Ewan

& Belle

Azt hiszem, az ilyen dolgokra szokták azt mondani, hogy visszautasíthatatlan ajánlat. Egy szemeszter Párizsban? Naná, hogy bevállaltam. Nem csak, hogy a szakmai nyelvet tanulhatom, de még a várost is meg tudom nézni, ahova mindig is vágytam. Szerintem minden nő vágya, hogy láthassa Párizst. A divat és a szerelem városa, legalábbis számomra az. Mindenhonnan üvölt a romantika és minden olyan kifinomult. Még a repülőút is csodásabb volt, mint valaha, mert tudtam, hogy mi a cél de amikor végre kisétáltam a reptérről, eltátottam a számat és azóta is úgy mászkálok. A legjobb, hogy ma, pénteken érkeztem, azaz semmi egyéb dolgom nincs most két és fél napig, mint csavarogni és ismerkedni a várossal. Na és persze kipakolni a kollégiumban a cuccomat, amit gyorsan el is intézek. Szerencsémre a szobatársam jó fej. Annyira az, hogy nem is untatott órákig azzal, hogy ismerkedjünk, hiszen lesz rá egy fél évünk. Inkább azt sorolta el, mik azok a helyek, melyeket mindenképp meg kell néznem, így most egy kis listával a kezemben indulok el, hogy nyakamba vegyem a várost.
Mivel az idő egész kellemes, farmerban, egy vékony blúzban és egy barna bőrdzsekiben indulok el oldalamon a homár tasimmal. Természetesen a legfontosabb része az egésznek az, hogy minél kevesebbet használjam a tömegközlekedést. Minden házat, minden épületet és az utca minden kövét a magaménak akarom tudni s bár tudom, hogy minderre nem lesz időm épp ma, azért igyekszek kapkodni a csülkeimet.
Az Eiffel torony meglátogatása után -ez volt az első és legfontosabb pont a listámon- a Saint-Michel szökőkút felé veszem az irányt. Útközben bámészkodok jobbra balra és bár tudom jól, hogy lerí rólam, hogy turista vagyok, de nem igazán érdekel. Az viszont már egészen lázba hoz, mikor előre pillantok és egy őrült sebességgel érkező biciklissel találom szembe magam, amint a szökőkút mellé érek és fotózni készülök. Sietve elugrok előle, hogy még véletlenül se okozzak balesetet, de a távolságot a szökőkút szélétől kicsit elszámoltam. Hiába próbálom megtartani az egyensúlyom, érzem, hogy ebből esés lesz és már előre megbékélek azzal, hogy rohadt nagyot fogok égni, ahogy megmártóztatom előbb a hátsómat majd mindenemet a vízben, de az utolsó pillanatban valaki elkap. Összepréselt szemeimet óvatosan kinyitom, hiszen még mindig azt várom, mikor pottyanok a hűvös vízbe, de helyette egy elképesztően csodás szempár látványa tárul elém. Természetesen társul hozzá egy igen megnyerő pofi is, valamint remek reflexek és erős karok. Legalábbis, ezt már biztosan tudom, hiszen megmentőmnek hála, nem zakóztam a vízbe.
-Te jó ég! Ez rohadt közel volt.- sóhajtok egyet és persze a saját nyelvemen beszélek, azaz feltételezem, hogy úgyse fogja nagyon érteni a pasi, hogy mit mondok. Amerikai vagyok, oké, de attól még nem gondolom azt, hogy a Föld minden szegletében meg fogják érteni, mit beszélek.
-Mercy monsieur!- motyogom roppantul szegényes francia nyelvismeretemmel teljesen elbambulva, hiszen sok mindenre fel voltam mára készülve, de arra nem, hogy egy francia atomszexi pasas karjaiba fogok pottyanni, aki ráadásul olyan édes, hogy a megmentésemre sietett. Amerikában ez a jelenet inkább úgy festett volna, hogy belevágódok a vízbe és mindenki kiröhög. Na jó, azért ott se mindenki bunkó, de ilyen segítséget, mint amilyet kaptam, ott nem is remélhetnék.

2008. szeptember eleje

    Mindig mindenki odavan, hogy vége lett a nyárnak, pedig szerintem a szeptember sem annyira tragikus. Festőként kifejezetten örülök az ősznek, mikor a színek már nem olyan teltek és kontúrosak, jön a változás szele, ami általában az életem minden apró szegmensére kihat.
Persze, a nyárral sem volt semmi baj, és ahogy gondolatban végigpörgetem az utóbbi pár hónap történéseit, észrevétlen, halvány félmosoly szökik az arcomra: régen volt már ennyire mozgalmas nyári szünetem, de ez talán azzal is összefügg, hogy már az utolsó előtti évem lesz az egyetemen. Aztán pedig ki tudja. Talán hazamegyek, talán maradok még pár évet, úgy számolom, ajánlatokban bőven lesz részem, már most kaptam egy felkérést, ami révén ebben a szemeszterben én tartom majd a festő kurzust minden nem-művészeti szakon tanuló diáknak. Nyilván nem bíznak még rám fontos, tematikára épülő tárgyat, de pontosan tudom, mit jelent, ha – még csak nem is végzős – diákként oktatónak kérik fel az embert. Ezzel persze mások is így vannak, gyakran futok irigy tekintetekbe, de egyrészt nem hatnak meg, tudom, hogy megdolgoztam ezért a bizalomért és elismerésért, másrészt sosem voltam senkivel lekezelő vagy ellenséges. A művészethez nem csak egó kell, hanem elsősorban alázat, legalábbis kezdetben, és még nagyon-nagyon sokáig.
Egyébként épp a szökőkútnál táborozok, és a jövő héten leadandó nyári portfólióm utolsó darabjain szöszmötölök, idén a grafikára fektettek nagyobb hangsúlyt, én pedig kivételesen nem vagyok csúszásban vele. Azért ez sem túl gyakori nálam. A kút széles peremén ücsörgök, mellettem a táskám, a kabátom, alattuk a nagyméretű, saját kezűleg kidekorált mappám, én pedig egyik lábamat felhúzva, kényelmesen nekitámasztva a táblám, a téren nyüzsgő turistákat skiccelem. Idén minden feladat statikus vagy dinamikus alakokhoz kötődik, nem hiába, hiszen a portré köré rendeződött az egész előző szemeszter. Megakad a szemem egy felém közeledő, fiatal lányon, láthatóan nemrég érkezhetett a városba, az a bájos lelkesedés, amivel ilyenkor a külvilágot teljesen kizárva bámészkodni és fotózgatni tudnak, mindig mosolygásra késztet, és egy kicsit irigykedem is, amiért számukra még csupa újdonságot tartogat Párizs. Én viszont őt bámulom a rajz miatt, így a hangtalanul száguldó biciklist én is kicsit későn veszem észre, de látom, hogy a lány még mindig nem. Lelki szemeim előtt le is pereg a fájdalmas koccanás, ám épp csak annyira van időm, hogy letegyem a táblát, és felálljak, az utolsó pillanatban már ő is észleli a veszélyt, és refelxből félreugrik, nekidől a peremnek, de az egyensúlyát már nem tudja megtartani. Szép ívben pottyanhatna is a kútba, ha nem kapnám el időben.
Ami viszont a csacsogó tömeg és a szökőkút jellegzetes, vízesésszerű morajlása közben tökéletesen nem tűnik fel, hogy a lány becsapódása egy az egyben a medencébe lökte a mappám, a táskám és a kabátomat is. Annyira elvonja a figyelmem ez a kis jelenet, majd ezt követően, ahogy a kezeimben landolt leányzó roppant bájosan és halvány pírral lereagálja a helyzetet, hogy még utána sem veszem észre az ellenem elkövetett merényletet. Kedvesen mosolygok, és az igézően szép női szempár varázsában fürdőzöm, miközben a cuccaim és a hosszú hónapok alatt készített, leadásra váró rajzaim sorsukba beletörődött hajótöröttek módjára engedelmesen süllyednek szépen lassan egyre mélyebbre. Még azt is elkönyvelem, hogy bizonyára franciának néz.
- Je vous en prie – válaszolom autentikus kiejtéssel, az itt töltött évek után, mostanra akár felcímkézett párizsinak is kiadhatnám magam. De mivel az övén hallom, hogy bizonytalan, inkább én is váltok.
- Csak óvatosan, Mademoiselle. Azt mondják, Párizsban mindenki beleesik valamibe, amire a legkevésbé sem számít, de szerintem ne hamarkodja el ennyire – marad továbbra is halvány, kicsit cinkos mosoly az arcomon. Sokkal inkább egy férfit javasolnék erre a posztra, de ezt ugyebár nem teszem hozzá. Pedig a hölgy igazán kivételes szépség.
- Nemrég érkezett, igaz? – Ezt éppenséggel nem nehéz róla leolvasni, de ha már így összefutottunk, vétek lenne hagyni, hogy csak úgy tovalibbenjen.

Ewan

& Belle

Furcsa, hogy az Élet avagy a Sors, Végzet, bánom is én minek hívjuk, milyen érdekes csavarokat tud vinni az ember életébe. Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp nekem fogják felajánlani azt az ösztöndíjat, és tessék. Most itt vagyok Párizsban, abban a városban, ahova mindig is vágytam. Igaz, az ember jobb szeret egy ilyen helyre a párjával, vőlegényével vagy épp a férjével menni, de nekem ez így is tökéletes. A lényeg, hogy itt vagyok, hiszen ki tudja, hogy lenne-e valaha még egyszer lehetőségem elutazni ide?
Aztán itt a következő csavar. A jóképű idegen, akár egy romantikus vígjátékban. Egy szökőkút, egy férfi, és egy béna nő, aki majdnem beleseggel a vízbe, de a hős lovag megmenti. Akár egy béna forgatókönyv is lehetne, ha nem épp az életemről lenne szó, de pont az ilyesmi filmeket szoktam nagy áhítattal bámulni magányosabb napjaimon. Most pedig megmentőm tengerkék íriszeiben merülök el úgy, ahogy az imént majdnem tettem azt a szökőkút vizével. Gyorsan történik az egész, de annál varázslatosabb, főleg, ahogy megszólal franciául. Nem tudom, hogy csak minket, amerikai tinilányokat nyűgöz-e le ennyire az, ha egy férfi ezen a nyelven beszél, de az biztos, hogy rendkívül vonzó.
-Valóban? Nem is hallottam még ezt a mondást.- nevetem el magam kedves mosolyát bámulva, majd óvatosan felegyenesedek és megigazítom a ruhám, a hajam... mindegy, csak foglalkozzak valami mással, különben elsüllyedek szégyenemben. Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire zavarban.
-De köszönöm, hogy figyelmeztet.- pillantok fel rá végül és ismét alaposabban szemügyre veszem megmentőmet, immár biztos lábakon állva. Kissé meglep, hogy a saját nyelvemen beszél -ráadásul akcentus nélkül-, de nem bánom. Ha perfekt francia lennék azt kérném tőle, hogy a világért se beszéljen más nyelven, de így muszáj vagyok az angolnál maradni. Pech.
-Jesszus. Ennyire látszik?- nevetem el magam még mindig lányos zavaromban, miközben egyik kezem a homlokomra teszem. Tudom, hogy mindig mindenki levágja, hogy ki a városban a turista, csak nem gondoltam, hogy rólam is ennyire lerí. Ettől függetlenül büszkén vállalom, hogy igenis, frissen érkeztem a repülőről és alig várom, hogy Párizs minden szegletét végig nézzem.
Tekintetem egy pillanatra a vízre irányul és szinte ugyanazon időben kerekednek el szemeim, hiszen ott úszkál rajta nyugodtan egy füzet, egy kabát és egy táska is.
-Az az öné?- pillantok aggodalmasan a férfira, de már ekkor elindulok, hogy megpróbáljam kihalászni a vízből a holmijait, hiszen miféle bunkó lennék, ha hagynám szétázni a cuccait, melyek miattam estek a vízbe? Ki tudja, mennyire fontos irományok azok? Vagy az is lehet, hogy rajzok, esetleg vázlatok, mert idő közben feltűnik a festő állvány is.
-Annyira sajnálom. Az én hibám...- nyöszörgöm, miközben próbálok minél beljebb nyújtózkodni, hogy elérjem legalább a mappát...

Gyorsan történik minden, mikor felnézek, és látom, hogy jobbról a biciklis suhanc száguld túl gyorsan, az sem kizárt, hogy turbó gyanánt be is lőtte magát, balról pedig ez a lány andalog olyan elvarázsoltan, akár Alíz Csodaországban, nem kell Uri Gellernek lenni hozzá, hogy megjósolható legyen: öt másodperc múlva ezek fájdalmas keresztmetszetet alkotva futnak össze. Már csak rögtönözni van időm, de a művelet jól sikerül – hiszem ezt legalábbis eleinte: igaz, végül félreugrott, és én már csak a szökőkútba csobbanástól mentettem meg, de sokkal jobban tetszik ez a helyzet, ahogy a karjaim között pislog rám, azokkal a valószerűtlenül nagy, mogyorószín szemeivel, minthogy most hívhatnám mindkettőjükre a mentőt. Párizsban már engem is ütöttek el biciklisek, és valójában ez sokkal rosszabbul is elsülhet, mint amilyen ártalmatlanul első hallásra hangzik:Elütött egy biciklis! Még hajlamos meg is mosolyogni az ember, pedig elég sokszor kórházi téma lesz belőle.
A kisasszonynak azért kell egy kis idő, mire ocsúdozni kezd, és mihelyst ez megvan, gyors tempóban vörösödik is. Próbálom én elrejteni a mosolyom, hogy ne tetézzem még inkább a zavarát, de ez azért lássuk be, nem az erősségem. Sőt. A nemes szándék ellenére, az ördög nem szokott sokáig szenderegni bennem.
- Ez elől sajnos nincs menekvés – váltok egy kicsit titokzatosabbra, de a mosoly közben ott virít az arcomon, ami meg azt sugallja, hogy csak bolondozok vele.  – Bár attól függ, meddig marad.
Nem mondom, hogy szándékosan faggatom, a párbeszéd gördül magától, még mielőtt eszembe jutna megfontolni, mi is hagyja el az ajkaimat, és talán pont ez jelzi számomra, hogy egy egészen kicsit, valahol a férfilelkem legmélyén, természetesen a végletekig tagadva, de… mintha én is enyhén zavarban lennék. De ezen majd csak jóval később jut eszembe elmerengeni. Jelenleg ő az, aki minden figyelmemet leköti, szintén nem tudatosan, de nem igazán tudom levenni róla a tekintetem.
Ha már úgyis csak öt percig ismerjük egymást, igyekszem minél több ingert és inputot begyűjteni, ami aztán szépen visszaköszön majd a műveimben. Általában így működöm, de nem csak az alkotásaim kedvéért, egész egyszerűen így szeretek élni.
Én is elnevetem magam, ahogy sopánkodik, amiért egyből levágtam, hogy nem idevalósi.
- Ó, nem, cseppet sem, de a biciklisek mindig a külföldieket szúrják ki maguknak – csillan meg egy huncut fény a szemeimben, miközben teljesen komoly hangon beszélek. A világért sem közölném vele, hogy tökéletesen rátapintott az igazságra, ilyenkor teljes mellszélességgel tiltakozni illik.
Először nem tudom, miről kérdezi, gyanútlanul fordulok hátra, hogy kövessem a tekintetét, ami azért nem sejtet sok biztatót, de amilyen jó kedvem lett hirtelen, el sem tudom képzelni, mi rosszra számíthatnék, egészen addig, amíg meg nem pillantom a szökőkútban lubickoló cuccaimat.
- Úristen – csúszik ki a számon. Ez nagyon nem lesz poén. A mosolyom azonnal lehervad, ahogy belém hasít a felismerés, hogy voltaképp kéthónapnyi munkám úszkál békésen, percek óta a vízben, és a fájó gondolat, hogy ehhez nagy valószínűséggel egy extraciki, féléves csúszás is társulni fog.  Gratulálok, Brooks. Ez szép volt.
Én is rögtön megindulok, hogy kihalásszam őket, leginkább a rajzaim, a többi nem érdekel, bár a tudatalattim nagyon is sejti, hogy a legtöbbnek már biztosan lőttek. A nagy sietségben a vállam véletlenül nekikoccan a már így is jó mélyen nyújtózkodó kisasszonynak – kurvanagy ez a szökőkút baszki, a fél évfolyam gond nélkül megfürödhetne benne –, és ez elég is hozzá, hogy megcsússzon a nedves kövön kapaszkodó keze, és nagy eséllyel, amitől az imént épp én mentettem meg, most én magam intézem el, hogy mégis megtörténjen, és vegyen egy kellemetes fürdőt így a nyárutói melegben. Nagyjából úgy félezer járókelő előtt.
- Basszus – szörnyedek el újfent, és mivel elkapni már ezúttal nem tudom időben, minden mindegy alapon most már én is utána lépek a hűvösen fodrozódó vízbe. Nem is tudom, kit mentsek ki először, őt vagy az így most már felszín alá süllyedt mappámat.
- Jól van? – döntök végül mellette, és megpróbálok segíteni talpra állítani. – Adja a kezét.

