Rázkódunk. A sziréna őrült visítása mellé a szemembe villan a tűzoltó kocsi fénye. A tekintetem szinte ketté metszi a szélvédőt. Az adrenalin szintem az egeket veri, és figyelmesen hallgatom amit a parancsnokom mond, miközben kissé feszülten húzom a kezemre a hővédő kesztyűt. Már most ver a víz, pedig még a légkondicionált autó utasterében kapaszkodok a majrévasba. A sofőrünk mereven nézi az utat. Nem kérdezi, merre menjünk, pontosan tudja a címet. Múlt héten épp ott voltunk a csapattal vacsorázni. Nem tudom mi vár ránk, ha odaérünk. - Oké, fiúk, legyen tiszta mindenkinek, mivel is állunk szemben. Kevés az információnk, a telefonvonal megszakadt. Amennyit tudunk, hogy egy étteremhez riasztottak bennünket. A tűz a konyhából indult ki, és onnan terjedt át a külső területekre. A ház körbe van véve panelekkel, de amúgy különálló épület. A vendégek nagy része kimenekült, de az étterem alapanyagkészlete és a drapériák miatt gyorsan tovább terjedt. Lehetséges hogy maradtak a belső részekben is, így az első feladat biztosítani a környéket míg a yard megérkezik és átfésülni a terepet lehetséges túlélők után kutatva. Magam elé meredek ahogy feljegyzem a neveket. Milo, Rico és én leszünk azok akik bemennek és fejben igyekszem felidézni a hely alaprajzát. Sokan azt gondolják, hogy a tűzoltóknak a felszerelés mindent megold, könnyű dolguk van, hisz nem is égnek meg. De ez nincs így. Mikor bemegyünk egy égő épületbe még az erős lámpával is csak a sötétben tapogatózunk. A maszk miatt a látásterünk jelentősen csökken, a ruha rohadt nehéz, és a fülünkre is csak korlátozottan hagyatkozhatunk. Ha szerencsénk van, akkor rátalálunk mindenkire. De nem egy eset volt már amikor hiába mentünk be, már későn találtuk meg az áldozatot. Hogy miért tartom számon mégis kit hová osztanak be? Egyszerű tűzoltóként talán nem lenne feladatom, azt gondolnád. De odabent, ahogy idekint is nem csak a bajbajutottakért felelünk. Egymásért is. Tudnunk kell ki fogja a tömlőt, ki ment az emelőért, ki az aki tartja a kapcsolatot a bent rekedtekkel. Tűzesetnél, földcsuszamlásnál, összedőlt épületnél, mindenhol. Tudnom kell, ki a társam, ki az akire számíthatok, ki az, aki rám számíthat egyedül. Nem hősködünk, együtt csináljuk és ehhez tudnunk kell, merre jár a csapatunk azon része aki közvetlenül mellettünk van. Valaki megveregeti a vállam a parancs hallatán így hátra fordulok. Egy ökölpacsit nyújtanak felém és a kéz tulajdonosára pillantva Milo élénk zöld tekintetében ismerem fel önmagam. - Csak okosan, Hubble - nyomja a kezét az enyémnek amint felemelem a sajátomat, én pedig bólintok felé. - Úgy legyen. Nem szólok semmit a furcsának hangzó becenév miatt, a bajtársaim, amint megtudták mi az eredeti szakmám azonnali célpontjukká emelték ki azt, hogy az asztrofizika területén végeztem a tanulmányaimat. Szoktak még NASA-nak, Challengernek és Mr. Apollo 49-nek is becézni, de én nem haragszom rájuk emiatt. Én is beszálltam már mások cinkelésébe, ha a helyzet adta és persze ha tudtam, hogy ez csupán ugratás, nem vérre menő harc vagy a kirekesztés folyamata. Ez a szakma is, mint megannyi másik, igényli ezeket az apró kapcsolódási pontokat. Hogy haragudhatsz amúgy is azokra akik az életüket is feláldoznák érted? Na meg ezt sokkal könnyebb kimondani mint a vezetéknevemet. A kocsi tovább rohan, egymás után hagyjuk magunk mögött az utcákat. A füstöt már messziről látni. Baljóslatú, sűrű, fekete szellemként takarja be az ég kékjének egy részét. Felkapjuk a sisakokat, a maszkokat, felhúzom a kabátomon a cipzárt és rögzítem. Az oldalalom a balta, egy lámpa, egy hőkamera lóg, míg a másik oldalon egy kis méretű poroltó készülék és természetesen a mászóövhöz tartozó karabiner lóg. - Bassza meg, ez kurva nagy - szalad ki a számon és a többiek is aggódva pillantanak előre ahogy közelebb érünk. Még senki nincs itt a hivatásosok közül. A kocsi hatalmas fékezéssel áll meg és azonnal mozgásba lendülünk. Kiugrok a kocsiból, és azonnal az oldalához rohanok, hogy elérhetővé tegyem a felszerelésünk többi részét. Magamra cibálom a sűrített levegős palackot és felteszem a maszkomat, míg öltözés közben figyelemmel hallgatom a parancsnokom utasításait. - Milo, te menj előre. DJ, te másodiknak, Rico, te fedezed őket. Gyorsak legyetek, a tetőszerkezet bármelyik pillanatban összeomolhat - kiáltja oda nekünk, míg én Rico hátán ellenőrzöm a nyomást a palackjában. - Rendben - csapok a vállára, majd az enyémet is ellenőrzik és miután mindent rendben találtunk, máris a parancsnokhoz lépünk, és amint megadja az engedélyt, futásnak eredünk. A többiek megkezdik a tűz vízágyúval való oltását és elkezdik körbekeríteni a helyszínt. Megérkeznek az első mentős csapatok is karöltve a rendőrökkel, akik aztán majd átvehetik a rendfenntartást tőlünk. Borzalmas látni ahogy az étterem lángokban áll. Körülöttünk sokan remegve ülnek a fűben, a padokon. Az étterem dolgozói közül is sokan sírnak. Milo előre felé menet inti magához az egyik dolgozót. - Maga az üzletvezető, ugye? - kérdezi, mire amaz bólint - Láttak még odabent valakit? Mindenkinek sikerült kijönnie? - kérdezi, míg én egyre jobban spannolom fel magam. Nem érzek semmit a füstből, a palack biztosítja a tiszta levegőt, de a vérem már forr. Menni akarok, cselekedni, de a parancs az parancs, nem hősködhetek egyedül. - Én...nem...nem tudom, az egész...olyan gyorsan történt...a pultnál voltam...a konyhából...valami robbant, aztán...már csak a lángokra emlékszem...minden olyan gyors volt...- mondja, és látom én is rajta, hogy valószínűleg sokkot kapott. Nincs idő hezitálni. - Vakon megyünk be. Először a vendégteret nézzük át, a mellékhelyiséget, és onnan haladjunk hátrafelé. Maradjunk együtt. Gyerünk - indítja az akciót Milo és néhány lépéssel a sötét, gomolygó füstfelhőbe rohan. Azonnal utána futok, alig két lépéssel lemaradva. Odabent a látótávolságunk lecsökken majdhogynem nullára, így felkapcsolom a lámpát a sisakomon. - Hahó, van itt valaki? - kiált Milo, és óvatosan beljebb megyünk. Elszenesedett, még lángoló berendezések között nyomulunk előre. Rico deríti fel a mosdókat, míg én a pult mögötti területet fésülöm át. - Tiszta! - Tiszta! Milo int, hogy forduljunk a konyha felé, és gondolkodás nélkül követem. A szívem a torkomban dobog, és hallva a tetőszerkezet recsegését azért fohászkodom, hogy senki ne legyen már itt bent. Szűk folyosón haladunk tovább a mérgező fekete füstben. Lángol az ajtó, az anyagok már majdnem teljesen a tűz martalékává váltak. Rossz előérzetem van. - Menj jobbra, Rico balra, én megyek a konyhába, ha végeztetek gyertek oda - mutatja a kezével az irányokat, és Rico is és én is bólintunk. Itt nincs helye hezitálásnak. Tenni kell amit mondanak, mert az életünket tesszük kockára, és sok esetben az áldozatokét is. - Milo, siessünk, a tetőszerkezet mindjárt a nyakunkba szakad - pillantok felfelé, de persze semmit nem látok. Milo csak int, hogy oké, és már megy is előre így én is a megadott irányba fordulok. Alig teszek pár lépést amikor meglátok a padlón kutatva a túlélők után egy cipőt majd egy lábat is. - Hé! - ugrok azonnal oda és a láthatóan eszméletlen srácot veszem oltalmamba. Lehúzom a hővédő kesztyűt, majd kitapintom a pulzusát. Gyenge, de azért van. Hálát adok az égnek, és azonnal élesztgetni kezdem. - Hé, haver! Kelj fel! Gyere, ki kell mennünk innen - pofozgatom majd a maszkon keresztül az alig nyíló szemekbe pillantok, hátha magához tér. Az életjeleit vizsgálom, és örülök, hogy köhögni kezd. Azt jelenti, még küzd. - Találtam valakit! - szólok hangosabban, hogy a társaim biztosan értsék amit mondok, majd megpróbálom felnyalábolni a srácot. Nem egyszerű ebben a ruhában, de azért igyekszem felemelni. De hirtelen robbanás rázza meg az épületet, majd robaj támad és mire kiugorhatnánk, lángoló gerendák és törmelékek zuhannak a nyakunkba. Visszarogyok és a testemmel próbálom védelmezni a bent rekedt áldozatot a rá zuhanó törmelékdaraboktól, ráfekszem, hogy a lehető legnagyobb testfelületét takarjam el és karommal védelmezőn ölelem át a fejét. A sisakomon koppanások jelzik a leérkező darabok becsapódását és a hátamon is megérzem a több kilónyi súlyt, de kibírom. Szerencsére nem az egész épület dőlt ránk, csak egy része. Kintről kiabálást hallok, de nem értem tisztán amit mondanak, csak arra tudok koncentrálni, hogy a srác megússza, míg egy gondolatom másik felében a társaimért aggódom. Ki kell jutnunk innen mihamarabb. Bár még így sem tudom egészen pontosan hogyan is fog ez zajlani, azért lepillantok a srácra aki úgy tűnik kezd magához térni. Lekapom a fejemről a maszkomat, és míg egy nagy lélegzet után megpróbálom visszatartani a levegőt, átteszem az ő arcára a maszkot. Igaz, ha ezt meglátja valaki, nekem lőttek, de nem fogom hagyni, hogy itt fulladjon meg a kezemben. A sisakomon a plexit hátra csapom és amennyire lehet közelebb hajolok a sráchoz, hogy megvizsgáljam, mennyire használ neki a friss oxigén. Acélszín tekintetem egybeforrad az övével és amennyire így, ilyen körülmények között lehetséges, bizakodó arcot igyekszem vágni, bár igazából jelenleg nem lát mást belőlem mint a szemem. A hővédő kámzsa elég sokat lefed az arcomból. - Rád találtam! - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd megigazítom az arcán a maszkot, hogy jobban tudjon lélegezni - Most már nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Túl fogod élni! - nyugtatom, majd kiutat keresve szakítom el tőle a szemem. Még mindig dübörög a ház és a fülem is őrülten fáj a robbanás miatt, de a társaim miatt jelenleg jobban aggódom. Remélem jól vannak.
