Cher & Julian

Can you be my dad and my lawyer in one person?

Álmosan és meglehetősen másnaposan nyitottam ajtót. Mikor megláttam a két egyenruhást a lakás előtt, már csak égnek emeltem a szemem és újra azt gondoltam, „ezt nem hiszem el". Miért nem tudnak engem békén hagyni. Kérdőn néztem a két járőrre, akik meglehetősen jól néztek ki, ezzel ellentétben én már kevésbé festettem úgy, mint aki topon van.
- Cherry Sullivan, bűnrészességért letartóztatom. Jogában áll hallgatni – mondta monoton hangon a pasi, nekem pedig azt hiszem, a padlóig földet sem ért az állam. Hebegtem-habogtam, hogy ez tuti valami félreértés, de kurvára tudtam, miről van szó. Legalábbis részben. Tudom, hogy azt hiszik még mindig, benne a kezem a megrendezett balesetben, pedig az istenért... most az egyszer kurvára nem tudok semmi többet, mint amit már elmondtam hatszázszor. Míg a rendőrautó hátsóülésén ücsörögtem, azon gondolkodtam, mégis hogy a francban fogok ekkora szarból kimászni. Mert egyedül ez már nem fog menni, az száz százalékig biztos. Ez már határozottan meghaladja a képességeimet. Itt már nem lehet szó holmi szempillarebegtetésről és barátairól. Kész. Elbuktam.


Belöktek egy kibaszott cellába, ahol négyen vagyunk, de azt hiszem a legnormálisanb én vagyok. Az egyik nő órák óta fel-alá járkál és magában beszél, a másik a világáról nem tud, olyan részeg. A harmadik meg csak bőg. Én is baromi ideges vagyok, azzal küzdök, hogy ne száradjak ki, ugyanis a másnap miatt a szólásosnál is szomjasabb vagyok. Nem tudok semmit, azt se, hogy meddig kell itt lennem és mire várok egyáltalán. Sosem voltam még börtönben, de nem is akarok sokáig, mielőtt még kiütne rajtam a másik három egyvelege. Kezdek egyre idegesebb lenni, mire végre hallom a nevemet, fel is kapom a fejen.
- Miss Sullivan, jöjjön velem! – mondja az őr és megragadja a karomat. Jó ég. Ezek kivégezni visznek?
- Jól van már, megyek magamtól is, nem kell rángatni – morgom és azon gondolkodom mégis most mi fog jönni. Újabb kihallgatás nem jöhet, én azt képtelen vagyok már hatszázadszor is végigcsinálni.
- Egy embert felhívhat – teszi elém a telefont az üres szobában. Baszki. Ezt azért jól meg kell gondolni. Kit hívatnék, úgy mégis?! Mekkora szar basszus ez a helyzet, hogy ezen ennyit kell agyalnom. Az lenne a normális, ha rögtön beugrana kihez fordulhatok segítségért. Hm. Nem. Ezt elvetem. Esetleg Ben?! Áhh, nem. Tuti rögtön repülök a GM-től, ha ezt megtudja. Na jó. Mély levegő.
- Szia Apa. Van egy kis gáz – kezdek bele egy nagy sóhajjal. Mekkora idióta vagyok, hogy azt gondoltam, képes leszek ezt az egészet egyedül végig vinni. – Az a helyzet, hogy bent vagyok a fogdában. Azt hiszem, kellene a segítséged. – Rohadt nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat, de muszáj most megtennem, mert különben itt rohadok meg. És tulajdonképp még mázlim is van, hogy nem kell ügyvédet fogadnom, mert ha valamire, arra tuti nem lenne lóvém. – Ide tudsz jönni? De most, nem öt óra múlva, mert megőrülök. – Csak a rögzítő jelentkezett, szóval csak remélni merem, hogy ezt au üzenetet minél hamarabb meghallgatja, mert itt fogok megkattanni... – Kérlek – teszem ezt még hozzá összeszorítva a fogam, aztán lenyomom.
- Végzett is? – néz le rám az őr, én meg csak bólintok, mire visszaráncigál a cellába. A büdös picsába...

