Lena & Ewan

Egy fárasztó este után hangos kiabálásra ébredek. Nyöszörögve fordulok át egyik oldalamról a másikra, a takarót a fejemre húzom, hátha ki tudom zárni valamennyire a zajt. Ugyanúgy hallom továbbra is a két kollégám hangos szóváltását. A párna fejre húzása sem segít. Arcomat dörzsölve dobom le magamról a takarót az ágy túloldalára. Fáradt mozdulatokkal feltonrázom magam és kikukucskálok az ajtón. Regina és az egyik új lány veszekednek. Általában azok az új lányok, akikkel Regina veszekszik meghúzzák magukat és csöndben maradnak. Úgy tűnik, most az egyszer Regina is emberére akadt. A lány legalább olyan vehemensen kiabál, ahogyan vele is kiabálnak. Egész sokan összegyűltek a folyosón nézni a kis jelenetet, illetve többen a szobákból, hozzám hasonlóan, kidugott fejjel hallgatóznak. Ők persze nem is zavartatják magukat, annyira bele vannak merülve a vitába. Amennyire ki lehet szűrni, egy elégedetlen vendég miatt veszekednek. Mindennaposak a hasonló jelenetek. Érdektelenség által vezérelve fordulok vissza a szobámba és csukom be magam mögött az ajtót. Rápillantok az órára: reggel nyolc. Nem tudom, mit gondoljak azokról, akik már ilyen korán betévednek hozzánk: rohadtul ráérnek, de legalább nálunk költik el a pénzüket, vagy annyira szánalmasan rossz a házasságuk, hogy valahogy ki kell heverni a reggeli interakciót a feleségükkel, vagy annyira egyedül vannak, mint a kisujjuk, és nincs jobb dolguk.  A délelőttöt a szobámban töltöm némi passzív pihenéssel. Miután abbamaradt a vitatkozás, még vissza is tudtam aludni egy-két órára.
Az összes cuki kutyás és macskás, nyuszis, lovas, delfines, mókusos, vidrás, papagájos, majmos, kaméleonos, macis, elefántos és kecskés videó végignézése után annak tudatában, hogy a mai napom teljesen szabad, ceruzát és papírt ragadva indulok útnak. Unom már a bent töltött napokat, a zárt falakat, az ablaktalan kis helyiségeket, a mesterséges fényt és a folytonos veszekedéseket. A kijárat felé sietve szabad kezemmel intek Marcosnak, aki a pultban zsörtölődve tölti az italokat – ahogy mindig is szokta. Két káromkodás közben biccent. A küszöböt átlépve megállok egy pillanatra. Mélyen beszívom az igazat megvallva büdös, koszos brooklyn-i levegőt, de most még ez is megváltásnak tűnik. Szemeimet lehunyva, arcomat felemelve szívom be a D vitamint. Egy fél órás metró út után az aluljáróból felsétálva az egyik kedvenc látványom fogad. Akármerre nézek, jóformán mindenfelé zöldet látok, nem véletlen ez a park az egyik kedvenc helyem a városban. Mindig tele van nyüzsgéssel, mégis nyugodt. Céltudatosan veszem az irányt a körhinta felé. Már a metrón ülve tudtam, hogy oda akarok menni. A körhinta épülete előtt hatalmas a sor a büfénél, a pénztárnál már nem annyira. Könnyen elsurranok a tömeg mellett és a körhinta melletti rácsnak támaszkodva nézem a legalább száz éves játékot. Mindegyik fiugra más és más, mindegyik teljesen egyedi: van páncélos ló, szarvas, de még oroszlán is. Néhány perc után a körhinta szinte teljesen megtelik élettel. Rengeteg gyerek integet az anyukájának, apukájának a lassan induló játékon. A vékony mappából előveszek egy papírt, ceruzát és vázlatosan elkezdem rajzolni a körhintát, az állatokat és az arcokat. Az időérzékemet teljesen elveszítve rajzolok, nem is számolom, hány meneten keresztül, míg úgy, ahogy késznek mondható lesz a rajz. Csupán a gyomrom egyre hangosabb korgása zökkent ki a folyamatból. Többek között emiatt is végül elrakom a papírt, a ceruzát és kipréselem magam az idetódult tömegen. Jól esik nem telelehelt levegőt szívni végre, aminek van némi oxigéntartalma is. Tekintetem a büfés kocsi felé siklik, de annyian állnak sorba, hogy azonnal el is vetem az ötletet. Inkább éhezem, mint hogy ennyi sikítozó gyerek mögé beálljak a sorba. Egy véletlenszerűen kiválasztott ösvényen indulok el, remélve, hogy minél hamarabb találok egy büfészerűséget. Amennyire szerencsés vagyok – egyáltalán nem vagyok szerencsés – negyed óra séta után sem találok semmit. Leülök egy padra erőt gyűjtve a további sétához. Éhesen borzalmas sétálni. Folyamatos cuppogást hallok. Oldalra sandítok és látom, hogy a mellettem lévő padon egy szerelmes pár tart gyomortükrözést egymásnál. Minden egyes cuppanás úgy hat, mintha egy-egy idegszálamat tépkednék. Valahogy sokkal gyorsabban sikerül erőt gyűjtenem a sétához, mint ahogy arra számítottam. Felpattanok a padról és elindulok, illetve csak elindulnék, amikor egy férfi szó hozzám. Legalábbis, azt hiszem, hozzám. Megtorpanok, körülnézek, de nem látok senki mást, csak a gyomortükröző párt. Nyilván nem hozzájuk szólt, de ha hozzájuk szólt volna, azok akkor se hallják meg. Értetlenül nézek az ismeretlen férfira, de nem megyek tovább. Értetlenségem meglepettségbe megy át, amikor elárulja, miért szeretné, ha maradnék. Még egyszer körbenézek, hogy valóban hozzám beszél-e, de most sem látok senki mást a közelben. Csak hallok...
Fánk.
Mintha csak a gondolataimat olvasná. Jelenleg bármilyen étellel megvásárolható vagyok, úgyhogy nem ellenkezem.
- Előzetes fizettségként füldugó nem jár? – kérdezem a vállam fölött a párra mutatva. Ha még pár percet el kell ezt viselnem, akkor ennyit igazán megérdemlek. Lassan a férfi felé sétálok, megkerülöm és mögé állok. Kíváncsi vagyok, mivel foglalja le magát ennyire. Az ölébe pillantva látom, amint a gerlepárról készít egy vázlatot. Nem értem, pedig idáig is terjed a hang.
- Hobbi vagy hivatás? – kérdezem halkan, közben figyelem kezének útját. Az alanyoktól elvonatkoztatva nagyon tetszik a rajz. Vázlatos, de mégis van benne valami, amitől különleges. A férfi rutinos mozdulatokkal viszi papírra a vonalakat. Nem először készít ilyet, már rutinos, ebben biztos vagyok.

