Általában jó kedélyű vagyok, nem túlzottan mogorva, bár természetesen nekem is vannak rosszabb napjaim, ám ezeket igyekszem nem másokon levezetni. Azt a fajta agresszivitást csakis bizonyos helyzetekre tartogatom, ami a hétköznapjaimat nem kíséri. Kicsit mintha két személyiség élne bennem, és ha jól belegondolok, ez talán másoknak aggasztó lehetne, de én elfogadtam magam ilyennek. Van egy énem, amely rejtőzik, csakis akkor jön elő, ha én megengedem, hogy előtörjön. Egyébként ketrecben van és ott is marad. Nyugodt próbálok maradni és nem felvenni magamra a világ minden gondját, megértőnek mutatkozni azokkal akik kapcsolatba kerülnek velem. Nehéz gyerekkorom volt, azt hiszem emiatt kicsit érzékenyebb is vagyok a szociális kapcsolatokra, még ha azok csupán röpke ideig tartanak is.
Szeretem a munkámat. Örömöt ad. Adrenalint, amit sehol máshol nem tudnék megkapni és itt mérsékeltebben, de a haragvó énemet is hasznosítani tudom sok esetben. Tűzoltónak lenni nem csupán a munkám. A hivatásom, a szenvedélyem. Magamra kapni a nehéz göncöket, érezni a füst mérgét, a tüzet amely mindent felemészt és elpusztít és győzni ellene? Szembe nézni a veszéllyel, bemerészkedni oda, ahonnan minden épeszű ember menekülne? Nincs ennél jobb érzés, ráadásul ez még tetéződik azzal a jó érzéssel, hogy másokat segíthettem. Igen, sokan meglepődnek azon, hogy a kinézetem nem feltétlenül tükrözi a bensőmet. De ez ne tévesszen meg senkit. A 193 centis magasságomhoz és a 111 kilómhoz (ha szálkásító időszakom van akkor csak 106...) egy igazán kedves pasas lelke társul, aki imádja a csillagászatot és a látszat ellenére rendkívül intelligens. Idegenekkel szemben nem vagyok túl bizalmaskodó, van amilyen kérdésre kitérő választ adok, de nem küldök el senkit a világ végére fügét kapálni csak mert hozzám szólt. Legalábbis az, hogy asztrofizikusként diplomáztam talán valamit bizonyít abból, hogy nem vagyok sem alul iskolázott, sem pedig ostoba. Igaz, hogy dolgozni csupán két évig dolgoztam ebben a szférában, mert bár hiány van a kutatókból, sajnos a nyugtalan vérem nem bírt maradásra, és bár imádom a mai napig, valami új kihívás elé kellett néznem. A másik nagy szerelmem természetesen a tűzoltóság volt, így nem volt kérdés, hogy önkéntes tűzoltóból hivatásos lánglovaggá képezzem ki magam. És nem bántam meg a döntésem, bár ha valakinek elmesélem, nagyjából azt gondolják rólam, hogy vagy hazudok vagy elmebeteg vagyok. Mert mégis ki rohanna asztrofizikusi diplomával égő házakba és földcsuszamlásokhoz? De erre mindig az a válaszom, hogy Steve Buscemi színész eredeti szakmája is a tűzoltó volt. Igazán nincs abban semmi meglepő ha az ember élete során nem csak egy dolgot tapasztal, nem csak egy szakmához ragaszkodik, engedi, hogy a világ formálja és ő is formálja a világot.