Ewan

& Belle

Amikor elindultam erre a kis körútra, nem igazán kalkuláltam bele annak a lehetőségét, hogy majd egy idegen pasi karjaiban kötök ki. Na nem, mintha ellenemre lenne, mert be kell valljam, meglehetősen édes pofát sikerült akaratlanul is a hősömnek választani. Nem segít a zavaromon az sem, hogy látom a somolygását, ami miatt csak még inkább idióta turistának érzem magam.
-Bőven lesz még időm bármibe is beleesni. Pontosabban, egy fél évem biztosan.- mosolyodok el a finom kíváncsiskodását hallva, hiszen épp most tapogatózta ki, meddig is fogok itt maradni. Vagy, csak udvarias volt? Magam sem tudom. Az is lehet, hogy csak terelni próbálta a témát, még mielőtt felgyulladna esetleg a fejem a szégyentől.
Zavarom ellenére viszont képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Mintha teljesen magába szívott volna az a kék szempár, és a parfümjének finom illata, mely csak még inkább elbódít. Kétségtelenül ez lesz a legelső sztori, amit majd a barátnőmnek el kell meséljek, hiszen milyen csodálatos történet is az, ahogy a bénázásomnak köszönhetően egy idegen pasi segítségére kényszerülök. Egy meglehetősen vonzó idegen pasi.
-Milyen alávaló biciklisek mászkálnak itt Párizsban? Rontják a turizmust bár, ha minden nőnek akad egy ilyen kedves segítője, akkor az is lehet, hogy pár év múlva kifejezetten ilyen céllal érkeznek majd ide a külföldiek.- és csak mondom és mondom a hülyeséget. Miért nem tudom befogni azt a nagy lepcses számat? Mégis, miféle duma volt ez? Komolyan szükségesnek érzem ezek szerint, hogy még inkább leégessem magam, de ugye bár, amit már kimondtam, azt már úgyse tudom visszaszívni. Remélem, hogy csak afféle hálás köszönetnek veszi majd az egészet és holnapra el is felejti. Vagy talán hetekig rajtam röhögnek majd a cimboráival, miközben borozgatnak valamelyik bárban...
Az idillt aztán megzavarja egy apró tény, melyre én hívom fel a figyelmét: áznak a cuccai. Fogalmam sincs, hogy mi lehet abban a mappában vagy, hogy mennyire fontos, de tekintve, hogy azonnal elillan a jó kedve, úgy sejtem, hogy nem üres lapokkal teli mappa ázik a vízben. Azonnal igyekszem persze, hogy most én mentsem meg a bajba jutott férfit, de rövidnek bizonyul karom, mert akárhogy nyújtózkodok, nem sikerül elérni. A szexi idegen viszont ezt is megoldja még, ha nem is szándékosan.
Borulásom pillanatában, csak egy halk sikoltásra futja, mielőtt megmártózom a szökőkút meglehetősen hűvös vizében. A sokk miatt hirtelen még azt is elfelejtem, hogy kellene legalább négykézlábra állnom a vízben, de hamarosan akad segítségem.
-Úgy tűnik mára ez volt a sorsom, hogy megmártózzam a szökőkútban.- köhintek párat, mert akármilyen gusztustalan is, sikerült pár korty vizet lenyelnem. Inkább bele se gondolok, mennyire undorító dolgokat nyelhettem le az imént. Inkább, csak hagyom, hogy a pasi, aki ide juttatott megfogja a kezemet és segítsen lábra állni. Viszont, ha már úgyis nyakig vizes lettem, sietve a mappa után nyúlok, hátha azt még sikerül megmenteni, nem úgy, mint a büszkeségemet.
-Akármi is volt ez, remélem sikerült megmenteni, viszont nekem most mennem kell, ha nem akarok elkapni egy jó kis tüdőgyulladást. Meg egyébként se árt megmentenem még azt a cseppnyi büszkeségemet, ami maradt. Szóval... Bon voyage, Monseur!- adom át a mappáját egy halovány mosoly kíséretében, majd kisétálok a szökőkút pereméig, átlépek rajta és emelt fővel megindulok arra, amerről jöttem. Igazság szerint meglehetősen komikus látvány lehetek, nem beszélve a hangeffektekről, melyek minden lépésemet követik és a csodálkozó tekintetekről meg az összesúgó emberekről, akik megtekintik bájos kilépőmet. Ha mindez egy tengerparton történik, ahol bikiniben megmártózok, majd szexisen elballagok, sokkal kellemesebb élmény lenne, de így... én lettem a nevetség tárgya. Már látom is magam előtt a holnapi címlapot: egy turista megmártózott a Saint-Michel szökőkútban...

 Fél év? Ez jóval több, mint amire számítottam. Azt hittem, csak egy turista, aki néhány nap és egy hét közötti intervallumra vállalkozott. De a legbátrabb elképzeléseim is két hétre, esetleg egy hónapra szóltak. Nem tagadom, hogy első pillantásra felkeltette az érdeklődésem, a szépsége egészen magával ragadó, szóval a kérdéseim mögött azért ott bujkál egy kis óvatos puhatolózás.
- Nahát. Az tényleg hosszú idő. Melyik szak? – Tippelek azért magabiztos mosollyal, mi más lehetne, mint egyetemi képzés. Méghozzá ösztöndíjas. Rólam, a felszereléseim alapján nem nehéz kitalálni, hogy mivel is foglalkozom, de róla egyelőre nem árulkodik semmi, hacsak nem a fényképezőből indulok ki, de az minden turista kezében ott virít, szóval nem sok referencia.
Elnevetem magam azon, amit mond. Annyira nagy meggyőződéssel adja elő, hogy el se tudom dönteni, hogy viccnek szánja, vagy… na jó, nyilván annak, de nagyon aranyos, ahogy előadja. Azért látom rajta, hogy zavarban van. Ami érthető is. Ha a sok régi, New Yorki családi program, és a szüleim nagyzolási hóbortjai révén nem lennék ennyire edzett, bizonyára én se kezelném olyan magabiztosan a szituációt, és pikkpakk kibillennék, ha mástól nem, hát attól, hogy mennyire gyönyörű, de az a helyzet, hogy engem borzasztóan nehéz bármivel is zavarba hozni.
Nem tudom, szándékosan csempészi-e bele, hogy voltaképp nem is bánja annyira, hogy így alakult, vagy már csak én hallom bele, de cseppet sem tartom rossz visszajelzésnek. Sőt. Talán nem nagy elbizakodottság, ha azt mondom, egész jól olvasok a női kommunikációból, az övé pedig mintha azt mutatná, hogy zöld az a pálya.
- A franciák nagyon udvariasak, többségében én is ezt tapasztaltam – bólintok, és ezzel el is árulom, hogy nem vagyok tősgyökeres idevalósi. De még csak francia se. Pedig mostanra simán eladnám magam.
Bár hamarosan még akár erre is sor kerülhet, ugyanis a cuccaim, míg beszélgettünk, használhatatlanná áztak. Mikor hátra nézek, már az első pillanatban tudom, hogy kár a gőzért, ezeket már nem lehet megmenteni, de a lány olyan iramban indul utánuk, hogy muszáj vagyok én is csatlakozni. Meg hát valahogy úgyis ki kell halásznom őket a szökőkútból, de arra azért nem számítok, hogy őt magát is. Ahogy belepottyan, és ahogy utána reagál, meg ez az egész képtelen szituáció, az elkomorult hangulatom ellenére azért visszacsempészi az arcomra a mosolyt.
- Én is érzek némi sorsszerűséget a dologban. Gyanús is volt, hogy idén mindennel időben elkészültem, pedig a végén mindig kapkodni szoktam. Ez lett volna az utolsó rajzom – sóhajtok fel lemondóan és enyhén tanácstalanul, ahogy a peremen fekvő, egyetlen épen maradt papírra nézek. De a hangom könnyed marad, egyelőre nem is nagyon akarom felfogni, hogy ezzel a kis pancsolással az egész következő félévem elúszott. Ami azért elég nagy gond. De próbálom nem annyira kimutatni előtte.
- Nos. Igen… - veszem át tőle a mappát, a döglött rajzaimmal, végül is a mappát magát tényleg sikerült megmenteni. – Köszönöm – pillantok rá egy kicsit habozva, nem tudom, hogy most haragszik-e rám. – És sajnálom a fürdőt.
A szavai értésemre adják, hogy most már pláne elég kínosnak érzi a helyzetet, amin mondjuk megint csak nincs nagyon mit csodálkozni, bizonyára nem így képzelte az első napját, hogy máris fejest ugrik a főtér közepén henyélő szökőkútba. De talán még későbbre sem volt betervezve.
Összeszedem a többi holmim, amíg ő kimászik a kútból, és bár tény, hogy elköszönt már, nem számítok rá, hogy ilyen gyorsan tova akar suhanni. Rájövök, hogy nem hogy randira nem hívtam, de még a nevét se tudtam meg, pedig fél év ide vagy oda, Párizs nagy és rengetegen lakják, az is benne van, hogy soha többé nem látom. Szóval gyorsan döntök, felpakolászok mindent, és utána is indulok. Sietnem nagyon nem kell, mert elázott lábbelivel olyan gyorsan azért nem tud haladni, és amiatt sem kell aggódnom, hogy eltűnne a szemem elől. Nem sokan járkálnak fényes nappal csurom vizes szerelésben.
- Arra gondoltam – zárkózok fel mellette, és szólítom meg meglepetésszerűen, biztató mosollyal fordulva felé –, hogy ha beleesel valakivel a szökőkútba, az talán már elég jó alkalom arra, hogy be is mutatkozz. – Állok meg mellette, és kicsit átcsoportosítva a nálam lévő cuccokat, felszabadítom az egyik kezem, hogy felé nyújthassam. – A nevem Ewan. Nem tudom, merre laksz, de én itt a környéken, ha esetleg szeretnél hamarabb száraz ruhákhoz jutni, és elfogadnál egy csésze teát, akkor szívesen mutatom az utat – invitálom meg a lakásomra, tényleg csupa jószándékból, na jó, nagyrészt, elvégre szegény mégiscsak miattam lett vizes, és bár szeptember eleje lévén egyáltalán nincs hideg, így átázva azért mégiscsak sanszos lehet egy megfázás.

Ewan

& Belle

Nem csodálkozom azon, hogy amint közlöm, hogy fél évet maradok, sikerül is neki kikövetkeztetni, hogy valószínűleg az egyetem miatt töltök itt ennyi időt. Nem olyan fazonnak tűnik, aki ne tudna ennyit kilogikázni, de azért elmosolyodok annak örömére, hogy ez most ki is derült.
-Pszichológia szak. Éltem az egyetem által ajánlott lehetőséggel, gondoltam legalább tanulok egy kis franciát is.- válaszolok készségesen barátságos mosollyal az arcomon, de pillanatokon belül ez már nem is nagyon érdekel. Mármint az egyetem, hiszen azon kapom magam, hogy egy idegen pasas karjaiban landolok, megmenekülve ezáltal a csobbanástól. Ez a pillanat ráadásul nem is akármilyen. Teljesen elveszek a pillantásában, mert hát nem egy csúf pasiról van szó, én meg nem vagyok apáca, hogy ne merjek rá nézni. Sőt. Kihasználom az alkalmat és alaposan megnézem magamnak, ahogy ő is engem. Ennek ellenére persze zavarba jövök, de most mit csináljak? Ilyesmi nem történik minden nap az emberrel, és akaratlanul is a romantikus filmek jutnak eszembe, ahol viszont elég sűrűn látni hasonló jelenetet.
-Ezek szerint akkor te is csak átvetted ezt a habitust a franciáktól, nem Franciaország az eredeti lakhelyed.- nevetem el magam, mikor fény derül, hogy szexi, udvarias francia pasik ide vagy oda, engem most olyasvalaki mentett meg, aki szintén nem idevalósi. Végül is tekintve, hogy tele van Párizs turistákkal, erre meg is van az ember esélye. Sőt. Talán előbb talál bárki bármilyen más nemzetségű személyt, mint franciát.
Na de nem tarthat minden tökéletes pillanat örökké, mert akkor nem lenne emlékezetes és különleges. Kell egy kis fekete leves néha, ami vagy elrontja az egészet, vagy dob rajta. Jelen esetben inkább elrontotta az idilli hangulatot, mert látom az arcvonásain, hogy nem éppen egyszerű firkálmányok találhatóak abban a mappában. Ezért is igyekszem segíteni, amivel saját magamat sodrom még kellemetlenebb helyzetbe, sőt, talán műfajilag, ha be kellene határolnom ezt amég jelenetet a tragikomédíát tudnám rá mondani.
-Tehát, szerinted azért kerültem én most ide, hogy tönkre tegyem a sok hónap alatt elkészült munkáidat?- jegyzem meg keserűen, mert még, ha poénosan is beszél erről, azért látom rajta, hogy ideges. Meg is értem, hiszen nem két perc, amíg az ember ilyen dolgokkal elkészül. Ezért is kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam és, mint minden más ember, én is azt érzem a legjobb lehetőségemnek, ha lelépek és nem égetem magam tovább. Azaz felveszem a nyúlcipőt és lelépek, mint Hamupipőke abból a bizonyos bálból, csak épp én a cipőmet se hagyom hátra. Ha eddig lett is volna rá esélyem, hogy ez az ismeretlen, jóképű, jó modorú pasas meg akarjon ismerni, azt most szerintem sikerült totálisan elcsesznem. Ezek után talán jobb is, ha többé nem találkozunk soha, mert legközelebb talán sikerülne benne is kárt tennem, nem csak a munkájában.
Sietve veszek búcsút és már kapkodom is a virgácsaimat, hogy elmeneküljek a szorult helyzetből, de meglepő módon utánam siet és mellettem battyogva kezdi pedzegetni, hogy ezek után talán nem ártana bemutatkozni. Értetlenül pislogva állok meg végül és próbálom a maradék -már, ha maradt- büszkeségemet összekaparni annak ellenére, hogy hajtincseim végéből újabb és újabb vízcseppek hullanak alá, ahogy a ruhámból is szépen lecsurog a nedvesség. Félő, hogy, ha sokáig maradok egy helyben, eláztatom Párizs eme gyönyörű részének köveit. De komolyan. Nem nagyon voltam még ilyen ciki helyzetben és nem is viselem jól az ilyesmit. Csak azért nem bőgöm el magam, mert próbálom pozitívan felfogni a dolog, azaz, legalább elmondhatom, hogy Párizsban estem bele a szökőkútba egy jóképű idegen társaságában.
-Belle vagyok, de lehet átkeresztelkedek Arielre.- fogom meg szabad kezét, majd látványosan elgondolkodok az ajánlatán. Azaz, felmérem a helyzetemet és elmélázok azon a lehetőségen, hogy lehet, hogy Ewan egy perverz pszichopata gyilkos. De nem tűnik annak. Esküszöm, nem tudnám elképzelni róla, hogy bárkit is bántson, ráadásul kezdek fázni a vizes ruháimnak köszönhetően, így végül bólintok egyet.
-Ami azt illeti, elég messze van a lakásom, így egész jól hangzik a száraz ruha és a tea lehetősége. De tényleg csak addig zavarnék, amíg rendbe szedem magam, aztán lelépek. Épp elég galibát okoztam neked mára.- sóhajtok egyet, hiszen egy dolog megfürödni egy szökőkútban egy csomó ember szeme láttára és megint másik dolog tönkre tenni valaki munkáját.
-Egyébként festő vagy, vagy inkább grafikus? Mert gondolom nem szimplán hobbiból csinálod, akkor nem kellene leadnod a munkáid.- érdeklődök finoman, miközben oldalt fordulok, jelezvén, hogy akár indulhatunk is hozzá. Mellesleg remélem, hogy tényleg közel lakik, mert meg fogok fagyni hamarosan és elég pocsék lenne betegséggel kezdeni a félévet.