Ez a napom is ugyanúgy indult, mint ahogyan az összes szokott. Max ma sincs a városban, valami tárgyaláson van. Persze lehet, hogy ebből semmi sem igaz, de igazából már nem érdekel. Örülök, hogy van egy kis szabadidőm, és nem gyomorgörccsel kell hazamennem, mert ki tudja, hogy mi vár otthon. Ennek ellenére reggel nem volt időm lazítani, hiszen muszáj volt dolgozni mennem. Az egyetemre már be se járok, szerintem nemsokára ki is lépek. Felesleges az egész, úgy se tudok figyelni. Van sok más dolog ami lefoglal, és ezek mellett lehetetlen a tanulás. Ha teljes munkaidőben dolgozom akkor azzal csak jól járok, több pénzem lesz, talán Max se fog annyit piszkálni. Sose értettem nála ezt a kettősséget; azt hajtogatja, hogy egy szerencsétlenség vagyok amiért csak ennyit keresek, pár perc múlva meg már azzal jön, hogy ne dolgozzak, mert majd mindent megvesz nekem amit csak akarok. Lehetetlen kiigazodni rajta, annyira kiszámíthatatlan, hogy az már félelmetes. A szülei teljesen normálisnak tűntek amikor náluk jártunk, így nem értem, hogy mi történhetett vele, ami ilyenné tette. Én szerintem senki se születik gonosznak, vagy agresszívnek. Régen próbáltam erről faggatni, de nem lett jó vége, ezért azóta sem hoztam fel ezt a témát. Talán tévedek. Talán léteznek olyanok, akik így jönnek a világra. Gonoszan. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, nincs még kint nagy fagy, de azért egy szál pólóban már nem mennék ki az utcára. A kabát alá egy hatalmas, fekete pulóvert vettem fel, ami még Maxre is kicsi lenne. Mostanság ez a szokásom, hogy pólókból és pulóverekből nagy méretet veszek. Így nem látszanak a sérüléseim, és még melegít is. Kár, hogy az étteremben nem hordhatom. Pár perc buszozással bent is voltam a munkahelyemen. Ilyen korán még nincsen nagy tömeg, csend és béke honol az egész helyen. Igazából...túl nagy ez a nyugalom. Mint a vihar előtti csend. Visszagondolva mennyire igazam volt, megéreztem, hogy történni fog valami. Senki se gyanakodott semmire, fokozatosan kezdett egyre több és több ember beszállingózni az ajtón. Ma két jó fej ember mellé lettem beosztva. Casey-vel már az első naptól kezdve jóban voltam. Egy ír nő, sok a közös témánk, ha már szomszédos helyről jöttünk. A másikuk Asem, csak három hónapja költözött a városba Törökországból. Ahogyan az étterem többi dolgozói, ők is tudják, hogy kivel élek együtt, de sose akartak érte meglincselni vagy megkövezni. Teljesen normálisak. Nehéz is lett volna ezt eltitkolnom amikor Max rendszeresen jön ellenőrizni, hogy kivel beszélgetek. Mintha lenne időm, vagy kedvem munka közben idegenekkel bármit is csinálni. Nem értem, hogy miért alakult így....hogy miért ma...miért velünk. Olyan gyorsan történt minden, az események teljesen egybefolytak a fejemben. Az egyik pillanatban még a rendelést vittem ki, azután pedig bementem a konyhába. Valami...valami történt. Először csak kiabálást, sikítozást hallottam, és szinte rögtön érezni kezdtem a füstszagot. A többiekkel együtt kiszaladtam a konyhából. Mire kiértem a pulthoz szinte már minden lángokban állt. Láttam, ahogy Asem kifelé fut a többiekkel, de a harmadik pincér sehol se volt. - Casey?! - Kiabáltam hangosan, miközben keresni kezdtem. Nem tudhattam, hogy elsőként ő ért ki az étteremből. Hiába kerestem, nem találtam, és nemsokára már egy lélek sem volt az étteremben rajtam kívül. A hatalmas füsttől semmit se láttam, vakon tapogatóztam. - Valaki?! - Ezt már halkabban mondtam, mert ahogy beszéltem úgy fulladoztam egyre jobban. A köhögés sem segített. Semmit se láttam, azt se tudtam, hogy merre van a kijárat. Az egész épület recsegett, féltem hogy rám fog szakadni az egész. Már egy pár helyen hallottam, és sok filmben is láttam, hogyha tűz van akkor vizes rongyot tegyünk a szánk elé. Rongy híján csak a pólóm maradt, amiből szakítottam egy darabot. Víz...valószínűleg elkeveredhettem a pult közeléből, mert hiába nyúltam előre, csak a nagy tudtam megfogni. Egyelőre a lángok nem értek el hozzám, de mégis éreztem ahogy éget. Nem kaptam levegőt, lassan a földre rogytam és próbáltam a póló darabjával takarni a számat, de ez sem segített. Még volt bennem annyi erő, hogy előkotorjam a mobilom a zsebemből, de már késő volt. Nem tudtam feloldani a telefonzárat, a mobil kiesett a kezemből én pedig elterültem a földön. Hirtelen nem éreztem a forróságot, sem a fullasztó füstöt. A tüdőm már nem akart szétrepedni, nem éreztem semmiféle fájdalmat. Csak lebegtem a sötétségben, a nagy semmi közepén. Jó így....nagyon..békés. Ebből az állapotomból valami fura érzés rántott vissza a valóságba. Mintha valaki ütögetne. Lassan visszatértem a jelenbe, kinyitottam a szemeimet de még mindig nem láttam sok mindent. Egy valamit éreztem, a levegőhiányt. Nem tudtam lélegezni, csak a füstöt szívtam a tüdőmbe. Szédültem, mindenem fájt. Annyit tudtam érzékelni, hogy megpróbál felsegíteni. Semmi erő nem maradt bennem, csak sodródtam az árral. Hirtelen történt valami, mert olyan érzésem volt, mintha újra a földre kerültem volna. Valami....valami robbant. Nem tudtam, hogy hol, mikor és miért, csak a hangját hallottam. Tudtam, hogy valaki van mellettem, mármint felettem, mert mintha rám feküdt volna. Félig kábultan, elernyedve feküdtem alatta, és egyáltalán nem tudtam felfogni, hogy most mi történik pontosan. Egy idő után eltűnt a nehéz súly, és valami az arcomra került. Már nem fuldokoltam, végre nem a füstöt lélegeztem be. Még mindig nem láttam semmit, csak egy szempárt. Megakartam szólalni, de nem ment. Mozdulni se bírtam. - Mhmm.. - Ez volt az egyetlen értelmes hang ami elhagyta a számat a kijelentése után. Igen...rám talált..azt hiszem. - J..jó.. - Suttogtam remegő hangon, annyira féltem. Nagyon lassan, de eljutott a tudatomig, hogy ő valószínűleg egy tűzoltó, mármint a maszkból erre a következtetésre jutottam. A vállába kapaszkodva próbáltam meg felülni, de nyöszörögve visszahelyeztem magam az eredeti pozíciómba. Csodás. Sajnos nehezen értem amit mond, a fülem eszeveszettül sípol, de akkor is örülök, hogy nem vagyok egyedül. A szemeim könnyeztek, a mellkasom is nagyon fájt, úgy éreztem, hogy meg fogok halni. - Nagyon....szédülök... - Segíteni akartam neki, hogy ne csak feküdjek mint egy haszontalan zsák krumpli, de nem tudnám megmondani, hogy merre van a kijárat. Jelenleg azt se tudom, hogy mi merre vagyunk az éttermen belül.
