Dorian & Becks

A Triborough Bridge and Tunnel Authority Police telepén a Tompkins Avenue és a Major Avenue találkozásánál most csend uralkodik, csak a távolból hallatszik az autók zaja, ahogy a Verrazano-Narrows Bridgeen átkelnek Staten Islandből a The Planetbe, vagyis Brooklynba. Az egybefüggő betonsíkon a sárga munkagépek csendben pihennek, rendezett sorokban várják, hogy a reggel újra munkára fogja majd őket. Olykor-olykor egy járőrkocsi, vagy egy sárga emelőkaros gép még elpöfög a kijárat irányába, te többségében már nyugalom uralkodik. Hiába, a híd és alagútfelügyelet sosem alszik, ahogy ez a város sem.
A Tompkins Avenuen kicsit erősebb szélfuvallat söpör végig, megnyikorgatja a zsalukat az ablakokon és megrezegteti a fák könnyebb ágait. A természet feszültsége a levegőben érezhető, a nyomás szinte kézzel fogható. Eső közeleg. Viharos szél előjele ez, kistestvér, amely játékosan szalad végig a házak között, bekukucskálva minden kis sarokba. Pár házzal arrébb egy kutya kezd keserves ugatásba, a nyakába kapcsolt hosszú láncot nyüszítve rázza meg, ahogy szabadulni akarna, ezzel felverve a környék összes kutyáját. Megfontolt lépésekkel közelítem meg zsebre dugott kézzel a Tompkint Avenue 1070 alatt fekvő kis házat. Az emeleti ablakok fehér kerete, a téglával kirakott falak és a rosszul nyírt gyep a ház előtt, na és a csendes, nyugodt környék felidézi bennem a múltam egy darabkáját. Egyszer én is laktam ilyen csendes, nyugis környéken. A szívem egy része mindig visszavágyik a szombati grillpartik és a vasárnapi kocsimosók világába, még ha annyira ki is lógtam a sorból, mint amennyire lehetett. Vajon mi lehet azzal az édes, szőke sebészgyakornokkal, aki a szemben lévő házban lakott a szüleivel? Alig múlt húsz a drága, de amint kettesben maradtunk, igencsak meghazudtolta a korát, az már egyszer szent igaz. Szó nélkül léptem le tőle is, amiért szerintem azóta is a pokolba kíván. Elmosolyodok az emléken. Egy fiatal lányt mire rá nem lehet venni egy bár mosdójában!
A házat az utcai járdával összekötő betonösvényre lépek. Lépteim nesztelenek lesznek a feltámadó szélben, bár bakancsom bőrtalpa alatt így is megcsikordul egy-két kavics. A kocsimat direkt egy másik utcában parkoltam le egy nyilvános helyen, ahol nem kelt feltűnést. A derekam mögé rejtett fegyvert pedig jótékonyan rejti el a bőrdzsekim, amely a sötét pólóm felett feszül széles deltáimra. Egy célpont. Nem nagy kutya, sőt, mondhatni egészen kicsi hal. Egyszerű összekötő ember, aki jóban van néhány olyan emberrel, akivel nem kéne. A megbízómtól viszont sikerült valahogy ezekkel az emberekkel lenyúlnia sok ezer dollárnyi anyagot. Hogy tette és miért? Engem hidegen hagy. Az, amiért most itt vagyok, az az, hogy két irányból szedjek ki belőle információkat. Egyrészről a lopott anyag holléte és persze a társai neve kell. Másfelől azt hallottam, hogy tud valamit Collierről és a bandájáról, akiknek viszont én szeretnék ajándékba adni néhány levágott testrészt, és egy jól irányzott lövedéket Collier két szeme közé. A bosszú hidegen tálalva jó. Muszáj megtudnom, mi történik körülöttünk, mert az az érzésem, hogy az élet gyanúsan nyugodt mostanában. Az alvilágban pedig nincs happy end. Túl nagy port kavartunk Rhys Higgs-szel ahhoz, hogy csak úgy csendesen, nyugisan elengedjenek minket. Ezért kell nekünk kiiktatni őket, így lesznek a vadakból vadászok. Nem fogom hagyni, hogy mielőtt átlépem a pokol kapuját, azok a rohadékok megússzák amit velünk tettek. Nem fogom hagyni, hogy ne vigyem magammal egytől-egyig őket, akik ellenünk jöttek, akik tönkretették az életünket. öreg rókának számítok már a szakmában, az életem áldoztam volna fel értük, csak egyet kötöttem ki: ha Higgs megy, én is megyek. És az volt a hála a milliárdos bevételeknek, a kiépített kapcsolatoknak, a burjánzó szervkereskedelmi üzletnek, hogy kigolyóztak minket, mit valami nem kívánatos legyet a levesből? Higgset hónapokra börtönbe csukták Mexikóban, és ha nem lenne a ketrecharc és az időszakos bérgyilkosi megbízatások, már rég éhen dögölhettem volna? Nyugis életre vágytam, pontos voltam mindig, mit a svájci óra, és ez a hála? Nos, velem így is lehet beszélni. Ki mint vet, úgy arat. S én fejeket akarok hullajtani míg a kaszás értem nem jön.
Körbenézek, és a verandára megyek, és egyszerűen becsöngetek. Válasz azonban nem érkezik, így kopogok néhányat, de mivel így sem jön ki senki, újra körül pislantok, hátha valaki megláthat, és aztán óvatosan elosonok a ház mellett és a hátsó bejárathoz megyek. Odabentről síri csend hallatszik, de a pince felől motoszkálást hallok. Óvatosan, most már növekvő feszültséggel hallgatózok, s mikor teljes csend borul megint mindenre, a Glock 17-es kézbe fogom, és a nyitott pinceablakon át beugrok a rendetlen, poros helyiségbe. Odabent alig teszek pár lépést, amikor hirtelen valaki megmozdul az árnyékban. A fegyvert századmásodperc alatt  élesítem és szegezem a fejére célozva, majd fojtott hangon megszólalok.
- Te meg mi a faszt keresel itt?  - kérdezem és egyenesen a homloka közepére célozok, kétséget sem hagyva afelől, hogy ha megmoccan, lyukat vágok az agyába. Ő nem az, akit keresek, így halvány lila dunsztom sincs mit kereshet itt, de jó eséllyel élete legrosszabb pillanatát választotta arra, hogy besurranó tolvajt játsszon. Látta az arcomat. Innen már ő sem jut ki élve, ha rajtam múlik.  

Music | Note | Clothes

A motelszoba csendje felemésztően hat pengeélen táncoló idegeimre, melyet csak a falon átszűrődő zajok tesznek még elviselhetetlenebbé, ami egy férfi, és egy női hang felváltva történő nyögéseiből áll. Unottan égnek emelem tekintetemet, miközben megforgatom a kezeim között a különleges mintázattal megáldott kulcsot, és az ágyamon heverő fegyverre pillantok, amelyet a főnököm nyomott a kezembe még a megbízás előtt. Egy tag bekavart szinte mindenkinek, és nekem kell feltakarítanom a mocskot, amely porszemként került az eddig hibátlanul működő gépezetbe. Eleinte ódzkodtam az ötlettől, hogy megint kioltsam egy ember életét, de mikor kiderült, hogy ez nem valami kérés volt, sokkal inkább parancs, nem maradt sok választásom. Minden bandának megvan a saját területe, a másikéra átlépni pedig meggondolatlanság, nemhogy még lenyúlni az anyagot is onnan. Nem tudom milyen halálvágyó ökör volt az alak, de ma úgy tűnik, valóra válik a kívánsága. Senki sem vágyik egy kisebb bandaháborúra, vagy kelletlen egyességekre az ilyen jelentéktelen tagok miatt. Még egyszer fejben átrágom magamat az információkon, és a helyszíneken, melyeket kaptam kezdőlökésként, majd felállok az ágyról, a fegyvert pedig a kabátom alá rejtve igazítom meg indigókék pólóm alját a hasfalamon, hogy elrejtsem a bőröm felületén lévő hegeket. Már nem úgy gondolok rájuk, mint gyengeségem által nyomott bélyegre, hanem úgy, mint hónapok alatt felhalmozott állomásokra, amiket legyűrtem annak érdekében, hogy életben maradjak.
Könnyed mozdulattal tépem fel az ajtót a kilincs segítségével, és lépek ki a motel elé a friss levegőre. Elviselhetőbb, mint az állott parfüm, és az olcsó cigaretta keveréke, de mégis késként marja végig torkomat minden egyes adag, melyet beszívok belőle. Lerongyolok a lépcsőn, előtte azonban még teljes erőből ráverek egyet ököllel a szomszédos ajtóra, amivel sikerül elérnem a kívánt hatást, mert a bent lévő nyuszikák végre befogják a szájukat. Elégedett vigyorral az arcomon hagyom el a motel környékét, és a tömegközlekedésre bízom magamat. Kétszer, ha jártam Staten Island környékén, és akkor még sokat mondok. Általában Manhattan, és Brooklyn között ingázok, most viszont nem kellene, hogy fejtörést okozzon a helyszínváltozás. Lábammal ütemesen dobolgatok a metró aljzatán, és az ablakon keresztül kémlelem a várost, mely mellett elhaladva csak összemosott fények sokaságát veszek ki. A megfelelő helyen szállok ki, és vágok át egy utcán, mire elérkezek a célomhoz. Figyelmen kívül a bennem ordítozó hangot, mely helytelennek tartja azt, amire készülök, és csak a feladatomra koncentrálok. Megérintem a nadrágomhoz rögzített fegyvert, és körülszimatolok, mielőtt meglephetném a tagot. Csak egy apró lámpa erőtlen fénye pislákol, mégis megkockáztatom, hogy feltörjem a hátsó ajtó zárját, amely könnyedén adja meg magát a néhány egymást követő mozdulatnak. Fegyveremmel a kezemben járom végig a helyiséget, de teljesen üres. A konyhában mosatlan tányérok sorakoznak, a pulton pedig egy nemrég rendelt kínai étel doboza árválkodik. A fény, amit láttam a nappaliból szűrődik ki a folyosóra, de csak őrfényként szolgál, mert a ház totál üres.
- Kibaszott jó. – morgok magam elé, de a biztonság kedvéért átfésülöm a ház többi pontját is. A pincébe vezet utam legutolsó helyszínként, viszont semmi híre annak, hogy a lopott cuccot ezen a helyen tárolja. Hülye is lenne elrejteni a saját lakásában, de hát ennél többre úgysem számítanék tőle. Régi újságkivágások, pár papír az egyik cég logójával, és ennyi. Biztos több dolgot is kipróbált már, hogy pénzhez jusson, és ez volt a legésszerűbb.
Gondterhelten kifújom az eddig bent tartott levegőt, de mielőtt bármi hirtelen mozdulatot tehetnék, egy fegyver csöve nyomódik szorosan a képembe, melyet egy nálam magasabb alak tart.
- Whoa. Nyugalom.  – nyögöm ki az első eszembe jutott szavakat, de nem moccanok, helyette tartom vele a felvett szemkontaktust. Most komolyan; mindenki kapott meghívót erre a búcsú bulira?
- Pont ugyanezt a kérdést tettem volna fel én is, ha egy pillanatra elhúznád a játékszeredet a képemből. – sóhajtok egyet, és egy kicsit bebandzsítok, hogy jobban szemügyre vegyem az eléggé esélyes vesztemet okozó tárgyat.
- Szép darab, mellesleg. Glock? Jó kezek között csodákra képes. – teszem még hozzá, és most jobban szemügyre veszem a velem szemben lévő alakot. A fent látott képek egyikén sem szerepelt még hozzá hasonló személy sem, így úgy gondolom, nem őt kell kiiktatnom. Ez egyfajta megkönnyebbülésként érint, mert bárhogy is nézzük, könnyedén szét tudja rúgni a seggemet, ha sokat mocorgok, és ha ő lenne a ma esti társaságom, biztos kétszer is meggondolnám a dolgaimat.  Bár ha belegondolok, még most sem vagyok jobb helyzetben, mint akkor lennék.
- Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint az a nyurga rohadék, akit keresek, szóval határozottan kijelenthetjük, hogy nem egymásra pályázunk. – óvatosan az oldalamhoz szegezett fegyvert érintem meg, de a tekintetemet rajta tartom. Nem úgy néz ki, mint akinek szórakozni van kedve, így én sem kóstolgatom tovább őt, nehogy még a végén felébresszem az alvó oroszlánt.
Halk csapódás szakítja félbe bájos csevegésünket, amely fentről szűrődik le a pincébe. Megérkezett a főszervező, de úgy tűnik a vendégek zabosak a késés miatt.
- Essünk túl rajta, vagy valami, mert nem fogom egész este ezt az idiótát kergetni. Van egy sejtésem, hogy neked is rá fáj a fogad, szóval akár abbahagyhatnánk az egymással való játszadozást, és a fent lévő pasas felé irányíthatnánk. – tartom fel mutatóujjamat, és egy közönyös vállvonással is nyomatékosítom a szavaimat, miszerint nekem tök mindegy, hogy külön-külön megnehezítve egymás dolgát végezzük el a feladatunkat, vagy összejátsszunk, csak a végeredmény legyen ugyanaz.