 Nem tudom, miért, de meglepődöm, mikor kimondja, hogy pszichológia. Mindig is érdekelt ez a tárgy, ez az irány, vagy akár úgy is mondhatnám, hogy az élet ez a fajta megközelítése. Az emberek viselkedése mögötti rejtélyek, a nagy miértek, a legtöbbször alig felfedezett mélységek, és még nagyon sokáig sorolhatnám, mi minden miatt tartom nagy érdekesnek. És kétségkívül a művészethez is szorosan kapcsolódik, bár hogy miképp, arról már megoszlanak a vélemények.
- Az izgalmas – bólintok, és a tekintetemben láthatóvá is válik, hogy nem csak udvariaskodok, hanem őszinte vélemény. – Hányadik évfolyam? – Ezzel mondjuk a korát is elég nagy magabiztossággal be tudom majd lőni.
-  A franciának tényleg nagy hasznát veszed majd. Pláne, mivel a helyiek többsége egyáltalán nem hajlandó más nyelven megszólalni – mosolyodom el, és visszagondolok a saját indulásomra. – Persze majdnem mindenki beszéli az angolt, de simán letagadják. Ez azért eleinte okoz némi nehézséget. – A hamiskás mosolyomból leolvasható, hogy számos ilyen kezdeti „nehézség” lappang a hátam mögött, már csak azt latolgatom, hogy felajánljam-e neki, hogy ha gond van, valakihez már biztos fordulhat, vagy az itt most túlságosan nyomulás lenne. Végül úgy döntök, hogy mégsem kockáztatom meg.
- Vagy pedig eredetileg is kedves és udvarias voltam, és épp ezért illeszkedtem be könnyen a városba. – Hopp. Talán korán kezdem a bemutatkozást, de nem bírtam megállni, hogy ne dobjam rá ezt a verziót a megjegyzésére. Kicsit számítok rá, hogy megszeppen a válaszomat hallva, mert hát úgy is értelmezhető, mintha sértésnek vettem volna, hogy úgy gondolja, a franciáktól tanultam meg a jómodort, előtte meg csakis bunkó amerikai voltam. De nyoma sincs ilyesminek, amint látom az arcán a változást, rögtön elmosolyodom, attól függ, hogy reagál, talán halkan fel is nevetek.
- Csak viccelek. Ne haragudj. – De látnom kellett, hogy beválik-e, és hát picit az is benne van, hogy zavarba akartam hozni, nem mintha amúgy nem lenne. De nem tagadom, szeretek ezzel játszani. Ekkor viszont még nem tudom, hogy a munkáim mindeközben önpusztító merülésbe kezdtek. A szembesülés után pedig már nem marad sok kedvem a viccelődésre.
- Mi? Dehogyis, ne érts félre – tiltakozom azonnal, mikor rájövök, hogy félreértelmezi a szavaim. Az előbb pont erre játszottam, de most határozottan nem szeretném, ha ez félremenne.
- A sorsszerűséget Murphyre értettem, és a saját balszerencsémre. Hogy miért kerültél ide, azt még korai lenne megmondani – küldök felé egy halvány, bujkáló mosolyt, remélem, ez eloszlatja a kétségeit, nem akarom, hogy bűntudata legyen. Én voltam a balfasz. És sajnos most már nincs mit tenni. Nagyon nem örülök neki, de és később valószínűleg még kevésbé fogok, de most már megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt megoldani.
Ám úgy döntök, ezen még ráérek agyalni, a lányt viszont elszalasztom, ha nem indulok most rögtön utána. Alig pár méter után utol is érem, és csak ekkor jövök rá, hogy annyira azért mégsem viselte lazán ezt a kis balesetet, mint amennyire az előbb mutatta felém. Nem számított rá, hogy utána jövök, és mikor felém fordul, az arcáról le tudom olvasni, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát, ha próbálja is, az első pillanatban nem tudja még elrejteni. Ettől meg nekem támad egy kis bűntudatom.
Hogy mégis humorosba kapcsol, azt viszont kifejezetten jó jelnek veszem. Elmosolyodom, és kezet fogok vele, és közben szurkolok, hogy igent mondjon.
- Ahogy akarod, zavarni egyáltalán nem zavarsz. Mostanában túlságosan sokat voltam egyedül, vagyis a modellem társaságában, de ne könyvelj el túl nagy bunkónak, ha azt mondom, nem volt sok különbség. – Nem tudom, hogy csinálja, de valahogy eléri, hogy máris mesélek neki, pedig annyira nyílt azért én sem vagyok, hogy minden idegent azonnal beavatok az életem részleteibe. Igazából most sem direkt csinálom, teljesen magától zajlik.
- Lényegében mind a kettő, de inkább a festészeten van a nagyobb hangsúly. Jövőre lesz az utolsó évem, illetve… ez most már nem olyan biztos… – apró mosoly jelenik meg az arcomon, ironizálni akarok, de aztán rájövök, hogy ez abszolút valós veszély.
Az út tényleg extra rövid, mindössze öt percig kell kutyagolni, és már oda is érünk a lakás ajtajához. A kezem viszont annyira tele, hogy nem tudom egykönnyen kihalászni a kulcsot, ráadásul a nadrágom is vizes, hogy még egyszerűbb legyen a dolog. Megküzdök vele, de végül mégis csak siker. Azaz, majdnem. A picsába.
- Segítenél kihalászni? Már majdnem megvan, csak beakadt valamibe  – pillantok Belle-re, nem akarok mindent lepakolni az ajtó előtt, majd nyitogatás után megint fel.

Ewan

& Belle

Igazság szerint nem szokásom megosztani ismeretlenekkel a dolgaimat, de szerintem azok után, hogy az imént együtt fürödtünk a szökőkútban, már olyan mindegy, hogy elmondok-e Ewannek pár dolgot magamról, vagy sem. Az átázott felsőmön keresztül már a melltartó méretemet is meg tudta határozni, ha akarta, nem beszélve arról, hogy immár smink nélkül -vagy inkább agyonra elmosódott sminkkel- is láthatott, szóval máris előrébb van, mint például az exem, akinél kényesen ügyeltem rá, hogy mindig tökéletes formában lásson.
-Első éves vagyok, azaz egyből bekerültem a mély vízbe -itt akaratlanul is elnevetem magam a szökőkútra gondolva-, mivel bevettek a cserediák programba, csak épp annyival könnyebb a helyzetem, hogy angolul megy a képzés.- mosolyodok el, miközben újra meg újra összefogom a hajam vagy épp a pólóm, hogy egy kis vizet facsargassak ki magamból, hátha kevésbé fog tócsa maradni a lépteim után. Bár mindez a nadrágomon ugye nem nagyon segít.
-Tényleg, azt hallottam, hogy elég sznob társaság, de remélem, minél előbb belejövök. Alapszinten beszélem ugyan, de nem sokra megyek még vele.- vonok vállat szégyenlősen és szívem szerint megkérdezném, nincs-e ideje néha egy kis franciázásra, de úgy döntök, hogy ezt a megjegyzésemet inkább lenyelem és csendben maradok. Pedig igazán vonzó pasi és nem is gondoltam volna, hogy rögtön elsőre egy ilyen fazonnal akadok majd össze. Ráadásul épp így...
-Ezt már, csak az tudhatja, aki ismert téged az előtt is, hogy ide kerültél volna.- mosolyodok el, miközben felpillantok rá egy pillanatra, de aztán eszembe jutok, hogy az ázott kutya fazonommal jobb talán, ha a járdát bámulom a lábaim előtt. Akkor talán nem történik velem újabb baleset és ő sem tudja alaposabban felmérni az ábrázatomat, ami tuti, hogy nem úgy fest, mint egy szupermodellé.- Minden esetre nehéz rólad elképzelni, hogy ezelőtt ne lettél volna ilyen udvarias.- vigyorgok az aszfalt felé, de rögtön ezután gondolatban leszidom magam, amiért neki álltam most bókolgatni egy idegen pasasnak.
-Nyugi. Veszem a poénokat, hiszen, ha nem így lenne, akkor már zokogva elrohantam volna rögtön a merülésem után.- nevetem el magam, hiszen valóban, ha valami elmondható rólam az az, hogy képes vagyok bármin nevetni. Sőt. Az ilyen helyzetekben pláne, mert még mindig jobb, ha magamon röhögök, mintha azért sírnék, hogy mások röhögnek rajtam. Poén ez az egész és, ha évek múltán visszagondolok majd erre a napra, biztos megmosolyogtat majd. Kellenek az ilyen bakik az életbe, mert egyrészt semmi sem lehet tökéletes, másrészt pedig, a tökéletes egyben unalmas is én pedig nem akarok unalmas lenni  se most, se máskor.
-Murphy törvényét én inkább átkeresztelném szívatásnak vagy ilyesminek.- kuncogok, ahogy eszembe jut a sok aljas véletlen, ami már keresztbe tett nekem valaha és úgy tűnik, hogy Ewant se kíméli. Ki tudja? Talán azért történt így, ahogy, mert ezek után még jobb munkát tud majd végezni. Mondjuk ezeket sem láttam, hogy milyenek, de biztosra veszem, hogy nagyon jók. Szép kezei vannak és, ha egy férfinak szép keze van, az általában tehetségre utal, főleg az aprólékos munkák terén. Mindeközben természetesen a bolond agyamon végig fut a gondolat, hogy vajon mi mindenre képes még az a finom kéz...
Az ajánlata hallatán alaposabban elgondolkozok a gyors beleegyezésemet követően. Vajon jó ötlet egy idegen pasi lakására felmenni? Mi van, ha ő a hasfelmetsző, csak épp most Párizsban gyűjti az áldozatait? Esetleg le is festi őket? Na jó. Ezek a gondolatok még tőlem is nevetségesek, mert tipikus amcsis gondolkodásra utal, amit én nem szeretek. Azaz próbálok nem nagyon amcsis lenni, bár még magam sem tudom, hogy azt, hogy is kell csinálni.
-Nos, ha jól sejtem, az leginkább abból áll, hogy a modell ül mozdulatlanul, te pedig...festesz ezek szerint.- mosolyodok el a válasza után, bár az is kiderül, hogy mindkettőben otthonosan mozog. Egyre kíváncsibb vagyok a munkáira, de inkább próbálom elterelni a figyelmét arról, hogy most tettem tönkre a munkáit, mint hogy szóba hozzam őket, de akaratlanul is szóba kerül, főleg, mikor közli, hogy talán mégse fog most végezni. Egyre jobban furdal a lelkiismeret.
-Nagyon sajnálom.- sóhajtok egyet, miközben fájdalmas képpel felpillantok rá és bár látom a szomorkás mosolyát, attól még nem érzem magam jobban. Nagyon elcsesztem és fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki helyrehozni ezt az egészet.
Egész végig, míg követem a lakására ezen jár az agyam, de értelmes ötlet nem nagyon jut eszembe, ráadásul eléggé kizökkent az egészből az, amikor a segítségemet kéri a lakáskulcs elővételéhez. Elkerekedett szemekkel pillantok előbb a nadrágja zsebére, majd rá, azt várva, hogy esetleg csak viccel, de tekintve, hogy tele van mind a két keze, rá kell jönnöm, hogy komolyan gondolta. Szóval, csak elmotyogok egy halk "oké"-t és lányos zavaromban közelebb lépek hozzá. Vagyis meglehetősen közel, hogy a kezem tenyérrel a combja felé csúszhasson a zsebébe, ahogy elvileg az ő keze is menne bele. Másképp nem tudnám megfogni se a kulcsot.
Miközben kezemmel keresek valami kulcshoz hasonló dolgot, kerülöm a pillantását és igyekszek inkább a plafonra vagy épp a padlóra bámulni, végül, mikor sikerül megfognom a kulcsokat, úgy rántom ki onnan a kezem, mintha csörgőkígyót találtam volna. Kígyót... hmm.
-Melyik az?- tartom felé a kulcsokat és amint kiderül, melyik nyitja a zárat, már nyitom is az ajtót, hogy minél előbb szabaduljak a kényelmetlen helyzetből. Csak eztán jut eszembe, hogy nem szabadulok én sehonnan se, hiszen most sétálok épp be a lakásába, ennek örömére pedig érzem, hogy az eddig is valószínűleg vörös fejem még vörösebb lesz.
Miután sikeresen becsukom magunk után az ajtót, megállok ott, ahol épp vagyok. Nem igazán szeretném összevizezni az egész lakást, na meg amúgy sem otthon vagyok, hogy ide-oda mászkáljak, így inkább megvárom, míg Ewan megmondja merre van a fürdő és nagyon remélem, hogy talán ad egy pólót meg valami mackónadrágot is, hogy kicsavargassam a ruháimat.

Tetszik, hogy megnyílik, és nem hallgatásba burkolózva tesszük meg azt a röpke utat is, míg a lakásomhoz érünk. A szökőkútba pottyanás mondjuk épp azon kevés helyzetek egyike, amikor még akár meg is tudnám érteni, hogy zavarát leplezendő zárkózottságba vonul a hölgyemény, szóval jár neki a piros pont, és igazából én is azon vagyok, hogy beszéltessem, és eltereljem a figyelmét.
- Szóval.. Je parle un tout petit peu français, non? – terelem át a szót egy kicsit franciára, ha már azt mondta, alapszinten konyít hozzá egy kicsit. Ez a mondat minden első nyelvleckében megtalálható. – Gyerünk, mondj valamit – kérem mosolyogva, lényegében teljesen mindegy, mit, csak kíváncsi vagyok a kiejtésére. Szép hangja van a franciához.
- Na, igen, ez mindig attól függ, kit kérdez meg az ember, de sajnos itt Párizsban senki sem tud referenciát adni, szóval be kell érned a saját tapasztalatokkal – ironizálok picit, de örülök, hogy inkább azt nézi ki belőlem, hogy nem csak az ilyen csinos ifjúhölgyekkel vagyok barátságos.
Azért olykor-olykor felmerül bennem, hogy nem vagyok-e túlságosan közvetlen, de a válasza abszolút megnyugtat. – Akkor írd ezt is az udvarias fickó számlájára – mosolygok szélesebben, ahogy elneveti magát. Jól van, alakul az a jókedv. Azért látom, hogy kicsit zavarja, hogy ennyire elázott, de lényegében én se festek sokkal különbben, szóval nincs miért pironkodnia előttem. Maximum a sminkem nem mosódott le.
- Lényegében az is – adok neki igazat Murphyvel kapcsolatban. És mostanában túl sokat jár a nyakamra. Ez a mostani húzása viszont különösen szemét. Fogalmam sincs, hogy oldom meg a helyzetet, ilyen sok rajz nem terem csak úgy magától, az eddigiekre nagyjából az egész nyaram ráment, bár tény, hogy nem dolgoztam halálra magam, csak szépen módjával, ahogy az ihlet és a hangulat vezette a kezem. Na meg, ahogy a drága múzsám is méltóztatott megjelenni. Másik baj, hogy most már ő sem áll rendelkezésemre, hiszen a tanévkezdéssel visszautazott Rómába. Nem tudom, honnan akasszak le egy leányzót, aki hajlandó két héten keresztül – mivel nagyjából ennyi maradt a határidőből – éjjel-nappal modellt állni nekem. És még ihletforrásul is szolgál. A lehetetlennel nagyjából pont egyenértékű. De egyelőre próbálok nem ezen töprengeni, mert az egész biztosan lehúzná a kedvem, azt pedig egyelőre nem akarom.
- Ezt pontosan jól sejted – vigyorodok el, ahogy definiálja a munkafolyamatot. – Legalábbis nem túl sok mozgás engedélyezett, beszélni viszont, ha csak nem kérem külön, hogy ne tegye, nagyon is szabad. Nem egyszerű olyan modellt találni, aki a szimpla jelenlétén kívül inspirálja is az embert, ezzel a római lánnyal szerencsém volt, ő is turistaként érkezett a városba, de vele nem volt ilyen kalandos megismerkedésem – szúrom be azért a mosoly kedvéért, ahogy rápillantok. – De már elutazott, szóval az első feladat az lesz, hogy megfelelő modellre bukkanjak. Te modellkedtél már valaha? – kérdem kíváncsian, hiszen az alakja nagyon vonzza a tekintetet, nem csak ilyen nedves ruhában, mosolyodom el, ahogy eszembe jut ez a kis hozzátoldás. Mert hát így aztán pláne. És az arca is szép és kifejező.
- Ugyan, ebben egyformán sárosak vagyunk. Majd megoldódik valahogy – hárítom a bocsánat kérését, semmiképpen nem szeretném az ő lelkiismeretére terhelni a történteket. De mikor meglátom az elkerekedett szemeit, nem tudom megállni, halkan elnevetem magam.
- Ne aggódj, nem emberevő a zsebem, és szinte félig már amúgy is kint van – szelídülnek mosolyra a vonásaim, nem is gondoltam, hogy ez ilyen bátorságpróba lesz, de hajrá, mademoiselle. Ahogy azt is kár lenne letagadnom, hogy élvezem a szituációt, eredendően nem volt vele semmi hátsó szándékom, de így hogy ilyen zavarba jött, már sokkal mókásabb a dolog. Az érintése finom, és egy kicsit bizonytalanul tapogatózó, azon gondolkodom, hogy navigáljam-e szóban, vagy attól csak még erotikusabb felhangú lenne a jelenet. Végül úgy döntök, nem bocsátanám meg magamnak, ha kihagynám, szóval előveszem a legártatlanabb hangfekvésemet, és mégis bevetem a trükköt.
- Igen, mindjárt meglesz, egy kicsit jobbra és mélyebben. – Húha. Nem tudom, meddig bírom, hogy ne nevessem el magam, de nagyon rezeg a léc.
- Hálás köszönet – nem mulasztom el ezt sem hozzátenni, mikor végül sikerrel jár. – A szögletes lesz a nyerő. – A lakásba bejutván pedig, lepakolok végre, letörlöm a homlokomról az itt-ott vizes hajamból csöpörésző vízcseppeket, majd útbaigazítást is adok a hölgynek.
- A mosdó rögtön itt jobbra, nyugodtan vegyél egy fürdőt, ha jól esne, vagy zuhanyozz le, ha inkább azt preferálod, a szekrényben vannak bent friss törölközők. Én addig átveszek valami szárazat, és készítek egy kis, mit is mondtál: teát vagy kávét szeretnél? A lényeg, hogy mintha csak otthon lennél, nem foglak zavarni – teszem hozzá azért, nehogy az előbbi után azt higgye, hogy egy elvetemült perverz alak vagyok, aki egész biztosan rá fog törni a fürdőben. Bár, hm. A gondolat önmagában azért nem rossz, somolygok, ahogy hátra indulok a műtermem felé.