A füst lehetetlenné teszi, hogy tájékozódjunk. A látási viszonyok majdnem zéró szintre korlátozódnak, csupán az erős fényű elemlámpa képes az itt-ott fellépő füstmentes részeken segíteni azt, hogy megtaláljuk merre is kell menni. Csak a véletlennek köszönhetjük a szerencsénket, hogy nemrégiben itt jártunk és legalább némileg ismerjük a helyet, különben még ennyi támpontunk sem lenne, azonban nyilván a személyzeti helyiségekben mi nem jártunk, így itt is vaktában tippelhetünk, hogy mi merre található. A folyosón szétválunk és míg Milo és Rico is egyre beljebb nyomulnak az épületben, én sem húzom ki magam a felelősségvállalás alól. Meg kell győződnünk róla, hogy mindenki kijutott, amilyen gyorsan csak lehet. Nem szeretnék holnap arról olvasni az újságokban, hogy miattunk halt meg valaki ebben a tűzben mert nem voltunk elég körültekintőek. Ahogy előre megyek a füstben a lángok vibráló fényét is alig látom. A konyhai eszközök, a műanyagok, az alapanyagok, a ruhák és függönyök mind káros anyagoknak minősülnek égetés szempontjából, és sűrű, büdös és mérgező fekete füstté alakulnak át, amelyek utat keresnek a külvilág felé. A helyiség felső szintjének nagy része azonban már telítődött, és hiába a krómacél tálalópult és hiába minden lehetőség, ha egy bizonyos szintet elér az a füst és gázelegy ami a plafonról terjed lefelé, már csak néhány perc lehetőségünk van arra, hogy a bent rekedteket túlélési esélyekkel mentsük ki. A füst mellett ugyanis a nagy veszélyt a folyamatosan emelkedő hőmérséklet is okozza, amely elérheti akár az 550-600 °C-ot is. A füst felfelé terjed és oldalirányba, de mivel telítődik, ezért egyre lejjebb nyomul addig, míg az ajtónál/ablaknál el nem éri a felső részt, ahol megpróbál a külső terekbe is tovább állni, de addig is egyre lejjebb nyomja a forró levegőt, amit csak tovább hevít a percek előrehaladtával. Igyekeznünk kell a munkával, ha még életben akarunk találni valakit, és mi is meg akarjuk úszni. Az egyik helyiségbe belépve pedig szinte azonnal bele is akadok egy áldozatba. A srác hason fekszik, valószínűleg elájulhatott, de ahogy ellenőrzöm az életfunkcióit megnyugszom, hogy legalább még életben van. Azonnal megpróbálom magához téríteni, és remélem, hogy nem lesz baja. Nem vagyok orvos, hogy tudjam, a mérgező gázok, a füst és a forró levegő amit belélegzett mennyire károsították a tüdejét vagy a légcsövét. Ám nekem nem is tisztem őt erről tájékoztatni, és az sem feladatom, hogy teljes képed kapjon a reménytelenségéről. Főleg, mivel még messze nem tartok ott, hogy feladjam. A szavaim azonban nem nagyon jutnak el hozzá. Látom rajta, hogy az oxigénhiány miatt alig van már magánál, és mielőbb szeretnék utat találni a külvilághoz. Próbálok a térde alá nyúlni, hogy fel tudjam emelni is ki tudjam vinni, de nincs könnyű dolgom. A rajtam lévő felszerelés közel hatvan kilót nyom, és a srác nem épp egy szumó birkózó alkat, ettől még neki is van súlya, és bár edzett vagyok, ez még nem garancia semmire. Ám még mielőtt teljesen felállhatnánk, robbanás rázza meg az épület falait. A hanghatás fülsüketítő és rémisztő. A falak is beleremegnek, ablakok törnek ki minden irányba, és hallani, ahogy a tetőszerkezet megadja magát. A fülesembe a parancsnok ordít, hogy azonnal hagyjuk el az épületet, de én csak ráfekszek az áldozatra, hogy így védjem a testét a lefelé zuhanó daraboktól, apróbb lángoló deszkáktól, kőtörmeléktől. Nem könnyű feladat, ezt bevallom őszintén, súlyos darabok esnek alá, és csak a szerencsénken múlik, hogy egy több kilós kőtömb nem temet maga alá minket. Ekkora magasságból akár egy egy kilós darab is eltörheti a gerincemet, amit azért kihagynék az életemből, ha lehetséges. Viszont felesküdtem, hogy az életem árán is megvédem azokat akik segítségre szorulnak, és ezt igyekszem is betartani. a robbanás azonban aggodalommal tölt el azután is, ahogy elhal, mert ezt újabbak követhetik. - Azonnal hagyják el az épületet! DJ, Rico, Milo, azonnal jöjjenek ki. Gázpalackok vannak bent! Ismétlem, azonnal hagyják el az épületet! A parancsnok hangja a fájdalmon is áthatol, de nem tehetem meg, hogy csak úgy felpattanok is rohanok ki, habár ez lenne a dolgom. A srácról felemelkedve átadom neki a maszkomat és biztosítom róla, hogy ez itt még nem a vég, még ha annak is látszik. A srác megpróbál felülni de visszahanyatlik, aminek most kifejezetten örülök. Amennyire tudok, körbenézek és két leszakadt gerendát meg némi födémet látok az ajtónál ami megakadályozza, hogy kijussunk. A kétségbeesett szavakra felé fordulok és a vállára teszem a kezem. - Tudom, hogy szédülsz. Maradj fekve és lélegezz mélyeket, oké? Mindjárt kiviszlek, csak ne ugrálj - mondom, majd felállok és körbe pillantok. Az egyik sarokban felfedezek egy pokrócot ami még nem kapott lángra, és azt rá terítem. - Tessék, ez megvéd a parázstól - mondom és próbálom én magam is elhinni, hogy ez így lesz. Találok két félig kiürült ásványvizes palackot, azzal belocsolom a plédet amennyire csak tudom, hogy megakadályozzam, hogy lángra lobbanjon, aztán felállok és felhúzom újra a hővédő kesztyűmet. - Milo! Rico! - kiáltok ki az ajtón keresztül amikor odaérnek a társaim. - DJ, a francba! Ki tudsz jönni? - kérdezik, de a gerendák épp keresztbe állnak az ajtó előtt és elég nagy méretűek, egyedül semmiképp nem bírnám el őket. - Nem. Sietnünk kell, találtam egy túlélőt is - mondom és bekukkantanak az ajtó résén át, majd ettől a perctől semmi másra nem figyelünk csak arra, hogy az utat szabaddá tegyük. Egy vastag kötelet húzok az első gerenda köré, és míg ők a másik oldalról igyekeznek húzni, és erről az oldalról tolom. Nem telik bele sok időbe, hogy a gerenda kimozduljon a szorult helyéből, és eldőljön. A következőt körbe veszik a fal darabjai, de két nagyobbat felemelek és arrébb dobok, így már a másik gerenda is eltávolítható. - Gyerünk, kifelé! - int Milo, és visszafordulok a sráchoz. Felnyalábolom, bár már nekem is ég a tüdőm és erősen köhögök, de nem adom át egyiküknek sem. - Foglak. Te csak kapaszkodj a nyakamba. Már nem lesz baj - nyugtatom, bár az is csoda, ha még érti egyetlen szavam is a sokktól. Az oxigénpalack biztos jó hatással volt rá, de nagy eséllyel még én sem fogom megúszni az orvosi vizsgálatot, sőt, talán bent is tartanak megfigyelésen. Az ölembe kapom és felemelem, hogy Milo után sietős léptekkel vigyem ki az égő épületből. A parancsnok őrjöngve ordibál, és tudom, hogy ebből még fegyelmi eljárás lesz, de akkor is úgy vagyok vele, hogy megérte. Kirohanunk, és odakint köhögve távolodok el az épülettől, ahol már a mentősök várnak bennünket. Leveszik a maszkot a srácról és már tolnák el, de megállítom őket. - Hé, várjatok - szólok utánuk, és látom rajtuk a türelmetlenséget, de azért csak az áldozat mellé lépek - Mi a neved? - kérdezem, és remélem megtudom, mert szeretném tudni, hogy tényleg megúszta.