Dorian & Becks

A pinceablakon át behatolni a ház alagsorába nevetségesen egyszerű, és azonnal sikerül is rátalálnom a zaj forrására még azelőtt, hogy ő felfedezné a jelenlétem. Meglepetééés! Ha nem tudnám, hogy nem most van a születésnapom, talán még azt is hihetném, hogy valaki meg akar örvendeztetni a jeles alkalomból pár lufival meg tortával. De tekintve, hogy soha életemben - és értem ez alatt, hogy soha a büdös életben amióta csak az eszemet tudom -, egyszer sem volt még születésnapi tortám, de még egy sms-t sem kaptam ajándékba, ez kizárásos alapon nem történhet meg, így marad a B verzió: valaki rohadtul tilosban járkál az én területemen. Miért vagyok biztos abban, hogy nem a rám bízott áldozatomat találtam meg? Mert ha valaki a saját házában meghallja, hogy csengetnek vagy kopognak, általánosságban véve kinyitja az ajtót, de legalább a házban mozogva kinéz az ablakon, hogy ki csengetett. Így marad az, amit elsőre gondoltam, és nem örülök neki.
A fickót elkapva azonnal a fejéhez szegezem a fegyverem csövét, és moccanatlan kézzel tartom irányban, kétséget sem hagyva afelől, hogy ha megmoccan, egy méretes lukon keresztül fogom a régi befőttekből csorgó ragacsos lekvárt nézni a fején keresztül. Szigorú tekintetem minden rezdülését tűélesre élezett receptorokkal vizsgálom, ha csak másképp veszi a levegőt, azonnal szétloccsantom az agyát, ebben biztos lehet. Meglepem, ez már csak a kézmozdulatából is látszik, és azonnal megadásra kényszerítem, ez pedig előny, de nem tudom, ki van még vele, így próbálok minden irányba figyelni, hátha meglátok vagy hallok valamit, ami fontos lehet az én szemszögemből. Nem szándékozom most itt hagyni a fogam, mikor végre megint lehetőségem van arra, hogy lerendezzem azokat a szemétládákat, akik tönkre baszták az életemet és majdnem megölték Rhyst. A következményeket a tetteiért mindenkinek viselnie kell, és ez alól senki sem kivétel, sem én, sem ők. Minden nap azzal kelek fel, hogy talán ez az utolsó reggel, amit megérek, minden este azzal fekszem, hogy talán sosem látom már újra a napfényt, de ezt már akkor tudtam, amikor még kölyökként először léptem át a bűn határát. Tudtam, mit teszek, pedig azt hihetné az ember, hogy nem tudtam, nem mértem fel a helyzet súlyosságát. ó, dehogynem, nagyon is tudtam, mit teszek és miért. Azon a környéken ahol felnőttem, ez teljesen normális volt, és aki nem lépett valamerre, azt ott lelte a halála előbb-utóbb, és én nem akartam az anyám sorsára jutni. Szerencsém volt, hogy egy tanárban volt annyi emberség, hogy kiálljon mellettem, és így legalább a sulit el tudtam végezni, mert amúgy minden lehetőséget megragadtam arra, hogy én legyen a nagyobb kutya, aki baszik. Azóta persze sokkal tapasztaltabb lettem.
A pasas, nálam alacsonyabb, sötét hajú fickó a kérdésemre nem válaszol nyíltan, de a szavaiból azt veszem ki, őt ugyanerre a melóra küldték rá. Összeszorított fogakkal hallgatom, de az eszemben ezernyi kérdés kavarog. Miért küldtek rá még egy embert, ha tudták, hogy én jövök? Soha, egyetlen célpontomat sem tévesztettem el eddig, a munkáim már-már művészetnek lehetett nevezni, erre rám küldenek biztosítéknak egy ilyen zöldfülű kezdőt? Nem értem az összefüggéseket, és bevallom, rohadtul bosszant a dolog, de egyelőre csak hallgatom, hátha elárul valami fontosat. A hallgatás egyes embereket jobban idegesít, mintha valaki kérdésekkel bombázná őket, kihallgatásokon gyakran alkalmazom a csendes terrort. Csak ülök, vagy állok, és órákon át nézem az alanyt, míg az végül megtörik anélkül, hogy egy percig is megerőltetném magam. Most is beválik. A glock felismerése annyira nem lep meg, de arra figyelmeztet, hogy jobb lesz, ha óvatos leszek. Ha valaki kapásból felismer egy kézi lőfegyvert, akkor az lehetséges, hogy nem is annyira kezdő, és ez esetben akár még esélye is lehetne ellenem.
- Jó kezekben van, hidd el. – mondom, és persze figyelmen kívül hagyom, hogy az előbb már jelezte, hogy nem igazán örvend annak, hogy a fegyveremmel kell farkasszemet néznie. A megállapítás helyes, egyáltalán nem ezt a személyleírást kaptam, és a fotón sem az ő képe szerepelt, de ezzel nem lettem előrébb.
- Zseniális megállapításaid vannak. Szerintem egyetemen kéne tanítanod – morgom gúnyosan, és cseppet sem érzek megkönnyebbülést azért, mert nem őt kell megölnöm – mivel most már ő is a listámon van. Egyet megtanultam a szakmámban: soha ne hagyj szemtanút. Létfontosságú, hogy Collierék ne tudják, hogy a nyomukban vagyok, és ha ehhez őt is el kell tennem láb alól, akkor ezt fogom tenni. A megbízómban sem bízok száz százalékig, de míg neki nincs érdekében Collier kezére játszani, az előttem állóból könnyebben kinézem, hogy pár ezer dolcsiért eladja a seggem bárkinek, aki csak kéri. Árgus szemekkel figyelem a mozdulatait, és már azon lennék, hogy gyors munka címén megunva a banánt lepuffantsam, mint egy kutyát, amikor odafentről ajtócsapódás hallatszik. Ahogy az előttem álló ismét egy újabb ötlettel áll elő, mereven nézek a felfelé mutató keze mellett a sötét szemekbe, és bár nem szólok, egyre csak az jár a fejemben: Mikor dugul már el végre? Ennek tényleg valami baja van, vagy csak kényszeresen pofázik állandóan, mintha fizetnének érte? Néhány másodpercig megfontolom az ajánlatát, aztán pókerarccal ennyit mondok:
- Egyedül dolgozom – s azzal a lendülettel meglendítem a kezem, és alaposan halántékon
vágom, hogy elterüljön előttem, mint egy kilapított béka. Pár percig el fog tartani, míg magához tér, ez biztos, de addig nekem lesz időm arra, hogy elintézzem a fent lévőt, és csak utána kelljen őt is eltennem láb alól, mert ha most lövöm le, odafent biztos meghallja a célszemély, arra meg most nem akarok időt vesztegetni, hogy megfojtsam vagy kitörjem a nyakát. Megvan a tervem menete, és legyen ez bármekkora hülyeség részemről, hogy ragaszkodom a részletekhez, amiket kidolgoztam, ez vagyok én. A kényszerbetegségem sajnos ebben is megmutatkozik, rettenetesen nehéz nekem kizökkenni vagy eltérni attól, amit elterveztem. Most itt nem arra kell gondolni, hogy melyik ajtón megyek be, vagy milyen módszerrel intézem el a dolgomat, és hol találom majd meg a lehetséges áldozatot, hanem inkább arra, hogy ha eltervezem, hogy kinyírom, akkor azt tűzön-vízen át véghezviszem, különben belepusztulok, hogy nem tudom megcsinálni, napokig képes vagyok rajta őrlődni, ha valami nem úgy megy, mint ahogy elterveztem. A pasast otthagyom és elindulok lassan felfelé a lépcsőn. Nem számítok másra, hisz nem láttam jelét annak, hogy mással érkezett volna, szerencsére elég közlékenynek tűnt míg dumált, sok mindent megtudtam abból, ahogy beszélt, ahogy nézett, ahogy reagált a dolgokra. Akiknek segítségük van a háttérben, azok ilyen helyzetben sokkal vakmerőbbek és kötekedőbbek, mint ő volt.
Fellopakodok egészen a pinceajtóig, és csendben hallgatózok. A tv hangja betölti az alsó szintet, és egy sörös doboz szisszenésével egy időben bőr karosszék nyikorgásával olvad egybe egy férfias, hangos szellentés hangja. Fintorogva húzom el a számat. Nincs bajom azzal, ahogy a testünk működik, mert bármilyen meglepő, minden ember szellent és böfög, és vannak testnedvei, de azért így direktbe…hát, aki otthon sem tudja elengedni magát, azzal már tényleg baj van. Lássuk be, tulajdonképpen magamról is beszélhetnék, mert én még otthon is sokszor úgy járkálok, mintha minden pillanatban támadástól tartanék. De nem sajnálom a fickótól az utolsó nyugodt, sörözgetős, meccsnézős perceit, hisz amint kilépek innen, a másodpercei meg lesznek számlálva ezen a planétán.
Kinyitom az ajtót. Áporodott, portól vastagon borított legalább húsz éves padlószőnyeg szaga csapja meg az orrom, és egy ennél is erősebb szemeteskukára emlékeztető gusztustalan szag, amitől az én érzékeny orrom azonnal menekülésre akar késztetni. Lenézek, és az egykor kellemes karamellszínű szőnyegen végigfuttatva kék tekintetem észreveszem, hogy itt-ott nem csak a kopás volt az ellensége, hanem a rácsöppent ismeretlen eredetű sötét foltok is elcsúfították. A falak citromsárga színe fényessé és barátságossá tette a falakat, a kopottas bútorok viszont már annyira nem tették modernné és szemrevalóvá a házat. A konyhába pillantok, és látom, hogy a pulton szennyes edényekbe száradt ételmaradékok felől ékezik a gyomorforgató bűz, és egy teli szemetesből, amely körül sokkal több szemét van felhalmozva, mint amennyi belefér. Lassan haladok a nappali felől, ahol a távolabbi sarokban egy tv állványon régebbi típusú lapos tévén egy focimeccs ismétlésének hangjai és képei jutnak el hozzám, s közben lassan és óvatosan felmérve a terepet becsavarom a hangtompítót. A fotel háttámlája mögül nem látok semmit, csak sejtem, hogy az áldozat ott ül és épp a meccset nézi. Lassan, megfontolt lépésekkel közeledek, hogy elvégezzem, amiért jöttem. A tervem az, hogy nem is ijesztem meg, egyszerűen csak a fotel háttámláján át kiadok egy lövést, amely ha elég jól bemérem, elvágja a gerincvelőt, majd egy újabbal nagyjából ugyanazon a tájékon megcélzom a szívét. Kíméletesebb és gyorsabb lenne, ha egyenesen a homlokába röpítenék egy lövedéket, de ez itt most nem kívánságműsor, örüljön, hogy nem azt kaptam feladatul, hogy megkínozzam.
Célzok. Durr. Aztán egy újabb. Durr. A hangtompító némileg csökkenti a hangos durranást, de szakavatott fül ezt is felismeri. Nagyot sóhajtok, és elhúzom a számat.
- Reposer en paix – mondom franciául, aztán lassan megközelítem az áldozatot. A férfi egyedül élt, se család, se gyerek, így magabiztos vagyok abban, hogy mást nem ölhettem meg, de ahogy közelebb lépek és megfordítom a fotelt…
- Mi a fasz? – nyögöm és lefagyok. A hulla, amelybe lőttem már több napos lehet, a rettenetes bűz nem is a konyhából, hanem belőle árad. A testére pedig egy bomba van erősítve, amelynek kijelzőjén ennyit látok: 9…8…7…6…
Hirtelen azt sem tudom, mit kéne tennem, mert a felismerés szinte orrba vág. A rohadékok engem akartak megölni, és vagy a lent leütött pasi volt aki idetette a bombát, vagy őt épp így fel akarták áldozni, mint engem. Felkészülni sincs időm arra, hogy meg fogok halni, hirtelen egy erőteljes rántással valaki megfog, és a pince felé kezd rángatni. A leütött pasi az. A fülemben dobol a szívem, és megint úgy érzem magam, mint a háborúban, mikor bombáztak minket fentről, és gránátokkal dobáltak lentről. Azt hiszem Collieréket egy következő életemben fogom csak megbüntetni a vétkeikért, mert ezt kizárt, hogy élve megússzam.