Lena & Ewan

Mosolyogva nézek a férfi szemébe. Valószínűleg annyira bele volt merülve az alkotásba, hogy fel sem tűnt neki a zaj. Simán lehetséges, hiszen már én is voltam annyira belemerülve anno egy rajzomba, hogy észre sem vettem a nővéremet, csak amikor már negyedjére szólt hozzám és az arcom előtt ugrált. Ahogy eszembe jut az emlék, a mosoly lassan eltűnik az arcomról. Egy pillanatra elkapom a tekintetem, amíg rendezem arcvonásaimat. Már nagyon rég nem gondoltam rá. Rengeteg olyan emlékem van, ami hozzá kapcsolódik és elzártam az agyam egy olyan sarkába, amit lelakatoltam, nem véletlen. Nem szeretnék a múlton rágódni.
Veszek egy mély levegőt és ismér elmosolyodom, immáron a férfira pillantva.
Ahelyett, hogy mellé ülnék, a pad mögé sétálok.  A vékony mappámat a hátam mögött fogom át mindkét kezemmel.  A pad mögül könnyen szemügyre tudom venni a munkafolyamtot. Szinte játszi könnyedséggel húzza a ceruzát a papíron, amiből valami olyan születik, amilyet csak nagyon kevesen tudnak alkotni. Emlékszem, még amikor kisebb voltam, sok barátom, osztálytársam azon fantáziált, hogy híres festőművész lesz. Aztán rá kellett döbbenniük, hogy a rajzaik, vagy a vízfestékkel készített festményeik (amiknek a körvonala meg volt rajzolva, a festék csak színezékként szolgált, és hiába húzták át fekete festékkel a rajzolt vonalakat, azért látszott, hogy rajzolva volt eredetileg) legjobb indulattal is átlagosnak mondhatóak, de kimagaslóan jónak semmiképpen sem. Nyilván, gyakorlással minden fejleszthető, de amikor egy gyereknek azt mondod, hogy „Ez szar”, akkor nem motiválod. Sőt, még a maradék tűz... vagy inkább parázs is kialszik benne.
A kissé titokzatos választ hallva felhúzom szemöldökeimet.
Tuti művészlélek. És tuti nem hobbi.
Nem válaszolok, de biztos vagyok benne, hogy hivatás, nem pedig hobbi. Aki hobbiszinten rajzol, az szerényen elkezdett volna hebegni-habogni.
- Előbbi – felelem tömören le sem véve a tekintetemet a papírról, amin a nyálas gerlepár látható sokkal barátságosabb formában, hiszen a rajzon legalább nincsen hangjuk.
- Hmm... – előrébb hajolva veszem alaposabban szemügyre a kész művet. Teljes egészében láthatom, nincs a rajzoló kéz, ami kitakar belőle akár egy fikarcnyi részletet is. – Volt ezzel valami konkrét célja? – kérdéssel válaszolni kérdésre nem jellemző rám, de ha már az előbb olyan titokzatosan válaszolt a férfi, akkor miért ne. Kérdésemet viszont komolyan gondoltam. – Gyorsan készült, határozott vonalakkal. Nem túl aprólékos.  A téma nem túl egyedi, de megvan a maga szépsége – folytatom végül, talán túl őszintén is. De a véleményemet kérdezte, így hát azt kapja. - Ihletet gyűjt valami nagyobbhoz, vagy nagyon szeret ismeretlen embereket rajzolni – tekintetemet a férfira fordítom, mikor becsukja a mappát. A sajátomat még mindig a hátam mögött szorongatom.
- Igazság szerint van – ismerem el belátóan. – De a sorrendcsere nagyon vonzó ajánlat – nevetem el magam és szinte azonnal elindulok abba az irányba, ahonnan a szél hozza felénk a friss fánk illatát.
- Ha időm engedi, akkor igen – válaszolom felvéve a szemkontaktust. – És maga gyakran jön ki ide? Gondolom itt rengeteg ötletet lehet gyűjteni az embereket figyelve.