Ewan

& Belle

Alapból tetszik a francia nyelv, de ahogy Ewan beszél, az maga a gyönyör. A hangja finom, lágy a kiejtése pedig olyan, mintha ez lenne az anyanyelve. Nem beszélve arról, hogy piszok erotikus is számomra, ahogy a szavakat ejti. Egy pillanatra el is felejtek arra koncentrálni, hogy meg akarjam egyáltalán érteni, amit mondott, mert az ajkait bámulom. Mintha nem lenne épp elég égő a szökőkutas mutatványom már így is.
-Oui, un peu, mais j'aimerais mieux savoir.- felelem végül halkan, lányos zavaromban a padlót bámulva, miközben egy nedves tincset a fülem mögé simítok. Alapból zavarba ejtő volt a viselkedésem, ahogy a száját bámultam miközben beszélt, de most még ráadásul majdnem ő is így tett. Úgy figyelt beszéd közben, mintha valami különleges lény lennék, de azt hiszem, csak arra lehetett kíváncsi, hogy vajon mennyit tudok és milyen a kiejtésem. Ettől függetlenül viszont úgy érzem magam, mintha legalábbis valami őrülten szexi témáról diskurálnánk.
-Oda is írom.- vigyorodok el immár kissé lazábban és tény, hogy csak azért nem rohantam el zokogva a fürdőzésem után, mert Ewan nem úgy állt az egész helyzethez, mint egy idióta paraszt. Annak ellenére, hogy tönkre tettem (tettük) sikeresen az eddigi munkáit, kedves volt és segítőkész, amiért őrülten hálás vagyok. Nem tetézte az alapból is kellemetlen szituációt, hanem enyhített rajta. Tényleg kifogástalan stílusa van, de ugye azt mondják, hogy akkor derül ki igazán milyen valaki, amikor elpattan az a bizonyos húr. Tekintve, hogy nála ettől sem pattant el, az az érzésem, hogy nem egy ideges típus, vagy legalábbis nem rajtam akarta levezetni, hogy a balszerencse így alakította a helyzetet.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a modellt állás fortélyait röviden ismerteti velem, közben megpróbálom elképzelni magam egy ilyen helyzetben. Nem tudom, mennyire tudnék én végig ülni csendben, alig mozogva jó pár óra hosszát, amíg elkészülne a remekmű és akaratlanul is bevillan az agyamba az a jelenet a Titanicból, amikor Jack lerajzolja Rose-t.
-Sejtettem, hogy ezzel a csobbanós esettel beírtam magam a nagy könyvbe nálad.- nevetem el magam, mert van egy olyan érzésem, hogy nem volt még hasonló helyzetben és nem is nagyon lesz, ahogy én sem. Megkockáztatnám még azt is, hogy ez egy életre szóló emlék lesz mindkettőnknek és, ha valahol a nagy világban meglátunk majd egy szökőkutat, mindig ez az eset fog róla eszünkbe jutni.
Kérdése hallatán egy pillanatra elakad a szavam és értetlenül felpillantok rá. Ha nem viccet akar épp csinálni belőlem, akkor ez elég hízelgő kérdésnek számít, azt hiszem. Legalábbis, ha már ilyesmit kérdez, feltételezem, hogy úgy gondolja, megfelelő lenne a külsőm ahhoz, hogy modellkedjek.
-Nem, még soha. Nem igazán tartom magam annyira különlegesnek, hogy ilyesmire vetemedjek és nem tudom, képes lennék-e végig nyugton lenni.- kuncogok, és valóban, bár tisztában vagyok az adottságaimmal, soha nem gondoltam magamra úgy, mint egy kirívó szépség. Semmi különleges nincs bennem.
-Megpróbálok majd segíteni találni valakit, bár még nem nagyon ismerkedtem össze a többiekkel a szálláson. Csak a szobatársamnak mutatkoztam be és mivel nem tűnt egy bőbeszédű teremtésnek, nem erőltettem az ismerkedést.- vonok vállat, de aztán a szobatársamról pillanatok alatt elterelődik a figyelmem és helyette inkább Ewan ominózus zsebét veszem szemügyre.
-Mindjárt gondoltam, hogy nem tartogatsz benne krokodilt vagy ilyesmit.- kuncogok zavaromban, de aztán erőt veszek magamon és megpróbálom megkeresni a kulcsot, ami egyrészt igen kellemetlen helyzet, másrészt viszont meglehetősen erotikus. Vagy, csak Ewan van rám ilyen hatással? Mert tény, hogy első pillanattól kezdve vonzónak tartom, de valóban ennyire jó pasi lenne, hogy így elanyátlanodjak ilyen jelentéktelen helyzetektől?
-Valamiért úgy sejtem, mintha még élveznéd is ezt a helyzetet...- jegyzem meg halkan kuncogva, majd a kulcsra tapintva igyekszem minél gyorsabban bejutni a lakásba. Ezen persze sokat segít az, amikor súg, hogy melyik kulccsal is próbálkozzak és ahogy kitárul az ajtó, olyan érzésem támad, mintha egy borzalmasan szűk helyről átjutnék egy jóval tágasabba. Őszintén szólva kezdett igazán melegem lenni a zsebben turkálástól, mert akaratlanul is figyeltem közben olyan apróságokra, mint Ewan illata, a nadrágon keresztül is érezhető forró bőre és hasonló dolgok.
-Rendben. Tényleg nagyon köszönöm, hogy kisegítesz és, már fogalmam sincs, mit kívántam pár perccel ezelőtt, de most inkább a kávéra szavaznék.- mosolyodom el, majd az említett fürdő felé veszem azonnal az irányt. Csak akkor jut eszembe, hogy nem említettem, hogyan is kérem azt a kávét, mikor becsukom magam mögött a fürdő ajtót és alaposan körbenézek. Pasihoz képest meglehetősen igényes és tiszta, ami máris felkerül a listámra a többi jellemző mellé. Ezek alapján van okom feltételezni, hogy Ewan talán alapvetően rendszerető pasas és az nem hátrány.
Kíváncsian pillantok a tükörbe, arra számítva, hogy borzalmas látványt nyújthattam ezidáig, de megnyugszok, mert a sminkem annyira vészesen nem kenődött el és a hajam sem áll úgy, mint egy pudli ázott bundája. Szóval eme pozitív felismerést követően elégedetten dobálom le magamról a vizes rongyaimat és állok be a zuhanyzóba, hogy letusoljak végre. Még én is elcsodálkozok rajta, hogy meg sem fordul a fejemben attól félni, hogy majd rám nyit. Valahogy nem illene be az eddigi képbe, ha ilyen bunkóságot csinálna, hiszen eddig udvarias volt.
-Törölköző...- hümmögök magamnak, ahogy elkezdem keresgélni az említett eszközt, végül magamra tekerem az egyiket és ismét a tükörhöz sétálok. A sminkemnek immár nyoma sincs, ami szimplán azért nem zavar, mert alapból nem szoktam sokat kenni magamra. Hála az égnek, elég jó típusú bőrt örököltem és smink nélkül is szépnek érzem magam általában, ezen pedig az sem ront, hogy a hajam vizesen enyhén hullámos.
Miután sikerül a sörényemet is alaposan megtörölgetnem, tanácstalanul állok pár pillanatig a fürdőben, végül úgy döntök, hogy valószínűleg látott már Ewan nőt úgy, hogy csak egy törölköző volt rajta, szóval összefogva a vizes ruháimat, kisétálok.
-Van esetleg szárítógéped vagy egy hely, ahova kiteregethetném ezeket?- indulok meg arrafelé, amerről jöttem pár perce tekintetemmel Ewant keresve.

A mondata helyes, és a kiejtés is rendben, de igazából nem is erre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy áll neki a nyelv. És az alibi is megvan, ha esetleg az ajkaira tévedne a pillantásom. Tanítottam már angolt, sőt franciát is évfolyamtársaknak, vagy egy barátnő barátnőjének, de valahogy mindig az lett a vége, hogy lefeküdtünk, összevesztünk, és a nyelvórák hamar véget értek. Az utóbbi időben inkább nem is kísérleteztem vele, csak ha kifejezetten ez volt a cél. Az persze más tészta.
- Ne aggódj, nagyrészt én is itt tanultam meg. Ha itt élsz, rád ragad, úgy hogy észre sem veszed. – Ettől függetlenül nem utasítanám vissza, ha megkérne, hogy tanítsam, de épp most hívtam meg a lakásomra, nem akarok túlságosan rányomulni. Látom, hogy bár leplezi, azért zavarban van. És ez igazából tetszik is egy kicsit.
Mintha kicsit meglepődne a kérdésemen, pedig abszolút modellalkat, én még nála is jobban meglepődöm azon, hogy még sosem kérte fel senki, vagy hogy sosem indult ebbe az irányba.
- Ne úgy képzeld el, hogy órákig egy helyben kell ücsörögni – mosolygok a válaszán, ezt sokan így gondolják, pedig azért közel sem. – Vagyis festője válogatja, de én egész gyorsan dolgozom.
Nem vagyok biztos benne, hogy hozzátegyem-e, ami a fejemben jár, de végül inkább mégis kimondom. – Hogy megihleted-e a művészt vagy sem, azt csakis ő tudja eldönteni. Ez teljesen szubjektív. – Vagyis mindegy, hogy különlegesnek találja-e magát hozzá, ez maximum az önbizalmára van hatással. – Én személy szerint pont azokat a lányokat kerülöm el, akik roppant különlegesnek tartják magukat. Persze ez biztos így van, de valahogy megölik bennem az ihletet. – Nem mondom, kivétel mindig van, de ritka mikor tényleges tartalom van mögötte.
- Ez kedves – köszönöm meg azért a szándékot, de sosem bíztam a másodkézből kapott modellekben, nekem kell látnom, hogy tudok-e dolgozni az illetővel, vagy sem, és egyre inkább azon járnak a gondolataim, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak bedobnám neki a kérdést. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy nemet mondana-e.
A krokodilra szívem szerint rádobnám, hogy ebben azért ne legyen olyan biztos, de ennyire közvetlen viszonyban még sajnos nem vagyunk, így csak mosolygok a reakción.
- Még az is lehet – válaszolom neki ugyanolyan halkan, hiszen úgyis alig pár centire áll tőlem, és közben az arcára pillantok. Úgy formálom a hangomat, hogy kellően titokzatos legyen a válasz, beleférjen, hogy csak le akarom csapni az általa feldobott labdát, oldani akarom a helyzetet, de az is, hogy akár komolyan gondolom.
Miután bejutunk, útbaigazítom, és míg ő lezuhanyozik, én is átveszek valami szárazat a műteremben, ami lényegében a hálószobám is, nappali is, egyetlen nagyobb helyiség, többféle funkciót lát el. A műveimet elfüggönyözve tartom, így nem láthatóak rögtön, ahogy belép valaki, de ha félrehúzom, a szoba dupla akkorára hízik.
Azért jobb is, hogy én jöttem be először, sebtében elpakolgatok néhány cuccot, rendszerető ember vagyok, de mikor dolgozom valamin, képes vagyok egetverő kuplerájt csinálni. Ez történt tegnap este is, de mire Belle végez, épp én is visszahúzom a függönyt.
- Szárítógépem az sajnos nincs. Sok hely kellett a műteremnek, így minden kicsit is nélkülözhető dologról inkább lemondtam – magyarázom, a lakást ugyanis nem az egyetem, és – habár gond nélkül megtehetnék – nem is a szüleim állják. Ez egy elég hosszú történet, de a lényeg, hogy saját magam bérlem, és az ekkora lakásokért nagyon sokat kérnek.  
- A szárítóállványt pedig épp a héten tettem tönkre – vallom be fokozatosan ráébredve, hogy huuupsz. – De a sötétszobában fel tudod akasztani, ha gondolod, itt van mellettünk – jut eszembe a mentő ötlet, az tele van madzagokkal, amiken a negatívokat szoktam szárítani. Megyek is előre, hogy mutassam az utat, de az ajtóban megállok. Itt is függöny van a bejárat előtt, hogy a lehető legkevesebb fény jusson be. – Viszont fényt, azt sajnos nem tudok kapcsolni – nézek rá egy kicsit bizonytalanul. Nem tudom, felajánljam-e, hogy beviszem, de azt hiszem, az túl indiszkrét lenne, elvégre, ha jól saccolom, a fehérneműje is köztük van. Ha ő megy, akkor viszont a tájékozódás lesz nehézkesebb. De várjunk csak. Térjünk vissza arra a pontra, hogy… ezek szerint nincs rajta. Abszolúte. Semmi.
Nem tudom megállni, hogy ne pillantsak automatikusan a törölközőre. Majd rá. Nem mondom, hogy szokatlan helyzet, hogy egy gyönyörű nő egy szál valamiben flangál a lakásomban, de sosem az előtt, hogy bármi intimebb történt volna köztünk.
Egy kis rést hagyva, elhajtom a függönyt, és szűkre nyitom az ajtót, hogy beférjen, ha elhalad mellettem, ha hozzászokik a szeme, ez az kis félhomály már szerintem elég hozzá, hogy sikerrel járjon.

Ewan

& Belle

Az biztos, hogy nyelvet úgy tud legjobban tanulni az ember, ha az adott helyen él, hiszen akkor akaratlanul is ragadnak rá a szavak. Ettől függetlenül eleinte biztos, hogy nehéz lesz itt élnem, mert még cseppet sem tudok olyan jól beszélni, mint szeretnék.
-Pár hét és biztos jobban megy majd, de talán nem ártana valami plusz leckét vennem, hogy jobban induljon a nyelvtanulás.- vonok vállat, ahogy ötletelek, de azt hiszem, az lesz majd a legjobb, ha beszélek valakivel az egyetemen. Talán megkérhetném Ewant is, hogy segítsen, de tekintve, hogy most tettem tönkre a munkáit, kétlem, hogy kérhetnék még tőle bármilyen szívességet.
-Egyébként, én mindig úgy képzeltem el az egészet, ahogy a Titanicban van, hogy a művész megmondja, milyen pózban legyél, aztán úgy kell ülnöd x órán át.- mesélem röhögve az elképzelésemet, de ezek szerint tévedtem, vagy legalábbis nem minden esetben mennek így a dolgok.
Egy biztos: cseppet sem érzem magam különlegesnek, ám azok után, amit mond, már abban sem vagyok biztos, hogy ez jó avagy rossz dolog. Elmondása szerint nem feltétlenül jó, mégis a világ azt kántálja mindenkinek, hogy "mindannyian egyediek és különlegesek vagyunk". Én mégsem érzem magam annak, hiszen a szépség relatív, viselkedésem alapján pedig épp olyan vagyok, mint bármelyik másik egyetemista.
-Nem kedves, csak próbálom helyre hozni, amit elszúrtam.- vonok vállat sajnálkozó pillantással, mert van egy olyan érzésem, hogy ez nem olyasmi, amiben simán segíthetnék, mégis az az elhatározásom, hogy igyekezni fogok. Ha mást nem, adogatom neki az ecseteket vagy fene tudja. Tönkre tettem a munkáit, ez a minimum.
Ennek ellenére viszont, miután kellőképp végig tapizom a zsebét és bejutunk a lakásba, ahelyett, hogy ott a helyszínen agyon lőne, inkább felajánlja a zuhanyzót és hiába, hogy egy idegen pasi lakásán vagyok, nem állhatok ellen egy ilyen lehetőségnek. Még akkor sem, ha fenn áll a lehetősége akár annak is, hogy egy erőszaktevő vagy ilyesmi.
Ez a feltevés pedig, csak felerősödik bennem, ahogy szép lassan kiderül, hogy lényegében se szárítógép, se állvány, se egy rohadt madzag nincs sehol, csak a sötét szobában. Mi van, ha ott aztán leüt, megbilincsel és elrabol? Bár erre anyám mindig azt mondta, hogy "nyugodj meg kislányom! Úgyis visszahoznak!"'
-Hát persze, hogy nem.- sóhajtom egy erőltetett mosoly kíséretében, majd az ajtó felé pillantok. Győzködöm magam, hogy szimplán csak sok nyomozós műsort néztem, végül összébb fogom a vizes ruháimat és bólintok egyet.
Állom a meglehetősen furcsa pillantását, miközben beoldalazok a kis résen -akaratlanul is hozzásimulva karjához, mely az ajtót tartja-, majd, mint aki most jutott ki egy szűk kis barlangból, nagy levegőt veszek és körbe pillantok a félhomályos szobában.
Szerencsémre nem bilincsek, véres csonkok és hasonlók csüngnek a plafonról, hanem keresztbe feszített madzagra csipeszelt fotók.
Megvárom, míg ő is bejön és, ha megmutatja hova akaszthatom a ruháimat, már igyekszem is minél előbb kiteregetni, óvatosan ügyelve közben arra, hogy ne essen le rólam a törölköző. Így is elég ciki, hogy épp a csipkés francia -ha már itt vagyok- bugyimat és a melltartómat teregetem egy idegen előtt, nem még, ha pucéran is ácsorognék itt a félhomályban.
-Ezek mikor készültek és mennyire titkosak?- tudakolom meg finoman, hogy esetleg megnézhetem-e őket, de közben nem kerüli el a figyelmem ez a már-már filmbe illő jelenet. ~Én, egy szál törölközőben...egy félistennel... aki lehet sorozatgyilkos...de mégis szexi... egy sötét szobában...együtt....~
-Azt hittem festő vagy? Vagy a művészet minden ága érdekel?- kérdezem érdeklődő pillantással elterelve a gondolataimat arról, hogy egyébként milyen ciki és romantikus ez az egész sötét szobában ácsorgós dolog.