*A kórházban* Engem is behoztak. A parancsnok kiadta, hogy addig nem jöhetek el, míg meg nem vizsgáltak teljesen, és számítanom kell egy meghallgatásra is Rico és Milo társaságában, de azért úgy tudom senki nem maradt az épületben. A sürgősségin ülök egy vizsgálóágyon, immár félmeztelenül. A doktornő aki épp a tüdőmet hallgatja meg, csak némán méreget, de nem szól semmit. Én meg hagyom, hogy csinálja ami a dolga, nem szólok bele. a tüdőm vizsgálata után a hátamon lévő zúzódásokat veszi górcső alá. Felszisszenek amikor megnyomja, de úgy hiszem túlélem. - A tüdeje rendben van, de azért maradjon még egy kicsit, az oxigén segíteni fog. Zúzódás keletkezett a hátán, erre írok fel majd kenőcsöt. - Kösz, de nem maradhatok. Vissza kell mennem a társaimhoz - ellenkeznék és leszállok az ágyról, mit sem törődve azokkal az emberekkel akik körülöttem vannak. Ám a nő, aki alig ér a mellkasomig a vállamra teszi a kezét és visszanyom az ágyra. - Nem alternatívaként mondtam. Nem intubáltam, de ha sokat ugrál, fogom. Fekszik, oxigén vissza, és pihen. Világos voltam? - kérdezi, majd mikor kissé összeszorított állkapoccsal biccentek, megpaskolja az arcomat. - Jó fiú. Ott lehet, hogy maga dirigál, de itt én vagyok a főnök, és a tűzoltóparancsnok jó barátom. Ha nem fogad szót és emiatt baja esik, nem csak az én seggemet rugdossa cafrangosra, de a magáét is. Na, pihenjen. Ha rendben lesz, pár óra és hazamehet. - dobja hátra a sűrű, fekete haját, majd mosolyogva tovább sasszézik. Egyedül hagy, így nem tudok mit tenni, mint hogy a karomat a fejem alá téve hátradőlök a kényelmetlen ágyon és a plafont kezdem bámulni. Vajon a sráccal mi van, akit kimentettem? Ide hozzák? Vagy már itt is van, csak én nem vettem észre? Túlélte egyáltalán? Jó lenne megtudni, mi történt vele.
Alig bírom felfogni a körülöttem történő eseményeket, csak egy valami biztos, mégpedig az, hogy nem vagyok egyedül. Nem akartam meghalni, pedig pár hónapja még ez volt minden vágyam. Más az elképzelés és az, ha tényleg megtörténik. Még élni szeretnék. Időm se volt megijedni a robbanás után, minden olyan gyorsan történt. Az egyetlen reakcióm a nyüszögés volt, most már nem csak a tüdőm és a szemeim fájtak hanem úgy éreztem, hogy a dobhártyám is beszakadt. Hiába a maszk, még így is csak kábultan, elernyedve fekszem, vagy néhol ülök. Nem látok semmit az engem segítő idegemből, de nagyon örültem, hogy itt van velem. Egyedül akkor se találtam volna ki ha nem ájulok el, lehetetlen eligazodni ebben a füstben. Csak remélni tudom, hogy a többi ember épségben kijutott az épületből. - Jó...nem...nem ugrálok... - Nem is tudnék, alig bírok mozdulni. Nem ellenkeztem amikor rám tette a lepedőt, bólintottam egyet és folytattam a földön fekvést. Néha köhögtem egyet, a tüdőmön mintha kamionok haladtak volna át. Ha mégis meghalnék reménykedek benne, hogy Max rögtön szólna a szüleimnek, és nem hagyná őket a bizonytalanságban vergődni. Igaz nem igazán tartják a kapcsolatot, de talán...talán ennyi jóságra még ő is képes. Hallottam, hogy valakivel...valakikkel beszélget, de a hangok mintha valahonnan a messzeségből jöttek volna. Nem bírtam kivenni, hogy mit mondanak, még mindig csengett a fülem. - Rendben... - Csak ennyit bírtam felelni, miközben újra a karjaiba vett. A fejemet a vállára hajtottam és vártam, hogy most mi lesz. Tényleg megtörtént, túléltük. Kiértünk az épületből, vagyis inkább ő ért ki és én sodródtam az árral. A mentősök gyorsan felpakoltak a hordágyra és már tettek volna be a mentőautóba, amikor a tűzoltó megállította őket. - Joshua. - Nem volt időm az ő nevéről érdeklődni, vagy ami még fontosabb, hogy megköszönjem, hogy megmentette az életem. Hiába ez a dolga, simán ott hagyhatott volna azzal a mentséggel, hogy már nem talált rám. Kiabálni nem tudtam, így hagytam, hogy bepakoljanak a mentőkocsiba.
- A kórházban -
Mindig is utáltam ezeket a helyeket, de sajnos az elmúlt időszakban jó párszor kórházba kerültem. Az orvosok, a fehér falak, gyűlölöm. Talán ez volt az első alkalom, hogy félreértettem az utálatom és hagytam, hogy megvizsgáljanak. Megnézték a tüdőm, vettek vért, rám tették a légzőmaszkot és kaptam gyógyszert is. Az orvostól többször is megkérdeztem, hogy rajtam kívül még kit hoztak be a leégett étteremből, de nem tudott értelmes választ adni. Érthető, nem lehet a fejében az összes betege. Miután a nővérek és a doki is magamra hagytak pár percre fogtam magam és kivánszorogtam a vizsgálóból. Akkor megnézem magam, hogy a többiekkel mi van. Már jobban voltam, de a mozgás még így is fárasztónak tűnt. Kopogás nélkül nyitottam be a legközelebbi terembe, ami tőlem szokatlan, de most túlságosan is aggódtam. Megkapaszkodtam az ajtóban, nem akartam elesni. - Öhmm... - Ennyit jött ki a számon, amikor megláttam az illetőt aki vizsgálóágyon feküdt. Hú. Nem szoktam bámészkodni, de most elég udvariatlanul az arca helyett a felsőtestét néztem. Hát ilyet se látni mindennap. Na mindegy. Megráztam a fejem és visszatértem a valóságba. - Elnézést.. - Olyan ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy honnan. Közben még mindig az ajtót szorongattam, mintha attól függne az életem. Max valószínűleg semmit se tud az egészről, időm se volt értesíteni. A telefonon az étteremben maradhatott, a ruháim meg a sok kémiai izétől biztosan elégetésre kerültek. Csak ez a hülye kórházi cucc maradt, amiben elég hülyén nézhetek ki.
A doktornő sziklaszilárd utasításával nem szállok szembe. Egyfelől a parancsnokom tényleg szétrúgná a valagam. Másfelől ott van a másik szakmai tisztelete. Tűzoltóként én is elvárom, hogy az utasításaimnak megfelelően viselkedjenek, elfogadják, hogy nem ugorhatnak le a létráról, csak mert félnek, és nem rángathatják le rólam a légzőmaszkot, ha én magamtól át nem adom. Ezek az apróságok vezethetnek a halálunkhoz, így én is bízom annyira a dokiban, hogy elfogadjam, biztonságosabb, ha még várok egy kicsit. Így marad a csendes beletörődés, a röpke duzzogás és a tény, hogy egy kis időt még a kényelmetlen vizsgálóasztalon kell töltenem. A fejem alá húzom a karomat és egy nagy sóhajjal próbálom elengedni a tehetetlenség és haszontalanság érzetét. A plafonra szegezem a tekintetem, és hagyom, hogy az elmém magába szippantson. Végiggondolom újra a riasztást, hogy ha kell segítsem a nyomozók munkáját, vagy a hadnagyomnak jelentést írni. Biztos meg fognak kérdezni arról, ami történt. És persze ott motoszkál a fejemben a srác, akit kihúztam. Hogy is hívják? Joshua. Nem hallottam azóta róla, hogy átadtam őt a mentősöknek. Csak remélem, hogy túlélte és nem esett nagyobb baja. A hátam még fáj a rám zuhant törmelékektől, és kicsit köhögési ingerem is van, de ez csak ideiglenes állapot. A tüdőm kitisztul a belélegzett füsttől, a hátamon a zúzódás felszívódik és rendbe jön. Nincs mitől tartanom. Ő azonban hosszú ideig volt a tűz fogságában, nem tudni mit szenvedett el a szervezete addig, míg odaértem. Égési sérülést ugyan nem láttam rajta, de ettől még lehet, hogy megégett, és a sok füst amit belélegzett, talán nagyobb kárt okozott, mint elsőre gondolhattam volna. Ám nem mehetek egyelőre utána, mert ide vagyok szegezve az ágyhoz, de eldöntöm, hogy amint lehetséges, megkeresem, vagy legalább megérdeklődöm mi van vele. Nem vagyok családtag, mégis, az orvosok kivételt tesznek azokkal, akik a mentésnél dolgoztak és kiadják mi történt a mentett emberekkel. Legyen jó hír vagy rossz, még mindig jobb biztosat tudni mint a bizonytalant találgatni. Épp rajta agyalok, amikor nyílik az ajtó és belép valaki. Odapillantok, majd mikor felfedezem, hogy nem egy doki tért vissza, összevont szemöldökkel emelkedek fel kissé a fekvésből. - Semmi gond - hárítom el a bocsánatkérését, de láthatóan nincs túl jó bőrben, így teljesen felülök majd lemászok az asztalról - Hé, haver. Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz - lépek egyet felé, majd a kezem nyújtom - Talán jobb lenne, ha ledőlnél. Nyugi, az az ajtó a helyén marad akkor is, ha elengeded - küldök felé egy bátorító mosolyt, és remélem, hogy elfogadja a segítségnyújtási szándékomat. Nem tudom miért, de olyan ismerősek a vonásai. Talán láttam már kint a folyosón. Vagy valamikor máskor futottunk már össze, és megmaradt. De felidézni nem tudnám, honnan ismerős. Mindegy, nem is számít. Ha elfogadja a kezem, mellé lépek és óvatosan megtartva őt az ágyhoz segítem. - Ne hívjak neked egy orvost? Elég szarul festesz. Keresel valakit? - kérdezem tőle, majd elengedve megállok vele szemben miközben elmerülök azokban a hatalmas, bánatos kék szemekben. Ezt a srácot körüllengi valami. Nem tudom megmondani mi az, csak elfogott most egy érzés. Mint mikor felszállsz a metróra és elkap valami megmagyarázhatatlan szorongás. Nem tudod miért. Nem tudod mi az. Csak azt, hogy valami bűzlik. Óvatosan tekintek végig rajta. Milyen fiatalnak tűnik. Talán húsz lehet, max. egy-két évvel több. A teste azonban törékenynek tűnik és láthatóan fájdalmai vannak. Kíváncsi vagyok mit keres itt, de nem akarok túl indiszkrét lenni. Talán már így is túl messzire mentem.