Lena & Ewan

- Kevés a változatosság? – teszem fel a kérdést. Talán ezért talál olyan kevés dolgot, amit le akarna rajzolni. Egy parkban azt várná az ember, hogy mindig talál új dolgot, új embereket, új helyzeteket, de ma már a legszínesebb, legváltozatosabb helyek is ugyanolyanok. Mintha csak egy séma mentén léteznének.
Mosolyogva nyugtázom, hogy előbb jönnek a fánkok. A büfékocsitól érkező illatok nagyon hamar eljutnak az agyam legkisebb zugaiba is, és már szinte a számban érzem az édesség ízét. Nagyot nyelek, amikor arra gondolok, hogy a kis kerek finomságok hamarosan a kezeimben lesznek és megehetem őket. Nem is emlékszem, hogy kívántam-e az elmúlt időszakban ennyire édességet.
Figyelmesen hallgatom végig útközben, amit mond. Feltételezésével ellentétben nem gondolom róla, hogy nem lenne normális.
- Ilyen részletesen még nem gondolkoztam el ezen – vallom be őszintén. – De éreztem már hasonlót – fejezem be. Még sosem gondoltam bele mindebbe, de igaza van. Minden olyan tucat, minden ugyanolyan, egyre kevesebb az egyediség, az érték, a változatosság. Az emberek is ugyanolyanok. Az emberekkel megélt pillanatok is ugyanolyanok. Gondolatmenetemből a férfi kérdése ránt vissza a való világba. Mielőtt még felelni tudnék, az árus szólít meg minket. Rámutatok a fánkokra, amik szimpatikusak, a kávéra pedig bólintok, de jelzem, hogy ha lehet, akkor laktózmentes tejjel készítsék. Szerencsére ez nem okoz gondot az eladónak.
- Táncolok – válaszolom végül tömören és röviden, miután magunk mögött hagyjuk a standot. – Modellkedni pedig még nem modellkedtem. Valószínűleg azt sem fogom tudni, hogy mit csináljak és csak szerencsétlenkedni fogok, úgyhogy előre is elnézést – nevetem el magam. Még nem csináltam ilyet, nem tudom, hogy kell jól csinálni, úgyhogy inkább felkészítem rá, hogy egy zöldfülűvel van dolga. Nem tudom, így ragaszkodik-e még hozzá, hogy lerajzoljon, mert igazán nem szeretném elrontani a munkáját.
Elég nehéz a kávéval, a fánkokkal és a mappával egyensúlyozni, mivel még nem növesztettem ki a harmadik kezemet – pedig már rajta vagyok az ügyön, mert néha nagyon hasznos lenne –, ezért odanyújtom felé a mappát. Éppen nagyot harapok az első édes karikából, amikor rákérdez, hogy mit rejt a dosszié. Kicsit megrökönyödve rágcsálom az éppen aktuális falatot. Nem hittem volna, hogy kíváncsiskodni fog a mappa tartalmát illetőleg. Lassan bólintok, a fánkot pedig gyorsan lenyelem.
- Próbálkozások, inkább. Rajznak a legnagyobb jóindulattal lehetne őket maximum nevezni – nevetek fel kínomban. – Nem érdemes megnézni, tényleg. Csak időpocsékolás – legyintek, de már látom, hogy belelapozott. Inkább harapok még egyet, közben pedig igyekszem kikerülni az éppen a semmiből felbukkanó, lábatlankodó gyerekeket.

