Lábamat lógatva ülök a padon, miközben a rózsaszín vattacukromat majszolom. Anyuval fagyizni megyünk, elötte viszont megálltunk tankolni. Még csak rövid ideje hagyott magamra, a lelkemre kötötte, hogy ne mozduljak innen, én pedig szófogadó kislányként úgy is teszek. Lecsipek egy darapot a vattacukorból, aztán kidugom a nyelvemet és rá helyezem. Nyami... nagyon finom. A következő darabot le akarom harapni, ami rossz ötletnek bizonyult, ugyanis egy darabka az orromra ragd, egy másik pedig a szájam szélére. Ragacsos kezemmel megpróbálom letörölni magamról, bár nem járok túl sok sikerrel. Azt hiszem, hogy anyu dühös lesz rám, ha visszaér és meglátja, hogy milyen maszatos vagyok. De hogy lehet megenni úgy a vattacukrot, hogy utána ne legyél tiszta ragacs? Leugrok a padról, majd az autónkhoz lépkedek. A mami még mindig nem végzett, én pedig kezdek unatkozni. Egy újabb darabot szakítok le a cukromból, közben pedig a Szépség és a Szörny egyik dalát dúdolom magamban, majd pördülök egyet és még egyet. - Nahát, hogy megnőttél Cherry. - lép hozzám egy idegen bácsi, én meg meglepetten pillantok fel rá. Ő leguggol mellém, kivesz egy zsebkendőt a zsebéből, és megtörli elöbb az orrom hegyét, majd a szájam szélét is. Barátságosan mosolyog rám. - Anyukád egy nagyon jó barátja vagyok, az előbb beszéltem vele. Ma én viszlek el fagyizni, Ő meg utánunk jön. - szólal meg kedves hangon ismét, miközben felém nyújtja a kezét. Aynunak ismerem a barátait, ezt a bácsit pedig még sosem láttam korábban. A kinyújtott kézre pillantok, aztán az idegenre, aki még mindig úgy néz rám, mintha ismerne. Kedvesnek tűnik, de a mami szólt volna, ha valaki más visz el. Megrázom a fejemet, aztán hátrálok egy lépést. - Nem mehetek el idegenekkel. - motyogom végül halkan, mire a kedves idegen elmosolyodik. Nagyokat pillantva bámulom Őt, aki nem jön közelebb, mintha attól félne, hogy megijeszt. Helyette leengedi a felém nyújtott kezét, aztán felegyenesedik és körbe néz, mintha keresne valamit. Ezután a tekintete ismét rám siklik, én pedig nem törődök vele, ismét szakítok egy darabot a vattacukorból. - Nagyon hasonlítasz az anyukádra, de az orrod és a szádat az édesapádtól örökölted. - fojtatja, én pedig zavartan figyelem Őt. Tehát a papámat is ismeri? Honnan? És én miért nem ismerem Őt? Még a nevemet is tudta. És azt, hogy anyuval épp fagyizni készülünk. Lehet, hogy a nagyi csak butaságokat beszélt, hogy nem szabad elmennem olyannal, akit nem ismerek. Ez a bácsi ismer engem, és talán én nem emlékszem arra, hogy valaha is találkoztam volna vele, de nem úgy néz ki, mintha gonosz lenne. - Gyere, menjünk. Hamarosan találkozol az anyukáddal is. De most sietnünk kell. - ismét felém nyújtja a kezét, bár ezúttal, mintha idegesebb lenne. Ezentúl én nézek körbe, de az anyukámat sehol nem látom. Lehet, hogy valami más dolga is akadt, és tényleg Ő küldte hozzám ezt a bácsit? Biztosan így van. - Megígéred, hogy anyu is jön? - kérdem, mire Ő ismét rám mosolyog és bólint. Ragacsos kezemet felé nyújtom.
Hush little baby, don't you cry. — with Cherrish Steele.
Amikor Cherry megszületett, az élet kicsit sem volt habos torta. A lelkem elhervadt rózsává avanzsálódott, aminek tüskei leváltak törzséről és egyenesen belefúródtak érzékeny belsőmbe, hogy hónapokon keresztül beteggé tegyenek, megakadályozzák a gyógyulásom. És aznap, amikor világra hoztam egy csöppséget, akit pillanatokon belül a kezembe tarthattam… a három egész kilójával és háromszáznegyvenkét grammjával, no meg az ötvenegy centijével csupán teljesen elvarázsolt. Várva várt érkezésével elhozta a megváltásomat, a boldogságot, ami egykor elpártolt mellőlem, és értelmet adott a létezésemnek. Erős akartam lenni, példakép, talpra esett egyedülálló anyuka, aki a kislánya idolja lehet, egy olyan személyiség, akire egyszer büszke lesz békésen szendergő apróság. Lediplomázni, karriert építeni egy kisbaba mellett nem piskóta, így elmondhatatlanul hálás leszek a szüleimnek, akik feltétel nélkül segítettek, és ott voltak mellettem, akárhányszor szükségem volt a segítségükre. Sosem hagytak cserben, és még akkor is harcoltak az abszolút boldogságomért, amikor rémülten eldobtam volna a lehetőséget, hogy ismét szerelembe essek. És a dolgok mintha rendeződni látszódtak volna, a boldogságom totális volt. Megkaptam azt az intelligens, boldog, gyönyörű kislányt, akiért már egészen kicsi korom óta álmodtam, és egy olyan társ mellett nevelhettem, aki mindenkor kiállt mellettem és támogatott; ha kellett, felkapart a padlóról, és erőt adott ahhoz, hogy elérjem az almaimat és a magamévá tegyem őket. Kezdő újságíróként