Hobbiként elég sok mindennel szeretek foglalkozni. Szeretek motorozni, lovagolni. Egy farmon nőttem fel Tennesseeben, így ez a tevékenység is közel áll hozzám, bár itt New Yorkban nyilván igen kevés alkalmam van rá. Szeretem az állatokat, rendszeresen önkénteskedem állatmenhelyeken is, ha időm engedi. Persze ez kimerül abban, hogy néha viszek némi ellátmányt és segítek kitakarítani a kenneleket, bár egyszer felkértek egy fotózásra is. Én voltam Mr. November. Jó móka volt, bár azóta sem tudom, hogy tudták azok a kutyák eltüntetni az egyik cipőmet úgy, hogy senki ne találja meg aztán. Nem mérgelődtem, bár így október végén hazasétálni zokniban és egy cipőben az éjszaka közepén szakadó esőben annyira nem volt élvezetes. De maradandó emlék maradt legalább. Amúgy szívesen fotózgatok is, bár ezek a pillanatok olyan fellángolás szinten mennek. Megragad egy téma és onnan nem állok le míg meg nem unom. Így volt ez a vízcseppekkel a növényeken, vagy állatok fotózásán át a tűzoltóság egészen érdekes megközelítéséig. De ezek tényleg csak amolyan amatőr próbálkozások és csakis magamnak szórakozok vele ráérő időmben. Még mindig szívesen megyek ki a szabadba a távcsöveimmel az eget vizsgálni vagy ülök be egy-egy nevesebb asztrofizikus előadására és persze tanulok, hogy a diplomám se vesszen kárba, nehogy lemaradjak valami fontos felfedezésről. Egyébiránt szeretek nevetni, jól érezni magam, de nem vagyok harsány. Ritkán vagyok a társaság középpontja, inkább amolyan csendes szemlélőként vagyok jelen mindenhol. Ritkán iszom alkoholt, eléggé figyelek a testemre és az egészség híve vagyok, én tökre jól érzem magam pia nélkül is, ha a társaság megfelelő, ha csak piával lenne jó, akkor annak rég kár.
A tűzoltóságból és a nyughatatlanságból kiindulva nem nehéz rájönni, hogy bizony a testemnek folyamatos szimulációra van szüksége, hogy az egyensúlyt fenntartsam a testi és a mentális fejlődésemben. Fiatal koromban még csak a haverok miatt jártam el az edzőterembe (sokáig tagadtam a nyiladozó szexuális vonzódást a saját nemem irányába) de ez mára már teljesen az életem részévé vált. Hetente több alkalommal is lemegyek a súlyokat emelni, esetenként segíteni másoknak, és mivel az önvédelmet is fontosnak tartom, immár több éve boxolok is. Régebben versenyeztem is, de ez mára csupán kissé hivatalos kereteken túli meccseken fordul elő olykor-olykor, ha szabad regisztrációt hirdetnek. Izgalmasak ezek a mérkőzések, és nem épp veszélytelenek, de ez a világ már csak ilyen. Ebből talán kitűnik, hogy a szuper marketing mögött azért bizony ott van az a bizonyos fekete folt is a tökéletesre maszkírozott álcám mögött. Nos, ami azt illeti, igen. Szentnek képzelt bárki is? Hát elárulom, nem vagyok az. Tettem rossz dolgokat én is. Nem nagyokat, talán nem is maradandót. Nem öltem kedvtelésből embert és nem is zártam a pincémbe vietnami menekülteket, sőt a játszótérről sem csalogattam el soha egy apróságot sem a mamájától. De nem vagyok szent. Nekem is vannak a múltamban rossz dolgok, kemény pillanatok, amiket megbántam vagy amelyeket nehezen dolgoztam fel. Én is elszomorodom néha, sőt, ideges és feszült is szoktam lenni. Olykor azokkal kiabálok akik nem érdemlik meg. De ettől leszek én is csak ember. Még változom, még ízlelem milyen felnőttnek lenni, és olykor úgy teszek mintha mindenre tudnám a választ, de bevallom, még én is tanulok. Új és újabb dolgokat fedezek fel magamon is, és ez szerintem az élet valódi csodája. Minden nap rácsodálkozni arra, kik is vagyunk valójában és törekedni arra, hogy jobbak és jobbak legyünk.

