Nem tudom már, hogy hogyan kezdődött, mikor érkezett el a pillanat, hogy engedtem egy olyan belső vágynak, egy románcnak, aminek sosem szabadott volna. Talán az első pillanattól kezdve ott volt kettőnk között a kölcsönös vonzalom, a szexuális feszültség, a kirobbanásra váró kémia. Nem tudom, azt viszont, tudom, hogy bennem nem volt tudatos, nem volt a fejemben semmi számítás vagy hátsó szándék, csak egyszerűen megtörtént, ami meg akart történni. Frederick B. Hollins…. Okos, intelligens, lehengerlő kommunikációs képességek, magas, férfias testalkat, sötét haj és szemek. Olyan tekintet, amellyel bárkit levesz a lábáról és a nézésének sötét fényében van valami, amitől automatikusan lecsúsznak a nő fehér neműk. Csupán két gond van vele: egy, hogy éppenséggel a főnököm – én pedig mindig olyan rendszer szerint éltem, amibe a főnökkel való kavarás nem fér bele, ugyanis hiszem, hogy ilyesmi, mindig következményekkel jár-, kettő: házas és van két kisfia – ez pedig egy másik elvem, mely szerint házas és családos férfival nem kezdek, sosem. Na, nem is az a gond, hogy valamiféle harmadik kerék, egy szerető lennék, csupán tekintettel vagyok egy másik nő érzéseire és nem szeretek az a személy lenni, aki esetlegesen szétrombol egy meleg családi fészkel. Most azonban még így, határozott és magabiztos nő létemre is minden biztos elvemet félredobtam és engedtem az egy ideig mindent elsöprő szenvedélynek és neki hódoltam. Engedtem neki, pedig Isten a tanúm arra, hogy mindent elkövettem az ellen, hogy ezekről a vágyakról ne vegyek tudomást, hogy ellen tudjak állni a csábításnak, a minden napos finom ostromlásnak. Aztán egyik nap mégis megtörtént, és nem tudtam ellene semmit sem tenni. Azt hiszem, az első közös pont kettőnk közt Frederick-kel a művészet iránti szeretet volt. Tudtam, hogy kedvel, hogy elismeri tudásomat és a munkámat, és én is az övét, hiszen roppant jól értett a művészettörténethez, de ezen kívül kiváló üzletember volt. Sokszor csak ittam szavait és figyeltem, milyen átéléssel beszél egy-egy műremek történetéről. Aztán azon kaptam magam, hogy másképp nézek rá, viszont, ami a legrosszabb, hogy rajta is éreztem ugyanezt. Egy ideig kerülni próbáltam, menekülni a kettesben töltött percektől, de ma már tudom, hogy az ember sok mindent elkerülhet, de nem szökhet el a sorsa elől. Emlékszem, valamiféle nagyszabású rendezvény volt a Metropolitanben a sok közül. Sokat dolgoztunk előtte, szinte egész napokat, éjjeleket, hogy minden a legjobban süljön el, és ez a szokásoshoz híven, be is jött. Jöttek a megszokott dicsérő szavak, a tapsvihar és a hangos nevetgélések a kollégák részéről, Hollins viszont nem szólt azon az estén, mint általában, csak valamiféle baljós, többértelmű tekintettel figyelt engem. Én csak visszanéztem rá, és álltam sokat mondó pillantását, sőt, azt hiszem, akkor néztem úgy először rá, mint amikor akarok valamit. Aznap az ókori Kelet művészeti tárgyait tekinthették meg az ide kívánkozók. Sikerült olyan elemeket beszereznünk, amelyek NY-ban eddig még sosem voltak láthatóak, illetve felbecsülhetetlen volt az értékük. Nem mintha számomra nem lenne minden egyes műemlék vagy műalkotás az, de az itt említett tárgyak különösen értékesek voltak. Legtöbbjüket üvegszéfbe kellett elzárni, s az est végével nem volt más dolgunk, mint leellenőrizni, hogy az összes tárgy biztonságba került-e. Természetesen Fred és én voltunk, akik az ellenőrzést végeztünk, a séta végére egy kézzel készített arany nyakékhez értünk, ami minden kétséget kizáróan a keleti gyűjtemény legnívósabb darabja volt. A rendszer egyszerűen nem fogadta el a biztonsági kódot, amit az említett tárgy üvegszéfének esetében beírtam, mire a főnököm csak hamisan felnevetett, majd elárulta a kódot. - 20140525. – mondta ki a számsorozatot vigyorogva, mire nekem azonnal leesik, hisz sose felejtem el szabadságom első lépcsőfokát, hogy ezen a napon kezdtem el itt dolgozni a MET-ben. - Tessék? – fordultam hirtelen a féri felé és néztem vele farkasszemet először vágyakozó pillantással. - A nap, amikor nekem kezdtél el dolgozni. – tegezett le meglepetésemre hirtelen, hiszen eddig munkánkból kifolyólag magázódtunk egymással, és talán úgy is volt a legjobb. - És amióta a Múzeum a legjobb kezekben van. Pontosan olyan vagy ennek a helynek, mint ez az ékszer a többi között. – folytatta a végzetem felé vezető szavait, mire elkomolyodva meredtem fénylő szemébe. - De nem csak a Múzeum számára jelentesz ennyit, hanem nekem is…- folytatja kissé elcsukló, rekedtes hangon, amitől egyre csak fokozódott bennem az a furcsa érzés és egyszerre ezer lepke akart kirobbanni gyomrom mélyében. - Mr. Hollins, ezt ne…. – csóváltam meg alig láthatóan a fejemet, miközben kérlelő tekintettel néztem rá, de őt ez nem hatotta meg. - Ugyan már, Catherine… Mióta is vágyakozol már utánam? Amióta én utánad? – kérdezte oldalra döntött fejjel, miközben azzal a pimasz mosolyával hozzám lépett. Nem volt többé visszaút, miután ajkával az enyémet érintette és egyszerre elmosott a szenvedély vad mámora. Ott, az üres múzeum egyik termében, a számomra oly kedves műkincsek társaságában történt meg először köztünk az első együttlét a sok közül. Hónapokig voltunk egymás szeretői, boldogan, felelőtlenül, epekedve, míg egyszer be nem nyitottam az irodájába és pillantottam meg a két gyönyörű kisfiát, akiknek pontosan olyan csillogó fekete szemük volt, mint az apjuknak. Akkor valami kijózanított, látva a két fiát, egyszerre rádöbbentem, hogy nagyon rossz úton haladok, valami olyasmivé váltam, amit legbelül lenézek és megvetem. Még aznap véget vetettem a kapcsolatnak a főnökömmel. Először úgy tűnt, hogy felfogta az indokaimat, de másnap újra próbálkozott nálam. Először csak szép szóval, kérlelve, nevetve, majd mikor ő maga is belátta, hogy hajthatatlan vagyok, már fenyegetőzve. Fenyegetőzve, hogy kirúg, hogy elveszíthetem a munkámat, amiért annyit dolgoztam, amibe a szívem beleadtam, ami a mindenem volt.
3 HÓNAPPAL KÉSŐBB
Mindig vidám énem most egyre jobban elkeseredni látszik, és mióta „elhagytam” apámat, most először látom kilátástalannak az életem. Ne tessék mindjárt a legrosszabbra gondolni! Nem áll szándékomban kárt tenni magamban, nincsenek öngyilkos hajlamaim sem. Még csak depressziós sem vagyok, de tény, hogy mostanában sokat sírok és szomorkodok. Nem tudom, hogy lehettem ennyire hülye, hogy belementem valamiféle szexuális viszonyba egy családos férfival, aki történetesen a főnököm. A bosszúálló főnököm. Amióta a saját sarkamra álltam, a családomtól függetlenül, és állházasságom által megkaptam a régóta vágyott szabadságot, most először érzem, hogy elcsesztem, méghozzá meglehetősen. Általában, ha valaki kell, azt megkapom, ami jól esik, azt teszem, nem vetem meg sem a jó szexet, sem pedig a szórakozást, de azért nálam is vannak határok. Miután Frederick megfenyegetett azzal, hogy kirúg a munkahelyemről, ha nem folytatom vele ezt a valamit, egyre jobban úrra lesz rajtam a kétségbeesés, és hogy megbirkózzam a munkám alatt tapasztalt nyomással és lelki terrorral, bizony ezt elég gyakran alkohollal és bulizással oldom meg. Nem fogok engedni a nyomásnak, sem a zsarolásnak, a munkámat viszont nem szeretném elveszíteni, de igazából nem tudom, hogy oldom meg ezt a helyzetet. Az egyik fiatal kolléganőm, Michelle igazán jó a party-zásban, és miután látja, hogy nincs minden rendben velem, napi szinten elhív magával különböző szórakozóhelyekre. Már odáig jutottam, hogy egy hét fizetetlen szabadságot vegyek ki, hogy egy kicsit gondolkodjak, de gondolkodás helyett inkább nem gondolkodom, hanem csak a mának élek. Michelle olyan körökbe vezet be, amiknek a létezéséről sem tudtam, viszont maga a realitás elnyomásában is nagyban segít. Szintén az ő hatására egyre többféle parti drogot próbáltam ki, persze, csak módjával. Távol álljon tőlem a függőség bármilyen formája, de be kell, valljam, hogy jelenlegi állapotomra kifejezetten jó hatással bírnak. A mai is egy ilyen este volt, amikor ZigZag klubból félig ittasan, félig pedig beállva hoz haza egy taxi. Ismét csak jól alakult az estém, s sikeresen elfelejtettem, hogy mi is történik velem a valóságban. Csak az volt a bibi, hogy sem én, sem pedig Michelle nem voltunk képesek volán mögé ülni, ezért ma is hazahozatom magam. Azt hiszem, az elmúlt héten még egyszer sem kerültem ilyen állapotba, mint a ma este során. Biztos vagyok benne, ha magamnál lennék, nagyon szégyellném magam. Ahogy éppen a villa előtt szállok ki a taxiból, megpillantom Ewant, aki valószínűleg munkába indul, habár fogalmam sincs, hogy hány óra lehet…. - Asszonyom, 100 dollárral jön nekem! – szól utánam a taxis fószer, akiről én meg teljesen megfeledkeztem. Igazából az sem tűnik fel, hogy valótlanul nagy összeggel áll nekem elő a sofőr. - Ja, igen, tényleg fizetnem is kellene…– motyogom fél kábán miközben a táskámban túrni kezdek a pénztárcám vagy a kártyáim után, de nem igazán járok sikerrel. - Tudna egy kicsit sietni hölgyem, ugyanis én ezzel keresem a kenyerem. Nem jut át időm éjszakánként dorbézolni, mint „gazdagéknak”. – jegyzi meg gúnyosan, habár az állapomból kifolyólag még ez sem esik le nekem, csak tovább keresem a nem létező tárcát, amit minden bizonnyal elhagytam valahol. - De, ha nincs pénze, máshogy is fizethet. – teszi még hozzá perverz fejjel a pasas, mire még én is furcsán nézek rá, már amennyit felfogok a beszédéből. Azonban mire közölném a taxisofőrrel, hogy míg beszaladok a villába pénzért, addig várjon meg kint, Ewan érkezik meg mellénk, aki igen csak vizslató szemeket mereszt rám, majd a pasasra is. - Ó, szia, Ewan. – mosolyodok el láttán, hiszen ma igazán jól fest. Nem is tudom, ezt eddig miért nem vettem észre. Nem igazán találkoztunk vagy beszéltünk az utóbbi időben, pontosabban a közös festegetés óta, de nem is nagyon gondolkodtam ezen, hiszen túlságosan lefoglalt Fred. - Már ilyen késő lenne, vagy korán? – kérdezem még mindig szélesen vigyorogva és értetlenkedve arra célozva, hogy ő talán munkába indul, én meg még le se feküdtem. Más esetben ilyenkor én már rég itthon sem vagyok, hiszen felelősségteljes, munkamániás nőként, ezt sosem engedtem meg magamnak, hogy kések. - Én egy kicsit sokat ittam. – teszem hozzá, majd az ittasokhoz híven hülyeségeken röhögve én is elnevetem magam, és egyáltalán nem érdekel, hogy csak én nevetek. - De gondolom, ezt látod. Még a pénztárcámat is elhagytam valahol. Esetleg megtennéd, hogy addig szóval tartod ezt a jó embert, amíg beszaladok pénzért? – teszem fel aztán a kérdésem állférjemnek, de igazából biztos vagyok benne, hogy megteszi nekem ezt a szívességet. Aztán meg se várva a válaszát ellépek a járműtől, hogy meginduljak az otthonunk irányába, de természetesen képtelen vagyok a lábam elé nézni, és részegségemnek köszönhetően – mert nem fejezhetem ezt ki másképp – megbotlok az útpadkában és szépen, talán nem túl elegánsan a földre csücsülök. Én azt hiszem, feladom.
