life is sweet as honey ~ Lay & Alice

**Alice S. Chwe**

Lay & Lizzie

"I'm scared of losing you, but then again, you're not even mine."

- Aha, tényleg... - Az alsó ajkamat harapdálva próbálom kitalálni mit mondhatnék még. Nem akartam őt megzavarni, azt meg végképp el akartam kerülni, hogy rosszul érezze magát, csak mert nélkülem csinált valamit, amiről nem is tudtam, hogy szokta csinálni. Mármint nyilván arra gondolok, hogy az Alaszka nyomábant nézte. Amikor ismeretlen helyzetbe kerültem még az előtt igyekeztem elterelni minden alkalommal a témát, hogy kellemetlenül éreztem volna magamat. Ezért pontosan ezt tettem most is. - Te élnél Alaszkában? Láttam róla egyszer egy ismeretterjesztő műsort és nagyon durvának tűnik. Állítólag fizetnek embereknek, hogy ott maradjanak. - Merengve bámulok egy pontot a szoba falán, próbálva visszaidézni a részleteket, amelyeket abban a műsorban hallottam. - De tudod mi van? Nagyon szép a táj Alaszkában... - Sóhajtva fejezem be, hagyva, hogy a vállaim előre essenek, a tartásom pedig nagyon is helytelenné váljon.
Talán önző gondolat volt, de határozottan azt gondoltam, hogy ha Lay velem lenne, még Alaszkában is szívesen élnék. Hiányzott volna apa, Jojo és Jonah is, meg a barátaim, akiket már így is magam mögött hagytam, de Lay volt az, aki leginkább megértett engem. Ő hallgatott meg, amikor szerettem volna elmondani valakinek, hogy mi minden bánt, már azóta hogy először találkoztunk amikor kiestem a hintából. Lehet, hogy azért éreztem minden alkalommal jól magamat, ha a legjobb barátom vigasztalt, mert már a legelején is így tett. Biztosra ment, hogy nem sírok többet, ezért minden alkalommal neki sírtam, mert amikor azt mondta, hogy nem éri meg, én hittem neki. De mindaz, ami vele történt és ami miatt most itt vagyunk, azt hiszem megváltoztatta ezt. Mindent megváltoztatott. Rájöttem, hogy nem csak nekem van szükségem rá, hanem neki is én rám. Talán jobban, mint amennyire ki tudja mondani.
- Köszönöm. - Mosolyogva pillantottam felé, és fel sem tűnt, hogy talán az illendőnél egy fokkal tovább sikerült őt bámulnom. Nem sűrűn voltam zavarban az ő társaságában, most mégis úgy éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Végül elkaptam róla a tekintetem és a lábaimat kezdtem bámulni, hátha attól elmúlik ez az érzés. - Anyukád és apukád... Nagyon jófejek. - Nem vagyok benne biztos, hogy így akartam befejezni a mondatot, de képtelen voltam rá, hogy múlt időt használjak, vagy hogy mást mondjak róluk. Ráadásul igaz volt minden szó, nagyon kedveltem őket, szinte olyanok voltak számomra, mint egy második család, akik ismerték a hóbortjaimat, tudták hogy ha együtt esznek a családjaink, akkor Lay melyik oldalán szeretek ülni a karácsonyi ebédnél és azt is tudták, hogy a pink a kedvenc színem. Ha lett volna három kívánságom, az lett volna az egyik, hogy visszahozzam őket Laynek.
- Nem tudom, csomó lány van aki nálam sokkal csinosabb... - Nagyot sóhajtva adtam hangot a véleményemnek. Tudom, hogy nem kellene másokhoz hasonlítanom magamat, meg hogy nem minden úgy van, ahogy az Instagramon tűnik, de voltak napok, amikor egyszerűen képtelen voltam kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből. - Hát... - Elhúztam a számat, mert nem akartam kimondani, de mégis bólintottam néhányat, hogy megválaszoljam a kérdését. - Nem mondta konkrétan senki, asszem... De tudod amikor Jonahval voltunk a suliban, hogy beírasson, olyan furán néztek rám páran. - Ehhez egyébként abszolút köze lehetett annak is, hogy Jonahval voltam, aki valljuk be, nem néz ki az apámnak, ellenben annál helyesebb. A mi családunkban igazából mindenki szép. Mi lett volna, ha azok a lányok az iskolában Jojot látják meg?
- Én sem szeretnék fiú lenni. Szerintem mi így vagyunk jól, ahogy vagyunk - halkan nevetve vontam meg a vállaimat. - Te el tudod képzelni, hogy más emberek vagyunk, mint most? Én nem... - Akármilyen rossz dolgok is értek valaha az életben - igen, ide tartozik a körömlakkom lepattanása is a körmömről -, azért nem adtam volna fel mindent, hogy más lehessek. Akkor sem, ha olyan családban nőttem volna fel, ahol anyukám is van. Akkor sem, ha teljesen más helyen nevelkedtem volna és nem Ausztráliában. Sem a legjobb barátom, sem az apukám, sem a nagybátyáimat nem cserélném el.
- Miért? Nem szeretnél vele kettesben lenni? - Igazat tudtam neki abban adni, hogy a mozi egy külön élmény, de én túlságosan sokat beszéltem ahhoz, hogy élvezzem valakivel, akivel egyébként is filmet akarok nézni. - Mondjuk tényleg jó moziba menni. - Végül azért adtam igazat neki - vagy valami hasonlót, elvégre nem kérdezte hogy igaza van-e -, mert én sem választottam volna első pár randinak az otthon filmezést.
- A vidámpark tök jó dolog - lelkesen bólogatva mosolyodtam el. Ha mindent számba kell vennem, azt hiszem még akkor is azt szeretném, hogy Blayze boldog legyen, ha az azt is jelentené, hogy kevesebb időt tölt velem és bizonyos programokat már nem együtt csinálunk.
- Hát van akiről első ránézésre meg lehet mondani, de olyanok is, akikről nem. Szerintem rólad lehet tudni, mert első ránézésre is nagyon kedvesnek tűnsz. - És okosnak, stílusosnak, viccesnek, aranyosnak... De ezeket a dolgokat már nem tettem hozzá, mert én tudtam mindezt, valójában annak a lánynak kellett volna ezeket gondolnia Layről, aki neki is tetszett. - Szerinted lehet tudni ránézésre minden lányról is, hogy milyenek? - Kíváncsian tettem fel a kérdést, mert sosem tudtam a másik nem fejével gondolkodni, hiába volt ott apa is, aki megválaszolta nekem azokat a kérdéseket, amelyeket a fiúk gondolkodásával kapcsolatban feltettem néha.
- De nem vagy rá kíváncsi, hogy milyen lenne, ha megtennéd? - Még magasabbra ugrottak a szemöldökeim, mint az előző kérdésemnél, habár nem vagyok benne biztos, hogy hogyan volt ez lehetséges, mert már így is eléggé kikerekedett szemekkel néztem rá. Én sokszor azért keveredtem bajba, mert hamarabb cselekedtem, mint hogy átgondoltam volna, hogy pontosan mi lesz a döntésem következménye. Azért tettem meg bizonyos dolgokat, mert kíváncsi voltam, hogy mi lenne ha megtenném.
- Aha! Te... sosem próbáltad még? - Én mindig meséltem neki azokról a fiúkról, akik tetszettek nekem és azokról, akiknek én tetszettem, de sosem hallottam hasonlót tőle. Persze voltak lányok, akikről én is tudtam, hogy tetszik nekik Lay, de sosem járt még senkivel. Legalábbis senkivel, akit elmondott volna nekem. De ez nem azt jelenti, hogy nem is csókolózott még, igaz?
- Ó... - Nagyon kellett próbálkoznom, hogy érezze meg a hangomban a csalódottságot. Egy ideje tetszik neki valaki és el sem mondta nekem? Nem csoda, hogy annyira bizonytalan voltam, hogy akar-e még a barátom lenni, amikor szó nélkül eltűnt Sydneyből. Pontosabban csak nekem nem szólt, a nagyszülei tudták. - Akkor tényleg ne izgulj rajta! Ha egy ideje már ismeritek egymást, biztosan ő is így érez, csak fél elmondani. - Bólogatva fordítottam felé a fejemet és egy egészen biztató mosolyt is sikerült az arcomra varázsolnom. Legalábbis éreztem, hogy a szám sarkai felfelé görbülnek, olyan szögletes zárójelek módjára, mint amit matek órákon használunk. Kívülről nem tudom hogyan nézhettem ki.
- Hát... - Elgondolkodva emeltem a pillantásomat fél másodperc erejéig a plafon felé. - Igazából tényleg kezdeményezhetünk mi lányok is, semmi nincs kőbe vésve. - Megrántottam a vállaimat, s közben szinte magam is láttam, ahogy kigyullad a villanykörte a fejem felett, egy fokkal élénkebben pillantottam a legjobb barátomra. - Tudod mit? Megpróbálhatnád féltékennyé is tenni. - Vigyorogva vezettem fel neki az ötletet, mert ez nem csak a filmekben működött. Itt voltam én, aki nem is ismeri ezt a lányt és máris féltékeny voltam rá, amiért ellopja tőlem a legjobb barátomat. Amiért ellopja tőlem Layt.
- Azért majd ne felejtsd el bemutatni egyszer. - A takaróját piszkálva fordítottam el a fejemet. Ha összességében vizsgáljuk a helyzetet, nem baj hogy nem mondta el. Az első dolgom az lett volna, hogy rákeresek az ismerősei között, aztán cafatokra szedem a lányról elérhető információt. Ez pedig nem lett volna fair Lay-vel szemben, mert ő sem szólt bele soha abba, hogy kivel mentem randizni. Figyelmeztetni figyelmeztetett, de nekem talán nem volt jogom ehhez, vele szemben. Elvégre ha tetszett neki valaki, miért ne lehetne vele boldog? Csak egy kicsit... Noszogatni kell.
Magam sem tudom mi ütött belém, amikor én magam akartam azzá a bizonyos noszogató tényezővé válni. Vagy amikor a nyakára simult a kezem és arról magyaráztam neki, hogy hogyan kell megcsókolni valakit, és közben csak arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet megcsókolni Őt.
- Valamikor el kell kezdeni... - Nem beszéltem hangosabban, mint a korábbi szavaim, és ha őszinte akarok lenni, nem is nagyon akartam én beszélgetni. Mégis kénytelen voltam figyelni a szavaira, amelyet azzal akartam biztosan megtenni, hogy végig a száját bámultam. Általában amikor a kíváncsiságom annyira felgyülemlik bennem, hogy már képtelen vagyok azt figyelmen kívül hagyni, egyszerűen csak cselekszem, bele sem gondolva a következményekbe. Ki gondolta, hogy a mostani is egyike lesz ezeknek az alkalmaknak?
- Szerintem csak túl kell esni rajta. - Három másodpercig számoltam magamban, mielőtt odahajoltam volna hozzá, hogy a számat az övére nyomva csókot nyomjak az ajkaira. Automatikusan tovább számoltam a fejemben, és csak akkor hajoltam el, amikor már belezavarodtam a számolásba, valahol kilenc és tíz körül. Addigra a mellkasomban valami ragacsossá és folyékonnyá vált, betöltve az egész testemet, felmelegítve az egészet. Az érzés végig dübörgött minden porcikámon, nagyokat dobbant a szívemben, ami majd' kiugrott a helyéről, és egészen a fejembe szállt. Azt reméltem, hogy Lay szemeiből valami nagyon hasonlót olvasok majd ki, amikor tágra nyílt szemeimet rá emelem, de hirtelen nem voltam benne biztos, hogy ki tudnám találni a gondolatait. Ez pedig mindennél inkább kínzott. - Így... - nyögtem ki végül, a csókra utalva. Nagyon halkan, szinte alig hallhatóan tettem csak hozzá a következőt: - Látod? Képes vagy rá.