Lena & Ewan

- Hát, szerintem eléggé függ a környezettől, főleg, ha minden második ember már a telefonját bámulja. Vagy éppen az összes – mutatok egy tőlünk nem messze lévő pad köré gyűlt fiatalok csoportjára. Néhányan a padon ülnek, néhányan a háttámlán, az egyik lány a kartámaszon ül, de mindegyik a telefonját nyomkodja. Vagy egymásnak mutogatnak dolgokat, vagy annyira a képernyő világába merülve nyomkodják a készüléket, hogy észre sem veszik, ha a másik hozzájuk szól. Talán a megszokás, talán reflex, de hirtelen a farzsebemhez nyúlok, hogy az enyém megvan-e. Megnyugtató érzés, amikor megérzem a kis kütyüt a zsebemben.
Miután megkapjuk a kávét és a fánkokat, hátat fordítva a standnak indulunk az új úticélunk felé.
Kikerekedett szemekkel, zavarban érezve magam nevetek fel. Nem tudom, mennyire van igaza, hogy valóban elég lesz-e, ha csak ülök és semmit sem csinálok. Úgy érzem, kicsit sokat gondol rólam a férfi.
- Ezt egész erősen kétlem – cáfolok rá hevesen bólogatva. A munkámból adódóan rengeteg férfival találkozom. Rengetegen bókoltak már, persze mind felszínes volt. Eleinte elhittem, de aztán megtanultam elfogadni, hogy mindazt, amiket mondanak, csak a pillanat hevében mondják, nem gondolják komolyan. Nem is tudnak már zavarba hozni. Nem is emlékszem, mikor hoztak utoljára zavarba. Most viszont érzem, ahogy arcom egyre vörösebb lesz. Itt ez a fickó, nem tudok róla semmit, a nevét sem tudom, mégis egy-két mondattal képes volt úgy zavarba hozni, ahogy évek óta senki. Ezt pedig csak tetézi, amikor belelapoz a rajzaimba. Magyarázkodom, de feleslegesnek tűnik, hiszen nem reagál sokáig. Valószínűleg magában már elborzadt, azért nem válaszol. Beletörődve a csöndbe befejezem a fánkot és kortyolok egyet a kávémból, ami meglepően jól esik. Általában teázni szoktam, kávét nagyon ritkán iszom, legfeljebb akkor, amikor már harmadik napja folyamatosan dolgoznom kell. Összevont szemöldökkel fordulok felé, mikor végre megszólal.
- Nem, valóban nem – értek vele egyet. – Gimiben lett volna lehetőségem rajzot felvenni, de a szüleimnek kicsit más volt az elképzelésük arról, hogy mit kéne kezdenem magammal – sóhajtok mélyet a földet bámulva. Hirtelen annyi minden emlék jut eszembe a szüleimről. Próbálok minél kevesebbet gondolni rájuk, mert fájdalmas a régi közös nyaralásokra, a vasárnapi családi programokra gondolni, amiket többé nem ismételhetünk meg. Szilárd elképzelésük volt arról, hogy hol folytassam a tanulmányaimat, ehhez képest kikötöttem egy sztriptízbárban, annak reményében, hogy majd tudok pénzt gyűjteni a tanulmányaimra. Hiába telik az idő, a pénz nem gyűlik, hiába segít Aaron, egy hamar még nem szabadulok meg Carlostól.
- Ó, tehát tanár – jegyzem meg tekintetemet felkapva. Széles mosoly terül szét az arcomon. Eddig szinte semmit nem tudtam meg a férfiról, csak azt, hogy közel áll a művészetekhez, de most már értem, miért. Nem néztem volna ki belőle, hogy egyetemi tanár. Ahhoz túl... normálisnak tűnik.  
- Nem hiszem – vágom rá a válaszára azonnal. Nehezemre esik belátni, hogy egy sztriptízbárban táncolok. Amíg összegyűjtöm a gondolataimat, az előttünk haladó családot figyelem. Anyuka, apuka, két kisgyerek. Az egyik biciklizik, a másik a labdáját pattogtatja. Milyen idilli. Szemeimet lesütve csóválom a fejem. Egész biztos nem találkoztunk még. Nem tűnik annak a sztriptízbárt látogató fajtának. Általában nem szokott érdekelni az emberek véleménye a munkámról. Aki ismer, az tudja, miért csinálom. Megszoktam már a megvető tekinteteket, megszoktam, hogy néhányan összesúgnak a hátam mögött, amint meghallják.
- Payton’s Playpen – nyögöm ki végül, még mindig az előttünk lévő családot figyelve. – Ez egy... öö... sztriptízbár – ismerem el nagy nehezen. Amint kiejtem a szót a számon az előttünk haladó anyuka megrökönyödve fordul hátra, rántja magához a két kisgyereket és fordulnak el másik irányba.
- Anya, mi az a sztriptízbár. Kipróbálhatom? – kérdezi a kisebbik gyerkőc, mire az anyukától egy újabb megvető tekintetet kapok, apuka pedig láthatóan alaposan szemügyre vesz, amit a felesége látszólag nem vesz jó néven. Inkább elfordulok és nem figyelek rájuk. Mielőtt még bármit tudna válaszolni a mellettem sétáló férfi, gyorsan megszólalok.
- Megérkeztünk! – mutatok magam elé, ahol láthatja a régi körhinta épületét, valamint a mellette elhelyezkedő hatalmas zöld területet.