Cattel szinte nem is találkoztam a díjátadó óta, nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan kerül-e, amiatt a csók miatt, vagy egyszerűen csak így jön ki a lépés. Ez utóbbi sem lenne sokkal lehetetlenebb ebben a nagy házban. Belegondolva, így hogy mindkettőnknek megvan a saját lakrésze, és csak a közös helyiségeken osztozunk, amit egyikünk sem használ semmire, nem szoktunk túl sűrűn összefutni. Az én munkarendem teljesen kiszámíthatatlan az egyetem miatt, ő viszont már-már második otthonaként tekint a múzeumra, rengeteg időt tölt ott, munkaidőn kívül is, főleg, ha valamilyen rendezvényre készülnek, ami egyáltalán nem ritka. Szó mint száz, rég beszéltünk, de arra azért felfigyeltem, hogy az utóbbi hetekben még a szokásosnál is kicsapongóbb lett. Nem azért mert kémkednék utána, de amilyen hangerővel hazaállít éjjelente, lehetetlen nem észrevenni, ahogy becsapódik az ajtó. Bár az is lehet, hogy inkább az az oka, hogy borzalmasan rossz alvó vagyok, ami egyszerre áldás és átok, attól függ, honnan nézzük. Általában megelégszem napi négy órával, és szeretem, hogy ezáltal megnyúlik a napom, amit akár alkotásra is fel tudnék használni, ugyanakkor ha egy kicsivel is tovább próbálok ágyban maradni, már érkeznek is a rémálmok, amik reggelre úgy kifacsarnak, mintha egy szemhunyásnyit sem pihentem volna. Tíz év alatt volt már időm kitapasztalni. De még így is van, hogy nem tudom elkerülni. Például ma reggel. Fél ötkor riadtam fel, a testem verejtékben úszott, szükségem volt kábé másfél órára, egy zuhanyra, két erős kávéra és öt cigire, mire úgy éreztem, neki bírok veselkedni a napnak. Szerencsére a péntek sosincs túlzsúfolva, csak edzeni járok, és van néhány meetingem az egyetemen, de órákat nem tartok. Épp kilépek az ajtón, a vállamon a sporttáskámmal, mikor megáll a ház előtt az az ominózus taxi, és Cat hámozza ki magát az ülésekről. Tűsarkúban, feltűnően mini ruhában. A haja és a kissé elkenődött sminkje is buliról árulkodik. Most vagy én vakultam meg, vagy a dekoltázsán tényleg ott virít egy hosszú aláírás, vagy tetoválás lenne? Csak nem. Jézusom, Cat, hol a fenében voltál? Ahogy közelebb érek hozzájuk, azt is egyértelműen le tudom szűrni, hogy nem igazán áll a helyzet magaslatán, sem szó szerint, sem semmilyen értelemben. Úgy imbolyog, mint aki két pillanat múlva össze akar esni, de úgy látszik, erről egyáltalán nem hajlandó tudomást venni, mikor odalépek hozzájuk, széles mosollyal üdvözöl. Totál be van rúgva. Legalábbis remélem, hogy csak alkoholt ivott. - Hat óra múlt pár perccel – világosítom fel, bár abban sem vagyok biztos, hogy a napszakkal tisztában van. A karom nyomban a derekára csúsztatom, hogy támaszt nyújtsak neki. - Igen, azt látom. Úgy tűnik, jól érezted magad. – A taxis szavait pedig szerencsére már nem hallottam, így csak kihúzom a farzsebemből a kártyám, majd átnyújtom neki, hogy lehúzhassa a kellő összeget. Közben még mindig Cat felé pillantgatok, merthogy időközben úgy dönt, a segítségem nélkül indul el a házhoz. Úgy látszik, fel se fogta, hogy épp azon vagyok, hogy rendezzem a számlát. De mielőtt utána szólhatnék, meglátom az összeget a kijelzőn, és el is képedek. - Száz dollár? Átugrottál Philadelphiába is? – Rápillantok a sofőrre, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja-e, mert éppenséggel kinézem a nejemből, hogy képes volt taxis városnéző körutat tartani az éjjel, de belőle is, hogy mivel a nő úgyis részeg, a környék pedig gazdag, át akarja vágni, mint a huzat. De mikor Cat látványosan földre ül, nincs kedvem most ezzel szarakodni, ha nem korrigál magától, kifizetem, amit kér, csak haladjunk, aztán leguggolok a feleségem elé. - Hé. Jól vagy? – érintem meg az arcát, és magam felé irányítom a tekintetét. Elsőre nem látom rajta, hogy kemény drogokhoz nyúlt volna, és ez meg is nyugtat. Az hiányozna még. Végül halványan elmosolyodom, elég mulatságos látványt nyújt így nevetgélve, a földön piknikezve. - Nem tudom, meddig szándékozik itt ücsörögni a hölgy, a napfelkeltéhez éppenséggel még időben érkezett, de erősen kétlem, hogy ez a pozíció kínálná a legcsodásabb panorámát – pillantok jelzésértékűen a földre, a lábai mellé, de a tekintetem meg is akad a szoknya alól kivillanó harisnyakötőn, és a nem túl nőies póznak köszönhetően szintén látható, csipkés fehérneműn. Na, jó. Mivel a szoknyája abszolút testhezálló, nem tudok máshogy segíteni a helyzeten, muszáj felnyalábolnom. A cél amúgy is ez volt, csak mivel ismerem, és csökönyös mint egy szamár, ha nem ő maga kéri, hogy támogassam be, nem fog együttműködni. Képes, és elkezd erősködni, hogy de igenis be tud menni magától is, és azt inkább nem nézném végig, hogy milyen eredménnyel zárulna. Szóval felállva a karijai alá nyúlok, és gyengéden őt is talpra állítom. - Na, gyere csak. A végén még megfázol. – Nem szoktam kérdezni, hogy merre járt, mit csinált, kikkel mulatott, ahogy ő sem szokott faggatózni utánam. Így most sem firtatom, de az világos, hogy ebben az állapotban szorul némi segítségre, még ha ő maga nem is ismerné el. Ez most valamivel másabb, mint szokott. Nem szokta ennyire kiütni magát. Nem tudom, mi lehet az oka. Van-e oka, vagy csak a parti hevében így jött ki a lépés. Remélem, nem kezd most is tiltakozni, ahogy elindulok vele, bár ha őszinte akarok lenni, inkább csak visszaszámlálok: mikor jön rá, hogy voltaképp nem annyira a saját lábán közlekedik. - Na és merre jártál? - kérdezem meg most mégis, figyelemelterelés céljából.
Outside the window just to watch you as you sleep
'Cause I am a lion born from things you can not be
How can I sleep at night there's a war inside my head
I found a lion hidden right beneath my bed *
I will not hide myself from the tears that you have shed 'Cause I am a lion, and you are dead.
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ idézet ★ :
Here's a story of everything we'll ever be. You can hide but some of us can never leave.
