a szám, ugyanis azért abból ki lehetett olvasni ezt-azt. És nem sejtet sok jót. Már most azt kiabálnám legszívesebben, hogy „állj, ebből ki akarok szállni!”, de nyilván ez nem ilyen egyszerű. Miért is lenne? Az nem én lennék.
- Manipulálni azért lehet, ha valaki akarja – vonok vállat, hiszen ha olyan személyiség és mellette még jóban is van egy-két emberrel az igazgatóságból, az pontosan elég arra, hogy elérje azt, amit akar.
Ben nyugtató szavai valamilyen szinten persze hatnak rám, ám közel sem vagyok abban biztos, hogy csak rajtunk múlnak a dolgok. Nagyon szeretném ezt elhinni, de azért be lehet kavarni, főleg akkor, ha még ilyen ingatag lábakon állunk.
- Nagyon remélem – motyogom, ahogy lehunyom a szemem az ujjai simítására. Nem tudom eldönteni, hogy ő most ennyire biztos-e ebben a kijelentésében, vagy csak azért mondja, hogy engem megnyugtasson. Én sem vagyok hülye nyilván, minden esetre nagyon remélem, hogy annyira azért nem vészes a helyzet, mint ahogy gondolom.
- Hát ez remek. Elég rövid pályafutás lenne, ha így történne – húzódik a szám halvány mosolyra. – Felveheti a kesztyűt, azért ez nem fog neki könnyen menni, próbálkozni persze azért lehet – vonom meg a vállam, miközben lassan pislogok. Nagyon fáradt vagyok, de mégis úgy érzem, nem tudnék aludni. – Hacsak nem akarsz te is eltávolítani onnan – teszem hozzá inkább csak viccelve, mintsem komolyan véve.  
Aztán egyre inkább az a kérdés kezdi el mozgatni a gondolataimat, hogy mi van, ha… mi van, ha Ben valahol még mindig szereti? Ha ez a Vinda mostanra kigyógyult ebből a pszichiátria betegségből? Úgy tudom, hogy ha időben elkezdik a kezelést, akkor még van rá esély.
- Igen, az jó lenne – mondok ennyit, nem kérdezek rá. Majd’ elalszom, viszont majdnem biztos, hogy nem fog nyugodni hagyni ez a kérdés.
- Ugye itt maradsz? – kérdezem a takarómba mormogva, ahogy rápillantok. Zuhanyozni sincs erőm már, majd reggel az lesz az első dolgom. A lábam már majdnem lefagyott, de kell neki a jég, mert úgy érzem, még mindig lüktet.
- Figyelj… - kezdek bele, de nem vagyok biztos abban, hogy megkérdezzem-e, viszont az tuti, hogy az sokkal rosszabb lesz, ha elnyomom magamban a kérdést. – Ha nem lett volna bipoláris, akkor együtt maradtok? – Ki tudja, akkor talán mi sem lennénk. Minden máshogy alakult volna. És ezt most azért kérdezem, mert ha véletlen most már nem az, akkor… ebbe nem akarok belegondolni, a hideg is végigfut a hátamon, ha arra kell gondoljak, hogy végig kellene néznem, ahogy ez a nő elmarja mellőlem Bent. Persze ez egy olyan kérdés, amire nem egyszerű választ találni, de azért nagyjából bele lehet gondolni, hogy ezen kívül volt-e más, ami probléma volt a kapcsolatuk során?!
Aggódom. Nagyon, de azért igyekszem ezt nem mutatni neki, habár nagyon valószínű, hogy látja rajtam, ahhoz túlzottan ismer már.