ruha | 1518 | life is sweet as honey ~ Lay & Alice 4142114136

| ✿

**Blayze M. Yim**

Lizzie & Blayze

- Akkor jó – magam sem voltam biztos benne, hogy elhitte, amit mondok, de kezdtem úgy érezni, hogy Alaska kalandjainak tovább magyarázása csak még inkább rossz fényt vetne rám. Alapból tényleg csak szükségem volt valami háttérzajra az evéshez, mert hát elég nehéz úgy étkezni, hogy az ember alapvetően nem hallgat közben valamit. Talán ez valami z generációs hülyeség volt. Ha most Archie és én beszélő viszonyban lennénk, akkor semmiképpen sem halasztanám el a lehetőséget, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, mivel a legjobb tudásom szerint, az utolsó Z generációs emberek azok 1995-ben születtek. Mondjuk, ha jobban belegondoltam, akkor már teljesen más volt a helyzet azzal kapcsolatban, hogy Archie valójában mennyire számíthatott ténylegesen annak. Van egyáltalán valami átmenet y és z között? Mindenesetre, statisztikailag jogosan mondhatta volna magát boomernek, és akadhatott volna ki a viselkedésemen, ha arról lett volna szó. Valójában viszont nem sok gond volt velem. Úgy is fogalmazhattunk, hogy a felnőttek szemében nem számítottam kifejezetten elvetemült példánynak és ők is tudták, hogy amikor bajba kerültem, azt nem szándékosan csináltam. Egyébként is, az igazán elfajzott alakok inkább csinálják és nem elszenvedik a bajt, mint ahogyan azt én most is tettem.
- De csináltak – bólogattam szakszerűen, arról ebben a pillanatban pedig teljes mértékben megfeledkeztem, hogy minden erőmet arra kellett volna bevetni, hogy tagadjam a sorozat kilétét. Mikor észbe kaptam ezzel kapcsolatban, talán már késő volt, mégis elkezdtem szabadkozni – Mármint… Tudod, amint látod, csináltak belőle!
Nagyon jó voltam abban világ életemben, hogy bűnösnek állítsam be magam még akkor is, ha valójában nem követtem el semmit. Gyakorlatilag most is ezt teszem, és tisztában voltam vele, hogy nincs rendjén, mégis úgy kardoskodok a saját igazságom mellett, hogy már szinte éreztem kiszállni a fülemből a gőzfelhőket.
Ezen pedig kicsit sem segített az, hogy most éppenséggel az én szerelmi életemről kezdtünk el beszélni, ami gyakorlatilag egyenlő volt a nullával. Soha, semmilyen tapasztalatot nem szedtem magamra azt leszámítva, hogy az érzést már el tudtam képzelni, ugyanis egészen kicsi korom óta ugyanazért a lányért sóvárgok, mint egy idióta. Nem azzal volt a baj, hogy Alice milyen ember, sokkal inkább a töketlenségem – Braylen legalábbis biztos így mondaná – ölte meg az egész szituációt. Képtelen voltam arra, hogy összeszedjem magam és feltegyek neki egy kérdést, amire valószínűleg kaptam volna egy nemleges választ és ugyanúgy barátok maradtunk volna. Nem tudtam pontosan, hogy mitől rettegek ennyire, de valószínűleg a visszautasítás érzése rosszabb volt, mint a jelenlegi bizonytalanság, amiben gyakorlatilag évek óta úgy lébecolok, mintha ennél jobb nem is lehetne már.
- Minden van, amit csak szeretnél – mosolyodtam el – Nem tudok sokat enni ezekből, mert megfájdul tőlük a hasam. Talán anya és apa annak idején túlságosan erőltették azt, hogy éljünk egészségesen.
Mondjuk ez nem volt magyarázat arra, hogy akkor Archie hogy lett ennyire nagy és erős, de ez már részletkérdés volt jelenleg. Talán csak én születtem ennyire egyszálbélnek, és a szervezetem képtelen befogadni a túl sok egészségtelen dolgot. Ettől függetlenül, ha éjfélkor jött rám a nasizás, akkor sem szedtem fel gyakorlatilag szinte semmit. Magam sem tudtam hogyan csináltam ezt.
- Nem, miért lennél kövér? – teljesen érthetetlen volt számomra a feltételezés is – Ezért eszed ilyen arccal azt a kekszet? Általában boldogan mosolyogsz, amikor megkínállak hasonlóval. Valaki lekövérezett?
Ha elég kemény gyerek lennék, akkor nem szarakodnék, hanem egyszerűen közölném vele, hogy megkeresem az illetőt és elbeszélgetek vele rendesen. A valóság viszont ezzel szemben teljesen más volt, eszembe sem jutott volna ilyesmit meglépni. Még a kérdést sem tudtam volna feltenni azzal kapcsolatban, hogy megverjem-e az illetőt, mert szerintem soha életemben nem ütöttem meg senkit. Persze a Mortal Kombatot leszámítva.
- Ilyenkor egy kicsit boldog vagyok, hogy nem lánynak születtem – csak halkan nevettem el magam és ráztam meg a fejem. Próbáltam átérezni a problémáját, de amikor a saját rövidre vágott körmeimre pillantottam, egyáltalán nem fogott el az érzés, hogy megváltoztassam a színüket. Ez így volt praktikus, ha játszottam, vagy gépelni akartam, akkor legalább egyáltalán nem akadályozott a körmöm a fontos dolgokban. Ha tövig rágnám őket is megfelelőek lennének.
- De otthon filmet nézni olyan fura… - én sem tudtam eldönteni jelenleg, hogy mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel. Alapvetően nem sokat tudtam a randi szituációkról és arról, hogy mikor illik valakit hazavinni filmezni mondjuk. Nem beszélve arról, hogy a lány, akit annyira nem mertem elhívni, gyakorlatilag az én otthonomban lakott. Pont ezért csak hatalmas szemekkel pislogtam, miközben próbáltam lehetőség szerint nem túl butának kinézni. Hogy ezzel kapcsolatban mennyi sikerem volt, az már teljesen más lapra tartozott.
- Szerintem szeretünk vidámparkba járni – vagy legalábbis voltunk már együtt, és Alice úgy nézett ki, mint aki nem érzi magát nagyon pocsékul. Emiatt mertem olyan bátran állítani azt, hogy rendben lennénk ott. Könnyebb volt úgy beszélni erről az egészről, hogy nem tudta azt, hogy pontosan kiről van szó.
- Ez egyébként egy fiú esetében nem egyértelmű elsőre? – nagyokat pislogva tettem fel a kérdést – Mármint szerintem az én esetemben annak kellene lennie, nem?
Szerintem sokkal inkább néztem ki egy kis béna srácnak, mint valakinek, aki komolyan képes lenne ártani bárkinek is. Mindig törekedtem a helyes viselkedésre, a lányok esetében különösen odafigyeltem az ilyesmire.
- Szerintem nem fog menni – ezt nagyon halkan tettem hozzá, mert nem akartam, hogy miattam feleslegesen befektetett energiának gondolja azt, hogy próbált valamennyi lelket önteni belém. Én csak szimplán tisztában voltam vele, hogy ami az elmúlt időszakban nem ment, az valószínűleg nem most fog megváltozni. Ha eddig nem mertem bevallani neki az érzéseimet, akkor varázsütésre ez nem lesz sikeres kísérlet csak azért, mert nagyon szeretném.
- Meg… Meg kell próbálni? – szerintem ezen a ponton már a fejem paradicsomokat, a hangom pedig operaénekesnőket döngölt a földbe. Nem állítom, hogy ezt a pillanatot egyszer sem képzeltem el még, de ettől függetlenül sosem lenne bátorságom csak úgy csókolózni vele, főleg nem minden tapasztalat nélkül. Cikibb akkor sem lehetnék, ha három fejem lenne, az már biztos.
- Egy… ideje? – alig jött le a kérdő hangsúly, a két szó pedig olyan diplomatikus energiát hordozott magában, hogy egészen büszkévé tett ez a dolog. Abba pedig nyilvánvalóan csak utólag gondoltam bele, hogy Alice teljes egészében félreértheti a helyzetet és azt hiheti, hogy hazudtam neki, vagy elhallgattam előle információkat. Holott a lány, akiért odavoltam gyakorlatilag ő. Pont ezért nem tehettem semmit magamért jelenleg.
- Miért nem tudnak néha a lányok kezdeményezni? – úgy kezdtem el piszkálni a hajam, hogy gyakorlatilag félővé vált, hogy leszedem azt a fejem tetejéről – A középkorban élünk, vagy mi?
Alapvetően mondjuk nem lettem volna előrébb ezzel sem, mert kinéztem magamból, hogy az utolsó pillanatban mindenképp visszatáncolok. Viszont mindenképpen egyszerűbb lenne az életem, ha nem nekem kellene kitalálnom azt, hogy miként valljak szerelmet valakinek, hanem csak elfogadná az érzéseimet és én is az övéit. Ha ezt megtenné helyettem és többet nem kellene félnem attól, hogy vallomást kell tennem, mert gyakorlatilag nem lenne szükség még több vallomásra. Képtelen vagyok elképzelni, hogy egyszer valaki mást fogok szeretni.
- Nem olyan fontos az! – gyakorlatilag a mai nap folyamán már annyiszor lett vörös a fejem, hogy most már komolyan aggódni kezdtem amiatt, hogy agyvérzést fogok kapni. Pedig csak nyugodtan meg akartam enni a tésztámat, miközben sorozatot nézek. Végül pedig úgy alakult, hogy nyugodt az tuti, hogy nem vagyok, emellé még a sorozatot is letagadtam, amit ténylegesen elkezdtem nézni, plusz a kajámat is félretettem.
A következő pillanatok olyanok voltak számomra, mintha gyakorlatilag a hullámvasúton ülnék, de a megfelelő biztonsági intézkedések nélkül. Szinte éreztem, hogy az arcom vörösből fehérre, majd ismét pirosra vált, a szemeim kitágultak, és bármennyire próbáltam rá figyelni, egyetlen szót sem fogtam fel. A fülemben dobolt a vérem, a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, és a bőrömbe nyomódó ujjai miatt megmozdulni is képtelen voltam, nemhogy megcsókolni őt. Emiatt minden bizonnyal kifejezetten viccesen nézhetett ki az, hogy mereven tartott nyakkal először kinyitom a szám, aztán mivel egyetlen hang sem jött ki rajta, becsuktam azt. Második próbálkozásra tudtam összerakni egy viszonylag értelmes mondatot, de a pillantásom folyamatosan elkalandozott az arcán… Lefelé.
- Még soha nem csókoltam meg senkit – motyogtam az orrom alatt, aztán a kezéért nyúltam, hogy le tudjam fejteni azt a nyakamról, de amint hozzáértem, valamiért képtelen voltam elmozdítani az ujjaimat az övéiről – Kedves tőled, hogy tanítani próbálsz, de szerintem én erre képtelen vagyok. Nem programozhatták belém. Soha nem fogok tudni megcsókolni senkit.