Cher & Julian

Can you be my dad and my lawyer in one person?  

Olyan monotonon teltek a percek itt a sötétben, mint még soha. Jézusom, hogy lehet ezt bírni több napon vagy héten, netalántán éveken keresztül bírni? Hamarabb találnám fel magam és lennék öngyilkos, mielőtt teljesen felemésztene az őrület. Ujjaimmal az alattam lévő fa padon dobolok, és akárhányszor valaki elhalad a cella előtt, felcsillan a fény az alagút végén, hogy talán értem jöttek, de mindig csalódom. Ugye el fog jönni? Ha most cserben hagy, esküszöm, hogy ahogy kiszabadulok innen, a szeme láttára fogom magam belőni egy jó nagy adaggal, és akkor remélem eljut majd a tudatáig, hogy ő is hibás ezekért a dolgokért. Persze, tisztában vagyok vele, hogy én szívtam fel az első csíkot és én fordultam ki magamból, de amikor becsapta előttem az ajtót, az nem esett olyan jól. Ha most viszont eljön és segít, akkor meggondolom, hogy megbocsájtok-e neki vagy sem. Csak vigyen ki innen. Ki kell vinnie.
- Te miért vagy itt? – kérdezi az egyik nő végül felém fordulva, merő idegességgel az arcán. Szóba sem akarok állni senkivel, csak kimenni innen. Kezd elfogyni a türelmem. Mióta lehetek itt? Két-három órája? Az időérzékem már rég elvesztettem, semmi olyan eszköz nincs nálam, amire ránézhetnék. Elvették a mobilom is, de ez érthető.
- Fogalmam sincs – mormogom az orrom alatt, mire hangosan felnevet.
- Nahát, akkor már ketten vagyunk – mondja gúnyosan, de érezhető a hangján az irónia is. Én tényleg nem tudom. Vagyis azt tudom, mivel vádolnak, csak éppen azt nem, hogy miért nem szállnak már le a témáról.
- Sullivan – jelenik meg az egyik őr újra, majd nyitja is az ajtót, hogy menjek. De hova?
Két pillanat alatt felpattanok és már ott sem vagyok, csak megyek, ahová vezetnek. Nagyon remélem, hogy az apámhoz visznek, mert ha nem, akkor majdnem biztos, hogy nem fog bejönni.
Mikor azonban nyitják az ajtót és megpillantom őt, komolyan, olyan boldogságot érzek, hogy legszívesebben most rögtön a nyakába vetném magam. Na, de ne menjünk túl messzire, azt azért mégsem érdemli meg.
- Nem vagyok jól – mondom neki, de nem nézek rá. Mindenfelé jártatom a tekintetem, csak éppen a szemébe nem nézek. Nem akarom látni azt a csalódottsággal vegyített dühöt és szánalmat, ami most valószínűleg ott ül az arcán. Éppen elég kellemetlen ez most nekem, viszont segítenie kell.
- Nem akartam megzavarni a napod, hidd el, kerestem más lehetőséget, de most valahogy arra a következtetésre jutottam, hogy nincs más lehetőség, szóval… hajlandó vagy segíteni és kivinni innen? – kérdezem merő óvatossággal a hangomban, mert egyelőre fogalmam sincs, hogy fog reagálni, habár ez már elég jó jel, hogy idejött. Fél siker. De hogy ez milyen megalázó tud lenni, anyám.
- A helyzet az, hogy bűnrészességgel vádolnak annak a balesetnek a megrendezéséért, amiben Wyatt meghalt – kerülöm meg és lehuppanok az asztal egyik végén lévő székre. – Jobban mondva, nem halt meg – sóhajtok nagyot, és a tenyerembe temetem az arcom. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha múltkor felvilágosítottam volna, amikor hazajött a vártnál hamarabb. Most nem kéne elölről kezdenem, és tisztában is lenne a dolgokkal, ami elég nagy előny lenne. Így viszont kicsit sem egyszerű, arról nem is beszélve, hogy már kurvára unom hatvanadszor is elmondani a sztorit, amiről a rendőrség azt hiszi, hogy kitalált hazugság.
- Ha valamiben, ebben tényleg nem volt benne a kezem, nem tennék ilyet – emelem végül rá a tekintetem és megpróbálom kiolvasni a gondolatait az arcvonásaiból. Sosem gondoltam volna, hogy valaha majd ilyen szintre jutok el, hogy egy kurva fogdában kell segítséget kérnem az apámtól…

Cher & Julian

Can you be my dad and my lawyer in one person?  