Lena & Ewan

Elgondolkodtató, amit mondot. Halk hümmögéssel ismerem el, hogy valóban igaza lehet. Ha a korszak megörökítéseként tekintjük, akkor tényleg izgalmas ma is a festészet és lehet ihletet szerezni bárhonnan, hiszen bármit meg lehet örökíteni: a parkban játszó gyerekeket, a padon csókolózó szerelmeseket, a mobiljukat nyomogató fiatalokat. A baj csupán az, hogy egyre inkább ugyanolyan minden. A parkban játszó gyerekek már inkább tableten játszanak. A padon csókolózó szerelmesek a telefonjukon mutogatnak egymásnak internetes tartalmakat. A mobiljukat nyomogató fiatalokból pedig egyre több van. Persze, valahol megértem a férfi látásmódját is, csak nem értek teljesen egyet vele.
Meglepődöm rajta, milyen könnyen zavarba tudott hozni. Ő nem olyan, mint azok a férfiak, akikkel a munkahelyemen találkozom, talán ezért. Velük nem lehet beszélgetni, nem lehet csevegni, nem lehet semm normális emberi tevékenységet végezni. Persze, nem is ezért fizetnek. Ettől függetlenül, hiába az a munkám, ami, én is emberi lény vagyok, akinek néha jól esik a rendes, valódi interakció, nem pedig csak a fizető vendégek füleibe suttogni hazugságokat, amiket hallani szeretnének. Meglepetten pillantok fel a férfira.
- A jogi pályát akarták erőltetni, de esélytelen volt a kezdedektől fogva – válaszolom vállaimat megvonva. Amikor először közölték velem, hogy szeretnék, ha majd átvenném tőlük a stafétát, arcon nevettem a szüleimet. Nem vagyok az a fajta, aki vaskos könyveket búj egy iróasztal mögött ülve. Most sem vagyok az. Másrészt pedig néhány elvvel sem értek egyet. Sokszor volt, hogy anyámnak bűnözőket kellett védenie. Hiába volt bűnös a vádlott, neki foggal-körömmel kellett ragaszkodnia az ártatlanságához, ha pedig bebizonyosodott a bűnössége, akkor pedig a legenyhébb ítéletért harcolnia. Én képtelen lennék ezt tenni. Aki bűnös, az menjen rács mögé minél hosszabb időre. - És a művészi pálya helyett mi volt a nagy terv a kicsi fiuknak? – szegezem neki a kérdést az ő szavaival élve, kicsit csipkelődve. Megértem, hogy végül nem azt a pályát választotta, amit a szülei szántak neki, akármi is legyen az. Annyiszor hallani, hogy már előre eldöntik, mi legyen később a gyerekből. Olyan iskolába íratják, ahol a saját képükre tudják formálni. Ezzel sosem értettem egyet, még akkor sem, ha a szülőkkel is ezt csinálták anno. Kicsit más korban élünk már, hagyni kell, hadd böntakozzanak ki az egyének. Ha valaki festeni akar, hadd fessen. Ha valaki ügyvéd akar lenni, annak fog tanulni. Aki orvos akar lenni, az az orvosira fog menni. Egy idő után mindenki életében eljön az a pont, amikor ellentmond a szüleinek a saját akaratának érvényesítése érdekében. És ez így is van jól.
- Őszintén szólva igen – válaszolom emelkedett hangon. Nem néztem volna ki belőle, hogy tanár. - Általában az egyetemi tanárokról egy öreg, szakállas, ősz, kövérkés ember szokott eszembe jutni – vallom be nyíltan. Amikor a szüleim mindig meséltek a volt tanáraikról, akkor is így képzeltem el őket. Esetleg ugyanígy, csak női kiadásban, szakáll nélkül.
Az én munkám közelébe sem ér annak, amit a férfi csinál. Ő tanít, fest, rajzol. Értéket teremt, tudást ad át a fiatalabb generációknak. Ehhez képest… én jóformán pénzért mutogatom magam. Bevallom, jó pénzért, amiből szépen lassan fel tudom építeni a jövőmet, pláne ha befejezem a sulit is mellette, de ettől függetlenül sosem tölt el jó érzéssel, ha a munkámról kell beszélni. Rengetegen ítélkeznek, ahogyan az előttünk lévő család női tagja is teszi. Egy mély sóhajjal törődöm bele.
Idő közben megérkezünk a körhintához. Kedves számomra ez a hely, olyan nyugodt, még akkor is, amikor gyerekek lepik el. Olyan, mint egy kis izolált darab a rohanó világban. Itt nem siet senki, nem lökik fel egymást az emberek. Szerencsénkre edébszünet miatt éppen üres, egy-egy bekukucskáló embert leszámítva.
- 1912-ben építették – – válaszolom, jelezve hogy valóban régi. - Eredetileg Coney Island-en volt, de 1952-ben átszállították – fejezem be, majd én is szemügyre veszem a hatalmas körhintát. Hiába elmúlt száz éves, feltűnően jó állapotban van. - A kilencvenes években felújították, hogy használható maradjon – a park egyik legnépszerűbb pontja a körhinta. Turisták is sokat látogatják, ezért muszáj volt jó kondiba hozni.
- Hmm… - nézelődöm a lovak, sárkányok és egyéb állatok között, amik előttem ágaskodnak minden irányba. Elfogadom a segítséget, mert magamtól valószínűleg arccal a túloldalon landolnék, esetleg hason, de semmiképp sem a saját lábaimon. Ismét körbenézek az állatok között. A választásom egy szürke lóra esik. - Ő megfelel? – kérdezem a ló mellé lépve. Szembefordulok a férfival a válaszára várva.
- Maximum futunk. Egy kis kardio sosem árt – mondom mosolyogva.
- Fogalmam sincs, mit csináljak, úgyhogy egy kis útmutatás jól jönne – magyarázom kicsit zavarban, tarkómat vakargatva. Sosem csináltam még ilyet, nem akarom elrontani a rajzát, szóval jobb lenne, ha ő mondaná meg, mit csináljak.