elmondhatatlanul belesajdult a szívem, hogy szörnyűségesen kevés időm jutott azokra, akik nélkül az életem fabatkát sem ért. Azonban a fájdalom olyan erős ösztönként dolgozott rajtam, hogy ijesztően gyorsan feljuttattam magam azokra a helyekre, amik szilárd talajt biztosítottak amellett az esély mellett, hogy együtt legyek a szeretteimmel, Cherry-vel. Minden céltudatos, sikerre vágyó nő álmát éltem… egészen addig, míg Ő, a kislányom apja úgy nem döntött, hogy szüksége van ránk. Igyekeztem világossá tenni számára, hogy túl vagyunk rajta, túlléptem, és nélküle olyan boldog vagyok, mint mellette sosem lennék. De ő képtelen ezt felfogni, és úgy tűnik, elszántan, mindenféle módszert bevetve, fittyet hányva a figyelmeztetéseimre tevékenykedik, hogy elérje céljait. A legdühítőbb talán az, hogy még elszakítani is képes lenne az életem egyetlen értelmétől, csakhogy az övé lehessen az, amiről nagyon rég lemondott. Vagy amit tulajdonképpen sosem akart. Mindig is nagyon ügyeltem arra, hogy megfelelően ápoljam a kislányommal való kapcsolatomat. Nem szeretném, ha úgy nőne fel, hogy nem vagyok mellette, vagy ha akár egy pillanatra is úgy érezné, nem támogatom eléggé. Így amilyen gyakran csak tudok, közös programokat szervezek, hol kettőnknek, hol hármunknak, esetleg az egész családnak. Szinte élvezet néznem, mennyire szereti, ha körülveszik a szerettei, a mosolya éltet és erőt ad, bizonyságot, hogy mégis jól csinálok valamit. A mai napot is együtt töltjük, ugyanis ma egyáltalán nem kell bemennem dolgozni. Úgy döntöttem, elviszem a kedvenc helyére reggelizni, majd fagyizni és esetleg ha van hozzá kedve – eddig nem rémlik olyan alkalom, hogy ne lett volna – tarthat nekem divatbemutató a boltokban, azokban a ruhákban, amiket kiválaszt magának. Ami ezt illeti, már most igencsak kifinomult ízlése van, egy igazi divatdiktátor. Előtte még megállok az útba eső benzinkútnál, hogy tankoljak, és mivel tudom, hogy nem szeret egyedül lenni az autóban, ezért megengedem, hogy velem tartson. Meg azért is, mert imádom, amikor a pici kezecskét az enyémre rakja, miközben megtöltöm a benzintartályt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyire élvezni fogja, hogy tankolhat velem. Valami az súgja, már egészen fiatal korában rágni fogja a fülem, hogy elkezdhesse a jogsit. Megfogom a kis kezét, és ahhoz a padhoz vezetem, ahol meg szokott várni, míg fizetek. Ha megtehetem, a tankolós srácoknak szoktam, de ahogy látom, ma egyikük sem dolgozik. Mielőtt bemegyek természetesen felmondatom vele a szabályokat, miszerint idegenektől nem fogad el semmit, és semmiképp sem megy el a mami nélkül, majd gyorsan beszaladok a kasszához. Az automatikusan táruló ajtón belibbenve egy másodpercre a padlón fekvő szörnyre pillantok, aki miatt Cherry nem hajlandó bejönni. Egyszer az amúgy jámbor bernáthegyi megugatta, és azóta még akkor sem tudom rávenni arra, hogy jöjjön be, ha felveszem. - A hármasnál tankoltam – jegyzem meg egy kurta köszönés követően, majd lábujjhegyre állva hátrapillantok, hogy ellenőrizzem Cherry-t. A következő pillanatban elkezdem összeszámolni az összeget, amivel a kasszásnak tartozom, de mielőtt odaadnám, megkérem, hogy várjon meg és a hűtőkhöz szaladok egy mentes ásványvízért. – Még valamit? – kérdi mosolyogva, én pedig viszonozva gesztusát megrázom a fejem. Hátrapillantok, hogy ismét meglessem a kislányom, és noha ott van a padnál, teljesen megrémülök. El sem akarom hinni, hogy mellette az apja áll. Nagyot nyelek, a táskámba helyezem a vizet, a pénztárcát és meg se várva a blokkot no meg a visszajárót, kiszaladok. - Cherry? – szólok oda, miközben ütemesebb tempóban lépkedek feléjük. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom pedig dióméretűvé zsugorodott. Látom, ahogy a férfi felé nyújtja a kezét, de amint meghallja a hangom, vissza is húzza. Abban a pillanatban az apja felkapja, én pedig úgy érzem, azon nyomban elájulok idegességemben. - Nocsak, nocsak, Julie! – szólal meg végül kezében a kislányommal. – Nézz, kivel ismerkedtünk meg! – a picire pillant, ajkai széles, elégedett mosolyba görbülnek, ami valószínűleg az arcomon kirajzolódott rémületnek köszönhető. Cherryért nyúlok, de a „fogva tartója” elhúzódik. Megtorpanok, és ha nem akarnám olyan makacsul, hogy ne lássa, mennyire pánikba estem, most rögtön zokogásba fulladnék. - Ne olyan sietősen – szólal meg öntelten. – Cherrish-sel épp fagyizni indultunk volna. Te is velünk tartasz, ugye? Kijelentésére megakad a szó a torkomon, köpni, nyelni nem tudok, nemhogy válaszolni a kérdésére. Agytekervényeim buzgón azon dolgoznak, mitévő legyek.
Kezdőlap
| 