Nem most ájultam el életemben először. Maxnek "köszönhetően" az ilyesmi kéthetente is előfordul velem, főleg amikor túl sokat iszik. Ha elmesélem neki, hogy majdnem meghaltam akkor hátha békén egy pár napig. Utálok hazamenni, még ha egyedül is vagyok a lakásban mindig görcsbe rándul a gyomrom. A kórházakat csak azért nem szeretem, mert ha meglátják a sérüléseimet rögtön kérdezősködni kezdenek. Nem merem, nem is akarom nekik elmondani nekik az igazat. Nem szeretek hazudni, sose szerettem, de néha mégis muszáj. Régebben, még Angliában sokszor elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha egyszerűen csak otthagynám. Ez azóta megváltozott, rájöttem, hogy Max mennyire veszélyes. Többször elmondta, hogy elmennék úgy is megtalálna. A családomat és a barátaimat sem sodorhatom bajba, mert még azt is kinézem belőle, hogy őket is bántaná. Persze akkor annyi lenne az angyali álcájának. Nem is értem, hogyha ennyire jó színész miért nem valami hozzá illő pályát választott. Rossz helyre nyitottam be, és a sokktól annyira lefagytam, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Még szerencse, hogy alul van rajta ruha. Amíg feküdt nem is tűnt fel, hogy milyen magas. - I-igen, vagyis nem, mert füstmérgezésem volt, de már jól vagyok... - Annyira azért nem, ha nem fognám az ajtót már rég elestem volna. Reméltem így már nem fog valami drogos őrültnek nézni. - Milyen igaz. - Kínosan felnevettem és elfogadtam a felém nyújtott kezet, gáz lenne ha egy idegen ember előtt esnék seggre. Eléggé ismerős volt a hangja, de lehet, hogy ez is csak valami mellékhatása a gyógyszereknek. Miután a segítségével elszerencsétlenkedtem magamat az ágyhoz, leültem. Milyen kedves, én is tudom, hogy szarul nézek ki. - Nem kell orvos, nemsokára hazamegyek. Igen, a barátaimat....ők is abban az étteremben voltak, ami kigyulladt. - Nehezen beszéltem, néha köhögtem is egyet. Még így is, hogy ülök baromira magas ez a valaki. Próbáltam nem bámulni, helyette a plafont vagy a földet vizslattam. Hagytam, hogy pár másodpercre ránk telepedjen az a bizonyos kínos csönd, de utána eszembe jutott, hogy mekkora bunkó vagyok. Ha már így rányitottam illene bemutatkoznom. - Amúgy a nevem Josh, és még egyszer bocsánat, nem akartam rád törni. - Nem magáztam, nem lehet sokkal idősebb nálam. Közben elkezdtem elfeküdni az ágyon, mert egyre jobban szédültem. Sikerült félig visszatornáznom magamat az előző ülő pózomba, de ugyanúgy rosszul voltam. - Nem akarsz leülni? - Kérdeztem kedvesen, hiszen ha itt van akkor ő sem azért jött be, mert kicsattan az egészségtől.
Egy percig legalább illene talán magam sajnálnom. Bánni, hogy állandóan veszélybe sodrom magam, miközben másokért küzdök ahelyett, hogy egy kényelmes irodában ücsörögnék. Elhinteni a kétkedés magját magamban, hogy jó útra léptem-e amikor feladtam a munkámat ezért. Hogy anyám minden nap imával kel és fekszik, amiben az életemért imádkozik és sosem lehet nyugodt afelől, hogy amikor újra cseng a telefonja, nem a halálhíremet közlik majd. Sok vitánk származik ebből, de vagyok annyira makacs, hogy kitartsak a választásom mellett, még ha ezzel neki okozok is bánatot. Mit tehetnék, ha az asztrofizika azonban nem hozza meg azt a fajta bizsergést, amit a tűzoltóság igen? Imádom a csillagászatot, a fizikát, amin nap mint nap agyalhatok. Csodálom az univerzumot. De miért tekintenék csak a távolba, mikor idelent annyi csodát láthatok? Idelent talán még sosem volt akkora szükség a magam fajtákra, mint a mostani kétséges időkben. Régen megtiszteltetés volt tűzoltónak lenni, ma már azonban mindenki a kényelmet választja. A biztonságot, a magas lóvét kevés munkáért. Csak az igazán elhivatottak jönnek a vérpadra, akiknek szent hite és belső kényszere a segítségnyújtás és veszély elhárítása, akinek a DNS-ében van, vagy aki teljesen őrült. Nos, nekem a családom egyetlen tagja sem lépett a tűzoltóság kötelékébe az elmúlt száz évben tudtommal. Ez alapján az első, vagy az utolsó csoportba vagyok sorolható? Belső kényszer vagy őrültség, hogy még ezek után is ezt akarom majd csinálni? Sőt, ezek után még jobban? Holnaptól kezdve a halálom napjáig? Nem tudnám megmondani, de az bizonyos, hogy roppantul élveztem a mentést, még ha majdnem odavesztünk is, és csak az a vágy hajtott, hogy a rám bízott áldozatot mielőbb biztonságban tudjam. S most itt fekszem egy ágyon, zúzódással, esetleges enyhe füstmérgezéssel, és még mindig azon jár az eszem, vajon túlélte-e? Igen, mi tűzoltók a megmentetteket átadjuk a mentősöknek, akik kórházba szállítják őket, ha szükséges, majd így folytatódik a láncolat míg rendbe nem jönnek teljesen. Ám mi nem tesszük le itt a lantot. Egyszerűen tudnunk kell, hogy amit tettünk, amiért vásárra vittük a bőrünket annak volt értelme, és nem a semmiért küzdöttünk másokért. Még nem tudom, hogy az utólagos vizsgálatok milyen eredményt hoztak, remélem nem maradt bent senki az épületben és a kimentett srác is megúszta. A gondolatok száguldását azonban egy nyíló ajtó és egy tétován belépő váratlan vendég zavarja meg. A srác kórházi köntösben van, ami eléggé megkönnyíti a beazonosítását. Beteg. Hogy épp menekül-e a kezelések elől, vagy csak eltévedt, netán rosszban sántikál, azt így kicsit nehéz megállapítani, ám a görcsösen kapaszkodó keze és a bizonytalan testtartása párosítva a színtelen arccal arra enged következtetni, hogy nincs épp jó passzban. Felülök és lemászok az asztalról, és rákérdezek jól van-e, és a válasza kicsit meglep. - Értem. Sajnálom - bólintok egyszerűen, majd kissé igazítok a mondaton - Mármint az, hogy füstmérgezést kaptál, nem azt, hogy már jobban vagy - mondom, és a füstmérgezés eléggé leszűkíti a kört arra vonatkozóan, mit is kellene tennie. Minden esetre nem rohangálni, így felé nyújtom a kezem, hogy ha akarja, inkább abba kapaszkodjon meg és feküdjön le az ágyra, ha nem akar esetleg a padlón kikötni. Próbálom egy kicsit oldani a feszült légkört egy poénszerűséggel, és örömmel veszem, hogy nem sértődik meg rajta. Átkarolom és az ágyhoz segítem, majd hagyom, hogy felüljön rá. Nekem könnyű, mert oltári magas vagyok, gyakorlatilag úgy ülök le rá mint egy székre, de a srác nálam jóval alacsonyabb, így fel kell másznia. Nem teszem szóvá, hogy kivillan a hátsója míg próbál felülni, sőt, diszkréten el is fordítom a fejem, nehogy zavarba hozzam. Azért érdekel, mit művel itt, így rákérdezek hívjak-e neki egy orvost, mert tényleg úgy néz ki mint akibe csak hálni jár a lélek, de elhárít. Figyelmesen hallgatom mit mond, és kissé felvonom a szemöldököm amikor az éttermet említi. Ott volt? Vajon onnan volt ismerős? De hol láthattam? Kint a füvön? Biztosan mikor megrohantuk a házat, akkor láttam, és megmaradt, pedig nem is figyeltem. - Huh, hát...ez nem túl jó hír, az biztos. Remélem jól vannak mindannyian. Bár mondhatnám, hogy tudok segíteni, de nem láttam errefelé senkit akit onnan hoztak volna - mondom, aztán elhallgatok. Talán megkérdezhetnék valakit, nekem biztos kiadnák az információt, de egyelőre az az érzésem, jobb, ha nem hagyom itt a srácot. Szerintem senkinek nem szólt, hogy körútra indul, úgyhogy jobb lenne ha mellette maradnék amíg jobban nem lesz. Még a végén valami baja esik. A füstmérgezés nem gyerekjáték, szörnyű következményei lehetnek akár utólag is. A