Ha most nem lennék ebben az illuminált, rózsaszín köddel teli és cukorszirupos-mázas hangulatban úszkálva, nyilvánvalóan a föld alá süllyednék szégyenemben a mostani viselkedésem miatt. Holnap reggel – avagy, amikor felébredek -, minden bizonnyal ez is fog történni, de jelen pillanatban nagyobb gondom is van annál, hogy szégyenkezzek. Például, hogy hogyan is jutok be a házba, egészen fel az emeletre a hálószobámig, azután, hogyan is vetkőzöm le, majd kerülök bele a kedvenc franciaágyamba. Igen, ezek a kemény megpróbáltatások állnak most előttem, a többivel ráérek foglalkozni másnap, vagy valamikor… Habár nem igazán vagyok képben saját magammal és a viselkedésemmel kapcsolatban, még én is érzem, hogy valami nagyon nem okés velem és, hogy teljesen szét vagyok csúszva. Már csak ez hiányzott nekem, hogy ennek az egésznek Ewan legyen a tanúja. Tudom, hogy ő sosem avatkozna bele az életembe, mint ahogy én sem az övébe. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem ítél el, de jelen pillanatban valahogy mégsem örülök, hogy ilyen állapotban futok össze vele a közös házunk, azaz a színpadunk előtt. Ráadásul hiába is nem turkál a privát szférámban, így megvan annak az eshetősége, hogy megforduljon a fejében, hol voltam, mit csinálhattam és, hogy miért történt ez az egész. Már csak az hiányozna, hogy rákérdezzen, vajon miért nem a munkahelyemre készülődök? Nem szeretnék arról beszélni, sem pedig foglalkozni azzal, hogy miért jutottam el idáig. Én csak szórakozni akartam, jól érezni magam, és ami a legfontosabb: nem gondolkodni. Csak elkerekedett szemekkel nézek Ewanre, amikor kijelenti, hogy hat óra is elmúlt. Mármint most az korán vagy már későn van? Szinte teljesen elveszítettem az időérzékemet és nyilvánvalóan egy kiadós alvás erejéig az ugyan vissza se fog jönni. Miután szégyenszemre az út menti járda talaján kötök ki, a taxis valami oknál fogva elhajt, pedig még csak ki se fizettem az összeget, amit kért tőlem. Na, mindegy, majd biztos kiküldi a számlát a szolgáltató vagy valami lesz. A következő percben azonban már nincs több idő az ehhez hasonló mélyenszántó gondolatokhoz, mert fogadott férjem mellettem terem és arcomat maga felé fordítva kérdéseket céloz nekem. - Persze, miért ne lennék jól? – bólogatok erőteljesen kérdését hallva, majd azt hiszem, még egy széles mosolyt is elejtek felé, ezzel is jelezve, hogy milyen fantasztikusan érzem magam. Csak akkor kapok észbe, hogy nem éppen úri hölgy módjára ücsörgök idekint, amikor erre a mellettem álló fel is hívja a figyelmemet. Mindketten jelentőségteljesen végigfutatjuk rajtam a tekintetünket, s azt hiszem, egyet kell értenem vele, hogy talán jobb lenne bemenni a villába. Igen, ám, de ahhoz fel kell kelni, el kell indulni, és amiket az előbb én magam is végiggondoltam, tehát nem olyan egyszerű. Persze kedvenc férjem ezen is könnyít és felajánlja a segítségét, amit azonban nem szívesen fogadnék el. Utálom, ha másra szorulok, ha tehetetlen vagyok, és egyébként is, ez már meg sem tudom mondani, hányadik görbe este, amikor ilyen állapotban térek haza, és még mindig itt vagyok. - Talán valóban nem ártana bemenni. - helyeslek azért elgondolkodva, majd mielőtt kifogásomnak hangot adhatnák, Ewan már fel is kanalaz a fölről, mint valami tehetelen kislányt. - Képes vagyok bemenni egyedül is. – fordulok aztán a segítséget kínáló férfi felé, habár határozottságom valószínűleg eltér a megszokottról. Hogy hallotta-e a tiltakozásomat vagy sem, fogalmam sincs, de minden esetre úgy adódik a dolog, hogy beevickél velem a házba, majd pedig felfelé a lépcsőn is az emeleti hálómba. - Merre? – nézek rá egy kicsit éretlenül, amikor megzavar a mozgásgyakorlatomban, mint aki nem érti a kérdést, valójában azonban magamnak is el kell gondolkodnom azon, hogy hogyan is indult ez a félresiklott este, és hogy jutottam el az otthonunkig. - Természetesen bulizni. Vagy nem úgy nézek ki? – nevetem el magam, amikor felérünk a lépcsőn, majd a folyosót végigszántva benyitok a szobámba. - És te? – kérdezem vissza ugyanazzal a bárgyú vigyorral, de aztán kapcsolok is, hogy ő már elmenőben volt valahová. – Ja, igen, te már mész…. – jelzem felé irányított mutató ujjal, hogy lesett a tantusz. - Köszönöm a támogatást. – mondom aztán arcát nézve, kissé inogó lábakkal. – De azt hiszem, innen már megy egyedül is. – teszem hozzá határozottságot mímelve, mert szemmel láthatóan nem nagyon akaródzik neki elmozdulni a szobám ajtajából. - Tényleg, csak menj nyugodtan! Én azt hiszem, lezuhanyozom és lefekszem, aztán minden jobb lesz. – próbálom nyugtatani őt, hogy ne érezze, bármi kötelessége is lenne felém. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, teljesen megfeledkezve magamról, lerúgom a tűsarkúimat, majd a hátamhoz nyúlok és nekiállok a mini ruha cipzárját lejjebb cibálni, hogy levetkőzhessek. Ez azonban nem nagyon akar összejönni, ráadásul a hajam is pontosan rálóg a húzózárra, majd hogy a dolog még nehezebb legyen, szépen bele is akad, ahogyan az lenni szokott, így most már mozdulni sem tudok. - Na, jó, azt hiszem, mégis el kellene egy kis segítség. – nézek kiskutya szemekkel Ewanre, akiről eddig egy rövid időre meg is feledkeztem. A szerencsém az, hogy képtelen vagyok most olvasni az arcáról, hogy vajon mit gondolhat rólam, s hogy mennyire is hoztam kellemetlen helyzetbe saját magam.
Igen, azt látom, hogy jól érezte magát, de hogy jól van-e, az már egy teljesen más kérdés. És ez a mostani állapot eléggé kétes. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy csak részeg, vagy más szerekhez is nyúlt-e az est folyamán. Nem mintha közöm lenne hozzá, de nem láttam még ennyire széthullva, az biztos. És ez egy kissé aggodalomra ad okot. Nem vagyok a férje, csak papíron, és nem tartozik magyarázattal, megbeszéltük, hogy nem avatkozunk egymás életébe, de ez nem jelenti azt, hogy nem is kell észrevenni, ha a másiknak problémái vannak. Kedvelem Catet, és az utóbbi pár hétben – még így, hogy nem figyeltem is – világossá vált, hogy valami nincs rendjén. Elindult egy lejtőn, amin én már jó pár évvel ezelőtt legurultam egyszer. Nem szívesen nézném végig, hogy most ő is megteszi. Nem tudom, miről lehet szó, de a nagyon hirtelen nagyon éles változások általában nem történnek véletlenül. És nem is jelentenek sok jót. - De úgy – nyugtázom a szavait. Ettől okosabb nem lettem. Azt a vak is látja, hogy bulizni volt, az viszont lejön belőle, hogy több részletet nem kíván az orromra kötni, szóval nem is faggatózom tovább. Már annak is tudok örülni, hogy nem kellett fél óráig győzködni, hogy jöjjön be, és egy kis kezdeti tiltakozást leszámítva engedte feltámogatni magát az emeletre. Itt vagyunk, innen már tényleg úgy tűnik, hogy sínen lesz a dolog. - Igen, edzeni készülök – bólintok, bár nem is tudom, miért, nem úgy tűnik, mint akihez valóban eljut az információ, de valamiért még nem is indulok. Mintha azt latolgatnám, hogy biztos jó ötlet-e egyedül hagyni, aztán rájövök, hogy zuhanyozni, és aludni vágyik úgyis. Mint ahogy mondja is. Kellene beszélnem vele, ez az utóbbi tíz percben megérett bennem, de ennek egyértelműen nem most van itt a legjobb ideje. Már majdnem be is hajtanám az ajtót, mikor mégis utánam szól. Visszalépve látom is rögtön pillantom, hogy mi a probléma, és halványan el is mosolyodom. Nők, és a bonyolult öltözékeik. - Na és mi lesz a jutalmam? – dobom fel a kérdést teljesen random és ártatlanul, egy kis játékos éllel a hangomban, ha már komolyan nem tudok beszélni vele, akkor legalább húzom egy kicsit. Ittas emberekkel egész mulatságos egyezkedni. Mindig meglep a fantáziájuk. Azzal közelebb lépek hozzá, hogy mögé sétáljak, és megvizsgáljam a probléma gócpontját. - Hát, ezt rendesen bekapta. – Finoman elsöpröm az útból a hátralógó haját, és a válla fölött előre simítom, egyedül azt a tincset hagyom meg, amit megevett a cipzár. Megfogom a pici fémnyelvet, és próbálok erőszakot tenni rajta, de egyik irányba sem mozdul. Se le, se vissza fel. Pedig a háta felét már sikeresen kiszabadította. - Az is lehet, hogy így maradsz – jegyzem meg nagyon tudományosan, szimplán csak azért, hogy lázba hozzam egy kicsit. És ahogy a félhomályban jobban szemügyre veszem a bőrét… - Te tudsz róla, hogy tele vagy… - De mielőtt kimondanám, meg is állok. Fogalmam sincs, hol járt, vagy mit csinált, de ezek a csíkok és apró sebek nagyon is frissnek látszanak. Talán karmolás lehet, de attól mintha mélyebbnek tűnnének. Itt-ott elkenődött, a bőrére száradt vérfoltokat is találok, amik eddig a haja jótékony takarásában voltak. - Cat, mit csináltál? Hol voltál az éjjel? – vált most már komolyra a hangom, és úgy ahogy van – bekapott hajjal, félig lehúzott cipzárral, a mozgáskoordinációban eléggé korlátozva – magam felé fordítom. A magassarkúját már úgyis lerúgta, nem fog elzuhanni. A szemébe nézek, a tekintetem pedig kérdő, és ezúttal egyértelműen jelzi, hogy nem fogom hagyni olyan könnyen lerázni magam. Valahol a hátam mögött egy rövid dallammal felpittyen a telefonja, de ezt most ki is szelektálom. Most nem az a pillanat következik, amikor sms-eket olvasgatunk. - Vagy úgy is kérdezhetném, hogy hova járkálsz mostanában - teszem egyértelművé felé, hogy tudok róla, mi folyik az utóbbi másfél-két hétben, és nagyon szeretném, ha ezek után engem is beavatna.