Szóval talán nem ártana néhány plusz óra, hogy jobban induljon a nyelvtanulás?
- Ha úgy érzed, szükséged lenne valakire, aki segít beindítani, én szívesen vállalom ezt a néhány plusz órát. – Bár épp az előbb határoztam el, hogy nem teszem meg az ajánlatot, és nem támadom le ilyen hamar, ennek a mondatnak mégsem tudok ellenállni. Ekkora sanszot egyszerűen bűn lenne csak úgy elengedni a fülem mellett. És egy kicsit mintha úgy érezném, hogy szándékosan dobta fel a labdát.
- Á, értem – nevetek fel vele a titanicos példán, na igen, az elég sok ember memóriájába beégett. És közben feltűnik, hogy valahogy megint csak egy elég erotikus jelenetet említ, hiszen a filmben éppen meztelenül pózolt a kisasszony, én pedig mostanra azért elég jól megtanultam olvasni a rejtett női jelekből, finom célzásokból. Még az is lehet, hogy a ma este nagyon is kellemesen alakul a mai szökőkútban úszkálós-eláztatós horror után.
- Ha ezt szeretnéd kipróbálni, arra is van lehetőség – szúrom be végül egy játékos mosollyal, bár ekkor rájövök, hogy még el se mondtam neki, hogy igazából én meg arra szeretné felkérni, hogy modellkedjen nekem.
- Ha tényleg ez a célod, arra igazából lenne is egy ötletem. – Már hogy hogyan tudná rendbe hozni, amit olyan jól elszúrtunk az előbb: lényegében a jövőmet. De ezt egyelőre még nem most fejtem ki neki, előbb jussunk be, melegedjünk meg, és oldódjon fel egy kicsit. – De ezt majd később, előbb zuhanyozz le nyugodtan.
Épp csak arról feledkezek meg, hogy a szárítót nemrég tettem tönkre – inkább ne feszegessük, hogy milyen körülmények között –, így momentán nincs jobb ötletem, mint a… Látom, hogy elbizonytalanodik, de először nem értem, hogy mi a baj. Fél a sötétben? Vagy csak nem akarja a rajzaim után a fotóimat is meggyilkolni? Aztán végül leesik, hogy miről van szó, és el is vigyorodom.
- Ne aggódj, nem én vagyok Kékszakáll, és nem gyűjtök odabent női csontvázakat. És nem szívesen okozok csalódást, de sajnos szexrabszolgáim sincsenek – mosolygok rá egy kicsit hamiskásan, de valahol annyira vicces, hogy ezt gondolja rólam. Hát tényleg egy pszichopata sorozatgyilkosnak nézek ki?
Ahogy végül ráveszi magát, és mégis beoson a résnyire nyitott ajtón, én is utána fordulok, és engedem, hogy visszahulljon a függöny. Az ajtót nem zárom be teljesen, de a lehető legminimálisabbra csökkentem a nyílást. Kell is egy kis idő, hogy megszokja a szemünk az inkább sötétségbe hajló félhomályt.
- Mindjárt jobb lesz – igyekszem megnyugtatni. Végül is, ha belegondolok, talán kezdem érteni, hogy miért tartott ettől egy kicsit, de a továbbiakban azon leszek, hogy ezt az érzést eloszlassam benne, és másfelé tereljem a figyelmét.
- Az utóbbi két hétben készültek, de csak ma délelőtt hívtam őket elő. Mindig tematika alapján fotózok, de ez most elég vegyes felhozatal, főleg olyan lányokat örökítettem meg rajtuk, akik… - itt egy kicsit megállok, mert ennyire igazából nem is akartam belemenni a dologba. Inkább csak figyelem, ahogy felakasztgatja a ruhákat, és a kis csipeszekkel itt-ott rögzíti, ahogy tudja. – Annyira nem is érdekes. Ne kérdezgess sokat ezekről a hobbikról, mert reggelig képes vagyok beszélni róla – viccelem el inkább, de nem tiltakozom, amikor elkezdi nézegetni őket, végig mögötte lépdelek, ha elindul valamelyik irányba, egyrészt, hogy nehogy nekimenjen valaminek, másrészt, ha kérdez a képről, én is lássam, hogy mit ábrázol.
- Az éneklést leszámítva a többihez konyítok valamicskét. De lényegében csak próbálkozom. Téged érdekel valamelyik művészeti ág? – és itt meg is látom az alkalmat, hogy szóba hozzam. – Mert mondjuk, ha azt mondanád, hogy a modellkedés mozgatja a fantáziád, most megkérdezném, hogy lenne-e kedved kipróbálni, és segíteni benne, hogy reprodukálhassam az elveszett képeimet.

Ewan

& Belle

Kapok egy ajánlatot, amire megmondom őszintén számítottam, csak épp nem lenne korrekt dolog. Most tettem tönkre a munkáit és még segítséget is fogadjak el tőle?
-Nem is tudom. Én jövök neked eggyel, nem pedig fordítva. Ha el is fogadom a segítséget, akkor is pénzért cserébe. Fizetnék, mint egy magán tanárnak.- szögezem le, mert ez tűnik a legjobb megoldásnak. Kell a segítség, neki pedig gondolom nem árt egy kis plusz pénz. Az soha, senkinek sem árt, nem?
-Nem, nem. Ahhoz túl szégyellős vagyok és egyébként se bírnám ki röhögés nélkül.- visszakozok röhögve, de azért eljátszok a gondolattal egy pillanat erejéig. Leo sem azt nézte akkor, hogy "azta, micsoda csöcsök", hanem azon volt, hogy tökéletesen visszaadjon mindent a rajz. Hogy Rose minden porcikája élethűen megmaradjon a papíron.
Minden esetre jó kis téma ez zuhanyzás közben, főleg, hogy szinte meg is jelenik lelki szemeim előtt a jelenet.
Utána már inkább azon jár az eszem, mitévő is legyek? Besétáljak a sötét szobába vagy ne? Mi van, ha csapda? Mi van, ha Ewan amúgy egy veszélyes fazon, én meg itt flangálok nála egy szál törölközőben? Egyáltalán, normális vagyok én? Egyenesen vissza kellett volna mennem a szállásra még akkor is, ha esetleg tüdőgyulladást kaphattam volna vagy akármit. Nem volt ez bölcs dolog részemről, be kell látnom.
Ő pedig, mintha hallaná a gondolataimat, biztosít gyorsan afelől, hogy se kibelezni nem akar, se a szexrabszolgájává tenni, szóval erőt veszek végül magamon és bemegyek a sötét szobába.
Nem tudom eldönteni, hogy frusztráló vagy épp megnyugtató, hogy tudom, ő is követ. Egyedül talán még rosszabb lenne ebben a tök sötétben, amit azért pillanatokkal később tényleg megszok a szemem, de ettől függetlenül furcsa ez a helyzet. Egy idegen pasival egy sötét szobában lenni úgy, hogy rajtam össz-vissz egy törölköző van.
-Akik?- kérdezek vissza kíváncsian, közben Ewanre pillantok és próbálok rájönni, miért hagyta abba a fotók keletkezésének ismertetését. Érdekel a munkája és a fotói. Mindig is szerettem ilyesmiket nézegetni, mert lenyűgöz, mikor valaki látja a legapróbb részleteket is mindenben.
-Én pedig szívesen hallgatlak, szóval ne fogd vissza magad.- sandítok fel rá mosolyogva, egy pillanatra egész közel kerülve hozzá, majd sietve elfordulok és a következő képre pillantok inkább. Túl vonzó férfi és túlságosan sejtelmes sötétség vesz minket körül. Már-már romantikusnak is mondhatnám, ráadásul érezhetően izzik köztünk a levegő. Részemről legalábbis biztosan, pedig nem sok mindent tudok még róla. Sosem volt még ilyesmiben részem és hülyeségnek is gondoltam mindig, mikor valaki ilyesmiről számolt be, de úgy tűnik tévedtem. Vonzódhat az ember egy vadidegenhez, ami vagy a ferromonokon múlik vagy a franc tudja min.
-Érdekelni érdekel, csak béna vagyok az ilyesmihez.- vonok vállat a kérdése hallatán, mert még el se jutott a tudatomig, hogy mit kérdezett az imént. Én? Modellkedni? Mit is mondott nem rég, milyen nőket kér fel egy művész?
-Azt akarod mondani, hogy megihlettelek? Pont én? Na jó, mondjuk egy szál törölközőben talán nem is csoda...- az utolsó megjegyzésemet nem akartam én hangosan kimondani, de ilyenkor már késő bánat. Legfőképp arra nem akartam felhívni a figyelmet, hogy nincs rajtam semmi, hiszen tuti, hogy már észre vette. Nem vagyok normális.
-Megígértem, hogy segítek helyre hozni mindazt, amit eláztattam, de nem gondoltam volna, hogy ilyen formában fog történni.- lesek rá őszinte meglepettséggel és azt hiszem, némi félelemmel, hiszen soha nem kértek tőlem még ilyet és nem is gondolkodtam el azon, mit válaszolnék, ha megkérdezné valaki. Szóval, teljesen váratlanul ért aa dolog.
-Ezt most komolyan gondolod vagy, csak szórakozol?- nézek rá gyanakodva, mert mi van, ha csak egy jót akar röhögni? Nem tudom miért, de valahogy mindenkiről mindig a rosszat feltételezem, mióta volt egy pasim a gimiben, aki csak fogadásból kezdett ki velem. Egy időre megpecsételte az emberekhez való hozzáállásomat, így most se tudok, csak rosszat feltételezni, holott Ewan eddig csak segített, nem ártott semmivel.

- Hm. Végül is fizetséget elfogadok, de nem pénzben – szögezem le határozottan, ahogy ránézek, és egy sunyi mosollyal kicsit rá is játszok arra, hogyan is hangzik ez elsőre. – Majd biztosan kitalálunk valamit.
Mikor először pedzegetjük ezt a modell témát, egyelőre még bármi konkrétum nélkül, inkább csak a poén és a képzelet mezsgyéjén tapogatózva, ő még nem tudja, de én már itt komolyan fontolgatom az ötletet.
- A nevetés jól áll, ez ellen nem tiltakoznék – mondom vigyorogva. A szégyenlősség már egy picivel nagyobb probléma, de ha nem kóros, akkor szerintem könnyen áthidalható. Pláne ha rásegítek egy kicsit. Az eddigiekből kiindulva fel tud ő oldódni, csak ki kell nyitogatni, mint egy virágot.
Mielőtt belépnénk a szobába, az arcáról aztán mindent le lehet olvasni. De eszek szerint hat a kékszakállos szövegem, vagy csak a sármos mosolyom oszlatja el a kétségeit. Mindenesetre ez már nem is olyan rossz jel, hogy erre vállalkozik.
Mikor a fotókról kérdez, készségesen válaszolok, mint minden művész, imádok az alkotásaimról beszélni, de próbálok figyelni rá, hogy ne untassam nagyon, de ne is fussak rögtön túlságosan mélyre. És persze nem is jön össze.
Mikor megfordul, és a szemembe néz, valahogy nehezemre esik nem válaszolni a kérdésére. Talán ez a bátorítóan sejtelmes félhomály, talán a váratlanul érő, néhány másodperces lefegyverző közelség, talán az, amit az ő tekintetében látok, de a szavak szinte maguktól siklanak ki az ajkaim közül.
- Akikbe bele tudnék szeretni – és ahogy ezt itt most a szemébe mondom, azt is érzem, hogy enyhén kezdek zavarba jönni. Jobb is, hogy szélsebesen elfordul, és inkább egy másik fotóhoz lép. Bár most már lett egy egész konkrét szempontja, mi alapján nézegesse őket, a puszta udvarias érdeklődésen túl. Valami azt súgja. Hogy innentől más szemmel néz majd ezekre a fotókra, elvégre minden nőben ott pislákol egyfajta egészséges hiúság. És talán mostanra elmondhatom, hogy tetszem is neki egy kicsit.
A modell témát viszont épp itt az ideje tálalni. A reakciója pedig nem is annyira elutasító, mint vártam. Ebből még nagyon is lehet valami.
- Hát, tény, hogy az sem ihletromboló – vigyorodom el a hozzáfűzött kis margójegyzetén, és ösztönösen végig is pillantok rajta, ebben aztán tényleg bujkál némi leplezetlen erotika, de aztán én is észbe kapok, hogy itt a tökéletes alkalom, nehogy elszalasszam. – De már a szökőkútnál azt terveztem, hogy felkérlek néhány kép erejéig, csak aztán nem számítottam rá, hogy úgy döntesz, inkább fürdőzöl egy jót – szemtelenkedem vele mosolyogva. Provokálom? Talán egy egészen kicsit.
- De az a helyzet, hogy ettől csak még sürgetőbben szükségem van rá, hogy valaki tudjon bánni a képzeletemmel. És te tudsz – teszem hozzá komolyra váltva, és ezt jelezvén lassan, érzékletesen formálva a szavakat. Ha ezt nem veszi szexuális utalásnak, akkor semmit, pedig ez az igazság. A műveim elúsztak, és a helyzet, még ha valami csoda folytán el is vállalja a modellkedést, akkor is nagyon necces. Egy hét. Ennyi áll rendelkezésre, hogy pótoljam mindazt, amit egy egész nyár alatt hoztam össze.
- Talán még sosem gondoltam ennyire komolyan semmit sem – nézek a szemébe újra. – Nem kell, hogy azonnal ígéretet tegyél, mit szólnál hozzá, ha már úgyis itt vagy, tennék egy próbát ma este? Addigra talán a ruháid is megszáradnak – próbálok minél több érvet felsorakoztatni, és nem annyira látványosan reménykedni, hogy ez utóbbiról egy kicsit később akár meg is feledkezhetnénk.
- Ne mozdulj – szúrom be hirtelen. – Úgy tűnik, rajtam kívül más se nagyon tud ellenállni a vonzerődnek – kísérlem meg elviccelni a dolgot, hogy épp egy pók masírozik a törölközőjén, és egyben közelebb is lépek hozzá, hogy megszabadítsam tőle. Mögé állok, és a háta felső részén végigszántva az ujjaim, félresöpröm majd előre kormányzom a vizes haját, hogy jobban lássam, merre is szalad. Persze, ha mar megtalálom, és észrevétlenül le is pöckölöm róla, de egy kicsit előtör belőlem a csibész srác, és erről egyelőre nem tájékoztatom.
- O-ó. Azt hiszem, eltűnt.

Ewan

& Belle

Szavai hallatán előbb elképedek, majd a fejemet csóválva röhögni kezdek. Ha most nem épp az ő lakásán ácsorognék egy szál törölközőben, egy ilyen megjegyzésért tuti, hogy minimum kiosztanám de az is lehet, hogy felképelném. Hiszen, a hülye is érti, mire célzott burkoltan, vagy csak én kezdek már ennyire paranoiás lenni?
-Biztosan meg tudunk majd valahogy egyezni, igen.- bólogatok egyetértően, vigyorogva lesve rá és hazudnék, ha egy bizonyos verzió nem jutna eszembe, de atya ég! Én nem vagyok olyan. Ha szexelnék is valaha vele, ami tuti biztos, hogy nem fog előfordulni ~szörnyen bénán hazudsz Belle~, akkor sem ilyesmi miatt tenném. Inkább azért, mert elég az embernek ránéznie ahhoz, hogy megkívánjon egy kis... majdnem franciát. Gyönyörű ajkai vannak és átható pillantása. Biztos, hogy minden csajt megfektetett eddig, aki modellkedett neki, de ideje, hogy legyen majd egy kivétel is.
-Köszönöm, ezt megjegyzem és igyekszem mostantól még többet röhögni.- teszem ezt most is zavaromban és akaratlanul is hátra dobom a hajam, mintha azt szeretném, hogy még jobban láthassa azt a mosolyt, ami szerinte jól áll nekem. Magam sem tudnám megmondani, hogy inkább közömbös próbálok vele lenni, vagy épp flörtölök, mert fél percenként változik, hogy épp milyen szemmel nézek rá. Úgy tűnik, hogy a francia levegő teljesen megbolondított.
-Á, értem már.- bólintok hosszan elnyújtott mozdulattal, ahogy megkapom a választ és inkább elfordulok, még mielőtt tovább stírölném az ajkait. Inkább folytatom a a fotók nézegetését immár teljesen más szemlélettel, hiszen automatikusan azt kezdem figyelni, hogy mennyire szépek, szebbek-e nálam vagy, hogy van-e valami közös vonásuk, ami talán ezáltal biztos lenne, hogy Ewan gyengéje. A lányokat nézve viszont egy dolog biztos: mind gyönyörű így hát némi irigységet kezdek érezni az eddigi jó kedv mellett. Tényleg, állandóan ilyen lányokkal van körülvéve? Az egyik dögösebb, mint a másik és az a szomorú igazság, hogy mi nők, nem a férfiak miatt csípjük ki magunkat igazán. Nem. A többi nő miatt, aki majd irigykedve néz és a szemeivel akar meggyilkolni.
-Azt mindjárt gondoltam...- morgom az orrom alatt, miután szóba kerül a modellkedés és az, hogy talán csak azért ihletem meg, mert törölközőben vagyok, de igazság szerint a képek láttán kicsit legyezgeti az egomat, hogy ezek szerint engem is lát olyan szépnek, hogy érdemes legyen felkérnie pár képhez. Már-már dagad a mellem a büszkeségtől, de aztán eszembe jut az iménti gondolatom, hogy biztos mind meg volt neki és szomorúan veszem tudomásul, hogy nem kellene nagyon megerőltetnie magát ahhoz, hogy engem is elcsábítson. Nem beszélve arról, amit az imént mondott, hogy milyen lányokat is szokott felkérni. Akikbe bele tudna szeretni? Majd, hogy nem elvörösödök a gondolatra, hogy talán ez nekem is szól akkor?
-Nocsak? Tudok bánni a képzeleteddel? Minek is köszönhetem ezt?- fordulok szembe vele, miközben karjaim összefonom mellkasom előtt ezzel is tartva a törölközőt és egyben kicsit eltakarva melleim domborulatait. Na nem, mintha nem tudott volna még alaposan szemügyre venni, hiszen, ha akart, már vígan megnézett magának. Viszont az, hogy tényleg ennyire komolyan gondolja, teljesen meghökkent. Olyan őszintén mondja ezt és olyan nyíltan néz közben a szemembe, hogy egyre inkább kezdek hajlani afelé, hogy elfogadjam a felkérést. Főleg amiatt, hogy nekem köszönheti, hogy ilyen helyzetbe került. Ennyivel azt hiszem, tartozok neki.
-Hát jó, rendben. Tegyünk egy próbát, aztán meglátjuk.- bólogatok, de azt hiszem, ez a bólogatás inkább saját magamnak szól, mint neki, mert belül azt próbálom sugallni magamnak, hogy "meg tudod csinálni kislány!". Igen, képes vagyok rá. Magabiztos vagyok és simán kibírok x percet, amíg ez a jóképű pasas, akit alig pár órája ismerek, lerajzol. Na nem ruha nélkül, mint ahogy Jack rajzolta le Rose-t, hanem... nem is tudom. Talán kérek majd tőle egy inget vagy ilyesmit. Háh... milyen vagány lennék, hiszen sok csaj csak azután tud inget szerezni, hogy le is fekszik az illetővel, de nekem talán, már előtte is menni fog.
-Micsoda? Mi az? Mi van rajtam?- ijedek meg, ahogy észre veszem, hogy a törölközőt kezdi figyelni, azaz, a horrorfilmekből okulva ez már tudom, hogy semmi jót nem jelenthet. Ha valaki riadtan bámul a hátad mögé jobb, ha futsz. Kivéve, ha segítőkészen mögéd sétál és megpróbál segíteni rajtad, csak épp Ewannek ez nem jön össze. Legalábbis abból, amit mond, erre tudok következtetni.
-Mi? Mi tűnt el és hova? Ne ne ne ne ne...- kezdek teljesen pánikolni, miközben odébb is araszolok és a hajamat kezdem félig lehajolva rázogatni, vagy épp a törölközőt sepregetem magamon össze-vissza. Egyedül azzal nem számolok, hogy a ficánkolás nem épp nyújt nekem segítséget abban, hogy rajtam maradjon a finom pamut anyag, így a nagy riadalom közepette azon kapom magam, hogy a törölköző szép lassan lecsusszan rólam.
-Basszus...- szisszenek fel háttal állva Ewannek és kapok a törölköző után, de sajnos nem sikerül elkapni, így hamarosan nem csak az egész hátamat pillanthatja meg, hanem a pucér hátsómat is.
-Fordulj el!- rivallok rá azonnal, majd félig hátra sandítva várom, hogy eleget tegyen a kérésemnek és lehajolhassak a törölközőért. Nem fogok én itt pucsítgatni neki, még akkor sem, ha sötét van. Istenem! Lehetne ez a nap még  gázabb?