Rázkódunk. A sziréna őrült visítása mellé a szemembe villan a tűzoltó kocsi fénye. A tekintetem szinte ketté metszi a szélvédőt. Az adrenalin szintem az egeket veri, és figyelmesen hallgatom amit a parancsnokom mond, miközben kissé feszülten húzom a kezemre a hővédő kesztyűt. Már most ver a víz, pedig még a légkondicionált autó utasterében kapaszkodok a majrévasba. A sofőrünk mereven nézi az utat. Nem kérdezi, merre menjünk, pontosan tudja a címet. Múlt héten épp ott voltunk a csapattal vacsorázni. Nem tudom mi vár ránk, ha odaérünk.
- Oké, fiúk, legyen tiszta mindenkinek, mivel is állunk szemben. Kevés az információnk, a telefonvonal megszakadt. Amennyit tudunk, hogy egy étteremhez riasztottak bennünket. A tűz a konyhából indult ki, és onnan terjedt át a külső területekre. A ház körbe van véve panelekkel, de amúgy különálló épület. A vendégek nagy része kimenekült, de az étterem alapanyagkészlete és a drapériák miatt gyorsan tovább terjedt. Lehetséges hogy maradtak a belső részekben is, így az első feladat biztosítani a környéket míg a yard megérkezik és átfésülni a terepet lehetséges túlélők után kutatva.
Magam elé meredek ahogy feljegyzem a neveket. Milo, Rico és én leszünk azok akik bemennek és fejben igyekszem felidézni a hely alaprajzát. Sokan azt gondolják, hogy a tűzoltóknak a felszerelés mindent megold, könnyű dolguk van, hisz nem is égnek meg. De ez nincs így. Mikor bemegyünk egy égő épületbe még az erős lámpával is csak a sötétben tapogatózunk. A maszk miatt a látásterünk jelentősen csökken, a ruha rohadt nehéz, és a fülünkre is csak korlátozottan hagyatkozhatunk. Ha szerencsénk van, akkor rátalálunk mindenkire. De nem egy eset volt már amikor hiába mentünk be, már későn találtuk meg az áldozatot. Hogy miért tartom számon mégis kit hová osztanak be? Egyszerű tűzoltóként talán nem lenne feladatom, azt gondolnád. De odabent, ahogy idekint is nem csak a bajbajutottakért felelünk. Egymásért is. Tudnunk kell ki fogja a tömlőt, ki ment az emelőért, ki az aki tartja a kapcsolatot a bent rekedtekkel. Tűzesetnél, földcsuszamlásnál, összedőlt épületnél, mindenhol. Tudnom kell, ki a társam, ki az akire számíthatok, ki az, aki rám számíthat egyedül. Nem hősködünk, együtt csináljuk és ehhez tudnunk kell, merre jár a csapatunk azon része aki közvetlenül mellettünk van.
Valaki megveregeti a vállam a parancs hallatán így hátra fordulok. Egy ökölpacsit nyújtanak felém és a kéz tulajdonosára pillantva Milo élénk zöld tekintetében ismerem fel önmagam.
- Csak okosan, Hubble - nyomja a kezét az enyémnek amint felemelem a sajátomat, én pedig bólintok felé.
- Úgy legyen.
Nem szólok semmit a furcsának hangzó becenév miatt, a bajtársaim, amint megtudták mi az eredeti szakmám azonnali célpontjukká emelték ki azt, hogy az asztrofizika területén végeztem a tanulmányaimat. Szoktak még NASA-nak, Challengernek és Mr. Apollo 49-nek is becézni, de én nem haragszom rájuk emiatt. Én is beszálltam már mások cinkelésébe, ha a helyzet adta és persze ha tudtam, hogy ez csupán ugratás, nem vérre menő harc vagy a kirekesztés folyamata. Ez a szakma is, mint megannyi másik, igényli ezeket az apró kapcsolódási pontokat. Hogy haragudhatsz amúgy is azokra akik az életüket is feláldoznák érted? Na meg ezt sokkal könnyebb kimondani mint a vezetéknevemet.