Outside the window just to watch you as you sleep
'Cause I am a lion born from things you can not be
How can I sleep at night there's a war inside my head
I found a lion hidden right beneath my bed *
I will not hide myself from the tears that you have shed 'Cause I am a lion, and you are dead.
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ idézet ★ :
Here's a story of everything we'll ever be. You can hide but some of us can never leave.
Jelenlegi helyzetemben igazából kár bármit is tennem, mondanom vagy akár gondolnom is, hisz’ még a vak is látja, hogy egyáltalán nem vagyok magamnál. Lassan még én magam is kezdem belátni, hogy ez az állapot nem a legalkalmasabb kulturált emberi társalgásra és úgy semmi egyébre sem. Viszont még így is kiérzem – vagy csak beképzelem? - Ewan néhány szavának az élét. Nem tudom, hogy miért, de mióta bejöttünk a villába, folyamatosan olyan érzésem van, mintha valami kisgyerek lennék, aki valami rosszat tett, amiért meg kell dorgálni, és hogy valamiért szégyellnem kell magam. Pedig tulajdonképpen nem tettem semmi rosszat, csak egy szokásos, még csak nem is különleges buliban voltam. Akkor viszont mégis miért érzem ilyen kellemetlenül magam Ewan előtt? Ráadásul őt aztán nem érdekli, hogy mivel tengetem napjaimat, amíg az nem okoz kárt a látszatra sziklaszilárdan felépített színpadunk falaiban, ez persze fordítva is igaz. Vagy talán a viselkedésem annyira alpári lett, hogy azon aggódik, mit szólnak a külvilág emberei? Mikor aztán beakad a hajam abba a fránya cipzárba, már teljesen elfelejtem komor gondolataimat és csak is arra vagyok képes koncentrálni, hogy mielőbb szabaduljak az apró fémszerkezet fogságából. Csak Ewan kérdésére kapom fej a fejem, miszerint valami jutalmat is vár tőlem a kiszabadításom fejében. - Jutalmad? – kérdezek vissza olyan bamba fejjel, hogy szerintem azonnal látja rajtam, hogy most még az ilyen humoros lapokat sem vagyok képes venni. - Tudod mit, bármit kérhetsz, ha végre le tudom venni magamról ezt a göncöt. – adom aztán meg magam, mert így, kissé behajolva, előre döntött háttal és vállal egyre kényelmetlenebb a helyzet, pláne, hogy egyébként sem vagyok stabil. Aztán elhallgatok, és csak türelmesen várok, hogy történjen már valami, de az én szemszögemből nézve nagyon úgy tűnik, hogy Ewan nem halad a dologgal sehova se. - Nem akarok szemtelen lenni, de egy kicsit már fájó ez a testtartás és a hajszálaim rángatása sem egy kellemes élmény. – jegyzem meg neki próbálkozva finomnak lenni, de aztán újfent kénytelen vagyok elnevetni magam az abszurd helyzetemen. Majd ismét csak akkor komolyodok el, amikor a mögöttem álló férfi kijelenti, hogy ez is meglehet, hogy így maradok. A fantasztikus tudatmódosító szereknek köszönhetően, melyek a szervezetemben ténykednek még javában, elsőre még el is hiszem szavait, és valamiféle pánik járja át testemet, de utána rájövök, hogy csak húzza az agyam. Mert nincs annak most elég baja? Aztán pedig arra leszek figyelmes, hogy a hátam mögött néma csend honol, mintha Ewan valamit nagyon tanulmányozna a hátamon. - Mikkel? – kapom fel a fejem a kérdés közben, melyet egy kicsit magasabb hangerővel nyomok, mint az eddigiekben. - Ugye, nem tetováltattam valamit magamra? – kérdezem meg félve magam mögé pillantva, összeráncolt szemöldökkel, mert annak nagyon nem örülnék. Buli párti vagyok, és ilyenkor sajnos gyakran elvesztem a kontrollt, de azt határozottan ki lehet jelenteni, hogy a tetoválás nem az én stílusom. A következő pillanatban azonban rá kell jönnöm arra, hogy itt most félre is lehet tenni a viccet, és komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy mi is történt. Meglepetten nézek az eddig még mögöttem álló magas pasira, aki immáron szemben áll velem, mert azt hiszem, még sosem nézett rám ennyire szigorúan és vérmesen. Azt hiszem, egy kicsit most meg is ijedek tőle, ami ismét csak az állapotomnak köszönhető, de főleg a helyzet komolyságától. Itt most valamit nagyon elbaltáztam, azt hiszem. Ekkor, mint valami mentőöv megszólal a telefonom, de Ewan ezt is ignorálja, mint valami szigorú börtönőr, mire egy pillanatra azért felhorkanok. - Ez most komoly? – kérdezem elmélázva, de aztán újabb kérdést szegez felém, s jelenleg a ő kérdésének határozottan nagyobb súlya van, mint az enyémnek. - Mint mondtam, csak szórakozni. Semmi több. – felelem megrázva a fejemet, miközben próbálom visszaidézni az elmúlt este köddel borított pillanatait. Nem minta bármivel is tartoznék, neki vagy el kellene számolnom a szabadidőmmel, de megint itt ez a furcsa szégyenérzet, ami nem hagy nyugodni. Ahogy így erősen agyalok, képek villannak be: diszkó fények, egy fa valami szórakozóhely előtt, egy fiatal pasas arca, valakivel smárolok, újra az a fa…..aztán mintha vaku is villant volna, de az egész összemosódik, én pedig képtelen vagyok visszaemlékezni a történtekre. - Ewan….., én nem tudom. – nézek most szemébe őszintén miközben félig nyitott ajkakkal egy nagyot sóhajtok. - Kicsit túlzásba vittem a bulizást. Én nem CSAK ittam... – vallom meg őszintén miközben továbbra is kékjeit fürkészem, hogy vajon mennyire rossz a helyzetem. - De esküszöm, semmi olyat nem tettem, ami hatással lenne a "házasságukra", vagyis ami téged érint. – rázom meg az arcom falfehérre komolyodva, habár félek tőle, hogy csak szeretném, ha a helyzet ez lenne. - Szeretném látni azokat a valamiket! – teszem hozzá aztán elszántan. Most még arról is megfeledkezem, hogy mennyire korlátozva vagyok, ami a szabad mozgást illeti, szóval még mindig a férjem segítségére szorulok.
Elég mulatságos ebben az állapotban beszélgetni vele, de van más előnye is: igazat fog mondani. Nevezhetne bárki számítónak emiatt, de ha már így alakult, hogy találkoztunk ma reggel, nem akarom kihagyni ezt a sanszot. Mostanában furcsán viselkedik, engem pedig érdekel, hogy mi lehet vele. Az ennyire szélsőséges váltásoknak mindig van valami oka, eddig is eljárt bulizni, de azért nem minden áldott nap, és önmagában ezzel sem lenne olyan nagy probléma, ha nem tudnám, hogy egy ideje a múzeumba sem jár be. Felmondott volna? Pedig tudomásom szerint imádta. És ha nem sejteném, hogy ezzel az egyezségünket és elhanyagolja. Közelebb lépek hozzá, és szemügyre veszem a problémát. Szóval bármit kérhetek. Ezt az ígéretet nem árt talonba tenni. - Megegyeztünk - nyugtázom a szavait, mielőtt még eszébe jutna módosítani rajta. A panaszáradatán viszont akaratlanul is elmosolyodom. - Türelem, hölgyem, szép kis gubancot hozott össze. Aztán ahogy nagy nehezen sikerül lejjebb tornázni rajta azt a cipzárt, megpillantom a hátán lévő sebeket, a helyzeten pedig csak ront, hogy hallhatóan halvány fogalma sincs róla, hogy mi történt az éjszaka. A mosoly hamar eltűnik az arcomról. Ez így most már tényleg nincs annyira rendben, a kérdés csak az, hogy ezt hogyan adjam a tudtára anélkül, hogy úgy élné meg, hogy bele akarok szólni abba, hogy mit csinál. Egyre biztosabb vagyok abban is, hogy valami drog is van a háttérben, ami meg aztán pláne nem tölt el sok örömmel. Sosem beszéltem neki a múltamról, de ezt a lejtőt már megjártam egyszer, nem szeretném, ha most nála kezdődne ugyanez. Rákérdezek, és a tekintetemben láthatja is, hogy igen, ezt most komolyan gondolom. - Cat... - Ez a válasz nekem most kevés. És erre ő is rájön, mert látom, hogy próbál visszaemlékezni. - Mi a baj? - kérdezek rá most már nyíltan. És ezzel érezhetően nem csak a ma estére gondolok. Az ujjaimmal gyengéden megérintem az állát, hogy magam felé kormányozzam, és foglyul ejtsem a tekintetét. - Történt valami? – A hangomban egy cseppnyi aggodalom csillan. A tekintetem az arcát fürkészi. Fogalmam sincs, mi lehet az, ami ennyire feldúlta, sosem láttam még ilyen zavartnak. - Hanem? – kérdem, mikor félbehagyja a mondatot. Nem csak ivott? Mit csinált még? Sejtem, hogy a válasz a drog lesz, de jobb, ha tudom, milyen fajtával kísérletezik. Vagy másra gondolt? Az ötletek ide-oda cikáznak a fejemben. A hozzáfűzött megjegyzésben viszont már nem vagyok olyan biztos. - Na persze. Ha nem emlékszel semmire, ezt mégis miből gondolod… - sóhajtom halkan, de inkább csak magamnak, mintsem valódi választ várnék rá. És ezen a ponton elegem is lesz a szarakodásból. Elengedem az állát, és a karját is, hogy mögé nyúljak, mintha csak át akarnám karolni, de az ujjaim a beakadt hajtincse köré fonódnak, amit stabilan megtartok, hogy ne érezzen fájdalmat, mikor a másik kezemmel egy erőset rántok a ruháján. Lehet, hogy nem a legszolidabb módszer, de máshogy nem sikerült szétbogozni, a cipzár viszont még így sem akar lecsúszni, szóval a következő mozdulattal a ruha két szélét markolom meg, hogy egy erélyes rántással leszakítsam róla. Az anyag jellegzetes hanggal reccsen, de legalább most már akadálytalanul lesiklik a bőrén. Ami azt illeti, akadálytalanabbul is, mint arra számítok, miután elengedem, azt hittem, megfogja majd, de valószínűleg a kábult fáziskésés az oka, hogy nem így történik, így a meglazított ruha olyan hirtelen ér földet, hogy nem is sikerül elkapnom. - Bocsánat. Nem pont így terveztem– fűzöm hozzá gyorsan, és reflexből nyúlnék is a zakómért, hogy ráteríthessem, de mikor rákérdez a hátán lévő sebekre, úgy döntök, nem lenne sok értelme körülírni. Hallom a hangján, hogy sikerült kicsit ráijesztenem, talán hatásosabb lesz, ha a saját szemével csodálhatja meg. - Gyere - ejtem ki halkan, és ha már úgyis közel állok hozzá, nem húzódok hátrébb, hanem a karjait megérintve, arrébb navigálom néhány lépést, és ha engedi vezetni magát, végül pontosan az egész alakos tükör előtt lyukadunk ki. Ő háttal, én pedig szemben. Elveszem az asztalon ácsorgó sminktükröt, és egy fél lépéssel hátrébb mozdulva tőle, úgy tartom elé, hogy ráláthasson benne a hátát fedő sérülésekre. Néhol teljesen felszakadt a bőr, néhol pedig egy kis odaszáradt vér is látható. Nem tudom, mit művelt, de úgy látom, hogy ő sincs vele képben. - Még mindig nem dereng? - kérdezem, de a pillantásom nem rá, hanem a mögötte lévő tükörre szegezem, ami nem csak a hátán siklik végig. Nem akarom kihasználni a helyzetet, de ennek azért túlságosan nehéz lett volna ellenállni. Bár ha azt nézzük, nem járok annyira tilosban, elvégre a feleségemről van szó, még ha ezidáig nem is láttam ilyen csipke szerelésben. Sem semmilyen más fehérneműben. A látványból kiindulva bizonyára hódítani indult ma este.