kínos csend beálltával elmerengek azon, vajon mindenkit ki tudtunk-e húzni onnan még mielőtt a tető beomlott volna, de sajnos ezt csak utólag fogjuk megtudni. Amikor bemutatkozik, ezzel megtörve a közénk telepedett csendet azonban, hirtelen nem tudom mit mondjak. Josh. Azaz Joshua. A srác, akit kihoztam. Mereven nézem, mert nem is tudok azonnal reagálni a váratlan találkozásra, és amikor hellyel kínál, csak akkor térek magamhoz. - Hogy...tessék? - kérdezem, majd felfogom, mit is kérdezett és könnyedén mosolyogva legyintek - Á, hagyd csak, jól elvagyok én így is. Csak egy kis zúzódás - fordulok kissé oldalra, hogy megmutassam a jókora méretű vérömlenyt a bőröm alatt a bordáimnál, a lapockámnál és a derekamnál. Több helyen zúzódtam, ahol a törmelék rám zuhant, de ezt nem akarom az orrára kötni, így felé nyújtom a kezem. - Szia Josh. Én DJ vagyok. azaz Dyson, de általában DJ-nek szólítanak a barátaim - mosolygok rá, és ha elfogadja ismét a felé nyújtott jobbomat, megrázom a kezét - Örülök, hogy megismerhettelek. A bemutatkozás gyors és kellően kínos pillanatai után a számon van, hogy elmondjam miért vigyorgok így, mint a töklámpa. Hogy örülök annak, hogy túlélte, és hogy én voltam az, aki kihúzta a bajból. De akkor kezdődne a véget nem érő hálaadás, és talán idiótán hangzik, de nem akarom, hogy ő is úgy nézzen rám. Ilyenkor akaratlanul is csodálni kezdik a megmentőiket az emberek, a nők randira hívnak, sőt, esetenként a férfiak is, de ez a csoda csak pár napig tart, aztán véget ér. És jön a hideg zuhany, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, tele hibákkal, reményekkel, álmokkal és veszteségekkel. És ezt nem akarom. Most olyan...jó így. Azonban a megérzésem nem javul, hogy valami rossz van a srác körül, vagy épp bennem, nem tudnám megmondani pontosan. Az az érzésem, hogy többet is megtudhatnék tőle, így mielőtt végiggondolnám mit is kérdezek, kimondom ami kicsúszik a számon. - Öhm...hát...én tudom, hogy ez hülyén hangzik, de én is...épp csak megúsztam egy csúnya balesetet, és úgy tűnik neked is van mit ünnepelni...szóval, ha mindkettőnket kiengedtek, esetleg van kedved...meginni valamit? - kérdezem kissé zavarban simítva a tarkómra a kezemet, és mielőtt félreértene, hátrébb lépek egy lépést. - Nyugi, nem vagyok sorozatgyilkos és nem foglak felcsábítani a lakásomra sem bélyegeket nézegetni. Csak...amolyan de szuper, hogy túléltük ezt a napot is forró csokizásra gondoltam. Bár, lehet, hogy most a legkevésbé sem vágynál a forróságra - mosolygok rá zavartan, aztán megvonom a vállam - Tőlem jöhet sör is, ha azt jobban kedveled. Csak most nincs kedvem a munkatársaimmal lenni, és..jól jönne a társaság. Azt hiszem. Addig megpróbálom megtudni mi lehet a barátaiddal, és hogy mikor engednek ki bennünket, ha gondolod - mutatok a hüvelykujjammal az ajtóra. Rábízom igent mond-e vagy nemet, bármelyik lehetőségre fel vagyok készülve. Ám eléggé összetörtnek tűnik, talán neki sem ártana, ha egy kicsit beszélne arról, mi történt vele. Én ott voltam, még ha nem is tud róla. És én tudom, hogy amin keresztül ment, az mindenkinek túl sok lenne, hisz végül is majdnem meghalt. Azért ez éppen elég indok arra, hogy rábólintson egy búfelejtő piálásra, vagy forró csokizásra, nem?
Párszor magam mögé pillantottam, nehogy a semmiből megjelenjen Max. Nincs a városban, de egyfolytában olyan érzésem van, mintha figyelne. Talán kezdek megőrülni, ami nem is lenne akkora baj. Bezárnának valahová és soha többé nem kéne hazamennem. A terembe belépve nem pusztán csak meglepődtem, hanem egy kicsit féltem is. Nem szeretek idegenekkel beszélgetni, mert félek, hogy mi van ha valami rosszat mondok. Alig szoktam mások szemébe nézni, általában lehajtott fejjel beszélek, hogy még kisebbnek tűnjek. Sajnos alapjáraton sem vagyok valami magas. - Sejtettem. - Halványan mosolyogtam, majdnem hozzátettem, hogy én azért eléggé sajnálom. Persze akkor, abban a pillanatban egyáltalán nem akartam meghalni. Sokszor féltem már életemben, de annyira még sosem, mint abban a pár percben. Ha az a valaki nem jön és nem ment meg, már biztosan nem élnék. Minden olyan zavaros, nem emlékszem, hogy pontosan hogyan is jutottunk ki. Volt egy robbanás...ez rémlik, de a többi csupán homályosan rémlik. Eléggé kellemetlenül éreztem magam ahogy a vizsgálóasztalon ücsörögtem. Ebben a kórházi szerelésben úgy érzem magam, mint valami kötözött sonka. Ezen felül lassan meg fogok fagyni. - Értem....talán én vagyok az egyetlen akit behoztak, mert rajtam kívül mindenki épségben kijutott. - Nem szabad rögtön a legrosszabbra gondolnom. Remélem senkinek se esett baja, és csak én voltam az egyetlen szerencsétlenség, akit ki kellett menteni. Ez annyira rám vall, Maxnek tényleg igaza van, nálam nem is létezik életképtelenebb ember a világon. Kár, hogy nem fogom megtudni ki hozott ki a lángoló épületből. Nem volt időm, vagy erőm megkérdezni a nevét. Biztosan jól van...ez mondogatom magamnak. Az ilyen embereket mindig várja otthon valaki; család, barátok vagy ismerősök. Belőlem nem lehetne tűzoltó, el se bírnám azt a nehéz felszerelést. Amilyen ügyes vagyok az első percben kinyírnám magam, leesnék a létráról vagy valami hasonló. - Öhm... - Értetlenül néztem rá, mi a baj a nevemmel? Nem értettem ezt a hirtelen visszakérdezést. - Hát jó. - Amikor megmutatta a sérüléseit leesett az állam. Nekem csak egy-két horzsolásom lett a tűzeset miatt, de ő...hogy néz már ki?! - Jézus. Ez valami borzalom, és még én festek szarul. - Rögtön lepattantam az asztalról, nem fogok foglalni a helyet, amikor szegény így néz ki. - Ülj vissza, neked nagyobb szükséged van rá. - Rossz volt ránézni, gondolom milyen fájdalmai lehetnek. - Érdekes becenév. - Nem akartam megbántani, de elég fura. Kezet fogtam vele, de a tekintetét ugyanúgy kerültem. Elég kedves annak ellenére, hogy kopogás nélkül benyitottam. Elküldhetett volna a fenébe, de úgy tűnik, hogy egy normális embert fogtam ki. - Én úgyszintén. - Tőlem szokatlan, hogy leállok egy idegennel beszélgetni, de végül is nem sietek sehová. Igazából jó is ez a nyugalom, a mai nap túl sok volt nekem. A hirtelen jött ötletére nem tudtam mit mondani. Csak némán néztem rá, mint aki rövidzárlatot kapott. Erre most mit mondhatnék? Nem ismerem, még a saját barátaimmal se szoktam sehová se eljárni, mert Max nem engedi. De közben meg nem szeretnék bunkó lenni, mert tök kedves, és ez az ötlet nagyon aranyos tőle. Ki tudja, ha visszautasítom lehet, hogy kettétör. - Minden sorozatgyilkos ezt mondaná, nem? - Láttam rajta, hogy kicsit zavarban van, ezért próbáltam viccelődni vele egy kicsit. - Ez igaz, mostantól kerülni fogom a forró dolgokat. Elmehetünk sörözni, ha nem fogsz utána feldarabolni. - Gyűlölöm a sört, Max is egyfolytában azt issza, már a szagától is hányingerem van. Amikor megcsókol, és közben bűzlik a piától...fúj. Ennek ellenére belementem a sörözésbe, nehogy valami puhány kis izének nézzen, aki csak forró csokizni tud. - Szerintem egy mezei beteg nem tud ilyesmit kideríteni, vagy vannak itt dolgozó ismerőseid? - Újra a sérüléseit néztem, nem tudom mennyire jó ötlet a sörözés, ha ilyen állapotban van. - Nem lenne jobb ha sörözés helyett inkább lepihennél? Nehogy rosszul legyél. - Ha összeesik nekem én biztos, hogy nem tudom hazacipelni.