Nagyon lesem a reakcióját, hogy mennyire érti félre, és ha félre is érti, vajon mennyire az ördögtől való gondolatnak tartja, mert hát tény, hogy kicsit sem bánnám, ha efféle irányt vennének majd az események. De azt sem akarom, hogy sértésnek vegye, szóval már be is van készítve a következő mondat, ha esetleg... Ám úgy látszik, veszi a poént, és még csak nem is szögezi le azonnal, hogy olyan nagyon azért ne rugaszkodjon el a fantáziám. A biztosan meg tudunk majd egyezni, akárhonnan nézem, elég biztató.
Nagyon édes, hogy mindig zavarba jön, már egy apró kis bóktól is, ez azt hiszem, jó kis játék lesz köztünk a közeljövőre nézve. Igen. Tervezek vele, erre talán még én is ebben a szent percben jövök rá. Pont egy ilyen lányra van most szükségem. Nem akarom hagyni olyan könnyen eliszkolni.
Elárulom neki, hogy mi alapján készültek a képek, de ezúttal hiába próbálok bármit is leolvasni róla, nem tudok. Pedig a kíváncsiság erősen dolgozik bennem.
- Hát azt nem tudom, de én biztos valami isteni közbelépésnek. – Már értem ezt arra, hogy pont a kellő időben találkoztunk, igaz az is tény, hogy éppen miatta mentek tönkre a munkáim, de az is lehet, hogy így sokkal jobb képek születnek majd. Jobban vonz, mint Leila, ezt már most tudom.
Ahogy beleegyezik, a mosolyom azonnal kiszélesedik. Bár még csak a próbába, de innentől nem hinném, hogy nagyon el lehet rontani a dolgot.
- Ezt örömmel hallom. De tudnod kell, hogy összesen két hetünk van a leadási határidőig – szóval bele kell majd húzni. Ezzel viszont még nem most akarom elijeszteni.
- Semmi vész, ne aggódj – nyugtatom meg azonnal, mikor látom, hogy elkerekednek a szemei, és az arca abszolút ijedté változik. – Csak egy icipici pók, de mindjárt elkapom.
Azzal mögé lépek, és a hamar meg is találom, de nem tudok ellenállni az ötletnek, hogy egy kicsit játsszak vele. Végül is csak egy kis ártatlan vicc, nem igaz?
A reakcióját látva nagyon az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessem el magam a mozdulatain és ezen a nagy riadalmon. Azt nem gondoltam, hogy ennyire pánikolni fog. Épp csak egy picit akartam megviccelni, hogy aztán eljátszhassam a hős lovagot, aki a megmentésére siet.
- Upsz. – Már éppen odasurrannék hozzá, és elárulnám, hogy már levettem, nincs vész, mikor a törölközője az izgés-mozgás során lecsúszik, én pedig az anyag esését követve a tekintetemmel, előbb megtorpanok a látványtól, majd még mielőtt elkiálthatná magát, hogy forduljak meg, gyorsan lehajolok érte, és felkapva, megkeresem a két szélét, és máris visszaterítem rá. Megvárom, hogy átvegye a kezemből a két csücsköt, és ismét körbetekerje magán, viszont nem lépek hátrébb, hanem lágyan a két felkarjára teszem a kezeim, hogy ezzel is megnyugtassam.
- Hát kalandos ez a mai nap, mit ne mondjak – mosolyodom el, ahogy elmormogom mögötte ezt a mondatot ékes francia nyelven. – Gyere, igyunk egy kávét, és talán egy pohár bor sem jön rosszul a mai események után. – A kezem pedig megkeresi az övét, és elindulok vele kifelé, egyrészt azért, hogy vezessem a sötétben, és most már ne lehessen semmi meglepetés, másrészt pedig… annyira ösztönös a mozdulat.
Mindenesetre, ha eddig lettek volna kételyeim, most azok is elszálltak volna. Gyönyörű ez a nő, tetőtől-talpig. És az a nagy helyzet, hogy elég nehéz dolgom lesz, hogy a nadrágomban tartsam magam.
Miután sikeresen kijutottunk, a konyha felé navigálom, még mindig a kezemben felejtve az övét. - Esküszöm, egy darab pók sincs a lakásban, ez az egy biztosan az ablakon mászhatott be, ahogy reggel kinyitottam szellőztetni - és ezzel megint elmosolyodom az előbbi jeleneten. - Úgy látom, nem kedveled őket. Van még valami, amitől nagyon frászt kapsz? - érdeklődöm, amíg elkészítem a kávékat. - Csak hogy nehogy abba is beletrafáljak ma este, látod, jó érzékem van hozzá - pillantok rá mosolyogva, és persze főleg csak viccelek, de kíváncsi vagyok rá, mitől fél. Már a pókokat leszámítva, azt premier plánban megcsodálhattam. Remélem, sosem kell bevallanom neki, hogy nem is volt ott semmi.
- A bort vedd ki nyugodtan a hűtőből.- És ezzel a választást is rábízom.

Ewan

& Belle

Isteni közbelépés. Istenke igazán közbe léphetne ilyenkor is, amikor az egyik kedves kis teremtménye rám mászik, én frászt kapok és emiatt pucéran kell ácsorognom egy idegen pasi előtt. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy ez életem legpechesebb napja, leszámítva azt, hogy találkoztam Ewannel, bár ki tudja még, két hónap múlva is így fogok-e örülni ennek az ismeretségnek. Jelenleg maradjunk annyiban, hogy rohadtul peches napom van.
Ott ácsorgok Ewan előtt pucéran, de meglepetésemre nem kezd el röhögni vagy ilyesmi. Nem. Azonnal felkapja a törölközőt és a hátamra teríti, én pedig sietve visszatekerem magamra és szégyenemben inkább csendben összepréselem ajkaimat és szemhéjaimat is pár pillanatig. Az érintése viszont meglepő módon megnyugtat. Mi több, kellemes is hideg bőrömnek, ahogy a forró tenyere a karomra simul, így nem kezdek el sipákolni, hogy ne nyúlj hozzám és hasonlók. Sőt, még az sem frusztrál, hogy olyan szorosan áll mögöttem, hogy érzem teste melegét a törölközőn keresztül is. Mázlimra pedig nem szól közbe semmi kínosat, amitől csak még inkább el akarnék süllyedni, hanem elvicceli a dolgot és azt már nem bírom ki röhögés nélkül.
-Rendben. Menjünk.- nyögöm ki, de szívem szerint megkérdezném, hogy mégis, milyen pohárral beszél? Minimum két üveggel kellene most hirtelen meginnom ahhoz, hogy ne érezzem úgy magam előtte, mint egy totális szerencsétlenség. Már az sem lep meg, ahogy finoman megfogja a kezemet és maga után húz. Azok után, ami ma történt, azon se lepődnék meg, ha indulás gyanánt megpaskolta volna a seggemet vagy ilyesmi. Olyan intim viszonyba kerültünk pár óra alatt, hogy akár már ez is beleférne.
-Ez az egy szerintem most mászott ki a kis burokból, amiben eddig éldegélt csak azért, hogy a frászt hozza rám.- röhögök fejet csóválva, majd ügyelve most már a törölközőmre leülök az egyik bárszékre -szigorúan összeszorított bokákkal, mintha csak én lennék II. Erzsébet királyné-, majd nagyot sóhajtok a kérdése hallatán és eltöprengek azon, érdemes-e erre válaszolnom. Szerintem elég egyértelmű előadás volt az iménti jelenet arról, mennyire NEM kedvelem a pókokat.
-Nem, valóban nem. Kislány koromban kiengedett hajjal játszottam az udvaron, és egy hatalmas pók úgy gondolta, hogy poén lenne bemászni a sűrűjébe és szórakozni kicsit. Szóval, azóta nem szívlelem őket, de mással nincs bajom. Csak olyasmi van, amit esetleg utálok.- vonok vállat, mert valóban, se a kígyóktól, se a békáktól, se más hasonló dögtől nem félek. A kígyókat még szeretem is, a békákat is megfogom simán -semmi csók!-, de a pókok...
-Hacsak nem eresztesz rám egy darázsfészket, nem lesz most már semmi gond.- nevetem el magam, miközben újra meg újra szorosabbra fűzöm a törölközőmet és ügyelek arra, hogy még véletlenül se csússzon le még egyszer. Nehezemre esik Ewanre pillantani, mert gyanús, hogy innentől kezdve akármikor rám fog nézni, a csupasz hátsómat fogja látni lelki szemei előtt, szóval inkább kerülöm a pillantását, mert tudom, hogy ezt ki is olvashatnám belőle simán.
-Tekintve, hogy rekord idő alatt láthattál pucéran azt hiszem, simán megengedhetem magamnak, hogy benyúljak a hűtődbe is.- csusszanok le a bárszékről nevetve, szigorúan ügyelve ugye a törcsire, majd kinyitom a hűtőajtót és enyhén behajolva -semmi erotika, semmi pucsítás!- alaposan szemügyre veszem a borokat.
-Figyu. Igazság szerint rohadtul nem vagyok borszakértő, szóval nekem mindegy milyen bor, csak vörös legyen. Ha esetleg tudsz jobbat, még most szólj.- veszek ki egy üveg akármilyen bort és oda is viszem hozzá, hogy átnyújtsam neki, mivel a dugóhúzót már nem igazán tudnám megtalálni, meg hát ő a férfi. Nyissa ki ő.
És most. Most először sikerül a szemébe néznem, mióta kijöttünk a sötét szobából és nem is tudom, mit látok igazából a szemében. Talán, némi vágy csillan meg a jó kedv és a csodálkozás mellett? Fogalmam sincs, így inkább sietve az egyik szekrényhez sétálok és kiszolgálom magam, azaz elő varázsolok két boros poharat. Mit szégyenlősködjek most már?
-Szóval...- kezdek bele nagy nehezen, de előbb inkább leteszem a poharakat és megállok közvetlenül mellette, átölelve félig-meddig saját magamat, mintha ezzel is megpróbálnék kicsit védekezni.
-Azt mondod két heted van, hogy befejezd a rajzokat?- sandítok fel rá kérdő pillantással, miközben már előre azon aggódok, hogy mennyi időt is kell majd együtt töltenem vele. Képtelenség lesz ép ésszel kibírnom azt a két hetet.
-Mert, akkor nagyon sokszor kell eljönnöm, igaz? Mondjuk, minden nap suli után késő estig?- ötletelek hangosan, bár fogalmam sincs, hogy neki, hogy van szabadideje. Minden esetre, mivel én csesztem el a munkáit, minimum annyit illik megtennem, hogy ebben az első két hetemben igyekszek majd minél több időt Rá szánni.
-Esetleg kapásból csinálhatnál ma kettőt is akár. Hétvége van, szóval én ráérek, ha gondolod...- hebegek-habogok össze-vissza, hiszen nem akarom én lefoglalni teljesen, csak igyekszek a szolgálatára lenni. Na jó. Ez hülye kifejezés. Igyekszem a segítségére lenni, amennyire csak tudok, de mi van, ha neki történetesen lenne programja? Esetleg egy barátnője, akivel randira mennének, vagy ilyesmi?

Pár pillanatig azért aggódom, hogy annyira betette nála a kiskaput a helyzet, hogy rögtön haza akar majd menni. De mikor elneveti magát, akkor már tudom, hogy nem lesz itt semmi baj.
- Hát, ha pók lennék, én is biztos oda másznék, ahova nem kéne – vigyorgok, bár nem tudom, mért hordok össze ma ennyi hülyeséget. – Ezt azt hiszem, tudom garantálni – darázsfészket nem rejtegetek, és most már a kávé is kész lett. Míg a hűtő felé indul, reszelek a tetejére egy kis szerecsendiót, hogy egy kicsit egzotikusabbnak hasson, barist sajnos nem vagyok, de azért igyekeztem pofásra készíteni.
Egy pillanatra azért elkerekednek a szemeim, ahogy megszólal mögöttem. A "simán megengedhetem magamnak, hogy benyúljak” után nem voltam benne biztos, hogyan fogja folytatni. De aztán csak mosolygok, ahogy hallom, hogy kitárja a hűtőajtót.
- Azt hittem, mást mondasz. – Végül csak nem állom meg, hogy ne hagyjam megjegyzés nélkül. – Íme, a kávé előállt – fordulok meg, hogy szemügyre vegyem én is a rendelkezésre álló borokat, majd a kezembe is nyomja, amit kiválasztott. – Ez tökéletes lesz. Párdon, mademoiselle – lépek egy lépéssel közelebb hozzá, szinte beszorítva a mögötte strázsáló konyhaszekrény és közém, hogy aztán kinyújtsam a kezem és kinyissam a mellette lévő fiókot a dugóhúzónk kedvéért. Közben végig őt figyelem. Az ajkaimon halvány mosollyal.
- Szóval az a kérdés, hogy tudok-e jobbat? – Majd ahogy megszerzem, vissza is lépek, de egyáltalán nem sietem el a műveletet. – Meglehet – teszem hozzá egy kicsivel később, mikor már újra az asztalnál vagyok, és a dugó kiműtése után hagyom egy kicsit levegőzni a borunkat.
- Ühümm – hümmögök helyeslően, ahogy a két hetet említi, és ismét rákormányzom a tekintetem. Próbálom visszafogni a mosolyom, ahogy a fejtegetését hallgatom.
- Úgy van. Nagyon sokszor. Annyira sokszor, hogy még az is lehet, hogy rendszeresítek neked egy ágyat a műteremben. Arra az esetre, ha… olykor túlságosan éjszakába nyúlna a közös munka. – Közben pedig nagyon megpróbálok nem arra a formás fenekére gondolni, de nem járok sok sikerrel.
- Az egyetem miatt ne aggódj, az első két hétben nagyjából még be se kell járni. Csak a beiratkozást és a fontosabb ügyeket kell elintézni, néhány tájékoztatót tartanak, errefelé nem kapkodják el a kezdést. – És ez nekünk most éppen kapóra jön. Amíg a bor levegőzik, a kezébe nyomom a kávét, és én is belekortyolok a sajátomba.
- Ezt a bimbózó lelkesedést pedig örömmel hallom – mosolyodom el. Én is ráérek a hétvégén, szóval akár bele is lendülhetünk. Azon töprengek, hogy a temérdek feladatunk közül, melyiket is válasszam ki mára, amitől még azért nem akar majd hanyatt-homlok menekülni, de nem is annyira unalmas. Később ha ráérez az ízére, már szerintem egyiket sem fogja unalmasnak találni, de azért ebben is érvényes a fokozatosság elve.
- Gyere, menjünk is át a műterembe, ismerkedj egy kicsit a környezettel. – A terem tágas, sok nagyon magas ablakkal, egyértelműen ez a lakás legnagyobb helyisége, bár eléggé tele van zsúfolva állványokkal, és a fal mellett mindenütt festmények sorakoznak, néhol egymás mögött is. A terem végében, az ablakkal szemben van egy kétszemélyes, nagyon vastag matrac, ami lényegében az ágyként funkcionál. Alulról fel van polcolva, de ágykerete nincs, ettől függetlenül egészen meghitt kis zug. A másik oldalon pedig van egy teljesen elfüggönyözött rész. Egyébként elszórtan több szék és fotel is akad, nincs túlbútorozva a szoba, hiszen a helyre nagy szükség van, de összességében egész otthonos, legalábbis nekem, hogy a kisasszonynak milyen igényei vannak, azt nem tudom, ahogy azt sem, tetszik-e majd neki, de ezzel tudok szolgálni.
- Egyedül annyi kérésem van, hogy ne nézz be a függöny mögé, és ne is menj a közelébe. Egyébként érezd otthon magad – tárom ki előtte az ajtót, és vezetem be abba a világba, ami talán az ő életében is maradandó nyomot hagy majd.
- Lássuk csak, kezdésnek talán kapsz valami ruhát is, mit szólsz? – Bár nem szívesen öltöztetem, nagyon is tetszik így, ahogy van. – Túlzásba azért nem visszük a dolgot. – Azzal kitárom az egyik szekrényt, és ki is veszek belőle egy halványkék, karcsúsított inget. Ahogy nézem a hossza pont combközépig ér majd, talán egy kicsit rövidebb, de a célnak bőven megfelel.  Át is nyújtom neki.
- Van egy öltöző paraván az ágynál a fal mellett, ott át tudod venni. – Míg elkészül, én össze is pakolom a kellékeket, és mire visszatér, már bepozícionáltam magam az egyik székkel szemben. A mellette lévő kis asztalkán pedig ott virít a boros pohara. – Foglalj helyet.

