-Cindyyyyyy!- kétségbeesetten kiabáltam a másik irodában serényen fénymásoló aktakukac titkárnőnek, mert már ezredszer túrtam át az asztalom, és nem találtam sehol a kis fekete határidőnaplómat. Anélkül pedig halott vagyok. Ha halott vagyok nem veszek levegőt. Ha nem veszek levegőt még halottabb vagyok. Fokozzam?
A lényeg, hogy minden fontos információ, minden amire a napi munkámhoz szükségem volt, abban tárolódott, és nélküle képtelen vagyok bármit is elintézni. Mintha egy írótól elvennéd az írógépet, a klaviatúrát, a tollat, bármit, amivel a gondolatait papírra vetheti.
A vöröses szőke, tupírozott lobonc, egy rágógumi almás illatú lufiját elpukkantva jelent meg az ajtókeretben, csak úgy vállig látszódva, és egy hümmögéssel tudakolta, csöpp piros száján rémesen felkent vörös rúzzsal, hogy mit is szeretnék.
-Nem láttad valahol a határidő naplóm? Olyan fekete, kb A5-ös méretű, olyan vastag mint egy izmos férfikar, a sok mindentől ami benne van.
Ide-oda libegett a vöröses szőke hajzuhatag, a tudtomra hozva, hogy ő ugyan nem látta, és tulajdonképpen az egész testtartása azt sugározta, hogy úgy nagyjából annyira érdekli, mint a békákat a katicabogarak párzási szokásai.
Órákon át kerestem, mindenhova visszamentem, ahol napközben jártam, de egyszerűen nem bukkantam a nyomára, és kezdtem ideges lenni. Az egész napomat elszúrta a reggeli veszekedésem Morrissal, amit természetesen az öltözékem megválasztása robbantott ki. Életem jelenlegi, és minden bizonnyal hamarosan ex kategóriába átavanzsáló, párja leginkább a fejem búbjától a bokámig egy szál zsákvászonban látna szívesen, mindenki mást meg minimum félvakként, hogy észre se vegyenek. Még a nők sem. Ki látott már olyan férfit, aki még nőkre is féltékeny, pedig istenbizony az életben nem voltak olyan jellegű gondolataim, hogy...szóval nem voltak olyanok, na. Folytatódott azzal, hogy ráöntöttem a kávét a kedvenc ingére, és rázártam a kocsiajtót a fánkos tasakjára. Ilyen reggel után jött legalább nyolc hívás, és két üzenet tőle, amelyben azt tudakolta, hogy miképpen is telik a napom, és kikkel van ma találkozóm? Elég nekem fejben tartani a főnököm és a többi kolléga dolgait, nem állt szándékomban helyzetjelentéssel élni Morris felé. Végül befutott az érzelmi zsarolás, amely már lepereg rólam, mint az eső a viaszról. Az igazság az, hogy kezdek az egészbe belefáradni, és ez minden nap látszik is rajtam. Jó okés, én igyekszem tényleg kedves lenni mindenkivel, elvinni a balhét ha szükséges, és mindezeken túl semmi másra nem vágyom, csak egy biztonságos hátországra. Egy pasasra, aki időnként megjegyzi, hogy baromi jól nézek ki, még akkor is ha tíz óra munka után leginkább egy olyan csajra hasonlítok, mint akit kimostak egy főzőprogramon és valahol a második centrifugánál elromlott a gép.Aki megmaszírozza a talpam, miközben én Sex és New Yorkot bámulok, amitől gyakorlatilag az összes szőrszálam feláll, de kell az infó a csajok közé ha éppen beszélgetünk, és nem akarok a témában analfabétának tűnni.Aki nem bánja, ha este tízkor még csokis fagyit eszek, és nem nyaggat azért, mert rosszul passzintottam össze a zoknijait. Minden férfizokni fekete és szürke és ezek árnyalatai. Namost én az árnyalatokkal és kis bizbasz mintákkal nem szoktam foglalkozni.
Cserébe kapom még este is a nyaggatást, napközben az üzeneteket. Próbálok türelmes lenni, de már igazából azt sem tudom mi értelme. Szeretem még? Hát ez az a kérdés, amire a válaszon igazán el kellene gondolkodnom, és ez gond.
Szóval a határidő naplóm meg én távol kerültünk egymástól, és lassan három órája rohangáltam az épületben mint a mérgezett egér, próbálva felhajtani a könyvet, rájönni hol és mikor hagyhattam el.Kezemben a sokadik bögre kávét egyensúlyoztam, kifelé tartva az egyik tárgyalóból, amikor megzörrent a farmerem zsebében a telefonom. Óhogyazaaaaa! Magamban már nagyjából ezerfféle éghajlatra elküldtem Morrist, hogy miért nem lehet megérteni, még rengeteg a dolgom….de valami isteni sugallat azt gondoltatta velem, hogy ez nem Morris lesz.Valahogy másképp vibrált a hátsómnál az a telefon...nem is tévedtem ám olyan sokat. Bár ha jobban meggondolom, és olvasva az üzenetet most jobban örültem volna bárki másnak, semmint Brettnek és annak amit írt. Álltam ledermedve, a kávés bögre a kezemben és olvastam az üzenetet nagyjából ötödszörre. Az órámra néztem és abban a pillanatban szitkozódva rántottam félre a kezem. Ahogyan fordult a csuklóm, a bögre is fordult, és sikeresen telibe öntöttem a világoskék blúzomat. Csodaszép nonfiguratív világosbarna paca éktelenkedett melltájékon. Pompás! Már csak ez hiányzott. Húsz perc.