1 342 szó || ruha || ◤ kr ◥

**Alice S. Chwe**

Lay & Lizzie

"I'm scared of losing you, but then again, you're not even mine."

- Tudom, tudom... - Nem igazán tudom milyen érzéseket keltett volna bennem, ha tényleg valami olyasmin kapom Lay-t. Nekem nincsen fiú testvérem és hiába nagyon kicsi a korkülönbség közöttem és Jordan között, mégsem együtt nőttünk fel, nem tudom milyen dolgokat csinál, vagy hogy működik ez náluk, fiúknál. A tudásom jóformán az iskolában tartott felvilágosító órákon szerzett információkra korlátozódott és arra a néhány beszélgetés kezdeményre, amit apa akart velem lefolytatni, én pedig szimplán elmenekültem előle. Nem akartam az ő szájából ilyesmiket hallani, ezért inkább minden alkalommal úgy csináltam, mint aki meg sem hallja, ha ilyenről beszélt.
- És izgalmas? - Inkább próbáltam olyan téma felé terelni az egészet, ami nem volt annyira ciki, hogy mindketten legalább olyan piros fejjel üljünk egymással szemben, mint két paradicsom. - Ez az Alaszka nyomában? Én nem is hallottam, hogy csináltak belőle sorozatot. - Vagy ha olvastam, egyszerűen kiment a fejemből. Sok dologgal előfordult már ez velem korábban.
Magam sem tudom miért mondtam azt Lay-nek amit, mert az egy dolog, hogy legjobb barátként mindenre azt mondanám neki, hogy támogatom benne, vagy épp ellenkezőleg, vele értek egyet ha valami épp nem tetszik neki. De ez a téma még soha nem jött fel közöttünk. Ha beszéltünk is valamiről, az az volt, hogy engem ki hívott randira, mostanában pedig előjött az is, hogy neki tetszik valaki. Emiatt úgy érzem kissé féltékeny voltam arra a lányra, aki tetszett neki. Nem azért, mert el akartam tőle venni - aki ismeri Lay-t, mindenképpen jól járt, mert bár először félénknek tűnt és visszahúzódónak, de egyébként nagyon értelmes és okos srác volt, akinek a szíve is a helyén van, vagy hogy szokták ezt mondani. Szóval legjobb barátként mindenképpen szerettem volna, ha boldog lenne, de ha mással lenne boldog, az egyenlő lenne azzal, hogy velem kevesebb időt tud tölteni. Ezért voltam féltékeny.
- Rendben, értem én - bólogatva adtam hangot a véleményemnek és elfordítottam a fejemet, hogy végül inkább a körömlakkokra koncentráljak. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy vajon Henryből kinéz-e hasonlót, de inkább csendben maradtam, mert alap esetben sem volt kedvem arról - vagy azzal - a fiúval beszélgetni, nem hogy ilyen témában.
- Édesség van? - Tettem fel a kérdést, majd amikor megláttam, hogy igen, szinte ténylegesen is sugárzó mosollyal néztem Layre. - Hogy csinálod, hogy ennyi minden megmarad nálad? Én már biztosan mindet megettem volna. - Ami után egyébként száz százalék, hogy tök rosszul éreztem volna magam és azt gondoltam volna, hogy túl sokat eszem, vagy hogy épp túl nagy a súlyom, senkinek nem fogok tetszeni és soha nem lesz olyan ember, aki szeretne. Kicsit fancsali képet vágtam, amikor a számba nyomtam egyet a csokis kekszből, amit Lay rakott elém. Még meg sem rágtam rendesen a falatot, amikor megkérdeztem: - Szerinted kövér vagyok? - Ha a legjobb barátunk mondja, hogy nem, akkor neki lehet hinni, ugye? De mi van akkor, ha igennel fog válaszolni és még ő is kövérnek gondol engem?
- Ahh, de az olyan fárasztóóó... Nemrég csináltam meg és máris lepattant belőle. Olyan idegesítő! - Viszont ha külön szalonba járnék, ahol megcsinálják a körmömet, akkor hetekig el kellene viselnem, hogy ugyanaz a szín és díszítés köszönjön vissza. Azt pedig tudom, hogy kifejezetten hamar megunnám. Jobban megérte minden hétvégén ezzel foglalkozni, de volt pár kellemetlen alkalom, mint a mostani is, amikor feleslegesnek tűnt a munka.
- Ühüm - teljes meggyőződéssel motyogtam ezt. Azt persze nem kellett hozzátennem, hogy én a helyében negyven évesekkel mondjuk nem próbálkoznék, de Lay nem tűnt olyannak, akinek hasonló gondjai akadnának és negyven éveseket kérdezgetne arról, hogy akarnak-e vele randizni. Amikor mesélt arról a lányról, egyébként is nyilvánvaló volt, hogy fiatal. - Én például jobban szeretek itthon filmet nézni, mert akkor lehet róla közben beszélgetni. - Meg persze meg lehet állítani és ki lehet menni közben pisilni. Ezt már csak azért nem tettem hozzá, mert valószínűleg ez a része nem érdekelte volna a legjobb barátomat. - Van, amit szerettek közösen csinálni? Vidámparkba például mindenki szeret járni. - Ott mindent lehet csinálni. Van vattacukor, meg lehet fogni egymás kezét a szellemkastélyban és fel lehet ülni az óriáskerékre is. Komolyan, a legjobb dolog a világon.
- Szerintem ha elég jól ismersz valakit, akkor azt is tudni fogja rólad, hogy nem vagy olyan fiú, mint azok akik hülyeségeket csinálnak és csak becsapják a lányokat. - Ezt pedig határozott meggyőződéssel tudom állítani. Blayze-ből alapból ki sem lehet nézni ilyesmit, de aki egy kicsit jobban megismeri, tényleg tudni fogja, hogy ez az igazság és hogy ő olyan fiú, akit szerintem az apukák is kívánnak a lányaik mellé. Ha már itt tartunk, kíváncsi lennék rá, hogy vajon az én apukám mit mondana erre a helyzetre és vajon szimpatikusak voltak-e neki az eddigi barátaim, akikkel hosszabb vagy rövidebb ideig randiztam.
- Menni fog, Lay - előre nyúltam, hogy finoman megpaskoljam a kezét. Hiába féltem tőle, hogy az idő, amit most együtt töltünk, csökkenni fog, ha valaki mással kezd randizni, de nem lehettem annyira önző, hogy ne hagyjak neki erre lehetőséget, mert ő sem tett soha hasonlót. A barátok nem arra valók, hogy korlátozzák egymást, hanem, hogy támogassák. Ezért is próbáltam biztatni őt. - Ühüm... - Csak a szemem sarkából vetettem rá pár pillantást, mert az ő zavarától nekem is elindultak az agyamban lévő fogaskerekek és azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon illik-e ilyet csinálnunk. De ha nem, hát nem, akkor majd szavakkal támogatom őt. - Szerintem ezt nem lehet elmagyarázni, mert... Csak nem lehet. Igazából meg kell próbálni, mert mindenkivel más élmény ezt csinálni. - Ha nem is túl sok tapasztalattal a hátam mögött állítottam hasonlót, de én ezt gondoltam. Aztán persze lehet, hogy ez Laynek teljesen másként csapódik majd le. - De szerintem nem kell rajta izgulni - megrántottam a vállamat. Emlékeztem az első alkalomra, amikor valaki megcsókolt, még hetedikben a büfé mögött, de azt azóta már inkább el is akarom felejteni és nem azért, mert az volt az első.
Pár pillanatig összeszűkült szemekkel hallgattam Blayze magyarázatát. Magam sem tudom, hogy pontosan miért, végül újabb kérdéssel álltam elő. - Mióta ismered ezt a lányt? - Kérdeztem meg, kifejezetten határozottan. Létezik, hogy többször is lett volna alkalma rá, hogy elhívja valahová, mióta itt van New Yorkban? De hát nekem nem is tűnik olyan soknak az az idő! Akkor ennyire tetszene neki ez a lány? - Ha nem mondod meg neki, akkor más fogja és lehet, hogy más megbántaná. Te nem vagy olyan. - Újabb határozott bólintással adtam ezt a tudtára.
- Köszönöm! - Mosolyogva pislogtam fel rá. Az arcát nézve azonban valami nem hagyott nyugodni, habár nem a hajammal kapcsolatos terveimre adott kedves válaszával idézte elő bennem ezt az érzést. - Lay... - Nagyon lassan fordítottam el a fejemet és újra a körmömet kezdtem figyelni. Lehet, hogy csak a dicsérő szavai voltak azok, amelyek miatt én akartam lenni az a lány, akiről beszélt, de akkor is úgy éreztem, hogy egy kérdést megér, maximum nem fog nekem válaszolni. Előbb azonban meg kellett köszörülnöm a torkomat. Felnézni nem mertem, magam sem tudom miért. - Hogy hívják azt a lányt? - tettem fel halkan a kérdést, miközben továbbra is lent tartottam a pillantásom és csak akkor emeltem fel újra a fejemet, amikor azt mondta, hogy akár gyakorolhatunk is.
- Tényleg ne izgulj miatta, nem nagy szám... - Mivel nem rám figyelt, kihasználtam az alkalmat és közelebb húzódtam hozzá az ágyán, majd odahajoltam és úgy figyeltem az arcát, néhány centire az enyémtől. - Csak az a lényeg, hogy az orrotok ne ütközzön össze. Ha előtte állsz, akkor meg tudod fogni a nyakát így - észre sem vettem, hogy az ujjaim finoman remegnek, amíg fel nem emeltem őket, hogy Lay nyakán a tarkójára csúsztassam a kezemet. - És a hajába tudod fúrni az ujjaid. - Nagyon halkan fejeztem be a mondatomat, miközben úgy éreztem, hogy a szívem ötszörös sebességre kapcsolt. Lehet, hogy Blayze és én legjobb barátok vagyunk, de nem emlékszem rá, hogy lettünk volna egymáshoz ilyen közel valaha, ráadásul ebben a helyzetben. - És utána megcsókolhatod. - Úgy pislogtam a szemeibe, mintha korábban sosem láttam volna ennyire barnának és ennyire szépnek őket. Pedig Lay biztosan nem változhatott, mert gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk.