 

Music | Note | Clothes

Gyerekkoromban volt egy rossz szokásom, miszerint ha valami kellemetlen helyzetbe sodortam magamat, be nem állt a szám. Egyszerűen csak mondtam, és mondtam, míg nem ott hagytak a fenébe. Lyukat beszéltem az emberek hasába a szövegelésemmel, még ha annak nem is volt semmi értelme. Úgy tűnik, hiába teltek el évek, vagy alakultak szerencsétlenül a dolgaim, vannak olyan rossz szokások, melyeket egyszerűen lehetetlen levetkőzni. Pedig most, hogy egy nálam magasabb, és kinézetre erősebb alakkal állok szemben, lehet nem ártana visszafognom a lepénylesőmet. Nem tudhatom mi fog történni, vagy mi lesz a következő lépése, hiszen velem ellentétben, neki a csend a legnagyobb fegyvere. Képtelen vagyok a szemeiből, vagy akár az arckifejezéséből olvasni, egyszerűen olyan, mint egy rejtvény, melynek megoldásához évek tapasztalata kell. Aztán egyszer csak mégis megtöri a csendet, és mielőtt bármilyen ellenkezésbe vagy egyetértésbe kezdhetnék, erős fájdalom nyilall bele a halántékom környékén, és beáll a teljes képszakadás.
Iszonyatos kellemetlenségekkel ébredek a földön, és köhögni kezdek a hirtelen beszívott pormennyiségtől, amely vadállat karmaként kaparja a torkomat. Egyik kezemre támaszkodok, majd a másikra, és körülnézek. A helyiség üres, az időérzékem pedig megcsalni látszik. Mióta feküdhetek itt? Percek vagy órák óta? Nyögve egyet állok fel a földről, és porolom le fekete nadrágom azon részét, melyet a por fedi. A fejem még mindig kótyagos, a szédülés nem tűnik úgy, mintha csillapodni készülne. Megérintem az érzékenyként ható területet, ajkaim grimaszba torzulnak az arcom mentén a nyomás hatására, ujjaim hegye pedig pirosra színeződik a sértett terület megérintése után.
-  Ó a rohadék. – ennyit vagyok képes kinyögni, mert eszembe jut miért is vagyok itt ezen az átkozott helyen. Maradék erőmet összeszedem, és kissé még keresve az egyensúlyomat, de felnyargalok a lépcsőn, majd átvergődök a pince ajtaján, egyenesen a ház részébe. A tv hangja betölti az egész teret, mégis az előbbi látogatásommal ellentétben most oltári bűz facsarja az orromat, és felfordul ettől a gyomrom. Lehet nem is órák, hanem évek óta fekszek azon a nyomorult padlón? Kézfejemmel mozgatom meg kicsit az orromat, hogy elviselhetőbbé váljon a szag, de nem segít. Még mindig szívesen kidobnám a taccsot, ha lenne rá időm. Egyre közelebb lépek a hang forrásához, de most egy egészen másik hangra is felfigyelek, pontosabban egy ütemes csipogásra az egyik résnyire nyílt ajtó mögül. Kíváncsiságom legyőz, miközben benézek rajta, és a helyiség falára rögzített bomba számlálójával találom szembe magamat, ami már csak kevesebb, mint fél percig fog ott lenni. Meggyorsítom a lépteimet, és ekkor látom meg az előbbi fickót. Nem is gondolkozok, mikor megragadom őt, és a pince felé vonszolom gyors lépésben. Hirtelen nem akad tervem, de össze kell szednem a gondolataim. Dorian a picsába, gondolkozz! Átrágom magamat az emlékeimen, pontosabban azokon, melyeket az ütés miatt nem homály fedi. A papírok az asztalon, a dohos szag, és a padló. Felnézek a szekrényre, és a mellette lévő sávra, mely kikopott az állandó mozgatás miatt.
- Oda. – mutatok egyenesen a szekrényre, de már nincs sok időnk. Most biztos hülyén nézhet rám, és gondolhatja, akkora sokkot kapott az agyam az ütés hatására, hogy berángatom őt Narniába, de egészen más gondolat jár a fejembe. Egyetlen épeszű ember sem tologatja ennyit a bútorokat oda-vissza. Nekinyomakodok egyik oldalról a szekrénynek, amely megmoccan, és éppen bevágódunk a mögötte lévő hosszanti alagútba, amikor a robbanás elemi erővel végigsöpör a házon, és beomlasztja annak plafonját. A minket körülvevő földes területből csak pár darab hullik le ránk, miközben a nyomástól távolabb kerültünk a ház pontjától. A könyököm égetően fáj, és biztos vagyok benne, hogy van még pár kellemetlen zúzódás a testem többi pontján is. Elrugaszkodok a földtől, és a tőlem nem messze fekvő alakra nézek, akinek mellkasa ütemesen emelkedik, és úgy tűnik a mozgás is valamennyire megy neki, szóval nagy az esélye, hogy életben maradt.  
- Egyben vagy? – teszem fel az első kérdésemet, majd a föld képezte falnak vetem a hátamat, hogy egy szusszanásnyi időre normálisan levegőhöz jussak. Alig másodperceken múlt, hogy odavesszünk, és egyáltalán nem úgy ment, ahogyan a nagy könyvben megírják. Nem pergett le előttem életem komikus filmje, csupán a teljes üresség. Erre még jegyet sem váltottam volna, nemhogy végignézzem. Sóhajtok egyet, a fejem lüktet kívül s belül. Most először van lehetőségem végignézni hova is keveredtünk igazán, és amíg az egyik végéből árad be a füst, mely teljesen elzárja a látóviszonyokat, a másik vége hosszúnak, és kilátástalannak tűnik. Halványan felrémlenek a főnök szavai, miszerint pár mocsok ilyen saját készítésű alagutakon keresztül oldotta meg a cserét, és így semmi gyanúsat nem találtak náluk, ha éppen egy házkutatásra került sor. Ha nem a közepébe lennék benne az ilyen idióták szarságainak, akkor még értékelném is a logikájukat, de most csak arra tudok koncentrálni, hogy miképp fogom beadagolni a főnöknek, hogy a csávónak kirobbanó élményben volt része.
- Ideje lépnünk. Ki tudja még mennyi bombát rejtettek el. Lehet, hogy pár másodperc múlva ez is ránk omlik. – futtatom még egyszer körül a tekintetemet a menedékünkként szolgált alagúton, majd feltápászkodok a földről, és leporolom magamat. A lábamban érzek csak fájdalmat a fejem mellett, és a könyököm sem az igazi még, de elviselhető ahhoz, hogy ne akadályozzon meg a tovább haladásban. Hátranézek az idegenre, de a bizalmam nem éled fel vele kapcsolatban, főleg az előbbiek után. Nem mernék rá fogadni, hogy nem azon gondolkozik éppen, hogy milyen módon tegyen el láb alól, csakhogy ne köpjek bele a terveibe. Mekkora buli egy olyan személlyel ragadni a föld alatt, aki bármelyik percben véget vethet az életednek.
- Mi történt odafent? – teszem fel a kérdésemet, de nem állok le a kijutással kapcsolatban. Igyekszem visszafogni a beszélőkémet, hogy ne sürgessem a kiiktatásomat, habár egy részem szívesen érdeklődne a hogyléte felől, mégsem teszem. Mikor az egész világ a nyakadba omlik, próbálsz nem megfulladni alatta, és egy részedet olyan mélyen megóvni, ahol senki sem teheti tönkre. Az emberség egy szikráját, amit előszeretettel pusztítanak ki az emberből addig, amíg csak üres váz maradsz, lélek nélkül. Nálam ez némileg még ott pislákol, és egyre kevesebbet van lehetőségem birtokolni belőle.
- Vágom, magányos farkasként működsz, és ezt tiszteletben is tartom, de valahogy úgy érzem, hogy számítottak az érkezésünkre. Mikor először léptem be a házba, a bomba még sehol nem volt. – emlékszem vissza a részletekre, amik még megmaradtak a történtek előttről. Egy ideig haladunk, de az alagút a végéhez közeledik, és egyre több fényfoszlány világítja be az amúgy sötétbe burkolt teret. A fegyveremhez nyúlok a biztonság kedvéért, de egyetlen hangot sem hallok, mégsem bízom a véletlenre. A közelben egy őr áll, - pontosabban az alagút kijáratánál, amely egy raktárhelyiségbe vezet. Nem sok mindent látok, de az biztos, hogy az őr egyedül van. Mielőtt bármit is túlgondolhatnék, egyszerűen a háta mögé lépek, és egy mozdulattal ragadom meg hátulról a nyakát, melyet egy reccsenő mozdulat követ, a pasas pedig rongybaba módjára hanyatlik el a földön.
- Csak utánad. – engedem őt előre a kihaltnak tűnő raktárban, ahol dobozok vannak felsorakoztatva, egy hatalmas asztal, rajta pedig papírok hevernek. A tekintetem többször is a dobozokon lévő jelre siklik, amely azt a hatást kelti, mintha már láttam volna valahol.
- Azok a jelek.. – mutatok a dobozok felé. – Ugyanezek voltak a pincében lévő iratokon is. Valami cégről írtak benne, amely több hanyatló vállalatot próbált felvásárolni. – osztom meg vele az emlékeimet, majd kifújom az eddig bent tartott levegőt.
- Miért érzem úgy, hogy valami eléggé kényes dolog közepébe tenyereltünk bele? – merészkedek beljebb a raktár középső része felé, hátha kiderül, mi folyik itt. Úgy tűnik, kedves ’barátunk’ nem csupán egy idióta volt a sok közül, hanem egy erősítéssel megáldott idióta, akit igyekeztek minél előbb eltenni láb alól, miután már elvégezte a feladatát. A szépsége az egésznek, hogy talán következő célpont nevű játék szerencsései pont mi leszünk.