-Odamegyek Watson! Én odamegyek, de hogy a golyóidat lenyeletem veled az is biztos! Hát ez mégis mit képzel? Nem hiszem el! Tegnap mentem meg a hátsóját, tegnap rángatom ki a slamasztikából, erre mit csinál? Na mit? Ó hello Lenny!- vetettem oda az egyik fővilágosítónak, miközben az irodám felé haladtam, hogy a slusszkulcsomat magamhoz vegyem. Magamban beszélek...ez egyre jobb lesz. Mérges voltam, nem is kifejezés mennyire. Én komolyan kinyírom Brettet!

A megszokott hely húsz perc múlva sem fogadott magába valami nyugalmas hangulatban. Sőt igazán feldúlt állapotban léptem be. Ziláltan, a kávépacával a blúzomon, de ha valaki beszól állon vágom. Amilyen hangulatban voltam nem volt érdemes kipróbálni mennyire is gondolom ezt komolyan. A pult felől széles mosollyal és egy törlőkendőt lebegtetve a jó öreg Smithy üdvözölt, akivel szemben, nekem háttal ücsörgött az üzenet küldője, a naplóm pofátlan kis tolvaja, akit másodperceken belül ki fogok nyúvasztani. Ha nem imádnám a hülye fejét annyira, valószínű ez is történt volna.
-Vártatok? Tényleg? Áruló vagy Smithy!- robbantam be a köztudatba és a társalgásba pillanatokon belül, amikor halló és látótávolságba értem.
-Hé kislány, én csak védem a férfibecsületet. Különben is. Húsz dolcsit rakott a holnapi Bulls-Orlando meccsen a Bullsra. Hát normális az ilyen?
-Sose volt.
Brett ekkor fordult meg, a kezében ott virított az én mindenem, a határidőnaplóm, ami nélkül egyszerűen nem létezem.Álltam ott félrebillenő fejjel, és láthatóan cseppet volt megmondható, hogy mi lesz a következő lépésem. Csak az látszott, hogy rettentő pipa vagyok. Smithy ekkor tett a pultra egy pohár hideg vizet, mintegy békítés gyanánt, meg, hogy lehiggadjak kicsit.Nem gondolkodtam, egyszerűen felkaptam a poharat és a teljes tartalmát jégkockával, mindennel együtt Brett arcába zúdítottam.
- Ez kijárt neked. Holnapra képernyőképes lesz az arcod, és most ide a naplóval, különben…- ó igen, ez a különben olyan jól hangzott, csak éppen nem volt semmi értelme, hiszen tudta ő is, meg én is, mennyire szórakozás az egész. Mérges voltam, amiért lenyúlta a határidőnaplót, de valahol hálás is, mert kirángatott az irodából, és persze amíg ezzel voltam elfoglalva nem gondoltam arra, hogy ma este még haza kell mennem Morrishoz és valószínű minden folytatódik ott, ahol reggel félbemaradt.
-Brett nincs kedvem ehhez a hülyeséghez. Add ide a naplót. Haza kell mennem. Már így is késésben vagyok.Három órája kerestem...már rég otthon lehetnék.Smithy adj ennek a vizes banditának egy kendőt, mielőtt összecsöpög itt mindent. Nekem meg csapolj valami agyzsibbasztót. Bár ha ettől zsibbadtabb lennék, akkor már azt sem tudnám fiú vagyok vagy lány.Brett még egy ilyen húzás és legközelebb lemondhatsz a Laney féle mentőövről. Amúgy is...lassan be kellene már fejezni azt, hogy veszélyes riportokba ugrasz bele a főnök beleegyezése nélkül. Miért nem tudod úgy, mint más? Kérvény és engedély….és blaaaaa blaaa...ismered a dörgést, de most komolyan. Smithy add már azt a rongyot légyszives!- végre a kezembe került egy kockás anyag és Brettnek adtam át, hogy rendezze zilált külsejét. Elmosolyodva telepedtem mellé, és egy maroknyi mogyorót dobtam a számba, azt kezdtem rágcsálni és végre el is vigyorodtam.
- Passzolunk egymáshoz. Nekem kávé, neked víz.Basszus miért kértem sört? Mennem kéne…-de már mindegy volt. Smithy jókedvűen csapolta a kért italt, és tette elém. Megadom magam a helyzetnek. Watson ezért egyszer még tényleg kinyírlak!

~ Megjegyzés:  ~ ✩ ~