Outside the window just to watch you as you sleep
'Cause I am a lion born from things you can not be
How can I sleep at night there's a war inside my head
I found a lion hidden right beneath my bed *
I will not hide myself from the tears that you have shed 'Cause I am a lion, and you are dead.
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ idézet ★ :
Here's a story of everything we'll ever be. You can hide but some of us can never leave.
Lassan érzékelem, hogy valami pánikszerű érzés kezd el uralkodni a testemen, habár pontosan nem tudnám leírni ennek az okát. Valószínűleg erre a félelemérzetre rátesz az a bizonyos diszkó drog is, amit a kolléganőm és társai „rám tukmáltak” – habár egyáltalán nem kellett erőltetni -, viszont egyelőre képtelen vagyok a tisztánlátásra. Annyira nem vagyok magamnál, hogy szinte fel se fogom, hogy mit ígértem Ewannek, és azt sem, hogy ő erre, hogyan is reagál. Józan állapotban biztos találtam volna egy diplomatikus megoldást a helyzetre, mielőtt kiforgatja a szavaim jelentését, de jelenleg csak halvány másolata vagyok önmagamnak. Látom a velem szemben álló férfin, hogy most valahogy ő sem találja olyan szórakoztatónak a helyzetet, mint az elején vagy más esetben. Még ilyen állapotban is látok valami aggodalmat az arcán, és feszültséget érzek a levegőben, ami engem pedig még jobban frusztrál, és még jobban úgy érzem magam, mint egy csínyt elkövető kislány a politikus apja előtt állva. - Hosszú történet. – válaszolok nagy nehezen és halkan, amikor végül is rákérdez újra, hogy történt e valami, amiért ilyen állapotba kerültem. Én viszont pontosan ezt akartam volna elkerülni: valakinek elmesélni a szánalmas és nyomorúságos történetemet a főnökömmel, akinek családja van. Mert valljuk be, a kimaradások, az átbulizott éjszakák, az ital, a drog, mind akkor kezdődött, amikor a munkahelyemen kicsúszott a lábam alól a talaj. Még akkor is, ha erről eddig nem voltam hajlandó tudomást venni. Természetesen máskor sem vetettem meg a különböző bulizási formákat, de mindig tudtam, hogy hol a határ, mindig amolyan úri hölgy tudtam maradni, a mostanival ellentétben. Jelen pillanatban úgy érzem magam Ewan előtt, mintha valamiféle utcalány lennék és egyszerűen csak szégyellem magam. Nem értem, miért uralkodik el egyre jobban rajtam ez a szégyenérzet, hiszen nem vagyok az az ember, akit érdekel mások véleménye, most mégis ez az igazság. - Azt hiszem, aludnom kellene egyet. Aztán holnap elmesélem, ha még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy halld. – adom meg magam kelletlenül, csendesen, csak azért, hogy jelen pillanatban hagyjon békén a kérdéseivel. Most egyszerűen képtelen vagyok beszélni Frederickről, túlságosan a lelkembe ívódott ez a történet. Gyűlöltem magam, amiért majdnem szétrobbantottam egy családot. Azt hiszem, egy kis ideig boldognak tudhattam magam, és a veszélyes, szenvedélyes és titkos légyottokból valami több lett, de aztán jött a feketeleves és Fred igazai arca. - Hanem…. Kaptam valami party drogot az egyik kollégámtól, amitől még bulisabb lett az este... Ennyi. Nem az első alkalom. Semmi komoly. – bököm ki végül az amúgy is nyilvánvalót, hogy mit fogyasztottam még az alkohol mellett. Most nem is értem, hogy a férjem miért van ezen ennyire kiakadva – legalább is olyan képpel méreget engem, mint, aki ki van -, hiszen nem lettem ettől még függő. Amúgy sem olyannak ismerem őt, aki megveti mókázás bármilyen formáját. Aztán is azt is észreveszem, hogy a társaságomban levő pasas, végül is nem boldogul azzal a fránya cipzárral, így finoman, de határozottan eltépi a ruhámat. Más esetben biztos hangot adnék nem tetszésemnek, de jelen esetben, csak örülök, hogy végre lekerül rólam. Még az sem tűnik fel, hogy a ruha gyorsan és csendesen lehuppan a padlóra, hanem már csak azon kapom magam, hogy Ewan irányításával a nagytükör előtt állok egy szál fehérneműben. A sebhelyeimet tanulmányoztatja és vizsgáltatja velem, de én sajnos az előbb beugrott emlékfoszlányokon kívül semmi értelmeset nem tudok mondani. - Nem, illetve derengeni dereng, de nem vagyok benne biztos, hogy mi történhetett. Talán nem is lényeges.– rázom meg a fejem lazán miközben a vállamon és lapockámon húzódó piros és véres csíkokat tanulmányozom. - De szerintem ez nem olyan vészes. Nem várhat holnapig? - kérdezem meg egy újabb sóhaj közepette kissé kimerülten. - Befejezte a kihallgatást biztos úr és lezuhanyozhatok végre, vagy vannak még kérdései felém? – szólalok aztán meg szokványos stílusomban, ami már jó jel, aztán nem tudom, mi üt belém, de az előbbi depresszív hangulatot, ijedséget és mélabút átváltja valami kellemes érzést, és hangosan kacagni kezdek. Látva Ewan fejét a viselkedésemet tapasztalva csak még viccesebb a helyzet. Azután azonban, szinte e-kirobbanás után azonnal, valami szédülésféle érzet kap el, egy pillanatra olyan érzésem van, mintha lebegnék, azután ezt a lebegő hatást zuhanásszerű mozzanatok váltják fel. Egyáltalán nem érzem jól magam, de nem akarom, hogy a mögöttem álló féprfi ezt lássa. Már így is túl sokat látott ma belőlem, tehát meg sem várva a válaszát, hirtelen ellépek tőle, hogy meginduljak tiszta fehérneműt előkotorni az egyik fiókból - más szót most nem tudnék használni a mozdulataimra - , majd tettetett határott és gyors léptekkel megindulok a fürdőszoba irányába. Mielőtt belépnék az ajtón, újabb zuhanáshullám lesz rajtam úrrá, mely hatására térdeim megremegnek és gyengévé válnak, én pedig kénytelen vagyok gyorsan leülni az ajtó melleti karosszékbe, karfáiban megkapaszkodva. Az egész helyzet alatt szinte fel sem tűnik, hogy ezt végig csupán egy fehérnemű együttesben teszem. Biztos vagyok benne, hogy holnap, ha rájövök, hogy milyen közönségesen viselkdtem, el fogok bújdosni Ewan elől, de most kicsit sem zavar. Az ülő helyzetben maradás nem tart soká, így még mielőtt a pasi azt hinné, hogy esetleg segítségre szorulok, felpattanok és beslisszolok a fürdőbe. Az azonban már nem jut el az agyamig, hogy az ajtót is becsukjam. Minek azt? Már majdnem mindent látott. Nagy nehezen lehámozom magamról a maradék darabokat, amiket csak lazán elszórok a szoba csempepadlóján, majd belépek a zuhanyfülkébe. Illetve csak tenném, mert a következő pillanatban ismét rosszullét fog el, megszédülők és szinte abban a pillanatban csattanok be a zuhanykabin padlójára. - Á!!! A rohad életbe! - kiáltok fel méltatlankodva és kicsit a fájdalomtól is. Aztán, mikor végignézek a térdemen, látható az is, hogy a kabin ajtajával sikeresen felszakítottam ott a bőrt is. A fejemet fogva csücsülök a padlón, miközben azon agyalok, hogy a szédelgés közepette, hogyan álljak fe úgy, hogy ne essek el újra, mert a szédülés már ennyira elviselhettelen, hogy hányingerem is van...