ruha | 1322 | life is sweet as honey ~ Lay & Alice 4142114136

| ✿

**Blayze M. Yim**

Lizzie & Blayze

- Mert nem is néztem, ó nem én! – nem tudom pontosan hány oktávot szökhetett a hangom, és mennyire vált vörössé a fejem, de azt hiszem a kettő mértéke hasonló lehetett. Annyira mosni akartam a kezeimet, hogy lényegében kénytelen voltam megmutatni a telefonomat a lánynak – Csak ráböktem esküszöm!
Nem mintha zavarba ejtőbb lett volna az Alaszka nyomában-t nézni mondjuk a pornónál, de egyiket sem éreztem olyan tettnek, amit például Braylen szívesen megtanított volna nekem. Éppen ezért is voltam most egy kicsit bajban; mi a cikibb? Ha a lány, akibe valaki halálosan szerelmes rajtakap azon, hogy pornót nézel, vagy valami lányos sorozatot? Nem mintha ne néztem volna meg minden hülye csöpögős filmet Lizzie-vel, de ez akkor is más volt! Mert egyedül csináltam és úgy lettem lebuktatva, hogy a végén már én magam is rossznak éreztem a tettemet, ami talán nem is volt az.
- Én nem nézek olyat! – szerintem az arcom ezen a szinten talán tényleg olyan forró lehetett, hogy ha ráütnek egy tojást, akkor pillanatokon belül megsült volna. Erről jut eszembe, hogy valamelyik mesében láttam kiskoromban, hogy a gyík a forró kövön sütötte a tojást, én pedig egyszer ki akartam próbálni. Archie mindig nagyobb és okosabb volt nálam, és amikor rajtakapott le is szidott érte, hogy nem kellene mindent elhinnem, amit a tévében látok, és amúgy is piszkos a föld, tehát ha meg is sülne a tojás ott, én a végén ígyis úgyis megbetegednék. Ha jobban belegondolok, lényegében folyamatosan bajt kevertem kisfiú koromban, ha kajálásról volt szó. Talán ezért lett az a büntetésem, hogy alultápláltnak néznek az emberek, ráadásul még Alice is olyannak gondol, aki pornót nézne… Fényes nappal. Amikor ő bármikor benyithat hozzám.
- Nem, nem jó lesz így. Majd berakom a hűtőbe, és megeszem a többit holnap. Te kérsz valami nasit? – ez jó alkalom volt arra, hogy egy kicsit lefoglaljam a gondolataimat, és felállhassak, addig sem kellett ebben a zavarba ejtő helyzetben ránéznem a lányra. És bár észrevettem, hogy a fiókom tartalma megcsappant, mégsem voltam mérges, hiszen még így is találtam chipset meg csokis kekszet is, amit oda tudtam adni a lánynak. Kivettem még a megbontott, savanyú porral beszórt gumicukrokat tartalmazó zacskót is, abból én magam dobtam pár darabot a számba. Rendjén volt, hogy jobban fogyott a snack itthon, mivel már ketten bitoroltuk ezt a szobát. Én pedig megengedtem Henrynek, hogy belenyúljon a fiókomba, így egyáltalán nem volt okom a panaszra, holnap suli után majd teszek egy kitérőt Ye Binnel és megvásárolom az újabb adagokat.
- Akkor nem egyszerűbb leszedni és újra kifesteni? – a kérdés részemről teljesen jogos volt, sőt mi több, kíváncsiság is volt a hangomban. Én sosem festettem még ki senki körmét – a sajátjaimat meg főleg nem, szimplán csak megengedtem Alice-nek, hogy rajtam is kipróbáljon pár színt, ha úgy alakult – ezért lényegében tényleg nem értettem, hogy miért fáradtságos leszedni a lakkot.
- Senki? – egészen félénken pislogtam rá, és bár éreztem némi késztetést arra, hogy folytassam a mondatot, mégis inkább elharaptam a kérdésem második felét. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elkezdjek neki úgy udvarolni, ahogy a többi fiú tette azt. Nem egy alkalommal kérdezett meg arról, hogy egyes szövegek férfi szemmel pontosan mit jelentenek, de én sosem tudtam rá valódi választ adni, mivel valós tapasztalattal nem rendelkeztem. Ilyenkor mentem kikérni példának okáért a bátyám véleményét, mert neki már jó sok barátnője volt.
- Pont ez a lényeg – egészen nagy szemeket meresztettem rá, ahogy kimondtam a dolgot – Hogy nem lehet beszélgetni, tehát én magam sem tudok hülyeséget beszélni.
Utána pedig alap téma lenne a film, nem? Egy moziban mégsem lehet mondjuk felbukni a saját lábunkban, vagy hasonló gáz dolgot csinálni, ami velem biztosan megtörténne. Nem mintha fenyegetne az a veszély, hogy majd elhívok valakit randizni, hiszen Alice-nek fogalma sincs arról, hogy pontosan ki az a lány, aki tetszik nekem. Ha pedig bevallanám neki az érzéseimet, utána szinte biztos vagyok benne, hogy történne valami szerencsétlenség velem… Nálam ez mindig így megy.
- De én nem vagyok olyan! – ezen a szinten már egészen sipítósnak hatott a hangom, ami miatt vissza is kellett fognom magam, mivel én magam is éreztem, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Ennél a szituációnál már csak az lehetne kellemetlenebb, ha valamelyik felnőtt a házból benyitna és meghallaná, hogy pontosan miről beszélgetünk – Miért kell nekem olyan fiúk miatt szenvednem, akik rossz dolgokat tettek, de nekem még meg sem fordult a fejemben olyasmi?
A kérdés a részemről sokkal inkább arra vonatkozott, hogy ő néz-e engem ilyen hitvány alaknak, de így megfogalmazni nem mertem. Olyan régóta megszoktam, hogy csak távolról csodálom Őt, hogy egészen kikészített volna az a tény, ha most kellene beismernem előtte az érzéseimet. Biztos nem jönne ki belőle semmi jó.
- Nem olyan egyszerű valakivel randizni – azt hiszem a sóhajban, amit hallatni mertem, benne volt a világ összes keserűsége jelen helyzetben. Tényleg azt gondoltam, hogy talán jobb lenne egyedül szűzen megrohadnom. Erről beszélni sokkal kínosabb volt, mint a tényt elfogadni, hogy sosem lesz senkim, mert nem tudok Lizzie-n kívül más lányra nézni.
- A… Csókolózást? – egészen kétségbeesett volt a hangom, a szemeim meg tágra nyíltak, ahogy kimondtam a szót – Én… Én nem tudok… Nem tudom. Mit kellene tennem?
Ezen a ponton csak jobban befeszült a testem, a pillantásom pedig folyamatosan Alice szemei és a szája között jártak. Most akkor nekem kellene kezdeményeznem? Még ha lett is volna ennyi vér a pucámban, annyira megbénított a szituáció, hogy egyszerűen képtelen lettem volna megmozdulni. Csak tágra nyílt szemekkel, tanácstalanul néztem őt. Talán más sokkal rafináltabb lenne nálam, és kihasználná ezt az egész szituációt, de én egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.
- Elmondtam volna – erre nem volt nehéz választ adnom, mert tényleg így éreztem a dologgal kapcsolatban – Viszont a lány, akit kedvelek egyszerűen nem vesz észre. Már többször próbáltam elhívni valahova, de nem volt jó az időzítés, szóval valahol feladtam. Talán jobb, ha a barátja maradok, nem? Akkor sosem fogom elveszíteni.
Szomorkás mosoly jelent meg az arcomon, amikor kimondtam ezeket a szavakat. Talán most fogja realizálni, hogy róla beszélek, de az is lehet, hogy nem történik meg a dolog. Igazából nem tartom őt butának, szimplán csak olyan szinten friendzone-olhat engem, hogy egyszerűen bármilyen erőfeszítéseket tehetek, nem fog változni a kapcsolatunk státusza. Nekem pedig ez okés lett volna abban az esetben, ha ő mellettem marad.
- Biztos nagyon jól fog állni – én is elmosolyodtam, amikor rá pillantottam – Mint mindig minden.
Ahogy a pillantásomat visszavezettem az ölembe, én magam sem tudtam, hogy mitévő lehetnék. Egyértelműen Braylen arca rémlett fel előttem, és próbáltam magam arra kényszeríteni, hogy valamit kihozzak ebből az egész helyzetből. Talán képtelen vagyok pontosan feltárni a lány előtt az érzéseimet, de ettől függetlenül kísérletet kellene tennem rá.
- Gyakorolhatunk – egészen halkan jelentettem ki a dolgot – Csak én nem tudok kezdeményezni, mert fogalmam sincs hogyan kellene. Túl béna vagyok.
Ezen a ponton már tényleg szerencsétlennek éreztem magam, és a körmeimet kezdtem el piszkálgatni. Magam sem tudtam, hogy pontosan mit vártam ettől az egésztől, de bíztam benne, hogy talán annyi önbizalmat tudok meríteni a dologból, hogy egyszer tényleg elé merjek állni, és bevalljam neki a dolgokat. Kezdett egyre fullasztóbb lenni számomra a hallgatásom.