Marilyn & Ben

 "Welcome back honey"

Lyn se hülye, tudom, hogy látja és érzi, hogy gondok lesznek Vindával. És akkor a híres-neves női megérzésről még nem is beszéltünk. És egyetlen röpke találkozásból már azt is leszűrte, hogy akár manipulálhatta is a választást, hogy kit küldjenek New Yorkba az idei audit során. Naná, hogy manipulálta. Az én megérzésem is ezt súgja, engem is az ujja köré csavart, ezt könnyedén megteszi másokkal is. Van benne valami, a jellemében, a tekintetében, a külsejében… oké, fogalmam sincs, hogy miben, ami hatással van az erősebb nemre. De valami letaglózóan erősen, ha épp elemében van. Remélem, Daviddel nem lesz könnyű dolga, mert ha igen, az nem esz szerencsés.
De elkalandoztam. Mikor azzal viccelődik, hogy nem akarom-e én is eltávolítani onnan, elmosolyodom vele, és röviden fel is nevetek. De közben arra gondolok, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden. Nem kellene titkolóznunk a nap teljes hosszában, mióta visszajött azért sokkal megterhelőbb ez a helyzet. Sok energiát elvisz mindkettőnktől, és akkor a Vinda-ügy sem lenne ekkora probléma. Persze, attól még ugyanúgy ki lennék akadva, hogy pont ő, pont ide, de legalább azon nem kellene aggódnom, hogy Lyn ellen mit fog mesterkedni. Nem akarom, hogy ártson neki, és ez talán furcsán hangzana, ha hangosan is kimondanám, nem hinné el nekem, pedig ha rájön, hogy együtt vagyunk… Vindából sajnos szinte bármit ki tudok nézni.
- Nem akarlak eltávolítani – ismétlem el a szavait, egy kicsit játszva a hangsúllyal. – De azért szeretném megkérdezni, hogy biztosan ezt akarod-e. – Elhallgatok, és várom a reakcióját. Csak reménykedem benne, hogy nem érti félre. Így, hogy itt fekszik hozzám bújva, meg merem kockáztatni.
Sejtem, hogy aludni szeretne, pláne a ma este után, jobban örültem volna más befejezésnek, de végül is nekem sem fog megártani a pihenés.
- Ha szeretnéd, itt maradok – suttogom, és kap egy újabb csókot, ezúttal a halántékára. Csakhogy még kvázi öltönyben vagyok. Kihalászom alóla a karom, hogy kibújhassak a nadrágból, és az ingemből is, úgy dőlök vissza hozzá, és magamra borítom a takarómat. A lámpát is épp lekapcsolom, mikor végül elhangzik a kérdés, amit igazából vártam már. Ha nem is konkrétan ezt, de a Vindával való kapcsolatomról még alig kérdezett, és egy percig sem hittem, hogy nem kíváncsi több részletre. Ez viszont nehéz kérdés, kell egy kis idő, amíg elgondolkodom a válaszon.
- Nem hinném, hogy ennek a kérdésnek tényleg lenne értelme. Egyrészt már szakítottunk, és az ilyesmi általában végleges. – Ekkor eszembe jut a saját példánk, és megforgatom a szemem. Jaj, hogy lehetek ekkora ökör. – A mi esetünk más – teszem is hozzá gyorsan, még mielőtt megszólalhatna. – Nálunk… olyasmi okozta a problémát, amin még tudunk dolgozni, javítani. – Azt hiszem. Most hogy így szóba jött, rá kell jönnöm, hogy sosem mondtuk ki, sosem beszéltünk róla komolyan, hogy mi is vezetett ahhoz, hogy szétmenjünk. Mármint az egyértelmű, hogy a terhesség körüli mizéria, na de azon belül? Vajon helyre tudjuk hozni anélkül, hogy megtalálnánk?
- De a bipoláris zavar nem gyógyítható. Csak tíz-húsz év szakpszichológiai kezeléssel. Azt se tudom, hogy egyáltalán jár-e… - Nem tudok róla semmit vagy hét éve. Nem lehet megmondani, hogy ha nem lett volna beteg, mi történt volna.  Ez az egész annyira egybeolvadt a személyiségével. Fogalmam sincs, ki lenne ő enélkül. Csak azt tudom, hogy őrülten szerelmes voltam, de ezt eszem ágában sincs elmesélni Lynnek. Nem akarom az életembe Vindát. Vele szeretném kibogozni a dolgokat, csak valamiért ez is borzasztóan nehéz.