Dorian & Becks

Lefagyok.
Talán a túlzottan sok éve tartó tartós feszültség, a rengeteg alkalom, mikor megpróbáltak ilyen vagy olyan módszerrel eltenni láb alól, az lesz egy szempillantás alatt, ami maga alá gyűr, de ahogy nézem a másodpercmutatót, egyszerűen nem tudok megmoccanni. Mintha ott, abban a pillanatban egyszerűen feladnám a harcot. Csak várom, hogy a képembe robbanjon az élet, amit választottam. Nem pereg le a szemem előtt az egész, nem morfondírozok azon, mi lett volna ha...
9...8...7...
A kezemben tartott fegyvert még mindig görcsösen szorítom, és tudom, hogy mennem kéne, rohanni, ahogy a lábam bírja. Ha szerencsém van, egy fal elég, hogy annyi védelmet nyújtson, amivel az életem talán megmenthető. De képtelen vagyok mozdulni, betonba ágyazódott a lábam, az izmaim nem engedelmeskednek az ösztöneimnek. Most, életemben először, az üss vagy fuss helyett, egyszerűen belenyugszom, hogy ennyi volt. S egy pillantással később a kép hirtelen elmosódik a szemem előtt, és egy erős rántás kizökkent a kábult állapotból. Ellenkezésre nincs mód, mert amint megmozdít, elindítja a folyamatokat, amelyeket az évmilliók égettek a DNS-ünkbe. Élni kell, továbbmenni, harcolni az utolsó lélegzetig. A szekrényre mutat, én meg döbbenten bámulok a nagy és széles bútorra. Komolyan mondja, hogy oda akar bemászni? Nem szaladhatnánk inkább a konyha felé? Inkább választom a bűzlő kukát. Vagy utolsó másodperceiben akar hét perc a mennyországot játszani velem? Mert akkor bocs, haver, de inkább megölelem a bombát. Azonban amikor elkezdi eltolni onnan a szekrényt, ész nélkül ugrok oda segíteni. Igaz, először azt hiszem, hogy amögé akar bújni, de aztán meglátom a mögötte nyíló járatot, és abban a pillanatban ahogy felismerem...
Nem kell ugranom. A detonáció, amely hangos robajjal szakítja szét a rothadó testet, emberi maradványokkal terítve be a szoba minden megmaradt falát, a padlót és természetesen a kabátomat. Az az érzésem, a dobhártyám beszakadt a robbanás hangjától és a nyomástól, mert ahogy a padló magához ölel, igyekezetében eltörve pár bordámat, feltűnik, hogy a hanghatások úgy érkeznek el hozzám, mintha egy nagyon vastag üvegbúrában lennék. Próbálom védeni a szemem a rám hulló törmeléktől és a portól - feleslegesen. A szekrény darabjai lángolnak, a rettenetes erejű robbanás feltételezhetően kitörte az ablakokat és ledöntötte a fél házat. Hogy a pasasnak honnan jutott eszébe épp ide menekülni, na, arról fogalmam sincs. Igyekszem feltápászkodni, de miközben lassan csendesedik a környezet, a hallásom nem javul, ráadásul feltűnik, hogy nehezen mozgatom a karomat. Sőt, jóformán egyáltalán nem tudom mozgatni.
- Leszakadt a kezem! - állapítom meg, de oldalra nézve látom, hogy csak én érzem, hogy nem érzem, vagy legalábbis nem úgy, ahogy eddig. Megvan még, csak valószínűleg kiugrott a helyéről, és most elnyom egy ideget. Mit ne mondjak, kibaszottul fáj. A horizonton mocorgást érzékelek, így oda pillantok. Érzem, hogy a lábam is sérült, de az elviselhető, illetve vér csorog le a homlokom felől, de pontosan nem tudnám megmondani hol is kezdődik a vérzés, mert az egész testem egy merő fájdalom. Látom, hogy a pasinak mozog a szája, de egy szót sem hallok abból, amit mond. Értetlenül meredek rá.
- Mi van? - nyögöm, és nem értem miért suttog - Beszélj hangosabban, mert semmit nem hallok. - morgom, és megpróbálok felállni. Aztán szorosan az oldalamhoz szorítom a karomat és egy pillanatig engedélyezem magamnak, hogy szenvedjek és szégyenkezzek, amiért lefagytam. Még sosem történt ilyen velem. A férfi feláll, és megint hallom, hogy dumál valamit, de csak zúgás és bugyogáshoz hasonló hangok jönnek felőle, ráadásul háttal áll nekem, így még a szájáról sem tudok olvasni. Nem tudom, hogy beszél-e, vagy most jutott eszébe előadni egy Lady Gaga számot, de csak türelmetlenül sóhajtok és egyik ujjam a  fülembe dugva próbálom meg kidugaszolni. Persze hatástalan a próbálkozás, de legalább még jobban el kezd fájni a kiugrott vállam. Ahogy felém fordul ép kezemmel a fülemre mutatok, és megrázom a fejem, hogy vegye már a lapot, hogy vagy írja le, vagy tényleg kiabáljon, mert én jószerével megsüketültem. A kellemetlen állapot csak percek múltán tűnik úgy, hogy javulni látszik, és már távolról, de mintha hallani kezdeném azt, amit mond. Ettől függetlenül persze próbálok úgy állni, hogy ne lássa rajtam, hogy jobb bal kezem teljesen használhatatlan, és gyanúsan lejjebb lóg, a vállam pedig mintha eltűnt volna. A kiegyenesedést pedig a valószínűleg zúzódott bordáim sem segítik elő. Kellett nekem rázuhanni azokra a rohadt ládákra. A füst, amely odabentről kavarog kifelé arra ösztönöz, hogy elinduljak az egyetlen irányba, amely talán egy újabb csapdába vezet. A kérdése eljut hozzám, és lassan mellé botorkálva meredek a folyosóra emelem kék tekintetem.
- Az az érzésem, valakinek rohadtul szúrom a szemét - mondom, majd sóhajtok, és teszek előre egy bizonytalan lépést. Fogalmam sincs, ő benne volt-e a dologban, de most még megverni sem tudnám, mert a vállam úgy lóg mellettem, mintha csak egy próbababa testrészét szorongatnám. A következő szavai azonban ha halkan is, de végre elérnek a fülemhez, és ezt mindenképp jó jelnek veszem, azt jelenti nem tartós a halláskárosodás. A magányos farkas jelzőre először kicsit összevonom a szemöldököm, de aztán az igazságosság jegyében el kell ismernem, igaza van. Magányos farkasnak titulálhatnak, mert az vagyok. Nem dolgozom csapatban, a hadsereg óta nincs rá okom, az pedig nem tegnap volt. Megtanultam egyedül kitenni egy komplett szakaszt egy háborúban, mert erre volt szükség. Nem bízhatok senkiben, és őszintén szólva nem is akarok. Öreg vagyok már bohócnak. Az, hogy nem tudott a bombáról arra késztet, hogy ránézzek, és a hazugság jeleit keressem rajta, de...végiggondolva, talán van rá esély, hogy tényleg nem ő tette.
- Ha nem te voltál aki megpróbáltál eltenni láb alól, csak közben meggondoltad magad, ami csak megjegyzem, iszonyú nagy baromság részedről, akkor három lehetőség van. Vagy téged akartak kiiktatni, csak rosszkor voltam rossz helyen, vagy engem akartak, csak te jöttél rosszkor, vagy mindkettőnket, és ezek a rohadékok egy kalap alatt akartak egyszerre kivégezni minket. Megjegyzem, azt értem, engem miért, végtére is...mindegy, van okuk félni tőlem. De téged? Vajon miért szántak nekünk közös elhalálozási dátumot és helyszínt? - indulok el a járatban, és közben kíváncsian vizslatom a sötétséget. Mondhatni egészen sértő, hogy nem kaptam valami egyedi halálnemet. Robbantás? Mon Dieu, legalább valami látványos autósüldözés, vagy kaptak volna el és lőttek volna fejbe mondjuk egy erdőben tartalmas monológok mellett a miértekről, de egy ilyen putriban robbantás? És a kocsim? Mindig is úgy terveztem, hogy a kocsimban fogok meghalni, vagy legalábbis közel leszek majd hozzá. Tudtam volna kitalálni ennél költőibb megoldást is, bár, lehet, hogy nekem vannak túl nagy igényeim.
A folyosó egy terembe torkollik. A fegyveremért nyúlok én is, amint alkalmi társam ezt teszi, de nincs rá szükség. Rohadtul díjaznám, ha vissza tudnám ugrasztani a vállam, de erre most esélyem sincs. Az őr...mit mondjak, vagy nagyon kezdő, vagy igazi idióta, mert maxon hallgat zenét a fülhallgatóján át. A távolság miatt érthető, miért is nem hallotta a robbantást, de ez akkor is nagyon gázos. Társam közelebb megy és egy elegáns mozdulattal kitöri a nyakát. Elismeréssel adózom. Én szebben csináltam volna, de a célnak ez is megfelel. Egoista. Amint int, oda megyek én is, és alaposan szemügyre veszem a dossziékat. Hallgatom mit mond a pasas, és összehúzott szemöldökkel figyelem meg a környezetet. A papírok most kevésbé érdekelnek, mint az, hogy innen is vezet egy ajtó kifelé. Kéklő tekintetem szigorúan a társamra emelem.
- Biztos, hogy itt valami nagy cucc van, és ezek itt - mutatok a dobozhalmokra - akármit is tartalmazzanak, többet érnek, mint az az ellopott drog. A pasi feltételezhetően többet tudott mint kellett volna. De akkor sem világos, minket miért akartak épp itt, épp így kiiktatni. - mondom, majd hirtelen megvilágosodok.
- Bassza meg - tágulnak ki a pupilláim a felismeréstől, aztán gyorsan az egyik asztalhoz megyek, de annyira fáj a vállam, hogy egy papírlapot sem tudok felemelni, így türelmetlenül fújtatok egyet néhány keresetlen francia káromkodás kíséretében, de épp abban a pillanatban kinyílik a másik ajtó, és egy másik őr tolat be rajta.
- Meghoztam a kaját, Danny - kezd bele, ám mielőtt befejezhetné a mondatot, és Dorian moccanhatna, mellette termek, és akár egy lecsapó kobra, fél kézzel kapom el a karját, majd csavarom ki és egy rántással a földre lököm. A térdem azonnal a gerincébe csapódik, és mielőtt egy levegővétellel többet vehetne magához, a saját fegyverét rántom ki a tokjából és lövöm fejbe. Nincs mese, ha nem tettem volna, megteszi ő velem, márpedig az az érzésem, nem a mai nap lesz a halálom napja. De a vállam rohadtul fáj, így felállok, aztán a pasihoz fordulok.
- Remélem nincsenek többen. Amúgy vissza tudnád ugrasztani a vállamat? Kurvára fáj, és látod, jelentősen rontja a teljesítményemet. - mutatok a pasasra, akinek öt másodperc sem kellett ahhoz, hogy megöljem, kiugrott vállal, félig süketen és minimum zúzódott bordákkal. Ez vajon most nagyképűségnek hangzott? Közelebb megyek hozzá, és ha megfogja a kezem, azért még szigorúan ránézek.
- Csak mondom, ha megpróbálsz így kiiktatni...rosszabbul jársz mint ezek ketten - figyelmeztetem, aztán hagyom, hogy segítsen. Annyira ő se lehet hülye, hogy ezek után még velem erősködjön, de azt is elismerem, most még kevésbé bízok benne. Már tudom, hogy jó megfigyelő, éles szemű, és még agya is van, ráadásul épp az imént nyírt ki valakit a szemem láttára, szóval...nem, jobb, ha nem megyünk egymásnak. Amint a vállam helyreugrott - mellékesen rohadtul nem fájdalommentesen - immár fájó, de megkönnyebbült érzéssel örvendek annak, hogy ha alig használhatóan is, de újra van bal kezem. Az idő azonban sürget, így az asztalhoz sietek, és felkapom az első mappát. Belelapozok, majd a következőbe is, és amit látok, az minden képzeletet felülmúl. Döbbenten olvasom az adatokat.
- Bazd meg, ezek nem csak vállalatokról szólnak. Iskolákról, közterületekről...- aztán felfogom, és ránézek - Ezek nem a vállalatok felvásárlási tervei. Látod ezeket? Kémiai vegyületek, fényképek, orvosi papírok, hálózatok, csatornák, épületalaprajzok. A vállalat felvásárlás az csak a pénzmosási fedősztori lett volna. Ezek...- nyelek egy nagyot - ezek itt akarnak egy újfajta elosztóközpontot létrehozni. Hallottam már, hogy valami új cuccal kísérleteznek Európában, és hogy be akarják hozni ide is. Nagy lóvé. Úgy tűnik, megvan, hová akarják a központjukat. New Yorkba. És mi megtaláltuk az egész hátterét. Azért akartak itt kinyírni minket, hogy erről a helyről eltereljék a gyanút, és azt feltételezzék, hogy mi öltük meg őt is. Feltételezem épp most viszik ki innen a bizonyítékokat. Ebbe akkor köztisztviselők is benne vannak, az tuti, és mi akkor...
Basszus, a pasinak igaza van. Ez valami kurva nagy, amibe belemásztunk. Az az egy biztos, hogy ebbe én rohadtul nem akarok belemenni. Nem, nem kell nekem egy egész város, hogy a nyakamban lihegjen. El kellene innen tűnnünk, de...mintha hangokat hallanék. Vajon jönnek még, vagy csak a fülem cseng? Valahogy el kéne jutnom a kocsimig, mert ez az egész túl zavaros. Nem értem, pontosan miért akartak megölni, ha meg akartak, márpedig tutira meg akartak, és ez az egész...túl zavaros. Fel kell hívnom Rhys-t és beszélnem vele. Talán ő sejt valamit. Már, ha egyáltalán túlélem még ezt a napot.