1 159 szó || ruha || ◤ kr ◥

**Alice S. Chwe**

Lay & Lizzie

"I'm scared of losing you, but then again, you're not even mine."

- Hát öö.. eddig igazából nem is gondoltam arra, hogy olyasmit néztél volna... - Nagyokat pislogva nézek a fiúra, miközben próbálom megállapítani, hogy akkor most pontosan kinek is van igaza és inkább ki kellene-e mennem, vagy még feltehetem neki a kérdésemet, esetleg lenne-e kedve együtt lógni. Szerettem, hogy Lay a közelemben van, mert szerintem ezt nem elég csak mondani valakinek, hanem ha tényleg ott akarunk lenni, akkor arra néha a jelenlétünkkel is rá kell erősíteni. Ugyan az én nagybátyám házában voltunk, de már az is sokkal otthonosabb, mintha valaki teljesen idegennek a lakásán töltené az idejét - oké, lehet, hogy a bátyja révén nem teljesen idegen emberről lett volna szó, de attól még nem olyan közeli rokon, mint nekem Jonah. Ha ez így következő. - Mármint, igazából ha azt akarnál nézni, akkor simán megtehetnéd, szóval... - Zavarodottan néztem Blayze-re, mert fogalmam sem volt, hogy pontosan mit akarok ezzel mondani, vagy hogy mikor okozok nagyobb traumát mindkettőnknek, ha végigmondom, vagy ha nem. Inkább a nyelvembe haraptam és próbáltam másra terelni a szót, mivel olyan fontos dolgok is akadtak, mint a körömlakkom kiválasztása.
- Miattam volt. - Halkan motyogom csak, mert tény és való, hogy eszemben sem volt őt megijeszteni és azt sem akartam, hogy baleset történjen. - Biztos nem eszel többet? Nem akartalak megzavarni. - Lebiggyesztettem az ajkamat, mert kezdem szabályosan rosszul érezni magamat azért, mert megzavartam őt.
- Hát jó. - Abból, hogy nem mondta meg nekem, csak arra tudtam következtetni, hogy valami annyira fiúsról van szó, amit vagy meg sem értenék, vagy annyira durva dolgok vannak benne, hogy egyszerűen meg akar kímélni attól, hogy egyáltalán belenézzek, vagy tudjak róla.
- Igazából csak az, hogy ha nem festem teljesen újra az egész körmöt, akkor tudni fogom, hogy ott már lejött és nem ugyanolyan szép, mint a többi. Hiába festem be azt a részt, ahonnan lejött, az igazából látszani fog. És ilyenkor általában mindig az van, hogy hiába igazítom meg, utána csak még jobban lejön és akkor igazából kezdhetem elölről... - Sokkal több energiát ölök a folyamatba és a magyarázatba, mint amennyibe telne teljesen új manikűrt alkotnom magamnak, de mivel csak nemrég választottam ki ezt a színt, nem akarok rögtön megválni tőle. Vagyis csak remélhetőleg, hogy ezt a színt, mert ahogyan Lay sem, úgy én sem vagyok benne biztos, hogy jót választottunk ki.
- Szerintem neked senki nem mondana nemet. - Sugárzó mosoly jelenik meg az arcomon, amikor válaszolok és Layre pillantok. Én annak a lánynak a helyében biztosan nem mondanék neki nemet, mivel minden megvan a fiúban, amire valaki vágyhat: Lay nagyon okos, rettentő kedves és vicces is, mellette igazából egyáltalán nem lehet unatkozni. Nagyon menőn öltözködik és bár mióta itt vagyunk New Yorkban, még nem láttam táncolni, de azt is nagyon jól tud. Plusz a legjobb barátjaként még azt is elmondhatom róla, hogy sokkal jobban tud támogatni, mint a felnőttek, mert amikor csak valami problémám volt, mindig szívesen meghallgatott és tanácsokat is adott. Szerintem minden lánynak egy olyan emberre lenne szüksége, mint Blayze. - Szerintem igazából moziba akármikor el lehet hívni valakit, szóval mindig aktuális lesz a kérdés. Csak akkor nem, ha valaki nem szeret moziba járni, de azt ki nem szeret? Igazából... - Csücsörítve gondolkodom el azon, hogy személy szerint én például mit szeretnék csinálni valakivel, ha randizunk. - Nem muszáj mozizni, mert vannak olyan lányok, akik nem szeretik. Mert nem lehet közben beszélgetni. - Az utóbbit csak hadarva teszem hozzá. - Hívd el bárhová, amit szeret csinálni. Biztosan tudod mit szeret... - A végén már csak motyogok, mert bár szeretnék segíteni Laynek abban, hogy boldog legyen, még azok után is, ami történt vele, ugyanakkor nem szeretném őt elveszíteni és azt mondani neki, hogy legyen boldog más lánnyal... Az egyúttal engem tesz szomorúvá.
- Hát tudood... - Kérdőn pislogtam rá, mert valamennyire hittem abban, hogy a tágra nyílt szemeimbe nézve majd hirtelen az ő agyában is megjelenik az, amire én már tudom a választ. - Otthon csomó olyan dolgot lehet csinálni kettesben, amit egy moziban nem. - Direkt megnyomtam azt a bizonyos szót, hogy még érthetőbb legyen az utalásom és ne kelljen szabályosan elmagyaráznom mi is van a Netflix 'n chill mögött.
- Azért, mert én tudok olyan válaszokat adni, mint bármelyik másik lány. És akkor tudod mire számíts - megrántom a vállaimat, majd a körmeimet kezdem szemlélni, mintha csak megint arra gondolnék, hogy lemossam-e a színt róla, vagy szimplán csak egészítsem ki. - Előbb randiznotok kell és utána lehet a barátnőd. - Legalábbis a nagyok is így csinálják, én általában csak megpróbálok úgy csinálni, mintha tudnám minek kell történnie.
- Hát... a csókolózást. - Úgy ítéltem meg, hogy ezen a ponton már nincs vissza út és pont úgy, mint amikor egy sebről csak le kell rántani a tapaszt, jobb kimondani a dolgot és végezni vele, mert Lay arcát nézve láthatóan nem volt kedve egyik javaslatomhoz sem, ami csak még inkább arra engedett következtetni, mint minden alkalommal, amikor azt vártam tőle, ami miatt most én buzdítom, hogy egy másik lánnyal tegyen meg: hogy randira hívjon. Ezek után viszont biztos lehetek benne, hogy mi határozottan csak legjobb barátok vagyunk, szóval talán nem is kellene feszegetnem a témát. Lay értelmes fiú, biztosan menne neki az én tippjeim nélkül is, habár... A szavai és a vallomása valamilyen szinten mégis arra engednek következtetni, hogy kell neki a támogatás. Legalább addig, amíg biztos nem lesz benne, hogy meg tudja csinálni.
- Azt tudom, hogy még nem volt barátnőd, elmondtad volna, nem? - Én is mindig megosztottam vele a legtöbb gondomat és bajomat, és így kell ennek működnie fordítva is. Ezért vagyunk legjobb barátok. - Szerintem egyáltalán nem lennél benne rossz, Lay. Kedves vagy és okos is, szóval ha tetszik neked valaki, akkor nyugodtan kezdeményezz nála. Aztán a többi majd jön magától. - A mondandóm végén nagyot nyeltem és inkább elfordítottam a pillantásomat, vissza a kezeimre. - Lehet, hogy inkább le kéne mosnom a lakkot.. - Egészen halkan magyaráztam, miközben éreztem, hogy egészen elszomorodom. Amikor azonban újra felpillantottam, mosoly volt az arcomon, még annak ellenére is, hogy valamilyen oknál fogva könnyek szúrták a szemeimet. - Arra gondoltam, hogy vágtok majd magamnak frufrut, mert Jordannel együtt megyünk fodrászhoz. - Nagyon más téma volt ez, mint amiről eddig beszélgettünk, de azt hiszem csak azért mert én kitaláltam, hogy hogyan tudnék segíteni Laynek, neki nem feltétlenül van arra szüksége. Amúgy is, a legjobb barátok nem szoktak csókolózni, nem?