Lena & Ewan

Halkan kuncogva csóválom meg a fejem.
- Nem, egyáltalán nem – értek vele egyet. A jog és a tánc köszönőviszonyban sincsenek egymással. Eleinte a nővéremet próbálták a jogi pálya felé terelni, de Sophie mindig is sokkal lázadóbb és szókimondóbb volt, mint én. Ő már egész korán a sarkára állt, hogy azt csinálhassa, amit szeretne. Amióta csak emlékszem, az irodalom megszállottja volt. Csak úgy falta a könyveket: egész regényeket, novellás köteteket, verses köteteket. Mindegy, mi volt, csak könyv legyen. Néha ő maga is írt, leginkább prózákat. Igazán tehetséges volt. Szerettem olvasni az írásait. Határozott elképzelése volt arról, mit fog csinálni, ha végre kiszabadul az iskolapadból. Írással szeretett volna foglalkozni mindenképpen, esetleg irodalomtanár lett volna még szívesen. Aki ismerte, meg sem mondta volna róla, hogy ennyire az irodalom volt a mindene. Tipikus lázadó volt, ami a szívén, az a száján, gyakran flegma, szemtelen, nagyszájú. Sosem volt az a fajta, akinek rengeteg barátja volt. Nem ő volt a legnépszerűbb, de akik szerették, olyannak szerették, amilyen volt. Nem akarták megváltoztatni. Az értelmeit nehezen mutatta ki, ezért kezdett el írni. Úgy érezte, ha nem kell senki szemébe néznie, miközben az érzéseit közli, hanem csak leírja egy papírra, sokkal könnyebben átadja, ami benne van. Mindig csodáltam érte. Nekem soha nem volt ilyen határozott elképzelésem, ilyen fajta szenvedélyem. Nem volt életcélom, hogy táncoljak. Pláne nem ilyen formátumban. Sophie halála volt az első olyan meghatározó alkalom az életemben, amikor tudtam, hogy embereken akarok majd segíteni a jövőben. Nem orvosként, az nekem valahogy sok. A nővérek viszont mások. Sokkal emberibbek, sokkal megfoghatóbbak, sokkal közelebb állnak a betegekhez. Viszont az oktatás nem olcsó mulattság, miután pedig a szüleim is meghaltak, kénytelen voltam megállni valahogy a saját lábaimon. Gyorsan kellett jól fizető munka. Így hát kikötöttem Carlosnál a klubban.
Igaza van, valóban meglepődöm a válaszán. Felvont szemöldökkel pillantok rá. Ránézésre nem is illik hozzá a foglalkozás, amit a szülei neki képzeltek el, de az is lehet, csak azért gondolom ezt, mert már tudom, hogy művész.  
- Szintén távol áll az eredeti elképzeléstől – jegyzem meg halkan. Sokan bármit képesek lennének azért megtenni, hogy a hazájukat szolgálják, védjék az embereket, mások pedig el sem tudnák képzelni, hogy ilyen veszélyes munkát végezzenek, kockáztatssák az életüket. Kíváncsi vagyok, a férfi miért ment szembe a családjával. Félelemből, vagy valóban jobban vonzotta a művészet? Nem merte kockára tenni az életét, vagy csak az ecset jobban illett hozzá, mint a fegyver? Katonának születni kell, aki pedig nem alkalmas erre, tényleg jobb, ha megtalálja azt, ami igazán az övé lehet. Biztos neki is megvolt rá az oka, hogy ne a szülei elképzelése szerint válasszon szakmát, így inkább nem pedzegetem a témát. Ha meg akarta volna osztani az okát, úgyis megtette volna.
- Hát, inkább – kacagok fel. Nálunk a legtöbb tanár középkorú nő, de az AMG inkább egyfajta program, szakképzés, közel sem egyetem. Egyetemre utoljára nyílt napon tettem be a lábam, akkor is inkább diákokkal találkoztam. Azóta sem mentem oda. Nem volt alkalmam megismerni a tanárokat, akik ezek szerint olyanok is lehetnek, mint a férfi. Szó mi szó, szerintem mindenki szívesebben képzel el lelki szemei előtt egy ilyen férfit, mint amilyet én leírtam az előbb. Optikailag sokkal kellemesebb. Kicsit bele is pirulok a gondolataimba, úgyhogy egy darabig a földet nézem, amíg rendezni tudom arcvonásaimat. A körhintához érve úgy veszem észre, nem csak én csodálom meg a szerkezetet alaposabban. Minden egyes alkalommal rabul ejtenek az apró, pontos részletek. A férfi szavaiból ítélve, rá is hasonló hatással van a körhinta.
- Az internet csodákra képes – vallom be egy mosollyal az arcomon. Nem szégyellem, hogy nem a saját kisujjamból szedtem elő ezeket az információkat, hanem utánuk olvastam. Ha már van internet, szeretem praktikusan használni. Sok olyan dolognak szoktam utánajárni, ami érdekel, amit szeretek, felkelti az érdeklődésemet. Gimnazista koromban sokat olvastam a csillagokról, bolygókról, földrajzi jelenségekről, országokról, azok földrajzáról. Volt is egy vaskos enciklopédiám, ami tele volt térképekkel, adatokkal, leírásokkal. Olyan nehéz volt, hogy alig bírtam megemelni.
A tilosban járás egy cseppet sem rémiszt meg. Sőt, inkább lelkesítően hat rám. Az utasításnak megfelelően felülök a kiválasztott lóra. Nem a gyerekekre jellemző módon ülök, akik arra várnak, hogy induljon a körhinta. Oldalt pattanok fel, hogy szembe tudjak fordulni a férfival. Oldalra biccentett fejjel hallgatom, amit magyaráz. Értetlenül vonom össze szemöldökeimet, mert amíg ki nem mondja, amit gondol, addig eléggé a sötétben tapogatózom. Ahogyan ő is, hiszen csak akkor tudja meg, hogy átlépte-e azt a bizonyos határt, amiről beszél, ha elárulja, mit is akar.
- Nem maga lenne az első – csúszik ki a számon hirtelen, minden gondolkodás nélkül, de szinte azonnal meg is bánom. Nem állt szándékomban megjegyzést tenni, pláne nem ilyet. A munkámból adódóan találkoztam már férfiakkal, akik igencsak erősen átlépték azt a bizonyos határt. Az én határomat. Ajánlatokkal, megjegyzésekkel, szavakkal, tettekkel. Kétlem, hogy a velem szemben álló fél tudna bármi rosszabbat mondani, mint amit eddig hallottam. – Ne haragudjon, nem úgy gondoltam – pillantok rá megbánó tekintettel. – Kíváncsian hallgatom – igyekszem magamra erőltetni egy mosolyt, de nem tudom, ezek után tőle milyen reakcióra számíthatok.