 

Music | Note | Clothes

Szükségét érzem tisztázni, hogy egy robbanás után felébredni közel sem annyira kellemes élmény. Az első pár másodperc eléggé homályos, mintha az egész szervezeted úgy döntött volna, hogy ideje benyomnia végső megoldásként az újraindítás gombot, mert az előbbi pályát eléggé elcseszted.  Az érzékeid tompák, a tested szinte mintha nem is a tiéd lenne, csupán kívülről érzékelnéd minden végtagod puszta jelenlétét. Félelmetes, egyben káprázatos. Nem mintha áldanám az eget a kirobbanó élmény okozásáért, csupán egy részem megmondani sem tudom miért, de örül annak, hogy ezt a mocskos, ám éltető levegőt szívhatja, melyet a járat falai képeztek zárt falai közé. Enyhén szédelgek, és szívem szerint inkább alávetném magamat néhány piacra sem dobott anyag mellékhatásának, minthogy újra részese legyek az előbb történteknek. A fejemet a falnak vetem, a környezetét kutató kék íriszeim pedig afelé a járat felé siklanak, ahol még előbb egy ház pincerésze állt, most viszont csak egymásra boruló romok, melyek csak egy utat biztosítanak a kijárat érdekében. Kurva jó. Veszek egy mély levegőt, de az ismert friss érzés helyett égető, és kaparó kellemetlenséget kapok, ami köhögést vonz magával, semmint valamit, amire egyébként vágytam volna. Erőtlennek érzem magamat, sérülések nyomát viszont csak elszórva veszek észre testem különböző pontjain, de ezt az adrenalinnak tudom be, mely valószínű elnyomja egy időre a robbanás mellékhatásait. Párat pislogok, újabb levegővétellel próbálkozok, az égető érzés viszont képtelen csillapodni, ahogyan az agyam sem képes lenyugodni a zavaros gondolatok kavalkádjától. Egy mélyre eltemetett kép él arról, hogy nem egyedül érkeztem, pontosabban nem egyedül végeztem itt, ezért mikor összeszedem megmaradt erőm utolsó darabjait, egyből az ismeretlen tagot keresem tekintetemmel. A porfelhő kirajzolódásában észre is veszem a földön elterülő férfi robosztus alakját, és miután megbizonyosodok arról, hogy velem ellentétesen nem végezte holtan, megpróbálok feltápászkodni kissé sem kényelmes ülőhelyemről az eltűnés érdekében. Félreértés ne essék, élveztem a bulit, a fejem még mindig lüktet a fegyver csövétől, meg úgy a testem különböző pontjait sem érzem, de mára bőven elég volt ennyi izgalom. Akiért jöttem, eléggé szétszórt lett odafent, így összevetve a feladatomat elvégeztem.
Enyhén sántítok a jobb bokámra, ezért a falnak támaszkodok segítségért, nehogy ismét a földön kössek ki. Mihelyst Dolph Lundgren is összeszedi magát a képszakadás után, próbálok vele szót érteni, de mintha valahol félúton az egész magyarázásom megfagyna a levegőbe, majd mielőtt elérne hozzá, a földre zuhanna, és darabokra törne. Nem mintha első eset lenne, amikor hasonlót tapasztalatok, de most valami, valahol mégsem teljesen okés. Amit pedig igazán nem értek, hogy miért magyarázza a kezeinek hiányát, amik bárhogyan is forgok, még mindig a helyükön vannak. Hacsak nem vertem be annyira a fejemet, hogy a képzeletem űz velem ilyen játékot, mert akkor viszont még nagyobb bajban leszek, mint ahogyan eleinte gondoltam. Enyhén sántítva, ugyanakkor harcra félkészen várom meg a férfit, azonban egyik kezemmel még mindig a falat támasztom a stabilitásom megtartásának érdekében. Az viszont, hogy mi történhet sorstársammal nem feltétlenül szab gátat annak, hogy én elmondjam a magamét, aztán úgy vagyok vele, hogyha akar, akkor válaszol, ha pedig nem, hát akkor így jártam. Viszont a mutogatására felfigyelek, és lassan sikerül összerakni a képet, hogy szart sem hallott, az pedig más, mintha nem érdekelte volna. Mondjam, hogy a jobbik eset? Nem lenne túl szép vele szemben, bár nem úgy vettem észre, mint aki a lelkére veszi, ha éppen sértéssel vagy annak bármely formájával illetem őt. Intve egyet jelzem, hogy feldolgoztam átmeneti süketségét, így addig amíg vissza nem tér szervezetének minden pontja a normális kerékvágásba, muszáj megfékeznem a nyelvemet, és csak a csendet meg az enyhén jelentkező, ugyanakkor duplán idegesítő zúgás marad. Ezt viszont nem igazán tudom beazonosítani, hogy csak szimplán a mellékhatások egyik ága vagy tényleg létezik úgy, mint ez az átjáró. Anyám, rosszabb ez mint egy Indiana Jones film, pedig egyiket sem láttam még, de mintha ott járkálnának így össze-vissza. Ha elsodor egy nagy sárgolyó vagy kő, azt már végképp nem viselem el. Nos, lássuk be engem sem a kulturális sziporkázásomért fognak szeretni.
Egymás, - fizikailag nem túl aktívan, - támaszai vagyunk a következő percekben, az viszont kevésbé hagy nyugodni, hogy mégis minek a francnak a közepébe tenyereltünk bele. Nem lehetek biztos abban, hogy nem én vagyok megint az áldott jó gyerek, akire fűlik a foguk az aljanépnek, de inkább voksolnék az állandóan morcos Ken babára, hiszen bárhogyan is próbálom pörgetni szétszívott agyam utolsó épeszű szálait, nincs semmi sem, ami az én javamra hozható fel.  Nem igazán tenném a nyakamat egyikre sem, az az igazság. A picsába is, totál sötét az egész dolog, és ennél frusztrálóbb szarság nincs is, mint mikor semmit sem tudsz azon kívül, hogy nyakig benne vagy, és fogalmad sincs miben. Lassan kezd el társaságom összességében jól funkcionálni, majd felhozni ugyanazokat a kérdéseket, amikre még én is csak kilométerekről keresem a választ. Enyhe félmosoly kúszik a képemre kérdése kapcsán, ezt viszont ő kevésbé láthatja, inkább saját magamnak szól, meg az elkalandozó gondolataimnak, amelyek az arcomra festették ezt a kevésbé őszinte reakciót.
- Talán a végletekig romantikus alakokkal van dolgunk, akiknek ez a heppjük.. dunsztom sincs őszintén megvallva. – hunyorogva mérem fel az előttünk elterelő hosszú utat, aminek egyelőre sehogyan sem átlátható a vége. Ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint ő, habár nem tudhatom milyen tudás birtokában van. Az is lehet hamarosan összerak egy képet, melyet esze ágában sem lesz megosztani velem, én pedig tovább tapogatózhatok a sötétben. Nem mintha fordított helyzetben nem ez történne. Ki tudja milyen pozitív végkimenetellel lesz dolgunk, és az egyikünk is nagyot kaszálhat az egészből, kétlem, hogy átfogja passzolni a másiknak a lehetőséget vagy bőkezűen felezni a nyereségen, -  bármi is legyen az. Ez viszont totál kétséges, és az is lehet, pont az ellenkezőjével találjuk szembe magunkat, melynek gondolata többször is arra késztet, hogy vegyek egy nagy fordulatot, és induljak el inkább átrágni magamat a törmelékek sokaságán. Inkább a beomlott ház instabilitása, mint az ismeretlen gondolata. Elég hülyeségben volt már részem, olyan dolgokban, amikre az ember évek alatt sem készül fel, kissé már úgy érzem, elegem van ebből. Mégis tiltakozásomat kifejtő gondolataim ellenére továbbmegyek lesz, ami lesz alapon. Nem nagyon feszegetjük tovább mélyenszántó gondolatok sokaságával ezt a témát, bár kétlem, hogy egyikünk is lezárta volna a történteket. Ami engem illet, én biztosan nem.  Az alagút végén egyetlen szerencsétlen flótás állja csak az utunkat, akivel nincs sok kedvem sokáig tökölni, ezért egy könnyed mozdulattal Oszd meg és uralkodj stílust játszok vele, mely a nyakát érinti leginkább, majd csak ezután haladunk tovább. Ami viszont a raktárépületben fogad, kevésbé bíztató tekintve a rengeteg papírra, melynek a felét sem értem azon kívül, hogy egy logót felismerek, amit korábbról memorizáltam. A velem tartó férfi viszont látszólag sokkal többet tud, így én is belemerülök ezekbe az iratokba, hátha megvilágosodok tőlük, de közben nem veszítek egyetlen információt sem szem elől. A főnök nem nagyon avat bele a kulisszatitkokba, azok ő hozzá tartoznak, meg egy-két emberhez. Én csak kívülállóként működhetek a csapatban, mégis hűséges része kell legyek minden egyes elhallgatott információ ellenére is. Nem tudhatom, hogy mit tudott erről az egészről vagy mit is tud valójában, esetleg nem számított a történtekre, de nem vagyok olyan helyzetben, hogy számon kérjem mindezért. A gondolataim annyira lekötnek, hogy már csak az ajtó nyitódására leszek figyelmes, de most a férfi gyorsabbnak bizonyul, és könnyedén kiiktatja az ellenséget, mielőtt még azt mondhatnám: Aztamindenségit!
A következő kérése váratlansága ellenére sem tűnik ésszerűtlennek, majd a hatékonyságáról magyaráz, aminek hátterében könnyen kiszúrható az önfényezés kis szikrája is. Égnek emelem a tekintetem, majd kikerülöm az asztalt, és úgy lépek oda hozzá, hogy logikusan végrehajtható legyen a kérése.
- Normális vállal két golyót kapott volna a fejébe, meg egy rögtönzött szaltót is? – vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, de nem figyelmeztetem, mielőtt a vállát a helyére tehetném egy kevésbé kellemes mozdulat következtében.
- Bocs, nem ez a specialitásom. Nem tudok egyszerre Batman meg Joker is lenni. – hozakodok fel egy tökre nem idevágó témával, majd tovább folytatom.
- Mellesleg ha megteszem, nem fogsz tudni róla, csak mikor már késő. – lépek el tőle, de az arckifejezése miatt felteszem mindkét kezemet arra hivatkozva, hogy totálisan vicceltem, és egyelőre nem játszottam el a gondolattal milyen módon csinálnám ki, ha egyszer ellenem fordulna. Mivel az időnk véges, és van egy sejtésem, hogyha ez a két, - döglött, - jómadár nem jelez a helyszínnel kapcsolatban megszabott időkorláton belül, akkor az rettentő gyanússá válik. Márpedig mikor ez bekövetkezik, nekünk már rég nem kellene itt lennünk. Felkapok én is egy-két iratot, és ugyanúgy észreveszem benne azokat, amikre ő is felhívta korábban a figyelmemet. Sokkal összetettebb, mint amire számítani lehetett, és egyáltalán nem sejtet semmi jót. Mégsem érzem, hogy pont nekünk kellene hősködnünk ezzel kapcsolatban, elég ha az információkat begyűjtsük, majd továbbadjuk. A nagyfiúk ami az én részemet illeti majd elintézik a piszkos melót.  Alig telik el pár perc, amikor az ajtó elől hangok szűrődnek be. A fegyveremhez nyúlok, célozásra készen, de egyre távolibbnak tűnnek.
- Én úgy gondolom, ha lépni akarunk, akkor még a visszaérkezés előtt kellene. – jegyzem meg mintegy jó tanácsként, amikor egy fiatalabb srác toppan be az épületbe a hátsó ajtón keresztül, de mihelyst meglát minket, már tiplizne is ki, de még időben sikerül elkapni őt.
- Mennyien lehetnek odakint? Hárman? Négyen? Lényegtelen, mert ő lesz a mi túszunk, és szépen kivezet minket épségben erről a vesztőhelyről. Igazam van? – szorítom hozzá a fegyvert, majd Becks felé nézek.
- Jössz vagy sem? – kérdezek rá, de többször is az ajtó felé vándorol a tekintetem. Ez a srác csak egy veszteség lesz, ha nem jutunk ki innen időben.