ruha | 1043 | life is sweet as honey ~ Lay & Alice 4142114136

| ✿

**Blayze M. Yim**

Lizzie & Blayze

Alig pár hónap telt el a szüleim halála óta, mégis azt éreztem, hogy egészen furcsa fordulatot vett az életem, amióta New Yorkba költöztem. Sydney sem nevezhető egy vidéki kisvárosnak, és az ausztrál emberekre nagyban jellemző a spontán életvitel. Mi a magunk részéről kényelmesen éljük az életünket, és ha ahhoz van kedvünk, egyszerűen csak beugrunk a tengerbe, mert az időjárás miatt megtehetjük. Ehhez képest New York egy hatalmas betondzsungelnek tűnik. Számomra hiányoznak azok a természeti csodák, amiket otthon nagyobb mértékben fedeztem fel. Például mi rengeteget kirándultunk a szüleimmel, aminek hatására eléggé közeli kapcsolatba kerültem az állatvilággal. Mindig szerettem volna egy kutyát, de csak a nagyi cicái voltak nekünk, mivel a családunknak nem volt ideje vigyázni egy kisállatra. Lényegében ez volt az oka annak is, hogy sok időt töltöttem a nagyival, ugyanakkor a családnak nehéz volt lebeszélni a kutyáról. Ezt megelőzően pedig meglepő módon koalát akartam tartani, akik azóta is a kedvenc állataim közé tartoznak... És elég előkelő helyet foglalnak el a szívemben. Emlékszem, hogy amikor kiskoromban először láttam koalákat, akkor az egyiket haza akartam vinni, és nagyon sírtam, amiért anyáék nem engedték meg. A tesóm ezért vett nekem egy plüss koalás kulcstartót, amit a táskámon hordtam, majd az iskolám szekrényében rejtegettem, amikor középiskolás lettem. Igyekeztem a szekrényemben egy olyan helyet találni neki, ahol könnyen megtaláltam a pillantásommal, de az idősebbek nem láthatták, így nem kezdhettek el cikizni ezzel az egésszel. Mondjuk minden bizonnyal Archie miatt nem is merték volna ezt megtenni.
Mindenesetre nekem valamennyit segített az, hogy Jonah háza időközben zsúfoltabb, és hangosabb lett. Kevésbé éreztem honvágyat, illetve ami számomra kifejezetten megkönnyítette a dolgot, hogy hát.. Voltak ebben a házban nálam hangosabb emberek is már. Lényegében mindenki más így volt – és akármennyire nem nagy tudomány ez – legalább abban segített, hogy egy kicsit el tudjak vonulni, ha nem volt szükségem túl sok törődésre. Fontos volt számomra Alice társasága, Henryvel is egész normálisan ki tudtunk jönni, Hailee sem volt számomra problémás jelenlétű. Jonah ijesztő, de legalább megtűr a lakásában, ami feltétlenül jó dolog. Amikor pedig ők mind egymással veszekedtek, nekem bőven elég időm maradt magamra.
A mostani alkalom nem feltétlenül volt ilyen, ennek ellenére is úgy ugrottam egyet ültömben, mintha legalábbis cselszövéseken járattam volna az agyam ebben a pillanatban. Ilyesmiről persze szó sem volt, szimplán csak Lizzie túl hirtelen jelent meg. Emiatt pedig majdnem lehajítottam az ölemben egyensúlyozott tálat. Talán törvényszerűnek tűnik, hogy lényegében állandó jelleggel akkor botlunk egymásba, ha eszek? És minden alkalommal teljesen frászt kell kapnom tőle? Én sem voltam ezzel teljesen tisztában, de kissé zavarba tudott hozni a dolog.
- Semmi baj nem történt! – a hangom éppen csak annyira hatott hisztérikusnak, hogy a támadóm ennek az ellenkezőjéről megbizonyosodhasson – Tényleg nem hallottam, hogy szóltál. Én... Én semmi olyat nem néztem, oké?
Bár magam sem tudom, hogy pontosan miért tartoznék elszámolással felé abban az esetben, ha esetlegesen felnőtt filmeket fogyasztottam volna. Elméletileg a koromból adódóan evidensnek kellene lennie azt, hogy nem teszek ilyen törvénybe ütköző dolgot, ugyanakkor azt is tudom, hogy rengeteg korombeli srác fogyasztja az ilyen tartalmakat. Én nem feltétlenül vagyok egy közülük, mivel engem az ilyen jellegű dolgok sokkal inkább hoznak zavarba, mint izgalomba. Úgy éreztem, hogy ehhez én még nem vagyok elég érett és az egész sokkal inkább elvenné a kedvemet a nemi élettől, minthogy meghozná hozzá... Na nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne ezen a téren, de azt tudom, hogy képtelen vagyok más lányra gondolni azon az egyen kívül, aki rám törte az ajtót.
- Hagyjad csak – én a magam részéről pillanatok alatt felvettem egy zsepivel a tésztadarabokat a földről, és amikor már kellőképpen be voltak csomagolva, picit megtöröltem a papírral a földet, majd egyszerűen feltettem az asztalomra a tányérral együtt. Többet már nem szándékoztam enni belőle, a szemetet pedig a lenti kukába akartam dobni. Azt gyakrabban cseréljük, így mindig rászólok Henryre is, hogy a KFC-s dobozokat vigye le. Ha ő nem teszi meg, akkor én megcsinálom, mert nem akarok egy hétig sült csirke szagban ülni.
- Semmi különöset... Komolyan! – egészen belevörösödtem abba, amit mondok. Csak nem beszélhettem arról neki, hogy egy nőknek gyártott, romantikus sorozatba néztem bele, mert éppenséggel az jutott eszembe! Bár talán lenne kedve később együtt folytatni a sorozatot, viszont én ezt most már féltem bevallani neki... Annak ellenére is, hogy az egész Gossip Girl-t végignyúztuk együtt. Henry hegyi beszéde úgy néz ki, hogy túlságosan is hatott rám. Talán ezek után már képtelen leszek fesztelenül viselkedni a legjobb barátommal? Mert folyamatosan azon fogok aggódni, hogy nem tart férfiasnak? Mondjuk kifejezetten én sem látom magam annak, tehát minden bizonnyal Alice sem kivétel ez alól.
- Mi a különbség? – tettem fel a kérdést, amitől egészen butának éreztem magam. Elég egyértelmű, hogy a folyamatbeli dolgok másképp zajlanak, de ennek ellenére is azt éreztem, hogy a végeredmény talán egyforma lenne. Legalábbis gondolom, szerintem az én körmeimet még soha senki nem festette ki. Sőt, a messzire kellene mennem, akkor sajnos be kell ismernem azt is, hogy mindig anya vágta le nekem, mert én nem tudtam saját magamnak szépen megcsinálni a bal kezemen.
- Rendben – sokkal inkább hasonlított egy kérdésre a kinyögött válaszom, mint valódi kijelentésre – Majd megpróbálok sietni.
Azt már nem akartam hozzátenni, hogy lényegében nem először történne meg velem az, hogy elkésem, ha egy lányról van szó. Ahhoz pedig már határozottan nem volt elég vér a pucámba, hogy elmondjam neki az igazat ezzel kapcsolatban. Lényegében mást sem csinálok, csak elkések, ha a lányokról van szó... Vagy lányról. Jelen helyzetben teljesen mindegy hogyan nevezzük őt.
- És mi van akkor, ha eleve nemet mond? – tettem fel neki a kérdést. Rápislogni csak a szempilláim mögül mertem – Vagy ha valami történik, ami miatt nem válik aktuálissá maga a kérdés? És nem tudom feltenni? És később meg már elkésnék vele?
Én magam ennél erőteljesebb célzásokat nem tudtam volna tenni neki. Így is már túl messzire merészkedtem, mivel a magam részéről egyáltalán nem akartam az érzéseimet feltárni neki. Alice egy értékes ember volt számomra, és nem bírnám ki, ha emiatt kellene őt is elveszítenem. És amilyen erős balszerencse üldöz engem, egyáltalán nem lepődnék meg, ha végül így alakulna a dolog.
- Miért, mi lenne a különbség? – nem egyszer hallottam már arról, ahogyan fiúk filmezni hívnak lányokat magukhoz. Az én esetemben teljesen biztos voltam abban, hogy azon kívül semmi más nem is történne... Mivel a filmezés az filmezés, a szexelés meg szexelés, nem? Az én fejemben a kettőt lehetetlen lett volna összemosni.
- Hát nem is tudom... – már éppen szerettem volna végiggondolni a dolgot, amikor hirtelenjében egy olyan dolog hagyta el a lány száját, hogy egészen kivörösödött az arcom tőle. Hogy... Mégis mit csináljak? – Ezt hogy érted? Miért hívjalak el randizni? Sosem hívtam el senkit...
Az utolsó mondatot úgy tettem hozzá, hogy csak reménykedni tudtam abban, hogy nem hallja meg. Az pedig, hogy az arcom hirtelenjében egyre forróbbnak tűnt, hát... Szerettem volna azt hinni, hogy színnel való elváltozással nem járt. Persze ennek az esélye egyenlő volt nagyjából a nullával, de szokták ennek ellenére is mondani, hogy a remél hal meg utoljára. Az esetemben ez határozottan igaz volt jelenleg.
- Mit... mit mit akarsz gyakorolni? – soha életemben nem dadogtam, viszont ebben a helyzetben az egészen még rontott az is, hogy legalább egy oktávot ugrott a hangszínem. Én a magam részéről egyáltalán nem tudtam, hogy miként vezessem be Alice-t a szánalmas szerelmi életemben anélkül, hogy eléggé leégetném magam.
- Lizzie, én nem olyan... – most már fix, hogy nem vörös, hanem teljesen fehér volt a fejem – Én még nem... Szóval érted, én még... Nekem még sosem volt barátnőm. Sem más. Rossz vagyok az ilyen dolgokban.
Egészen megszégyenültem attól, hogy ezt így kijelentettem, de mégis reménykedtem benne, hogy elegendő lesz számára az információ ahhoz, hogy megszánjon és ne feszegessük tovább a témát. Most már inkább néznék vele Alascát, csak ezt ne csináljuk.