Ewan

& Belle

Kétlem, hogy a pókokat ilyesmi gondolatok hajtják, de aztán fene tudja. Lehet tényleg olyanok, mint a rossz gyerekek; szeretnek a tiltott helyekre menni.
-Remek. Akkor talán, már nem lesz gond. Remélem legalábbis, mert ennyi égés épp elég volt mára. Bőven elértem a limitet.- röhögök fülig pirulva, ahogy eszembe jut az iménti jelenet, ami szerintem újra meg újra megjelenik Ewan fejében is. Azt hiszem, vele sem sűrűn fordul elő, hogy egy idegen csaj, aki még csak nem is modellkedni jön hozzá, ilyen gyorsan ledobja a textilt. Na jó, igazából kinézem belőle, hogy minden nap történik vele ilyesmi, tehát ez az egész, csak nekem furcsa és szokatlan.
-Csak várj. A bor után meg van rá az esély, hogy mondok mást is.- nevetem el magam, majd megköszönöm a kávét és közelebb teszem magamhoz, le a pultra. Mielőtt még eldönthetném, hogy kortyolok is belőle egyet, Ewan elindul felém és olyan pofátlanul közel jön hozzám, hogy más esetben kikérném magamnak. Most viszont nem teszem, mert elfog a kíváncsiság, hogy vajon mit akar. Már épp kezd a pulzusom gyorsulni, mert azt képzelem, hogy "basszus, lehet meg fog csókolni", mikor rájövök, hogy csak a fiókból akar kivenni valamit. Közben viszont szemtelenül bámul, mintha pontosan ilyesmi hatásra várt volna, így inkább megköszörülöm a torkom és akarattal veszem rá magam, hogy elfordítsam a fejem és másfelé nézzek. Tényleg hagynám, hogy megcsókoljon? Hiszen, még mindig alig ismer, bár tény, hogy máris többet látott, mint amit egy idegennek illene.
Boldogan veszem tudomásul, hogy ezek szerint sikerült elég jó bort választanom, de ugye nekem ezen a ponton már édes mindegy. Csak igyak végre valamit, ami kellemesen ellazít, hogy el tudjam viselni a mai szégyenfoltjaimat és esetleg a modellkedést is átvészeljem.
-Ágyat? Ugyan, nem szükséges! Majd.... haza megyek valahogy, erre ne legyen gondod.- vigyorgok lányos zavaromban és kedvem lenne megkérdezni, hogy hozhatok-e esetleg egy fogkefét is, de ezt a mondatot végül inkább visszanyelem. Ezek szerint még rengeteg időt fogunk együtt tölteni, amiből biztos vagyok, hogy nem az lesz a legnehezebb, amikor épp engem fog lerajzolni. Nem. Ezek a félreérthető megjegyzések és az iménti "oda présellek a konyhaszekrényhez" mozdulatok lesznek az igazi kihívások. Hogy véletlenül se lépjük túl a segítségnyújtás vagy épp a modell-művész határokat. Nem pasizni jöttem Franciaországba, hanem tanulni és pont.
-Ha már majdnem tönkre tettem az életed, minimum lelkesnek kell lennem.- vonok vállat mosolyogva és bár neki nem vallanám be, de azért egészen jó bulinak tartom ezt az egészet. Ilyesmiben sem volt még részem, bár a pár óra óta, mióta vele vagyok sok olyasmit éltem át, amiben nem volt még részem. Már most tök izgi ez az egész, pedig egy fél napja vagyok itt.
-Menjünk.- bólintok is egyet, ahogy magamhoz veszem a kávémat és elindulok az említett műterem felé. Persze hagyom, hogy Ewan vezessen és mikor megállunk az ajtó előtt és közli, mi is az amit nem szabad, eszembe jut az iménti gondolatmenetem.
-Ugye nem láttad még a Szépség és a szörnyeteget? Mert abban is közli a szörny, hogy bárhova mehet a csaj, csak a keleti szárnyba nem, ő pesig természetesen sehova máshova nem akar menni utána, csak oda...- sandítok rá szemtelen vigyorral az arcomon, hiszen természetes, hogy innentől másra se fogok tudni gondolni, csak arra a rohadt függönyre. Ha nem mondta volna, hogy NE, akkor valószínűleg le se szartam volna.
-Szóval rohadt kíváncsivá tettél, de igyekszem majd ellenállni a kísértésnek, bár nem vagyok ebben valami jó.- közlöm vele konkrétan, hogy nem ígérhetek semmit, de persze, csak szívom a vérét. Természetesen nem fogok kukkolni, ha azt kérte, hogy ne tegyem, nem fogom, de azért most tudattam vele, hogy nagyon kíváncsivá tett.
-Nahát. Az imént pont arra gondoltam, hogy micsoda dicsőség lenne szerezni tőled egy inget.- veszem el tőle a finom, vékony anyagot, miközben szemtelenül mosolygok rá, végül ajkamba harapva elfordulok és a paraván mögé megyek. A törölközőt immár mindenféle idegeskedés nélkül dobhatom le magamról, hogy felterítsem a paraván peremére, majd sietve belebújok az ingbe, ami meglepő módon -meg kell állapítsam- rohadt szexin áll rajtam. Picit talán félek is kisétálni így a rejtekem mögül, de aztán összeszedem magam, megigazítom a hajam és az ezüst láncomat is, majd kilépek a paraván mögül.
Egy pillanatra csak megállok és kíváncsian várom, mit tudok majd leolvasni Ewan arcáról, hiszen az ember alapból a szexre asszociál, ha meglát egy nőt egy férfi ingben.
-Na és, hogy üljek? Vagy mindegy? Esetleg nyomjak egy Sharon Stone-os láb-átdobós mozdulatot vagy mit tudom én?- kérdezem röhögve és azt hiszem, a hülye is tudja a viselkedésemből, hogy irtóra, nagyon, nagyon rohadtul zavarban vagyok. Ezért próbálom elbohóckodni az egészet.
-Ne haragudj. Igyekszem komoly lenni.- sóhajtok egyet, miközben összedörzsölöm két tenyerem ezzel is igyekezve enyhíteni az izzadásukon, majd nagyot sóhajtok és lehunyom a szemem három pillanatra. Mire vállalkoztam?

Nem kerüli el a figyelmem, hogy a megjegyzései neki is egyre kétértelműbbek. És még ki sem nyitottuk a bort. Valami azt súgja, elég kellemes estének nézünk elébe.
Bár mikor közel lépek hozzá, hogy ki tudjam halászni a bornyitót, inkább elfordítja a fejét a zavartól, és ez ismét egy halvány mosolyt csal az arcomra. De a következő sietős hárítására, miszerint  „nem kell ágy, majd valahogyan hazamegyek” már nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam.
- Ahogy akarod – megyek bele az üzletbe. – Itt semmi sem kötelező. Kivéve, amit festés közben mondok – dobom rá könnyedén ezt a kis hozzátoldást, mert hát akkor tényleg el kell fogadnia, hogy én vezetem a mozdulatait és irányítom a részleteket. De ez, gondolom, nem annyira meglepő. Valahol az is szórakoztat, hogy halvány fogalma sincs, mi vár még rá, lesznek itt emlékezetes pillanatok. Miközben beszélgetünk, még elpakolok ezt-azt a konyhában, ő addig zavartalanul kávézgathat, majd egy idő után feldobom az ötletet, hogy akkor vágjunk is bele a dolgokba.
Tetszik, hogy lelkiismeretesnek tűnik, azért a legtöbb nő ismerősöm csak elrebegett volna egy bocsit, és nagy, ártatlan pislogásokat eregetve, egy majd kiengesztellek valahogy ködbe vesző ígérettel le is tudta volna a történteket. Mert hát tényleg én is ugyanúgy hibás vagyok. De ettől még sehogy sem lesz jobb a helyzet. Ő viszont hajlandó segíteni a képek reprodukálásában, és még csak el sem játssza közben a hattyú halálát, és nem emlékeztet folyton folyvást arra, micsoda szívességet tesz nekem ezzel, hanem még lelkes is. Le vagyok nyűgözve.
- Még tönkreteheted – sandítok rá egy apró félmosollyal, miközben kitárom előtte az ajtót, és a tekintetemmel követem, ahogy betoppan előttem a szobába.
- Felőlem hívatjuk keleti szárnynak is – nevetem el magam, ahogy azt a régi mesét említi. – Gyerekkoromban láttam, de ennyire részletesen már nem emlékszem rá. Bár, ha jól emlékszem – és itt ér a felismerés! – Abban is Belle-nek hívják a főszereplő csajszit, nem? – Hát ez óriási.
- Megnyugtatlak, én semmiféle szörnyeteggé nem szoktam átváltozni. De a függöny mögötti rész így is szigorúan tilos – nézek rá nyomatékosan, ebből nem engedek. Remélem, tényleg komolyan veszi, hiszen más kérésem gyakorlatilag nincs is.
- Ne aggódj, majd teszek róla, hogy lekössem a figyelmed – jegyzem meg ismét mosolyba burkolózva. Lesz még itt másfajta kísértés is, ami szintén ostromolni fogja, és ami azt illeti, az enyémet is. Ebben már most biztos vagyok. – De ezt azért jó tudni – szívom vissza a vérét, arra értve, hogy a kísértés angyala általában könnyű prédára lel benne.
- Dicsőség? – kérdezek vissza, ahogy átadom neki az ingemet, arra várva, hogy kifejtse ezt egy kicsit. Ilyen sanszot nem szokásom elszalasztani. Mikor kilép a paraván mögül, újra meg újra végigszalad rajta a pillantásom, mintha nem is tudnék betelni a látvánnyal. Húha. Erre még én sem számítottam. És ha belegondolok, hogy egyáltalán nincs rajta fehérnemű… Ilyesmibe egyelőre határozottan nem szabad.
- Azt hiszem, rajtad határozottan jobban áll. – Azt már megint érzékelem, hogy oltári zavarban van, de ez talán normális, ha először ül modellt valaki. Megvárom, míg magától elhelyezkedik, csak aztán kezdem instruálni az elképzeléseimnek megfelelően.
- Inkább mégis a fotelba ülj. De ne egyenesen, hanem a fejedet támaszd a kartámlára, a lábaidat pedig vesd át a másikon. Vidd magaddal a bort is, és fogd a kezedbe. – A bökkenő csak az, hogy így majd nem tud inni belőle, de megvárom, amíg ezt az apró problémát ő maga hozza majd szóba. Ha ezzel kész, mondom is tovább.
- Ha lehet, gombold eggyel lejjebb azt az inget – mosolyodom el, miközben én is intézem a kellékeket. – Még eggyel… – teszem hozzá a mozdulatit követve. – Jó. Tökéletes.
Hozzá is látok a festéshez. Koncentráltan, határozott mozdulatokkal dolgozom. A tekintetem pedig egyfolytában közte és a vászon között ingázik.
- Közben mesélhetnél valamiről. – Így nem unná el magát, és engem is szórakoztat, ha beszél. Illetve egy harmadik célom is van vele, a beállítás fontos, de amit személy szerint a leglényegesebbnek tartok, hogy mire gondolnak a modelljeim, mialatt vászonra festem őket. A tekintetük, a testbeszédük, az egész aurájuk eszerint változik. És ez is fogja élettel telíteni a képet. Valahogy elő akarom csalogatni belőle a csábítani, hódítani akaró énjét, a femme fatalt, aki egy pillantásával is térdre tudna kényszeríteni egy férfit. Ezt a pillantást szeretném megörökíteni ezen a képen, de ezt így direktben nem mondhatom el neki. Ahhoz még túlságosan első kép, túlságosan idegenek vagyunk, és túlságosan szégyellősnek tűnik. Szóval kell valami sztori, amivel a tudtán kívül hangulatba hozhatja magát.
- Mondjuk arról, hogy mindig ennyire szégyenlősen viselkedsz, ha egy jóképű férfi közelébe kerülsz?

Ewan

& Belle

Kétlem, hogy jó ötlet lenne, ha saját ágyat is kapnék, mert nem tudnék nyugodtan aludni a közelében, az már egyszer biztos. Vagy legalábbis, meglehetősen furcsa lenne és kényelmetlen, így aztán jobb, ha elkerülöm az ilyesmi helyzeteket Ewannel. Épp elég érdekes lesz már az is, hogy két hétig meglehetősen sokat kell majd együtt lennünk. Ha sikerül anélkül végig csinálnom, hogy bármi is történne köztünk, az igazán komoly edzés lenne az ellenálló képességemnek.
-Rendben, de azért maradjunk normális keretek között.- gondolok itt arra, hogy semmiképp sem szeretném, ha pucéran kellene ücsörögnöm -bár az még talán bele férne, ha épp ott takarhatnám ki magam, ahol kell-, olyanba meg pláne nem mennék bele, ahol esetleg meztelenül kellene pucsítanom, mert épp a művész úr azt kérte.
-Nos, ez igen bíztató hír.- bólogatok amolyan "kösz, ez jól esett ábrázattal", amikor közli, hogy még simán tönkre tehetem az életét, de éppenséggel igaza van. Minden esélyem meg van rá, hogy elcseszek még valamit, amire aztán nem lesz megoldás, mint most és vége lenne a karrierjének. Na ilyesmit nem nagyon akarok csinálok és épp ez az, ami miatt tényleg visszafogom majd magam a függönnyel kapcsolatban. Lehet, hogy egy nagyon féltve őrzött műremek rejtőzik mögötte, aminek a közelébe senkit sem akar engedni. Engem főleg nem, mert még a végén azt is eláztatom, de egy dolog biztos: nagyon komoly figyelmeztetésnek tűnt, hogy semmiképp se nézzem meg, mit is rejt.
-De bizony. Belle volt a hölgy neve.- röhögöm el magam, ahogy rádöbbenek, hogy valóban korrekt a felismerés Ewan részéről. Ahhoz képest, hogy meglehetősen rég látta a mesét, elég jól emlékszik a névre. Mondjuk, nekem eddig fel se tűnt, hogy engem is úgy hívnak, mint a karaktert.
-És, ami a legjobb, hogy a mese is Franciaországban játszódik. Hát nem különös?- töprengek el kicsit jobban, aztán megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon hol is lehet az én szörnyetegem? Hiszen, Belle a mesében megtalálta és helyre pofozta a pasit és, ha már itt vagyok én is és a nevem is ugyanaz, illő lenne, hogy a sors elém vetné azt a nyavalyás szörnyeteget is végre. Na de kanyarodjunk vissza a modellkedéshez inkább, mert most az a nagy büdös helyzet, hogy ez következik.
-Azt el is várom.- vágok vissza szemtelen vigyorral és máris kíváncsi vagyok, mivel is fogja ő lekötni a figyelmem, mert azt elhiszem, hogy nekem ez sikerülni fog, hiszen épp engem fog lerajzolni, na de én addig mi a jó francot fogok csinálni? Min töprengjek, amíg mozdulatlannak kell majd lennem?
-Hát tudoood. A lányok, ha felszednek egy pasast, akitől esetleg ők többet is szeretnének, mint egy éjszaka, mindig pályáznak egy ingre, ami miatt majd a férfinak újra fel kell keresnie őket. Legalábbis, szeretik azt gondolni, hogy amiatt majd keresni fogja őket a srác, csak épp ez nem mindig jön be.- mesélem nagy átéléssel, miközben magamra is kapom az inget, végezetül, mielőtt elő lépnék a paraván mögül, kinyögöm végre a lényeget is.
-Nos, ez az ing szerző akció, amivel szerintem már sok lány próbálkozott azok közül, akik megfordultak az ágyadban, nekem anélkül jött össze, hogy bármi lett volna köztünk. Ráadásul az eláztatott képeid miatt tuti biztos, hogy legalább két hétig muszáj leszel még keresni.- tárom szét karjaimat egy diadalittas vigyorral a képemen és akár azt is mondhatnám, hogy "tadaaam", de előtte ácsorogva egy szál ingben nem igazán akaródzik végül olyan vagánynak lenni. Ami azt illeti, csak még jobban zavarba jövök, ahogy legelteti rajtam a szemeit, de a pillantása egyben oltári nagy erőt is ad, hiszen majd, hogy nem felfal a tekintetével. Ezek szerint tényleg bejövök neki, mint nő, hiszen állítása szerint másképp meg se kérdezte volna, hogy modellkednék-e neki és ez a felismerés némi magabiztosságot kölcsönöz nekem.
-Köszönöm.- pukedlizek egyet illedelmesen a bókja hallatán, majd helyet foglalok, de az utasítására inkább átülök a fotelba és igyekszem úgy helyezkedni, ahogy mondja. Na és persze próbálok kényelmes pózt találni magamnak, így végül teljesítve a kérését, egyik lábam átvetem a másikon -óvatosan persze, csak semmi premier plán!-, ennek köszönhetően pedig a bal oldali combom, ami felé van, szinte teljesen kilátszik, majd kényelmesen oldalra hajtom a fejem és a jobb kezembe fogom a boros poharat, amiből futva kortyolok is párat.
-Na és ki fogja újra tölteni a poharam, ha közben esetleg kiürül?- kérdezem huncut vigyorral a képemen, de aztán próbálok persze komoly ábrázatot varázsolni az arcomra. Mi több, mikor közli, hogy egy gombot minuszoljak, már-már egész szexis pillantással figyelem Ewant, miközben eleget is teszek a kérésének. Igazából egész erotikus ez a jelenet és legalább annyira szexinek érzem magam közben, mint amilyen Sharon volt abban az ominózus jelenetben. Kissé még be is harapom alsó ajkam, ahogy még egy gombtól megszabadul, tekintetem pedig nem ereszti Ewan íriszeit. Látni akarom, milyen hatással is van rá a helyzet és a látvány, de aztán eszembe jut, hogy igazából ő egy művész. Rohadtul nem először lát ilyet, nem én vagyok az első csaj ezen a fotelon ücsörögve és ez a felismerés kicsit elbátortalanít már megint. Az ing aljára pillantok, miközben igyekszem kicsit jobban lesimítani, végül sóhajtok egy nagyot és Ewanre pillantok. Mesélhetnék valamiről? Eltöprengek rajta, hogy mégis mi a fenéről kellene mesélnem, de aztán a támpontja hallatán egyrészt hálásan rápillantok, hogy feldobott valami témát is, másrészt elröhögöm magam.
-Úgy gondolod, hogy azért viselkedem így, mert jóképű vagy?- vigyorgok rá továbbra is egyik szemöldökömet kérdőn felvonva, majd elmélázok a kérdésen. Igazából nem csak amiatt vagyok most ultra szégyenlős, mert ő egy irtó szexi macsó, hanem, mert többet égtem ma előtte, mint bárki más előtt valaha. Igazi pancsernek gondolhat, holott én nem szoktam ilyen szerencsétlen lenni.
-Nem. Általában akkor viselkedem így, ha majd, hogy nem pucéran ücsörgök egy jóképű, és számomra teljesen idegen férfi előtt, akinek, ha valaha eszébe jutok, mindig jót fog röhögni rajtam.- adom meg a választ, amivel egyben legyezgetem is kicsit az egoját, mivel bevallom, hogy valóban jóképűnek gondolom, ugyanakkor rávilágítok a tényre, hogy balfék voltam ma.
-Valójában nem szoktam én ilyen lenni, csak épp idegen még nekem ez az egész. Az ország, a város, a nyelv, ez a lakás és ez a helyzet is. Nem mondhatnám, hogy amikor tegnap felültem a gépemre, eszembe jutott volna annak a lehetősége, hogy rögtön első este ott fogok ücsörögni egy szál ingben egy pasinál.- mondom el őszintén, hogy mi is az oka a szégyenlősségemnek, hiszen tényleg nem szoktam ilyen lenni. Ismerős, hazai terepen sokkal magabiztosabb vagyok. A megszokott társaságban a megszokott helyeken el tudok én lazulni, sőt. Simán flörtölgetek és pasizok, ahogy azt illik, de most... most kicsit mimóza lettem és ehhez talán az is társul, hogy Ewan abszolúte az esetem. Vonzó pasi, jó a kisugárzása és olyan édes a mosolya, amilyet ritkán látni. Igazi huncut, szemtelen vigyora van, ami azt sugallja, hogy "menekülj kisanyám, amíg lehet" és ettől persze, csak még inkább vonzó a nőknek. Mindig az kell mindenkinek, amit nem szabad.
-Számon tartod egyébként, hogy hány csaj ült már a fotelodban? Ki vele? Én hányas számú modell vagyok?- pillantok rá szemtelen mosollyal és nem tagadom, hogy épp puhatolózni próbálok, hogy miként is zajlik egy olyan férfi élete, aki gyönyörű nőkkel van általában körbe véve.