Dorian & Becks

Romantikus? Szerinte romantikus, ha két vadidegen hapsit egy bombával nyúvasztanak ki? Megforgatom csak a szemeimet a hülye ötletre, bár azért sejtem, hogy ez is inkább szarkazmus akart lenni, semmint valódi lehetőség ötlete. Viszont ki kell jutnunk innen, ha valamiképp túl akarjuk élni ezt a napot még, így kénytelen vagyok kiugrott vállal, összetörten, félsüketen előrébb araszolni a hosszú folyosón. New Orleansban sok ilyen húzódik a város alatt, feltételezem ez is az akkori szeszcsempészet miatt maradt meg. Vagy ki tudja? Én már semmiben nem vagyok biztos. Tovább haladunk, együtt. Pillanat alatt alakulunk észrevétlenül két idegenből szövetségesekké. Nevetséges, mert talán egyikünk fejében nem fordulna meg, hogy ez megtörténhet, és talán egyikünk sem fogja fel, hogy akaratlanul, de egymás támaszai lettünk. Hisz nem öltem meg, és ő megmentett. Tartozunk egymásnak. Viszont az még mindig nem fér a fejembe, miért akartak megölni. Mert az már biztos, hogy ez egy kísérlet volt erre. Nem véletlenül jártam erre, időpontra és címre jöttem, megbízásom volt. A srácnak valószínűleg szintén, hacsak nem besurranó tolvaj, bár ha egy kicsit is gyakorlottabb, már messziről kiszagolja, hogy ez az a ház, ahonnan még a levegőt sem érdemes elszívni. Mindegy, majd ki fog derülni, ha ki kell derülnie, márpedig ezt biztosan nem fogom szó nélkül hagyni.
Tovább haladva a folyosón nem várt események sorozata veszi kezdetét. Az első embert, akivel dolgunk akad, a mellettem menetelő pasi intézi el. Gyors, és hatékony, s bár természetesen bele tudtam volna kötni abba, ahogy elintézte a dolgot, végül csak célt ért. A papírokat így már gond nélkül vehetjük szemügyre, és ahogy belenézek, kezd derengeni egy lehetőség. A fickó, aki ellen felbéreltek, talán többet tudott, mint amit kinéztem volna belőle. Azonnal el akarok tűnni innen, olyan messzire, amennyire csak lehetséges.
Sajnos az élet általában hiába szeretne limonádét csináltatni velünk, csak a citromot tudja lenyomni a torkunkon, és igen ritkán rohangál az ember felszerelkezve cukorral, már ha érthető a béna hasonlat. Hiába szeretnék mielőbb kijutni innen, újabb és újabb akadályok gördülnek az utamba. Amikor egy újabb pasi jön be a Danny nevű fickót keresve, mivel én vagyok közelebb, én is terítem le. Béna, és hangos módja van a halálának, de nem tudok mit tenni, kiugrott vállal és törött bordákkal elég nehezen mozgok, így az is csoda, ha erre képes vagyok. A kérésem a lövés után kissé talán beképzeltnek hat, de nem nagyon zavartatom magam, főleg azért, mert ez nálam nem nagyzolási mánia. Ilyen vagyok, tudom, hol érek sokat, és mik a gyengeségeim. Például eléggé rosszul vagyok szocializálódva, a humorom érdes és leginkább észrevehetetlen, merthogy nem nagyon értem a vicceket sem. Sokan azt mondanák, túl merev vagyok, pedig ez nem igaz. Csak az én vicceim általában durvák, kegyetlenek, és nagy valószínűséggel más kárára történnek. A társaságomban pedig igen kevés az újra ismétlődő ember, aki megszokhatná ezt hosszútávon. Rhys volt az, aki ezt kiváltotta, de már jó ideje mindketten inkább másfelé intézzük a dolgainkat. Nem harag vagy széthúzás ennek az oka, hanem inkább a biztonság. Collierék minél később tudják meg, hogy élünk, annál jobb, ráadásul hiába magyaráz nekem Rhys bármit is, nem vagyok hajlandó bízni Maya Carinsben. Tudom, hogy a farkánál fogva vezeti Rhyst, de engem nem etet meg az az átkozott némber. Amíg be nem bizonyítja, hogy nem egy jól kitervelt bosszút dédelget a mellén Higgs ellen, amiért kivágta az egyik veséjét, én nem fogom elhinni azt, hogy velünk van, bizonygathatják nekem akárhogy. Megfordul a fejemben, hogy talán emögött is ő állhat, de biztosra kell mennem.
Megkérem a pasast, hogy ugrassza vissza a vállam. Nem szívesen. Nem bizalommal. Hanem mert én nem tudom megcsinálni. A pikírt megjegyzésre nem reagálok, de a tekintetemben benne van: valahogy így. Igen, nem tagadom, hogy nem véletlenül ismerték meg a nevem az alvilág mélyebb körein át a hivatalok magas beosztású vezetőin át olyan sokan. Rejtély övez, de ha valahol felmerül a nevem, az biztos, hogy ami munka rám lett bízva, azt meg is csinálom. Ezért is frusztrál annyira, hogy ezt a mait nem én vittem véghez, és nem úgy, ahogy szerettem volna. A megjegyzésére csak horkantok egyet, mert a visszaugrasztás pillanatában összefolynak a szemem előtt a dolgok. Mit mondjak, kibaszottul fájt a mozdulat, de amint az élesebb kín elmúlik, mikor a csont a csonton szaggatta meg a meggyötört szalagokat a vállízületben, a helyrekerülés pillanatában már egy másfajta fájdalom lett az úr. A gyógyulás lehetőségét érzem a vállamban, és a magabiztosságomat, hogy most már minden rendbe jön, mert nem lesz baj. Végre tudom mozgatni a karom, így körözök néhányat vele. Batman és Joker hasonlatára csak felvont szemöldökkel nézek rá, látszik a fejemen, nem értem miről hadovál.
- Ha te mondod, biztos így van - mondom, és nem szállok vitába vele. Ki tudja? Lehet, hogy akár esélye is lehetne ellenem, a szerencsétlen Danny nevű csávót egész gyorsan és pontosan intézte el. Nem hinném, hogy katonai múlttal rendelkezik, az lejárásában semmi jelét nem láttam ennek, de ha tanult is valahol ölni, az biztos alapokat adott a számára. Persze ahhoz, hogy engem kiiktasson, azért ennél többre lenne szüksége, de nem mondom, hogy én kikezdhetetlen és legyőzhetetlen vagyok. Csak remélem.
A papírok átnézése után rajta is látom a felismerést, abban azonban egyetértünk, hogy nekünk egyelőre semmi más dolgunk nincs, mint eltűnni innen. Ahogy előrántja a fegyverét a közeledő hangokra, már magabiztosabban és jóval kevesebb fájdalommal készülök fel én is egy esetleges közelharcra. A hangok azonban távolodnak néhány másodperc után, ami arra enged következtetni, hogy egy minimum két irányú folyosó keresztezi az ajtó mögött az utunkat.
- Egyetértek. Húzzunk innen a picsába, mielőtt tényleg eltesznek minket láb alól. - bólintok, majd mégis, visszafordulva a papírhalmokhoz, hogy azért még biztos ami biztos, néhány fontosabbnak tűnő tervezetet, iratot kirántsak a mappákból, és a kabátom belső cipzáros zsebébe rejtsem. Jól jöhet még egy néhány milliárdos terv eredeti példánya, ha a szükség úgy hozza. Talán ez az a késlekedés, ami megmenti az életünket, talán épp ez az, ami újabb bonyodalomba ránt, csak a jó ég tudja megmondani. Amikor belép az új jövevény, már nincs min agyalni, mert felkiált. Le akarom ütni, de gyorsabb nálam alkalmi társam. A fegyvert a fejéhez szorítja, és én csak bólintok. Ha menni kell, menni kell, nincs mese. Hagyom, hogy intézkedjen, ha az ő fejében már terv alakult ki. Ha úgy látom hülyeséget akar csinálni, úgyis másként cselekszem majd. De egyelőre jó ez így.
- Fogalmam sincs. Lehetnek ketten, hárman, de ötszázan is. Nem tök mindegy? Harc nélkül úgysem adjuk a bőrünket. Megyek előre, aztán fedezlek. Ha kijutunk innen élve...
Nem is kell többet mondani, nem vagyunk mi nők, hogy mindenképp szófosásunk legyen. De ha kijutunk és megússzuk, tuti meghívom egy sörre.
Előre megyek, és résnyire nyitom az ajtót, majd kidugom a fejem. A folyosó mindkét irányban kihalt, gyér világítás van, ami arra enged következtetni, hogy valóban nagyon régóta itt húzódik már, és azóta nem lett korszerűsítve. A lámpák sárga fényében lépek ki a kongó helyiségbe, majd gyors mérlegelés után balra indulok el. Onnan alig hallhatóan szélfúvás hangjai hallatszanak, és talán eső zuhogása, ami azt jelzi, arra van a kijárat. Márpedig innen nekünk tipliznünk kell de villámgyorsan. Hátra pillantok és társam szemébe nézek.
- Néma csendben kövess. Ha szerencsénk van, nem kell kinyírnunk a túszt, már ha jófiú lesz, és egy hangot sem ad ki magából. - mondom, majd figyelmeztetően villantom a szemem a rémülten bólogató túszra, aztán elfordulok, és óvatosan kilépek a célirányba, gondosan figyelve mindkét oldalt. Fedezem, míg halk léptekkel ők is követnek, aztán becsukom az ajtót utánuk, minél később veszik észre a bent heverő hullákat, annál jobb. Szerencsénk van a továbbmenetelnél. Csak kétszer kell irányt váltanunk, és el is jutunk az alagút végéhez, amely egy sablon fém ajtó. Óvatosan lenyomom a kilincset, és már a számban érzem a szabadságunk ízét, amikor lépteket hallok mögülünk. Odakapom a fejem.
- A francba. - morgom, és kilököm az ajtót. Odakint egy előtető alatt két férfi cigarettázik, és felkészületlenségük kapóra jön nekem. Azonnal két lövést adok le, mindkettő holtan rogy össze. Közben a társam gondolkodás nélkül lövi fejbe a túszt, aki elterül a lábunknál, az agyveleje egy része a kabátomon és a cipőmön landol. Egy újabb lövést adok le, a hátulról érkező egyik ember elterül, de a mellette rohanó is későn emeli a fegyverét, mert ugyan nem az én fegyveremből, de szíven találja egy újabb lövedék.
- Szép volt. - ismerem el, mert tényleg tökéletes kivitelezés volt ez, de nincs idő most dicséretekre, mert a lövésekre újabb bakancsok hangjai érnek el hozzánk.
- Tűnjünk el innen! - javaslom, és egy nem messze lévő sikátorra mutatok két ház között. Őszintén megmondom, hirtelen fogalmam sincs, hová keveredtünk el, mert a föld alatti mászkálás után kissé nehezen találok vissza a felszíni világba, de jelenleg csak azt tudom, hogy innen el kell mennünk, különben nekünk végünk. Lövések dörrennek, és a falon a fejemtől nem messze lövedékek csapódnak be, így nekiiramodok, és futok, ahogy csak a lábam bírja. Mikor nagyon megsűrűsödnek a lövések, visszafordulok, és néhány jól célzott lövést adok le. Nem lesz találat, de annyira elég, hogy eljussunk addig a sikátorig, amelynek a végén saját testsúlyommal nekiugorva a vékony hálónak, az velem együtt szakad át a túloldalra. Megpördülök a földön, és kis kapálózás után sikerül is felállnom, ha a férfi ügyes és kicsit is gyakorlott, könnyedén követhet sérülések nélkül az immár üres kerítéskeret résén át. Aztán csak futok, futok, futok és futok, míg egy keskeny utcában nem találok egy rozoga létrát, amelyen keresztül egy lerobbant, kitöredezett üvegű háztömb hajléktalanok lakta, bűzös első emeletére nem érek. Hallom, hogy az eddig jól bevált társam is követi a lépéseimet, így biztos ami biztos egészen a tetőig futok a koszos és szeméttel teleszórt lépcsőkön át. Ahogy kirobbanunk a tetőre, megállok, de odalentről még mindig lépéseket és kiabálást hallok. A családi házas környék már rég sehol, azt sem tudom, merre vagyunk.
- Remélem nem félsz a magasságtól - pillantok rá kimerülten, mégis adrenalintól felspannolva, és valamilyen oknál fogva bajtársiasan felé nyújtom a kezem, egy kézfogás erejéig. - Amúgy a nevem Becks. Kösz mindent. - mosolyodok el egy röpke pillanatra, aztán tudván, hogy mindketten tudjuk, mit kell tennünk, kiválasztok egy irányt, és nekiiramodok. A tető szélére érve teljes erőmből ellököm magam, hogy a levegőben repülve a szomszéd ház tetejére érkezhessek. Nem fájdalommentes a dolog, főleg, mert több sérülésem is van, de túlélhető. Odaát várakozón tekintek át a szomszédos ház tetejére. Ha élni akar Dorian, ugrik. Nincs más út, csak ez, vagy a halál, amely odalent ólálkodik. Menekülni kell.
 