A kocsi tovább rohan, egymás után hagyjuk magunk mögött az utcákat. A füstöt már messziről látni. Baljóslatú, sűrű, fekete szellemként takarja be az ég kékjének egy részét. Felkapjuk a sisakokat, a maszkokat, felhúzom a kabátomon a cipzárt és rögzítem. Az oldalalom a balta, egy lámpa, egy hőkamera lóg, míg a másik oldalon egy kis méretű poroltó készülék és természetesen a mászóövhöz tartozó karabiner lóg.
- Bassza meg, ez kurva nagy - szalad ki a számon és a többiek is aggódva pillantanak előre ahogy közelebb érünk. Még senki nincs itt a hivatásosok közül. A kocsi hatalmas fékezéssel áll meg és azonnal mozgásba lendülünk. Kiugrok a kocsiból, és azonnal az oldalához rohanok, hogy elérhetővé tegyem a felszerelésünk többi részét. Magamra cibálom a sűrített levegős palackot és felteszem a maszkomat, míg öltözés közben figyelemmel hallgatom a parancsnokom utasításait.
- Milo, te menj előre. DJ, te másodiknak, Rico, te fedezed őket. Gyorsak legyetek, a tetőszerkezet bármelyik pillanatban összeomolhat - kiáltja oda nekünk, míg én Rico hátán ellenőrzöm a nyomást a palackjában.
- Rendben - csapok a vállára, majd az enyémet is ellenőrzik és miután mindent rendben találtunk, máris a parancsnokhoz lépünk, és amint megadja az engedélyt, futásnak eredünk. A többiek megkezdik a tűz vízágyúval való oltását és elkezdik körbekeríteni a helyszínt. Megérkeznek az első mentős csapatok is karöltve a rendőrökkel, akik aztán majd átvehetik a rendfenntartást tőlünk.
Borzalmas látni ahogy az étterem lángokban áll. Körülöttünk sokan remegve ülnek a fűben, a padokon. Az étterem dolgozói közül is sokan sírnak. Milo előre felé menet inti magához az egyik dolgozót.
- Maga az üzletvezető, ugye? - kérdezi, mire amaz bólint - Láttak még odabent valakit? Mindenkinek sikerült kijönnie? - kérdezi, míg én egyre jobban spannolom fel magam. Nem érzek semmit a füstből, a palack biztosítja a tiszta levegőt, de a vérem már forr. Menni akarok, cselekedni, de a parancs az parancs, nem hősködhetek egyedül.
- Én...nem...nem tudom, az egész...olyan gyorsan történt...a pultnál voltam...a konyhából...valami robbant, aztán...már csak a lángokra emlékszem...minden olyan gyors volt...- mondja, és látom én is rajta, hogy valószínűleg sokkot kapott. Nincs idő hezitálni.
- Vakon megyünk be. Először a vendégteret nézzük át, a mellékhelyiséget, és onnan haladjunk hátrafelé. Maradjunk együtt. Gyerünk - indítja az akciót Milo és néhány lépéssel a sötét, gomolygó füstfelhőbe rohan. Azonnal utána futok, alig két lépéssel lemaradva. Odabent a látótávolságunk lecsökken majdhogynem nullára, így felkapcsolom a lámpát a sisakomon.
- Hahó, van itt valaki? - kiált Milo, és óvatosan beljebb megyünk. Elszenesedett, még lángoló berendezések között nyomulunk előre. Rico deríti fel a mosdókat, míg én a pult mögötti területet fésülöm át.
- Tiszta!
- Tiszta!