Hosszú történet. Azt mindjárt gondoltam. Őszintén szólva nem igazán tudom, mit kezdjek vele, vagy a szituációval. Ha nem itta beszédessé magát, akkor hiába is állnék neki faggatózni. Pedig azt hittem, így azért nagyobb sansz van rá, hogy elmondja, amit józanon nem feltétlen osztana meg velem. Bár lehet, tényleg inkább hagynom kellene most aludni, és inkább holnap próbálkozni annak a kiderítésével, hogy mi is történik vele mostanság. Nem vagyok a férje, de barátok attól még igen, ez talán elég ok rá, hogy engedje, hogy segítsek, ha tudok. Ha más nem, legalább meghallgassam, és kiönthesse valakinek. Remélem, tudja, hogy bennem megbízhat, hiszen már így is olyan titkokat őrzünk egymásról, amik elkerülhetetlenül összeláncolnak. Ha nem bíznánk egymásban, nem is vállalkoztunk volna erre a mindenki mást átverő házasságra, és nem is tudnánk fenntartani a látszatot. - Rendben, akkor majd holnap – teszem hozzá azért, megadva magam, bár kétlem, hogy emlékezni fog rá. Nem az első. És semmi komoly. Bár a valami partidrog alapján nagyon úgy fest, hogy azt sem tudja, mit tukmáltak belé. És ha nem az volt? Akkor mi van? De ezt sem lenne most értelme feszegetni, nem is vagyok biztos benne, hogy akarom. Csak rossz nézni, hogy szépen lassan szétcsúszik az a nő, akit az egyik legmagabiztosabb és legkarakánabb személyiségként sétált be az életembe. Tudom, hogy mit tesznek az emberrel a drogok. Tudom, milyen elindulni ezen a bizonyos lejtőn. És történetesen azt is, hogy nincs, ami megállíthatna. Egyedül te magad. Ami szinte mindig, mindig és mindig, borzasztóan kevés. Hiszen nem véletlenül nyúlt a szerhez. - Értem. – Mivel tényleg baromira beakadt az az istenverte cipzár, nincs kedvem tovább szarakodni vele, és úgy látom, ő sem áll olyan stabil lábakon, hogy műtősdit játsszak, így inkább a drasztikusabb, ám de hatásos módszert választom. Mikor azt mondja, látni akarja a sérüléseket, a tükörhöz vezetem, és közben azért végigsiklik rajta a pillantásom, leplezetlenül, hogy ellenőrizzem, vannak-e továbbiak, de szerencsére nem találok mást. Talán nem is lényeges. Talán tényleg nem. Elsőre bevallom, másra gondoltam, de talán jobb is, hogy nem emlékszik semmire. Lefertőtleníteni azért nem ártana, de a zuhanyra elhiszem, hogy jobban vágyik. - De várhat. Persze. Menj csak – eresztem el, és amint elindul, töltök magamnak egy italt, és bele is süppedek az egyik fotelba. Direkt nem követem árgus szemekkel a mozdulatait, már így is látszik, hogy a töke ki van vele, hogy anyáskodom fölötte. És valóban. Felnőtt ember, azt csinál, amit akar. Perifériából azért látom, hogy leül néhány pillanatra a fürdő előtti székre, nyilván szédül, mint a fene. Attól függ, mit tömött magába, még az is lehet, hogy hallucinál is. De ha nem akarja, hogy segítsek, hogy itt legyek, akkor abból csak veszekedés vagy dulakodás lenne. Ilyenkor nagyon makacs tud lenni az ember, én is az voltam. Fogalmam sincs, hogy fog lezuhanyozni egyedül, de nyilván azért ülök itt még mindig, hogy megvárjam, amíg végez. És lehetőség szerint megakadályozzam, hogy belefúljon a lefolyóba. Miután eltűnik, még meg sem hallom a vizet, mikor néhány perc múlva érkezik az a bizonyos csattanás, ami megadja a jelet, hogy most már bemehetek. Megyek is, egy pillanatra sem tétovázok. Ahogy megpillantom a vérmaszatos csempén, meztelenül, a zuhanykabin falához kuporodva, ismerős szúrást érzek a mellkasomban, azokra az időkre emlékeztet, amikor ez a látvány majdnem mindennapos volt. Mély levegőt veszek. Elszorul a szívem, hogy így kell látnom őt. De nem állok meg szemlélődni, azonnal mellé térdelek. - Cat – mondom ki automatikusan a nevét, csak hogy meggyőződjek róla, mennyire van magánál, majd feljebb nyúlok, és megnyitom a vizet. A rózsa ontani is kezdi magából a vízpermetet, mindkettőnkre, de most már ez is mindegy, csak essünk túl most már ezen, és rakjam végre ágyba.
Outside the window just to watch you as you sleep
'Cause I am a lion born from things you can not be
How can I sleep at night there's a war inside my head
I found a lion hidden right beneath my bed *
I will not hide myself from the tears that you have shed 'Cause I am a lion, and you are dead.
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ idézet ★ :
Here's a story of everything we'll ever be. You can hide but some of us can never leave.
Azt hiszem, akkor már én magam is sejteni kezdem, hogy ma teljesen szétcsúsztam, amikor is rájövök arra, hogy még lezuhanyozni is képtelen vagyok egyedül. Eddig valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szentül hittem, hogy nem komoly az én illuminált állapotom, és pontosan úgy, mint más hasonló hajnalokon, képes vagyok ellátni saját magam. Reggelig aztán kialszom magamból az éjszaka füstszagú és alkoholbűzös mocskát és senki még csak nem is sejti, meddig vagyok képes süllyedni. Most azonban, itt a zuhanyzó aljában csücsülve, teljesen szétesve, felsértett térdel, valami bennem is eltörik. Lassan belátom, hogy nem bírom tovább és képtelen vagyok azt játszani, hogy minden rendben van. Legalább is saját magam előtt. Azonban sajnos nem egyedül vagyok a lakrészemben és nem csak magammal kell lejátszani egy viszonylag nehéz lelki küzdelmet, de még Ewannek is be kell bizonyítanom, hogy nincs semmi komoly probléma körülöttem. Utáltam, ha valaki gyengének lát, és azt hiszem, soha nem is voltam gyenge, most azonban kezdem egy kicsit elveszíteni a mindig toppon levő énemet. Szóval, ahogy megtörténik az a balszerencsés esésem, igazából még fel sem tudok eszmélni, Ewan máris ott terem mellettem, pontosabban előttem szintén a zuhanyzóban. Most még arra sincs erőm, hogy szégyenkezzek, amiért így lát és azért sem, mert tulajdonképpen anyaszült meztelenül vagyok egy számomra testileg idegen férfi előtt. Csak egy megadó grimaszt ejtek meg felé, amikor kissé aggódó tekintettel kimondja a nevemet, de ő nem tétlenkedik, hanem egyik kezével hátranyúl a zuhanycsaphoz és megendezi helyettem a vizet. Nem tudom, miért teszi ezt, miért ennyire gondoskodó velem, de jelenleg nem is érdekel, egyszerűen csak túl akarok lenni ezen az egész zuhanyozás dolgon, az egész szarságon, ami ránehezedik az életemre, és lehetőleg aludni szeretnék. Ahogy a kellemes vízsugár megered és benedvesíti testemet, úgy szabadul fel hirtelen lelkemből is, ami nyomja és bizonyára ez is a drog és alkohol egyvelege okozta hangulatingadozásaim miatt van, de egyszer csak elerednek a könnyeim is. Aztán megint csak öntudatlanul cselekszem, de itt, a zuhany alatt, egyszer csak átölelem a velem lévő és szintúgy csuromvizes pasi derekát, vállához fúrom arcomat és jól kisírom magam a vállán, most szó szerint, mint egy elveszett kisgyerek. Nem tudom, miért érzem ezt, de a közelsége teljesen megnyugtat és bizonyára a frissítő víz is tesz róla, de lassan békét lelek odabent, és egy időre elmúlik a rossz kedvem is. - Sajnálom. – motyogom aztán szabadkozva, amiért így rázúdítottam a könnyeimet és azért is, mert miattam tiszta víz lett az öltözéke. - Amúgy mondták már, hogy elég szexi vagy, így vizesen? – szalad ki a számon, ami először eszembe jut, amikor elengedem őt és kicsit hátrébb lépve felpillantok rá. Józanon sose mondtam volna neki ilyet, de, mint az lenni szokott, részegen őszintébb az ember, s ez most velem is megtörtént. Azután felnevetek, mintha az előbbi sírós kislány valaki más lett volna. Nem tudom, végül, hogyan végződött a zuhanyzás és azt sem, hogyan sikerült szárazra törölköznöm, már csak arra emlékszem, hogy én a kényelmes és puha ágyamban fekszem. Még látom, Ewant, amint előttem áll, de hamarosan elsötétül minden előttem és én mély álomba szenderülök….
Irtózatos fejfájás, szédülés, hányinger és valami iszonyatos fül-és fejzúgás, amit első körben érzékelek ébredéskor. Hát igen, a másnapok sosem kellemesek, de ez a mostani most túltesz az összes eddigin. Szükségem van pár még percre, hogy egyáltalán ki tudjam nyitni a szememet - még szerencse, hogy a redőnyök be vannak húzva az ablakokon. De, hogy ki húzta be? Mikor végre sikerül szemhéjaimat felnyitni, eldöntöm, hogy meglátogatom a mosdót, de ekkor valamiféle halk szuszogó neszt hallok magam mellől. Lassan és óvatosan jobb irányba fordítom a fejem, majd meglepetten veszem tudomásul, hogy Ewan P. Brooks az ágyamban alszik. Azonnal rájövök, hogy az előző éjszaka egyelőre teljes sötétség a számomra, ráadásul fogalmam sincs, hogy a férjemet eljátszó pasas, hogy a fenébe kerül ide. - Ewan, te hogy kerülsz ide?? – szólok hozzá egy kicsit idegesen, habár amikor feljebb emelem a hangszínemet, úgy hasít fejembe az ismert fejfájás is, azért kénytelen vagyok lejjebb venni azt. - Te itt aludtál? Vagy mi? – folytatom tovább a kérdezősködést, mit sem törődve azzal, hogy éppenséggel felébresztettem őt, de jelen pillanatban csak a miértek érdekelnek. Ahogy körbenézek a szobában, látom, hogy a ruháim szerteszét hevernek a padlón: ki vette ezeket le rólam? Majd az egyik székre terített törölköző arról árulkodik, hogy meg is fürödhettem – na, de hogy? Ekkor rémülten magamra pillantok, majd belesek a takaróm alá, s azonnal látom, hogy nem az a fehérnemű van rajtam, amint amit előző este vettem fel. Mondjuk az biztató, hogy legalább van rajtam valami ruhanemű. - Ugye, mi nem…? – ülök fel ijedten és hirtelen – nem attól ijedek meg, hogy esetleg lefeküdtem vele, inkább attól, hogy ennyire nem emlékszem semmire -, de amikor ez megtörténik, forogni kezd velem a világ, így kénytelen vagyok visszafeküdni a helyemre, legalább is egyelőre. Persze maga a tény, hogy talán történt valami köztük, sem tölt el nyugalommal, hiszen az csak mindent összekuszálna a gondosan megtervezett színjátékukban. - Semmire nem emlékszem. – állapítom meg félig magamnak, félig neki, majd a hirtelen előtörő szégyenérzet mellett arra várok, hogy alvótársam végre mondjon valamit, hogy mi franc is történt az este. - Elmondanád, kérlek, hogy mi a jó büdös fenét műveltem… vagy műveltünk? – fordulok a férfi felé elkerekedett szemekkel, miközben nyakig magamra húzom a takarót, mintha még nem látott volna engem meztelenül.