Elmosolyodom a megjegyzésére.
- Megijedtél, mi? – nézek rá egy kicsit hunyorogva. – A normális szó elég relatív a művészetben. De azt hiszem, értem, mire gondolsz, és nem kell aggódnod. – Persze, a komfortzónájából nem ígérem meg, hogy egyszer sem kell majd kilépnie, vannak határozottan érdekfeszítő feladataim. De hát, ezeket még úgysem az elején fogom bevetni, és azért számomra ezek is belül esnek a normálison. Hogy számára is, afelől azért nem vagyok teljesen biztos. De ki fog derülni.
- Ha valamit nem szeretnél, amúgy is csak egy szavadba kerül – tisztázom vele még az elején, nehogy tényleg túlságosan megijesszem, és holnap már hírét-hamvát se találjam. Persze, itt is meg kell említeni a meggyőző erőmet, ami azért viszonylag ritkán szokott cserbenhagyni, de egyelőre erről sem kell tudnia.
Az életemet történetesen tényleg tönkreteheti még. És ekkor még egyikőnk sem sejti, hogy ez a mosoly kísérte, szellemes csipkelődésből született mondat, a jövőben majdnem meg is történik majd. És a benne rejlő reláció talán fordítva is igaz lesz.
- De, roppantul különös – vigyorodom el, és a hangomban ezúttal rejlik egy nagyon halovány irónia. Amíg eltűnik a paraván mögött, előkészülök a festéshez, és közben érdeklődve hallgatom a nők és a férfi ingek kapcsolatáról szóló elméletét.
- Akkor most már tudom, hová tűnt a fél ruhatáram – nevetek fel halkan, és mi tagadás, jókedvűen, látszik, hogy apránként tényleg kezd feloldódni, és így a hangulat is kevésbé feszengős köztünk, mint még a legelején. Pont erre lesz szükség, hogy jó modellé váljon. De szerintem hamar bele fog jönni.
Mikor kilép, és megpillantom rajta az említett ruhadarabot, azért be kell vallanom, hogy nagyon teszik, amit látok. A szavaiban és a tekintetében rejlő pimaszsággal együtt egészen megbabonáz néhány pillanatra.
- Szóval ez azt jelenti, hogy még az előtt sikerrel jártál, mielőtt még belekezdtél volna a játékba – vonom le a tanulságot az elhangzottakból, miközben felállok a helyemről, és odaviszem neki a bort, amit menetközben kitöltöttem neki.
- Feltéve, ha te is olyan lány vagy, aki egyetlen éjszakától többet szeretne tőlem – teszem rá a pontot arra a bizonyos i-re, a gondolatmenete alapján, és koccintásra billentem felé a poharam.
Ahogy elfoglalja a helyét a fotelban, én is beülök az állvány mögé, és miután kigyönyörködtem magam a beállított képben, neki is látok az első vonalaknak.
- Nehezen fog kiürülni, mert ebben a fekvő pózban nem nagyon fog sikerülni túl nagy kortyokkal élni. Sőt, tartok tőle, hogy még a kicsik is problémásak lesznek. Kénytelen leszel valahogy máshogy megoldani – mire a mondandóm végére érek, már ismét ott ül az arcomon egy somolygó mosoly. A kért, apró korrekciókat szó nélkül megteszi, és mintha egy kis flörtölést is felfedeznék a mozdulataiban. Az ing lejjebb gombolásánál egészen biztosan. Egyenesen a szemembe néz, mintha csak azt üzenné a pillantásával, hogy gombolhatnám esetleg lejjebb is, ha kérnéd. A képzeletem sajnos élénken tovább is gondolja a jelenetet, mielőtt még észbe kapnék, és érzem is, hogy itt az idő belekortyolni a saját boromba is, hogy egy kicsit megnedvesítsem az ajkaimat, mielőtt még visszafordulnék a vászonhoz.
- Valamivel muszáj indokolni – mosolyodom el a jókedve hallatán, és a mosoly marad is, ahogy végighallgatom a magyarázatát. – Ó, szóval ez gyakran előfordul? – húzom fel szemtelenül a szemöldököm. Az mondja, általában.
- Szerintem az eddigi eseményeket még bőven felül lehet írni az előttünk álló két hétben. – Már ha ez zavarná, hogy volt néhány vicces jelenetünk, mióta találkoztunk. – Igazából abszolút rajtunk múlik, hogy milyen emlékeket akarunk hagyni magunknak, és egymásnak – siklik újra rá a pillantásom a vászon mögül.
Megértem, amit mond. Ha belegondolunk, tényleg jó sok minden történt vele az elmúlt huszonnégy óra leforgása alatt. De hát így izgalmas az élet.
- Mikor én érkeztem Párizsba, az első éjszaka úgy leitattak, hogy másnap azt sem tudtam, hol tértem magamhoz. A cuccaim egyáltalán nem voltak meg, mint kiderült, menet közben ki is raboltak. De azért így visszagondolva, nem volt olyan rossz este. Már amire emlékszem belőle – osztom meg vele az én landolásom történetét. Azért ha összehasonlítja a kettőt, ő egyelőre még nem is járt olyan rosszul. Sőt.
- Nem-nem. Most olyat játszunk, hogy én dolgozom, és te mesélsz – húzom ki magam egyrészt a válaszadás alól, másrészt pedig tényleg őt akarom hallgatni.
- Például arról, hogy hogyan szoktál ingeket szerezni, ha épp nincs valakivel ekkora mázlid, mint velem, hogy még azelőtt megkapnád, mielőtt még igazán bevethetnéd a csáberődet.

Ewan

& Belle

Megijedtem volna? Talán, egy kicsit, hiszen megígértem, hogy segítek, de mi van, ha olyasmi pózról lesz szó, ami bőségesen túl lépi a szemérmesség fogalmát és esetleg kiborulok kicsit? Igen. Attól ijedtem meg, hogy olyasmit kér, amire nem lennék képes, hiszen egy dolog egy ingben ücsörögni és megint más dolog pucéran terpeszteni vagy franc tudja, miket csinálnak a művészek.
-Oké. Majd adott esetben definiálom, mit jelent az, hogy normális keretek között.- vigyorgok rá, mintha tök laza lennék, de közben lelki szemeim előtt megjelenik milliónyi olyan póz, amit nem szívesen vállalnék a rajzához.
Állítása szerint viszont, csak egy szavamba kerül, ha nem akarok valamit. Mondjuk kíváncsi lennék, mennyire lenne ez így, ha épp, csak az utolsó rajz hiányozna már. Keresne ahhoz egy új modellt, vagy addig győzködne inkább, míg bele nem megyek? Vagy esetleg leitatna? Franc tudja. Igazából nem is ismerem a pasit. Egyedül azok alapján ismerem, amiket ma átéltem vele és az eddig nem rossz. Kedves, udvarias és jópofa. Ja igen. És veszélyes, mivel piszok jóképű és azt hiszem, ezzel tisztában is van. A legveszélyesebb kombó, ami csak létezik.
Roppantul különös, igen. És ez csak akkor jut eszembe, mikor vázolom a mesét. Kérdés, hogy ő most a szörnyeteg, vagy épp valamelyik másik szereplő? Na mondjuk, a többi nem valami édes, ha csak nem vesszük bele Csészikét vagy Tik-tak urat...
-Kell neked egy éjszaka után lerázni minden csajt. Ez sajnos azzal jár, hogy kopik az ing készleted.- vonok vállat, mikor kisétálok és hát ugye cseppet sem tudom emiatt sajnálni. Ha valaki mindenkit megfektet, könnyen így járhat. Főleg, ha mindenki meg szeretné fogni magának, de ő nem akar egy mellett lehorgonyozni még, egy kis időre sem. Na mondjuk nem, mintha én a komoly kapcsolatok szakértője lennék, de akkor is. Annyit legalább betartok, hogy nem fekszem le mindenkivel, aki bejön. Maximum, csak azokkal, akik tényleg nagyon nagyon bejönnek, szóval én sem vagyok szent. Na de nem is az én ingeim kopnak el.
-Helyesbítek. Úgy szereztem meg az inget, hogy nem vágtál gerincre és szerintem ez igen cseles és dicséretes. Nem gondolod?- kérdezek vissza érdeklődve, de a következő mondata hallatán úgy érzem, hogy talán kicsit játszadoznom kellene most a szavakkal.
-De. Én többet szeretnék egy éjszakánál...- kezdek bele búgó hangon, a lehető legerotikusabb nézésemmel karöltve, de végül elröhögöm magam -Mivel gyanítom, ahhoz, hogy bepótoljuk a rajzaidat, jóval több éjszakára is szükség lesz.- vágom oda nagy büszkén, hiszen, még mielőtt azt hihetné, hogy egyáltalán esélye van arra, hogy én is szerezzek tőle más úton is egy inget, tisztázzuk le gyorsan, hogy nem. Nem fog semmi olyasmi történni, mert igenis, tartani fogom magam. Ezek után még jobban, hiszen erős a gyanúm, hogy amúgy is a nők bálványa és megszokta, hogy minden csajt megkap. Hát engem már, csak azért se. Nem szeretek strigula lenni a falon. Na, mondjuk van, hogy bakizok.
-Szívószálad van?- lesek le a boros pohárra elmélkedő pillantással, hiszen ahhoz, hogy ezt az egészet ép ésszel kibírjam, szükségem lesz egy kis borra. Főleg, ha visszatekintek a mai napra. Akkor meg pláne. Rég történt meg velem, hogy többször is leégettem magam egy jóképű idegen előtt. Mondhatni, ilyen égéseken még sosem mentem keresztül egy nap alatt. Ez rekord.
-Jobb indokot is találhattál volna.- forgatom mosolyogva a szemeimet, majd fájdalmas ábrázattal hallgatom, ahogy levonja a következtetést: gyakran fordulhat elő velem, hogy pucéran ücsörgök egy jóképű idegen előtt.
-Valójában nem. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam ilyesmi helyzetben.- ez mondjuk amiatt is van, hogy nem igazán szoktam ücsörögni pucéran senki előtt. Ha már pucér vagyok, akkor valószínűleg tök mással ütjük el az időt, de ezt persze nem kötöm Ewan orrára. Nem kell neki mindenről tudnia, nem?
-Igen, ebben teljesen igazad van. Élvezhetjük is az együtt töltött időt mondjuk viccelődéssel, vagy ülhetünk itt fapofával is, bár az nem az én stílusom. A mai teljesítmény után pláne nem tudnám megállni, hogy röhögjek.- vigyorgok rá, ahogy újra meg újra eszembe jut az ominózus csobbanás, a kulcs elővarázsolós akció, vagy épp a lehuppanó törölköző esete, ami akár egy gagyi könyv címe is lehetne. Több olyan emléket is szereztem csak a mai napon vele, mint mással egy év alatt. Ezek után szomorú is lenne, ha ez a két hét nem remekül telne el.
-Oké. Ebből nekem se a leitatás se a kirabolás nem hiányzik.- pislogok nagyokat, mikor röviden elmeséli, milyen is volt az ő első napja. Igazság szerint meglehetősen mázlistának érzem magam, amiért én, csak ilyen kis kellemetlenségeken mentem keresztül, ráadásul elég jó fej partnerem volt ezekhez.
-Nem is érzem most már magam annyira pancsernek. Köszi, hogy ezt elmesélted.- nevetem el magam, de persze nem azon nevetek, ahogy anno járt, hanem azon, hogy azt hittem, nálam rosszabbul senkinek sem telhetett itt a napja. Erre kiderül, hogy dehogynem és ez kicsit vigasztal.
Mindezek után finoman közli, hogy jobb lenne, ha most az én szám járna. Csak azt nem tudom, hogy ezt azért mondja, mert kíváncsi rám, vagy azért, mert koncentrálnia kell és jobb, ha nem ő beszél?
-Nos, nem szokásom ingeket szerezni. Ha valakitől komolyabbat szeretnék, akkor szimplán nem egyéjszakásként indítom a dolgot. Az szerintem alapból elássa a komoly kapcsolat lehetőségét. Akivel pedig netán össze jön egy egyéjszakás -nem fogok hazudni, volt már ilyen-, attól nem lopok inget. Szóval, most nem is tudom igazán, mihez is kezdjek ezzel az inggel.- pillantok le az említett ruhaneműre és még én is elcsodálkozok rajta, milyen jól áll. Nem csodálom, ha buknak erre a pasik, hiszen ez akár amolyan jelzés is lehetne, mint a kutyáknál a levizelés; "az én ingem van rajta". Csak épp, mindez nem az első éjszaka után fog így az eszükbe jutni. Gondolom én.
-Valld be. Neked sem alakult még ki komoly kapcsolatod egy olyan nővel, akit az első este gerincre vágtál, nem? Utána már semmi izgalmas nincs benne. Persze, ezt csak mi, nők gondoljuk így. Lehet, hogy ti férfiak ezt máshogy látjátok...- hagyom is függőben a mondatot egy vállrándítás kíséretében és, bár azt mondta, hogy most inkább nekem kell mesélnem, azért a véleményére igen csak kíváncsi vagyok. Főleg az övére, hiszen így legalább tudni fogom, mihez is tartsam magam a két hetünkkel kapcsolatban, mert nem is lennék nőből, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy annyi idő alatt bármi történhetne köztünk. Na tessék. Ennyit arról, hogy nem állok be a sorba.