Meglep az, hogy egyből rátalálok - vagyis jobban mondva rám talál - egy áldozat a szerencsétlenség helyszínéről. Persze, lehetséges az is, hogy egy azon időben egy másik étterem is kigyulladt, és épp ide szállították a sérülteket, de ennek a valószínűsége igen csekély, így készpénznek veszem, hogy épp ugyanarra a helyre gondolunk. Az állapota indokolttá teszi, hogy a segítségére legyek, így az ágyhoz támogatom, és figyelmesen hallgatom azt, amit mond. Füstmérgezés. Viszont ismerősnek tűnt, amit csakis azzal magyaráztam, hogy talán az égő épült környékén volt amikor odaértünk, és megragadt az elmém hátsó szegletében. Talán régebben láttam egy bevásárló központban, vagy egy piros lámpánál. Vagy csak ismerősnek tűnt, mert hasonló vonásai vannak egy régen látott arcnak. A barátait, munkatársait keresi, de nem tudok sajnos többet én sem nála. Megértően pislogok rá, és a remény fényét nem oltom ki a tekintetében. Úgy tűnik tényleg aggódik az övéiért, de ez teljesen természetes. A csapatommal mi is folyton támogatjuk egymást, és ha valamelyikünk veszélybe kerül, magunkat nem kímélve próbáljuk megmenteni. Bajtársiasság nem csak a hadseregben létezik, ez átszövi az életünk minden területét. Az osztályteremben, a gyorsétteremben, az irodában, a kórházban. Akik együtt dolgoznak, főleg ha már régóta, részben testvérekké válnak. Ugyanazok az élmények lesznek közösek, ugyanolyan átéléssel hallgatják a közös helyeken történt negatív vagy pozitív tapasztalataikat, és megértik őket. Ez pedig erős köteléket hoz létre köztük. Megértem az aggodalmát, de nem hazudhatok. Mondhatnám, hogy biztosan mindannyian rendben vannak. De ez nem biztos. A ház lángokban állt, a tetőszerkezet megrogyott, nem véletlenül parancsoltak ki onnan minket is. Lehet, hogy nem jutottak a végére Ricoék. Akkor mi van? Nem kecsegtethetem a tökéletes befejezés illúziójával, de megadhatom azt, amire képes vagyok. Az igazságot, ami a hazug reménynél talán még fontosabb. Persze ezzel nem akarom lerombolni az optimizmusát, csak nem érezném jogosnak, hogy azt mondjam, biztos jól vannak, vagy épp olyan képet vágni, mint aki nem akarja elmondani, hogy tudja amit ő még nem. Hazugság is lenne, mert tényleg nem tudok még semmit. A kollégáim a tűz oltása után újra átvizsgálják majd az épületet, hátha maradt bent mégis valaki. Néha ugyanis megesik, és ez épp egy olyan helyzet volt, amikor meg kellett szakítanunk a mentést a tetőszerkezet rongálódása miatt. Az esély megvan rá. A bemutatkozása váratlansága nem marad részemről árulás nélkül. Az arcomra van írva, hogy van valami ezzel kapcsolatban, de nem firtatjuk. Jó ez így. A sérülésem is megmutatom, mire elszörnyülködik. Édes amúgy, mert nagyjából úgy néz ki, mintha a nyitott gerincem gyöngysorát látná a szétvágott bőröm és izomkötegeim alatt, holott ez csak némi belső vérzés, egy kis megtört izomszövet. Ám ő lepattan az asztalról, mintha kettőnk közül én lennék az, aki rosszabbul festene. Fel is vonom csendesen a tekintetem, mert nem értem, mire fel ez a reakció, de arra gondolok, talán valamilyen szinten kompenzálni szeretne. A traumán átesett emberek sokáig pörgetik vissza újra és újra az eseményeket, és ilyenkor néha a tehetetlenség érzését megpróbálják elűzni. Néha a bátortalanságukat akarják visszafordítani, néha azt, amit nem sikerült elérniük, és ilyenkor valami másban próbálnak meg kompenzálni. Most is talán erről lehet szó. A srác nem tudott segíteni, talán akart, csak nem sikerült. Most a bizonytalanságát úgy próbálja kordában tartani, hogy engem akar megvédeni. Ám engem nem kell semmitől megvédeni. Jól vagyok. Voltam már rosszabb helyzetben, rosszabb állapotban, és akkor sem rinyáltam, és nem azért, mert én annyira tökös srác vagyok, hogy nekem sosem fáj semmi és a második nevem a Terminátor. Hanem mert egyszerűen nincs rá szükség. Csak zúzódás. Egy ideig nem fogok edzeni, vagy csak mértékkel. De ugyanúgy élek, dolgozom, filmezek vagy olvasok mint bármikor máskor. Fájni fog, de ez a fájdalom jó. Azt jelenti, élek még. Azt jelenti, gyógyul. Hárítom a lehetőséget, hogy leüljek, de azért nem akarom megbántani sem, így fél seggel mégis felrakom magam az asztalra. Pont, mint mikor az egyetemre ugrok be elődadást tartani, ha valamelyik professzor beteget jelent. Nem vagyok hivatásos professzor, de végzett asztrofizikusként azt hiszem még meg tudom oldani, hogy a területemről tartsak egy-egy órát. Határozottan élvezem is amúgy ezeket az alkalmakat. A becenevem elárulására látom, hogy nem igazán nyerte el a tetszését. DJ. Tényleg, olyan, mint egy kutyanév. Nagyjából a lemezlovasok PhD-je jut róla eszünkbe. De a Dyson valahogy senkinek nem áll a szájára aki közelebb áll hozzám, a Jaworowski pedig elég hosszú, így könnyebb a DJ. Engem meg nem zavar. Tőlem aztán kutya fülének is hívhatnak, míg nem bántani vagy megalázni akarnak vele. - Hát...igen, az - vonom meg a vállam a megjegyzésére és rá mosolygok. Nem haragszom rá emiatt, sőt, igazából kicsit olyan most, mint egy nagyon összezavarodott kiskölyök. Kimond mindent ami az eszébe jut. Azonban a kézfogáskor észreveszek valamit, aminek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Kerüli a tekintetem. De nem csak úgy átlagban. Hanem ténylegesen. Összehúzza magát, mint aki...fél. Kicsit aggódni kezdek, hogy talán én vagyok az, aki rémisztő számára, mégis, valami furcsa érzés élet fel bennem. Talán csak én vagyok nyugtalan, talán a belőle áradó aggodalmat, a trauma utóhatását érzékelem, mégis megragad ez. Férfiember kézfogásnál a partner szemébe néz, és ez olyan örök törvény, mint az, hogy a férfi aki vadászni megy, aki felel az élelemért, aki harcol és védelmez, ha kell. De ő megszegi ezt a törvényt, és ilyet csak az tesz, aki valamit titkolni akar. Azok kerülik mások tekintetét, akiknek a lelkében valami nincs rendben. Az ötlet, hogy elmenjünk együtt valahová úgy fogalmazódik bennem, ahogy kinyitom a számat. Nem akarok rástartolni, nem ez a szándék vezet, és amit mondok indokként, igaz is. Nem akarok a munkatársaimmal lenni, ahogy azt sem akarom, hogy egyedül legyek. Meg úgy tűnik, mint akit jobban megviselt az a necces helyzet, mint mutatja vagy mondja, így azt gondolom, talán jót tenne neki, ha elmondhatná valakinek, aki "nem volt ott". Sokszor segít a trauma feldolgozásában az, ha elmesélhetjük. Mégis zavarban vagyok kissé, hisz magam sem tudom miért csinálom ezt. Alapvetően kerülöm a hasonló helyzeteket. Hívtak már általam segített áldozatok a sikeres mentés után randira, italra, vacsorára, sőt, keresztapának is kértek már fel, amit persze tisztelettel, de elutasítottam, én azonban alapvetően nem szoktam belemászni a mentett emberek életébe. Nem érzem jogosnak, nem tartom helyénvalónak sem. Azonban most mégis kivételt teszek, és ez ismeretlen terep a számomra. Az azonban tény, hogy kíváncsi természetem van, így a kísérletezés nem áll távol tőlem, ahogy a válaszok kutatása sem. Mosolygok, amikor a sorozat-gyilkolási esélyeimet latolgatja, de megkönnyebbülök, hogy igent mond. Nem tudom miért. Az elutasítás még egy ilyen faramuci helyzetben is eshet rosszul az embernek, így