1 271 szó || ruha || ◤ kr ◥

**Alice S. Chwe**

Lay & Lizzie

"I'm scared of losing you, but then again, you're not even mine."

Úgy érzem egészen sikerült belejönnöm abba, hogy most épp nem Sydneyben élek, hanem éppenséggel New Yorkban, nagyon más elképzelésben, mint odahaza. Nekem a moteles megoldás is tökéletesen megfelelt volna arra az időre, amíg megtalálom Layt, de talán a sors is úgy akarta, hogy Joonie bácsikámnak akadjon egy kis társasága - ami technikailag ebben az értelemben nem helyes, mert nem is volt a városban, csak haza lett rendelve, de ez a része igazából lényegtelen. Ha szólok apunak arról, hogy jövök, akkor is hazarendelte volna az öccsét. Gondolom. Szóval addig teljesen rendben is volt, hogy a motelből át lettem költöztetve. Még mindig inkább a nagybátyám felügyelete alatt álljak, mint a nagyszüleimé alatt, akik még a szükségesnél is jobban túlféltenének, arra pedig semmi szükség. Így is épp elég volt megmagyaráznom nekik miért volt olyan morcos Jonah, amikor végül együtt elmentünk meglátogatni őket, ahogyan megígértem nekik és hogy miért is akart hazatoloncolni. De hát igazán megérthetné már végre mindenki, hogy egészen addig amíg Lay is New Yorkban van, úgy fogom gondolni, hogy teljes mértékben igazságtalan, hogy mindenki más az Államokban lakik a családból, én meg apával a Föld másik felén. Kenguruk ide vagy oda.
Semmilyen kifogást nem voltam hajlandó elfogadni azzal kapcsolatban, hogy Lay is velünk lakjon, vagyis inkább velem együtt vendégként a nagybátyám házában. Azok után, ami történt vele, szerintem igenis szüksége volt arra, hogy valami ismerős vegye körül, ne csak a gondok és negatív gondolatok. Azt viszont már egyáltalán, de egyáltalán nem szerettem volna, hogy más is itt akarjon lakni. Így nem is feltétlenül voltam különösebben oda az ötletért, hogy újabb emberek érkezzenek, mivel így már a kelleténél jobban is megtöltöttük a helyet, ami a Jonah-Lay-én kombó miatt remekül működött... Most meg néha olyan érzés, mint amikor van az embernek egy marék ropija és bele akar nyomni még egy szálat, de nem fér bele, mert egyszerűen nincs hely.
Részben ezért is örültem neki, hogy Layt most egyedül találtam a szobájában - szobájukban, mert szegénynek a felé elfoglalta Henry, akivel feltétlen beszélnem kell majd azt illetően, hogy mit gondol mikor tudja rábeszélni a nővérét, hogy menjenek el innen. Mivel nekem senki nem mondott semmit, hát nem is értettem mit nyaralnék még itt. Csak nem égett le a házuk... Ha meg igen, inkább mennének innen tényleg, csak balszerencsét hoznak Joonienak, akinek amúgy is baja van a tűzzel, meg azzal amikor a saját háza gyullad ki valakinek. Lay arcának a színe pedig most egészen arra emlékeztetett, mintha a tűzbe bámulnék és igyekeznék megtalálni a leginkább vörösen izzó részeket. - Nem akartam ám betörni, bocsi! Gondolom nem hallottad amikor ... Na mindegy, az előbb már kerestelek. - Mosolyogva rántom meg a vállaimat, miközben beljebb sétálok. - Nem akartalak megijeszteni. Segítsek feltakarítani? - Kíváncsian pislogok rá, s egészen addig merészkedem, hogy már lassan az ágya mellett állok.
- Mit néztél? - Érdeklődve teszem fel a kérdést, mert talán ez is lehet az alapja annak, amit ma csinálni fogunk. Én legalábbis szívesen vettem volna, ha együtt töltjük az időnket és csak kettesben, mert a legjobb barátok között mégiscsak szokás ilyesmi. Főleg, hogy miénk az egész ház is.
- Milyen jó ötlet! Hát én erre eddig még soha nem gondoltam! - Csodálkozva csüccsenek le Lay ágyának a szélére, mert bár volt indokom bejönni hozzá, de attól még nem tervezek rögtön vissza is fordulni. Meg amúgy is, akkor már ki kellene festenem a körmömet. - Szerinted mossam le erről a körmömről a körömlakkot és fessem teljesen újra vagy rendben van, ha csak megigazítom..? - Ezúttal már a körömlakkok helyett a kezemet nyomom oda felé, hogy jobban meg tudja vizsgálni a körmömet, amiről lepattant a lakk és amiről az előbb hadováltam neki.
- Azért majd ne felejtsd el megtenni, biztosan örülne neki. - Örülhetne is neki, nem úgy mint én. De a helyzet az, hogy Lay amúgy sem úszná meg, hogy ne ismerjem meg a lányt, mert a legjobb barátok dolga a tanácsadáson kívül az is, hogy a párjukról kiderítsék, vajon megfelelő lesz-e. - Meg tudod nehogy valaki gyorsabb legyen nálad. - Hiszen biztosan szép lányról van szó, Lay mellé szép lány való.
- Hát csak meg kell kérdezni tőle, hogy nincs-e kedve valamikor moziba menni. Vagy hogy nem ér-e rá veled találkozni valamikor. Utólag nem tűnik majd olyan vészesnek - mosolyogva vetek véget a magyarázatomnak, s finoman felvonom az egyik szemöldökömet miközben a fiúra nézek. - Hát lehet beszélgetni a filmről például. Meg sétálni egyet. - Csak hirtelenjében jönnek az ötletek. Részben saját tapasztalatból, részben azt véve figyelembe, hogy mit is élveznék én adott esetben.
- De például a mozizás, meg az otthon való sorozatnézés tök más - nagyokat pislogva nézek a fiúra, remélve, hogy nem kell túlságosan belemennem a részletekbe és el tudja képzelni pontosan mire is gondolok éppen. - De neked most úgyis valami olyanra kell koncentrálnod, amit első randin lehet csinálni. Te mit szeretnél csinálni a lány társaságában? Arra gondolok, hogy csak kettesben... - Miközben fecsegek, a korábban megbeszélt módon kezdek neki a körmöm kifestésének. - Velem kipróbálhatod hogyan hívnád el randizni! - Úgy egyenesedek ki ültő helyemben, mintha áram ütött volna meg, s egészen jó érzéssel tölt el, hogy ilyen jó segítséget találtam ki számára. Az a része igazából már csak rajta múlik, hogy el is fogadja-e az ajánlatot. Most egészen ráérek. Layre tulajdonképpen mindig ráérek és jobb szeretném azt látni, hogy jól van és boldog, mint hogy bánatos és kedvetlen a bátyja miatt. - Vagy mást is szívesen gyakorolok veled, hogy sikerüljön később.