Music | Note | Clothes

Elidőzhetnék órákig abban a gondolatmenetben, hogy mi a franc történt itt velünk, de a körülményeket tekintve másra sincs szükség, mint rám meg az elméleteimre. Morcos partnerem nem egyszerű alak, ugyanakkor az is jól észrevehető, hogy nem villanyozza fel a véletlenül kialakult társulásunk. Ötletem sincsen ki lehet ő, mert bár már egy ideje benne vagyok a dolgok közepébe, nem azt jelenti, hogy mindenkiről önéletrajzot tartok a szekrényemben. Mellesleg amennyi anyag átfutott a szervezetemen az elmúlt évek során, azon sem csodálkoznék, ha a saját tükörképemet sem ismerném fel.  Mindenesetre két lépést előre veszek az irányába, meg hármat hátra, mert az már az első pillanattól lejött, hogy nem valami kezdő nindzsával hozott össze a sors.
A végeláthatatlan járatból kiszabadulás után újabb felfedezések várnak ránk, és csak itt jövünk rá igazán mennyire benne vagyunk nyakig. Egyikünk sem sejti melyikünket akarták eltenni láb alól, így még inkább gáz a helyzet, és ha eddig nem is mi lettünk volna a célpontok, ha kitudódik, hogy valamicskét is sejtünk a mocskos ügyletekről, biztos addig járnak majd a nyomunkban, amíg el nem kapnak. Előre érzem, hogy sok fegyverre meg egy nyakmerevítőre lesz szükségem a folytonos hátratekintgetés miatt. Azért pazar, hogy az ember igyekszik kilábalni a kínos szitukból, meg a vele járó kellemetlenségekből, erre még jobban a közepébe találja magát, aztán már csak azt veszi észre, hogy belefullad és ennyi. Lehet valami agyturkásznak kellett volna mennem. Osztottam volna az észt az embereknek, megmondtam volna nekik, hogy az élet némelyik pontja egy pöcegödör, de a vicces az egészben, hogy fogalmad sincs melyik. Egyedül akkor jössz rá, hogy ott csücsülsz a bajban, amikor már túlságosan is forró lesz a lábad alatt a talaj. Jobban belegondolva ez sem lenne igazán az én szakmám. Amilyen elméleteket vagy gondolatokat gyártanék mások megnyugtatásra, vagy felidegesítésére, valószínű többen kerülnének zárt helyre a tanácsom miatt, mint úgy egyébként. Már csak az a kérdés, hogy ez a zárt hely a börtön vagy a diliház. Úgy érzem néhol egyre megy.
Átlesem a kezembe akadó iratokat, amik nem mondanak nekem túlságosan sokat. Sosem voltam egy agytröszt, és nem is én vagyok a főnök puszipajtása a bandában, így még azt sem mondhatom, hogy annyi információm lenne, mint égen a csillag, de van annyi gógyim, hogy rájöjjek valami nagyon nem stimmel. Na meg persze fontosak, ha már ki tudja hány fegyveres alak védi. Biztosan nem azért őrzik ennyien, hogy a végén a tűzbe dobják őket. Bár dobhatják, ha megakarnak szabadulni tőlük, de szerintem itt több van ennél. Vajon mennyiben értékesek ezek a főnöknek? Nem mintha vágynék a figyelemre a csapatban, jobb meghúzódni a háttérben, és csak akkor csápolni teljes erőből, amikor a szükség úgy hozza, de egy-két piros pontot nem ártana szereznem, ha még szükségem van egyéb testrészeimre. Márpedig pótolható tömeggyártmány vagyok, egyáltalán nem nélkülözhetetlen, így ha kinyírnak, hát ennyi volt. Még azt sem érdemelhetem meg, hogy könnyet hullajtsanak értem. Ezért is gondolkoztat el az általunk felfedezett iratok fontossága. Ha ezekből párat átnyújtok a górénak, akkor talán megemlítenek úgy, mint azt a csávót, aki egy köteg gyújtóst hozott a zordabb időkre. Kurva nagy érdem, mondhatom.
Morgó arckifejezését elnézve ő is tök süket a minket körülvevő helyzethez, de valahogy mégis úgy érzem, hogy többet tud, mint én. Jó kérdés honnan. Biztos valami hetedik érzék, vagy derült égből villámcsapás miatt történt mindez, de amikor a hátsó ajtón megpróbál valami kiscsávó befurakodni, nem marad időm továbbgondolni sehova sem vezető elmejátékomat. Előkapom a fegyveremet, és a csövét megismertetem az alak halántékával, mintegy bemutatkozást szimbolizálva. Bár a végén kétlem, hogy örökké fog szólni a kapcsolatuk. Lezser vállvonással jelzem, hogy édes mindegy mennyien vannak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy egy-két pofon nélkül nem ússzuk meg a kijutását. Mellesleg az sem segít, hogy az se tudjuk merre induljunk. Biztosítékként használva az ismeretlent tolom magam előtt, és nem hagyom őt nagyon ficánkolni. Az kell még, hogy eláruljon vagy bármi egyebet csináljon, aztán mehetünk a levesbe. Úgy tűnik ennél azért ő értelmesebb. Még ha értelmesnek tűnni mostanában roppant tág fogalom.
Értelmes gyerek módjára követem az eddig társaságomként szolgált tagot, közben tartom magamat ahhoz, hogy jobb nyakon csípni a túszt, mint elengedni hagy rohangáljon. Morgó is rápirít, hogy fogja be a száját különben nem leszünk jóban, majd így édeshármasban haladunk tovább, mint valami családi kiskacsa túra, ahol elől a mamakacsa, utána meg a csibéi. Lehet nem nekem kellene orvosnak lennem, hanem pont fordítva. Ahhoz kellene fordulnom.  Egy ideig békésen haladunk egymás után, én szinte már örökbefogadom az előttem császkáló pasast úgy fogom a karját, amikor lebukunk, és innentől kezdve már megtörik a nagy szerelem, ehelyett a fejét lyukasztom ki a kezemben lévő fegyver segítségével. Megígérem, hogyha még egyszer friss levegőt fogok szívni, és nem a föld alól, akkor elejtek érte egy könnycseppet, mert addig amíg szükséges, befogta a lepénylesőjét. Természetesen, ha el nem felejtem, mert ez esetben a kutya se fogja észrevenni, hogy eltűnt. Felhasználva a kezemben lévő fegyvert követem a másik felem példáját, és megsorozom az utánunk jövők seregét, abban reménykedve, hogy legalább párat eltalálok. Az egyik épp a szívébe kap egyet, és bár nem Ámor nyila formájába, és nem is a szervét megdobogtatva, de megkapja méltó büntetését. Egy pillanatra magamba szívom a friss levegőt, a következőben pedig a tüdőmet köpöm ki majdnem a rohanástól, amit a nekünk szánt golyók elől teszünk meg. Időm sincs körültekinteni, élvezni a tájat vagy az új környéket, - bár ez pont a látványosságok legaljához tartozik, - mert ha egy másodpercre is megállok, biztos jó kis szitát csinálnak belőlem, én meg jobban szeretek egyben maradni, mindenféle átlátható rés nélkül, ami a testemet borítaná. Egyik épületből be, kerítésen át, a másik épületen meg ki haladunk, de úgy tűnik nem csak mi bírjuk szusszal, hanem azok is, akiktől lenyúltuk a tulajdonukat. A tetőn van egy szusszanásnyi időnk felmérni a lehetőségeinket, és bár nem szívesen játszok majomembereset, nem maradt más választásunk, mint az ugrás.
- Eddig nem kellett félnem. - jegyzem meg egyszerűen, majd csípőre vágott kezeim egyik felével megragadom az erős kezet, hogy fogadjam a múltban elmaradt bemutatkozást.
- Dorian. Nekem sem volt ellenemre a társaságod. - vágom rá egyből, bár nem teszem hozzá, hogy vártam valami megfejthetetlen számokat, amik valami robothoz tartoznak, mert még egy ilyen ember nincs a földkerekségen. Ennek ellenére megtartom magamnak ezeket a gondolatokat, és csak az előttem elterelő magassággal foglalkozok, meg azzal, hogy ne törjem ki a nyakam az ugrás közben, amire készülök. Veszek egy mély levegőt, és mielőtt utolérnének, nekiiramodok majd ugrok egyet, nem foglalkozva azzal a hátsószándék képezte gondolatokkal, hogy bármelyik pillanatban szétloccsanhat a fejem, ha nem figyelek eléggé. Ennek ellenére valahogy egyben maradok, és a hátamon feküdve küldök le egy lövést az alak felé, aki éppen kiért a tetőre, de nem várom meg a másikat, ha már átjutottunk.
- Ezek soha nem fáradnak ki? - feszítem fel a tetőn lévő kijárat tetejét, hogy a segítségével bejuthassunk az épületbe ezzel egérutat nyerve magunknak.
- Most igazán jól esne egy vödör hideg víz vagy egy új tüdő. Attól függ melyikhez lehet könnyebben hozzájutni. - morgok magam elé, amikor kevésbé kell törni a nyakunkat ahhoz, hogy életben maradjunk.