Lena & Ewan

Egyetértően bólintok. Nem akarom feszegetni a témát, hogy miért nem lett végül katona. Elég annyi, hogy más elképzelése volt az életéről, mint a szüleinek. Ezt teljesen meg tudom érteni. A szülők mindig azt hiszik, tudják, mi jó a gyereknek, hiszen a legjobbat akarják csak neki. De sokszor átesnek a ló túloldalára, olyan dolgokba akarnak beleszólni, amikbe nem kéne. Saját képükre akarják formálni a szeretett kis csemetét ahelyett, hogy hagynák kibontakozni. Ismerős a szituáció, de szerencsére a szüleim elfogadták, hogy nem akarok a nyomukba lépni. Nehezen ugyan, de elfogadták. Szépen felépítettek magukban egy képet a két lányukról: mindketten a jogi pályán fognak karriert építeni, viszik tovább, amit ők elkezdtek. Aztán csalódniuk kellett, mert a nővéremnek esze ágában sem volt jogot tanulni. A szüleink mindig is sokat meséltek a munkájukról, amitől Sophie folyamatosan frászt kapott. Még általános iskolás korunkban közölte, hogy teljesen mást képzel el magának. Nem tudta megmagyarázni igazán, miért, de tudta, hogy mást kell csinálnia. Aztán bennem is csalódniuk kellett, mert én sem akartam őket követni. Ez sokkal jobban fájt nekik, mint amikor Sophie ellenkezett. Először még egész jól viselték, de másodszorra már nem heverték ki olyan könnyen. De nem tudtak mit csinálni, engedtek végül a saját utamat járni. Vajon a férfi családja hogyan reagált? Ő is ilyen szerencsés lett volna? Az arcán nem ez látszik. Nem mond semmit, de egy rövid időre mintha elkomorodna. Feldúltság látszik rajta, de nem forszírozom, nem faggatom tovább.
A körhintához fűződő kedves emlékek hamar elillannak a mozdulatlan lovon ülve. Egy apró megjegyzésével olyan dolgokat juttat eszembe, amikre nem gondolok szívesen. A munkámból adódóan nem egyszer találtam magam szemben olyan férfiakkal, akik tisztességtelen ajánlatokkal próbáltak befűzni, erőszakoskodni próbáltak, többet akartak. Tisztában voltam vele, mit vállalok, amikor Carlos-nál kezdtem dolgozni, de ettől függetlenül ezek nem kedves emlékek. Hirtelen csúszik ki a számon, amit a férfi fejéhez vágok, de gyorsan bocsánatot is kérek.
- Valószínűleg – suttogom inkább csak magamnak. Bizonyára tényleg nem így akarta átlépni azt a bizonyos határt. Érdelődve hallgatom a kérését. Kicsit furcsának találom, de ha ezt szeretné hallani, akkor erről fogok mesélni. Vele ellentétben én nem tudok már mosolyogni. Hiába mondja, hogy nem fog megbotránkozni rajta – erre én is számítottam, mivel korábban sem reagált rá negatívan –, ettől függetlenül erről nem kényelmes beszélni. Pláne nem egy idegennek. Mélyet sóhajtva igyekszem gondolataimat összeszedni. Megkapaszkodom a lovat rögzítő rúdban. A földet fixírozva kezdek bele. Igaz azt kérte, úgy meséljek, mintha én lennék a tulajdonos, de az nem megy. El sem tudom képtelni, milyen lehet egy ilyen helyen főnöknek lenni. Képtelen vagyok Carlos szemszögéből látni a helyzetet, csak a sajátomból.
- A lányok először állásinterjúra mennek, mint egy normális munkahelyen – kezdek bele lassan, a tekintetemet egy pillanatra sem elfordítva a földről. – Teljesen átlagos munkának vázolják fel, de aztán jön, amiről nem volt korábban említés – egy kis szünet után folytatom. – A főnöknek kell táncolni. Meg az embereinek. Vagy felvesz, vagy nem. Vagy csak néz, vagy nem csak... – több lánytól is hallottam már, hogy Carlos végigtaperolta őket, próbálkozott náluk. Szerencsére hozzám nem nyúlt. – Minden lány bent lakik. Mintha jófej főnök lenne, pedig csak egy birtoklási vágyas tuskó – húzom el a számat. Egy pillanatra a férfira nézek, aztán tekintetem a ló sörényére siklik. A rudat elenged végigsimítom rajta a kezemet. Nehezemre esik folytatni. – A nyilvánvaló tánctéren kívül, hátul vannak a privát szobák. Zajtól, nyüzsgéstől mentes kis helyiségek, de a lényeg ugyanaz,  csak egy vendégre egy lány jut. Befolyásos emberek, politikusok, nagykutyák, a főnök üzleti partnerei általában. A bárban, ha valaki hozzánk nyúl, ellenkezhetünk. A hátsó részlegen már nem ajánlatos. Konkrét munkaidő nincs, szabadnapok vannak – vázolom fel az általánosabb dolgokat. Mindez nem hangzik annyira megterhelőnek, de ennél sokkal többel jár. Carlos sokszor a piszkos üzleteit is a klubban bonyolítja, egyszer elég nagy gáz is lett belőle, amikor ellepték az egész helyet fegyveres fickók, akik lőtték, akit láttak. Ha nincs ott Aaron, ki tudja, talán... Már csak a gondolattól is kiráz a hideg. – Annyira... izoláltan vagyunk ott – csóválom a fejemet elmerengve. Kevés kapcsolatunk van a külvilággal, csak abban a kevés szabadidőnkben tuduk kimozdulni, ami van. Páran járnak még rajtam kívül tanulni, de ezt sem mondhatja el magáról mindenki. Barátokat sem könnyű szerezni. Amikor a legtöbben meghallják a foglalkozásunkat, azonnal hátat fordítanak. – Kapcsolatok teljesen kizárva – sóhajtok felemelve fejemet. Egyik lány életébe sem férhet bele párkapcsolat. Az egyetlen, aki talált valakit, aki megérti, támogatja és szereti, az Hannah. De ő már kiszállt. – Abbahagyni pedig nagyon nehéz.