Milo int, hogy forduljunk a konyha felé, és gondolkodás nélkül követem. A szívem a torkomban dobog, és hallva a tetőszerkezet recsegését azért fohászkodom, hogy senki ne legyen már itt bent. Szűk folyosón haladunk tovább a mérgező fekete füstben. Lángol az ajtó, az anyagok már majdnem teljesen a tűz martalékává váltak. Rossz előérzetem van.
- Menj jobbra, Rico balra, én megyek a konyhába, ha végeztetek gyertek oda - mutatja a kezével az irányokat, és Rico is és én is bólintunk. Itt nincs helye hezitálásnak. Tenni kell amit mondanak, mert az életünket tesszük kockára, és sok esetben az áldozatokét is.
- Milo, siessünk, a tetőszerkezet mindjárt a nyakunkba szakad - pillantok felfelé, de persze semmit nem látok. Milo csak int, hogy oké, és már megy is előre így én is a megadott irányba fordulok. Alig teszek pár lépést amikor meglátok a padlón kutatva a túlélők után egy cipőt majd egy lábat is.
- Hé! - ugrok azonnal oda és a láthatóan eszméletlen srácot veszem oltalmamba. Lehúzom a hővédő kesztyűt, majd kitapintom a pulzusát. Gyenge, de azért van. Hálát adok az égnek, és azonnal élesztgetni kezdem.
- Hé, haver! Kelj fel! Gyere, ki kell mennünk innen - pofozgatom majd a maszkon keresztül az alig nyíló szemekbe pillantok, hátha magához tér. Az életjeleit vizsgálom, és örülök, hogy köhögni kezd. Azt jelenti, még küzd.
- Találtam valakit! - szólok hangosabban, hogy a társaim biztosan értsék amit mondok, majd megpróbálom felnyalábolni a srácot. Nem egyszerű ebben a ruhában, de azért igyekszem felemelni. De hirtelen robbanás rázza meg az épületet, majd robaj támad és mire kiugorhatnánk, lángoló gerendák és törmelékek zuhannak a nyakunkba. Visszarogyok és a testemmel próbálom védelmezni a bent rekedt áldozatot a rá zuhanó törmelékdaraboktól, ráfekszem, hogy a lehető legnagyobb testfelületét takarjam el és karommal védelmezőn ölelem át a fejét. A sisakomon koppanások jelzik a leérkező darabok becsapódását és a hátamon is megérzem a több kilónyi súlyt, de kibírom. Szerencsére nem az egész épület dőlt ránk, csak egy része. Kintről kiabálást hallok, de nem értem tisztán amit mondanak, csak arra tudok koncentrálni, hogy a srác megússza, míg egy gondolatom másik felében a társaimért aggódom. Ki kell jutnunk innen mihamarabb. Bár még így sem tudom egészen pontosan hogyan is fog ez zajlani, azért lepillantok a srácra aki úgy tűnik kezd magához térni. Lekapom a fejemről a maszkomat, és míg egy nagy lélegzet után megpróbálom visszatartani a levegőt, átteszem az ő arcára a maszkot. Igaz, ha ezt meglátja valaki, nekem lőttek, de nem fogom hagyni, hogy itt fulladjon meg a kezemben. A sisakomon a plexit hátra csapom és amennyire lehet közelebb hajolok a sráchoz, hogy megvizsgáljam, mennyire használ neki a friss oxigén. Acélszín tekintetem egybeforrad az övével és amennyire így, ilyen körülmények között lehetséges, bizakodó arcot igyekszem vágni, bár igazából jelenleg nem lát mást belőlem mint a szemem. A hővédő kámzsa elég sokat lefed az arcomból.
- Rád találtam! - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd megigazítom az arcán a maszkot, hogy jobban tudjon lélegezni - Most már nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Túl fogod élni! - nyugtatom, majd kiutat keresve szakítom el tőle a szemem. Még mindig dübörög a ház és a fülem is őrülten fáj a robbanás miatt, de a társaim miatt jelenleg jobban aggódom. Remélem jól vannak.