Dorian & Becks

Menekülünk. Nem szégyen a futás, ha hasznos, márpedig most, hogy sikerült kitörnünk a falak közül, amelyek mögött a halál ólálkodott körülöttünk észrevétlen, ennek van itt az ideje. Alkalmi társammal lehetetlennek tűnő szövetséget kötök az életünkért, és úgy tűnik, meglepő vagy sem, de beválik. Hullanak az ellenünk törők, akár a legyek, és bizalmat kell szavaznom annak, hogy nem most támad hátba, mikor már végre az életben maradásra az esélyeink százalékos arányban elkezdtek növekedni. Futok. árkon, bokron, kerítésen át menekülök, bár sosem szokásom megfutamodni a kihívások elől, mérlegre téve, hogy büszkeségből kilyuggatom a bőrömet, vagy elengedem ezt a dolgot és valahogy megbirkózom azzal, hogy nem fejezhettem be amit elkezdtem, az életben maradás csábítóbbnak tűnik, mint az előbbi. Majd egyszer talán alkalmam adódik, hogy viszonozzam a kedvességüket. Most kicsit fontosabb, hogy kiutat találjak az ismeretlen terepen valahová a szabadságba. Csak a kocsimat kellene elérnem. Ha az megvan, már pillanatok alatt elhúzhatnám innen a csíkot, mert több, mint ötszáz lóerőt uralva megengedhetném magamnak, hogy kicsit jobban bízzak abban, hogy van esélyem túlélni, mint itt, a röpködő golyók közt menekülve a sikátorban, sérülten és félig még süketen. A kezemben tartott fegyverrel vissza-vissza fordulok, hogy legalább némileg megtisztítsam a terepet, és ebben társam a bajban is hasznosnak bizonyul. Addig rohanok, átugrálva dobozokat, téglákat, szeméthalmokat, fájdalmasan élve meg minden mozdulatot míg el nem érek egy olyan házhoz, amely alkalmasnak bizonyul arra, hogy észrevétlen beosonjunk rajta, remélve, hogy talán nem kapnak el bennünket. Fej-fej mellett haladunk, és már a tüdőmet ki tudnám köpni, de kitartóan vágok neki a vizeletszagú, mocskos lépcsőháznak a tető felé vezető irányba. Szerencsénkre a lelakatolt ajtó csak látszat, sikerül kijutnunk a felszínre, ismét friss levegőt szívva a tüdőnkbe. Pajtim nem marad el mellőlem, és őszintén szólva nem tudom milyen agybaja van, hogy nem hagyott ott a picsába, mikor én simán leütöttem az első pillanatban, mikor lehetőségem adódott. Mondjuk, mentségére mondva, valószínűleg messze nem olyan kiképzéseken ment át, mint én. A fegyverrel ügyesen bánik, nem szívbajos, és szemrebbenés nélkül ejtette túszul az egyik embert, míg tette el láb alól a másikat, tehát biztos, hogy nem véletlenül került oda, ahová, de ez számomra akkor is meglepő. Eddig Rhyson kívül nem bízhattam senkiben, és mióta ő is inkább Cairns pártjára állt, már megingott benne a hitem. De a srác eddig nem tett olyat, amivel kivívta volna a feltétlen ellenszenvemet, bár azért szemmel tartom.
A tetőn engedélyezek magunknak egy szusszanásnyi pihenőt, és körbe nézek. A lépcsőházból már hallatszik a dörömbölés, ahogy tépnek felfelé a súlyos bakancsok. Észrevettek minket, vagy meghallottak, esetleg fülest kaptak? Nem tudnám megmondani, de nem is annyira lényeges. Mindketten lebegőért kapkodunk, s megkérdezem őt, hogy áll a magasság kérdéséhez. Bevallom, én nem félek, de nem is tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé házak tetején átugrálni. Csak úgy mellékesen nyújtok kezet, és mutatkozok be neki, és láthatatlan szövetségünk akkor lép a beteljesedés útjára, mikor elfogadja a felajánlott kezet, és megrázza azt. Halvány félmosoly kúszik az ajkamra, mikor bemutatkozik és bólintok. Dorian. Ezt a nevet azt hiszem egy életre megjegyzem, nem sokan mondhatják el magukról, hogy Roméó Christophe Devereaux alias Becks életét megmentették. Ide-s tova ő a második.
Azonban bármennyire is szeretnénk tovább ácsingózni és dumcsizni, a fejünk felett átcikázó villám, és a szélvihar, amely elviszi a hangunkat a távolba arra késztet, hogy induljunk, s ha ez nem lenne elég, már a nyakunkban lihegnek a kutyák, akik az életünket követelnék. Előre meredek, és tudván, hogy Dorian is tudja, mit kell tennie, végtére is tökös gyerek, nem kell félteni, neki lódulok, hogy a tető széléről elszánt arccal, de azért a szívem mélyéig betojva emelkedjek a semmibe, hogy aztán odaát talpra érkezve a hátamra gördüljek és feltérdeljek lendületből. Visszafordulok, hogy lássam, Dorian megérkezik-e, épp abban a pillanatban, mikor a hátára fordul, és leteríti a katonát, aki kiért a másik tető szélére. Kibaszottul fáj a bokám és a bordáim is, de nincs időm megköszönni, hogy megint ő a produktívabb kettőnk közül. Felpattanunk, és rohanunk is tovább. Doriant követve ismét egy lépcsőházba menekülünk, nehogy a ránk váró golyózápor terítsen le bennünket.
- Úgy tűnik - morgom most már én is kissé fáradva és elcsigázottan, aztán lerohanok a legfelső szintre. Nem futok le a lépcsőházba, mert odalent tuti elkapnának, ehelyett kiválasztok egy ajtót a folyosó végén, és megpróbálok benyitni rajta. Zárva. Dorian megjegyzésére felé fordulok, metsző kék tekintetemmel merülök el a szemeiben.
- Ha ezt túléljük, mindkettőt szerzek neked. Grátisznak meg meghívlak egy láda sörre - mondom, majd egy lépést hátralépek - De most szedd a lábad és meg ne állj, gyorsítunk a tempón. El kell tűnnünk, mielőtt bekerítenek minket. Csak kövess - mondom, majd az ajtó felé fordulok és egy jól irányzott rúgással kiszakítom a zsanérokat és a zárat. A nyílászáró egyszerűen kidől a tokjából, odabent pedig egy nő sikolt fel. Nem törődök vele, csak átlépkedek a deszkán, át egyenesen a konyháján, és ha Dorian is belép utánam, gyorsan visszanyomom az ajtót a helyére. Így legalább néhány másodpercet nyerhetünk, míg felfedezik, honnan jön a ribillió.
- Kik maguk? Mit akarnak tőlem? Nincs pénzem! - sikoltozza a halálra rémült nő. Tökéletes klisé, hatalmas arany karika fülbevalók a fülében, színes hajcsavarók a hajában, pongyoláján chips maradék, szája szélén sajtszósz sárgállik rózsaszínre mázolt szája szélén. A háttérből valami tévés vetélkedő hangjai szűrődnek felénk. Egy pillantásra méltatom csak, majd a nyakam előtt elhúzom hüvelykujjam, aztán a szám elé emelem a mutatóujjam.
- Ssssss...és nem esik bántódása - mondom halkan, aztán átcsörtetek a konyháján át az ablakhoz, és óvatosan kimászok az előtte lévő tűzlétrára. Szédítő mélység van alattunk, bár ez alacsonyabb, mint az előző tető volt, mégis magasabbnak tűnik a lábam alatt a rácsokon át.
- Oda át kell ugranunk - mondom Doriannek, ha kiér mellém, majd nem teketóriázok, nagy sóhajt követően átmászok a korláton és előre hajolva megkapaszkodok a hátam mögött. A szívem a torkomban dobog, bár az adrenalin alaposan megdolgoztatja a szívem és az idegrendszeremnek sem engedi, hogy összeomoljon, azért még én is tudom, hogy elég egy rossz mozdulat, és halott vagyok. De megmakacsolom magam és összes erőmmel koncentrálva átugrok a szemben lévő ház nem túl távoli ablakába. Nincs szerencsénk, itt nincs tűzlétra, legalábbis nem szemben velünk. Öröm az ürömben, hogy az ablak alatt húzódik egy díszítőelem, amelyre rá lehet állni, így csak némi kapálózás kell ahhoz, hogy nagyjából biztonságban tudhassam magunkat. Ha Dorian is követ, akkor bemászunk az ablakon, ahol ezúttal egy gyéren berendezett nappali fogad minket. Ahogy beugrunk az ablakon és elindulunk a kijárat felé, hirtelen nevetgélés hangjai ütik meg a fülemet, s ahogy oldalra pillantok, amennyien Dorian is arra néz, megláthatja, ahogy két igen apró törülközőt magára kapó gazellatestű lány lép ki a fürdőszoba ajtaján. Döbbenten néznek ránk, én mereven figyelem a reakciójukat. Arra számítok, hogy sikoltozni kezdenek, de ehelyett egymásra néznek, majd elvigyorodnak.
- Helló, fiúk, ti jöttetek a kábelesektől? - kérdezi az egyik és kacéran mér végig mindkettőnket. A másikuk le sem tudja venni a szemét Dorianről.
- Úúú, sebhelyed van. Nagyon szexi! - harap a szája szélébe, és egy kicsit lejjebb húzza a törülközőt a melleiről. Nem villant ki, csak megmutatja, hogy nincs elhanyagolható méretekkel megáldva, és nedvesen ez még ingerlőbb. Az első gondolatom az, hogy ezeknek biztos nem volt gyerekszobájuk, a másodikban azonban mérlegelnem kell, hogy ha csak kisétálok az ajtón, vajon hová vezet majd a felháborodásuk. Így Dorianre nézek, majd gyors léptekkel odamegyek a két leányzóhoz, és megfogva a kezüket közelebb húzom őket. A fekete szépséget, aki láthatóan totál rákattant Dorianre a csávó karjaiba lököm, kezdjen vele amit akar, a másikat hirtelen rántom a derekánál fogva magamhoz és gondolkodás nélkül smárolom le. Nem vagyok kegyes, sem finomkodó, egyszerűen csak be akarom fogni a száját mielőtt sikonyálni nem kezd. Néhány másodpercet adok csak magunknak, hogy elidőzzünk itt, aztán elengedem a csajt.
- Bocs, szépségeim, talán majd legközelebb. Most mennünk kell - kacsintok a szőkére, és remélem, hogy a fekete időközben nem térdelt már lelkesen az újdonsült haverom elé. A szőke elég gyorsan kapcsol, és mikor elindulok kifelé, utánam rohan. A fekete még mindig Doriannel van elfoglalva, intenem is kell neki, hogy induljon már el, mert ha nem jön, ez lesz élete legutolsó dugása.
- Várj, ha legközelebb erre jártok...hívjatok fel. Itt van a számunk. Mindkettőnké - nyomja a zsebembe a névjegykártyáját, én pedig elmosolyodok, rákacsintok, majd feltépem az ajtót és kirontok rajta. A következő percekben már eszembe sem jutnak a csajok, inkább arra koncentrálok, hogy még négy- öt irányváltást követően kivezessem magunkat az útvesztőből. Egy idő után már nem hallom mögöttünk a kutyákat csaholni, feltételezem a folyamatos irányváltásoknak köszönhetően elvesztették a nyomunkat, így egy idő után lefelé veszem az irányt a lépcsőházban. Ha Dorian követ, ismeretlen környéken ugyan, de biztonságban tudhatjuk magunkat.
Szétnézek és nagyot sóhajtok.
- Ez...nem volt semmi - mondom és idegesen pillantok körbe, de aztán elröhögöm magam. Talán azért, hogy távozzon a feszültség, talán azért, hogy valamiképp megőrizzem a maradék józan eszem, nem tudom. Körbe pillantok, és ismerősnek tűnik egy üzlet szemben az utca végén.
- Ha minden igaz, a kocsim pár utcányira van innen - pillantok Dorianre - Ha akarod, szívesen elviszlek, ahová akarod. Sőt, ha eljutunk a kocsiig, betartom amit ígértem és meghívlak arra a láda sörre. Van kedved inni velem egyet? Azt hiszem erre most mindkettőnknek kurvára szüksége van.
Feszülten figyelem, aztán elindulok az autóm felé. Az a sör csábítóbb jelenleg, mint bármi más a világon. Azt hiszem egy új barátság van kibontakozóban. Talán ezúttal adhatnék valakinek egy esélyt. Eléggé szar reménytelenül egyedül lenni. Rhys hónapok óta nem része az életemnek, a munkatársaim mind idióták és nem igazán haverkodok nem hozzám hasonlókkal, mert senki nem tudna megérteni. De ez a fickó megmentette az életem, már kétszer is a mai nap folyamán. Egy sört meginni? Ebbe még nem halt bele senki, nem?
 

Music | Note | Clothes