Lena & Ewan

A szavak csak úgy jönnek maguktól, a gondolatok cikáznak a fejemben. Olyan, mintha az első napomtól kezdve újra átélném mindazt, ami velem történt a klubban. Ezek nem olyan gondolatok, amiket szívesen idéz fel az ember magában. A lehető legkevesebbet igyekszem gondolni azokra a pillanatokra, órákra, amikor még Carlos kezében volt a jövőm az állással kapcsolatban. Természetesen ez elkerülhetetlen, hiszen akárhányszor jön egy új lány, mindannyian kicsit átérezzük a helyzetét. A legtöbben átvészelik ezt az időszakot, de láttam már olyat, hogy valaki zokogva, megtörve rohant ki. Carlos és az emberei pedig csak röhögtek rajta. Nem mindenki bírja lelkileg azt a megpróbáltatást, ami ezzel a munkával jár. Sokan megtörnek, beleroppannak. Még azok is, akik nem mutatják. Nem nagyon találkoztam még olyannal, aki élvezetből csinálja. Ha nem lenne a lányok között olyan szoros kapcsolat, amilyen van, senki sem bírná évekig. Még csak napokig sem. Mindent meg tudunk osztani egymással, amit akarunk. Aztán, miután kiadtuk magunkból, ami nyomja a lelkünket, ismét magunkra tudjuk erőltetni azt a mosolyt, azt az álarcot, amit Carlos és a vendégek látni akarnak: tudjuk tovább játszani a szerepünket. Néha nehezebb, néha könnyebb. Néha elgondolkodom rajta, hogy ki is vagyok valójában. Ugyanaz vagyok, aki voltam? Vagy már nem is szerepet játszom, hanem az igazi énem megváltozott? Láttam már kedves, aranyos lányokat megváltozni. Láttam már erőseket megtörni, félni. Én nem akarok egy lenni közülök, ezért próbálom magam emlékeztetni arra, ki is vagyok.
Ujjaimat finoman végighúzom a ló sörényén. Észreveszem, hogy egy helyen le van pattogva a festék róla. Az idő vasfoga rajta is kifog. Tekintetemet a férfira emelem. Sejtem, mire gondol. Egy darabig csöndben vagyok, fejemet lehajtva bámulom a lábaimat és a földet. Nem sokkal ezelőtt még dőltek belőlem a szavak, most viszont olyan nehéz beszélni ezekről a dolgokról. Olyanokat árulok el egy vadidegennek, amiket még a legközelebbi barátaimnak sem mondanék el. Sebezhetőnek érzem magam tőle. Kihasználhatónak. Halványan elmosolyodom, majd ismét a férfira nézek.
- Nem mehetnek el akármeddig – válaszolok végül a kérdésére. Remélem, ezzel nyilvánvaló számára, hogy a szex mint szolgáltatás, nálunk nem fér bele a pakliba. – A főnökömnek szigorú szabályai vannak, hogy mik történhetnek a privát szobákban. Minden azért ott sem – vonom meg kicsit a bal vállamat. Azt már nem árulom el, hogy néhány lány házon kívül többet is vállal némi plusz pénzért. Általában azok, akik ki akarnak szállni, a saját útjukat akarnak járni. Ezt persze titokban csinálják, mert ha Carlos megtudná, kitekerné a nyakukat. Gondolataimból a férfi hangja ránt vissza a valóságba. Hirtelen teljesen lefagyok. Sokan járnak oda, ezért nem emlékszem mindenkire, aki betér a bárba, de nem gondoltam volna, hogy ő járt már ott. Viszont ő emlékszik. Torkomban hatalmas gombócot érzek, ami egyre csak növekszik. A tenyerem izzad, a gyomrom görcsbe rándul. Tekintetemet elkapom róla. Alsó ajkamat beharapva nézem a földet. Képtelen vagyok ránézni. Most vajon mit gondol? Még mindig nem ítélkezik, vagy most már igen? Nem létezik, hogy nincs benne semmilyen előítélet, hiszen mindenkiben van, még akkor is, ha nem vallja be. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Nem szoktam vendégekkel találkozni a klubbon kívül. Nem tudom, mit csináljak, vagy mit kéne most csinálnom. Itthagyni a francba szó nélkül? Talán az lenne a legjobb. De megmozdulni sem bírok.