szélesre húzom az ajkaimat, amikor azt kéri, ne daraboljam fel utána. - Igyekszem majd visszafogni magam, még ha nagy is lesz a kísértés - helyeslek, természetesen nem gondolva komolyan, hogy esetleg tényleg bántani akarnám. A felajánlásomat azonban kétkedve fogadja, ami arra utal, hogy meglehetősen gyanakvó. Ez pedig óvatosságra int. - Nincsenek - rázom meg a fejem, ami nagyjából igaz is. Láttak már itt párszor, de nekem kifejezetten nincsenek ismerőseim. A csapatunk mentőseinek van, hisz ők többször kerülnek kapcsolatba az itteniekkel, de azért ha a saját mentésünkről kérdezek, azért joggal várhatok választ tőlük, hiszen tudják, hogy nem visszaélésről van szó esetemben, csak érdekel, hisz a részese voltam. Ám sejtem, hogy ez nem igazán elégíti ki a válaszát, így csak megpróbálom valahogy elkapni a tekintetét, hátha egyszer végre hajlandó lesz rám is nézni - De a nővérkék elég beszédesek tudnak lenni, csak érteni kell a nyelvükön - vonom fel sokat sejtetően a szemöldököm, bár nem szokásom visszaélni a testi adottságaimmal, de nem vagyok hülye sem. Tudom, miért nem adtak rám még mindig kórházi köpenyt, ahogy azt is, miért néz be ide minden harmadik percben egy női dolgozó, vagy sétál el az ajtó előtt ugyanaz a páros. Edzett férfitest, kockák, széles mellkas, kidolgozott izomzat, markáns arcvonások és a mai divatnak megfelelő, férfias arcszőrzet. Ennyi a recept, hogy egy nő azonnal a gyerekei apját lássa bennem, és ezen a tűzoltó egyenruha csak dobni tud. A kissé aggódó viselkedése viszont egyenesen meghat, félrebillentett fejjel nézek rá. - Hmm...- húzom el a számat kissé, és nem is tudom, mit mondjak. Nem sűrűn fordul elő, hogy valaki épp értem aggódjon, és tudom, hogy ez nem igazi aggódás, hisz csak pont három perce találkoztunk "hivatalosan", mégis jól esik. Ám megrázom a fejem. - Nem kell aggónod, jól vagyok. Ez csak kinézetre olyan szörnyű, nem kell aggódnod. Pihenj csak, én pedig megkérdezem, mit tudnak a tűzesetről mondani. Oké? - mondom, de a válaszát egyértelműnek tartom, így leszállok az asztalról és az ajtóhoz lépkedek. Nem zavar, hogy csak egy kék nadrág feszül rajtam és mezítláb vagyok, kimegyek az ajtón, és a nővérpultnál beszélek az ottani nővérkékkel, akik készséggel állnak rendelkezésemre. Mosolyognak, pirulnak, én pedig úgy csavarom az ujjam köré mindet, hogy észre sem veszik. Nem ostobák, csak nők, akikben tombolnak a hormonok. Én azonban másik csapatban játszom, de ezt nem kötöm senki orrára, még ha nem is titkolom tudatosan. Egyszerűen csak nekem ez így jó, így kényelmes, és nincs bennem szégyen érzet, de nem is csinálok parádét belőle minden nap. Kell az egyensúly, erről pedig úgy hiszem, a szívemre tartozik, nem a világra. Néhány perc után térek vissza Josh-hoz a vizsgálóba, de sajnos nem kaptam jó híreket, így kissé szomorúan hajtom be magam mögött az ajtót. - Öhm...először is, eltűntél a szobádból, így a fél kórház téged keres. Most már megnyugodtak, hogy tudják hol vagy, de pár perc múlva jön valaki, aki visszavisz a saját szobádba, mert még várnak rád vizsgalatok. A munkatársaidról...- ülök fel az ágy szélére és a tekintetét keresve próbálok szemkontaktust teremteni vele, de az én lelkem is sajog és fáj, így nehezen tudok objektív maradni. Az őszinteség jelen esetben kulcsfontosságú, de nehéz a szavakat megtalálni. Megköszörülöm a torkomat. - Khm...annyit mondtak nekem, hogy találtak egy sérültet, ő most intenzíven van, de nem tudják idelent hogy dolgozó volt-e vagy vendég. Egy férfi. Idősebb, de ennél többet nem tudtak mondani. És...van halott is. Egy nő... Elnémulok. Mondanom kéne valamit. Talán megnyugtatni. Hogy igaz, hogy valaki meghalt, de a két sérült talán csak vendég, nem kolléga. De ez mennyiben segítene rajta? A felelősség érzése akkor is kialakul, ha nem akarja, ha valójában tudja, hogy nem tehetett semmiről. Ha elhiszi is, hogy ennek semmi értelme nincs. Akkor is ott lesz benne, ahogy bennem is. Kicsit ismét összetör a súlya a munkának, bár ezt nagyon igyekszem nem kimutatni. Azonban tény, hogy az iménti jókedvem és pozitivitásom kicsit megcsappan. Tollat és cetlit keresek, de idebent nem találok semmit, így egy pillanatra kimegyek újra a nővérpulthoz, és kérek. Visszatérve Josh-hoz felírom rá a telefonszámomat. - Megértem, ha most inkább ki szeretnéd deríteni, mi történt, és hogy a tieid közül valók-e - írok a cetlire, majd mikor végeztem, a kezébe adom - Itt a számom. Éjjel-nappal elérhető vagyok. Ha kiengedtek, és még van kedved meginni azt az italt, vagy csak beszélgetnél valakivel...én benne vagyok. Ne érezd kötelezőnek. Ha szükséged lenne néhány napra, vagy csak...nem tudom, maradnál...vagy egyáltalán nem akarsz találkozni, azt is megértem. Nem akarok semmit rád erőszakolni. Én csak...nem is tudom... Nem fejezem be a mondatot, teljesen érthető így is. Azt sem tudom, én kész vagyok-e most ebben az állapotban bármiféle normális kommunikációra. Mindig megérint, ha nem teljesen sikeres egy mentés, és azt hittem, Josh volt az utolsó bent lévő. És persze, fejben tudom, hogy van esély rá olykor, hogy valaki bent marad, főleg, ha előbb hoznak ki minket, mégis...fáj. Feszít. Lelkiismeret-furdalásom van. Mert nem így terveztem. Nem ez volt a cél. Talán, ha én megyek balra...talán, ha gyorsabb vagyok...talán, ha még egyszer kiáltok... De a bűntudat ezen semmit nem segít. Már nem. Csak engem marcangol a lelkemig hatoló karmokkal, amiktől nem tudom mi tudna jelenleg megszabadítani. És megérkezik a kísérő Joshért. Egy tolókocsit tolnak be a szobába, és én csak az ágy szélét szorongatom, önmagamba tépek és ordítani tudnék. Úgy érzem, ököllel kell szétvernem valamit. De csak szorítom az ágy szélét, és nem szólok semmit. Sírni szeretnék, de nem tudom kiengedni a fájdalmat magamból. Ha Josh végre a székbe ül, még rá nézek, és azért igyekszem némileg barátságosan inteni felé. - Aztán halljak rólad, Joshua - figyelmeztetem csendesen, míg végül magamra nem hagynak a bűntudattal és a kétséggel együtt. Vajon tényleg jó döntéseket hoztam? Vajon mindent jól csináltam? Nem lehetett volna máshogy megoldani a dolgokat? És Josh? Jogom volt elmondani neki ezt a szörnyű hírt? Nem kellett volna színt vallanom? Vajon fel fog hívni? A válaszokra azonban várnom kell, talán némelyikre sosem fogok kapni. Azonban tény, hogy egy óra múlva engem kiengednek, szigorú pihenésre ítélve. Két hétig rehabilitáció, pihenés, és csak egy hét múlva munka. Így a laktanyába megyek és átöltözök civilbe, majd a tehetetlenség érzetével együtt úgy döntök, még az is jobb, ha visszamegyek, mint az, ha csak elindulok a vakvilágba. Így kocsiba pattanok és a kórház elé hajtok. Bőrkabát van rajtam, egyszerű, fehér póló és farmer. Aztán csak ülök a parkolóban, és a látható csillagokat fürkészve az ablakon át várakozok. Nem tudom, hogy mire. Talán Josh hívására. Talán csodára. Egy jelre. Vagy csak a hajnal első sugaraira, hogy hazaűzzenek. Ám még ez is jobb, mint egyedül betérni egy bárba. Mert ez az első lépés, hogy az ember az alkoholba fojtsa a bánatát. És én megfogadtam, hogy sosem leszek az ital rabja, történjen bármi is.
Kezdőlap