- Umh. Neked is jó reggelt. Vagy inkább délutánt – ébredek a hangjára, és ahogy kinyitom a szemem, az órára is pillantok. Nem aludtam olyan mélyen, sőt, igazából azon is csodálkozom, hogy képes voltam elaludni itt mellette, alapvetően nem ez volt a célom, hanem hogy itt legyek, ha valami baj lesz. Mondjuk, leáll a légzése. Erre a gondolatra el is komorodom egy-két pillanatra, sajnos láttam már ilyet, és nem hogy én, de ő se tudta megmondani, mit vett be az éjjel. Hogy mégis elaludtam, az valószínűleg annak köszönhető, hogy az éjjel alig pihentem két-három órát, de ez már megszokott. Képtelen vagyok aludni, jó pár éve már. A kérdésére egyelőre nem válaszolok, csak felé fordulok a párnán. - Hogy vagy? - teszem fel inkább ezt helyette, és az arcát fürkészem. Mindazt, amit valószínűleg nem fog elmondani, de ott lapul a bekészített „jól vagyok” mögött. De az is lehet, hogy megkockáztat egy kis őszinteséget, és szavakkal is tudtomra adja, hogy minden bizonnyal majd szétrobban a feje, és társai. - Azt látom, hogy az emlékeidnek kuka – jegyzem meg a további kérdései alapján. Két ujjammal megdörzsölöm a szemeim, kitörölve belőlük a röpke álom maradékát is, és felülök az ágyban. A ruháimat a mellettem ácsorgó fotelra teregettem, elvégre mégsem akartam csurom vizesen ledőlni mellé. Ahogy eszembe jutnak a hajnali jelenetek, mikor a zuhany alatt rátaláltam, ahogy hozzám bújt, és hagyta magát átölelni. Ahogy kisírta magát a mellkasomon… fogalmam sincs, hogy nem emlékszik-e ezekre sem, vagy csak nem akar. Nyilván nem fogom visszaidézni neki, a helyében én is annak örülnék jobban, ha végleg megszabadultam volna tőlük. Viszont nem tudtam meg tőle, hogy mi az alapvető probléma. Azt ígérte majd reggel, és ez valóban fontos lenne, de egyelőre nem annyira tudom, hogyan nyúljak hozzá a témához. Az ugye mi nem-re őszintén szólva elgondolkodom, hogy mit válaszoljak. Van kísértés, hogy átvágjam a palánkon. Hátha attól egy kicsit észbe kap. De a megállapodásunk értelmében nincs köztünk szex, és tényleg ebben hiszek. A testiség veszélyes, mindent csak összekuszál és bonyolulttá tesz. Jobb, ha ez nem történik meg. Végül inkább erre sem válaszolok nyíltan és egyértelműen, csak az utolsó kérdést veszem elő. - Nekem főleg az rémlik, hogy én is épp ezt próbáltam megtudni tőled az éjjel. – Mi történt? Miért viselkedik így mostanában? Minek a jele ez az egész? – Ezen kívül kiszedtelek a zuhanyzóból, lefertőtlenítettem a sérüléseid, és betakargattalak szépen – pillantok rá ismét. - Bocs, hogy itt aludtam, nem akartam ténylegesen is elaludni, de… nem akartalak egyedül hagyni. Ez nem udvarlós szöveg, és nem is a feddhetetlen modorú gentleman mondatja velem, de elég ramatyul festettél az éjjel. Megijesztettél. – Váltok komolyra a végére, és a szemébe nézek. - Egyelőre valami olyasmi kompromisszum formálódik a fejemben, hogy csinálok neked egy jó erős kávét, hozok aszpirint, meg valami gyors reggelit, te pedig addig kitalálod, hogy milyen mesét szeretnél beadni nekem, amivel legalább részben megmagyarázod, mi baj van mostanában, ami… - végignézek a szobában – ezt eredményezi. Nézd, nem akarok vájkálni a magánéletedben, de ha a férjed igazából nem is, a barátod vagyok, és elég idióta lennék, ha nem tűnne fel, hogy van valami, amiről beszélgetnünk kellene. Közelebb hajolok hozzá, és a mutatóujjammal kisimítok egy kócos tincset az arcából. - Hm? Áll az alku?– kérdem szinte suttogva, és addig nem eresztem a tekintetét, amíg nem présel ki valamilyen választ. Ha ez megtörténik, kiszabadítom magam a takaró alól, és felállok. Magamra nyalábolom a nadrágomat, és az edzős pólót. Nos igen, valamikor a nap elején még edzeni indultam volna, de nem is bánom, hogy inkább így alakultak a dolgok. - Vagy, ha úgy érzed, jobban esne egy kis séta, a konyhában leszek.
Outside the window just to watch you as you sleep
'Cause I am a lion born from things you can not be
How can I sleep at night there's a war inside my head
I found a lion hidden right beneath my bed *
I will not hide myself from the tears that you have shed 'Cause I am a lion, and you are dead.
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ idézet ★ :
Here's a story of everything we'll ever be. You can hide but some of us can never leave.
Az idejét sem tudom már annak, hogy mikor kerültem ilyen kellemtelen és megalázó szituációba, amilyenben most vagyok. Persze, Ewanre egy rossz szót se mondhatok, hiszen nem néz rám megvetően, de én mégis úgy érzem, hogy kellene. Az apám, ha tudná, hogy mibe keveredtem és mostanság miket művelek, jó esetben is kitagadna a nagyra becsült családjából. Még, ha a külvilág szemében egy csillogással körülvett, irigylésre méltó nő vagyok, jelen esetben ez a tény egyáltalán nem igaz rám. Körülbelül úgy érzem most magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Ha nem szégyenkeznék ennyire, ha nem szédülnék ennyire és nem fájna ily módon a fejem, akkor talán még viccesnek is hathatna ez a közös reggeli, tudatlan ébredés és az egész helyzet, most valahogy még sincs kedvem nevetni. Még, ha történt is volna köztünk valami, túlélem a mostanában elkövetett temérdek hibámmal együtt, de biztos vagyok benne, hogy ez a mellettem fekvő pasasnak jelentene inkább gondot. Van egy megállapodásunk, amit semmi áron nem szegünk meg. Viszont az meglep, hogy a feltett kérdésáradra, ami belőlem özönlik, nem válaszol azonnal. Fogalmam sincs, hogy csak húzni akarja az agyam ezzel vagy éppenséggel nem akar szembenézni a tényekkel. Esetleg ő maga sem emlékszik a hajnali történésekre? Azt nem hinném, hiszen arra még tisztán emlékszem, hogy odakint az utcán futottam össze vele… valamikor, és nem úgy nézett ki, mint aki részeg, de jelenleg ebben sem lehetek száz százalékig biztos. - Nem tudom. – rázom meg a fejem, miközben adok egy halk és tömör választ a kérdésére, amiben a hogylétem felől érdeklődik. Ez a válasz tűnik a legegyszerűbbnek jelen pillanatban, ráadásul nem hazudok, magam sem tudok megmondani, hogy érzem magam. Persze, másnaposan - és minden szépséggel, ami ezzel jár -, de az igazi bajnak, ami miatt így szétcsúsztam lelki okai vannak, ezt jómagam is tudom. - Igen, azt hiszem, kicsit túlzásba vittem a szórakozásnak nevezett valamit. – nézek magam elé még mindig sajgó kobakkal. Közben valóban próbálok visszaemlékezni a hajnali történésekre, nem sok sikerrel. – Viszont remélem, hogy a tiédnek nem és tudsz segíteni. – teszem még hozzá most lassan felé fordítva a fejemet, majd pár pillanatra elmerülök tekintetében. Próbálok belőle kiolvasni némi érzelmet, belső gondolatot, de most még ezzel sem boldogulok, túlságosan szét vagyok esve. - Á, gondolom, akkor nem sikerült? – kérdezek vissza költőien, amikor végül is elmondja, hogy az éjjel ő maga is szerette volna kiszedni belőlem, hogy mi a bajom. Nos, témánál vagyunk. Pontosan az ilyen beszélgetéseket szerettem volna elkerülni, pontosan ezért bújtam inkább a mámoros éjszakák valótlanságába. Arra, amikor elmondja, hogy mi mást tett meg értem az éjjel, egyelőre nem válaszolok, csak lehajtott fejjel grimaszolok egyet szégyenem jelül. Egyelőre képtelen vagyok kinyögni bármit is ezzel kapcsolatban. Viszont, ha jól értelmezem, akkor egyszerűen csak segített és nem akart magamra hagyni, és nem történt semmi olyan, amit megbánhatunk. Legalább is olyan nem, amit a férjemnek kellene megbánnia. Aztán rögvest át is vált komolyabb hangnemre, amitől én csak még rosszabbul érzem magam, de ugyanakkor én is komoly és ijedt tekintettel meredek rá. Mikor elmondja, mit szeretne és mit fog tenni az elkövetkezőkben, percekig csak magam elé meredek. Azt hiszem, eljött az idő, hogy beszéljek, hogy megosszam vele a dolgaimat, azt hiszem, ezek után megérdemli és talán én is megkönnyebbülök utána. Aztán nagy nehezen bólintok egyet, ezzel jelezve, hogy benn vagyok és elfogadom a feltételeit, majd mikor felkel az ágyból, egy pillanatra végigsiklik a tekintetem meztelen felsőtestén. Nem igazán volt rá alkalom, hogy ilyen helyzetben lássuk egymást, és szerintem nincs olyan nő, aki nem néz meg egy pasit. Persze, ez csak pár pillanat erejéig történik meg, vannak most nagyobb problémáim is. Mint például, hogy én magam is kikászálódjak az ágyból, hogy az intenzív szédülés és fejfájás ellenére a fürdőben kössek ki és elvégezzem a