ruha | 892 | life is sweet as honey ~ Lay & Alice 4142114136

| ✿

**Blayze M. Yim**

Lizzie & Blayze

Mostanában a lehető leghatározottabban merem kijelenteni azt, hogy ritkán éreztem éhséget. Az utóbbi idő egyre inkább vált stresszessé, gondolok itt a bátyám és közöttem levő viszonyra, ami még inkább elmérgesedni látszott, az iskolai incidensre, aminek végül meglepően jó vége lett. Ettől függetlenül nem tudtam nem túlságosan komolyan venni a gyakornoki munkát. Mivel korábban hasonlóban egyáltalán nem volt részem, lényegében ennyi jutott nekem... És igyekeztem hiba nélkül csinálni mindent. Ha valami mégis becsúszott, vagy esetleg egy-egy játék tesztelésekor nem értettek velem egyet a többiek, akaratlanul is rosszul éreztem magam. Hibásnak... Emiatt pedig szörnyen nehéz volt tovább gondolkoznom. Terhet rótt rám a tanulás, mivel a szüleimtől annak idején kemény nevelést kaptam, ami az iskolai feladataimat illeti. Egyszerűen csak nem mertem nem tanulni, hiszen azt hiszem Jonah még inkább szigorú lett velem. A tánciskolás dolgok sem úgy sikerültek, ahogyan én azt szerettem volna. Rögtön a második héten a szekrényben kötöttem ki és hiába találtam mégis egy új barátra Braylen személyében – na ez az, amit sosem gondoltam volna, hogy megtörténik – a fiúnak túl nyers volt a stílusa, amivel meg tudott bántani, csak ezt sosem mutattam ki. Emellett a fejébe vette azt, hogy ő össze fog hozni engem Lizzie-vel, miután sikeresen lebuktattam magam és a hülye érzéseimet... Viszont szerinte ahhoz meg kell változnom, tehát egyelőre én sem tudom, hogy mitévőnek kellene lennem.
És hát a legfontosabb... Nagyon felgyorsultak az ideiglenes otthonunkban is az események. Először csak hárman voltunk, majd hirtelenjében öten lettünk vagy hát félig-meddig hatan, mivel Alíz fiatalabb nagybátyja is folyamatosan itt csövel, ha éppen ideje engedi. Henryvel nem volt semmi bajom, igyekeztem kedves lenni vele, mert nagyon sajnáltam azt, ami vele és a nővérével történt... Valamennyit azért Jonah elárult nekem abból, hogy pontosan miért vannak itt, pedig igyekeztem nem forszírozni ennek az okát. Mindenesetre annyira pörögtek az eseméynek, ahogyan az életemben korábban soha nem, így lényegében nehezen néztem rá az ételre, ami miatt sikerült még jobban lefogynom, már ha ez az én esetemben egyáltalán lehetséges volt. Viszont voltak pillanatok, amikor fel tudtam volna falni az egész világot is. Ilyen volt a mai nap, amikor megéreztem az étel illatát lentről. Nem igazán vagyok oda a csípős kajákért, ezért Hailee határozottan próbál arra figyelni, hogy ne égesse le a nyelvemet a helyéről, miután az első alkalommal majdnem elájultam attól az ételtől, amit főzött. Lényegében hamar leszokott a fűszerezésről, a mostani főtt ételnek pedig annyira jó illata vol, hogy egészen púposra pakoltam a tányérom... Sőt meghozta a kedvem némi nasihoz is, ami miatt egy zacskó chipset is elloptam a konyhaszekrényből. Ezzel lopakodtam be a szobámba, nyomtam be az HBO Go-t, hogy kereshessek valami sorozatot magamnak. Nem szerettem másokat zavarni, így csak a telefonomat használtam ennek a nézésére, természetesen egy fülhallgató társaságában. A mobilt a két térdem közé szorítottam, a kínai tésztaételt tányérostul vettem az ölembe, aztán jobb híján ráböktem az Alaszka nyomában című sorozatra, mert hirtelenjében azt találtam egyedül. Az első tizenöt perc után mondjuk leszűrtem, hogy én ezt nem fogom folytatni, mivel nagyon csajosnak tűnt a sorozat és nem is kötött le teljesen.
Pont ezért is lettem figyelmes – természetesen csak a szemem sarkából – hogy nyílik az ajtóm. Mégis, mikor Alice alakját láttam kirajzolódni, egészen megijedtem. A szemeim hatalmasra tágultak, az evőpálcikákat meg nemes egyszerűséggel majdnem sikerült elhajítanom a kezemből. A nagy ijedtségtől nem szimplán összerezzetem, hanem a lábaimmal is kalimpáltam egy sort, ami miatt a tésztából valamennyi a földön kötött ki.
- Tessék? – húztam ki a fülemből a kis hangszórókat, majd a telefonomat inkább gyorsan lezártam és intettem neki egyet – Persze gyere csak. Épp most akartam kikapcsolni, amit néztem.
Sejtettem, hogy valamivel kapcsolatos lesz a kérdése, viszont amikor az orrom elé tolta a majdnem ugyanolyan árnyalatú lakkokat, akkor az ajkaim egészen elnyíltak és csak csodálkozni tudtam azon, hogy miért vett meg valamit kétszer. Lényegében minimális különbséget sem véltem felfedezni a két szín között, ezért csak ráböktem arra, amit a bal kezében tartott.
- Azt hiszem ez volt az. Számozd meg őket, és akkor legközelebb könnyebben megjegyzem – mégiscsak fiú vagyok. Ismerem a feketét, a fehéret, a szürkét és a szivárvány árnyalatait, de nagyjából ennyi a tudásom színek terén. Sosem foglalkoztattak túlságosan.
Feltekertem egy adag tésztát a pálcikákra, viszont a kezem megállt mozdulat közben. A kérdésének az első felére könnyedén tudtam volna válaszolni, azonban a másikkal már nem volt kifejezetten egyszerű dolgom. Az arcom kipirult, és bármennyire is akartam összeszedni a gondolataimat, azok egy végtelen, ragacsos masszává álltak össze. Hallottam Alice szavait, de lényegében szoborrá változtam egyetlen pillanat alatt. Most erre mi a fenét kellene válaszolnom? És egyáltalán miért voltam akkora idióta, hogy beszéltem neki arról, hogy valaki tetszik? Amikor az a valaki történetesen ő...?
- Nem, még nem hívtam el – feleltem neki szárazon, aztán gyorsan bekaptam a tésztát, ezzel megúszva a beszélgetést... Körülbelül öt percig. Mit kellene most kezdenem ezzel az egész szituációval? Én sem voltam biztos abban, hogy egyáltalán képes leszek most normálisan viselkedni a társaságában.
- Azt sem tudom hogyan kellene elhívnom – vallottam be neki végül vonakodva, és természetesen képtelen voltam a szemébe nézni – Meg, hogy mit csináljak, miután vége van a filmnek.
Azt már inkább hozzá sem tettem, hogy sosem randiztam egyetlen lánnyal sem korábban. Hiába jó ötlet a mozi – amíg megy a film, nem kell beszélni – nem egy átlagos lányról van szó... Én pedig sosem leszek elég bátor ahhoz, hogy Lizzyt el merjem hívni egy randira. Nagyon félek attól, hogy ennek az egésznek rossz vége is lehet és tényleg elveszítem őt.

889 szó || ruha || ◤ kr ◥

**Alice S. Chwe**

Lay & Lizzie

"I'm scared of losing you, but then again, you're not even mine."

- Laaay..! Figyiiii..! - Teljes gőzzel előre trappolok ki a szobámból, ami technikailag csak az ideiglenes szobám, hiszen Jonah bácsi soha nem mondta, hogy örökre nála maradhatok, meg én is abban állapodtam meg vele, hogy nem fog ez örökké tartani, mivel hogy apa egyedül maradt otthon, meg biztosan magányos nélkülem, plusz illene majd személyesen is bocsánatot kérnem tőle amiért csak úgy eljöttem otthonról... Ezt viszont túl hosszú lenne mindig hozzátenni, amikor arról van szó, hogy pontosan mi a tartózkodási helyem, vagy éppenséggel a lakás szituációm, szóval egyszerűbb azt mondani, hogy a szobám. Na meg mellesleg azt sem gondolom, hogy bármelyik másik pasi a házban képes lenne a sajátjának tekinteni azt a rózsaszín kavalkádot, amivel átvettem az irányítást a helyiségben... Oké, nem mondom, hogy minden egyes cucc rózsaszín, de a szoba fénypontja, Jonah kis festménye, amit külön nekem csinált, igazán csajossá teszi a helyet.
- Lay? - Megtorpanok a szoba előtt, ahol egy ideje már a legjobb barátom alszik és óvatosan belököm az ajtót, a kopogásról pusztán azért feledkezve meg, mert a korábbi kiabálásom elég határozott előjele lehetett az érkezésemnek, na meg ha már félig nyitva volt az ajtó, mit kopogjak? Abban sem vagyok biztos, hogy bent lesz, így lecövekelve a küszöbön, lábujjhegyen pipiskedve hajolok be, miközben egyik kezemmel az ajtókeretbe kapaszkodom, másikkal az ajtókilincsbe, amit beljebb lökök. Sugárzó mosolyra derül az arcom, amikor meglátom őt, na meg azt, hogy egyedül van.
Nem emlékszem pontosan ki mit mondott, hogy mivel tölti a mai napot, ebben a házban meg amúgy is állandóan, de tényleg állandóan! mindenki mozgásban van. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy pontosan hányan lakunk itt, különösebben meg nincs is beleszólásom, mindenkit szívesen látok. Azt, hogy a nagybátyám hogy van ezzel, már nem tudnám megmondani, de talán legközelebb nem szalasztom el megkérdezni tőle. Tudom, hogy nem az a típus, aki kifejezetten aktívan keresné a többi ember társaságát, nem mindenki érti meg ugyanis a gondolkodását.
- Bejöhetek? - Kérdezem a fiút, s közben képtelen vagyok csillapítani az arcomra kiülő mosolyt. - Kérdezni akartam valamit... - Ha megkapom az engedélyt a belépésre, akkor beljebb is somfordálok, miközben a hátam mögött összefűzöm az ujjaim, az így hátranyúló karjaimat pedig oda-vissza ingatom, amitől egész testemben kicsit jobbra-balra kezdek mozogni. - Szóval, emlékszel, hogy a múltkor kiválasztottad milyen színű legyen a körmöm? Igen? Na.. az egyik ujjamon lepattant egy picit, de nem tudom eldönteni melyik szín is volt, szóval kellene a segítséged... - Előrángatok a ruhám zsebeiből két majdnem teljesen ugyanolyan színű körömlakkot és Lay elé nyomom őket. Ő választotta legutóbb is, hátha most is megismeri.
- Amúgy... - Az alsó ajkamat harapdálom, mielőtt ténylegesen eldönteném, hogy mit is akarok neki mondani. - Nem csinálunk valamit? Elmenjünk megint moziba? Vagy... Sikerült már elhívnod azt a valakit, akit szerettél volna? - Nem állítom, hogy nem esik rosszul, hogy Laynek tetszik valaki, akiről még csak nem is tudok, nos.. konkrétan úgy semmit, szóval még csak ki sem tudom nyomozni, hogy kedves-e az a lány. De attól még úgy döntöttem segítek neki bátrabbnak lenni, hiszen mindazok után amin keresztül ment, különösen megérdemli most, hogy valami jó is történjen vele. Habár inkább az a lány szerencsés, aki olyan embernek tetszik, mint Lay. - Vagy... Mit gondolsz? Kell még valami másban is a segítségem? A mozi szerintem jó ötlet, de van aki nem szeret oda menni randizni...

ruha | 543 | life is sweet as honey ~ Lay & Alice 4142114136

| ✿

Ajánlott tartalom

» Elit squad: My best friend, my honey, and my sweet sister
» Honey Moor
» Lyn & Ben - Welcome Back Honey
» who you are; Alice & Hailee
» Bluebell & Joe ~ Honey i'm home ~