Nem tudtam, mit gondoljak, hogy eljön-e vagy sem? Hogy képes lesz-e félretenni most mindent és segíteni? De hát az apám! Csak nem fog itt hagyni?!
Nem voltam benne biztos, de mikor kivezetnek és megpillantom, felcsillan a reménysugár az alagút végén. Apám New York egyik legjobb ügyvédje, nehezebb ügyekben is helyt állt már, azt hiszem. Meg sem fog kottyanni neki egy olyanért kivinni innen, amiben nem is vagyok bűnös. Remélem, legalábbis.
Már-már kitörő örömmel fogadom, habár el tudom képzelni, miket gondolhat most rólam. Nyilván megint elhord mindennek fejben, de talán jogos is. És nem is érdekel, csak egyszerűen nem szeretnék itt lenni. Ahogy megfogja az arcomat, a szemébe nézek, és ahogy ezt a pár szót kimondja, minden kételyem elszáll.
- Köszönöm – mondom őszintén, és még a tekintetem is elpárásodik kicsit, így ahogy enged oda is nyúlok, hogy a pulcsim ujjával megakadályozzam, hogy bármiféle gyengeség jele gördüljön le az arcomon.
- Tényleg nincs, de fogalmam sincs, miért most jutottak el arra a szintre, hogy őrizetbe vegyenek, amikor már vagy hatvanszor kihallgattak. Nem tudom pontosan, mi történt, ami miatt csak most – vonom meg a vállam alig láthatóan. Komolyan vaksötét az egész dolog, de nyilván közölni fogják időben, anélkül nem nagyon fog menni a dolog. – Persze sokadszorra is csak ugyanazt mondtam, szóval tényleg nem értem – tárom szét a karom.
- Persze, hogy elfogadom. Kell a segítséged, hogy jutnék ki máshogy? – nézek rá kérdőn. – Bízom benne, hogy tényleg olyan jó vagy, mint amilyennek mondanak – mondom neki, hiszen eddig még sosem volt rá precedens, hogy bármiféle olyan helyzetben lássam, amikor dolgozik. Egyszerűen nem annyira érdekelt, hogy jobban beleássam magam az ilyesmibe.
- És most mi lesz a következő lépés? – érdeklődöm, hogy némileg felvilágosult legyek, de az arcomra világ összes fájdalma kiült. Nem tudom, mi lesz, de nekem minél hamarabb szabadulnom kellene innen, mielőtt még begolyózok teljesen.
- Mennyi idő, míg ki tudsz vinni innen? – futom a köröket a kis helyiségben. – Te voltál valaha őrizetben? – sandítok rá, bár kétlem, hogy bármi olyasmibe keveredett volna akár fiatal korában, hogy behozzák a fogdára. – Én biztos, hogy nem fogom bírni pár óránál tovább. Pedig ha jól sejtem, ez nem pár óra lesz, ugye? – kérdem, hiszen hülye nem vagyok. Kétlem, hogy az apám, bármilyen jó ügyvéd is, ki tudna hozni innen estére. Napok. Hetek? Na nem. Nincs az az isten.
- A munkám is veszélyben van – morgom, mert nyilván, ha nem megyek be napokig, akkor Ben nem annyira fog jó szemmel nézni rám, főleg nem akkor, ha kiderül, hogy miért nem mentem be dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy holnap kellene kezdenem Marconál, mert különben bajok lesznek.
- Jaj, te jó ég – sóhajtom és leülve az asztalon a karjaimba temetem az arcom.