legszükségesebb higiéniai teendőket, hogy összefogjam rendezetlen tincseimen, majd magamra cibáljak egy rövidnadrágot és egy topot. Miután ez megtörténik, hallgatok Ewanra és lassú léptekkel lesétálok a közös konyhába – amit egyébként kávéfőzésen kívül nem sok mindenre használunk -, ahonnan már frissen főzött kávé és omlett illata szállingózik. - Nos, összeszedtem magam egy kicsit, azt hiszem. – jegyzem meg egy apró mosoly kíséretében, miközben leülök a konyhapult mellé az egyik bárszékre, de aztán el is komolyodom. - Nézd, Ewan, nagyon köszönöm, amit ma hajnalban értem tettél, tényleg. És nem veszem udvarlásnak a dolgot. – kacsintok rá, de arcom még mindig komoly marad, hiszen valóban sosem vettem volna semmit udvarlásnak a részéről. Ráadásul sokat jelent nekem a törődése. - Én igazából nem untatnálak azzal, hogy mi van velem, majd megoldódik a dolog. – kezdek bele halkan, de látom az arcán, hogy most hiába minden próbálkozásom, nem éri be ennyivel. - Nagy hülyeséget csináltam. – vallom be hirtelen egy mély sóhaj keretében, majd egy újabb grimasz jelenik meg arcom szegletében. - Viszonyom volt Frederick-kel, Frederick Hollins-szel. – vallom aztán meg szinte ugyanolyan stílusban, mint az előző mondatomat, közben pedig a velem szemben álló férfi arckifejezését figyelem. - Tudom későn, de rájöttem, hogy ez nagy hiba volt. Felesége, gyerekei vannak, és én nem akarom tönkretenni azoknak a gyerekeknek az életét, tehát véget vetettem ennek a kapcsolatnak. Fred viszont nem ért velem egyet, nem akar elengedni. A stílusa vállalhatatlanná vált, amit velem művelt, ráadásul megfenyegetett, hogy kirúg. Szóval tulajdonképpen minden elcsesztem, lehet, hogy elvesztem a munkám, amiért annyit dolgoztam, aminek apám viszont nagyon örülne. Ezen kívül emberileg is csődöt mondtam… - rázom meg a fejem, mikor végül is elmondom, hogy miért is vagyok mostanság kevésbé önmagam. Azt azért nem teszem hozzá, hogy Frederick számomra elég sokat jelentett, és nem csak szex volt a részemről – aminek először indult -, de ennem már amúgy sincs jelentősége. - Tudom, ezzel talán neked is gondot okozok a megállapodásunk miatt. Sajnálom, tényleg elcsesztem. – rázom meg a fejem önvádló tekintettel, közben pedig próbálok Ewanéből is kiolvasni valamit. - Ha fel akarod bontani a házasságunkat, én azt is megértem. Viszont, ha nem, akkor szeretnélek valahogy kiengesztelni. Kérj bármit tőlem! – fejezem be őszintén rövidke vallomásomat, amitől nem sokkal, érzem jobban magam. Nem volt számomra könnyű dolog ezeket elmondani neki, de mégis szükséges volt.
- Nem. – A válaszom csendes, és az én fülemben egy kis súlya is van. Nem sikerült belőle semmit kiszednem, és nagyon úgy tűnik, hogy igazam volt: ma már még úgy sem fog emlékezni semmire. De viszonylag hamar feldolgozom, hogy ez a hajó akkor úgy látszik, már elment, de csak mert a lényeg amúgy sem ebben rejlik. Bár jó lett volna tudni, hogy konkrétan mi történt, ami ennél is fontosabb, azok inkább a mögötte húzódó okok. A mondandóm letudtávval, kimasírozok a konyhába, és az ígéreteimhez híven neki is látok a reggelinek és a kávénak. Mire leér, már majdhogynem mindennel készen vagyok. Nem az étkezőbe terítettem, hanem ide a pultra. Ez most hangulatosabb lesz így szerintem. - Ezt örömmel hallom. – Tényleg. – A kávé, és az omlett. Foglaljon helyet, mademoiselle – veszem le a kesztyűm, és a falon lógó pöcökre akasztom, aztán fülön csípem a saját kávésbögrémet, és nekidőlök vele szemközti szekrény pultjának. Ez a póz már abszolút megszokott az egyetemről. Várok. Ő pedig bele is kezd, elhatározom, hogy nem szakítom félbe, hanem egyben meghallgatom, akármi is kívánkozik ki belőle, de az első mondat után elmosolyodom. Muszáj. - Cat – erőltetem vissza magamra a komolyságot, nehogy félreértse. – Semmit nem kell megköszönnöd – szögezem le először is. Mielőtt folyatnám, viszont újra visszatér az arcomra egy félmosoly. – Amíg azzal udvarolok, hogy borzalmasan festesz pedig pláne nem – nézek rá mosolygós szemekkel, ezt a „nem akarok udvarolni és nem is a gentleman mondatja velem” szabadkozást ugyanis erre értettem. A gyűrött és megviselt ábrázatára, amivel főleg azt akartam hangsúlyozni, hogy látszik, hogy valami nagyon nincs rendben, ne is próbálja meg letagadni. - A reggelit és a kávét viszont veheted egy gyenge próbálkozásnak – teszem hozzá somolyogva, hogy az ő arcára is csaljak némi derűt. De akár sikerül, akár nem, fülelek a folytatásra. Mikor azt mondja, inkább mégsem mondaná el… bizonyára látszik az arcomon, hogy ez a verzió most már nem annyira játszik. A nagy hülyeség hallatán egy kicsit feszültebben koncentrálok, de ebből ő úgysem fog észrevenni semmit, általában remekül leplezem a dolgokat. Mostanra óriási gyakorlatom van benne. Belekortyolok a kávémba, és hallhatom. De utólag be kell valljam, mégis jobb, hogy Frederick nevének elhangzásakor éppen a kávémat mustrálom az ő arca helyett, mert egy tűnő másodpercre megáll a mozdulatom, és könnyen lehet, hogy a tekintetem is elárulta volna, hogy erre nem számítottam. Nem is tudom igazból, hogy miért nem. De nem. Pedig már a díjátadómon is nagyon nyomult a fickó. Sok időt töltenek együtt. Megvan a közös ügy, a közös lelkesedés. És ezek szerint a kölcsönös vonzalom is. Mindez egy-két másodperc alatt fut le a gondolataim között, nem feltűnően. Miután a kortyot lenyeltem újra rápillantok, mint aki készségesen hallgatja tovább. Végül szintén kell egy kis idő, mire összeáll a fejemben, hogy mit is mondjak neki, de úgy döntök, őszinte leszek. - Nézd, az én véleményem ebben az, hogy senkinek sem teszed tönkre az életét, Cat, maximum a sajátodat, ha ezzel sokáig gyötröd magad. Hollins családjáért egyedül maga Hollins tartozik felelősséggel. Pláne így, hogy nem is tudtál róla. Ha nem veled, valószínűleg majd mással fogja folytatni ezt az egészet, ettől függetlenül, jó döntés volt, hogy kiléptél belőle. Azt nem engedheted, hogy sakkban tartson – pillantok rá, a tekintetét keresve. Értem a problémát, hogy azzal fenyegeti, hogy kirúgja. Tudom, hogy a múzeum nagyon fontos neki, de ez így akkor sem mehet tovább. Azok alapján, ami az éjjel történt, ennek nagyon nem lesz jó vége. A drogfüggőség nem játék. Ha valaki ezt igazán tudja, az én vagyok. - Szerintem neked kellene felmondanod – teszem hozzá váratlanul. – Tudom, hogy kötődsz ahhoz a helyhez, és már régóta csinálod, de… az csak egy hely. Ami igazán te vagy, és amit igazán szeretsz csinálni, az nem kötődik konkrét múzeumhoz. Lehet, amúgy is ideje volt már váltanod, valami mást is kipróbálnod, persze azon belül, ami érdekel… - Leteszem a poharat, és a pultot megkerülve közelebb araszolok hozzá, és a tenyerem a vállára simít. - Rengeteg múzeum van New Yorkban, ami csak arra vár, hogy a bámulatosan bájos és tehetséges Mrs. Brooks be merészelje tenni oda a lábát – a hangom halkul egy kicsit, gyengédebbé válik, őt pedig a vállánál fogva finoman magamhoz döntöm, hogy ha engedi, a feje az én vállamat érje. Az kezem vigasztalón végigsimít párszor a felkarján, majd az ujjaim végigkorcsolyáznak a hátán. - Persze, azt sem bánnák annyira, ha a férjét is magával vinné – teszem hozzá egy halvány mosollyal, ami aztán mégis jobban kiszélesedik. A megállapodásunk valóban veszélybe került pár ponton, de mégsem gondolom, hogy ez lenne az ideális alkalom még emiatt is leteremtenem. - Ennyire azért ne vidd túlzásba - jelenik meg egy újabb, halvány félmosoly az arcomon. - Egy szakítás bőven elég egyszerre. Amit én szeretnék, az az, hogy minél hamarabb talpra állj ebből. Ha van, amiben segíthetek, szólj. Hollinst nem ígérem, hogy meglátogatom, mert félek, olyan jó vége nem lenne a dolognak, de ezt leszámítva, inkább én élek a szavaiddal: bármilyen kéréssel fordulhatsz hozzám. Oké? - emelem fel az állát a mutatóujjammal, és finoman magam felé fordítom a fejét.
Outside the window just to watch you as you sleep
'Cause I am a lion born from things you can not be
How can I sleep at night there's a war inside my head
I found a lion hidden right beneath my bed *
I will not hide myself from the tears that you have shed 'Cause I am a lion, and you are dead.
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ idézet ★ :
Here's a story of everything we'll ever be. You can hide but some of us can never leave.
Kezdőlap
