Látom az arcán, hogy ideges. Ahogy a homlokát gondterhelten összeráncolja, már ettől is izgalomba jövök.  Ma is olyan szexi. Ez a fekete szűk farmer, a mintás ing, egyáltalán nem a korosztályához igazodóan, mérten öltözködik. Túlságosan nagy lázadó, nem érdekli a társadalom véleménye. Valószínűleg ezért is imádom annyira.
Most a hajába túr. Dús, barna - bár néhol már őszülő - koronájában elvesznek hatalmas, hosszúkás ujjai. Néhol idegesen megvakarja a tarkóját, majd tehetetlenül leengedi maga mellé a kezeit. Közelebb lépek hozzá. Ma még nem igen szóltam hozzá mert eddig úgy voltam vele, hogy már az SMS-em is túlontúl beszédesre sikeredett.
- Megakarod nézni? - remeg a hangom. Ez furcsa, mert alapjáraton nem szokott. De hát ez a mai találkozásunk nem is átlagos...
- Igen, nem hiszek neked - fáj amit mond, de meg tudom érteni. Valószínűleg fordított helyzetben én is ezt tenném. A saját szemmel vizsgálnám meg ezt a pozitív terhességi tesztet.
A kezei hidegek. Erről pontosan abban kevés időintervallumban bizonyosodok meg, amelyben az tesztért nyúl és ujjaink véletlenül összetalálkoznak. Amúgy sokszor kulcsoljuk őket össze. Mármint az ujjainkat. Meg esetenként a lábainkat. Van, hogy olykor egy egész napot együtt töltünk az ágyban, teljesen összefonódva. Csókolózunk, beszélgetünk, sustorgunk, ahogy az a pároknál szokás. Bár mi hivatalosan nem vagyunk együtt. Szerinte legalábbis nem, de tudom, hogy igazából a 'csaja' vagyok. Elárulja magát, hisz túl féltékeny. Mindenre és mindenkire, pedig nem adok rá okot. A helyzetünkre azonban mindig talál valami kifogást, amit könyörtelenül az utunkba állít. 'Még kiskorú vagy Honey, kirúgnának a munkahelyemről ha megtudnák, nem mellesleg az apád szarrá is verne ha kiderülne'. Ami igaz is. Az összes érv igaz, és ez teszi a mostani helyzetünket ilyen elbaszottá. Én amúgy a szituáció jellemzését egészen más jelzőkkel illetném, de ha ő már ezzel a szóval élt, akkor kiállok a véleménye mellett. Mert ha csak tehetem mindig kiállok mellette. Persze ez van, hogy nagyon nehéz. Például  hazudni apának a legrosszabb, mégis tudom, hogy így a legjobb neki és nekünk is, mert különben az igazságba belehalna. Még hogy az ő kis hercegnője 16 évesen terhes?! Már pusztán ebbe beleőrülne, pedig van itt még egy kis bökkenő, valami ennél is nagyobb baj. Jobban mondva valaki. Az apja a magzatnak, a férfi aki itt áll előttem, aki a tesztet vizslatja fáradt, karikás szemekkel. Aki történetesen az apám kollégája.
- Honey - kínosan nyögi fel a nevem. Erre is volt már a korábbiakban példa, de teljesen más szituációkban. - Biztosan az enyém? - kérdésével - akár akaratlanul is, de - tőrt döf az amúgy is nagyon apróra zsugorodó szívembe. Érzem, ahogy egy kósza, hirtelen pillanat alatt könnyek szöknek az szemembe. Utálok sírni, miatta meg a leginkább gyűlölök!  
- Miért kérdezed ezt? Hiszen tudod az igazságot! Te voltál az első férfi az életemben, senki más nem nyúlt még hozzám soha a büdös életben - már nem bírom visszatartani. A hatalmas krokodil könnyek versenylovakat megszégyenítő sebességgel cikáznak le arcéleimen. Remegő kezeimmel takarom el forróra hevült  homlokomat és arcomat, mert nem akarom, hogy szétmosódott szempillaspirállal lásson és kiszeressen belőlem. Mert tudom, hogy szeret! És pont ezért segíteni is fog a helyzetet megoldani. Ugyanis segíteni kell... - Kölyök, ne sírj - általában ilyenkor, az ilyenhez hasonló helyzetekben megölel és lecsókolja az arcomról a könnyeket, de most meg sem mozdul. Nem mondja, hogy csodálatos és kívánatos vagyok, és nem érezteti azt, hogy szeret. Csak ott áll, kimérten engem néz, mintha csak a megoldásra várna. Vagy pusztán arra, hogy elhúzzak. Én, és a nálam is nagyobb probléma a hasamban.